Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vekerdi József utószava Rámájana fordításához
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

India irodalmának legrégibb időszakából kizárólag vallási szövegek maradtak ránk: a Rig-véda (’Versek tudása’) elnevezésű himnuszgyűjtemény az i. e. II. évezred végéről, a bráhmanák (’papi szövegek’) néven ismeretes szertartásmagyarázatok a következő évezred elejéről, és az upanisadok (’titkos tanítások’) néven összefoglalt vallásbölcseleti fejtegetések a következő századokból. Nyilvánvaló, hogy az ókori Indiában is léteztek más költészeti alkotások: népmesék, népdalok, hősi énekek. Ezeket azonban a hagyo-mányokat élőszóban fenntartó papság nem tartotta megőrzésre méltóknak, és így többségükben nyomtalanul elvesztek.Írásbeli rögzítésük csupán időszámításunk első évszázadaiban kezdődött. Korábbi létezésüket azonban közvetett adatok bizonyítják. Az i.e. III-II. században épült buddhista kegyhelyek kőkerítésének reliefjein számos állatmese-jelenet ábrázolása látható, sőt már Buddha életében vagy a halála utáni évtizedekben (tehát az i.e. V. században) találunk utalást arra, hogy kedvelt időtöltés volt mesék és egyéb történetek regélése. Egy alkalommal ugyanis beszélgető szerzetesek csoportjához közeledett Buddha, akik „nagy zsivaj, hangos zsivaj közepette mindenféle alacsonyrendű dolgokról fecsegtek, például királyokról, rablókról, miniszterekről, hadvezérekről, veszedelmekről, háborúkról, ételekről, italokról, ruhákról, fekhelyekről, virágfüzérekről, illatszerekről, rokonságról, szekerekről, falvakról, telepekről, városokról, országokról, nőkről, úti történetekről, kút melletti pletykákról, kísértetekről, mindenféle szórakoztató esetről, tengeri kalandokról, hol volt, hol nem volt mesékről”. Valamivel későbbi időszakból, az időszámításunk kezdete körüli száza- dokból már konkrét szövegek is ránk maradtak „királyokról, hadvezérekről, háborúkról, hol volt, hol nem volt mesékből”. Ismeretlen szerzők – fejedelmi udvari énekmondók vagy vándor regösök – énekeiből létrejött egy nagy terjedelmű eposz két rokon uralkodócsalád testvérháborújáról: a Mahábhárata (’A Bhárata-nemzetség nagy regéje’ vagy ’A Bhárata-nemzetség nagy háborúja’). Ebbe az eposzba számos egyéb történetet, mesét, legendát, mítoszt, kiseposzt szőttek be önálló epizódok gyanánt, pl. a trónját és feleségét kockajátékon elveszítő Nala király kalandos történetét, férje lelkét a Halál istenétől visszaperlő Szávitrí királyné megindító regéjét, Sakuntalá remete-leány és a vadászatra induló király őserdei találkozásának bűbájos kalandját,valamint nagyszámú állatmesét.

Ezek közül az élőszóban sok változatban keringő történetek közül önálló eposzban is feldolgozta bizonyos Válmíki nevű (egyébként teljesen ismeretlen) költő Ráma királyfi száműzetésének, felesége elvesztésének és visszaszerzésének romantikus témáját Rámájana (’Ráma pályafutása’) címen, az i. e. utolsó századokban. A Mahábhárata mellett a Rámájana lett az ókori irodalom másik nagy eposza, az egész indiai kultúra máig is mindenki által jól ismert, alapvető műve.

A Rámájana nem hősköltemény, mint a Mahábhárata, hanem meseeposz: népmesei elemek eposzi terjedelmű és hangvételű feldolgozása. Ha a ma-gyar irodalomból vett hasonlattal akarnánk élni, nem a Szigeti veszedelem-hez vagy a Zalán futásához hasonlíthatnánk, hanem a János vitézhez, azzal a különbséggel, hogy főhőse nem parasztlegény, hanem királyfi, a cselekmény az Íliászhoz méltó csatajelenetekben dúskál, és terjedelme harmincszor nagyobb a János vitézénél: 48 ezer sor.

Jellegzetes népmesei motívum rögtön a Rámájana bevezető jelenete: az agg király trónörökössé akarja felkenni elsőszülött fiát, a minden jótulajdonsággal ékes Rámát, azonban második feleségének ármánykodása a trón átadása helyett fia őserdei száműzetésére bírja rá az apát. Ez az indítás az európai népmesék jól ismert „gonosz mostoha” motívumával rokon, amelyet nálunk a Jancsi és Juliska meséje képvisel: a gonosz második feleség az erdőbe viteti ki édesapjukkal az árvákat. Az ókori Indiában is van Ráma regéjének olyan változata – a Rámájana keletkezésével nagyjából egyidős buddhista hagyományban –, amely a mostoha gonoszságára élezi ki a történetet. A különbség a Rámájana és az európai „gonosz mostoha” mese között az, hogy az európai népmesében (amely a paraszti kultúra terméke) szegény ember az apa, míg az ókori Indiában csakis királyok, nemesek, papok, gazdag kereskedők lehettek a történetek szereplői, és fokozottan állt ez az eposzra, amely kizárólag királyokat és királyfiakat léptetett fel fősze-replőkként.

Még inkább mesés jellegű maga a főcselekmény: a főhős feleségét elrabol- ja egy szörnyeteg, a férj neje keresésére indul, rátalál, elpusztítja a szörnye-teget. A magyar népmesék olvasói jól ismerik ezt a témát: a Világhírű Szép Miklós és Hollófernyiges meséjének megfelelője, amelyet a Magyar Nép-mesekatalógus sokféle változatban tart számon (MNK 400C*/II, AaTh 302, 302IIa, 300A*, MNK 300A**, AaTH 556F*). Az indiai eposz tízfejű szörnyetege, Rávana a magyar népmesék hétfejű sárkányát juttatja eszünkbe. Ráma királyfi segítőtársai majmok és medvék, ami szintén párhuzamba hozható az európai népmesék mindenütt megtalálható elemé-vel: segítő állatok szerepeltetésével. E sok hasonlóság láttán nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy kapcsolatot feltételezzünk az ókori indiai mesék és az európai népmesekincs között (Th. Benfey német indológus sokat vitatott elmélete volt ez a múlt században).

A Rámájana természetesen nem pusztán versbe szedett népmese, hanem népmesei alaptémának eposzi jellegű feldolgozása a korabeli hősköltemények szellemében és stílusában. Kidolgozás tekintetében tehát inkább hasonlíthatjuk az Íliászhoz, mint a János vitézhez. Nem a népmesék jellegzetes időn és téren túli („timeless–placeless”) világába helyezi a cselekményt, hanem helyhez köti, és a városok, társadalmi viszonyok, harci cselekmények leírásában a korabeli valóságból indul ki, jellegzetes eposzi hangvétellel. Egyébként is jellemző az indiai meseirodalomra, hogy – az európai népmesékkel ellentétben – tényleges földrajzi helyeken lépteti fel szereplőit, és névvel látja el őket. Míg az európai – különösen a kelet-európai – mesék „hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl” játszódnak, s az angol vagy német népmesékben is mindössze „volt egyszer egy király”, név nélkül, a klasszikus szanszkrit mesekezdő formula tényleges várost nevez meg, néven nevezett szereplőkkel, pl.: „Élt Benáresz városában egy Vikramacsanda nevű király”. Még az állatmesékben is nevük („beszédes nevük”) van az állatoknak, pl. Vadzsradanstra ’Villámfogú’ oroszlán szerepel, nem pusztán „a farkas”, „a róka”, mint Európában Aiszóposztól napjainkig. A Rámájana is a történeti Kósala országba és Ajódhjá városába helyezi a cselekményt. Kósala virágzó észak-indiai tartomány volt az i.e. I. évezred derekán, a Gangá (Gangesz) folyótól északra, a mai Oudh vidékén; Buddha térítői tevékenysége nagyrészt itt zajlott le. A bökkenő az, hogy Ajódhjá város a történeti forrásokban nem szerepel Kósala fővárosaként. Úgy látszik, a Rámájana keletkezésének korára – az i.e. utolsó századokra – már regebeli, elhomályosult emlékű névvé vált Ajódhjá, amellyel egyéb, mitikus történetekben is találkozunk, mint régmúlt korok városával.

Kósala-földtől keletre feküdt Vidéha ország – az eposzban Szítá király- lány szülőföldje –, amelynek valóban létezett Dzsanaka nevű királya, „valaha, ősidőben, rég”, az i.e. 9-8. század táján, tehát jó fél évezreddel Válmíki előtt. Ezzel kapcsolatban is feltűnő, hogy a hagyomány semmit sem tud a bőkezűségéről ismeretes, legendás hírű Dzsanaka király Szítá nevű leányáról. Úgy látszik, Dzsanaka nevéhez ugyanúgy tapadtak későbbi időből legendák, mint nálunk Mátyás királyéhoz.

Az eposz többi szereplője – Ráma és atyja, Dasaratha, stb. – teljesen ismeretlen az egykorú történeti hagyományban, tehát kitalált, mesebeli alakok.

Így a Rámájana cselekménye mesés téma, fiktív szereplőkkel, akik mellé egy legendássá vált uralkodó nevét is beszőtte az eposz, és hasonlóan járt el régmúlt idők elhomályosult emlékű országainak, városainak nevével. Hasonló a helyzet a másik nagy eposzban, a Mahábháratában, amely néhány tényleges történeti és földrajzi nevet is felhasznál, de zömmel kitalált nevekre és eseményekre épül.

A mesés Lanká szigetét, Rávana démonkirály székhelyét, a későbbi hagyo- mány Ceylonnal azonosította, s e hagyomány alapján vette fel a szigetország a Srí Lanká nevet 1947-ben. Egyáltalán nem bizonyos, hogy a Ráma-rege létrejöttének idején valóban erre a szigetre gondoltak, vagy inkább a messzi óceánban fekvő sziget ugyanolyan mesebeli táj volt csupán, mint a magyar népmesék Óperenciás-tengerben fekvő szigete a hétfejű sárkány kacsalábon forgó várkastélyával. A múlt század európai mítoszmagyarázatai során felmerült az az elgondolás, hogy Lanká meghódítása az árja civilizáció dél felé történő terjeszkedését jelképezi, bár kissé különös a Ráma oldalán harcoló majmokat és medvéket az árja civilizáció képviselőinek tekinteni.

Népmesei jellegű a szereplők jellemábrázolása is. A mese mindig sarkít, főszereplőit kizárólag jó tulajdonságokkal látja el: bátrak, erősek, ügyesek, jószívűek, éppúgy, mint Ráma királyfi és övéi. A népmesei ellenfél viszont – az irigy vetélytárs, a sárkány, és főleg a boszorkány – maga a megtestesült gonoszság, mint a ráksaszák a Rámájanában. Árnyaltabb jellemábrázolást és a mindennapi valósághoz közelebb álló jeleneteket nem ismer Válmíki eposza, eltérőleg a reálisabb ábrázolásmódú Mahábháratától.

A Rámájana nem csupán annak köszönheti páratlan népszerűségét Indiá- ban, hogy Válmíki nagy terjedelmű, nagy lélegzetű, művészi kidolgozású eposszá alakította a mesetémát. Döntő sikerét azáltal érte el, hogy hamaro-san – valószínűleg a papi körökben történt írásba foglalás során – vallásos színezetűvé dolgozták át az eredetileg teljesen világi (mesei) jellegű eposzt: Ráma királyfit megtették Visnu isten földi megtestesülésévé. Indiában Visnu kultusza az időszámításunk kezdete utáni századokban megerősödött, és kialakult Visnu tíz földreszállásának (avatára) mítosza; ezek közül a hetedik lett Ráma testében történt születése. Az eposz eredeti szövegrészeiben ennek még nincs nyoma. A fordításunkban olvasható bevezető rész Ráma és testvérei csodálatos születéséről, az istenek és a ráksaszák ellentétéről, Visnu isten testet öltéséről utólagos hozzátoldás eredménye. Megfigyelhető, hogy az eposz további részében szó sem esik Ráma isteni származásáról: közönséges halandó gyanánt harcol, sebesül meg, nyer kegyet az istenektől, és nem használja az ifjúkorában Visvámitra remetétől kapott varázsfegy-vereket, amelyekről az utólag hozzátoldott bevezető rész beszél. Az európai filológiai kutatás megállapította, hogy az eposzból csak a II-VI. könyv eredeti, az első könyv („A gyermekkor könyve”) és a hetedik könyv későbbi hozzátoldás eredménye.

Ezzel összhangban áll az a körülmény, hogy az első könyvbe mintegy tucat- nyi, a cselekményhez egyáltalán nem kapcsolódó epizód, mitikus történet van beszőve, amelyeknek hőse nem is Ráma, csupán a királyfi szórakoztatására vagy okulására adják elő bölcs remete mesterei. Ezeket a történeteket jelen fordításban mellőztük; valamennyi megtalálható az 1964-ben megjelent Mahábhárata, Rámájana című kötetben. E betoldott epizódok közül csak azokat vettük fel fordításunkba, amelyekben Rámáról esik szó. Ezeknek egy része valamilyen alakban valószínűleg már az eredeti szövegbe beletartozott, ugyanis a második könyv már a cselekmény közepébe vezet, és visszautal az előzményekre: Ráma ifjúkori erényeire, azonban nehezen állapítható meg, mi az eredeti és mi az átdolgozás vagy betoldás az első könyvnek ezekben a részeiben. Feltehetőleg eredetileg is szó esett Ráma nevelkedéséről és házasságáról, viszont bizonyára későbbi betoldás a ló-áldozat során lezajló csodás jelenet, amit az is bizonyít, hogy önmagának is ellentmond a szöveg. Először magától a lóáldozattól termékenyül meg a három meddő királyné, ami a népmesék „varázslatos fogantatás” motívumának jellegzetes szanszkrit megfelelője (magyar népmesékben Babszem Jankó a legismertebb példája). Ezután rejtélyes alak jelenik meg varázsitallal, és ettől esnek teherbe a királynék.

Ellentmondás van az első könyv és az eposz további része között abban is, hogy az első könyv leírja Ráma és három öccse házasságát, míg a későbbiekben Laksmana mint nőtlen fiatalember szerepel.

Bonyolultabb a testvérek számának kérdése. A négy testvér közül gyakor- latilag csak három (Ráma, Laksmana, Bharata) jut szerephez az eposzban. A negyediket, Satrughnát csak elvétve és szinte fölösleges toldalékként emlegetik. A királynék száma is három, ami logikusan három fiúnak felelne meg bármely népmesében, és csak ikerfiak szülésével jön létre a négyes szám. A lóáldozatnál is csak három részre metélte szét a lovat a legidősebb királyné. Úgy látszik, a Ráma-regének két különböző változatát vonta össze Válmíki, amelyek közül az egyikben ikrek szerepeltek.

A cselekménytől független (fordításunkban mellőzött), betoldott epizódok nagy része az Ajódhjától keletre fekvő terület egyes földrajzi helyeihez fűződő legenda. Ez a vidék volt az i.e. 3. században uralkodó Maurja-dinasztia központja, amely először egyesítette egész Indiát, meghódítva a félsziget déli részét és Ceylont is. Nem lehetetlen, hogy e legendássá vált, régi dinasztia emléke kísért a néhány századdal későbbi regékben. Azonban feltűnő, hogy sem a ténylegesen itt élő népeket, sem a birodalom egykori fővárosát, Pátaliputrát nem említik az epizódokban (és másutt sem az eposzban).

Ezek a regék a későbbi idők ún. szthala-purána (’helyi legenda’) műfa- jának megfelelői, és minden bizonnyal annak köszönhetik bekerülésüket az eposzba, hogy az eredetileg élőszóban hagyományozott eposzt írásba foglaló papok Ráma isteni átlényegítésén kívül a maguk helyi vallásos történeteivel is igyekeztek megtűzdelni a szöveget. Ezek a történetek középúton állnak a világi énekmondók regeszerű elbeszélései és a későbbi idők hitbuzgalmi célú, papi legendái között.

Fölösleges alak az eposz cselekménye szempontjából az első könyv le-gendáit elmondó Visvámitra remete, akinek jelenléte Dasaratha házi papja, Vaszistha mellett indokolatlan. Visvámitra segítségkérése és a vele menő Ráma ráksaszaölő kalandja talán az eposz egyik későbbi szövegrészének utólagos kiszínezése. A III. könyv 38. fejezetében (amely fordításunkban nem szerepel) említi röviden az aggódó Márícsa ráksasza, hogy Ráma gyermekkorában már egyszer megsebezte. Ezt az esetet adja elő részletesen az I. könyvbe betoldott epizód. A betoldás késői eredetét nyelvi bizonyíték is mutatja: a szanszkrit szöveg Tátaká ráksaszít jaksiní – ’boszorkány’ – szóval jelöli, ami későbbi idők szóhasználata a szanszkritban. Az egész Tátaká-epizód nem egyéb, mint a Súrpanakhá-jelenet előrevetítése.

Hasonló jellegű betoldások (helyi legendák) elvétve másutt is előfordulnak az eposzban, elsősorban a III. könyvben, ahol Ráma erdei remeteélete alkal-mat nyújtott ájtatos remete-történetek utólagos beiktatására. Ezeket fordításunkban mellőztük.

Teljes egészében mellőztük az eposz utolsó, hetedik könyvét, amelyet már az ókori hagyomány is hozzátoldásnak minősített, és éppen ezért „Függelék-könyv” (Uttara-kánda) címmel látott el. Fordítását a fentebb említett kötet tartalmazza. Számos egyéb rege mellett azt beszéli el, hogy Ráma a Szítá tisztaságát igazoló tűzpróba után újból eltaszította nejét, mert kikezdte a pletyka Rávana házában történt tartózkodásáért. Szítát Válmíki remete fogadja be őserdei remetetanyáján, ahol a királyné ikreket szül. A fiúkat Válmíki megtanítja atyjuk versbe szedett történetére, az általa szerzett Rámájanára. A fiúk előadják a költeményt atyjuk udvarában, aki rájuk ismer, és anyjukkal együtt visszafogadja őket. Ám a sokat szenvedett Szítá a Föld istennőjéhez fordul: ha igaz, hogy mindig hűséges volt férjéhez, fogadja be őt a föld! A föld megnyílik, trónusán ülve kiemelkedik belőle az istennő, és Szítát keblére ölelve, elsüllyed vele.

A történet a témavariáció jellegzetes esete. Emellett azonban a „Függelék- könyv” sajátos fényt vetít a négy testvér viszonyára. Míg az eredeti eposzban mind a négyen a testvéri szeretet mintaképei, a VII. könyvben Ráma egy apróság miatt száműzetésbe és rituális öngyilkosságba kergeti Laksmanát, és kiutasítja Ajódhjából Satrughnát. Ennek a testvérvillongásnak a régebbi szövegrészekben nincs nyoma, így nyilvánvaló, hogy a regének ez a változata az eposz későbbi felduzzasztásának és összekuszálódásának az eredménye.

Visszatérve az eposz eredeti szövegrészéhez, a II-VI. könyvben (és az I. könyv egyes szakaszaiban) előadott fő cselekményhez, megállapítható, hogy a Rámájana egy szerző jól átgondolt, arányosan megszerkesztett műalkotása, mint pl. Homérosz Íliásza. Nem hasonlítható az évszázadok alatt létrejött, állandóan bővített Mahábháratához, vagy a türk népek énekmondók által hagyományozott, nemzedékek hosszú során át kialakult és számtalan változatban élő hősköltemény-ciklusaihoz. Csupán annyiban áll fenn hasonlóság az utóbbiakhoz (de ugyanakkor az Íliászhoz is), hogy Válmíki műve is élőszóban keletkezett, élőszóban őrizte az énekmondói hagyomány, és csak néhány évszázad múltán foglalták írásba, valamikor időszámításunk első évszázadaiban. Az élőszóbeli hagyományozás azonban két évezreden át tovább élt: e század elejéig gyönyörködtették az indiai falvak írástudatlan parasztságát vándor énekmondók a Rámájana modern nyelvi átdolgozásainak folyamatos előadásával esténként, a napi munka befejeztével.

Úgy látszik, egymástól függetlenül, három helyen történt a szöveg lejegyzé- se az énekmondók ajkáról: valahol Észak- vagy Közép-Indiában, továbbá Északkelet-Indiában (Bengálban), valamint Északnyugat-Indiában (Kasmírban), tudniillik a 14. század óta ránk maradt kéziratokban ez a három vidék különül el egymástól. A bengáli kéziratok látszanak legkésőbbieknek: utólagos betoldásokban, nyújtásokban, díszítésekben ezek a leggazdagabbak.

A díszítő, bőbeszédű előadásmód azonban nem csupán a későbbi szöveg- változatokra jellemző. Válmíki eredeti szövegének is ez a hosszadalmas, rész-letező leírás a fő stilisztikai sajátossága. Az egyes szereplők erényeit, a tájak szépségeit, városok gazdagságát élvezettel ecseteli hosszú sorokon keresztül a költő, és a párbeszédek, viták érveléseit oldalakra nyújtja. Eredetileg az élőszóbeli előadásra vezethető vissza ez a részletező előadásmód. Nomád népek hősi énekeiben szintén megtalálható, és nem idegen az élőszóbeli prózai epikától: a népmesétől sem. Nagy Olga, a tapasztalt erdélyi népmesekutató mutatott rá, hogy ahol még eleven gyakorlatként él a mesemondás, a tehetséges mesemondók részletezőbben adják elő ugyanazt az eseményt, mint a népmese kihalásának fázisában a történetet csontváz-szikárságra lesoványító előadók.

A stílus díszessége, részletező előadásmódja tekintetében feltűnő különb- ség figyelhető meg a Rámájana fő cselekménye és az eposzba akár utólag betoldott, akár már eredetileg is benne foglalt epizódok között. A fő cselekmény részletező stílusával ellentétben, a tőle független epizódok kifejezetten szűkszavúak, tömörek, az események leírására szorítkoznak, stiláris díszítések nélkül. Egymondatos rövidséggel tudatnak olyan mozzanatokat, amelyeket a főszöveg hosszasan ecsetelne, pl. a szereplőknek valamilyen cél elérése érdekében végzett, rituális önsanyargatását vagy az önsanyargatás érdeméért nyert égi ajándékokat. Úgy látszik, a kisepika (amelyet az epizódok képviselnek a két eposzban) önálló stílushagyományokkal rendelkezett, eltérőleg a nagyepikai díszes stílustól.

A következő századok epikájában a díszítő, lírai elem túlburjánzott a cse- lekmény rovására, amely szinte semmivé zsugorodott és önállótlanná vált. A két nagyeposz valamelyik jelenetét vagy rövid, néhány soros utalását dolgozták fel a későbbi költők több száz vagy több ezer soros terjedelemben.Ez a „keleti dagályosság” vált a klasszikus szanszkrit epika, az ún. kávja-költészet fő jellemzőjévé, némileg a késői görög epyllionokhoz, liriko-epikus költeményekhez hasonlíthatóan. A példakép elvileg a Rámájana volt, amelyet az ádi-kávja, ’első költemény’ jelzővel illettek, azonban Válmíkinak, az ádi-kavi, ’első költő’ eszményképnek elbeszélő tehetségét a későbbiekben senki sem közelítette meg.

Ez a szószaporító, dagályos előadásmód már a Rámájana eredeti szöveg- részeinek utólagos felduzzasztásakor is érvényesült. Ha nem önálló, független történetek ékelődtek be a szövegbe, hanem a fő cselekmény előadása során adódott alkalom egy-egy hős dicséretére, fegyverzetének leírására, egy táj szépsége fölötti áradozásra, az utólagos stilizálás kimerít-hetetlen bőséggel tudta szaporítani a szót, messze túltéve az eredeti szöveg díszes előadásmódján. Jellegzetes példa erre Ráma varázsfegyvereinek leírása az eposz első könyvében. A 27. fejezetben Tátaká boszorkány elpusztítása után Visvámitra remete varázsfegyverekkel ajándékozza meg Rámát. A fegyverek felsorolását fordításunkban öt sorra rövidítettük:

Megkapod Visnu félelmes hajítókorong-fegyverét,
Indra lesújtó villámát, Siva rettentő szigonyát,
Brahmának, a Teremtőnek dárdáját, mely mindent lever,
a Halál Ura pányváját, Varuna kemény kötelét,
s a Szellemkirály fegyverét, a Kábító varázsgerelyt.

A teljes szöveg szó szerinti fordítása (prózában) így hangzik:

„Neked adom a Hadak igen csodálatos hajítókorongját, Raghu-sarj,
és a Törvény hajítókorongját, te hős, valamint a Végzet hajítókorongját,
továbbá Visnu félelmes hajítókorongját, valamint Indra hajítókorongját,
a Villám-fegyvert, férfiak legkiválóbbika, és Siva rettentő szigonyát,
és a Brahmafej fegyvert, és a Nádgerelyt, Raghu-sarj,
és Brahmá felülmúlhatatlan dárdáját is neked adom, erőskarú,
és két buzogányt, Kakutsztha-sarj, a Gömbölyűt és a Csúcsost,
e két izzót, neked adom, királyfi, férfiak tigrise,
és a Halál pányváját, Ráma, valamint a Végzet pányváját,
és Varuna felülmúlhatatlan pányva-fegyverét is neked adom,
és a két mennykövet is ajándékozom, Raghu-sarj, a Szárazat és a Nedveset,
és átadom a Rudra-fegyvert és a Nárájana-fegyvert,
és a Tűzisten kedvenc fegyverét, amelynek neve: Lángnyelv,
és neked adom a Szélisten fegyverét, a Legelső nevűt, Raghu-sarj,
és a Lófej-fegyvert, valamint a Kócsag-fegyvert,
és a két Hatalmat is neked adom, Kakutsztha-sarj, te bűntelen,
a szörnyű Csontváz-buzogányt és a Koponya-öklözőt,
amelyeket a démonok hordoznak, mindezeket neked adom,
és a szellembölcsek fegyverét, amelynek neve: Örvendő,
a kardok gyöngyét, erőskarú királyfi, neked adom,
a Szellemkirály kedvenc fegyverét, amelynek neve: Kábító,
az Elaltatót és Elzsongítót is odaadom, és a Mámorítót, Raghu-sarj,
a Tükrözőt s a Fonnyasztót, a Szikkasztót s az Ernyesztőt,
s az ellenállhatatlan Vágyat, a Szerelemisten kedvencét,
és a démonok kedvenc fegyverét, amelynek neve: Őrjítő.
Vedd át tőlem, férfiak tigrise, nagy dicsőségű királyfi,
a Sötétítőt, férfiak tigrise, és a nagyerejű Akaratost,
és az ellenállhatatlan Enyészetet, s a Buzogányost, királyfi,
az Igazság fegyverét, erőskarú, valamint a hatalmas Hamisságot,
a félelmetes Erő-fényt, az ellenfél erejének elapasztóját,
a Hold fegyverét, a Dér nevűt, s az Ős-Mester fegyverét, a Megkötőt,
és a Szerencse szörnyű, hegyes nyilát, és az Ősökét is.
Ezeket a kedvük-szerinti-alakúakat, nagyerejűeket, erőskarú Ráma,
végtelen hatalmúakat, vedd birtokodba gyorsan, királyfi!”

Fordításunkban a Rámájana eredeti részének szövegét egynegyed részére rövidítve adjuk: a II-VI. könyv terjedelme eredetiben kb. 36 ezer sor, fordításunk terjedelme kb. 9 ezer sor. A szükségszerű rövidítés során a cselekmény minden lényeges mozzanatát megőriztük. A nagyarányú rövidítést részben azáltal értük el, hogy egész fejezeteket kihagytunk, ha azok csupán egy-egy jelenetet részleteztek hosszasan, pl. elnyújtott szóváltásokat tartalmaztak. Mindeme részeknél a cselekményt továbbvivő, tartalmi elemet meghagytuk. A fejezetszámozásból kitűnik, hol és mennyit hagytunk el. Másrészt a lefor-dított fejezetekben is végrehajtottunk szükség esetén olyan rövidítéseket, mint amelyet fenti példánk mutat. A fejezetek hosszúsága az eredetiben átlagosan 50-100 sor; fordításunkban ennél rövidebb. A lefordított részekben semminémű változtatást (összevonást, tömörítést, áthelyezést stb.) sem eszközöltünk az eredeti szöveghez képest. Fordításunk minden sora ugyanúgy hangzik és ugyanolyan sorrendben következik, mint a szanszkrit eredetiben. Csupán a verstoldalék gyanánt hihetetlenül sűrűn használt megszólítások számát mérsékeltük. Szintén fenti példánk mutatja, hogy a sor kitöltése kedvéért lépten-nyomon közbeszúrja a költő (főleg sorvégen) Ráma vagy mások megszólítását, sok változatban: Raghu-sarj, Iksváku-ivadék, erőskarú, férfi-tigris, bűntelen vitéz stb. E henye toldalékszavakat nagyrészt mellőztük.

Mindvégig mellőztük az egyes fejezetek végén álló, lírai záróstrófákat. A Rámájana sajátossága ugyanis, hogy a fejezetek után igen gyakran (rendszertelenül) egy vagy több versszak szubjektív reflexióként visszautal a fejezet cselekményére, anélkül, hogy a cselekményt továbbvinné, elbeszélő elemet tartalmazna. A szövegösszefüggést megszakítják ezek a záró versszakok, mert a következő fejezet nem ezekhez, hanem az előző fejezet utolsó soraihoz kapcsolódik. Versformájuk mindig eltér a szanszkrit elbeszélő költészet hagyományos formájától, a slókától, amely (kevés kivétellel) az egész Rámájanán végigvonul; a záróstrófák a legkülönbözőbb lírai versmértékeket alkalmazzák. Pl. záróstrófa követi az I. könyv 18. énekét, ahol Dasaratha király Visvámitra érkezésének okát tudakolja, és a remete a következő (19.) ének kezdő soraiban válaszol, de a két ének közé fölösleges négysoros versszak van iktatva:

„Üdv jöttödön! Szólj, mit kívánsz? Legfőbb örömöm az nekem,
ha megtisztelsz parancsoddal. Szolgád vagyok, szent férfiú!”

Amikor a sziveket-vidámitó szót
Dasaratha rádzsa kimondta tisztelettel,
a remete megörült a bölcs beszédnek,
a fejedelem neki tett igéretének.

A királyok oroszlánja hódolatának megörült
a nagy szentségű papi bölcs, s örvendezve felelt neki, stb.

A záróstrófa versmértéke itt puspitágrá:

U U U U U U - U - U - -
U U U U - U U - U - U - -

A későbbi kávja-költészet átvette ezt a záróstrófa-technikát Válmíkitól, de azzal a különbséggel, hogy a záróstrófa beépül a szövegösszefüggésbe, nem lóg ki belőle.

A szanszkrit epikus versmérték, a slóka 16 szótagos, időmértékes sor, amelyet középen, a 8. szótag után metszet vág ketté. Csak a félsorok végének időmértéke van megkötve, a félsorok első fele kötetlen. Két sor alkot egy versszakot. Egy sor képlete:

U U U U U - - U I U U U U U - U -

Például:

Kósaló náma muditah szphító dzsanapadó mahán
Kósala gazdag országa. Virágzó, nagy birodalom.

A sorvég mértékét szigorúan betartják, az első félsor végén gyakran lazítanak, mint az idézett példa mutatja. Fordításunkban – kénytelenségből – a sorvégen is lazításokat engedtünk meg.

Ritkán szerepel (elsősorban a VI. könyvben, csatajelenetek leírásánál) a tristubh versforma (ún. upéndravadzsrá változatban), amely négysoros:

U - U - - U U - U - -

Mahászikrttágra ivácsaléndrah.
Mint óriás kard lemetélte hegycsúcs.

Fordításunkban a legelterjedtebb indiai szövegkiadás, az ún. bombayí vul- gata szövegét vettük alapul, amely a szövegváltozatok közül általában a legolvasmányosabb alakokat hozza; emellett figyelembe vettük az újabb kritikai kiadás eltérő olvasatait.

Magyar nyelven először Szász Károly ismertette a Rámájanát, A világiro- dalom nagy époszai című művében (1881). Élvezetes, regényszerű szöveggé dolgozta át Baktay Ervin, a végleges, visnuita változat szellemében, tartalmilag híven követve az eredetit (Rámájana és Mahábhárata, 1960). A betoldott epizódokat tartalmazó, 1964-ben megjelent kiadvány fordítói közül Jánosy István 1978-ban Rámájana címmel önálló kötetben is kiadta az általa versbeszedett történeteket, prózai összekötő szöveggel ismertetve a fő cselekményt.

Indiában a Rámájana – és a Mahábhárata – fordítása, illetőleg átdolgozá- sa a legtöbb mai irodalom első, máig klasszikusnak számító műve lett, a tamil Kamban (10. sz.) Irámavatáram (’Ráma testetöltése’) című átköltésé-től a hindí Tulszídász (16. sz.) Rám-csarit-mánasz (’Ráma életének szent tava’) áhítatos hangvételű, lírai eposzáig. India határain túl, az indiai hindú-buddhista kultúrkörbe tartozó hátsó- indiai és indonéziai területen szintén rendkívül nagy volt a Rámájana hatása, de részben más jelleggel. Míg Indiában irodalmi átdolgozások tárgya lett Válmíki szövege, a délkelet-ázsiai népeknél mindenek előtt a népköltészet forrásává vált. Sok változatban, erősen eltérő szövegekkel keletkeztek ver-ses történetek, legendák, mesék a Rámájana hőseinek viselt dolgairól, elsősor-ban Hanumán majomról, úgyhogy helyenként valóságos „majom-eposzok” jöttek létre a folklórban. Egyes kutatók véleménye szerint ezek a népi változatok nem Válmíki eposzán alapulnak, hanem Válmíki is a hátsó-indiai folklór is egymástól függetlenül merített az íratlan népköltészeti anyagból.

Legkorábban (talán az I. évezred derekán) valószínűleg Jáva szigetén folk-lorizálódott a Rámájana; irodalmi feldolgozása 925 körül keletkezett Szerat Rámájana címen. A szomszédos Bali szigetén is hamarosan megjelentek a Rámájana-átdolgozások. Feltehetőleg nem sokkal későbbiek a thai (sziámi) folklór Ráma-történetei (Ramakien), amelyekből I. Ráma király (1782-1809) nevéhez fűződik nagyterjedelmű irodalmi eposz megalkotása. Érdekesség kedvéért – és a thai Ramakien önálló irodalmi értékének bizonyságául – megemlíthető, hogy 1989-ben Satya Vrat Shastri, a delhi egyetem professzora, visszafordította szanszkritra a thai eposzt. A khmer (kambodzsai) folklórban, majd az irodalomban már az I. évezred vége felé a legnépszerűbb téma volt a Reamker. A maláj irodalomban mind népi, mind irodalmi, mind verses, mind prózai változatban központi helyen állt a 12. századtól kezdve a romantikus-regényes Hikajat Szeri Rama (’Ráma kalandjai’) átdolgozás.

A népkötészeti és irodalmi átdolgozások mellett egyedülálló művészeti ág forrásává vált a Rámájana Indonéziában és Hátsó-Indiában: árnyjátékok témájává. Az árnyjáték (jávai nevén wajang ) az indonéz szigetvilág, főként Jáva és Bali népi színjátéka. Bőrből kivágott, lapos figurákat mozgatnak át-tetsző képernyő (kifeszített vászon) mögött, hátulról megvilágítva. A jelene-tekhez előadó mondja a kísérő szöveget, esetleg monoton zenekísérettel. Már a 8. században, sőt valószínűleg korábban is népszerű volt a wajang-játék Jávában. A játék témái a Rámájana és a Mahábhárata egyes történetei voltak. Az árnyjáték hamarosan Thaiföldre is átterjedt, nang néven. Ebből a sajátos thai művészeti ágból merített Rámájana-jelenetek szolgáltatják kötetünk képanyagát.