Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szijavus átadja seregét Bahramnak

Szijavus apjának levelet íratott,
Melyben ami történt, mindenről hírt adott:
"Már ifjan, így végzé, bölcsességet leltem,
Mindentől ami rossz, visszariadt lelkem.
De a sah rám mégis bosszús szívvel gondolt,
És bár eltitkoltam, sok nehéz kínom volt.
Apám ágyasháza, az lőn szívem gyásza,
Onnan eredt könnyem legelső csorgása!
A' miatt lettem a tűzpróba hőse is,
A' miatt siratott a puszták őze is,
A' miatt volt, hogy a gyanútól bár mentten,
A krokodilusok karma közé mentem.
S hogy végre béke lőn s örvendett a haza,
Olyan lett a szíved, mint a penge vasa:
Bármi volt is munkám, kötöző vagy oldó,
Ami csak tőlem jött, neked mi se volt jó!
Szemed látásommal ha már oly jóllakott:
Föl már nem keresem vakmerően lakod'!
Élj vígan s boldogan - én e tenger búba'
Elmegyek, elmegyek a sárkány-odúba;
Oda megyek, ahol nem tudom, mi vár rám:
Szeretet? gyűlölet? igaz szív vagy ármány?"
Most Bahramot hívta s így szólt: "Oh vezérem,
Rólad a nagyvilág dicsőket beszéljen!
Ím én sátraimat néked átaladom,
Légy úr kincseimen, trónomon s a hadon;
Tiéd mostan zászló, elefánt meg csengő,
Addig amíg hős Tusz a táborba nem jő.
Mindent, amit ma kapsz, adj majd őneki át -
S azután üdvödnek ne lásd semmi híját!"
Háromszáz katonát, csupa delit, bátrat,
Választ maga mellé, csupa delit, bátrat,
Megrakja tevéit ezüsttel, arannyal,
Sok-sok drágakővel, gyönggyel számtalannal.
Kiválogat száz mént, arany-fékű rárót,
Száz gyönyörű rablányt, arany-övvel járót;
S mindezt a sok szépet eléje kell tenni:
Lovat, övet, fegyvert számon veszi, mennyi?
Végre sorba gyűjti az összes hadakat
És szózatos ajkán ím ily beszéd fakad:
"Afraziáb sahtól, a nagy vízen túlról,
Eljött Pírán s hírt hoz a hatalmas úrról;
Turán izenetje, azt hiszem, béke lesz,
Fáradalmainknak, azt hiszem, vége lesz!
Én elébe megyek, hadam meg azalatt,
Míg én oda leszek, e táborba' marad.
Addig Bahram felé forduljon arcotok,
Mindent, amit ő mond, híven megtartsatok!"
Mindenki földre hullt áldás-kérő szókkal,
És a port illeté alázatos csókkal.
Mikor ott fönn a nap nyugovóra fordult
S az ég sötétedett, a föld pedig zordult:
Útra kelt a herceg s háromszáz embere,
S kicsordult szemein bánatja tengere.
Eléri Termudot s íme tér meg úcca
Szín-s illatba' fürdik, tavasz-fényben úszva;
Azontúl is, Csads-ig, minden falu, város
Hasonlít egy ékes, koszorús arához.
Minden állomáson ital vár s eledel,
Mindütt cifra szőnyeg, mindütt tarka lepel.
Így érik el aznap Kafdsak-Tasit, s ottan,
Leszállva lovukról, pihennek nyugodtan.
Ezalatt Túsz vezér, Balkh várát elérve,
Bevonult; bús hírrel jöttek ott elébe:
Hogy Szijavus herceg, Kejkavusznak fia,
Átcsapott Túránhoz a legjobb dalia.
Ott az egész serget hadsorba rendelé,
S vissza indult véle Kavusz vára felé.
Hogy a sah megérti, vissza őt mi hozza:
Keserves jajának se vége, se hossza.
Szíve lángba borul, szemébe könny tolul,
Fiát s a turán saht átkozza botorul....
Nem látja előre az égnek forgását,
Simogató kezét, büntető korbácsát!
Harci kedve mégis e naptól lohad ám,
Büntető bosszúról nem beszél soha tán.
Afraziáb sahnak közben megjelenték:
Már a folyón innen járnak a leventék,
És már a távolság folyton-fogy előttük,
S már küldtek futárt is, hírül adva jöttük'.
Szólt hát nagyjainak, rögtön, sebbel-lobbal
Menjenek elébük fényben, síppal, dobbal.
Jó Pirán vezérhez begyült ezer híve,
Sok-sok drágaságot, csecsebecsét vive.
Csillogott-villogott a sok szép ajándok;
Legelől hatalmas fehér elefántok;
Az egyiken trón volt, kőtől sugározva,
Mellette egy zászló, magas mint árbócfa.
Messze lengő selyme szép viola-színű,
Felső részin hold van, ékes arany-hímű.
Az arany-trónuson ülőhely van három -
Selymen ülni rajtok, meg arany-fonálon.
Azután jön száz ló, arany a szerszámjuk,
A nyergük is arany, bogláros a hámjuk.
Hát még a lovasok!... Minden olyan szép volt,
Mintha díszét földre küldte vón' az égbolt.
Hogy a herceg hallá, hős Pirán közelget:
Siettette ő is az iráni serget;
S mikor elébe tünt a turáni zászló,
A négy szép elefánt, a nyerítő száz ló:
Gyorsan leszáll s Piránt kebelére vonva,
"Hogy' van Afraziáb?" tudakolja nyomba'.
Azután folytatta: "Nemesek nemese!
Elémbe minek is fáradtál ily messze?
Olyan rég kívántam, bárminél is hőbben:
Csak már láthatnálak épen, jó erőben!"
Pírán megcsókolta kezét, lába-fejit,
Gyönyörű orcáját, amely szivet derít,
S így szólt: "Te, a földet ki alkotni bírtad,
Ki egyaránt ösmersz rejtettet és nyíltat,
Ha mutattad volna ez arcot álmomban,
Megifjodtam volna látásátul nyomban!
Áldassék, áldassék az égi kegyelem,
Amely téged, ifjú, elém hoz e helyen!
Afraziáb téged apádként szeret majd,
Minden főnemese tenéked fejet hajt!
Ezernél több az én hatalmas rokonom,
Tömérdek szolganép kisér lépten-nyomon;
Amim van, te mindazt tiednek tekintsed,
S vidámság, egészség legyen örök kincsed!
Semmiben minálunk híjad majd nem esik,
Férfiak, asszonyok kívánságod' lesik;
Sőt kérlek, ne nézzed hajam deres voltát:
Hadd lehessek én is alázatos szolgád!"
S ezzel tovább mentek, folyton beszélgetve,
S mind a kettejüknek vidám vala kedve.
Így érik a várost, ahol fent és alant,
Fölkeltvén a népet, cseng a hárfa s a lant.
A föld oly illatos, mintha pézsma folyna,
Szökellnek a mének, mintha szárnyuk volna.
Szijavus csak nézi, de szomorún, mélán,
S két öreg könnycsepp is ragyog szeme héján.
Eszébe jutott a zábuli vigalom,
Hogy' hangzott Kábulig minden völgy és halom,
Amikor Tehemten házába' volt vendég
S odagyűltek mind a legdicsőbb leventék!
Most is annyi gyöngyöt, drágakövet, pénzt lát,
Most is éppúgy szórják az ámbrát, a pézsmát...
S Irán városai tűntek szeme elé,
S elszoruló keblét sóhajtás emelé.
Sóhajtott az ifjú, s hazagondolt, haza,
S lobbot vetett megint fájdalma parazsa;
S elfordult, hogy Pírán ne nézhesse arcát,
De az mégis látta szíve kínos harcát,
De az mégis tudta, eszébe mi vagyon,
És ő is elborult, s nézett, hallgatagon...
Kacsar-Basit érve, borús némaságba'
Leszálltak lovukról, pihenőre vágyva.
Nem győzte csodálni a herceget Pírán,
Ámult vállán, mellén, arca szelíd pírján.
Szinte megbűvölte, kápráztatta e kép:
S egyre azt susogta: "Jaj Istenem, beh szép!"
Végre ím ezt mondá: "Óh te ékes dalja,
A föld királyinak dicsőséges sarja!
Három oly dolog van, amely benned társul,
Amelyet e földön nem mondhatni másrul.
Az első: Kejkobad nemébül eredtél,
Dicső faj legdicsőbb vitéze te lettél;
Másodszor tudom, hogy sohasem hazudnál,
Kedvesebb előtted nincs az igaz útnál.
Harmadszor, bárkire szemedet ráveted:
Gyönyört oltasz bele s tiszta szeretetet!"
Szijavus Píránnak eként felelt aztán:
"Oh te nemes-lelkű, szépszavú aggastyán,
Kiről az egész föld beszéli, hogy mi hű,
Akinek jósága régen világhírű.
Ha frigyesülsz vélem, amiképpen mondod,
Ha ezt a frigyünket soha meg nem bontod:
Akkor itt maradok szívesen e helyen,
Akkor hajlékomat nálatok emelem.
S akkor aztán dolgom ha köztetek jól foly:
Lesz részed neked is busásan a jóból!
De ha ezt üdvösnek talán mégse hinnéd:
Mutass inkább utat, hova menjek innét!"
"Ugyan már!" - az agg hős így szakítja félbe
Ha egyszer Iránból Turánba jövél be:
Másfelé ne fordítsd, óh bajnok, orcáid,
Ne siess elhagyni királyunk országit!
Tudom, kígyót-békát kiáltanak rája -
Pedig kegyes férfi Turánnak királya,
Talpig jóravaló, eszes ember, higgyed,
Ki az árnyékátul bezzeg meg nem íjed!
Ládd e, vérrokonság fűz engemet hozzá,
Megtett fővezérré, legfőbb tanácsossá.
Nekem egyre több s több tisztességet adat,
Trónusszékre ültet, rám bízza a hadat.
Van e tartományban százezer lovagom,
Aki parancsaim teljesíti vakon,
Tizenkét ezernyi az én saját törzsem,
Amely éjjel-nappal vár, hogy tettre költsem.
Vagyon szántóm s rétem, juhnyájam és tulkom,
Tömérdek paripám, kardom, ívem, hurkom,
Elrejtett kincsem is van egynehány mázsa,
Nem kell semmiben sem rászorulnom másra!
Nos, ha nálunk lakol: tied lészen e kincs,
Mindent, amim csak van, magadénak tekints.
Akit hozzánk nyilván az Isten vezérle,
Annak éjjel-nappal hadd járjak kezére!
Óvlak a széltül is, ne érjen semmi rossz...
Bár a végzet útját fürkészgetni tilos!"
Szijavus megnyugszik, amidőn ezt hallja,
Kiröpül lelkébül gondjainak raja.
Most behozzák rendjét a sok jó ételnek,
S ők - mint apa s fiu - vígan ebédelnek.
Aztán mentek odébb; de immár azontúl
Nem pihentek többé a fáradalomtul,
Amíg el nem érték Gang város szép terét,
Afraziáb király gyönyörű székhelyét.

Szijavus találkozik Afraziábbal

Afraziáb sahnak amidőn jelenték,
Hogy fejedelmi fénnyel közeleg a vendég:
Hamar díszruhába öltöztette magát,
Aztán, gyalogszerrel, odahagyta lakát.
Szijavus látván a gyalog fejedelmet,
Leszállt a lovárul és oldalán termett;
Egymást hamarsággal keblükre szoríták,
Egymás arcát s fejét csókokkal boríták.
Végre így szólt a sah: "Most szívem örülhet,
Mert a rossz a földön ím álomba süllyed,
A sok viszály után pihenhet a kardvas,
Egy forráshoz járhat a párduc s a szarvas.
Túr ideje óta csupa düh lett földünk -
De most megsokallta - már eleget öltünk!
Nagyon soká tartott e két hon zavara,
Szívünktől a béke soká messze vala!
Mostan, hála neked, a villongás eltünt;
Hosszú vérontástól megpihenhet lelkünk.
Ezért hű szolgáid Turán tartományi,
Ezért szeret téged minden jó turáni.
Testestül-lelkestül szolgállak magam is
Pírán se lesz soha irányodba' hamis;
Mint jó apa fián, csüngök majd terajtad,
S azt hiszem, mosolyra derittetem ajkad'!"
Ezt a fogadjistent megköszönte amaz:
"Házadban, így szólott, sohse keljen panasz!
Áldjon meg az Isten, a föld teremtője,
A béke adója, a harcok nemtője!"
Mostan, kéz a kézben, a sah a bajnokkal
Bemegy trónusáig s azon helyet foglal.
Ott benn megcsodálja, arca milyen deli:
S "ki van, szól, a földön, aki mását leli?
Nem szült még a világ ilyen fejedelmet!
Nincs több ily méltóság, ilyen arc, ily termet!"
Aztán szól Píránhoz: "Ugye álmélkodol,
Az a Kavusz király hogy' lehet ily botor!
Nem érthetem, lelkét hogy' szánhatta arra,
Hogy e dicső fiát hazúl elzavarja -
Ilyet, kire elég, hogyha ránéz a szem,
Hogy el ne lehessen feledni sohasem!
Kinél ilyen fiú díszíti a házat,
Hiu fényt az olyan hogyan is vadászhat?"
Mostan egy palotát néz ki a fejdelem;
Aranyos szőnyegű minden egyes terem,
Az egyikben pompás arany trónus szék van,
Melynek a lábain ökörfejű ék van.
Szebbnél szebb selymeket hordat aztán bele,
Ékes bútorokkal rakja telistele,
Aztán pedig mindent Szijavusnak átad:
"Lakjad vígan, így szól, a te palotádat!"
Szijavus odament - és a háznak orma,
Úgy tetszett, mintha az eget érte volna!
Be is ment, le is ült a trónnak selymére,
S mély gondokba merült bajnoki elméje...
Mikor oszt' a sahnak ebédjét felhordták,
Hívták a herceget az udvari szolgák.
Ment, és üdvözölték s ünnepelték nevét,
S víg beszélgetéssel múlott el az ebéd.
Asztalbontás után elmennek máshova:
Várja őket a nagy, díszes ivó-szoba,
Várja őket zene, várja vidám ének -
S leülnek s boroznak fiatalok s vének.
S iddogálnak addig, míg a föld sötétül,
S eszük is borús lesz az ital ködétül.
Szijavus is elmegy rózsaszínű kedvbe:
Irán földje, Kavusz - mind el van feledve...
Megszerette a sah az ifjú herceget,
S az éjjel álmatlan tölté a perceket.
És még hajnal előtt izent az uraknak,
Jöjjenek mindnyájan, kik még ott mulatnak.
"Mikorra Szijavus álmaibul serken,
- Ezt mondta Sidehhez - vigyed mágnás-sergem',
Vigyed udvaromnak legdicsőbb bajnokit,
Díszét és virágát, s keresd föl csarnokit!
Ajándékozz néki rableányt és rabot,
Aranyfékű lovat, telivér arabot.
Senki üres kézzel ne menjen elébe,
Ékkövek és gyöngyök hulljanak ölébe!"
Így is lett. Csakhamar indult valamennyi,
Ajándékát a hős lába elé tenni,
A legtöbbet- s szebbet a sah küldte maga;
S újra tovaszállott hét nap, hét éjszaka.

Szijavus kimutatja Afraziáb előtt erejét

Egyszer így szólt a sah: "Holnap jókor kelünk,
Jőjj a játszótérre, Szijavusom, velünk.
Labda és ütőfa ott fog várni készen -
Egy kis ugrándozás jó mulatság lészen!
Azt beszélték nekem: a te ütőfáddal
A legjobb játszó is versenyezni átall!"
"Légy boldog, oh király, Szijavus így felelt,
Utadban a rosszat, a búbajt sohse leld!
Minden bajnokságban magad jársz legelöl -
Téged akármiben ki múlhatna felül?
Jóságodtul való mindenem amim van,
Te áldhatsz, te verhetsz földi utaimban!"
"Oh édes gyermekem" - hangzott a felelet -
Járjon a diadal, a vidámság veled!
Oh fénye korunknak, oh te jó, te drága,
A kejáni trónus dísze és virága!"
Másnap korán reggel kimennek a nagyok,
S mindahánynak arca vidámságtól ragyog.
S Afraziáb így szól: "Nos herceg, mi ketten,
Válogassuk össze társainkat sebten,
Én állok emide, te meg oda állasz,
S mögénk a pártjaink. Nosza tehát, válassz!"
De Szijavus herceg búsan inte nemet.
"Hogy' fognék én labdát s ütőfát ellened?
Hogy' merjek mérkőzni tevéled, oh király?
Akad tán más vitéz, aki veled kiáll!
Téged akarlak én vezetőmnek, téged -
Hogy még játékból se legyek ellenséged!"
A sah e válaszra derült szívvel nevet,
Mások beszédire még csak ügyet se vet,
S fölkiált: "Kavusznak életére mondom,
Te léssz ellenfelem a játék-porondon!
Hadd lássa erődet minden hadvezérem -
Ne mondják: kegyeim' silányra fecsérlem!
Nézzen magasztalva fejedelmi köröm,
Szívemet, oh bajnok, hadd dagassza öröm!"
Szijavus meg felel: "Tiéd, uram, e tér -
A kiszabtad útról nincsen aki letér!"
S ezzel választottak: a király Gulbadot,
Gerzivezt és Dsehint s a vitéz Pulbadot,
Piránt és Nesztihent s Húmant, ki a habba
Úgy üti a labdát, hogy az visszacsapja.
Majd Szijavus mellé Rújint szemelte ki,
Vitézlő Sidéht is odaosztá neki;
S Anderimant, aki oroszlánként erős,
Ardzsaszpot, kit lovon senki meg nem előz.
De Szijavus szólott: "Turán fejedelme!
Labdád elé állni hátha egy se merne?
Ezek mind híveid, s azon gondolkodom:
Hátha cserbehagyják pártvezéri botom?
Azért tehát lelkem arr' a kegyre számít,
Hogy szabad lesz hoznom egynehány iránit;
Engedd, ők legyenek játszóim csapata,
S aztán, annak rendjén, kezdődjék a csata!
Meggyőzte e szókkal Túránnak királyát,
Aki a kérésre hamarosan ráállt,
S így a herceg legott hét irán lovagot
- E játékhoz értőt - társakul fogadott.
Ropog az apró dob, már a játszók sorban,
Immár egetérő rettenetes por van.
A trombita zendül, a sok csengő csendül,
Vélnéd, lábad alatt a föld összerendül.
A király egy labdát annyira felrepít
Hogy majdnem eléri az egek fellegit;
De Szijavus nyílként, feléje ugorva,
Nem hagyja a labdát lehullni a porba.
Mikor az a földre már-már visszakerül,
Ráüt, hogy az nyomban elvész szemük elül.
Ekkor Afraziáb int a cseléd-hadnak,
És a hősnek rögtön másik labdát adnak.
Bajnoki Szijavus erre csókot lehel,
Felhangzik a kürtszó és a csengettyű-jel,
Fáradt lova helyett felszökken egy jobbra,
Azt a labdát kissé maga elé dobja.
S rá az ütőfával suhint egyet olyat,
Hogy az röpültében meglátta a holdat;
El is tűnt, nem tudni, vajon merrefelé -
Azt mondták: talán a mennyország benyelé!
Ily jól a piarcon egy lovag se játszott,
Ilyen vidám mosoly egy arcon se látszott.
A király is felé mosolyogva tekint,
S hogy a bámulattól felocsúdtak megint,
Minden hős kiáltott: "Még ilyet ki látott?
Járta-e valaha ily hős a világot?"
S Afraziáb így szólt: "Áldás e lovagon,
Akivel, látom már, maga isten vagyon.
Akinek ereje, jó szíve, alakja,
Látom már, a hírét mesze meghaladja!"
Trónus-széket vittek a tér fő-helyére,
Afraziáb király odament feléje,
Együtt Szijavussal rajta helyet fogott
S gyönyörködve nézte az ifjú bajnokot.
Most a király így szólt: "Még el ne hagyjátok
Nektek áll a piarc, repüljön labdátok!"
S kiállott a két párt, harcát hogy felvegye,
És a napig szállott a pornak fellege.
S nagy zajjal a labdát, vígan mulatozva,
Majd ezek, majd azok verték a magosba.
Végre a turkokat mérgesíti a harc,
Féltek, hogy mostan is övék lesz a kudarc.
Szijavus dühvel néz hősei dolgára,
És pehleván nyelven őket megdorgálja:
"Harctéren vagytok-e avagy játszók között?
Felejtitek, sorsunk hogy hova üldözött?
Végeztek, ha mondom, és visszavonultok -
Hadd kapják el mostan a labdát a turkok!"
Erre azok lazán fogták a féküket,
Lovuk nem röpül már, csak alig hogy üget,
S amikor új labdát dobott fel az ellen:
Hagyták, hadd örüljön a nyert győzedelmen!...
De a sah ügyelt ám a pehleván szóra,
S megsejté, a harcot mi fordítá jóra.
S újra szólt a király: "Valamely hercegem
- Nem tudom, hogy melyik - azt beszélte nekem,
Hogy a nyíllövésben nincsen különb nálad,
S bárkinél erősb a te melled s vállad.
Szijavus ezt hallá és percet se késve,
Hatalmas íjat vőn tartójábul kézbe.
"Adjad ide, nézzem!" a sah ígyen kiált,
"Hadd tegyek próbára valamely daliát!"
És kezébe vette s nézte s bámult rajta,
És az ív gazdáját dicsőíté ajka.
Majd hítta Gerzivezt: "Nosza, hadba-tanult,
Hajlítsd meg ez ívet, feszítsd meg ezt a húrt!
És az erőlködött, s nem boldogult véle,
S aztán szégyenkezve, némán vonult félre.
Szerszámát Szijavus most átveszi újra,
Térdet hajt - s az ívnek ím megfeszül a húrja.
Afraziáb pedig ezt mondja nevetve:
"Már ezzel belőhetsz akár az egekbe!
Volt nekem is hajdan kéz-íjam, ekkora -
Hjah! azóta fordult az időknek sora!
Irán- és Turánnak nincs oly fejedelme,
Ki csatába menni ilyen ívvel merne!
De kinek, mint neked, oly nyaka van s válla,
Álmában se kíván jobb szerszámot nála!
A piarc végire kitették most a célt;
A bajnok Szijavus senkihez se beszélt,
Felszökken lovára s versenyezve dívvel,
Vadul tovarontott, kezében az ívvel,
És ott, a bámuló hősök szeme előtt
Kellő közepébe a célnak belelőtt.
Más nyilat, négytollút, veszen elő nyomba,
Íját azzal megint a füléhez vonva,
S egy iramodtában kettős győzelme lett,
Kétszer találta el középütt a jelet!
Mostan jobbra fordul, megint pendül húrja -
Harmadik nyilát is megint célba fúrja.
Most leszáll; elmegyen a királyhoz aztán,
A hatalmas ívet karjára akasztván.
Afraziáb fölkelt a hős bajnok előtt:
"Nagy lelkedhez, így szólt, méltó a te erőd!"
Ezzel megtértek a várba mind a ketten
Örülve egymásnak s megelégedetten.
Aztán leültek a pompás tálak elé,
Zenészeit a sah hamar berendelé,
Boros kancsókkal is megrakták az asztalt,
S a hősről szóltak, kit mindenki magasztalt.
A sah meg - ebédjük még nem is ért véget -
Hozat egy pár lovat, nehány arany féket,
Hozat trónt s koronát, s ruhát, amely remek,
Melynél sose láttak szebbet földi szemek;
Aranypénzt, ezüstöt hozat egész mázsát
Smaragdot és tűrkíszt, kösöntyűt meg násfát.
Majd rabok és rabnők hosszú sora jön be,
Kezükben poharak, rubintokkal tömve.
Mindezt megszámlálták, s mint a sah rendelé,
Elvitték Szijavus palotája felé.
Szól a fejedelem sok hős daliának,
Akik rokonai s hívei valának:
Vigyen ajándékot, amennyit ki-ki győz-
Asztalait lássa roskadozni a hős.
"Ő előtte - így szólt - akin semmi csorba,
Kiki hódolattal hajoljon a porba!"

Afraziáb és Szijavus vadászni mennek

Egyszer Szijavushoz így szólt a fejdelem:
"Jerünk el vadászni valamely'k reggelen,
Jerünk, hogy szívünkből hadd pusztuljon a gond,
Földerítni kedvünk', verjük fel a vadont!"
S amaz: "Uram, szólj csak, mikor kedved támad,
Bármikor s bármerre megyek én utánad!"
S nemsoká' indultak a vadon mélyibe,
Magukkal sólymokat, gyors kutyákat vive.
S mentek velök sokan völgyön át, halmon át,
S irániak s turkok űzték a vad nyomát.
Hirtelen elébük vadszamár csörtetett,
Szijavus meglátta s utána törtetett.
Meghúzza a kantárt, sarkantyúz keményen,
S mint a szél vihara, eléri a ménen,
Aztán kettészeli. S a két részt felveszi,
Mint mérlegre, a két kezébe helyezi,
S ím, nem volt közöttük különbség egy fél-lat;
S a vadász-csapatban nagy lett az álmélat.
S hangosan dicsérte az a sok turáni:
"Ez oszt' hős! A karddal ez tud aztán bánni!"
De hogy elfordulnak, összesúgnak mindjárt:
"Nékünk ez az ember, láthatjátok, mint árt!
Majd itt, majd meg amott szégyenbe hoz rútul -
Bizony-bizony jó vón' eltenni az útbul!"
Míg ők ezt beszélték, Szijavus azalatt
Tovább űzte s tovább a gyors vadszamarat.
A hegyet, a rónát, az odúkat járta,
S pusztított kezében a kard meg a dárda;
Halom halomra gyűl, abból mit leterít -
Minden társa együtt nem ejté el felit!
S hogy a vadászatnak vége lőn, vidáman
A király lakába tértek valahányan.
S a királynak eztán, ha jókedvű, ha bús,
Legkedvesebb társa mindig csak Szijavus.
Dsihnnel, Gerzivezzel egy titkát se közlé,
Nem ment vigadozni főurai közzé:
Szijavussal tellett éje és nappala,
Nem bírt mosolyogni ahol ő nem vala.
Így múlt egy esztendő, s borúban, derűben,
Osztoztak egymással jóban, keserűben.

Pirán nőül adja Szijavushoz leányát

Egyszer hős Szijavus meg Pírán összeül,
S beszélnek vígan a világ dolga felül
S ekkor Pírán így szól: "Ez országba' nemde,
Ki fölötted állna, nincsen oly levente;
Királyunk úgy szeret - nélküled alig él,
Neved van ajakán, ha lefekszik, ha kél.
Tavasz ragyog néki, csak arcodat lássa,
Te vagy gondűzője, te vigasztalása!
Megcsodálnak mint hőst, mint Kejkavusz fiát,
Hatalmas vagy, híres, eget ver glóriád
Apád vén, te ifjú! Mégis, uram, higgyed:
Valaki a tróntól mégis csak elüthet!
Dicső hercege vagy Iránnak, Turánnak,
Örököse lehetsz a népek urának:
De látod-e, nincsen körötted rokonság,
Akik szeressenek, érted vérük' ontsák.
Hozzád méltó társat veled sose látok,
Nincsenek körötted igaz jóbarátok,
Nincs bátyád, se nénéd, nincsen lakodba' nőd -
Rózsa vagy, mely árván a kert zugába nőtt!
Vess szemet egy lányra, egy neked valóra,
Iránt meg feledd el, s ne töprenkedj róla;
Kavusz előbb-utóbb apja után siet,
Az a trónok trónja előbb-utóbb tied!
A sah asszonyi közt, miként maga mondá,
Három deli gyermek serdült hajadonná;
Tekintetét a hold rájuk ha ejtené,
Azt mondják, szemeit rajtok felejtené.
Gerziveznél szintén három szép hajadon,
Apjuknak, anyjuknak nagy családja vagyon,
Fredún unokái, rokonuk a király,
A trón, a palota mindháromnak kijár.
S az én házamban is négy leányom vigad
- Ha szabad említnem e szolgálóidat -
A legidősebbet úgy híjják Dserire,
Mondják, szépségének messze száll a híre.
Ha hogy kedved tartja, elviszem majd eléd,
S úgy fog majd szolgálni, mint hűséges cseléd!
"Köszönöm, szólt a hős, mit kezeid adnak;
Ez órátul fogva nevezz a fiadnak!
Valamennyi lányt közt Dserirédre vágyom,
Rokonoddá lenni legfőbb boldogságom!
Majd testem és lelkem csupán őt esengi,
Rajta kívül nem kell e világon senki!
Nagy hála, mit e szód az én szívemre rótt -
Soha míglen élek, nem felejtem e jót!"
Ezt mondta Szijavus, Pírán meg szaladva
Hazament boldogan az asszonyi lakba.
S neje, Gulsehr, így szól: "Óh te híres-neves,
Milyen nagy öröm ért, hogy oly vígan nevetsz?"
Pírán pedig felelt: "Édes virágszálam,
Nincs a kerek földön boldogabb ma nálam!
Ne vón' az embernek vigasságra oka,
Amikor veje lesz egy Kobád-unoka?
Dserire holmiját szedjed elő rendre,
S legyen Szijavushoz méltó a kelengye!"
Gulsehr bévezette azt a deli lánykát,
Rátette fejére legszebb briliántját;
Csengett az aranypénz, suhogtak a selymek,
Csupa szín s illat volt a gyönyörű gyermek.
Mikor már olyan volt, mint egy tavaszi rét,
Szijavus lakába küldötték Dserirét.
Ott aztán a frigyet megkötötték sebten,
S egy arany trónusra ültek mind a ketten.
Szijavus meglátván azt a kedves orcát,
Tetszett neki nagyon, és áldotta sorsát;
S éjjel-nappal vágyott együttlenni véle,
S nem gondolt sokáig apja rossz szívére.
Egy ideig mostan élete csak így folyt,
Sok jó érte mindég, szerencsés meg víg volt.
Afraziáb király szerette őt egyre,
S fejére szünetlen kegyet ontott kegyre.

Pírán szól Szijavussal Ferengisz felől

A jólelkű Pírán egyszer hozzá megyen,
És e szókat mondja: "Én édes hercegem,
Tudod, mily nagy a sah! Övé bérc és róna,
Csillagokat verdes az ő érces trónja!
Te szeme bogara, te a jobbkeze vagy,
Te szíve öröme, te az ő esze vagy;
Hát még ha mint rokon állnál oda mellé,
Rangodat, hatalmad' mennyire növelné!
Ládd-e, amióta te a gyermekem vagy,
Érted való gondom soha nyugton nem hagy.
Igaz, már van egy nőd. Leányom már tiéd,
Kit inkább óhajtál, mint más akárkiét;
Ám tenéked jobb lesz, ha más nő is követ,
A sah ruhájárul kapsz egy drágakövet!
Ferengisz lányának olyan az orcája,
Hogy nem leled mását hetedhét országba';
Szép sudárra nőtt meg, ifju cédrusképpen,
Haja koronája fekete mint ében.
S bájait még jószív, tudás is fokozzák -
Vélnéd, hogy cselédje maga az Okosság.
Turánnak földjein nem találsz több ily nőt,
Nem találsz ennyire személyedhez illőt -
Kérd meg és vigyed el apja hajlokábul:
Szebbet s jobbat nem szült se Kasmir se Kábul.
Elmegyek a sahhoz, beszélek vele én -
Megköszöni nékem, s örömmel belemén."
Szijavus Píránra rátekinte hosszan:
"Isten ellen, szólott, ember h'jába moccan!
Hogyha az egeknek ez a határzatok,
Ez ellen, jól tudom, hasztalan lázadok!
De mégis, oh halljad: Dserire mindenem,
Semmi vágy se unszol, másra tekintenem,
Nem vagyok én, ládd-e hatalomnak rabja,
Nem vágyom én balgán magára a napra!
A jóban s a rosszban hadd legyek oldalán -
Az hiszem, nélküle, nagy baj érne talán!"
De Pírán viszonza: "Ne bántson efféle -
Majd eligazítom ezt a dolgot véle!
Amit neki mondok, majd azzal egyetért,
Fejet fog hajtani előttem, kedvedért!
Tetszik neked vagy sem: üdvöd ettül várom,
Tenéked hasznod lesz, ami nekem károm!"
És Szijavus felelt: "Messze-földön híres,
Te tudod legjobban, hogy javamra mi lesz!
Ám jól van, eredj el, ám járd ki hívednek,
Mit a forgó mennybolt sugallott szívednek!
Ha nem lehet immár fölkeresni honom,
S apám csókját újra érezni arcomon,
Ha már többé Desztán nem állhat előttem,
Se tavaszom, Rusztem, kinél nevelődtem,
Se Bahrám, se Zengeh, Saveránnak fia,
Se Gív, se Szapur, se annyi más dalia,
Ha útjok és utam nem akad már össze,
S kell, hogy tanyám a sors e vidékre kösse:
Jól van, én öregem: legyen hát meg e nász -
De vigyázz, hogy most még ne tudja senki más!"
Így szólott az ifju, és szemébe könny gyűlt,
Keble pedig hosszú sóhajtással könnyült.
S Pírán szólt: "A mennyben ami meg van szabva,
Az okos-elméjű belenyugszik abba;
Senki sem menekül végezési elül,
Mert a harc s a béke s minden tőle kerül.
Ne búsulj azokon, kiktől messzi estél,
Számukra oltalmat az istentül esdjél.
De most itt van helyed, honod Túrán hona -
Majd csak Iránban is rád száll a korona!"

Pírán szól Afraziábnak

Szól és vígan a sah vára felé megyen,
Ott leszáll s áthalad a szolga-tömegen,
Majd a trón elé áll s kis ideig várja,
Hogy beszéljen hozzá kegyes sehriárja.
S ez megszólalt: "Nos hát, mért állsz elém? mi bánt?
Mi kell, jó öregem? Nosza bátran, kívánd!
Hadammal, kincsemmel ma kedvedet tölthet'd -
Hej, hisz értem magad nagyon sokat törted!
Ha van, ki ma láncod, börtönbe' sóhajtoz,
S ki ha megszabadul, félő, megint bajt hoz:
Szavadra még azt is oldják láncaitúl,
Kértedre haragom ellene is csitul!
Nem bánom, akármit kívánhat beszéded:
Trónt, koronát, kardot, királyi pecsétet!"
Erre neki Pírán feleletet így ad:
"Bár soha ez ország ne érezné híjjad!
Hála kegyelmednek, nem hiányzik mim sem,
Van jószágom, kardom, koronám és kincsem!
Szijavusnak vagyok hírhozója mostan;
Titkos izenetét trónod elé hoztam.
Így szólt hozzám: Eredj a sahhoz iziben,
S mondd, hogy nagyra vágyik az én derűs szívem!
Ő eddig, apaként, keblén melengetett,
Szünetlen jó sorsban vidulnom engedett:
Kezeibül jöjjön lakomba mátka is,
Hisz tőle függ éltem üdve is, átka is.
Vagyon, uram, néked, függönyeid megett
Egy váramba illő gyönyörű gyermeked;
Édes anyja őtet Ferengisznek híjja -
Add nekem: ne legyen szerencsémnek híjja!"
A sah szíve fölé gondok raja rebben,
S könnye is megindul sűrű-sűrű cseppben;
Végre így szól: "Egyszer már ezt elém hoztad,
S félelmem, azt mondtad, velem meg nem oszthat'd
Emlegettem, ugye, valamikor régen
Egy nagyeszű bölcsem miket mondott nékem:
"Oroszlán-nevelő, mit töprengesz azon,
Mit fáradsz olyassal, mibe' nem lesz haszon!
Bajlódol, oh balga, hogy tegyed erőssé;
De vajon erőben vele együtt nősz-é?
Alig izmosúl majd: bőszen rohan feléd:
S te érzed karmait, te, ki fölneveléd!"
A csillagvizsgálók még apám éltében
Ezt a jövendölést hirdették széltében:
S ha majd egyesítik a Kobad- s a Túr-fajt,
Ezen az új törzsön egy herceg virul majd;
Sokat mondtak nagyon e hős unokámrul,
Kinek majd tettein mind a világ bámul.
Elveszi koronám, trónom és jogarom,
Övé leszen váram, ez a völgy s e halom.
S fel fog dúlni mindent, és előle nékem,
Sehol a világon nem lesz menedékem;
égig száguldozik összes országimon,
S nem szűnik miatta jaj-keserves kínom!
Mit az ég titkárul beszélt e tudós-had,
Ím mostan való lesz az a szörnyű jóslat.
Hajh! ebből a nászból születik a vitéz,
Széles országomra ki pusztulás idéz,
Ki trónommal kezdi merész hódításit,
Hogy Turánba' többé nem lesz kert és pázsit!
S enkezemmel oly fát ültessek e helyen,
Amelynek gyümölcse ilyen veszedelem?
Kavusz magva s magvam - innen jő az átok,
Mely tűzként, víz-árként zúdul rám és rátok!
S ki tudja, Szijavus hazánk' szereti-e?
Drága szép Iránját értünk feledi-e?
Enkezem magamnak kotyvassza a mérget?
Riasszam álmábul a legszörnyűbb férget?
Így is ellakhatik bármeddig körömben,
Mint öcsém ha volna, fényben és örömben;
S ha egyszer hazavágy, senki sem fogja itt,
Felszerelem dúsan őt és lovagjait,
S elküldöm apjához, országa díszére,
Hogy tettemet Isten és ember dicsérje!"
S Pirán ezt felelte: "Oh te hősi-karú,
Lelkedet e miatt sose lepje ború!
Mert az olyan ifjú, ki Szijavus vére,
Csak bölcs lehet s méltó az apja nevére.
Ejh! az a jósoló, az se mindent tud ám -
Csak indulj, uram, a magad esze után!
E két fajbul, megládd, olyan hadvezér jő,
Kinek glóriája az égboltig érő;
Úr lesz a turáni s iráni jogaron,
S ő alatta mindütt megtér a nyugalom;
Ferídun s Kejkobad királyi nemének
Dicsőbb bajnokai, mint ő, sohsem élnek!
De ha az ég nem így írta le hagyásit:
Azon bármily búval senki sohse másít,
Minek lennie kell, meg is leszen a vész,
Minek nőnie kell, nem csökkenti a félsz!
De hiszen, oh király, e frigy meg lesz áldva,
Minden kívánságod valóra lesz váltva!"
Erre a sah így szólt: "Tudom én azt, oh bölcs,
Hogy minden igéddel te csak javamra törsz!
Jól vagyon; hallgatok erre a tanácsra,
Eredj hamar s mindent készíts el a nászra!"
Két-rét hajol Pírán, s alázattal hódol,
Ezután búcsúzik a világbírótól.
Elmegyen sietve jó Szijavus elé,
S apróra elmondja, hogy a saht megnyeré.
Mindenféle gondon nagy-sebten túladtak,
S világos virradtig mindketten mulattak.

Szijavus elveszi Ferengiszt

Hogy a fényes napot az ég fölemelé,
Mint egy arany pajzsot tartván maga elé,
Felcsatolja övét Szijavusnak ipa,
Nagyhamar előáll a kesely-paripa,
S Pirán, elvágtatva Kejkavusz sarjához,
Sok áldással ajkán közelg a daljához.
"Készülj fiam, így szólt! Boldogság vár ma rád:
Afraziáb lánya, ma jön ide arád!
Ellenedre ha nincs, megyek hamarosan,
Hogy őt, hozzá méltón, termeidbe hozzam!"
Megzavarta e szó az ifjú hadverőt,
Szégyenpírral állott a kegyes agg előtt,
Aki hozzá lányát hitestársul adta,
Aki hozzá jobb volt, mint tulajdon atyja.
Végre így szólt: "Eredj; amit akarsz, tegyed -
Tudom, hogy végtelen hozzám való kegyed!"
Pirán, hogy ezt hallja, haza ered nyomban,
Lelkében csupa hév, csupa buzgalom van.
Kulcsait a gazdag új ruhák tárának,
A köntös-halmazok kapui zárának,
Odadta Gulséhrnek, aki hű neje volt,
Háza asszonyinak magasztalt feje volt.
Kincses kamráiból hozat sok-sok kelmét,
Kínának ezer vég, arannyal szőtt selymét,
Tálat, mely smaragddal s türkiszkővel rakott,
Áloét meg ámbrát, meg pézsmás-hólyagot;
Két nagy diadémet, sahnak való kővel,
Karperecet, lánccal s ragyogó függővel;
Megtelik szőnyeggel vagy hatvan teve-hát,
Kihoznak csudaszép három arany ruhát,
Amelynek csillog, villog a szövetje,
Melyekre köveket varrtak volt kövekre.
Három teve hátán csupa dirhem s dinár
S tál s kancsó, minőket Farsz vidéke csinál;
Majd egy arany-trón jött, négy szép arany székkel,
Harminc pár cipellő, arany, smaragd-ékkel,
Jöttek a rabszolgák, kétszáz is volt talán,
Alighogy elfértek a háznak udvarán;
Arany-násfás rabnő háromszáz jöve ki,
S őket a rokonság - száz ember - követi.
Majd jön Gulséhr asszony, testvéri közt járván,
Velök száz tál pézsma, s ugyanannyi sáfrány.
E jókkal a sok nő hordozó-székbe ül,
Amely csupa arany s brokát kívül-belül.
Hogy a tömeg közé pénzt is szórogasson,
Százezer dínárt is viszen Gulséhr asszony.
Ennyi kinccsel mentek a szép Ferengiszért,
Kit aztán minden ajk fennen áldott, dicsért.
Gulséhr földet csókolt s mondá: "Szépek-szépe,
Menj, hajnali csillag, menj napod elébe!"
Most az öreg Pírán és a népek ura
Szerelmetes gonddal néznek az ifjúra,
S meg nem feledkezve az ősi szokásrul,
Vallásukhoz híven, neki adják társul.
Megkötve frigyét az ifjúnak s a lánynak,
Akiknek tanúi ők maguk valának:
Pírán küld egy embert, repüljön el füstként,
Mondja meg Gulséhrnek, jőjjön oda tüstént:
Szép Ferengiszt vigye férje termeibe.
Gulsehr hamar eljött s repesett a szíve.
"Elmégy, szólt, az éjjel, hogy azt megtaláljad,
Kinek majd hajlékát beragyogja bájad!"
Hamar cicomázzák, cselédi kendőzik,
Sűrű haja selymét fésülni nem győzik.
Végül útrakelnek, s elért a tele-hold
Ama koronáshoz, ki hitesfele volt.
És együtt maradtak boldog ölelésre,
S szívük napról-napra több szerelmet érze.
S madarak és vadak hét nap nem aludtak,
Hét nap folyt vígsága városok-, s faluknak,
Hét ország változott véges-végig kertté,
Hangos muzsikával, énekszóval teltté.

Afraziáb tartományt ad Szijavusnak

Hogy a nyolcadik nap hajnalpírja fakad,
Mindenféle holmit a sah összerakat:
Vértet és sisakot, buzogányt és hurkot,
Számtalan arab mént, töménytelen tulkot;
Aranypénzt, ezüstöt szintén egybeszedet,
Meg ruhát, meg sarút, meg sok-sok egyebet.
Majd összeíródik minden falu, város,
Onnan a tengerig, mely Csínnel határos.
S e földet, mely elnyúlt száz mérföld hosszúra,
(Szélességét meg sem mérhette az ura)
Ősi szokásképpen odadja vejének,
Pöcsétes írással megteszi fejének.
S amikor elkészült adomány-levele,
Arany trónt s koronát küldött együtt vele.
Majd rendel lakomát, s özönlik a vendég,
Közelről, távolról jönnek a leventék,
S kedvökre dúskálnak a legjobb borokba',
S fárad a szakácsnép sürögve-forogva;
S ekképp vigadoznak egész álló hétig,
S amit elvihetnek, odaadják nékik.
Afraziáb sah is ily jókedvű rég vót,
S rabjai lábáról leszedik a béklyót.
Szijavus herceg a nyolcadnap reggelén
Elmegyen a sahhoz s Pírán is vele mén.
S így kéri a nagyot: "Uram, ne neheztelj,
Önnön hajlokába szolgádat eredsz el!"
S engedelmet kapván, mind a kettő áldja,
Szólván: "Óh a földnek hatalmas királya,
Boldogságod elé gát sose gördüljön.
Ellenid dereka előtted görbüljön!"
S ezzel hazamentek a királyi várból,
Sokat beszélgetvén hős Afraziábról.
S egy esztendő megint elszállt fejök felett
S az ég kegyelméből bánatok sohse lett.
Ekkor Szijavushoz érkezett egy posta,
Aki Afraziáb izenetjét hozta:
"Turánnak királya azt rendelé nekem,
Nevében így szóljak: "Hatalmas hercegem,
Van egy Csínig érő dicső tartományod -
Nem volna e kedved városit bejárnod?
Keresned egy helyet, hol béke vesz körül,
Ahol lelked csöndnek, nyugalomnak örül,
Ahol igazságban fel is ütnéd sátrad',
Ahol boldogságod nem ösmerne gátat?"
Vidult e szavaktól a kastélynak ura;
S megszólal a csengő, s a kürt s a furulya,
S gyűlnek a kisérők s a szolgák málháznak,
S hordják fegyvereit s kincsét a tárháznak.
Hoztak sok palankínt, miket bíbor födött,
S mikbe' lányok ültek a függönyök mögött;
S hogy lejött Ferengisz a legdrágább székben,
Megindul a menet díszben, fényességben.
Így érnek Khotenbe, ahol minden ragyog,
Ahol a herceget köszöntik a nagyok.
E táj hegye-völgye Piránnak a földje,
Hol egyetlen lélek nincs, aki gyűlölje.
S miképp ki volt kötve, egy álló hónapig,
Szijavus a Pírán kastélyába' lakik,
S mindennap vadászat, lakmározás járja
S mindennap zene szól, s foly az ital árja.
De egy hónap multán szólnak a kürt-jelek
S kakas-szó idején talpra kél a sereg;
Közötte a Pírán és önnön hadának,
Megy a hős a földre, mit neki adának.
Már a nemesség közt ottan híre terjedt,
Hogy a királyoknak királya közelget,
És elébe indul az ifjú és a vén
S kápráztat a pompa, szemet vakít a fény.
S örömzajtul csendül a hegy és a róna,
Mintha a mennyország földre szakadt vóna,
Mindütt sípszó, kürtjel s ujjongó daliák -
Azt hinnéd, kibillent helyébül a világ!
Most a menet eljut egy gyönyörű tájra,
Melynek szinte csodás andalító bája.
Egyfelül a tenger, magas bérc másfelül,
Arrébb meg sötétzöld vadas erdő terül.
Van sok fényes forrás, árnyékos liget is -
Megfiatalítják az öreg szívet is!
És Szijavus így szólt: "Pírán, óh mi szép ez,
Milyen kedv-derítő, boldogító kép ez!
E vidék lesz, melyen kezem várost alkot,
S királyi palotát és mennyei parkot!
Itten emelkedjék a holdig a székhely,
Koronámhoz illő fénnyel s dicsőséggel!"
S Pírán így szólt hozzá: "Oh nemes lovagom,
Engedd meg, hogy bárhol, ahol kedved vagyon,
Magam emeltessem királyi palotád,
Építsem egekig dicső várad fokát!
Nekem pénzem nem kell, ott hever a porba' -
Hogyha hozzád mérem, előttem az polyva!"
De Szijavus így szólt: "Nem, oh bölcsek bölcse;
Nagyságom fájának tőled lett gyümölcse;
Vagyonom, szerencsém tőled jött, barátom,
Bármimre tekintek, kezed nyomát látom:
De mely majd a földön csudaszámba megyen,
Ez a város, engedd, kezem műve legyen!"

Szijavus felépíti Gangdizt

Ím a históriák kapuit kitárom,
A dicső hajdankor emlékeit járom,
Elmondom Szijavus Gang-jának énekét,
Várról és városról régi-régi regét.
Dicsőség Tenéked, oh világ királya,
Nyiltak és rejtettek örökös bírája,
Ura annak, mi áll s annak, ami ledűl -
Van mása mindennek - neked nincs egyedül!
Hatalmas Próféta, tégedet is áldlak
S mind a kegyeseket, akik veled jártak!
Ha földünk elhagyá annyi szent, annyi hős:
Óh sah, te se reméld, hogy itt soká időzz!
Hol van annyi király trónusa és hadja?
Hol annyi levente, annyi nagyok nagyja?
Hol van annyi bölcs fej, tudástul áradó,
Igazság-keresés útjain fáradó?
Hol annyi deli szűz, szemérmetes, zsenge,
Kiknek édes szava olyan lágyan csenge?
Hol annyi nyomorult, aki örök búban,
Ínségben megvonult valamely odúban?
Hol a dicsők, kiknek felhőket ért fejök,
S oroszlánokéval megkőzött erejök?
Hideg föld, hideg kő takarja el mindet,
S csak az boldog itt fenn, ki jó magot hintett!
Porból vagyunk s megint porrá lesz hüvelyünk,
S míg élünk, rettegés, bánat jár mivelünk.
Meghalsz; de a földön az élet tovább foly,
S a lét titkairúl le nem hull a fátyol.
Az egész mindenség erre int és oktat,
Ám te intéseit hallgatni se szoktad!
Hatvan s hat év óta, lám, míg egyre küzdtél,
Kínlódva-bajlódva dicsőséget űztél,
Földi nagyság felé terjeszgetve karod:
Utad társai közt hány lett csöndes halott!
De ha ez, oh király, téged meg nem másit:
Hallgasd, újra mondom, a múltak írásit!
Hallgasd, annyi hősre hogyan várt enyészet -
S téged mégis hírvágy, hiuság emészthet?
Lásd, korukban a földi igazság laka volt
Általuk a világ a kellem maga volt -
S mondd: mit vitt el egy is annyi dús teremből,
Annyi trón- s korona, annyi győzelemből?
Halljad hát, Gangdiszről miket mond az ének,
S higyjed, hogy ajkaim igazat beszélnek.
Hidd, hogy minden várost messzi felülhalad,
Szívderítőbb tájék nincs az egek alatt -
Annyira remekelt, aki építtette,
Csudás szeretettel, gonddal szépítgette.
Ha átkelsz a folyón, lábad pusztába ér,
Ahol a homokban nincsen egy árva ér.
Ámde túl e pusztán nehány város ragyog,
Vidám lakosai mindenben gazdagok.
Aztán egy hegységnek látod szakadékit,
Magassága szinte akkora, hogy szédít.
Völgyében van Gangdíz; azér' hát apróra,
Mindent amit tudok, eléneklek róla.
Száz perzsa farazang a hegy kerületje,
S magasan tör mindütt föl a fellegekre.
Ösvény rá nem viszen se jobb- se balfelül,
Mint meredek várfal, áll a völgység körül.
Harminckét farazang az a völgység-katlan,
Mely e kőgát miatt szinte víhatatlan;
Minden farazangra ha jut egy-egy gyalog,
Meg van védelmezve a város általok.
Ha százezer főnyi lovasnép jön harcra,
E helyütt annak is biztos a kudarca!
Az egész völgységnek - perzsa módon mérve -
Hossza harminc mérföld és harminc a széle.
Másfél mérföld magas a hegységnek orma,
Amelyet megmászni rémületes volna;
De hogyha feljutnál, kitárulna eléd
E hely, melynek mását, tudom, sohse leléd!
Mihelyest Szijavus e környéket látja
Széles Turán földjén csak ezt kéri vágya!
Hogy híre ne múljék évezredek alatt,
Itten építette a nagy városfalat,
Építé márvánnyal és valami kővel,
Melynek neve elszállt a régmúlt idővel.
Harmincnyolc rőf vastag, magassága pedig
Kerekszámba kétszáz rőfre emelkedik.
Dárdát se lehetne röpítni azon át...
Hajh, de látnod kéne Szijavusnak honát,
Mert ki önszemével nem látott még ilyent
Azt hiszi, a regés vakmerően fillent!
Van folyó és patak, meleg kút is akad,
Illat árad mindütt, mindütt nóta fakad.
Ki egyszer idejut, innen sose megy el!
A hegyben, a völgyben őz meg dámvad legel;
Itt pávák sikítnak, fácánok repülnek,
Amott pitypalatyja hallatszik a fürjnek.
Nem rekkenő a nyár, és a tél se havas,
Örökkön-örökké derű van és tavasz,
Örökké mormol az üde vizek árja,
Örökké vidámság, mulatozás járja.
Vézna-testű beteg nincs ott város-szerte,
Mind az egész környék paradicsom kertje!
Szijavus e helyen reggtül estig fáradt
S trónjára művétől nagy dicsőség áradt.
Oly várost varázslott a völgy közepibe,
Hogy aki csak látta, megnyillott a szíve.
Emel palotákat, sok szép utat vágat,
Ültet mindenüvé gazdaglombú fákat.
Földi éden e hely, hol illatot lehel
A rózsa-, a nárcisz-, meg a jácint-kehely!

Szijavus Piránnal a jövőről beszél

Amikor visszatért dicső termeibe,
El-elmerült újfent a királyfi szíve.
Már régen hivatott egynehány csillagászt,
S kérdezte, mi végre alkotta e lakást:
Nő-e majd általa dicsősége fája,
Vagy e ragyogásbul keserűség várja?
És a csillagjósok e szókat felelik:
Váradban örömöd nem sokáig telik.
Most e szókra gondol s homloka elborúl
Szíve összeszorul, szemébe könny tolúl;
Azt a gyeplőt marka olyan lazán tartja,
S a sírás mindinkább erőt veszen rajta.
És mond neki Pirán: "Édes uram, miért,
Hogy oly bússá lettél? Te sírsz - mondssza, miért?"
És felelt a herceg: "Az egeknek boltja
Úgy kering, hogy belém jajok jajját oltja!
E kincsek özönét h'jába szerzé karom,
H'jába lettem úrrá trónon és jogaron,
Ellenimé lészen mindenem, amim van,
S én gyászba' vergődöm végső napjaimban!
H'jába van, hogy Gangdisz a föld legszebb helye,
H'jába van, hogy fénnyel, ragyogással tele,
H'jába védett Isten, hogy így fölépítsem,
Álljanak ormai egetverő dicsben,
H'jába fárad kezem most is örök gondba',
Halmozódjék mindütt káprázatos pompa:
A város, a környék mindhiába vidúl
Az én gazdagságom csodált munkáitúl:
Sokáig e fénynek nem örvendhet szívem,
Más leszen majd úrrá lakom termeiben -
S nemcsak én nem jövök e helyre soha se,
Nem fog itt trónolni utódim sora se!
Kell, hogy nemsokára oly vidékre szálljak,
Ahol nincsen trónus, nincs királyi várlak:
Én itt ártatlanul, sajna! elvérezem,
S koronám s palotám mind uradé leszen!
Mert az ég fölöttünk ilyen módon fordul,
Majd vígan tekint ránk, majd pediglen zordul!"
S felelt néki Pirán: "Magad ne emésszed,
Hiú töprengéssel a jövőt ne nézzed!
Hisz királyi gyűrűt Afraziáb adott -
Vajon ellenednek miképpen tarthatod?
S én is, míg testemben piheg majd a lélek,
Attul, mit fogadtam, soha le nem térek:
Résen leszek mindig, szilárdul állasz-e -
Ne görbüljön nálunk a hajad szála se!"
És Szijavus felelt: "Tudom, kegyes aggom,
Nem lehet, hogy benned rossz szándék fakadjon.
Nem volt soha titkom hű szemeid előtt,
Ösmerem én régtül nemes voltod, erőd'!
De a mennybolt titka szemeimnek nyitva,
Lelkem' a jövőre Isten megtanítja;
Halld hát, ami rólam ott fönn írva vagyon:
Hogy e várt, e trónust nemsoká' elhagyom,
S ne mondjad, hatalmam hogyha porba dőle:
"Szijavusom mindezt nem látta előre!"
Nos hát, öreg Pirán, óh gyors-eszű vezér,
Hallgassad figyelve, amit ajkam beszél:
Nem sokszor jő a nap a mennyei boltra,
S uradnak önkeze életem eloltja,
Jaj nekem, megölnek, s ártatlan vérzem el,
S a végzet trónomra más valakit emel.
Te állsz majd szavadnak, esküd meg nem szegve,
De mást határoztak ott fönn az egekbe':
Hogy a balszerencse, a rágalom által
Szijavus nemsoká iszonyú halált hal.
S ezért harcban áll majd Irán s Turán síkja,
Vad dühök az eget elhomályosítja;
Végig a világon a háború üvölt,
Bosszuló kardoktól visszhangozik a föld.
S az iráni zászlók - pirosak meg sárgák,
Feketék és kékek - Turánt végigjárják;
Mivel se gondolva, ádázul tombolva,
Dúlnak majd hadaink, törve és rombolva.
Hány vidék vetésit gázolja paripa,
Hány vérpatak vegyül folyók habjaiba,
Hányszor bánja urad, az a hűségtelen,
Amit nekem mondott s elkövetett velem!
De mit se fog érni az a késő bánat!
A földről ég felé rettenetes láng hat,
Kél szörnyű riadal, mely mindent felkavar -
Kifolyt vérem miatt rémes lesz a zavar.
Így írta meg Ő azt, ki mindenkin ítél,
Aki amit elvet, mindenkoron kikél...
De most jer, vigadjunk; jövel inni enni,
Úgyis nemsokára el kell innen menni!
Mit is kötöd szíved e rövidke léthez?
Bajon mit bánkódol? Kinccsel minek kérkedsz?
Más jön, kiürítni a te kincses-vermed' -
Ellenid vagyonát mi okból növelned?"
Hogy ezt Pírán hallá, szíve szomorú lett,
E szóktól lelkében mélységes ború lett,
S ekképp szólt magában: "Ha igazat mondott,
Én hoztam fejemre ezt a sötét gondot.
Én hoztam őt magam Turán völgyeibe,
A bosszúnak magvát én szórtam el ide!
Magam fáradoztam kitartóan s hosszan,
Hogy ezt a tartományt keze alá hozzam!
Óh, hogy királyomra soha nem ügyeltem,
Mikor intett s óvott bölcsességgel telten!"
De aztán hangosan, szeretettel szóla:
"Mit az ég kiszabott egy-egy halandóra,
Olyat sűrű lepel mély homálya fed el -
Efélén, oh herceg, mit is töprenkedel?
Irán jár fejedben, s Kavusz, s koronája,
Azér' gondolsz egyre a síri homályra.
Jobb lesz, hogyha elméd ilyen nyűgöt kivet,
S bölcsesség útjára téríted a szíved'!"
Ilyen bús szavakba voltak elmélyedve,
Útjukon egyre a jövőn elmélkedve.
De midőn lovukról földre szálltak megént,
Elhallgattak erről. Hívtak szolgalegényt,
Ki egy arany asztalt dúsan megterített,
Íziben muzsikust, énekest kerített.
Így egy álló hétig vígan elmulatnak,
Emlegetve dolgát régi, hős uraknak.
A nyolcadik napon megjött a rendelet,
Hogy az öreg Pírán hagyja el e helyet:
"Oda menj, hol ömlik Kína tengerárja;
Tégy szert hamarosan nagy ármádiára,
S India földjének határáig vidd el,
S a szindi tengerhez menj el hőseiddel.
Kazar-ország felé vegyed aztán utad,
S mind e nemzeteknek hajtsd be adójukat!"
S Pirán háza előtt egetverő zaj kél,
Doboktól, csengőktől visszhangzik a bajtér,
Gyültön-gyül a vitéz, innen meg amonnan,
Ott áll már a sereg, háborúra szomjan.
Hogy mind fölállottak Pirán vára elé,
Megindulnak, merre királyuk rendelé.
Ám az öreg Pirán amidőn búcsúznak,
Sok szép ajándékot ad át Szijavusnak:
Volt ott ló, meg szőnyeg, s dínár egy garmada -
Így megy el a jó agg s vitézkaru hada.

Szijavus fölépíti Szijavus-Gurdot

Egyszer, a tűzvésznél sebesebben járva,
Hírnök jön a sahtól, álom-idő tájba',
Nyájas levelet hoz, Szijavusnak írtat,
Mely oly szép, miként ha fényes hajnal pirkad.
"Mióta elmentél, sohse voltam vidám,
A jókedv ajtaját soha meg nem nyitám!
Ládd-e, én számodra szép helyet kerestem,
Nagy lelkedhez illő székhelyet szereztem;
De bármilyen szép is az a derűs környék,
Hol szívedet gondok sohase gyötörnék:
Városid', falvaid' járjad mostan sorba,
Elleneid fejét alázzad a porba!"
Szijavus szót fogad, s nyomban utána lát,
Rendezzék az útra temérdek holmiját;
A királyi málha csupa szín és illat,
Ezer rőt dromedár véle alig bírhat.
Száz nagy teve kelle, hogy kincsét emelje,
Negyvennek ragyogó szövet vala terhe.
Őrizte ezeket tizezer katona,
Kiket harcra nevelt Irán s Túrán hona.
Külön volt felrakva a sok dús ajándok,
Külön sorba jöttek a széparcú lányok,
Arannyal ékített remek palankinban;
Magukon is arany, türkiz és rubin van.
Mennyi áloé volt meg ámbra e helyen,
Mennyi volt a pézsma, a csillogó selyem!
Perzsia, Egyiptom s Kína szőtte-fonta
Harminc dromedárnak széles hátát nyomta!
Így indul Szijavus s bajnok alvezéri
S amidőn útjában Bihar táját éri,
Egy várost alapít, s meg is határozza,
Két farazang légyen a széle s a hossza.
Nyomban a városban sok palotát épít,
Minden zeget zugot rózsakerttel szépít.
Termeit képekkel telistele rakja,
Lakomát és harcot föstet a falakra:
Emitt Rusztem hősnek dicső arca ragyog,
Amott Zál meg Gúderz, s a többi lovagok;
Afraziáb királyt látni festve másutt,
S Piránt és Gerzivezt, az álnok tanácsút.
S Iránban s Turánban egyaránt messzire
Szállott e városnak, csudáinak híre,
Beszéltek mindenütt sok karcsú tornyáról,
Házai felhőket verdeső ormáról.
S dalosokkal telnek a csillogó termek,
S mulatnak a hősök meg a fejedelmek.
És Szijavus-Gurdnak nevezték, és sokan
Élték ott napjaik vígan és boldogan.

Pirán elmegy Szijavus-Gurdba

Amidőn visszatért Pirán s deli serge,
E városnak hírét hallja Turán-szerte;
Ily város, szóltak, csak boldog napon épül,
Akkor is csak Isten végtelen kegyébül.
És látni kívánja házait, parkjait,
Dombjai lejtőit, folyói partjait;
S útra készülődik, hogy elmenjen oda,
Ahol áll s tündököl az a híres csoda.
S amikor virrad az indulás reggele,
Talpra kél a dicső s ezer hős megy vele,
Csupa jó dalia, méltó valamennyi
Az agg fővezérrel egy asztalnál enni.
Hogy Pirán a város végihez elére,
Szijavus szaporán kimegyen eléje;
S midőn az aggastyán immár közel vala,
Leszökken a lórul ő s egész udvara.
Kékszín paripáról a hős földre pattan,
S öleli az aggot hosszan, elragadtan.
Majd ketten bejárnak minden teret s utat,
S Piránnak Szijavus mindent sorra mutat.
Megjárják a helyet, hol annak előtte
A talajat végig puszta homok földte,
S hol ma várat, kertet ki vehetne számba,
S hol ma ragyog minden, mint egy égő lámpa.
Az öreg szipehdár mindent végig tekint
S megáldja Szijavust szíve érzésekint:
"Csak királyi nagyság, fejedelmi tudás,
Csinálhat ily művet, mely annyira csudás;
Csak azzal lehetett eljönnöd e helyre,
Hogy karod a pusztát édenné emelje!
Maradjon is hát meg a föltámadásig
Ez emlékjel, melyhez nincs fogható másik.
Lakjék itt fiaid s unokáid sora,
S dicsük, diadalmuk meg ne fogyjon soha!"
Végig járva mindent, újra visszamennek,
Nézni ragyogását a trónus-teremnek.
Onnan az agg vezér, víg örömmel teli,
Ama ház felé megy, hol Ferengiszt leli.
Ottan elébe jő Afraziáb lánya,
Gyöngyeit, pénzeit lába elé hányja,
Nyájas üdvözléssel neki trónust adat,
S az bámulja a fényt, a nagy szolga-hadat.
És újra Szijavust dicséri, hódolván,
S áldva álmélkodik az isten jóvoltán.
Most lakomához ül az ifjú meg az ősz
S jön sok ételfogó, pohárnok, hegedűs.
Nem bírtak megválni hét napig a bortól,
Mindig magos kedvben, mámorban is olykor.
Nyolcadnap az öreg, ami ajándéki
Málhájába' voltak, mind odadta néki.
Ezüstpénzt, paripát, khadang-nyerget, szablyát,
Párducbőr csábrágot, aranyféket, zablát,
Adott Ferengisznek násfát és kösöntyüt,
Aranyos nyakláncot, óriási gyöngyüt.
Ezt adta az öreg, aztán tovamenve,
Királyához jutni, sietett Khotenbe.
Mihelyest házában leszállott lovárul,
Örömtül repesve nője elé járul:
"Kik az édent - úgymond - el nem képzelhetik,
Kik sose láthatták Rizvánnak berkeit:
Menjenek megnézni e Szijavus Gurdot,
Mert a paradicsom le a földre hullt ott!
Mint a Szeros-angyal, mint az égen a nap
Ül ott, ki bárkinél dicsőebb, okosabb!
Menj el - meg nem bánja, aki odafárad,
Nézd meg azt a várost, nézd meg azt a várat,
S őt, aki tündököl vár és város felett,
Kitő, mint fáklyától, ragyog mostan kelet.
Ferengiszt, ki nála dicső éltet folytat,
Nézd meg a nap mellett e kéthetes holdat!"
Most elmegy házába az uralkodónak,
Gyorsan mint a folyón lesiet a csónak.
Ennek a nagy útról apróra számot ad,
Hogyan és hol szedett adókat, vámokat;
Hogy' kellett keményen harcolnia Hindban,
S most ez a tartomány leigázva mint van;
Aztán Szijavusnak tér át országjára,
Miket látott s hallott, mikor ottan jára.
Amaz a királyfi nagy dicsőségéről,
Kikérdezi hosszan nagydicsű székéről.
S ez így szólt: "Aki már Ardibihiszt hóban
Látta éden-kertjét, hogy ott mennyi jó van:
Aközt s e város közt nem tud különbséget,
Sem a nap s e hős közt, aki köszönt téged!
Hajh! olyan város az, hogy hasonló nincsen,
Nem alkotott ilyet Turán sem, meg Csin sem;
Oh hány csermely van ott, hány kert és palota -
Maga az Ész volt az, mely ilyet alkota!
Ki fog ilyen művet bírálgatni merni,
Melybe' nincs kivető, bárha egy szemernyi?
S óh, Ferengisz háza, mily szép, mily hatalmas!
Úgy fénylik messziről, mint egy ékkő-halmaz!
Hogy ha Szeros angyal szállna ma ide le,
Tündöklőbb glória nem járhatna vele,
Nem ragyogna esze, szépsége dicsőbben,
Mint a báj s bölcsesség, mint a jóság vődben.
Lám a két országban béke jött a vészre,
Mintha két őrjöngő tér hirtelen észre!
Tartson is békéd így az idők végéig,
S a bölcsek tanácsi legyenek védőid!"
Így szól és a király örvendezve hallja,
Mily gyümölcsöt terem fája ifjú gallya.

Afraziáb elküldi Gerzivezt Szijavushoz

Gerzivezzel a sah szól erről sebtiben,
Rejtett érzelmeit elé tárja híven:
"Menj Szijavusgurdba, hol majd te is láthat'd,
Vőm hogy milyen helyen ütött vala sátrat.
Nem válik meg többé a turáni hontól,
Iránnak földjére, lám, már nem is gondol.
Trónját, koronáját többé nem óhajtja,
Apját, barátait vissza nem sóhajtja.
Nem sóvárgja több se Rusztemet, se Zált,
Nem hevíti lelkét se buzogány, se bárd:
Mert íme oly helyen, hol nem volt csak kóró,
Tanyát vert magának, mely világraszóló.
Ferengiszemnek is díszlakot emeltet,
S tisztességben él ez dicső férje mellett!
Kelj tehát, azt mondom, készülj útra ma még -
Szijavus hercegnek büszke lakába mégy!
Óh, majd ámultodban szóhoz nyelved nem jut,
Betelni a fénnyel majd a lelked nem tud!
S ha léssz vadász-zajban, lakoma-zsivajban,
Hol ő meg társai veled isznak majdan:
Hozzá való szódat sok áldással kísérd,
Nagyjai körében magasztald és dicsérd.
Mondd, hogy ajándékot szinte küldött ipa,
Lesz veled sok dínár, sok öv, sok paripa,
Drágaköves trónus, csin-országi kelme,
Gyűrű-, lánc- meg karddal teljék meg a terme.
Ami kincsáramban legszebb holmi vagyon:
Azt, hogy elvidd néki, mind tenéked hagyom.
Ferengisznek szintén vígy el mindenfélét,
Őt is áldd s üdvözöld, csak úgy mint a férjét.
S ha a házigazda örvend, hogy nála vagy:
Dicső városában két hétig ám maradj!"
Szétnéze Gerzivez hősein Turánnak,
S választa ezret, kik véle indulnának.
És hogy köréje gyűlt ez a fényes sereg,
Elmegy és csakhamar céljához közeleg.
Szijavus meghallván, hogy ki jő feléje,
Hamar, hogy köszöntse, kiment őeléje;
Aztán szeretettel nyakába borula,
S azonnal kérdezte: miképpen van ura?
Aztán elvezette addig a hajlokig,
Ott időzte alatt amelybe' majd lakik.
Másnap meg Gerzivez, alighogy felébredt,
Átaladta neki azt a sok-sok szépet.
A hős vidám arca, mint a rózsa pirul,
S le nem veszi szemét ajándékairul.
Aztán lóra pattant ő s az irán gárda,
S vendégével együtt a várost bejárta,
Megmutatván neki, mily dús e székhelye;
Nagysokára ismét hazafordult vele.

Szijavusnak fia születik

Ekkor, mint a gyors szél, béjött egy levente,
Aki a hercegnek vidám hírt jelente:
Pirán vezér lánya immáron anya volt,
Fiat szült világra, ragyogót, mint a hold:
"Mihelyt a gyermekről, kinek neve Fírud,
Nagyapja fülébe a legelső hír jut:
Engem s egy más lovast útnak indít nyomban,
E boldog újságot teneked is mondjam.
A gyermek anyja meg, ki méltán büszke lett,
Ki most fönnen ragyog az asszonyok felett:
Szenvedési közt is kéri, hogy cseléde
Fia kezecskéjét mártsa sáfrány-lébe,
Aztán nyomja rá arr' a levél-lapra,
Amelyből a víg hírt megolvassa apja.
Azt izeni Pirán: Ő már öreg legény -
De ma nála vígabb nincs a föld kerekén!"
És Szijavus felelt: "Óh bár az a kisded
Boldogan viselné a királyi tisztet!"
És a hírnök elé annyi dénárt rakat,
Hogy az el se bírja a szép aranyakat.
Gerzivez is hallja a víg hírt s kitörve:
"Megnő most, mormogja, Piránnak a dölyfe!"
Majd a ház urával Ferengiszhez mégyen,
Hogy az is tudja meg, mi nagy újság légyen.
Ott látja őt ülni elefántcsont-padon,
Fején türkiszköves koronája vagyon.
Aranyos fejékű szolgálói népe,
- Hold köré csillagok - felállnak körébe.
Kél a hercegasszony: "Köszöntlek, vendégem!
Hogy folyt utazásod?" kérdezi gyengéden.
Az irigyen látja a fényt, amely vakít,
De illem s okosság lezárja ajakit.
Csak magában mondja: "Nem adok egy évet,
S akkorra, Szijavus, véged leszen, véged!
Lehet bármily trónod, bármily kincs-halmazod -
Földeid', népeid' meg nem ótalmazod!"
De gonosz szívében bármily bosszúság dúlt,
El bírta rejteni, csak az arca sárgult;
Még szólt is a hősnek: "Élvezd gyümölcseid',
Napjaidnak sorát boldogan töltsed itt!"
Hoztak nekik széket, hamar beleültek,
Aranyasztal mellé oda települtek.
A pohárnok színbort töltött a kehelybe,
Jött a muzsikus-nép, víg nótára kelve;
S dal mellett, előtte öblös poharaknak,
A jókedv mezején sokáig aratnak.

Gerzivez megrágalmazza Szijavust Afraziáb előtt

Gerzivez a sahhoz sietve visszamén,
Útközben nem pihen, nem ül álom szemén.
A sahhoz elérve, színe elé járul,
És az kikérdezi veje városárul.
Az elmond egyet-mást, átadja levelét,
S az öröm a sahnak áthatja kebelét.
S látja Gerzivez is, ahogy felé fordul,
Arca hogyan derül vígságos mosolytul.
S vadul háborg benne düh és keserűség;
És midőn a napfényt az árnyak elűzték,
S lefeküld: álmatlan' vívódott a keble,
Míg széjjel nem szakadt az éj szurok-leple.
Szemét le se hunyván az álnok cselszövő,
Reggel azonmódon bátyja elébe jő;
Afraziáb király kiüríti termét,
Leül vele s kérdi: "Mit hánytorgat elméd?"
És Gerzivez így szólt: "Óh, lányod urának
Más lett az erkölcse! Nem híve Turánnak,
Hiszen már legutóbb házába fogadott
Egy Kejkavusz-küldte hírvivő lovagot.
Rúmból is várába sok hírnök özönlik,
Ajkai a bort már Kavuszra köszöntik -
Sok lovag gyűl hozzá, ez egyér', ez másér'
Félek, uram, félek, Szijavustól gyász ér.
Amikor hajdanán dühében az a Túr,
Iredset, az öccsét, lemészárlá vadul:
Ellenséggé tette Turán földjét s Iránt,
Azóta tűz és víz lettek egymás iránt.
S te e két elemet társítni akarod -
Azt hiszed, az orkánt lecsitítja karod!
Óh, ha ezt a veszélyt rejteném elüled,
Azt hinném, jó nevem gyalázatba süllyed!"
A sahnak e szóktul elborul orcája,
Döbbenéssel gondol szomorú sorsára:
"Tudom, szeretetből, jó szándékkal intesz,
Kipróbált hűséged sugallatja mindez.
De várj három napig; ha jól megfontolám,
Könnyebb lesz, Gerzivez, határoznom talán.
S ha majd elmém előtt minden kiviláglott,
Kezeddel e csomót te majd kettévágod!"
Negyednap Gerzivez süvegét feltevén
És szorosra fűzve ruháit az övén,
Parancsra, jókorán fölkeresi bátyját,
Aki véle hosszan megbeszéli vádját:
S Afraziáb szólott: "Mennyi jót, édesem,
Kaptam kezeidből, mióta létezem!
Ezér' kell hogy titkát szívem eléd ontsa,
S hogyha nem javallnád, mondsza öcsém, mondsza!
Amaz álom óta hajh! elhagytam magam,
Kis időre szinte homályosult agyam;
Szijavust támadni féltem rettentően -
S lám, milyen nyugalmam volt ez esztendőben!
Ama hős kedvemért trónjárul lemonda,
Élte szálát jóság- s bölcseségbül fonta;
Parancsimtul soha nyomnyira se tágít,
Busásan is kapja kegyem bizonyságit.
Dús lett, kis király lett; karom védé s óvá,
Elmúlt viszályinkat sose tettem szóvá;
Minden bosszútervem elpárolgott főmbül,
Rokonommá tettem - elfogadtam vőmül.
Adtam néki vagyont, adtam ifjú arát,
Odaadtam néki a szemem bogarát!
S ha mostan, miután hozzá ily jó voltam,
Veszteségét kinccsel, trónussal pótoltam,
Gonosz ellenségként pusztítanám el őt:
Hogy' állhatnék meg a világ színe előtt?
Nincs ürügyem semmi, véle rosszat tenni
S baj ha érné tőlem, bárha csak pehelynyi:
Rólam nagyjaim közt csúnya beszéd folynék,
Népem átkainak céltáblája volnék.
Lám az oroszlánnak mily éles a karma,
Nincs erő, mely elül hátrálni akarna:
De ha egy elhagyott csecsemőre bukkan,
Tanyát készít neki valami kis zugban.
Ha gonoszak volnánk ez elhagyott iránt:
A hold s a nap ura hogy' nézne le miránk?
Ha, hogy fiam legyen, idehíttam mellém,
Mostan országomból ok nélkül kiverném?
Óh, ha trón kell neki, ha királyi pecsét:
Soha az enyimre nem nyújtja ki kezét!"
De Gerzivez így szól: "Óh én sehriárom,
Könnyen ezt a dolgot ne vedd semmi áron!
Egyszer majd csak elmegy, hazatér, és higgyed,
Akkor pusztasággá teszi földjeidet!
Hisz úgy fogadtad ez idegen leventét,
Hogy ma már ösmeri minden egyes gyengéd'!
Egy bölcs' igéi közt ránk van, úgy-e, hagyva:
Ha saját lakodban van a vihar magva:
Iszonyatos leszen, ha dúlni fog a vész -
Kincseid, családod, hírneved odavész!"
E szókon a király hosszan gondolkodott,
S hajh, készpénznek vette azt a fondorlatot;
Megbánja keserűn, mire hajdan vágya,
Minden régi tervét dőreségnek látja.
Majd e szókkal felel: "Higyjem, vagy ne higyjem?
Nem látok ma tisztán e bánatos ügyben!
Várjunk még egy kissé: az ég hogyan fordul,
Mi hull le fölibénk ama fényes boltrul?
Jobb a késlekedés, mint a hamarkodás -
Nézzük majd napfénynél, e dolog micsodás?
Talán megösmerjük, mi az égnek terve:
Kire hinti fényét? kit hagy vajon cserbe?
Tán ha idehínám, hamar nyomra jutnék,
Kifürkészném könnyen, mit senki se tud még.
Megfigyelném folyton minden tettét, szavát:
Így kisülne bizton, megállhat-e a vád?
S aztán, ha kiderül, hogy ő rosszat forral:
Lesújt reá karom rettentő szigorral;
És majd nem szid senki, ha reá haragszom -
Ki rosszat vet, mondják, rosszat is arasson!"
De a sah szavára ekként szól most a gaz:
"Uram, amit mondtál, okos volt és igaz!
Ám ő szörnyen büszke arr' a nagy erőre,
Mit néki juttatott a világnak őre;
Olyan nagy haddal jön majd, hogy a tömegétül
Odafönt nap és hold nyomban elsetétül!
Nem az már, aki volt! Melyet büszkén feltesz,
A korona majdnem csillagokat verdes!
Ferengisz is más lett - alig ösmerni rá,
Hajh! a fennhéjázás lelkét is megbirá!
A nép, látva vődet, hozzája szegődhet',
S te, nyájatlan pásztor, hová hajtod fődet?
Majd az a csillogás vitézidre hat ám!
Álmélkodnak eszén, deli ábrázatán!
Nem vall majd urának egyetlen lovagod,
Kockáján ő hatot, te meg vetsz majd vakot!
Másfelül meg, nézd csak! Neki hogy' izennéd,
Hagyja el városát, azt a földi mennyét,
Hogy ide, váradba, eljöjjön szolgának,
Ki mélyen fejet hajt, akit megdorgálnak?
Oroszlán s elefánt hogy' lépjenek frigyre?
Barátjának a tűz a víz árját higyje?
Próbáld meg, királyom, végy egy kölyök-farkast,
Mely még nem is szopott; selyembe takargasd,
Hordozd ölben, cukrot adass neki tápul,
Igyék napról-napra tejet sajtárjábul:
Természete kibú, mire megnő körme,
S kevés állat lészen, melyre rá ne törne!"
E hálóban a saht Gerzivez megfogá,
S az búba merülten, töprenkedett soká.
Hamarkodó tettre szíve most se gyúlad:
"Ki bölcsen tesz, úgymond, csak az boldogulhat!"
S elváltak. A sahban újra lobbal ége,
Nemrégen elhamvadt, ősi gyűlölsége,
Öccse meg be-benyit szobájába gyakran
S a már izzó vasat veri fáradatlan.
Így, amúgy biztatja, szüntelen bizgatja,
Ármányosan szívét mindegyre izgatja.
Úgy hogy nehány hét is alig tellett bele,
S bosszúvágytól forrott a sahnak kebele.
Egy napon a király kemény parancsot ád,
Hogy minden idegen hagyja el csarnokát;
S magokra maradván ő meg álnok vére,
Szijavus dolgárul ígyen szólott véle:
"Szijavus várába utazz el újonnan,
Egy pár napon átal ne mozdulj el onnan;
Kérdezd tőle: "Ej hát, innen el sohse mész?
Régi barátihoz az ember be-benéz!
A király úgy szeret! A bánatos kedvűt
Látogasd meg egyszer Ferengisszel együtt!"
Mondd neki, hogy szívem utána sóvárog,
Drága személyére epekedve várok!
Vadászni nálunk is bővibe van helyed,
Kelyhünkből is kaphatsz gyöngyöző bort, tejet;
Vigadj egyet nálunk, minket is vidítva,
Aztán haza térhetsz fényes csarnokidba.
Miért ne töltenénk pár hetet örömben!
Miért ne ürítnéd serleged' körömben?
A kejáni trónnak sűrű gondját vesd el -
Nosza rajta! magad' utunkra övezd fel!"

Gerzivez ismét elmegy Szijavushoz

Útra kél a galád, bosszúvággyal telve,
S forrong az agyában fondorlatos terve.
Mikor már közelgett útja célja felé,
Legjobb szavú hívét magához rendelé.
"Szijavushoz menj fel s beszélj ilyenformán:
"Oh hős, kit megillett a hírnév s a kormány,
Kérlek Afraziáb fejére, nevére,
Kérlek a Kavuszban csörgedező vérre:
Miattam el ne hadd dicső trónusodat,
Ne jőjj ki az útra, hogy vendéged' fogadd!
Oly nagy üdvöt nyertél, olyan dicsőséget,
Olyan a jogarod, koronád és széked,
Hogy még a szellő is hódolni leng hozzád -
És te én miattam az utcát taposnád?"
A hírnök, Szijavus várába elérve,
A földet csókolni, leborul elébe.
Ám a herceg hallván, mi hírt hozott neki,
Elszorul a szíve, fejét földre szegi.
Soká töprenkedett, gyásztól borítottan
"Hejh! ebben, gondolá, valami titok van...
Nem t'om, e Gerzivez nem hoz-e rám veszélyt?
Nem t'om, a királynak rólam miket beszélt?"
Amidőn Gerzivez elérte a várat,
Szijavus az útra elébe kifáradt:
Hogy' van Afraziáb, tudakolja mindjárt.
Hát az urak? a had? hát ő? hogy és mint járt?
Mikor izenetét Gerzivez átadja,
Szijavus' jókedvét orcáin láthatja:
"Ha a sah kivánná, így felel, érezem,
Meg nem rémítene a bárdnak éle sem!
Örömmel követlek jó uradhoz téged,
Lovamnak fékéhez vígan kötöm féked'.
De várjunk egy kissé, három napig csupán,
Rózsa-ligetemben ürítgessük kupám'!
Oly rövid az élet s annyi bút meg bajt hoz -
Jaj annak, barátom, ki egyre sóhajtoz!"
Így szólott Szijavus; ám ez okos beszéd
Az ármánykodónak megzavará eszét.
Gondolja magában: "Ha igent mond ahhoz,
Hogy mostan énvelem eljőjjön a sahhoz,
Eszével, szívével azon melegiben
Összetörné ottan az én gyenge ívem!
S bármit mondok akkor, borsót hányok falra,
Látja majd a király: minden igém csalja!
Itt csak furfang segít - valami lépvessző,
Ezt az átkos embert rossz útra tévesztő!"
Egy ideig ott ül töprenkedve hosszan,
Csak néz Szijavusra, nem szól, nem is moccan,
Végre szemeiből sűrű cseppek jönnek -
Hej, fortélyt szolgálnak amaz átkos könnyek!
Az látva, hogyan sír mind keservesebben,
Miként ki vergődik szörnyű lelki sebben,
Szól neki nyájasan: "Mi lelt, te szépszavú,
Kinek tudnod se kén', mi fán terem a bú?
Hogy ha Turán sahja okoz neked gondot,
Könnyeid csermelyét ha miatta ontod:
Itt vagyok én - ládd-e, megyek veled hozzá,
Majd én perlek véle, mér' tesz bánatossá?
Ha én szólok neki, tán majd veled megfér:
Hisz nem állsz alatta, hisz ő veled egy vér!
Vagy ha tán valami ellenséged támadt,
S nagyon nehéz neked a rád mérte bánat:
Hát én társad leszek, társad akármiben,
Szövetkezem véled minden harcra híven!
Vagy egy hivatalod' a sah elragadta?
Holmi méltóságod' veled elhagyatta?
Álnok besúgónak adott talán hitet,
S téged a helyedbül balga módon kitett?
Akármi sebed van: könyörgök, mutasd csak,
Hadd, hogy gyógyszer után én magam kutassak!
Megyek véled - a bajt tán helyre hozhatom,
Bátyád gyanakvását én majd eloszlatom!"
De Gerzivez így szólt: "Oh te hősök hőse,
Nem bántottam a saht, engem se bánt ő se.
Más sincs, aki talán bajt hozhat nyakamra,
S ha volna: véd e kard és a kincses kamra.
Te érted aggódom, oh idegen, s ezért,
Amely téged környez, tudjad meg a veszélyt!
Tudod, hogy mi módon vétkezett ama Túr,
Akitől haraggal félrefordult az Úr,
Mivel megölvén a büntelen Iredset,
Hosszan folytatódó bosszú-munkát kezdett.
Tudod, Afraziáb s Minucsér harcától,
Hogy' dörgött a két hon örökös hajszától:
Iráni nem maradt, ahol turáni élt,
Egymást őrült módon hogy' űzték bármiért!
Ládd-é, ez a dolog ma nap is csak úgy van,
Vagy tán urunk miatt sokkal iszonyúbban...
Hej! még nem ösmered, dühe mily rémítő -
De csak várj, hercegem, csak múljék az idő!
Igrérász esetje szomorú bizonyság!
Bátyám elrendelte, hogy a vérit ontsák;
Pedig testvére volt, egy méhből és magbul -
És mégis elveszett legártatlanabbul!
Ott van annyi bajnok, derék hős példája:
Hány lett bűntelenül dühének prédája!
Oh te tiszta ifjú! szívem meg-megsajdul,
Hogy ah! talán mentve te se léssz e jajtul,
Te, aki addig is, míg elűze atyád,
Szíved jóságának ezer jelét adád,
Úgy hogy hősiséged, lelki nemességed
Mélységes tudásod kit-kit nemesbbé tett!
De a bősz Ahrimán gyalázatos volta
Bátyámba ellened gyűlölséget olta;
Szíve bosszúvágya minden törvényt feled -
Nem t'om, az Úristen mit akarhat veled!
Barátod vagyok én, a jóba' s a rosszba',
Mint hű szövetséges, veled osztakozva;
Ne mondhassad azért holnap, holnapután,
Hogy e veszélyt rejtém, pedig régen tudám!
Most hát elbeszéltem, ellened mi készül -
Bűn lett volna, nagy bűn, hallgatnom e vészről!"
Szólt a herceg: "Uram, ne bántson ilyesmi,
Engem a jó Isten meg fog védelmezni!
Hogy' hinném ipamrul, hogy ily bősz a vágya,
Hogy fényes napomat ő majd éjre váltja?
Hogyha irányomban ily harag égne benn',
Honába tiszteltté mér' tette vón' nevem'?
Mért ülnék e vidék kormányzói polcán?
Leánya kezével mér' deríté orcám'?
Én most veled együtt a sahhoz elmegyek,
S megládd, holdam elől tünnek a fellegek;
Megládd, ha szemébe csillan az igazság,
Lesz-e mód, hogy lelkét ujra ámítgassák?
Kitárom majd szívem', melyen nincsen szennyfolt,
Amely tisztán ragyog, miképpen a mennybolt!
Szíved hát a gondnak jobb ha ajtót mutat -
Verd ki onnan, verd ki sötétlő gyanúdat!
Ki mindenütt vészt lát, sárkány-bűzt szaglászgat,
Bizony mondom néked, Isten ellen lázad!"
"Oh hatalmas herceg!" amaz ígyen kiált,
"Nem tudod, mi fából faragták e királyt!
Hajh! ha vész fenyeget a csillag-tetőbül,
Ha a menny arcára haragos redő gyűl:
Még a legbölcsebb is gyengeszemű lesz tán,
Nem látja az ármányt, amely reá lest hány.
Lám, te kinek híre olyan egetverő,
Akiben egyesül okosság és erő:
Hűség s ravaszság közt nem látsz különbséget -
Jaj, még e bizalom drágán esik néked!
Elbolondítottak ördöngős varázzsal,
Kiszúrták a szemed furfangos csalással,
A sah veje lettél, s lelked most is vidám -
Óh tapasztalatlan! át nem látsz a szitán!
Akkor is, amikor téged' idekülde:
Távozásod napját nagy fénnyel megülte,
Csakhogy érezd magad' teljes bátorságban,
Gyanú ne kelhessen sehol az országban.
Szegény Igrérász is, ez a jó levente,
Hozzája tenálad közelebb állt, nemde;
S mégis, óh borzalom - dühös parancsára
Ketté szelte fejét a bakó handsára!
Most hát titkaimat mind elibéd vittem:
Nos hát, biztonságban lakhatol-e itten?
Érted való gondom hogyan keletkezék,
Mire tanított meg a múlt s a bölcsesség:
Elbeszélem rendre, amily jól csak bírtam,
Napfénynél tisztábban eléd tártam nyíltan.
Látod-e, otthagyád öreg édes atyád,
Itt emelted égig várad falazatát,
Most is királyunkon szeretettel csüngesz,
Gyöngéd gondossággal - s mit használa mind ez?!
Terebélyes rossz fát ültettél csak vele -
Vészes a bogyója, mérges a levele!"
Így szól és orcáit sűrű könnyek mossák
Ajkain sóhaj van, szívébe' gonoszság.
Jó Szijavus ránéz s jámbor szíve döbben,
S könnye is megindul sűrű, nehéz csöppben,
S keseregve gondol szomorú sorsára -
Hogy' elfordult tőle Istennek orcája!
Napja alig virradt s már is alkonyul tán,
Ráköszönt a bús éj tán már napok múltán!
S a szíve nehéz lesz, az arca színtelen,
Fehér ajakárul sóhaj kél szüntelen.
Végre szól: "Töprengek, de nem látok mitsem,
Amért uram keze bármivel fenyítsen.
Nem tettem egy lépést, nem hangzott egy igém,
Amely csúfolódnék akármilyen ügyén!
S hogyha részem volt is bátyád kincseiben,
Bajaiban szintén osztakoztam híven!
Mostan is, fejemre bármi rossz is zúdul,
El nem tántorodom az eddigi útról.
Elmegyek teveled, s magamban megyek én,
Nézni, mért van felhő irgalmának egén!"
De Gerzivez így szólt: "Óh nemes iráni,
Nem tanácsos néked urunk elé állni!
Ki mégyen a tűzbe, amíg nincs kialva,
Ki mégyen tengerre bömbölő viharba'?
Őrülten, vesztedre, ne hadd el a tanyát -
Derűdet borúra mi okból váltanád?
Inkább leszek én majd közbenjáród nála,
Tán olthatja tüzét szavaim víz-árja.
Ha nem te magad is írj neki levelet,
Melybe' hányd szemére, hogyan bánik veled.
Hogyha bosszúvágyát immáron kioltám,
S kiderül az idő biztatásom folytán,
Lovas-postát küldök, gyorsat mint a szellő,
Hogy lelked fölött is oszoljék a felhő.
Mivel remélem is, hogy majd el nem hagy az,
Kinek bölcsessége olyan mély s oly magas,
Remélem, hogy bátyám igaz útra térve,
Róka-furfangjait hamar hagyja félbe.
Ám a tűzött célhoz ha mégse juthatok,
Tevés-posta leszen, kit hozzád futtatok:
Hajh, akkor, barátom sorra a szökés jő -
Percig se habozz majd, hogyne legyen késő!
Híres hősök lakta némely dicső város,
Tudod, hogy országunk földjével határos;
Százhúsz farzang tőlünk Kínának a földje
Háromszáz és negyven Irán hegye-völgye.
Sok barátot lelhetsz, Kínában tanyázva,
Kik kezedre járnak tettbe' és tanácsba',
Emitt édes apád rég utánad eped,
Katonaság, népség áldva zengi neved.
Ide is, oda is küldj egy futárt sebten,
S légy készen indulni minden percenetben!"
Hajh, ez ámításnak jó Szijavus felült,
Az ő éber lelke mostan elszenderült.
"Oh barátom, kiált, meghallgatom szódat,
Híven meg is teszem, mire ajkad nógat.
Légy hát közbenjáróm! Óh, állj hát melléje -
Tán az igaz útra visszatér elméje!"

Szijavus levele Afraziábhoz

Ügyes levélírót hivat elé nyomba,
Ékes ő szavait nádja alá mondva.
Áldja az Alkotó irgalmának teljét,
Aki szolgáinak könnyíti a terhét,
Áldja bölcsességét, az el nem fogyhatót,
Csodálja nagyságát, a fel nem foghatót,
Aztán így szól: "Uram, boldogság kísérjen,
Híred az időknek végén túl is éljen.
Kegyes hívásodat nagy örömmel vevém -
Legyen érte áldás Fölségednek nevén!
Szerető karjait elébe kitárva,
Nőmet is meghívod a királyi várba.
De ő sírva nyomja ágya nyoszolyáit,
Eledelt vagy italt ajka sosem áhít,
A lét s a nemlétnek mesgyéin van talán,
S remegve én mindig ott vagyok oldalán.
Viszontlátásunkra én is régen várok,
Lelkem is utánad régóta sóvárog.
S mihelyest Ferengisz elhagyja fekhelyét,
Meglátod, mi gyorsan sietek majd eléd!
Ma fájdalma megfoszt ily nagy szerencsétől,
Szenvedésit, uram, fogadd el mentségül!"
S ezzel a pecsétjét levelére nyomva,
Amaz ármányosnak odaadta nyomba'.
Gerzivez számára három mént nyergeltek,
S ez aztán vágtatott, mint akit kergetnek.
Hegyen át és völgyön mint a sebes szél járt
És három nap alatt el is érte célját.
A negyedik napon a trónhoz közelgvén,
Bűn lakik szívében, hazugság a nyelvén.
Afraziáb látva, mennyire kifáradt,
A nagy sietségtől lábán alig állhat:
Ily lóhalálába minek jön? kérdezi,
Azt a hosszú utat egyvégbe mér' teszi?
S az így szólt: "Egedre midőn felleg tolul,
Késlekedni akkor ki merne botorúl?
Az a gőgös herceg nem nézett felém se,
Olyan nagyon fitymált, hogy nem jött elém se!
Ki sem is hallgatott, eldobta leveled,
Trónja lábainál adott ülőhelyet.
Azonközben jöttek iráni leventék -
S "Fel is út, alá is!" nekünk azt izenték!
Idegen hősökkel van a vára teli,
Csak úgy zsibont a Rúm-, meg a Kinabeli -
Ha egy napig késel s nem vetsz neki gátat:
Véled ez az ember szörnyű dolgot láttat.
Hogyha sergeiddel nem rontassz vadul rá,
Mind a két országban ő leszen majd úrrá!
Így fog visszamenni Irán hona felé,
S megládd, véle bárki szembe szállni mer-é?
Ím közöltem véled, milyen veszély támadt -
Szeleken horgászik a kései bánat!"

Afraziáb hadat indít Szijavus ellen

A királyt e szókra elfutja az epe,
Fölfakad szívében a múlt idők sebe.
Bensejében láng dúl, ínye olyan száraz -
A nagy dühtől torkán fennakad a válasz.
De végre felriad: "Harci dob pörögjön!
Szóljon tárogató, réztányér csörögjön!"
Mérge aszott fája megint lombosula,
Megindult Gang ellen rettentő bosszúra.
Miután Gerzivez, a fortélyos galád,
Elhagyta ménlován Szijavus udvarát:
Ez bútól görnyedve, asszonyihoz megy be,
Arcban elsárgulva, testében remegve.
"Oroszlán-erejű!" szólt Ferengisz hozzá,
"Mondsza nékem, mi tesz ilyen bánatossá?"
"Oh te szép orcájú!" ilyen válasz hallik,
"Dicsőségem napja nyugovóra hajlik!
Óh miképp is kezdjem, te én drága felem!
Még a döbbenéstől szinte kába fejem!
Az imént Gerzivez hogyha valót beszélt,
Földi pályám útja immár végihez ért!"
Vadul tépte haját a bűvös királylány,
Körme végig szántott arcai korallján:
Pézsmás fürtjeiről a vér is aláfoly,
Kezd könnye is folyni mint a sebes zápor.
S míg két ezüst halmát végig mossa árja,
Rózsa-ajkát foga összeharapdálja.
Így áll zilált fürttel, ontva könnyét s vérét,
A sah szándokitól féltve gyöngéd férjét.
Végre szólott: "Uram, te mindenbe' jeles
Menedéked mostan, oh mondsza, merre lesz?
Apád szíve téged ma is egyre gyűlöl,
Nem mersz beszélni sem az ádáz-szívűről,
Rúmra, mert messze van, nem gondolhat elméd,
Csín-országba menni, tudom, szégyenelnéd:
Széles e világon nincs más védelmeződ,
Csak az, kinek gondja ellát rétet, mezőt.
Soha vidámságot, lásson mindig átkot,
Az aki tenéked, édes uram, ártott!"
Ám a herceg így szólt: "Oh te szebb a holdnál,
Mit tépnéd orcáid? minek is sikoltnál?
Bízzál az istenben, s ne bánkódj ennyire -
Amit Isten akar, végbe kell mennie!
Aztán meg Gerzivez - bízom benn' szilárdul! -
Vidám hírrel jő majd vissza a királytól:
Kegyelemre bírta azt a hősi-karút,
Hogy minden gyűlölség szívében kialudt!"
Így szól, és Istentől menekülést vár még;
De azért szívéről nem oszlik az árnyék.

Szijavus álmot lát

Három nap kesergett Szijavus e dolgon,
Hűtlen szerencséjét emlegetve folyton.
Negyedik nap este nyugvásra vetkőzött,
S elszunnyadt Ferengisz hű karjai között.
Hirtelen megremeg, hamar földre pattan,
Mint ádáz elefánt ordít szakadatlan.
Neje hozzája fut, csókolja, öleli,
Édes biztatással kérdezve, mi leli?
De amaz csak jajgat. Hamar hoznak lámpát,
Égetnek a szolgák áloét meg ámbrát,
S a nő újra kérdez: "Felelj nekem, édes!
Mi szörnyű álom az, amely ilyenné tesz?"
Végre így szólt a hős: "Ezt a rémes álmot
Nem szabad a földön senki elé tárnod!
Oh ezüst ciprusfám! egy hatalmas folyó
Tajtékzott előttem, partokat romboló.
Túl az áradaton vitézlő sereg volt,
Eminnen egy magas, lángban álló hegy forrt;
Nőttön-nőtt a tüze, terjedten terjedett -
És Szijavus-Gurdból hamu és perje lett.
Jobbomon az ár nő, balomon a láng dúl,
Szemben apád néz rám délceg elefántról:
Néz egyre bőszebben, szemeiben vadság,
"Azt a lángot, rivall, csak még szítogassák!"
És Ferengisz így szólt: "Nem jelent ez rosszat -
Csak magad e nyomban tettre határozzad!
Fuss - és mind ez átok Gerzivezre zúdul,
Rúmnak fejedelme kivégezi rútul!"
Szijavus hivatja legkülönb vitézit,
S nékik benn a várban táborhelyet készít.
Fegyvert ölt maga is, fogja a pallosát
S aztán a Gang felé őrszemeket bocsát.
Harmadik harmada kezdődvén az éjnek,
Megjönnek nehányan s gonosz hírt beszélnek:
Hogy immár az úton, nem is nagyon távol,
Afraziáb közelg s vele rémes tábor.
Gerzivez futára most szintén ott terem:
"Ha kedves életed, fuss, oh fejedelem!
a király haragját szavam le nem küzdte,
Még nagyobb lobbot vet bosszúvágya üszke!
Rajta, ne tétovázz! Szedd össze hadaid,
Ne töprengj sokáig, hogy őket hova vidd!"
S a herceg a rút cselt által most se látja,
Mostan is azt hiszi, Gerzivez barátja!
S Ferengisz hozzá jő, kezét megragadja:
"Ne gondolj velünk, szól, gondolj csak magadra!
Leggyorsabb lovadon Iránt elérheted -
Turáni határban nem biztos életed!
Óh csak te maradj meg - egyebet ki bánna?
Ne habozz hát! Fuss már! Mindenki kívánja!"

Szijavus végső akaratát közli Ferengisszel

Szólt a herceg: "Íme valóvá lesz álmom,
Fényes glóriámmal homályba kell szállnom.
Közelebb jön a vég, mindegyre közelebb -
Még egy keserű nap s a sötétség belep!
Csillagot ver bárha Szijavusgurd vára,
Mégis csak sor kerül e méreg-pohárra!
De éltem tartama volna bár ezer év,
Akkor is, akkor is várna rám ez a rév!
Egyik oroszlántul, vastul vész a másik,
Ebből tigris, abból féreg lakomázik -
Földi éveidet bármi bölcsen éljed,
Nappá nem válthatod azt az örök éjet!
Öt hónapja benned édes teher vagyon,
Nem soká fiút szülsz, ki híres lesz nagyon;
Nemes fád páratlan gyümölcsöt növel majd:
Királyt, országára ki dicsfényt lövell majd!
Kejkozrúnak híjad ez édes fiacskád,
Aki bánatodban neked tán vigaszt ád!
Az Isten parancsát mindenek betöltik,
Kezdve a napfénytől le a sötét földig;
Szava szerint élnek lepke és elefánt,
Ő igazgat csermelyt s mérhetlen óceánt.
Ő tette, hogy ím majd Turán pora föd bé,
Iránnak mezeit sose látom többé.
Ilyen a magas ég forgásinak sora,
Ilyen e vén föld, mely meg nem ifjul soha!
Igaz, Afraziáb szörnyű seregétől,
Vidám szerencsémnek ma fénye setétül;
Levágják törzséről ez ártatlan fejet,
S vér fog rajt csillogni a diadém helyett.
Nem leszen koporsóm, se leplem, se sírom,
Nem leszen, hunytamkor ki mellettem sírjon,
Fejetlen törzsökkel, mereven, hidegen,
Nyugszom egy hant alatt, mely nekem idegen!
Neked is csúfosan szerte szabják fátylad
S kivernek az útra, letépve ruhádat.
De majd ekkor Pirán eljön apád elé,
S nem lesz addig nyugta, míg meg nem kérlelé.
S téged, ki majd jajgatsz mérhetetlen gyászba',
Elvisz majd magához s ápoltat vigyázva.
És majd hajlékában világra hozhatod
Kejkozrút, a dicső, nagyra szánt magzatot.
S később majd Iránból jóságos Teremtőd
Elküld lakásodba egy hatalmas mentőt,
Ki majd innét téged fiastul elviszen
S titokban átszállít a dsihúni vizen.
S fiam' ráültetik a királyi trónra
S neki hal és madár, hódol hegy és róna.
S bosszuló seregét ide vezéreli,
S rémes zűrzavarral lesz a világ teli.
Ilyen a szerencse, amely sok időig
Senkihez e földön társul nem szegődik!
Igen; jön egy sereg, mely majd igazat lát,
Mely nevemmel ajkán, teszi fel sisakját!
Végig a világon vad rivalgás üvölt,
Vasas páncéloktól nagyot csörren a föld.
Aztán végig rezdül a vágtató Rekstül,
Melyen Rusztem száguld Turánon keresztül.
Bosszúm hajnalától a feltámadásig
Csatatér lesz itten, amely vértől ázik!"
Azután Szijavus átölelte nejét,
Vállára hajtotta gonddal tele fejét,
S gyöngéd búcsúzással Ferengisztől válva:
"Édes lelkem, szólott, megyek a halálba!
Amit neked mondtam, soha el ne feledd:
Mondj le trónról s fényről - szívem, Isten veled!"
Azután feljajdult s kiment termeiből,
Sápadtan, imbolygva, szinte magán kívül.
Oh hűtelen végzet! Karod mér' becézget,
Hogyha később ránk sújt s ennyi jajra késztet?
Véres könnyet ejtvén, e gyászos órába'
Kiment jó Szijavus ménei óljába.
Kihozta Bihzadot, azt az éjszín csődört,
Mely, ha csatába járt, mint szélvész előtört.
Fejét átölelte s szeme könnytől égett.
Azután hogy róla leszedte a féket,
A fülébe súgja, amit tőle kíván:
"Ne vigy eztán senkit, édes szögparipám!
Csak ha majd Kejkozru bosszúra közelget:
Akkor tűrjed megint a zablát s a nyerget;
Akkor hadd el ismét erdei legelőd -
A leszámolásra, Bihzad, te vidd el őt!
Rajtad üljön, ha jön, harci tűztől forrva -
Ellenségit patkód tapossa majd porba!"
S lovai béklyóit kardja átalszelé,
Mint a gyenge nádat, úgy vágta kétfelé.
Azután felgyújtja kincses tárházait,
Rózsás kertjeibe szintén fáklyát hajít:
Pusztuljon gyémántja, aranya, ezüstje,
Trónja, koronája, - minden menjen füstbe!

Szijavus Afraziáb keze közé jut

Mikor ezzel végez, gyorsan tovaszáguld,
És a gyötrelemtől feje szinte kábult.
Még egy pár öreg könny tolul szemeibe,
Így megyen Iránba ő és minden híve.
De fél farazangot se fut paripája
S egyszerre az úton rábukkant ipára:
Ott jött a turánság, buzogányt emelvén,
S ő szorosbra fűzte vaspáncélját mellén.
S így szóla szívében, megpillantván vasuk':
"Gerziveznek ajka ím mégse volt hazug!"
S Turán fejedelme midőn elébe ért,
Elkezdett remegni fiatal éltéért.
S hogy azok ellepték a síkot s a dombot,
Jó hercegük' féltve, hada is szorongott...
Kik bajtársak voltak a jóba' s a vészbe',
Így álltak, egymással farkasszemet nézve.
A turk had, meglátván a dicső hadverőt,
Tétovázva állott fennkölt szeme előtt.
Míg az irán hadnak kigyúlt harci kedve,
S szóltak Szijavushoz, türelmetlenkedve:
"Arra várunk tán, hogy öljenek le minket
S a sárba hurcolják vérző teteminket?
Hadd lássák, nem fajul az iráni vére -
Értsd meg már a veszélyt, az Isten nevére!"
De Szijavus felelt: "Fiaim, hagyjuk el,
Nem csatára való ez a nap, ez a hely!
Szégyennel tetézné nevem' az az óra,
Melyben haddal törnék az uralkodóra!
Ha a forgó mennybolt úgy parancsol velem,
Hogy ma bűnös kéztől vesszek el bűntelen':
Ugyan balgatagon viaskodni ki fog?
Ugyan ki várhatja, hogy az égen kifog?
Hogy' is szólott a bölcs azzal a vitézzel:
"Rossz csillagod ellen kardoddal mit érsz el?"
Majd Afraziábhoz imigyen könyörög:
"Oh te sahok sahja, kinek híre örök,
Mért törsz rám e haddal? Mivel s kit áltattam?
Mi okból kívánod, vesszek el ártatlan'?
Két országba megint mért oltsz bosszúhevet?
Minden hely, minden kor mit gyalázza neved?"
De Gerzivez lelke vad dühtől viharzott:
"Így beszélni, kiált, hogy' van neked arcod?
Hogy ha igazában nincs egy szikra vétked,
A sah elé jönni, minek öltesz vértet?
Királyához ha megy, buzogányt ki visel?
Vagy ez tán ajándék, amit neki viszel?"
Most látta Szijavus, hogy minden műve volt,
Ő tette, ő tette, hogy a sah dühbe forrt!
S ama galád szókra ezt a választ adja:
"Oh te semmi ember, te Ahrimán fattya!
A te szavad vitte rossz útra szellemem,
Te, te bujtogattad királyom' ellenem,
S elérted, te gazfi, galád cselszövéssel,
Hogy ezer jó vitéz temiattad vész el!
De megadod árát, vallod majd a kárát,
A vetetted magbul gonosz gyümölcs vár rád!"
Majd a sahhoz fordul: "Jóságos kebeled
Szenvedély tüzének óh ne adjon helyet!
Gondold meg: nem játék kiontani vérem',
Annyi derék hősfit megrontani vélem!
Gerziveznek szavát ne hallgasd, ez átkost -
Turánt és magadat érte föl ne áldozd!"
Míg Szijavus beszélt, pokolország fia
Kémlelve tekintett a sah orcáira,
És mostan fellobbant: "Oh uram s vezérem!
Hogy is engedheted, hogy véled beszéljen?"
A hajnal az égen éppen ekkor fakadt...
És Afraziáb hallván ama bősz szavakat:
"Rajta hát, üvölté, ki mostan a kardot!"
És az egész sereg iszonyút rivalgott.
Ám Szijavus most sem ragadta gerelyét,
Most is átalérzé esküje erejét,
S nem engedte azt sem, hogy bármely lovagja
A támadó ellent harcolva fogadja.
Mert az ádáz király most már elrendelé,
Rohanjon a sereg Irán hada felé:
"Ki a handsárt! - rivalg - rajta, fiuk, kezdjük!
Fektessétek porba s önvérükbe testük'!"
Irán földjeiről ezer ember volt ott,
Ki a harcba mind-mind dicsőséggel forgott;
De ma porba sújtva, mindnek teste vérzék -
Mint piros rózsáktól, piros lett a térség.
Szijavus is nyíltól érve és gerelytől,
Ménlova hátáról hirtelen leperdül;
Leperdül a sárba, mint valamely részeg,
S gúzsba teszik kezét a turán vitézek.
Karjait keményen hátra kötik aztán,
Büszke nyakába is egy hurkot akasztván.
Vér önté el arcát, vér önté el szemét -
Eljött az a gyásznap, aminőt még nem ért!
A szilaj poroszlók, mostan odajőve,
Talpra állították, verve agyba-főbe;
Szijavus-Gurd felé szegényt el is vivék,
Előtte, mögötte töménytelen pribék.
Most a sah rendelé, Szijavust a szolgák
Sebtiben az útról hogy félrevonszolják:
Holmi kopár téren, ahol fű se terem,
Haljon rút halállal a hős fejedelem:
"Az izzó fövényre bugyogjon ki vére,
Rajta, siessetek, bánjatok el véle!"
Ámde kísérete imigyen esdekel:
"Mondd, uram, mi a bűn, melyért vesznie kell?
Mondd, a szerencsétlen tenéked mit ártott,
Hogy mostan kezeid' a vérébe mártod?
Kell-e, oh sehriár, hogy e vitézt megöld,
Kiért majd gyászruhát egy egész nemzet ölt?
Ma boldog vagy; nos hát, ne ültess el rossz fát,
Min méreg-bogyó nő, amely halált hoz rád!"
De szólott Gerzivez, ez a gazok gaza,
Hogy a gyilkosoknak pártját támogassa:
Mert a játék óta, mely rá szégyent hozott,
Szijavus vére volt, melyet szomjúhozott.
Vala ott Pirán egy testvére; korára
Mögötte állt annak, de jóságban párja;
Úgy hívták hogy Pilszem; a szíve nemes volt,
A viadal terén bátor és szemes volt.
Ez is szólt, hogy urát szánalomra költse:
"Oh hidd, ez oltványnak bánat lesz gyümölcse,
Hiszen a gyökerén vér cseppje gyöngyözik,
Hisz a leveleit bosszúval öntözik!
Csak Ihrimán tanít rosszat tenni s hamar,
Hogy oszt' testet-lelket késő bú foga mar!
Jó királya voltál annyi napon által -
Haragodban éltét ne oltasd ki bárddal!
Nem volna-e bölcsebb, ha bilincsre vernéd,
Addig míg ügyében tisztán láthat elméd?
S ha szíved akkor is jónak ezt találja:
Elküldheted szegényt akkor is halálra!
Oh csak ne most, ne most! E parancsot ne oszd,
Tenfejedre, uram, ezt az átkot ne hozd!
Ne vágasd le fejét - halljad esdeklésem'! -
Melyen sisak helyett majd korona lészen!
Ne öld meg ártatlan', s legkivált ne feledd:
Rusztem s Kavusz jő majd, leszámolni veled;
Irán nagy királya s legjobb daliája,
Ki rá gondot visel, mint édes fiára!
Szörnyű leszen a bér, mellyel fizetsz ezér' -
Jajgatsz majd, ha eljön s reád sújt e vezér!
Meg ne feledkezzél arról az acélról,
Amely, ha villámlik, a világon vér foly;
Irán bajnokait, királyom, ne feledd -
Hisz már kezük súlyát sokszor érzé kelet!
Ott van hős Feribursz, Kejkavusz magzata,
Ez ádáz oroszlán, kit nem fáraszt csata,
Ott van a hű Pilten, ez elefántnyi hős,
Ki egy egész serget egymagába' legyőz.
S Guderz, Gurgin, Ferhad, Tusz és annyi bátor,
Akik tettre költve a király szavától,
Megfúvatják sípjuk, felkötik fegyverük
S indulnak s rengeteg ármádia velük!
Sem én, sem e sereg akármilyen nagyja
Rettentő rohamuk' föl nem tartóztatja!
Különben is Pirán holnap reggel itt lesz:
Hallgasd meg szavát is: hogy most ölni mit tesz?
Mi unszol, hogy éppen ma sújtsa őt a kard?
Hogy e gyászlepellel földed' már ma takard?
Ne siettesd, uram, ne sürgesd pribékid',
Ne tedd pusztasággá Turánnak vidékit!"
Megindítja e szó a hatalmas királyt,
De öccse, Gerzivez, orcátlanul kiált:
"Íme keselyű fal ezer jó bajnokot -
Bosszútól félsz? nos hát már is van rá okod!
Rajta, csak kegyelmezz - s megládd Rum- és Csinbul,
Szijavus szavára mennyi vértes indul!
Amit már is tettél, talán bizony kevés,
Hogy ennyire meghat e dőre fecsegés?
Tapostál egy kígyó koponyáján s farkán -
S a hátát selyembe göngyölgetnéd balgán?
Jól van, fejedelem! Jól van, ereszd el őt -
De azután engem nem látsz színed előtt!
Megyek innen, megyek holmi búvó helyre,
Idő előtt sírját éltem hogy ne lelje!"
Így szólt, és utána, komoran, zordonúl,
Gervi meg Demúr is a sah elé nyomul:
"Ne félj, szólnak, ne félj! Vettesd hamar végét:
Hogyha megkíméled, oda lesz a békéd!
Mit Gerzivez mondott, bölcs dolog és igaz -
Aki ellenséged, jobb, ha elveszik az!
Ím terved sikerült, ő hurokra került!
Ne sötétítsd eged, amely mostan derült!
Nem méltó az hozzád, hogy kezedbe' vagyon,
Aki rosszakaród: s te nem zúzod agyon!
Ezer jó vitéze kardjainktól porlad -
Képzeld el, hogy ezért dühe miképp forrhat!
Hisz bár régi bűne nem volna semmi sem:
Ezt hogy megbocsátná, oh király, nem hiszem!
Akár szabadon van, akár börtön-éjbe,
Egyenlő a veszély! Ne maradjon élve!"
S erre így szólt a sah: "Semmit se láttam én
Szijavus hercegtől, mi vétek-számba mén.
De a csillagászok megjósolták hajdan:
Miatta leszek én töménytelen bajban!
Azt is megjósolták: "Hogyha megöletem,
Egy hős fog születni turáni földeken,
Akinek fényétől a nap elsötétül,
Csudás hatalmától a bölcs fej is szédül.
El is jött Turánba, ki gyászom okozta,
S a nyomorról való tudásom' fokozta.
Jobb-e, ha megölöm, vagy jobb a kegyelem?
Ebből is, abból is - hajh! csak veszély terem!
Nem elég, oh sors, hogy titkod átallássa,
Sem az együgyű ész, sem a bölcs tudása!"

Ferengisz rimánkodik Afraziáb előtt

Hallván ezt Ferengisz, véghetetlen gyászba'
Kijő bíbor övvel, képét karmolászva,
Hogy az a két orca, mely a holdnál szebb volt,
Egyszerre, jaj nekem, csupa vér meg seb volt.
Lerogy apja elé, remegve mint nyárfa,
Port hintve fejére, sírva, kiabálva:
"Oh királyom!" ajkán így csendül a kérdés,
"Mondd meg, hogy engemet nyomorulttá mér' téssz?
Hogy' csalhattak lépre? Oh mondjad, mi történt,
Hogy magas polcodról nem látod az örvényt?
Ama koronás főt hogy ha elvesztenék,
Hiszed-é, hogy e bűn Istennek tetszenék?
Gondold el? e bajnok lemond hazájáról,
elibéd bizalom- s hódolattal járul,
Miattad kél pörre azzal, aki atyja,
Cserbe kincsét, trónját temiattad hagyja,
Miként mentőjére, úgy tekint fel terád,
Rosszat tőle senki soha percig se lát:
És te őt megölnéd, s elhinnéd, hogy végül
Isten le nem lökne a királyi székből?
Ne gyalázz meg minket, akik mit se vétünk!
Kurta karaván-út e világi létünk,
Hol ez, ki trónon van, le a porba kerül,
Amaz tán a porból királyi székre ül:
De ez is meg az is porrá lesz maga is,
Verem lesz a koldus s a király laka is!
Hát öcséd beszédét szívedre ne vegyed,
Neved' a világon hírhedtté ne tegyed!
Gondolj Feridúnra, mily szörnyű bosszút állt
Ama bősz Dahákon, akit népe utált!
Gondolj Minucsérra, ki honunkban termett
S Turt éppúgy büntette, miként előbb Szelmet!
Még ott ül a trónon Szijavusnak atyja,
Él még Desztán s Rusztem, legvitézebb nagyja,
Él még Giv és Gúderz, ki akármerre megy,
Ádáz rohamától a föld is megremeg.
Bántsd uramat s tudom, vérfolyókat láttok!
Az ég haragja is csattogva hull rátok!
Tennen elleneddé magadat óh ne tedd,
Különben majd szavam' sírva emlegeted!
Ez, oh édes apám, nem vadász-mulatság,
Nem űzöl te itten őzet meg nyulacskát:
Az, akit te kergetsz, koronázott vezér,
S a nap s a hold átka megfog téged ezér'!"
Most ránéz urára, jajgatva néz rája,
S körmeit újonnan arcaiba vájja:
"Oh te jó, te édes, oh te dicsőséges,
Te büszke oroszlán, minden széppel ékes!
Mért kelle megválnod őseid lakától?
Mért kelle apámat fogadnod apádul?
Hol van most koronád s házad annyi kincse?
Poroszlók között állsz, könyökig bilincsbe'!
Hová lett az eskü, melyet apám mondott
Az ég hallatára: hogy elűzi gondod'?
Hol van Kavusz király s vitézlő társaid,
Hogy látnák szemükkel, miképpen állsz ma itt!
Hol van Giv s deli Túsz, a hős Rusztem hol van?
S Feramursz és Desztán s a többiek sorban?
Oh de Iránba majd meghallják ezt a jajt,
S városban s faluban hogy' fognak sírni rajt'!
Átok rá, ki szőtte romlásodnak tervét,
Verje meg az isten őt, Demurt és Gervit!
Verje meg az Isten, aki csak hozzád ér,
Száz halállal sújtsa ennyi cudarságér'!
Búdat könnyítse meg, kínod' enyhítse meg,
Ellenségeidnek szívét rendítse meg!
Oh én jó Istenem, mért nem folyt ki szemem -
Ne kéne halálát végig tekintenem!"
Mikor hallá a sah azt a szörnyű átkot,
Szeme vérben forgott és bőszen kiáltott:
"Takarodj! és többé elibém ne gyere -
Apád dolgaiba te fecsegnél bele?"
A tajtékzó dühtől feje szinte kába,
Az elme mécsese kilobban agyába'...
Volt ama hajlékban egy sötét pincebolt,
Amelynek Ferengisz eddig táján se volt.
Afraziáb király szólott egy pribékkel,
Hogy a lányt ebbe az odúba vigyék el.
Elvitték aléltan, bedobták e lyukba,
S ott hagyták szegényt, az ajtót reá csukva.

Szijavust megölik

Most a bősz Gerzivez Gervire tekintett,
S az legott elérté, amaz minek intett.
Szilaj kárörömmel kiugrik a sorból
Tiszteletlen módon Szijavushoz fordul,
Rá emeli kezét s szakállánál fogva
- Oh szégyen, gyalázat! - sújtja a homokba.
S az kiönti lelkét a jó Isten előtt:
"Te, kinek a sorson diadalt vesz erőd,
Olyan sarjat növessz magvambul e földön,
Ki a fényes napnál szebben tündököljön,
Aki felújítsa emlékem e tájon,
Ellenségeimen aki bosszút álljon,
Aki minden erényt megmutasson nékik,
Ki győzve robogjon a világon végig!"
Ekkoron hátulról Pilszem lépett hozzá,
Szemét könny, szívét bú tette homályossá;
"Az Isten áldjon meg!" szólott Kavusz fia,
"Élted fonalának ne kelljen fogynia!
Köszöntsd tőlem Píránt, mondd neki hogy bezzeg
Nagyot fordult sorsom - ma el kell hogy vesszek!
Hajh, ő nem ezt jóslá! De az ő tanácsa
Íme förgeteg lett, én meg gyönge fácska!
Azt mondta: "Százezer jó vitézem vagyon,
Fényes kacagányú, páncélos lovagom;
Hogyha bajba jutnál, segítőd e kar lesz!"
S itt állok e gyászba', rútul legyalázva,
Gerzivez karjától csúful megalázva;
S most csak egy lélek is felém jön-e vajon,
Nem hogy segítene, csak hogy szánná bajom'!"
E tábort, a várost ekkor odahagyva,
Elhurcolják szegényt ki a sivatagba.
Gervi ott Gerzivez pengéjét kéri el,
Hogy Szijavus fejét lecsapja élivel.
Előbb a galád még üstökébe kapott,
S a kijelölt helyre cipelte a rabot.
Ott pedig ádázul, istentelen durván
Lerántá a porba, ütögetvén, szúrván.
Csészét tesz a földre, aranyozott fülűt,
A hős nyakán, mint ha levágna egy ürüt,
Csavarint egy nagyot - s a fejét lecsapja,
Hogy a csészébe foly a vér piros habja.
A csészét elvitték, hova Gervi mondá,
Ottan egy cseléd a piros vért kiontá,
S ím egy percenetben, ahová az cseppen,
Virág nő a porból, s nyílik szebbnél szebben.
És ha nevét tudni volna kívánságod:
Szijavus-vérének hívják e virágot.
Hogy e napnál szebb fő porba hullott alá,
S úgy látszott, szemeit csak álom takará,
(Oh milyen álom ez, hogy át annyi éven
Láncaiba nyügzé, s még ma sincsen ébren!):
Szélvész kelt hirtelen s falkavará a port,
Úgy hogy homályos lett a napfény, meg a hold,
Úgy hogy az emberek egymást nem is látták,
S mindenki Gervire ígyen szórta átkát:
"Oh hogy ama nagynak megszűnt verni szíve,
Ím az egész földet setétség fedi be!"
- Jobbra is, balra is nézek e világon,
De a sors okait, hajh! seholse látom.
Ennek jól foly dolga, bár csak rosszat csinál,
Mind az egész világ ott van lábainál.
Annak lelke tiszta, soha rosszba' nem fog,
S mégis, amíg csak él, aja-baja nem fogy!
Ám azért, oh ember, magadat el ne hadd,
Örök búbánatért bizalmad fel ne add.
Mióta nap ragyog a mennyei bolton:
Álnok a szerencse, az is marad folyton!
Amit ád, veszendő, akár jó, akár rossz,
Múlékony az üdvös, tünékeny a káros!
Szijavus várából nagy üvöltés csendül,
Jaj kél minden ajkon, könny foly minden szemből.
Öltönyeit tépve áll a kastély népe,
Miközben Ferengisz ollót fog kezébe,
Levágja a haját, s öv gyanánt köti fel,
S rózsa-arcát megint szaggatja körmivel.
És sír és sikoltoz, s vadul kiáltozva
Szerető szívéből apját kiátkozza.
A király megérté, a lány mit kiáltott,
Apjának fejére hogy' szórta az átkot,
S "Gerzivez, Gerzivez!" riad magán kívül,
"Ki kell őt hurcolni a börtön mélyiből!
A vár udvarába vonszolják a cédát,
Ottan poroszlóim s őreim vegyék át,
a hajánál fogva ütni kell s taszítni,
Testén kell ruháit foszlányra hasítni,
Hogy azt, aki rajtam megbosszulná atyját,
Világra ne szülje gyalázatos fattyát!
Ne maradjon semmi, mi férjétől eredt:
Magvából való sarj ne verjen gyökeret!"
Botránkozva hallja valamennyi dalja,
A sah ádáz szavát egyik se javallja:
"Még ilyen ítélet nem hangzott soha tán
Sem koronás király, sem lovag ajakán!"
És jó Pilszem lovag, sűrű könnyben ázva,
Szívét vérig sebző, véghetetlen gyászba',
Lahák- s Ferzivardhoz, öccseihez megyen,
S mond, segítni vágyva a szegény özvegyen:
"Hajh! pokollá tette udvarát királyom,
Ahol nincs több béke, nincsen többé álom!
Jerünk Pirán elé, talán még segélhet,
Hogy el ne pusztuljon ama drága élet!
Ott állott nyergelve mindhármójuk lova,
S miként sebes villám, úgy cikáztak tova.
Nem soká haladtak, s úgy rendelte az ég,
Hogy velük az úton Pirán találkozzék.
Mert ez alig hallá, hogy a sehriárja
Sereggel rontá rá az ifju királyra:
Nyomban útra kele s bajnok hada vele,
S mint ádáz oroszlán futott hazafele.
Futott, hogy királya szemeit kinyissa
S utjáról a gyásznak vezérelje vissza.
Búsan állnak elé a hősi bajnokok.
Mind a három sápadt, mind a három zokog:
Végre így szól Pilszen: "Oh mi hős vezérünk,
Rettenetes újság, mit néked beszélünk!"
S azután elmondják Piránnak apróra,
A végzet mily új kín átkos magvát szórja.
Szegény Pirán csak néz, orcája fehérül,
S eszmélet-hagyottan lefordul pejéről.
Mikor felocsúdott s által érzé jaját,
Port hintet fejére, tépte keblét s haját:
"Meghalt, kinél jobbat soha anya nem szült,
Akinél dicsőbbet az ég soha nem küld!"
Ámde Pilszem szólott: "Oh ne késsünk mostan,
Hisz én nem csak egy baj ádáz hírét hoztam!
Leránták a trónról Ferengiszt is szegényt,
Reszket minden izma nyárfa leveleként,
A vár udvarába csúful kivonszolták -
Azóta az őrök tán fel is koncolták!"

Pirán megszabadítja Ferengiszt

Mikor az ősz Pirán hall ez újabb vészről,
Facsarodó szívvel megint útra készül.
Hamar előrendelt tíz délceg állatot,
Amely a széllel is versenyre szállhatott.
Nyeregbe zörrennek ő, Rujin s Ferzingárd,
S porfelhőt kavarva, elindulnak mindjárt.
Két nap s két éj múlva előttük van a vár,
Udvarán poroszlók kegyetlen hada jár.
Máig Ferengisznek nyugalma volt tőlük,
De most lehurcolták szegénykét az őrök,
Most már az aléltra kardjukat is fenték,
S szánva és borzadva nézték a leventék.
Minden arcot bú fed, minden szemet könny lep,
Mindenütt átok kél, a szörnyűnél szörnyebb.
Mind az egész sereg, férfi, asszony, gyerek,
Afraziáb tettén háborgva kesereg:
"Megölik Ferengiszt! - mind a tömeg lázad -
Óh undok förtelem, iszonyú gyalázat!
Ez az egész ország elpusztul majd belé -
"Király" nevet ily úr vajon érdemel-é?"
Épp ekkor jött Pirán a gyászos piarcra
S rögtön mindannyinak felderült az arca;
Hogy a szegény asszony meglátta hogy ki jön,
Hervadt képét ismét végig úszta a könny:
"Oh - kiáltott - Pirán! tőled elhagyottan
Nézd hogy milyen máglya tüzébe jutottam!"
Földre szökött Pirán, tördelve a kezét,
Bajnoki ruháit foszlánnyá tépve szét.
Azután, beszélve az egyik pribékkel,
Azt a gyilkos munkát hogy halasszák még el:
Könnyét törölgetve, fejét földre szegve,
Afraziáb király csarnokába megy be.
"Oh sah! így szólt, nyújtsa éltedet hosszúra
S kíméljen a bajtól az egeknek ura!
Mi történt, királyom? Ellened ki vétett?
Az átok e napja téged oh mivé tett?
Hogy is vetetted rá dívektől magadat,
Hogy az istenfélést szívedből kitagadd?
Hogy' volt lelked, e hőst hogy ártatlan' megöld,
Dicsősége gallyát hogy áldatlan' letörd!
Iránnak honába e gyászhír elér majd,
És vidám szerencséd bús formát cserél majd;
Oh hány jó pehleván tódul majd ide be,
Hogy bosszulva légyen Szijavusnak sebe!
Már a sok vész után a világ nyugodt volt,
Istennek útjára végre eljutott volt:
S íme a pokolnak közénk jött e dívje
S befészkelte magát a királyi szívbe.
Ki miatt jó lelked ennyire változott,
Oh legyen Ahrimán ezerszer átkozott!
Hajh! lesz nap, amelyen bűnhődöl e tettér',
S megbánod ezerszer, amit elkövettél!
Ki volt, aki néked ilyet sugallhata?
Mit akarhat veled a mennyei atya,
Hogy azzal az eggyel - óh jaj - be nem éred:
Megtámadod vassal azt, ki tennen véred!
Felugrassz, s mint akit őrület láza hajt,
Halmozod fejedre tenkezeddel a jajt!
Pedig hát Ferengisz nem kér tőled semmit,
Se trónt, se koronát, se kincset egy szemnyit!
S őt, kinek méhében egy új élet fakad,
El bírnád veszítni, meggyalázva magad'?
Hiszen amíg élnél, neveden szenny volna,
S meghalva, tanyád a pokolba' lenn volna!
Óh uram, hogy lelkem kissé vidulhasson:
Hadd jőjjön el vélem, házamba ez asszony!
És magzata miatt ha mégis gond emészt:
Holmi nagy veszélynek ezt a dolgot ne nézd!
Ha majd megszületik, néked adom átal,
S akkor tehetsz bármit kisded unokáddal!"
Szólt a sah: "Jól vagyon, terved' helyben hagyom
Azt a lányt, gonosz bár, ne gyötörjék agyon!"
Pirán homlokának elsimult redője,
Könnyebb szívvel gondolt ama szenvedőre.
Hozzá ment, leszidta durva pribékjeit,
S indultak, átszelve Turán vidékeit.
Örömtől ujjongó emberek közt menve,
Baj nélkül érkeznek a vidám Kotenbe,
Ahol Pirán vezér királya magzatát
Gondos őrizetre Gulséhrnak adja át:
"Ápoljad, gyermeke míg világra nem jő -
Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövendő!
Rád bízom, s te híven szolgáljad a szegényt,
Lesd el kívánságit s tedd meg cselédjeként!"
Így egynehány hónap megint csak leperdül,
S Ferengisz már alig járhat a tehertül.

Kej-Kozru megszületik

Barna éj derekán - hold se járt az égen,
Vadak és madarak elszunnyadtak régen -
Hős Pirán álmában egy nagy fénykört csudált,
Melyre vakítóan a nap hinte sugárt.
A kör közepiben, kardjával keziben,
Szijavus állt s így szólt: "Ne aludjál, hívem!
Ne szálljon fölötted álomban ez óra -
Riadj, és szemeid' fordítsd a valóra!
Mert új kor eleje, ritka ünnep van ma:
Kejkozrut világra ma szüli az anyja!
Álmából a bajnok legott fölrezzene,
S megnyílott e percben Gulséhrnak is szeme.
S ura így szól hozzá: "Kelj föl hamar, drágám,
Nézz be, nincs-e újság Ferengisznek ágyán?
Mert imént lelkemnek csodás egy álma volt:
Hős Szijavust láttam, ragyogón minta hold:
"Mit alszol? ekképp szólt. Hagyjad oda termed',
Siess üdvözölni Kozru fejedelmet!"
Gulséhr nyomba fölkelt, Ferengiszhez szaladt,
De már ez gyermekét megszülte azalatt.
Amaz nemsokára vígan visszafordul
S hangzik az egész ház az öröm-sikolytól.
S eljött Pirán elé: "Megvan! így kiálta,
Azt hinné az ember, hogy a napot látja!
Fordulj csak be hozzá, s csoda tárul eléd,
S áldod majd az Isten nagyságát s erejét.
S azt fogod mondani. ez majd koronát hord,
Ez majd valamikor szétver egész tábort!"
Pirán azt felelte: "Nyomba' megnézem őt!"
S hálát ad az égnek, látván a csecsemőt.
Oly lába volt s válla, termete oly órjás,
Mintha egy éves vón', nem pedig egy órás!
S láttán a jó vezér a sahot átkozza,
Szijavus hamvának könnyekkel áldozva.
S bajnokihoz így szólt: "Megóvom emberül -
Nem bánom azt se, ha életembe kerül!
Nem tűröm, hogy a sah csak hozzá is érjen,
Bár testem húsával ádáz tigris éljen!"
A mennynek pereme midőn szinét váltja,
S oszlik a nap elől az éj felleg-fátyla:
Remélve és félve útra kel a vezér,
S hamar királyához, Turán fejéhez ér.
Vár, a trónusterem amíg üres nem lesz,
Csak azután járul a fejedelemhez:
"Uram király!" így szól, "te szűzi jellemű,
Te büszke-hatalmú, te hősi szellemű!
Új szolgád született s bőven hullott rája
A tündöklő égnek mindenféle bája.
Amint ott szendereg pici bölcsőjében,
Vélnéd, hogy a hold sem ragyog olyan szépen;
Túr király ha megint közibénk lengene,
Nézésével, tudom, jól nem laknék szeme!
Képbe' se föstöttek nála gyönyörűbbet,
Ha csak rá tekintesz, megujhodik szíved:
Ilyen volt Feridún csecsemő korába',
Ilyen volt nézése, arca, keze, lába!
Nincsen búra okod, aggódásra jogod -
Hisz trónod' általa emelhetni fogod!"
Isten úgy akarta, hogy a sah szívére
Gyűlölséget oltva hathasson igéje.
Sötét szomorúság vészen rajta erőt,
Sóhajtva bánja meg, amit tett azelőtt.
Megbánja keserűn mindazt a sok rosszat,
Jajgat ama vétken, mit helyre nem hozhat.
Végre felelt: "Búbaj eddig is ért jó sok,
Ám de még többről is szóltak a tudósok.
Még a sorsnak méhe haraggal terhes ám,
Kínaim mértéke még most se teljes ám!
Emlékszel a bölcsre, ki így szólt: A gyermek,
Akit Túr s Kejkobad magvából nevelnek,
Olyan lesz, hogy bárki szeretettel nézi,
S imádják Túránnak s Iránnak vitézi!"
Ím meglett, aminek meg kellett lennie,
És búval és gonddal nem jutunk semmire!
De mégis: ne neveld házad népe előtt,
Küldd a pásztorokhoz, küldd a hegybe fel őt.
Hogy ne tudja soha, ki az ő nagyatyja,
Csordások népe közt mi végből hagyatta,
Dicső származását ne tudassák vele,
A bajnoki erényt ne olthassák bele!"
S mond sok mást is. A sors - azt hiszi a balga -
Gyerkőc, kit vezethet jobbra avagy balra.
Pedig azt nem lehet pórázra fűznötök,
Messzi van nem lehet hurokkal űznötök!
Elég az, hogy a sors, ha jajra is szoktat,
Bizony akárhányszor a jóra is oktat!
Így ment haza Pirán, vigassággal telve,
Jóságos szívében új reményt nevelve.
Áldja Istent s kéri, mindenben segélje,
Szeretettel gondol ifjú hercegére.
És el-eltűnődik, hogyan lesz és miként,
Mi hírt fog szerezni s homlokára mi fényt?

Pirán átadja Kejkozrut a pásztoroknak

Szavára jönnek a Kalv-hegyi pásztorok,
S elbeszéli nékik, miben áll a dolog.
Aztán szeme fényét, a szíve reményét,
Rájuk bízza azt, kit jobb szeret mint énjét:
"Neki legyen szánva mindegyik órátok,
Még a fúvó széltől, attól is óvjátok:
Véle rosszat tenni soha ne merjetek,
Érette adjátok oda a lelketek!"
S átveszik a fiút s a szoptatós dajkát,
S kapván ajándékot mindenféle fajtát,
Sok szép ígérettel elbúcsúznak tőle,
S fölviszik a fiút ama hegytetőre.
És az évek teltek. S folyton mutatkozék,
Hogy a kisded iránt mily kegyelmes az ég.
Hét esztendős se volt, s már látszott, miféle,
Tetteiből kitűnt fejedelmi vére.
Gallyból ívet csinált, állatbélből húrt rá,
A gally két vége közt a bélhúrt kinyújtá,
Toll és vashegy nélkül nyílvesszőt is gyárta,
S ezzel, vadászgatván, az ormokat járta.
Tíz éves korában már kész levente volt,
Kését már vadkan- és ordasra fente volt,
Nem hátrált sem párduc, sem oroszlán elől,
Néha csak a fütyköst használva fegyverül.
Így múlott az idő. S mert nevelő atyja
Hogyha szólott neki, szavát nem fogadta:
Ez, szegény, a hegyről lement a völgy felé,
S ott Piránhoz térve, a kezét tördelé:
"Panaszom van, így szólt; hej mert szörnyű rossz ám
Akit hozzám adtál, ez a kis oroszlán;
Azelőtt csupán a gazellákat űzte,
Leopárdok ellen karja sose küzde;
Hjah, de most őneki mindegy már, akármi:
Őz avagy oroszlán, elébe mer állni!
Már most csak gondold el - nagy ám az én bajom:
Ha valami érné: ki felelős vajon?"
Köszönetet mondott hős Pirán e szóér':
"Hiába, szól vígan, csak kiüt a jó vér!"
Ménre ül, mely versenyt repül a viharral
S ama napnál dicsőbb leventéhez nyargal.
Ép vele szembe jött Szijavus gyermeke,
S Pirán megcsodálta, mily délceg termete.
Amint az meglátta, hozzá futott nyomba',
S megragadta kezét, reá csókot nyomva.
Pirán elnézdeli, arca milyen deli,
S szíve szeretettel, szeme könnyel teli;
Megöleli hosszan, azután rebegve
Csöndes hálafohászt küld föl az egekbe.
Majd így szól az ifjú: "Soká tündököljön
Dicsőséged fénye a turáni földön,
Ahol minden ember, aki ösmer téged,
Áldva emlegeti nemeslelküséged!
De kérdem, oh vezér, mondd, eszedbe mi jut:
Hogy átölelsz engem, szegény pásztorfiút?"
Amannak láng lobog szerető szívébe',
Láng, melynek hevétől lobbot vet a képe:
"Nagyok sarja - így szól - aki oly messze élsz
A világtól, melynek legfőbb nemese léssz:
Ne valld rokonodnak a hegyek csordását -
Majd elmondom később életed forgását!"
Gyönyörű pejlovat hozat most elébe,
Adat úri köntöst a daróc helyébe,
S aztán viszi haza, útja közbe' folyton
Szomorún merengve ama drága holton...
Ama drága holtnak fiát fölnevelte,
S ha csak rá is nézett, repesett a lelke.
Hajh, de néha gondban étlen maradt, szomjan,
Félve, Afraziáb elhurcolja onnan.
S megin' múltak évek és a világ ura
Folyton szeretettel nézett az ifjúra.

Pirán elviszi Kejkozrut Afraziábhoz

Amidőn a földre béke terült s álom,
Hírnök jött a sahtól, sebes dromedáron;
A király hivatta nemes Pirán vezért,
S vele bánatosan a múltakról beszélt.
"Hej, kiáltott, lelkem össze-összerendül,
Van egy gondom, s ki nem verhetem fejemből:
Szijavus gyermeke, az kísért szüntelen,
Az teszi sötétté legragyogóbb delem.
Nem szép dolog, látod, hogy már évek óta
Gulyások közt vetyeng Feridún utóda.
Ha megírva az van, hogy döntsön gyászba majd:
Ezzel nem segítünk - Isten küldi a bajt!
Hogyha nem ismeri ama szörnyű múltat,
Hadd éljen boldogan, s lelkünk is vidulhat.
De ha igen, lelke ha bosszúra sóvár:
Mi hajdan apjára, ő rá is bakó vár!"
S felelt néki Pirán: "Óh te dics-koszorús,
Tudom, oktatásra semmibe' se szorulsz.
De ládd, az a gyermek csak afféle hülye -
Mit ért az a múltból, ha hallja is füle?
A karámba' nőtt fel, állatok közt állat -
Szegény félkegyelmű, ugyan mit csinálhat?
Nevelője mondta: ,Biz az dicső gyerek,
Oly szép, mint egy Péri, de esze - őgyeleg!
Arca és termete szinte imádandó -
De koronát mint hord olyan fej, mely bangó?'
Ne búsulj, ne gondolj semmi vérontásra,
Inkább emlékezzél arr' a mély mondásra:
Ne az apát kutasd, hanem a nevelőt:
Aki dajkál, az ad gyöngeséget s erőt!
Ha hát parancsolja a te Kegyességed,
Azt a fiút nyomban idehozom néked.
De nyugtass meg előbb, hogy majd békin hagyod,
Esküdj olyan esküt, mint a régi nagyok,
Mint ama Feridún, ki trón- s koronára
Szokta volt ígérni, hogy szavát megállja,
Mint ama Túr vitéz, aki esküjében
Az Istent, a sorsot hívta tanúképpen,
Mint Zadsem, ki kardra esküdött meg tőrre,
Napra s csillagokra, meg a Teremtőre!"
Meghallgatta Piránt az ádáz hajlamú,
S e szóktól szívében elaludt a gyanú.
S nagy esküt esküdött a ragyogó napra,
A borzalmas éjre s a Legmagasabbra,
Arra, ki teremté az egész világot,
Embert és állatot, füvet és virágot,
Hogy felőle Kozrú élhet nyugton, csendben,
Hogy ellene kardot soha senki nem fen!
S Pirán földet csókolt s alázattal hódolt:
"Uram, ez királyi, igazságos szó volt!
Használd is mindig a jóságot gyámolul,
És a föld kerekét kaphatod zsámolyul!"
S ezzel hamarosan Kejkozrúhoz mene,
Piroslott az arca, csillogott a szeme.
"Okosságot", így szólt, "te ma el ne árulj,
Ha harcról kérdenek, felelj lakomáról.
Állj elé otrombán, beszélj kissé lomhán,
Egy árva eszes szót világér' se mondj ám!
Titkoljad ügyesen - csak holnap reggelig
Hogy ifjú fejedtől bölcsesség is telik!"
Fejére rátett egy királyi sisakot,
Karcsú derekára szép övet is adott,
S nézte gyönyörködve az ő szeme fénye
Hogy pattant egy délceg, szellő-fogó ménre.
Így megy el Piránnal. S mindütt, ahova lép,
Örömében szinte sírva fakad a nép:
"El az útból, félre!" kiki ezt rivalgja,
"Jön a trónkereső! Jön a legszebb dalja!"
Pirán - a királyi kastélyig elérve -
Bevitte az ifjút a trónus elébe.
Hogy amaz meglátja leánya magzatát
Keblét, mint egy nyilvas, a szégyen hatja át.
S míg az öreg Pirán mint nyárfa remegett,
Féltvén a királytul az árva gyermeket:
Az aggódva nézi, és a szíve dobban...
De köti az eskü, és fel mégse lobban.
Csak nézi, hogy milyen a keze, a lába,
Mennyi fenség arcán s a mozdulatába';
Sokáig szótlan ül, végre arca derül,
S lelkében a szánás kerekedik felül.
"Nosza, ifjú pásztor, tudod-e - kérdezte -
Miben különbözik a regg és az este?
Hogy' őrized nyájad? Hogyan számlálgatod,
Együtt van-e mindig a kecskéd, a bakod?"
S erre amaz így szólt: "Vadászom-e? Nem én
Se ívem, se nyilam - honnan keríteném?!"
"Hát miket tanultál? felelj nékem, nosza,
Tudsz-e már ügyelni a jóra s a rosszra?"
"Már minthogy párducra? Hogy' kérdezel ilyest?
Legény az a gáton, kit az meg nem ijeszt!"
Erre Afraziáb azt tudakolgatja,
Hallott-e Iránról s ki az anyja s atyja?
"Oroszlánon kutya? biz' azt sose gondold!
Lever egy oroszlán tíz dühös komondort!"
"Nem vágyol Iránba? Nincs-e kedved talán,
Hősei közt élni, Kavusznak oldalán?"
Erre meg azt mondta: "Hogyne, igazad van,
Lóháton jött egy úr, szélgyors iramatban!"
Mosolyog a király, szíve szinte repdes,
Aztán szelíd hangon így szól a gyerekhez:
"Akarsz-e tanulni betűt s gerelyt vetni?
Apád ellenségit harcban elejtetni?"
Amaz meg: "Minden nap eleszik tejfölöm' -
Óh azt a sok pásztort rútul elpüfölöm!"
A sah ránevetett a bolondozóra,
S Piránhoz fordulván, nagy vidáman szóla:
Biz' ennél kiszöktek rég a felső várból;
Én fejről kérdezem, ő meg felel lábról!
Nem telhetik se jó, s rossz az ilyentől,
Vérbosszúnak terve ily kobakba' nem fől!
Az édes anyjának add a szegényt vissza,
Az pedig valami bölcs emberre bízza,
S távol tartva tőle minden rossz tanácsot,
Lakjék vele ott, hol Szijavus tanyázott.
Legyen a várukban ló és nyereg-szerszám,
Legyen ottan dénár és dirhem ezerszám.

Kejkozrú bevonul Szijavusgurdba

"Siessünk!" szól Pirán, s mindkettő lóra ül,
S elszáguldnak gyorsan a fényes trón elől;
Ujjongva megszüntén a veszedelemnek,
Megint az agg vezér várába' teremnek.
És szól vala Pirán: "Az Istennek hála,
Virulni fog mégis üdvöd rózsaszála!"
S kincses kamaráit kinyittatja néki,
És előkerülnek gazdag ajándéki:
Ezüstpénz, aranypénz, szőnyegek és övek,
Paripa és szablya, és hercegi föveg,
Egy gyönyörű trónus, rubintoktól égő,
Tömérdek igaz gyöngy, töméntelen ékkő.
Mind e sok jószágot Kozrúnak átadja,
Gyöngéden megáldja, ahogy csak áldhatja,
S elküldi anyjával ama város felé,
Amelynek ormait Szijavus emelé.
Vígan értek oda, de az a büszke lak,
Azóta csupa gyom, bogáncs és tüske csak!
Ahogy bevonulnak, ím a nép özönlik,
Kejkozrút, Ferengiszt mindünnen köszöntik;
Nyüzsög a városnak véne-fiatalja,
Untalan dördül az éljen riadalja:
"Friss gallyat növesztett - hangzik mindenfele -
A kivágott tölgynek hatalmas gyökere!
Rossz szem meg ne verje! Viruljon csak épen,
Hogy Szijavus lelke viduljon az égben!"
S ím rózsabokor nőtt, hol elébb zanót volt,
Labodát meg burjánt karcsú cédrus pótolt,
Itt egy deli szarvas, ott egy őz ver tanyát -
A légen Szijavus emléke suhan át.
S a földből, mely ázott ama drága vérbe'
Terebélyes fa nőtt, a felhőkig érve;
S mindegyik levelén arcképe csillogott,
S árasztott a légbe mámoros illatot.
S jött a nyárnak heve, jött a télnek hava
És nem szűnt virulni az áldott csodafa.
S alatta a hívek sokszor gyűltek egybe,
Szijavus üdvéért halk imát rebegve.