Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ágoston Gábor
RABNŐK, ÁGYASOK, SZULTÁNÁK
Forrás:
Rubicon, 1992/4
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Az
iszlám világban az uralkodók feleségeinek sajátos helyzete volt: az európai
királynékhoz képest szigorú elzártságban éltek. De a hárem szédítő karrierek
színhelye is lehetett: a rabnőből szultáni ágyas, a szultánt is hatalmában tartó
feleség vagy ténylegesen kormányzó anyaszultánnő is válhatott.
Az Oszmán Birodalomban hiába keressük az európai keresztény országok királynőihez
és királynéihoz hasonló uralkodónőket. A szultánok mellett trónon ülő, idegen
országok követeivel tárgyaló szultánfeleség elképzelhetetlen volt abban a birodalomban,
ahol a társadalmi berendezkedés olyannyira különbözött az európaitól, s ahol
a nő jogilag mindig kiskorúnak számított. Tovább korlátozta a női jogokat a
nem keresztény társadalmak arisztokrata köreiben mindenütt virágzó poligámia
és rabszolgaság, amely az egész Közel-Keleten szigorú elzártságra kárhoztatta
e társadalmi réteg feleségeit és ágyasait. Ezt az elzártságot fejezi ki a hárem
szó is, amely az iszlám világban a háznak az idegen férfiak elől elzárt női
lakrészét jelenti, s amely a "tiltott" jelentésű arab haram szóból alakult ki.
Bár a szultánok feleségei jogállásuk és társadalmi helyzetük alapján aligha
hasonlíthatók a királynékhoz, a birodalom életében játszott szerepüket tekintve
már jóval több hasonlóság fedezhető fel közöttük. Sőt, bármennyire paradoxonnak
tűnik, a padisahok feleségei esetenként sokkal nagyobb hatalomra tehettek szert,
mint az európai országok koronás asszonyai. E látszólag mozdulatlan társadalom
esetenként szédítő karriereknek szolgálhatott színteréül: rabnőkből szultáni
ágyas; az uralkodót fiúgyermekkel megajándékozó ágyasból a szultánt is hatalmában
tartó, milliók sorsa felett döntő feleség; vagy a kiskorú szultánok alatt ténylegesen
kormányzó anyaszultánnő válhatott.
A
rabnők
A rabnők vásárlás vagy ajándékozás útján kerültek a szerájba. Azok, akik szépségükkel
vagy szellemi képességeikkel kitűntek, gondos nevelésben és oktatásban részesültek.
Ahogyan a kiválasztott fiúkat a palotaiskolában képezték, úgy nevelték a tehetséges
lányokat is a háremben. Először a török és az arab nyelvvel, az iszlám vallással
és etikettel ismerkedtek meg, s megtanultak írni és olvasni. A zene iránt fogékony
rabnőket megtanították török és arab hangszereken játszani, énekelni és táncolni.
Mindezeken kívül varrtak, hímeztek és kötöttek is. Kezük nyomát ma is számos
ruhán és használati tárgyon láthatjuk a Topkapi Szeráj múzeumában.
A rabnőket a háremagák felügyelete alatt a fekete eunuchok őrizték, gondosan
elrejtve az illetéktelen férfiszemek elől. A háremagák elöljárója a dárüsz-szaáde
agaszi, a "boldogság házának agája" volt, aki 1594 után rendszerint a fekete
agák közül került ki, s akit a köznyelv csak kizlar agaszinak, azaz a "lányok
agájának" nevezett.
A szigorú elzártságra jellemző, hogy még az orvosok sem láthatták a lefátyolozott
lányokat. Amikor Szülejmán leánya, Mihrimáh megbetegedett, egy fogoly spanyol
orvost hívattak hozzá. A doktornak azonban nem kis fáradságába került, amíg
Rüsztem pasát meggyőzte, hogy a diagnózis érdekében meg kell vizsgálnia a beteg
pulzusát. Bár a fátyol alól kidugott csuklón kívül az orvos nem láthatott egyebet,
amikor az Mihrimáh másik kezét is meg akarta fogni, Rüsztem pasa nyomban közbelépett,
és eltávolította Mihrimáh szobájából. A velencei követ tolmácsa pedig életével
fizetett azért, mert házából távcsőn át gyönyörködött a gyaur szemek elől elrejtett
lányok szépségében.
Időnként az is megesett, hogy épp a háremagák folytattak titkos viszonyt az
őrizetükre bízott leányokkal, jóllehet – amint azt Mikes Kelemen megjegyezte
– "ezek teljességgel meg vannak herélve". Amikor a beteges II. Szülejmán (1867–1691)
idejének nagy részét az edirnei szerájban töltötte, a háremagáknak bőven nyílt
alkalmuk hárembeli kalandokra. Ahmed trónörökös ágyasaitól szerzett tudomást
erről, s amikor trónra jutott, megtiltotta az agáknak, hogy sötétedés után a
hárembe lépjenek.
Az
ágyasok
Azoknak a rabnőknek a száma, akik a szultáni hercegeknek vagy magának a padisahnak
a személyes szolgálatában állottak, csak néhány tucatra tehető. A nyugati írók
színes leírásokban számolnak be arról, hogyan választottak a szultánok maguknak
ágyasokat. Ottaniano Bon – a Velencei Köztársaság követeként – 1606 és 1609
között tartózkodott Isztambulban. Ô hagyta ránk az egyik legkorábbi leírást
a szerájról és a hárem életéről, s a későbbi szerzők jobbára őt ismételgették.
Több történetét és leírását átvette II. Károly angol király követe, Sir Paul
Ricaut is, s az ő munkájának egy francia változatából merített a mi Mikes Kelemenünk.
Mikes Törökországi leveleiben így számolt be a leányválasztásról: "Amidőn a
császár közülük akar válsztani, [a lányokat] sorba állítják, amelyik megtetszik,
annak veti a keszkenőjét, és azt pompával viszik a császárhoz". Bár a keszkenőtörténet
azóta a filmekbe is bekerült, ez is – amiként a hárem életéről szóló sikamlós
történetek zöme – a mesék világába tartozik.
Lady Montagu, aki isztambuli követnek kinevezett férjével 1717–1718-ban a birodalom
fővárosában élt, s a több előkelő török asszonnyal is ismeretséget kötött, valamelyes
bepillantást nyert a háremek titokzatos világába. II. Musztafa (1695–1703) feleségére
Hafiszére hivatkozva határozottan tagadja a keszkenőtörténetet. Hafisze elmondása
szerint az uralkodó a háremagák elöljárójával, a kizlar agával hívatta a kiválasztott
leányt, akit társai megfürdettek, testét illatos kölnivízzel permetezték be,
majd az alkalomhoz illő, könnyű ruhát adtak rá.
A kiválasztott ágyas részére a háremben külön kis szobát jelöltek ki, s szolgálatára
rabnőket adtak. Ha a padisah ráunt ágyasára, megfelelő rangú személyhez nőül
adhatta. Ilyenkor a szultán gondoskodott a hozományról, s a kiházasított gyakorta
házat is kapott. Ha azonban valamely ágyasa fiúgyermekkel ajándékozta meg az
uralkodót, az a kadin efendik, azaz a szultánfeleségek közé emelkedett, s gyermekei
és a törvényes feleség gyermekei között jogi szempontból nem volt semmiféle
különbség.
A
feleségek
A szultánok Konstantinápoly elfoglalása előtt főként a balkáni államok uralkodóinak
és az anatóliai török fejedelmeknek a leányai közül választottak feleségeket.
Ezek a házasságok – csakúgy, mint a kortárs Európában – politikai célokat szolgáltak.
A rokoni kapcsolatok révén az oszmánok számos szövetségest nyertek, és a házasságok
gyakran jogigényt is jelenthettek újabb területek bekebelezéséhez. Máskor a
rokoni szálak a békekötéshez segítették hozzá a szultánokat. Hunyadi János 1443–1444.
évi téli hadjárata után a nálunk sokáig "szegedi békének" ismert drinápolyi–váradi
béke előkészítésében nagy szerepe volt II. Murád szultán (1421–1444 és 1446–1451)
feleségének, Carica Marának, aki történetesen az egyik szerződő félnek, Brankovics
György szerb despotának volt a lánya.
Konstantinápoly elfoglalása után a padisahok főként háremeikből választottak
feleségeket, akikkel házasságkötés nélkül éltek együtt. Erre az iszlám jog is
lehetőséget biztosított: a rabszolgák gazdáik tulajdonának számítottak, uruk
korlátlan hatalmat gyakorolt felettük – bármikor eladhatta vagy eladományozhatta
őket, s házasság nélkül is létesíthetett velük szexuális kapcsolatot. Amennyiben
az ágyas fiút szült urának, visszanyerhette szabadságát. Szülejmán ágyasa, Hurrem
is ezt használta ki. Hurremnek még azt is sikerült elérnie, hogy Szulejmán –
felrúgva az addigi jogszokást – ünnepélyes házassági szertartás keretében nőül
vegye.
Az
első asszony
A szultán feleségeit kadin efendinek hívták. Közülük a legrangosabb az első
asszony, a baskadin volt. Lakosztálya díszesebb, szolgálóinak száma pedig nagyobb
volt, mint a többi feleségé. Megvolt még az a kiváltsága is, hogy a péntek éjszakákat
a szultán vele töltötte. A péntek a muszlimok kitüntetett napja volt, ekkor
nemcsak a szultánnak, de minden török férfinek a törvényes feleségével kellett
hálnia.
A korai korszakban a szultán feleségei igen szabadok voltak. Az örökösödési
rend megváltozásával – mikor a szultáni hercegeket az új padisah trónra léptekor,
a korábbi gyakorlattal ellentétben életben hagyták – azonban gyermekeikkel együtt
őket is palotafogságra ítélték. Ettől csak akkor menekültek meg, ha fiuk trónra
lépett. Ekkor mint válide szultánok, azaz anyaszultánnők, a hárem legrangosabb
személyévé léptek elő.
A feleségek között – kivált I. Szülejmán idejétől – egyre gyakoribb lett a rivalizálás.
A legismertebb Hurrem és Mahidevrán küzdelme. Még ennél is élesebb volt azonban
IV. Mehmed (1648–1687) első asszonyának, Gülnúsnak és Gülbejaz nevű ágyasának
harca. Gülnús nem tudta túltenni magát azon, hogy a szultán egy ágyas szerelméért
egyre gyakrabban mellőzte. Egy alkalommal, amikor Gülbejaz egy szikla tetejéről
gyönyörködött a tenger szépségében, az első feleség csöndben mögéje lopódzott,
majd a mélybe lökte gyűlölt riválisát.
Az
asszonyok szultánsága
Azt
a majd egy évszázadnyi korszakot, amelyben az uralkodó feleségeinek és ágyasainak
rivalizálása, s az anyaszultánnők és szultánfeleségek köré csoportosult udvari
pártok hatalomért folytatott hrca már a birodalmi kül- és belpolitikában is
meghatározó szerepet játszott, a török történetírás az asszonyok szultánságaként
tartja számon.
Miután Hurrem legyőzte Máhidevránt, Szülejmán első felesége lett. Hatalmába
kerítve az uralkodót, majd kerek negyedszázadig játszott szerepet az oszmán
történelemben. Fiai utódlását egyengető ambícióinak estek áldozatul Ibrahim
pasa és Kara Ahmed pasa nagyvezírek, s ugyancsak ő állt Musztafa trónörökös
megöletésének hátterében is. Hurrem intrikáihoz hű segítőtársra lelt leányában,
Mihrimáhban, és vejében, Rüsztem pasa nagyvezírben. Halála (1558) után ők és
unokája, Ajse Hümásah léptek helyére.
Szülejmán utódai életük jelentős részét a szerájban töltötték ágyasaikkal, a
bornak és a szórakozásnak hódolva. Kivált III. Murád (1574–1595) kedvelte az
asszonyokat. Ha hihetünk a török kútfőknek, számtalan feleségétől és ágyasától
112 gyermeke született, s halálakor 19 asszonya volt állapotos. Név szerint
ismert gyermekeinek száma is meghaladta a harmincat. Uralkodása alatt – főként
Szokollu Mehmed pasa halála (1579) után – anyja szerzett nagy befolyást az állam
ügyeinek irányításában.
Még nagyobb hatalomra jutottak az anyaszultánnők és a köréjük csoportosult udvari
pártok tagjai a 17. század első felében. Az anyaszultánnők közül legismertebb
IV. Murád (1623–1640) és Ibrahim szultán (1640–1648) anyja, Köszem. IV. Murád
gyermekkorában egymást érték a politikai gyilkosságok, lázadások, s a megvesztegetés
is mindennapossá vált, amiben nem kis szerepe volt Köszemnek. Amikor IV. Murád
21 éves lett, anyját eltávolította a kormányzásból, és hozzálátott a szétzilált
birodalom rendbehozatalához. Úgy tűnt, az asszonyok uralmának leáldozott. A
szultán korai halála azonban ismét megnyitotta az utat anyja ambíciói előtt.
Eleinte úgy tetszett, hogy Köszemnek nem lesz nehéz dolga a 25 évig palotafogságban
tartott, s az állandó létbizonytalanság miatt igencsak megviselt idegekkel trónra
került Ibrahimmal. (Testvérei közül egyet II. Oszmán, hármat pedig IV. Murád
öletett meg.) A szebbik nemet igen kedvelő Ibrahimot asszonyai azonban anyja
ellen hangolták, aki el is távolította őt a Topkapi Szerájból. A legjövedelmezőbb
hász-birtokokat kedvenc asszonyainak adta, s kérésüknek engedve számos magas
hivatalt bízott arra alkalmatlan kegyencekre. Az előrejutásnak immár egyetlen
feltétele az asszonyok támogatásának elnyerése volt.
Ibrahim lemondatásával, majd röviddel utána megöletésével, és hétesztendős fiának,
IV. Mehmednek (1648–1687) a trónra ültetésével Köszem ismét kísérletet tett
pozícióinak visszaszerzésére. Menyének, Turhán anyaszultánnőnek tapasztalatlanságára
hivatkozva felrúgta az addigi szokásokat, és továbbra is a Topkapi Szerájban
maradt. A janicsárokra támaszkodva sikerült visszanyernie régi hatalmát, és
valóságos szultánként kormányzott. Köszem azonban méltó ellenfélre talált Turhánban,
aki a háremagák támogatásával próbálta fia – és saját – hatalmi pozíciót megszilárdítani.
A nagyanya és az anya pártja között intrikák sora kezdődött. Köszem végül unokájának
és menyének megmérgezésével akarta lezárni a pártharcokat. Turhán azonban idejében
megneszelte Köszem tervét, és 1651-ben egy augusztusi éjszakán megfojtotta anyósát.
Az elhúzódó krétai háború, a szétzilált gazdaság és hadsereg erős kezű, hozzáértő
nagyvezírt követelt. Turhán válide szultán ezt az embert találta meg 1656-ban
az akkor már 75 éves Köprülü Mehmedben. A Köprülük nagyvezírségével pedig véget
ért az asszonyok szultánsága.
