Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Raja
Rao (1908-2006)
Barlang és kagyló
Lettre 21. szám, 1996. Nyár
– imigyen szóla
Kalidasa a híres Raghuvamsha elején, amely a Rhagu család, azaz Sri Rama családjának
története; Sri Ramáé, a Ramayana hőséé.
A verssor csupán ennyit mond: miként a szó és jelentése egy, úgy egy a szent pár; az asszony, Parvati, és a férfi, Siva – minden urak ura. Természetesen van egy árnyaltabb jelentése is. Mert Parvati a hegy leánya, s így ő, a hegytől születvén, a Himalája gyermeke és lelke. Siva, a tigrisbőrbe öltözött aszkéta, mindig a Himaláján ül, mély meditációban. Az asszony a szó, a hang, a hegy vibráló elevensége – a monumentális csend megvalósulása. De Siva maga a csend. S így az asszony, a megtestesült mozgás, beleszeret a mozdulatlanba. Az egyik a leány, a másik az apa – a férfi az úr, és az asszony a kedves. S az irodalom e nász konkrét kifejezése. Volt egy fiuk, Ganapati, az elefántfeju isten. Ot dicsőítik minden ima elején. O minden akadályok ura, aki megszüntet minden akadályt. ‘ az a képesség, mely megszünteti a véletlent, az értéktelent. S így az irodalom igazzá, szentté lesz. A szó és a jelentés eggyé válik, feloldódik az akadálytalan háttérben. Ez a szent írás, amely nem íródott, hanem láttatik. A költő a látnok. A bölcs.
Az igaz költő, aki a kimondatlan szót énekli – para.
Ezután jön csak a látható, a megformált szó. A megformált – pashyanathi – hallható szóvá – madhayama – válik. S így lesz végül a tárgyiasult, közönséges fonéma, a köznép beszéde: vaikhari.
Minket, indiaiakat, szenvedélyesen foglalkoztat a kezdet és a vég. A nagy Gaudapada (i.sz. 4. század ) azt mondja, hogy ami van kezdetben és végül, az van közben is. A víz a tóban mozdulatlan. A víz a folyóban mozog. Ám végül ott az óceán. Így a víz mindig víz marad.
Mi hát a szó, a Sabda, a hang eredete? Mivel a beszéd előtt nem volt hang, s a szó felhangzása után nincs hang, nincs szó – a hang vagy sabda háttere a csend. Nem a hang hiánya, hanem inkább méhe; amiből a hang megszületik, és visszatér saját valóságába. A hang lénye tehát megint csak a csend. És a csend Brahman, az Abszolút, a Nem-teremtett. A teremtés a csend látszólagos leánya, aki visszatér a Hegy Urához. A női elv visszatér a férfihoz, s mindketten feloldódnak alapvető természetükben.
De miért kell, hogy a csendből hang legyen? Az ok a lila, a természet játékossága. A szeretkezés játék. S a csend, mely önnön megnyilvánulásával játszik: a hang. Ennek a szeretkezésnek az élvezete a rasa, a nem kézzelfogható esztétikai élvezete abban, hogy kézzelfoghatóvá válik, s csupán azért, hogy visszatérjen saját hátteréhez. Így a kör teljes, és soha nem történik semmi, mint ahogy a hullámok is visszatérnek a tengerbe, elérve eredetükhöz, a vízhez. Mikor a tenger és a hullám felismeri, hogy mindkettejük lényege a víz: ez az igazi megvilágosodás pillanata.
A felszabadulás tehát komoly játék. Az író önmagával játszik, mint szó a szóval.
A szó tehát azért is van, hogy megnevezzen dolgokat; hogy kifejezzen gondolatokat és érzéseket. A dolgok azért vannak, hogy elnevezzük őket, mondta Rilke. A kagyló például a tenger csendjének megtestesülése. A hullám csak a kagyló vázlata. Minden dolog konkrét alakot öltött esszencia. Hogy megfelelő nevet adhass, önnön mivoltukban kell szemlélned őket. Nem nevezhetsz el valamit, ha nem ismered: válj azzá. Nem nevezhetem el a fát, ha nem ismerem: ebben a megismerésben a tárgy feloldódik az alanyban. Ezért a tárgy végül is „én” magam vagyok... Csak „én”-ként, játékosan tudunk elnevezni valamit: ahogy a gyermek puszta kisajátítás révén mondja a babára, hogy „ez az én kislányom”. De a szó megjelenik úgy is, mint Udbhava-murti – kép vagy idolum, amely gyakorta bensőm mélyéből száll fel a tudatomba –, s csak ott fedezem fel, ahogy a legendák mondják, szentélyeink istenei között. A szentély szentségek sora. És a könyv, az igaz könyv olyan, mint Ajanta vagy Ellora, vagy Elephanta barlangjai, melyek maguktól keletkeznek a csendes sziklában – és ha belépsz a barlangba, és szemed hozzászokik a gyenge fényhez, látod a Buddhát, enyhén meghajolva, kezében lótusszal, vagy Sivát, akinek a fején a Gangesz folyik, s ő beleköti hajfonataiba.
Ilyen az indiai hagyomány. Ajanta és Ellora felfedezése talán Kalidasa idejében történt. A szentség öröktől fogva benne van a sziklában. Vagy az udbhavamurti a földben. Emlékezzünk Mallarméra és a tökéletes könyvre.
A csend nem a hang hiánya, hanem az aktív interregnum két lélegzetvétel között. A csend a kagyló, melynek belső lélegzete a pravanam, az Aum, mint a szövegek mondják.
„ Mindez Aum, a szó.”
Aumathyeaksharamidam sarvam.
Radzsa
Rao
Az aranyőrző Kanakapálá igaz története
Gáthy Vera fordítása
in: Nagyvilág, XXXV. évf., 1. szám, 1990 január, 38-45. o.
A kígyó vagy barát, vagy ellenség. Ha barát, együtt él az emberrel, őrzi a vagyonát,
védi az egészségét és szentté változtatja, ha pedig ellenség, átcsúszik a konyhai
lefolyón, vagy a magtártető cserepei között, még könnyebben az istálló ereszén,
feléd ágaskodik, felduzzasztja a nyakát, rád veti magát, s ha mérge negyedóra
avagy háromnegyed óra alatt öl, akkor háromnegyed óra múltán meghalsz. Hogy
mikor halsz meg, megtudhatod, ha nyakán megszámolod a csíkokat. Egy csík negyed
óra, két csík fél óra, három csík háromnegyed óra, de ennél tovább biztosan
nem élhetsz, kivéve persze, ha a falu borbélya jól ismeri az állatok bölcsességének
titkait, a közeledbe jön, egyik kezében egy korsó víz, a másikban egy csésze
tej, és rekedtes hangon különös szavakat kántál, meg furcsa arcokat vág, erre
aztán Kígyó urunk átcsúszik a lefolyón, a cserepek között, vagy az ereszen,
pontosan úgy, ahogy jött, szűkölő kutyaként odakúszik a borbélyhoz, majd megérinti
a sebesült embert, ott, ahol megmarta, visszaszívja a gyilkos mérget és a tejescsészébe
köpi, végül lassan és félénken, meghunyászkodva araszol a földön, még mindig
kutyaként, s ahogy távolodik, úgy nő az ereje, az ajtónál aztán szélsebesen
eltűnik, többé nem látja senki. A borbélynak három rúpia jár, egy sál és egy
bétellevelekkel teli kókuszdió, neked meg boldog élet a feleségeddel és gyermekeiddel,
anyósod mézesmázosságát meg özvegy nővéred zsémbelődését nem számítva; ők szemernyi
hálát sem éreznek a te mérhetetlen jóságodért. Mindez nem is számít, mert az
a fontos, hogy élsz. Kívánom, hogy élj soká!
Én azonban egy olyan esetről mesélek, amikor a kígyó jóbarát. Egy monszunos
estén beszélte el nekem Vénkammá anyó, az Ültetvényes Szubbajja beteg anyja.
Akik elolvassák, szeresse őket Nága, a Kígyók Királya, Minden Baj Elpusztítója.
A család őse,
Látó Rangappá a Májszur környéki Hoszurból származott. Egyszerű szülők gyermeke
volt. Alig lett tizennyolc esztendős, amikor apja és anyja meghalt, s mivel
egyedül maradt, elvállalta a főpapi tisztet, hiszen az ő helyzetében mást nem
is tehetett. Egyszerűsége, alázatossága és telt, mély hangja tetszett az embereknek;
így aztán mindig meghívták vacsorára, valahányszor ünnepi vagy halotti szertartást
kellett bemutatni. Miután illendően megtisztelte az embereket jelenlétével,
fogyasztott a szent ételekből, papi szolgálataiért fél ámát kapott meg egy kókuszdiót.
De az emberek még csak nem is gyanították, hogy a pénzt soha nem költi el, hanem
viasszal lezárt szent rézedényébe dobja. Hetenként hat paiszá, néha egy egész
áná, végül csinos summa. Mert titkon azt remélte, hogy egy áldott reggelen búcsút
int majd a falunak, és zarándokútra indul Kásíba. Ezért utasította vissza az
egyik menyasszonyt a másik után, némelyikük olyan szép volt, mint a frissen
bontott guava, a másik zsenge, akár az áprilisi mangó, és akadt, akinek a hozományán
királyságokat lehetett volna megvásárolni.
– Nem – morfondírozott –, addig nem, amíg a saját szememmel nem láttam a szépséges
Kásí-Visvésvarát. Ha egyszer megjelenik e látomás, szent asszonyt veszek feleségül,
és gyermekeim meg az ő gyermekeik körében fogok élni. – E szilárd elhatározással
szívében számolgatta nap nap után, mennyi pénz lehet a köcsögben – mert vétek
volna kinyitni! –, és minden nap azt hajtogatta, hogy egy év múlva, kilenc hónap,
hat hónap, három hónap, talán két hét múlva elindulhat a kis faluból és nekivághat
a nagy zarándokútnak.
Egy napon járvány söpört végig az egész országon, és csaknem minden házból egy-két
családtag Brahmá birodalmába költözött. Így aztán Hószakéré Rangappá – akit
még akkoriban nem neveztek Látó Rangappának – alig egy hónap alatt tízszer annyi
pénzt keresett, s ráadásul három gazdag család egy-egy tehenet ajándékozott
neki az eltávozott lelkek emlékezetére, ő meg elhatározta, hogy eladja nekik
a tehenet és aranyat tölt a szent edénybe.
– Mihez kezdjek a jószággal? – magyarázta az adományozóknak. – Nincs se földem,
se istállóm. Gondoljátok azt, hogy nekem ajándékoztátok, aztán a jószág helyett
adjatok annyi aranyat, amennyit jónak láttok.
És adtak neki réz paiszát, ezüst rúpiát, arany mohart , ő meg bedobta a rezet,
ezüstöt és aranyat a szent köcsögbe. Aztán felemelte. Súlyos volt. Mintha tömör
arany töltené ki a belsejét. Elment a falu templomába, leborult az istenek előtt,
s miután az egész falu áldását kérte – tiszteletből mindenki adott neki még
fél ánát –, a csillagok szerencsés állása mellett akkor távozott a faluból,
amikor a nap megérintette a templomtorony csúcsát. Boldog volt, Kásíba ment.
Majd megmerítkezik a Gangeszben és megjelenik előtte Kásí-Visvésvara mindennél
nagyszerűbb látomása. És minden bűntől megtisztulva szent emberként tér haza.
Otthon tiszteletből kagylókürttel és trombitával, meg aranyszegélyű ernyővel
fogadják... Amint bandukolt az úton, mintha minden felébredt volna, és sírva
kérné, hogy vele mehessen Kásíba. Az ökrös szekéren utazók – mert akkoriban
nem volt vonat – megálltak és a lába elé borultak, mikor látták rajta a Kásíba
menők öltözékét. Rizst adtak neki és pénzt, némelyek még ruhát is. Így haladt
Rangappá faluról falura, városról városra a szent Kásí felé. Egy napon elérkezett
a Hemávatí szikrázó partjához. Megfürdött, elvégezte esti imáját, három marék
vizet ivott, és betért a fogadóba. Amikor lefeküdt, egy kopár, sziklás hegyet
látott maga előtt, amelyre úgy ömlött a holdfény, akár a tejes-vajas italáldozat.
Annyira eluralkodott rajta a fáradtság, hogy csendben elaludt. Az éjszaka közepén
álmában gyönyörű látomása volt. Feje fölött állt Kásí-Visvésvara és Szent Társa,
és így szólt:
– Meghat minket rendíthetetlen odaadásod, ezért megmutatkozunk neked. Zarándoklábad
ne kínozza hólyag, ne bántson csüggedés. Dicső jelenlétünk megszentel téged.
Zarándoklatod véget ért. De az előtted magasodó helyen emelj nekünk templomot,
hogy ott termékenyítsük meg a földet és örök tiszteletben éljünk. A te feladatod
lesz a templom gondozása, és családodat szeretni fogjuk nemzedékről nemzedékre.
Fogadd áldásunkat. – És a Szent Pár eltűnt a torlódó felhők között.
Másnap reggel, miután Rangappá illően megfürdött a folyóban és elmondta imáit,
megtisztultan, emelkedett lélekkel ment fel a hegyre. A tetőn ott volt egy szikla,
rajta a lingam , Siva alakja, Párvatíé meg a szent fürt és korona jelképében,
mintha csak múlt éjjel faragták volna, mégis ősi volt, sugárzó, derűs. Leült
az Udbhávamúrti mellé és huszonegy napig elmélkedett, miközben egy falat ételt,
egy harapás gyümölcsöt, egy korty vizet sem vett magához. Egy pásztorfiú fedezte
fel, lerohant a városba, és az utcákon széltében-hosszában híresztelte, hogy
szent ember ül a dombtetőn, elragadtatott imába merülten. Az emberek gyümölcsöt
hoztak, virágot, sok édes illatú, rizsből, hüvelyesekből és lisztből készült
ételt, letették elé és kérték, hogy tisztelje meg áldásával az alázatos lelkeket.
Rangappá elbeszélte nekik látomását, és mind lesiettek a hegyről, majd futva
visszajöttek, réz-, ezüst- és aranytányérokat hoztak magukkal, és elébe tették.
Ő megérintette az áldozati tárgyakat, és arra kérte az embereket, hogy építsék
fel a templomot. A négy kőfal még naplemente előtt ott magasodott a sziklán,
és Hószakéré Rangappá – aki immár Látó Rangappá lett – himnuszokkal felszentelte
a templomot. A szent köcsög meg ott állt az Isteni Pár mellett. Az övék volt.
Az egész település boldog volt, hogy Kásí-Visvésvara és Isteni Párja állandó
jelenlétükkel tisztelték meg az ő szerény Szubbéhallijukat. Vacsorák, körmenetek
követték egymást, és a községet átkeresztelték Kásíkurának. Látó Rangappá feleségül
vette Sivarammajja pandit harmadik leányát, és letelepedett. Félt, hogy a vörös
emberek hadai, akik akkoriban a májszúri szultánnal háborúztak, elrabolják a
pénzes köcsögöt, ezért hazavitte, lyukat ásott a családi szentély alatt, belehelyezte
az edényt, majd sárral és kővel betemette.
Másnap egy hatalmas, háromcsíkos kobrát találtak ott összetekeredve, nyakán
az ékessége, szeme mint a zafír, mert a szent arany őrizője mindig is a kobra
volt. És elnevezték Kanakapálának, az arany védelmezőjének.
Azóta több mint száz esztendő telt el, sok minden változott Kásíkurában, csakúgy,
mint az egész világon. A kisfiúkból fiatalemberek lettek, a fiatalokból családos
férfiak, majd öreg nagyapók, némelyek az erdőkbe mentek elmélkedni, mások köznapi
módon haltak meg feleségük, gyermekeik meg unokáik körében. Volt, aki utcai
koldulásból gazdagodott meg, és volt, akiből gazember lett, pedig egykor a szelídek
között is a legjámborabbnak ismerték. Némelyeket pedig – Siva legyen irgalmas!
– betegség emészt, holott egykor erősek voltak, akár a bika, és kegyesek, mint
a szent tehén. Voltak, akik gazdagok lettek, a gyerekeik meg gonoszak, ezek
gyerekei megbetegedtek, s talán nekik is voltak gyerekeik, száz év telt el,
az unokák élnek, hogy lássák, amint a Hemávatí nekirohan az elefántfejű sziklának,
a Harihara hegynél örvénylik, a templom alatt, előreszökken az apró völgyekben,
mangót és kókuszdiót termő kertek, rizs- és cukornádföldek között. Mesélik,
hogy Hemávatí istennő annyira megharagudott gyermekei bűnei miatt, hogy dühe
viharban tört ki, démonként felduzzadva elsodorta a fákat, a termést, az állatokat
– homokot hagyott maga után az aranypor finomságú talaj helyén, meg sziklát
és követ ott, ahol mangófák terpeszkedtek, mintha könyökölve pihennének a puha
zöld földön. A kókuszdió fák is kidőltek, és legalább három házat mosott el
az istennő háztetőstül-mindenestül... megvan már tizenöt éve, hogy ez történt
– akkor volt az utolsó áradás. Azóta semmi fontos nem történ Kásípurában, hacsak
nem tekintjük nagy eseménynek, hogy Nyolc-verandás Csoudajja idejekorán meghalt,
a vén, özvegy Kardamum-Ültetvényes Venkatésa harmadszor is megnősült, Tippajja
eladta a mangóskertjét, Szidda lánya, Kencsi meg megszökött az adófelügyelő
szolgájával.
Amikor az öreg
Vénkammá idáig ért a történetben, izgatott lett.
– Nem vitás, hogy a legnagyobb esemény, amit elbeszélek, az, hogy a Látó házában
élő fivérek, Szúrappa, a legidősebb, meg Ranganna, a harmadik, belökték – így
mesélik, de a teljes igazságot a mai napig nem tudja senki –, szóval a második
fivérüket, Szítharámut belökték a folyóba – tudod, miért... hogy megszerezzék
az aranyat, Kanakapálá aranyát. Erről senki nem mert hangos szót ejteni, de
ki ne tudná, hogy vízbe fojtották a fivérüket? Csak látni kellett, hogy az utóbbi
időben Kanakapálá miként duzzasztja fel a nyakát, amint bárkit megpillantott,
pedig régen bárányszelídséggel tűrte azt is, ha véletlenül rátaposott az ember,
most meg Rangát, az ácsot állítólag egészen az ajtóig kergette. Végtére is,
fiacskám, ha Kanakapálá nem tud az egészről, akkor mond csak, ki más fedezte
volna fel? Én persze nem tudom, mi történt. De az emberek ezt mesélik. Figyelj
csak!
– Tudod, a Látó-házban, amióta csak az a jó öreg Rámakrisnajja apó meghalt,
mindegyik fivér azon volt, hogy megölje a másikat. Ó, istenem, hogy lehetnek
ilyen gyermekei annak az apának, akinek tiszta volt a szíve, mint a reggeli
lótusz, oly kegyes, bőkezű és tiszteletre méltó volt, mint valami szent? Siva,
Siva, világosíts meg minket! Fiacskám, ugyan ki védhet meg minket a karmánktól?
Az ő karmája az volt talán, hogy lássa, miként válnak alantassá a gyermekei,
akár a páriák, miként marakodnak, mint a kivert kutyák. Persze, amíg ő élt,
a fiúk sohasem verekedtek nyíltan. A kertben ütötték egymást, vagy amikor az
apjuk a templomba ment; de amint meglátták Rámakrisnajját, olyan szelídek, lágyak,
tisztelettudóak lettek, mint a borjú. Az öreg rajtakapta egyszer az idősebb
Szúrappát meg a harmadik fiút, Rangannát, azt a kettőt, aki később a szörnyű
tettet elkövette. Rajtakapta őket, a csampakfa ágát ráncigálták éppen, miután
Szítharámu elment virágot szedni a reggeli ájtatossághoz.
– Miben sántikáltok? – kiáltott rájuk Rámakrisnajja.
– Semmiben! Semmiben! – válaszolták, és remegve álltak előtte. – Csak ugrómajmot
akarunk játszani.
– Ugrómajmot! Miért nem gondoskodtok inkább még négy gyerekről, ti páriák, mielőtt
ugrómajmot játszanátok?
– Mert tudnod kell, hogy Szúrappa akkoriban huszonhat esztendős volt, nős, és
két gyermek apja, Ranganna pedig éppen az esküvőjéről tért haza. Szítharámu
elvesztette a feleségét a szörnyű maláriajárványban, és újra akart házasodni...
Az apa állítólag attól a naptól fogva sokat foglalkozott Szítharámuval, mert
őt szerette a legjobban – nem csoda, amilyen tanult, engedelmes és tisztelettudó
fiú volt! –, gyakran magával vitte a templomba, nehogy otthon bekövetkezzen
a legrosszabb. A jóságos Rangajanakammá, Rámakrisnajja nővére már benne járt
a korban, hosszú ideje vak volt már, így aztán senki nem hallgatott rá. Persze
ott volt Szatá, az elözvegyült leány, aki könnyen óvhatta volna Szítharámut.
Ő azonban – és ezt a faluban minden asszony tudja – kapzsi volt, rosszindulatú
és okos, mint a sakál. Azt rebesgetik, hogy megmérgezte a férjét, mert nagyon
öreg volt hozzá, és nekem elhiheted, amilyen rosszindulatú céda volt, meg is
tette. Mindenesetre, amióta hazaköltözött, sülve-főve együtt volt Szúrappával
és Rangannával. Nem tudom, elhiszik-e az emberek, de te ígérd meg, gyermekem,
hogy megőrzöd a titkot. Mindenki azt beszéli, hogy Szatá még a hazaköltözése
napján felfedezte, miként állnak a dolgok, és meg akarta mérgezni Szítharámut.
És azt mondják, meg is mérgezte, hiszen – emlékszel? – a fiú súlyosan megbetegedett,
nem sokkal a nővére hazatérte után, vért hányt, vörös vért, fekete vért és lila
vért; a Kanakapálát akkor láttuk dühösnek először, Szítharámu ágya elé feküdt,
hogy megóvja a bajtól. Ó, hogy feküdt ott, némán, éberen, csillogó ékszer a
szeme, ősöreg, pikkelyes, kiszáradt bőre összefonnyadt, mint az eldobott banánhéj.
Kanakapálá valahogy nagyon szerette Szítharámut. Mondják, hogy amikor Szítharámu
született, Kanakapálá lassan bekúszott a szobába, bemászott a bölcsőbe, nyakát
felduzzasztotta a gyermek fölött, majd villámsebesen eltűnt. Nem csoda, hogy
Szítharámu olyan istenes gyermek volt. Bizonyára a kiválasztottak közé tartozott,
mindig mosolygott, derűs volt, tisztelettudó, mindenkit szeretett. Ha lett volna
eladó lányom, biztos hozzá adom feleségül! De így is rendes lányt vett el, nagy
kár, hogy az asszony meghalt, mielőtt gyermeket szült volna néki. Igazán balszerencse...
De kanyarodjunk vissza. Szúrappa és Ranganna mindenáron meg akarták ölni Szítharámut,
mert tudták, az ő eszét meg se járja, hogy kiássa az ősök isteneknek felajánlott
aranyát. Mellesleg tudod, fiacskám, mit mondanak a kincsről? Hogy eleinte a
szentély alatt volt. Aztán elmozdult – a föld alatt! – és az ebédlőbe vándorolt.
Később a magtárba, végül a konyha melletti lomtár alatt kötött ki. Nem mintha
erről bárki is biztosat tudna. De ahol a kígyó alszik, ott az arany. Ha nem
így volna, akkor Kanakapálá miért változtatta olyan gyakran a helyét, és miért
nem aludt mindig ugyanazon a helyen? Tudod, az arany vándorol, nehogy a gonoszok
rátaláljanak. Mert csak a szentek érinthetik meg. Csak Szítharámu léphetett
be a lomtárba, mert Kanakapálá meg tudta különböztetni a jót meg a rosszat,
miként a patkány is tudja, melyik a búza és amelyik az ocsú. Mondják, hogy Szúrappa
egyszer akkor ment a lomtárba, amikor Szatá éppen tejjel itatta Kanakapálát,
és az állat – mert a kígyók olyasmit is érzékelnek, amit emberek nem – visszaköpte
a tejet a csészésbe, a kincs fölé siklott, felduzzasztotta a nyakát, sziszegve
és morogva megmarta Szúrappát, de persze egy csepp mérget sem eresztett belé,
hiszen templomi kígyó volt és a Látó házának egyetlen tagját sem ölhette meg.
Szúrappa nagyot kiáltott és berohant a konyhába.
– Mi történt? – kérdezte Szítharámu és odafutott a bátyjához.
– Semmi, igazán semmi. Amikor elmentem a lomtár előtt, Kanakapálá megkergetett,
pedig nem csináltam semmit. Talán a zsákmányát üldözte.
Szítharámu berohant a lomtárba, és megszidta Kanakapálát; a szegény kígyó meg
csak csendben lapított összetekeredve, tágra nyitott szemmel. Olyan szelídnek
látszott, akár egy kutya. Azóta Kanakapálá nem kergetett meg senkit. Mintha
Szítharámu parancsolt volna rá. Képes volt hinni a fivéreinek! De, fiacskám,
ki gondolta volna, hogy a saját fivérei fogják megölni, mert meg akarják kaparintani
a pénzt – a szent pénzt! –, a megszentelt pénzt, amit a nagyapáik az isteneknek
ajánlottak! ...Bizony változnak az idők! Immáron sötét korszakban élünk. És
vajon nem úgy szól a mondás, hogy az első korszakban millió erényes ember volt,
a másodikban ezer, a harmadikban száz, mostanra pedig már csak egy maradt? Úr
lett a becstelenség, és az erényt lábbal tiporják. Milyen boldogan éltünk, amikor
velünk voltak a nagyapáink! Egy khanda rizst kaptunk fél rúpiáért, hét szér
olvasztott vajért meg egy rúpiát fizettünk. Most meg... Az ember csak sopánkodik,
egyre jajgat... Szörnyű ebben a sivár, beszennyezett világban élni.
Szóval Rámakrisnajja meghalt. Képzeld el, Kanakapálá addig feküdt a holtest
mellett, amíg el nem vitték. És amikor a tetemet felemelték, Kanakapálá mérget
köpött, egyszer, kétszer, háromszor... Így mutatta ki a bánatát. És három egész
napon át hozzá se nyúlt a tejhez. Ilyen volt Kanakapálá.
Egy héttel később a három fivér marakodni kezdett a vagyonon. Mindegyikük kijelentette
– bár Szítharámuról nehéz elhinni –, hogy ő akarja a mangóskertet. Ebben nem
tudtak megegyezni. Először Szúrappa és Ranganna ugrott össze. És amikor Szítharámu
egyszerűen így szólt: „Miért veszekszünk ilyen kicsinység miatt?” – mindketten
nekiestek – ezt biztosan előre kitervelték –, és összeverték, a gyomrán ütötték,
meg a hátán. Az öreg, vak nagynéni bement a konyhába, Szatá meg fel s alá rohangált
a házban, és úgy tett, mintha sírna. Még hogy zokogott! Bezzeg, ha a szeretője
volna az ágyában, akkor nem bőgne! És a verekedő fivéreket senki nem választotta
szét. Furcsa, de Kanakapálá hirtelen megjelent, a két támadó és Szítharámu közé
siklott, és megprübálta szétválasztani őket. Amikor tovább folyt a haddelhadd,
Szúrappa lába köré tekeredett, aki megingott és elesett. Akkor Kanakapálá a
felduzzasztott nyakával elijesztette Rangannát, az meg lélegzetet se mert venni,
úgy elszaladt. ...Szítharámu feküdt a földön, némán, kifejezéstelen tekintettel,
szívében nem volt gonoszság, Kanakapálá pedig a farkával gyengéden, barátságosan
simogatta az arcát.
Ugye tudod, hogy ez volt otthon az utolsó verekedésük? Alig két hétre rá megtalálták
Szítharámu holttestét a Hemávatíban. Hogy mi történt, arról mindenki mást mond.
Az én véleményem kissé eltér a többiekétől, hiszen a fivérek szomszédságában
lakom, harmadik unokatestvér vagyok, jó okom van rá, hogy másoknál jobban tudjam
a dolgokat. No meg öregasszony is vagyok, sok családi tragédiát láttam, el tudom
képzelni, hogyan is történhetett. Hallgasd meg.
Lehet, hogy gonosznak fogsz tartani, és talán az is vagyok. De mond meg, másképpen
hogy lehetne megmagyarázni Szítharámu hirtelen halálát, minthogy a két fivére
gyűlölte, az aranyat akarta, és ezért a folyóba fojtották? Persze az emberek
azt mondják, hogy a két testvér otthon feküdt, betegen, és senki sem tudja,
hogyan tűnt el Szítharámu, aki Kanthapurába ment, hogy felügyeljen a parasztokra,
mert eljött a rizs vetésének az ideje. Ott van Szidda, a csónakos. Tudod, hogy
őt legalább két gyilkossággal gyanúsítják, az olajboltos Dászappa és Szundrappa
halálával, akinek a földjét egy patak öntözi. Azt is tudod, veri a feleségét,
és egyetlen gyerek se mer a közelébe menni. Sziddának kellett átvinnie Szítharámut
a folyón, mert a rizsföld a kanthapurai oldalon van, Szidda pedig azt mondja,
hogy nem látta Szítharámut. Ha ő nem látta, mondd meg, ugyan ki más látta volna?
A saját két szememmel láttam Szítharámut, ahogy elhaladt az ajtónk előtt. És
amikor megkérdeztem, hogy hova megy, megmondta, hogy Kanthapurába tart, hogy
felügyeljen a vetésre, mert a két fivére betegen fekszik. Még hogy betegek!
Tudom én, miféle betegség jött rájuk! Olyan egészségesek és erősek voltak, mint
a bikák a marhavásáron. Biztos koplaltak, hogy két nappal később sápadtnak lássák
őket. Még az előző este egészen jól voltak, és ha hinni lehet a Nagy-házas Szubbajjának,
sokáig beszélgettek Sziddával. Az eset világos. Szidda belökte Szítharámut a
folyóba. A faluban minden becsületes ember ezt gondolja. De félnek a Látó házának
lakóitól. A rendőrségről meg hallani sem akarnak! És ki ne tudná, hogy a rendőrfelügyelőt
a fivérek alaposan megvesztegették? Magam is láttam a felügyelőt, azt a kövér,
gonosz, zöldes képű állatot, amint nap nap után a Látó házában kuksol... De
ezt a változatot senki nem fogadja el. Lehet, hogy gonosz vagyok. Isten bocsásson
meg a nyelvemért! De, édes fiam, ha nem volnának gyermekeim, megmondom, mit
tennék. Megmérgezném azt a két fivért, majd, mint aki jól végezte dolgát, meginnék
fél szér meleg tejet, aztán felkerekednék, és boldogan... igen, boldogan belefojtanám
magam a folyóba.
Szegény Szítharámu!
A folytatása egyszerű. Egy napon, amikor Szatá a konyhában etette Kanakapálát,
a két fivér becsukta a szentély ajtaját, és ásni kezdett. Kanakapálá nagyot
lendült, és sziszegve-surrogva az ajtónak csapta a fejét. De nem nyílt ki. Dühösen
felszáguldott a tetőre, becsusszant az ereszcsatornába, de rongyokkal és kókuszdióhéjjal
betömtek minden rést és lyukat. Ismét visszarontott a konyhába, de ott nem talált
senkit. Besurrant az istállóba, mérget köpött minden lélegzetével... de ott
sem volt senki. Aztán dühösen, tehetetlenségében reszketve, bűnbánóan kirontott
az ajtón, és feliramodott a hegyre. Bejutott a templomba, körbe-körbe csúszott
az isten és az istennő körül, egyszer, kétszer, háromszor, majd összetekeredett
az Isteni Pár lába előtt, lenyelte a farkát és meghalt. Hiszen nem úgy szól-e
a mondás, hogy a kígyó inkább a halált választja, mintsem ne teljesítse a kötelességét?
A Látó házának lakói soha nem találták meg az aranyat. És vajon miféle italáldozat
moshatná le a bűneiket? Egyik gyerek a másik után, újszülött, gügyögő, tipegő,
aprócska, nagyobbacska, iskolás, titokzatos, korai halállal halt meg. És abban
a családban egyetlen asszony sem képes kilenc hónapig hordani a magzatát és
azután megszülni, mert a Kígyóisten átka sújtja őket. Nem szabadulhatnak meg
szentségtörő tettüktől, míg hétszer meg nem halnak, és hétszer nem születnek
újjá... ó, a bűnösök, a bűnösök!
A mai napig nincs Kásipurában olyan asszony, gyermek vagy férfiember, aki ne
hallotta volna, hogy pénz csörög a földben, mert a szent arany egyik helyről
a másikra vándorol, nehogy a gonoszok rátaláljanak. És még aznap este megjelenik
Kanakapálá az asszony, gyermek vagy férfiember álmában, dühösen, tehetetlenségében
reszketve, bűnbánóan, feliramodik a hegyre, körbecsússza az istent és az istennőt
egyszer, kétszer, háromszor, aztán összetekeredik az Isteni Pár lába előtt,
lenyeli a farkát – és meghal.
Erről én is álmodtam, higgyétek el – különben nem jegyzem le ezt a történetet.
