Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Rácz
Géza
A zarándoklat misztériuma a hinduizmusban
Forrás: http://nostromo.pte.hu/~carry/text/!kek/mandula/nter4300.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Az emberben
mindig is élt a helyváltoztatás igénye. Ezt Indiában ősidőktől fogva szellemi
tartalommal igyekeztek összekötni, ugyanakkor a helyváltoztatást érdekes ambivalencia
kíséri. Egyfelől elítélik, sőt tiltják az utazást, másfelől minden hindu számára
szinte kötelező legalább életében egyszer ellátogatni a szent helyekre vagy
a Gangeszhez.
Bráhmanáknak egyenesen tilos volt India határait átlépni, vagy átkelni az óceánon.
A szűkebb lakhely elhagyását sem javasolták az átlagembernek, bár röghöz kötöttség
nem volt. Az utazás – úgy tartják – tisztátalanná tesz, amit engesztelő,
tisztító rítussal egyenlítenek ki, így a tisztulás köré számos ceremónia épült.
Márpedig ennek része a zarándokhelyeken vett tisztító fürdő is.
Ugyanakkor az Aitaréja-bráhmana szerint:
„Nem lehet boldog, aki nem utazik. Ugyanabban a szűk körben még a legkiválóbb ember is bűnözővé válhat. Indra a vándorok védőistensége – utazz hát!”
Indiában ősidőktől fogva hisznek a szent helyek szentségében, s a zarándoklat az élet szerves részét képezi. A Purána-irodalom majd mindegyike magasztalja a szent helyek látogatását. A hinduk minden lelki gyakorlatának célja az üdvösség, ám nem igaz, hogy minden zarándok és fürdőző fölszabadul, hiszen a Padma-purána írja (11. fejezet):
„Üdvösségre az
jut, aki kordában tartja tagjait, gondolatait, tudását, vezeklését és hírnevét.
Aki testileg tiszta, mentes az egoizmustól, elégedett s szolgálatai fejében
sosem fogad el ajándékot, bizony fölszabadul, ha a szent helyekre látogat.
Aki koplal, ha nem kap ételt, s aki fegyelmezi érzékszerveit, bizony fölszabadul,
ha a szent helyeket látogatja.
Az igaz és erényes, haragtól mentes ember, aki minden lényt úgy tisztel, mint
önmagát, bizony fölszabadul, ha a szent helyeket látogatja.”
Az üdvözüléshez tehát tiszta szív és emelkedett tudat szükséges, mások számára
csak bűn a zarándoklat! Éppen ezért Indiában hajdanán nem sokra tartották az
utazást, a puszta helyváltoztatást, a zarándoklat viszont annál becsesebbé vált.
Egyesek szerint a zarándokhelyek szerepe és a templomi imádat a buddhizmust
követően lendült fel, ám valójában a hinduk zarándok-igénye mélyebb gyökerekre
nyúlik vissza.
Az Indus-Gangesz alföld már a neolitikum óta (i. e. 10.000) lakott vidék, 5-7000
éve fejlett civilizációknak helyet adó terület, sőt az Indus-Szaraszvati kultúra
fénykorát is erre az időre teszik. India önmagában akkora, mint Oroszország
nélkül Európa, ezért is nem volt hódító külországok felé, hiszen a hódítások,
a birodalomépítések India földrajzi határain belül maradtak, s éppen emiatt
a belső, honi zarándoklat is teljességgel kielégítő, nagyszabású feladat volt.
A termékeny völgyek könnyű megélhetése sajátságos orientációt eredményezett:
nem a fizikai problémák megoldásával, hanem metafizikai létproblematikával foglalkoztak,
a pozitív tudományok inkább spekulatív jellegű természetfilozófia szintjén foglalkoztatták
a gondolkodókat, a természettudományok terén kevésbé.
Egyfajta zarándoklatnak tekinthetők az idegen utazók indiai látogatásai. Évszázadokon
keresztül ezek jelentették az elsődleges információforrást e távoli országról.
Csupán felsorolásszerűen említjük a külföldi utazók beszámolóit:
Az első feljegyzések a zarándoklatokról már a korai upanisadokban (i. e. VI-VII.
század) is megtalálhatók, részletesebb kibontásuk a Puránákban (i. e. V. század
– i. sz. III-IV. század), és a Mahábháratában (i. e. 400 – i. sz.
400) található.
Az egyik legfontosabb hindu forrásmű, a Bhagavad-gítá
szerint a hagyományos vallásosság gyakorlatai közé tartozik a vezeklés, aszkézis,
önfegyelmezés; az írástanulmányozás; az adakozás; áldozatok bemutatása, rituális
tettek; a zarándoklat, valamint a teljes meghódolás, Isten iránti önátadás.
Ezek közül foglalkozzunk a szent helyek bejárásával!
Az írások szerint az elme s a gondolatok fegyelmezése
vagy a belső tisztaság legalább olyan eredményes, mint a zarándoklat, ez utóbbi
mégis jobban felcsigázta az indiai ember kíváncsiságát. Egy-egy gyönyörű természeti
látvány emelkedettsége a szellemet, az emberi tudatot is emeli, kiszabadítja
a hétköznapok kényszerpályájáról, így a zarándoklat helyváltoztatásával együtt
jár a tudati változás is. A hindu természetszemlélethez amúgy is hozzátartozik
a teljesség látása, az immanens Isten felismerése.
Tekintsük át a zarándoklattal kapcsolatos etimológiai jelentéseket!
Játra:
1. menés, mozgás, utazás; 2. hadmozdulat, expedíció, vonulás, invázió; 3. zarándoklás (tírthajátrá); 4. zarándokcsapat; 5. ünnepség, vásár, ünnepi esemény; 6. felvonulás, ünnepi menet; 7. út; 8. létfenntartás, megélhetés; 9. eltelés, elmúlás (időé); 10. egyesülés, találkozás; 11. út, mód, módszer, eszköz; 12. szokás, gyakorlat, módszer; 13. jármű, szekér; 14. színpadi szórakozás
Így a játra jelenthet gyalogos utazást, zarándoklatot, szent helyek látogatását,
prédikációs körutakat vagy általánosságban utazást. A szent célú utazás elsősorban
szent emberek (szádhuk), tanítók (guruk vagy ácsárják) vagy vándor aszkéták
javasolt lelki gyakorlata.
Tírtha:
1. szent hely, zarándokhely, főként vízparton vagy víz közelében (folyó, tó, víztározó, tenger); 2. gázló, átkelőhely (összeköttetés, átjáró az evilági és túlvilági dimenziók között)
A zarándoklat célja és értelmezése a hinduizmusban több szintű. A fizikai helyváltoztatás
kizökkenti az embert a hétköznapi élet kerékvágásából, s a változás nyitottabbá,
befogadóbbá tesz spirituális élményekre. A zarándoklat tudatos lelki gyakorlat,
így a hívek aktív részvétele nemcsak az utazásban, hanem a tisztulás-vezeklés-megvilágosodás
terén is követelmény.
Hajdanán a zarándoklás feltétlenül gyalogos utazás volt, ami komoly erőpróba,
nemegyszer veszélyes vállalkozás volt. Áldásos időpontban kezdték, ajándékot
osztottak a helybéli bráhmanáknak, a templomoknak, búcsút vettek a rokonságtól
és barátoktól, hogy aztán a távoli szent hely, folyó, vagy templom felé induljanak,
s akár soha vissza ne térjenek.
A száműzetés, zarándoklat az eposzok állandó témája: Ráma egy sajátságos fordulat
miatt hosszú évekre erdei száműzetésbe kényszerült, a Mahábhárata szereplői,
a Pándavák is kalandos száműzetésben, egyfajta zarándoklatban éltek.
Mi végett vállalták
a zarándokok a nehézségeket?
Pragmatikus okok:
Szellemi-misztikus okok:
Szent kötelesség tehát az Isten megörvendeztetésére, a jámborság gyakorlására
és a bűnök lemosására. A zarándoklat emlékezteti az embert isteni elhivatottságára.
Sokszor a családi kirándulás vagy üdülés is szakrális színezetű.
A szent helyekre érve a zarándokok kötött rítust követnek, általános előírások
vonatkoznak a résztvevőkre:
A hagyományos zarándoklat nem kötődik kasztokhoz, ezeken az eseményeken bárki
szabadon részt vehet, az aszkéták életének viszont kötelező, szerves része a
zarándoklás, vándorlás. Előírás volt például, hogy a vándor aszkéta egy-egy
helyen nem tölthetett néhány napnál hosszabb időt, sőt egy-egy otthonban egy
tehénfejésnyi ideig maradtak a legszigorúbbak. Kivételt képez az esős évszak
négy hónapja, amikor viszont egy helyben tartózkodva vészelték át a monszun
idejét. A vándorlás, zarándoklat az Istenre hagyatkozás lelki gyakorlata, amikor
is nincstelenségben, tulajdon, birtok, megélhetés nélkül az adakozók jóindulatára
bízza magát a vándor aszkéta. A célállomás Észak, a Himalája, ahol aztán végső
visszavonultságban meditál, készül teste elhagyására. Az ezernyi szent zarándokhely
közül a Himalája-régiót tekintik lelki gyakorlatokra legalkalmasabbnak, mert
itt számos vezeklőhely, szent remetelak (ásram) található, s a szent folyamok
is innen erednek, mint a Gangesz vagy a Jamuná. Emellett az „észak felé
indulni” kifejezésnek misztikus jelentése is van, az északi irány a világról
való lemondás, az abszolút igazság keresésének, a végső üdvösségnek szinonimája.
Egyes zarándokhelyek egyetemes tiszteletnek örvendenek, s bármely felekezet
vagy vallás híve szívesen keresi fel (ez igaz bizonyos ünnepekre is), más helyek
inkább egy-egy isteni személyhez kötődnek.
A zarándokhelyek sokszor isteni események helyszínei – mint a földre szállt
avatárok esetében (Siva – Bhuvanésvar, Krsna – Mathura-Vrndávan stb.), máskor
az ott élő szentekkel kapcsolatosak.
A
Visnu-hívőknek száznyolc fő zarándokhelye ismeretes, melyek Visnuval, Rámával
vagy Krsnával kapcsolatosak, Durgá imádóinak ötvenkét szent helye ismeretes,
a Siva-hívők szent helyei pedig a nagy lingam-templomok, szám szerint tizenkettő.
Indiának hét szent városa és hét szent folyója ismeretes, de valójában minden
folyó szent, s a hegyek, tavak, ligetek is lehetnek szakrális pontok, melyek
fölkeresése mindenki számára áldásos. A hinduk a fizikai jelenség mögött is
személyiséget észlelnek, ezért beszélnek például Gangesz anyáról.
A három legszentebb zarándokhely Prajág, ahol a Gangesz, a Jamuná és a láthatatlan
Szaraszvatí szent folyamok találkoznak, itt rendezik a Kumbha-méla zarándoktalálkozót;
Benáresz, az örök város a Gangesz partján, valamint a Visnuval kapcsolatos Gaja,
ahová áldozni járnak a hinduk.
A hét szent város Ajódhja – Ráma születési helye; Mathura – Krsna születési
helye; Haridvar, ahol a Gangesz a Himalájából a síkságra ér; Gaja – itt Visnu
lábnyomát őrzik; Benáresz – Siva lakhelye, ahonnan halálával az ember a mennyekbe
jut; Prajág – a három szent folyó találkozása (mai nevén Allahabad); Dváraka
– Krsna hajdani fővárosa.
A négy égtáj szerint is megkülönböztetnek zarándokhelyeket, amik más-más istenségekkel
kapcsolatosak: északon Badrináth városa a Himalájában Siva imádatával kapcsolatos,
keleten Orissza államban Puri városa a Bengáli-öböl partján, ami a Dzsagannáth-Krsna
kultusz középpontja, délen Ramésvaram, ami Ráma imádatának egyik központja s
végül nyugaton, Gudzsarát államban Dváraka, Krsna egykori fővárosa, melynek
java része hajdan a tenger alá került.
Mitől szent a
Gangesz?
A Gangesz folyam egyetemes tiszteletnek örvend Indiában. A hinduk hiszik, hogy
tisztító hatását a környezetszennyezés ellenére is megőrzi. Jóllehet, biológiai
kutatások szerint gyakorlatilag is antibakteriális hatású a folyam vize, a hinduk
számára mégsem innen a tisztító ereje. A Gangeszt az univerzum folyójának tekintik,
mennyei Gangesznek mondják. A folyam képében az univerzumi teremtés ősvize ereszkedik
alá a földre. Visnu lábaitól ered, Siva fején keresztül érkezik a földre a mennyei
víz, ezért szakrális értelemben tisztító, bűnöket lemosó hatású a szent folyam.
A folyamot megszemélyesítő istennőnek a Gangesz felső folyásánál minden nap
áldozatot mutatnak be. A bráhmanák napi háromszori rituális fohásza is kötődik
a szent vizekhez: tisztálkodás után mondják imáikat.
A szent helyeknek komoly tisztító hatást tulajdonítanak: a szent víz lemossa
az ember bűneit, a templomban fölajánlott gyümölccsel az ember terheitől is
megszabadul, mindez lelki megkönnyebbülést, a karma (cselekedetek visszahatásai)
enyhítését jelenti a hívek számára. A szent embereknek, a szádhuknak is igen
nagyfokú lelki erőt tulajdonítanak, s míg a zarándoklat csak lassan tisztít,
a szentek társasága azonnali hatást gyakorol az emberre.
A szakrális helyek összekapcsolják a földi és égi dimenziókat, átmenetet jelentenek
a zarándok számára anyag és szellem között. Ennek fölismerése spirituális érzékenység
kérdése, ezért is nevezik a szent helyeket tudatsíknak, s nem csupán fizikai
lokációnak. A szent helyek fizikai dimenzióin túl a szellemi-lelki dimenzió
megközelítése a zarándoklat igazi célja. Ezen a síkon a zarándoklat már nem
fizikai helyváltoztatás, hanem a tudat megtisztításának módszere.
A zarándoklat kötődhet egy-egy periódushoz, évfordulóhoz, ismétlődhet évenként
vagy más időegységenként, de életük végén sokan véglegesen visszavonulnak egy-egy
szent helyre, hogy lelki gyakorlatokkal, meditációval, a szent zarándokhely
védő légkörében készüljenek a következő életükre vagy az örök üdvösségre. Így
az egész élet tekinthető zarándoklatnak, mert egy születés a hinduk hite szerint
csak egy felvonás a születések és halálok ismétlődő körforgásában, a szamszárában.
Az élet-zarándoklat célja a bekapcsolódás az isteni szeretet és harmónia áramába,
a világi kötöttség helyett.1
India
ad otthont a világ legnagyobb szabású emberi megmozdulásának, a Kumbha-méla
zarándoktalálkozónak. Tizenkét évenként rendezik a nagy találkozókat Prajágnál
(Allahabad), időközben kisebb gyűlések is periodikusan ismétlődnek. 2001 januárjában
két-három hétig tartott a legutóbbi ilyen nagyszabású találkozó, melyen becslések
szerint vagy negyvenmillió zarándok vett részt. A kumbha-méla (edény-találkozó)
a Puránák történeteihez nyúlik vissza, melyek szerint az ősidőkben a halhatatlanság
nektárjából néhány csepp a földre hullt, éppen Prajágnál is, ezért az itt vett
tisztító fürdőt igen szentnek és üdvösnek tekintik.
India rendkívül heterogén ország, lakosainak száma több mint egymilliárd ember,
akik negyven-ötven nyelvet és számtalan nyelvjárást beszélnek. Páratlan a vallási,
népességi sokrétűség, a regionális különbségek a kultúrában, szokásokban stb.
Mindezek ellenére létezik egy mindent átfogó kulturális együvé tartozás, egység,
melynek alapvető elemei az alábbiak:
A szent helyek sokasága és a zarándoklat, mint társadalmi, kulturális és gazdasági, valamint szakrális aktus az együvé tartozás rendkívül fontos eleme, amely Indiában évezredek óta őrzi kultúraformáló szerepét.
JEGYZET
„Tudd meg hát, az önvaló lélek a kocsin ül, a test ez a kocsi. Értelem a kocsihajtó és elme a gyeplő.
Az érzékek a lovak, az érzéktárgyak az utak. Mikor Ő (a Legfelsőbb Lélek) kapcsolatban áll a testtel, az érzékekkel s az elmével, a bölcsek élvezőként ismerik.
Kinek nincs kellő értelme, s kinek elméje (a gyeplő) nincs szorosan kézben tartva, annak érzékei (a lovak) zabolátlanok, mint a kocsis rakoncátlan lovai.
Ám a kellő értelemmel bíró, kinek elméje fegyelmezett, annak érzékei zabolázottak, akár a kocsis engedelmes lovai.
Kinek nincs kellő értelme, figyelmetlen és mindig tisztátalan, sosem éri el azt a helyet, hanem a születések körforgásába hull.
Ám a kellő értelemmel bíró, figyelmes és mindig tiszta eléri azt a helyet, ahonnan többé nincs újabb születés.
Akinek értelem a kocsisa, aki kézben tartja az elme gyeplőjét, eléri utazása végcélját, Visnu legfőbb lakhelyét.” (Katha-upanisad 1. fejezet)
