Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pu Szung-ling
A festett bőr

Tőkei Ferenc fordítása


Élt Tajjüanban egy Vang nevű ember. Egy reggel útjára ment, és találkozott egy leánnyal. Egyedül volt, csomagot cipelt a karjában, és csak nehezen szedte a lábait. Vang meggyorsította lépteit, és utolérte; úgy tizenhat éves lehetett, és csodálatosan szép volt.
Vangnak nagyon megtetszett, és örömmel kérdezte:
– Hová mész egyedül ilyen kora hajnalban?
– Az úton véletlenül találkozó emberek – felelte a lány – nem tudják a bajukat szóval elmondani. Miért fáradsz hát azzal, hogy megkérdezed?
– Miféle bánatod van? – kérdezte Vang. – Ne utasíts el, hátha segíteni tudok.
– A szüleim kapzsiságukban eladtak egy gazdag házba. Úrnőm féltékeny volt, éjjel-nappal vert és szidalmazott. Nem bírtam ott tovább, megszöktem.
– És hová igyekszel? – kérdezte Vang.
– A földönfutónak nincsen otthona – felelt a leány.
– Szegényes kunyhóm nincs messze innen – szólt most az ifjú –, akarod megnézni, hogy megfelelő-e?
A leány örömmel egyezett bele. Vang elvette tőle a csomagot, és otthonába vezette. Amikor a leány azt látta, hogy a szobában senki sincs, megkérdezte:
– Talán nincs családod?
– Ez a könyvtárszoba – volt a felelet.
– A hely jó és szép – mondta a leány. – Ha megszántál és meg akarod menteni az életemet, az emberek sem mondhatnak semmi rosszat.
Az ifjú egyetértett vele, s együtt töltötték az éjszakát. Vang elrejtette a leányt a szobában, és múltak a napok, de senki nem tudott meg róla semmit. Végül Vang maga tett rá célzást a feleségének. Az asszony, akinek Csen volt a családi neve, gyanakodott, hogy a leány valamely hatalmas család szolgálója, és ösztönözte a férjét, küldje el. Vang azonban nem hallgatott reá.
Vang egy alkalommal a vásárra ment, és egy pappal találkozott, aki a láttára megrökönyödve kérdezte:
– Mi történt veled?
– Semmi – felelt Vang. A pap azonban folytatta:
– Uram, a testedet baljóslatú fuvalom lengi körül, miért mondod hát, hogy semmi?
Vang azonban továbbra is konokul ugyanazt mondta. A pap erre odébbállt, mondván:
– Micsoda ostobaság! Vannak emberek, akik már a halál felé lépkednek, és mégsem eszmélnek föl!
Vang különösnek találta a szavait, és gyanakodni kezdett a leányra, de aztán arra gondolt, hogy ragyogó szép leány, aki igazán nem lehet ártó szellem, és hogy a pap biztosan ördögűzés címén akar pénzt kicsikarni tőle. Úgy érkezett a háza kapujához. A kapu azonban belülről be volt zárva, és Vang nem tudott bemenni. „Ki tehette?” – kérdezte magától, aztán átugrott a falon, ám a szoba ajtaját is zárva találta. Akkor az ablakhoz lopódzott és benézett: hát a szobában egy iszonyatos ördög volt, kék-zöld pofájával, szájában mint a fűrész, úgy álltak a fogai; éppen egy emberbőrt terített az ágyra, a kezében ecset volt, azzal festegette. Amikor befejezte, eldobta az ecsetet, fogta a bőrt és magára vette, mint valami ruhát, s nyomban a szép leánnyá változott. Látva ezt az átalakulást, Vang nagyon megijedt, és a földön csúszva menekült onnan. Kereste gyorsan a papot, de nem tudta, merre ment. Kutatta mindenfelé, s végre megtalálta kint a mezőn. Térdre vetette magát előtte, úgy kérte, hogy mentse meg.
– Azt kéred, hogy űzzem el. De ezek a lények is nagy nyomorúságban vannak, ő éppen helyettesítőt keres magának, és én nem vállalkozhatom, hogy beavatkozzam az életébe. – Azzal átadott Vangnak egy bűvös légycsapót, és megparancsolta, hogy függessze a hálószobája ajtajára. Elváláskor még megegyeztek, hogy találkoznak majd a Kék Császár templomában.
Vang hazatért, de nem mert belépni a könyvtárba, egy belső szobában tért nyugovóra, a bűvös légycsapót pedig kifüggesztette. Az első vigyázás körül lehetett, amikor egyszerre baljós neszezést hallott az ajtó előtt. Nem mert maga utánanézni a dolognak, hanem a feleségét küldte. Az asszony látta, hogy jön a lány, de amikor megpillantja a bűvös légycsapót, nem mer belépni a szobába, áll csak, és a fogát csikorgatja. Nagysokára elment, de kevéssel utóbb visszatért, és így szólt szitkozódva:
– A szerzetes rám akar ijeszteni! Hát nem, előbb fogom én fölfalni és kiköpni! – Azzal letépte és tönkretette a bűvös légycsapót, áttörte az ajtót és behatolt a hálószobába. Egyenesen Vang ágyához lépett, felszakította Vang testét, kitépte a szívét és eltűnt. Az asszony kiáltozott, de amikor beszaladt a szolgáló és világot gyújtott, Vang már halott volt, a melléből ömlött a vér. Az asszony rémületében csak hangtalanul zokogott.
Másnap aztán elküldte a sógorát, mondjon el mindent a szerzetesnek.
– Én megszántam – mondta haragosan a taoista –, és lám, ez az ördög mit merészel! – És követte Vang fivérét a házba. A leány persze nem volt már ott. A szerzetes fejét emelgetve kémlelődött a négy világtáj felé, majd azt mondta:
– Szerencsére még nincs messze. Ki lakik a déli udvarban?
– Az az én lakásom – felelte Vang fivére.
– Hát akkor nálatok van a leány – mondta a szerzetes.
A fivér csodálkozott, mert mit sem tudott róla.
– Senki idegen nem jött hozzátok? – kérdezte a taoista.
– Nem tudhatom – felelt a fivér –, mert korán reggel a templomba mentem érted. De megyek és megtudom. – Azzal elment, de csakhamar visszatért:
– Valóban van ott valaki. Ma reggel jött egy öregasszony, és házunk cselédje akar lenni. A feleségem ott tartotta, még mindig ott van.
– Ő az – jelentette ki a szerzetes. Azzal a többiekkel együtt átment a szomszéd lakásba, megragadta a fakardját, odaállt az udvar közepébe, és így kiáltott:
– Ördögfajzat, add vissza a légycsapómat!
Benn az öregasszony megijedt és halálra sápadt, majd kiugrott az ajtón, és menekülni akart. A szerzetes azonban utánasújtott a fakarddal. Az öregasszony elterült, s miközben az emberbőr recsegve vált le róla, egy förtelmes gonosz ördöggé alakult át, amely röfögve hentergett a földön, akár a disznó. A szerzetes fakardjával lenyisszantotta a fejét. Ekkor a teste sűrű füstté vált, mely kupaccá tekeredett össze a földön. A taoista elővett egy dinnyehéj edényt, kihúzta a dugaszát, beletette a füstbe. Az edény száján süvített befelé a füst, mint amikor levegőt szívunk magunkba. Amikor mind benne volt, a szerzetes visszatette a dugaszt, és az edényt zsákjába rejtette. Ekkor mindnyájan megtekintették az emberbőrt: szemöldökök, szemek, kezek és lábak mind megvoltak rajta, semmi sem hiányzott. A taoista összetekerte; olyan hangot adott, mint amikor festményt csavar föl az ember; majd ezt is a zsákjába tette. Ezek után elbúcsúzott, és menni akart.
Vang felesége azonban tiszteletteljesen elébe állt az ajtóban, és sírva kérte, hozza vissza férjét az életbe. A szerzetes szabadkozott, és azt felelte, hogy erre már nem képes. Ám az asszony még jobban zokogott, a földre vetette magát, és nem akart fölállni. Akkor a taoista sokáig gondolkodott, és végül így szólt:
– Az én művészetem csekély, én nem tudom a holtakat föltámasztani. De ismerek egy embert, aki talán képes rá, és ha őt megkéritek, sikerülhet, amit akartok.
– Ki az az ember? – kérdezte az asszony.
– Van a piacon egy eszelős, aki mindig a sárban fekszik – szólt a taoista. – Keressétek föl és kérjétek meg. De ha bolond módra gyalázna téged, asszonyom, meg ne haragudj reá.
Vang fivére nem is egyszer látta már ezt az embert, elbúcsúztak hát a szerzetestől, s indultak ketten, hogy fölkeressék. Hamarosan megpillantottak egy koldust, aki eszelősen énekelt az utcán; az orrából három lábnyira folyt a váladék, s oly büdös volt, hogy nem lehetett a közelébe menni. Az asszony térden csúszva ment oda hozzá, és leborult előtte. A koldus nevetett:
– Szeretsz engem, szépségem?
Az asszony elmondta, mit szeretne.
– Van még elég férfi – hahotázott a koldus –, minek támasszam föl! – Az asszony azonban állhatatosan jajongott, úgy kérte.
– Különös! – mondta a koldus. – Hozzám jössz, hogy támasszak föl egy halottat! Hát a pokol fejedelme vagyok én? – És mérgében botjával az asszonyra ütött, aki azonban tűrte a fájdalmat. Közben a piaci emberek odagyűltek, s mint valami fal, állták körül őket. A koldus most valamit köpött a tenyerébe, és odatartotta az asszonynak.
– Edd meg! – kiáltott reá.
Az asszonynak pirosra gyúlt az arca, és úgy érezte, ezt nem bírja, de eszébe jutott a szerzetes intelme, s erős akarattal mégis lenyelte. Érezte, hogy valami kemény megy le a torkán, mint valami kerek göröngy; próbálta lejjebb nyelni, de hiába, fennakadt a mellében.
– Mégiscsak szeretsz, szépségem! – szólt nagy nevetve a koldus. Azzal fölállt és továbbment, vissza se nézett. Bement egy templomba, az asszony és sógora pedig követték. Ám odabenn nem találták, és hiába keresték elöl is, hátul is, nyomát sem lelték.
Az asszony megszégyenülten tért haza; telve volt bánattal a férje halála miatt, és hiába szenvedte el a szégyent. Jajgatott kétségbeesetten, és csak meghalni kívánt. De még le akarta mosni a holttestről a vért, mert a házbeliek csak messziről nézegették, közeledni hozzá egyik sem mert. Az asszony átölelte a holttestet, kivette a belső részeit, azokat rendezgette és zokogott. A görcsös zokogástól torkában akadt a hang, és fojtogatni kezdte. S egyszerre érezte, hogy mellében a göröngy feljebb csúszik és kibukkan a száján; és mielőtt elfordulhatott volna, a göröngy a halott mellkasába esett. Iszonyodva nézett oda: hát egy emberi szív volt, amely a mellkasban lüktetett és ide-oda rángatózott, füstként bocsátva ki magából a meleg élet-leheletet. Nagyon csodálkozott, de aztán két kezével gyorsan lezárta a mellsebet, és szorította minden erejével. Néhány perc múlva már meleg levegő jött a sebből. Az asszony szétszaggatta selyem kendőjét, és szorosan a mellre csavarta. Amikor a holttestet megtapintotta, már kicsit melegebbnek érezte. Takaróval szépen leterítette. Éjfélkor újra megnézte: ekkor már lehelet érződött az orrában. S mire a nap kivilágosodott, már újra élt. Meg is szólalt:
– Bizonytalanul érzem magam, mintha álmodtam volna. S valami tompán fáj a mellemben.
Megnézték a sebhelyet: már csak egy pénzdarab nagyságú heg volt látható; s Vang nemsokára teljesen fölépült.


 

Pu Szung-ling
A festett fal

Tőkei Ferenc fordítása

A Csianghszi-beli Meng Lung-tan egy Csu nevű írástudónál szállt meg a fővárosban. Egy alkalommal betévedtek valami kolostorba, ahol azonban sem tágas csarnokot, sem elmélkedőcellákat nem találtak. Egyetlen öreg vándor szerzetesre akadtak, aki tanyáját éppen itt ütötte fel. Mikor meglátta a látogatókat, rendbeszedte ruháját és üdvözölte őket, majd mutogatni kezdte a látnivalókat. A csarnokban Csi-kung szobra állott, kétoldalt a falakat pedig oly nagyszerű festett képek borították, hogy rajtuk az emberek és állatok szinte éltek.
A keleti falképen égi virágoslányokat láttak, akik közül az egyik még leánycopfot viselt, szedte a virágokat és mosolygott, cseresznye-ajka mintha mozgott volna, szeme nedvessége már-már kicsordult.
Csu nem tudta levenni róla a szemét. Teljesen belekábult a nézésébe, elvesztette tájékozódását. Egyszerre könnyűnek érezte egész testét, mintha felhőn lovagolna, és máris a falikép kellős közepén találta magát.
Egymás mellett sorakozó csarnokokat és személyeket látott, de másokat, mint az emberi világban. Ott ült egy öreg szerzetes és a Tant magyarázta, nagyszámú hallgatóság vette körül. Csu közéjük keveredett. Egyszerre mintha valaki finoman megrántotta volna a kabátját. Megfordult és a hajadoncopfos lányt látta maga előtt. Az rámosolygott és elszaladt. Csu utána eredt, s kanyargós, nyitott folyosón át egy kis házig követte, ott azonban habozni kezdett. De a lány visszanézett rá, s kezében a virágokkal intett, hogy csak jöjjön utána, hát gyorsan belépett.
A szoba csendes volt és üres. Csu átölelte a lányt, az pedig nem nagyon tiltakozott, s elmerültek a szerelem gyönyöreiben. Aztán a lány elment, lelkére kötve Csunak, hogy maradjon csendben, és bezárta az ajtót. Éjszakára azonban visszajött.
Így ment ez néhány napig. Akkor a lány társnői észrevettek valamit, keresni kezdték és felfedezték a fiatalembert. Évődve mondták:
- Talán már úrfi van a hasadban, és még most is ezzel a hajjal jársz, mint egy szűzleány?
Hajtűket adtak neki és fülbevalókat, a haját meg feltornyozták. A lány szégyenében egy szót sem tudott szólni.
- Nővérkéim – szólt most az egyik -, ne maradjunk sokáig, mert félek, hogy megharagszanak! – Azzal kacagva mind elszaladtak.
Csu a kedvesét nézte. Magasra tűzött főnix-kontyával, lecsüngő fülbevalóival még bájosabbnak látta, mint azelőtt, kislányosan. Körülnéztek, s hogy senkit sem láttak, elmerültek az enyelgés örömeiben. Értelmük elhomályosult, s már-már a gyönyör tefőfokára jutottak, ám egyszerre bőrcsizmák döngése, lánc csörrenése, heves szóváltás ütötte meg a fülüket. A lány ijedten felugrott, és Csuval együtt kikémlelt. Odakinn egy aranyos páncélba öltözött lakkfekete pofájú alak állott, lánccsomóval és fütykössel a kezében, a lányoktól körülvéve.
- Mind itt vagytok? – kérdezte a szellemvitéz.
- Mind – felelték a lányok.
- Ha valami halandó bújt el itt nálatok – folytatta az -, jelentsétek rögtön, hogy utóbb meg ne bánjátok!
- Nincs itt senki! – mondták kórusban a lányok.
Az aranypáncélos rettentő pillantással megfordult, hogy felkutassa a rejtőzködőt. Csu kedvese nagyon megrémült, arca halottszürkére vált.
- Bújj gyorsan az ágy alá! – szólt kapkodva, azzal felnyitott a falban egy kis rejtekajtót és elmenekült.
Csu feküdt az ágy alatt, lélegzeni is alig mert. Hallotta, hogy a nehézcsizmás bejárja a szobát, majd kifelé megy. Döngése lassan elhalt a távolban, s ez kissé megnyugtatta. Ám kívülről továbbra is állandó jövés-menés, beszélgetés hallatszott. Sokáig kuporgott, így összenyomorodva, a füle zúgott már, mintha tücsök ciripelne benne, a szeme pedig égett, mint a tűz. Úgy érezte, nem bírja tovább. Mégis tűrtőztette magát, és várta a kedvesét, nem is gondolkodva azon, mi lesz a sorsa.
Ezalatt Meng Lung-tan a csarnokban mindent megnézett már, és nem találta barátját. Gyanakodva kérdezte a szerzetest, hogy ugyan hol lehet.
- Elment, hogy meghallgassa a Tant – nevetett a szerzetes.
- Hová? – faggatta a másik.
- Nem messze – felelte az öreg. Néhány pillanat múlva újjával megkopogtatta a falat, és így kiáltott: - Csu uram! Hol kószálsz ilyen soká?
S most meglátták Csu alakját a falon, a festményen, félrehajló fülekkel hallgatózva, figyelő helyzetben.
- Útitársad jó ideje vár rád! – kiáltott a szerzetes.
Csu lebillent a falról, s ott állt mereven, mint a fa, kimeredt szemmel, reszkető térddel. Meng Lung-tan meghökkenve, de nyugalmat erőltetve magára, kérdezte, hogy mi történt vele. Hát az történt, hogy feküdt az ágy alatt, s mennydörgésnek hallotta a szerzetes kopogását. Erre bújt elő, hogy megnézze, mi az.
Mindnyájan a képre néztek, és látták, hogy a virágoslány kontyba tornyozva viseli immár a haját, többé nem szűzlány módra. Csu ijedtében földig hajolt a vén szerzetes előtt, s azt kérdezte, hogyan lehetséges ez.
- A látomások – nevetett az öreg – az emberből magából születnek. Mit is mondhatna egy vén szerzetes!
Csunak minden jókedve odalett, a válasz nem elégítette ki. Meng Lung-tan is csak bámult, semmit sem értett. Felkerekedtek hát, leszálltak a lépcsőkön, és tova mentek.