Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hajnal István
MOHAMED, A PRÓFÉTA
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon, 1991/2
Az iszlám születése
A kiválasztott
A kitaszított
A békebíró
A vallásalapító
Az államalapító
Az iszlám születéseAz iszlám születéseAz arab hagyományok szerint midőn Abraha abesszin vezér harci elefántokkal megerősített serege Kr. u. 570-ben körülzárta Mekkát, Allah két csodát tett: apró madarak szálltak az abesszin hadak fölé, és csőrükből kihullajtott sárgolyókkal pusztították el a hatalmas sereget. Ugyanebben az időben pedig új próféta született az Arab-félszigeten: Mohamed.
Mekka városa
a Vörös-tenger és a sivatag közötti Hidzsázban, száraz, földmvűlésre alkalmatlan
völgyben feküdt. A 6. század első feléig időszakos zarándokhelyként és tranzitkereskedelmi
állomásként működő város a század utolsó harmadára már a Távol-Kelet és a Földközi-tenger
országai között lebonyolódó távolsági kereskedelem fő irányítójává és persze
haszonélvezőjévé vált, majd az Arábiában átmenő kereskedelem monopóliumát is
megszerezte.
A közvetítő kereskedelem a 7. század elejére Mekka lakói között komoly vagyoni
rétegződést idézett elő, megbomlasztotta a fennálló törzsi-nemzetségi társadalmi
viszonyokat. A megnövekedett lehetőségeket különösen aktívan használta ki a
Mekkába későn betelepülő Qurais-törzs. Az éleződő ellentmondások indították
útjára az iszlám vallási-ideológiai mozgalmát, Mohamednek, a prófétának a hagyományos
nemzetségi társadalmat elutasító, s új szervezeti formát, a muszlim vallási
közösséget létrehozó tevékenységét.
A legenda és
mítosz ködébe vesző más keleti prófétákkal, vallásalapítókkal szemben Mohamed
alakjáról, személyiségéről hitelt érdemlő kortársi híradások maradtak fenn.
Születésének általánosan elfogadott időpontja, majd halálának dátuma a hagyomány
szerint, akárcsak Buddháé, ugyanarra a napra, július 8-ra esett. Mohamed a mekkai
Qurais-törzs egyik elszegényedett ágának Banu Hásim nemzetségéből származott.
Szülei halálával korán árvaságra jutott, nagyapja, majd apai nagybátyja nevelte
fel. Mohamed a hagyomány szerint nagybátyja nyájainak őrzése során ismerte meg
a nomád életet, a pásztorkodással, karavánutazásokkal kapcsolatos tudnivalókat.
Húszéves korában átvette egy vagyonos kereskedő özvegye, Khadidzsa kereskedelmi
ügyeinek intézését, és szolgálatában karavánokat kísért Szíriába, Palesztínába,
Abesszíniába. Később feleségül is vette őt, ezáltal önálló vállalkozó, Mekka
tekintélyes és jómódú polgára lett.
Kereskedőútjain megismerkedett az aszketikus nesztoriánus kereszténységgel és
a judaizmussal. Az eljövendő végítéletet hirdető keresztény prédikációk mélyreható
változásokat idéztek elő Mohamed személyiségében: csendes, tépelődő emberré
vált, aki egyre többet elmélkedett vallási kérdéseken. Szívesen hallgatta a
zsidók és keresztények bibliai tárgyú elbeszéléseit, elmélkedéseit, s gyakran
került álmodozó vagy éppen önkívületi állapotba. Érett férfiként negyvenévesen
kezdte el hirdetni új vallási-politikai nézeteit.
Mohamed életrajzírói leírják az inspirációit kísérő testi jelenségeket is: mintha
mázsás súly nehezedett volna rá, úgy nyomta le valami a földre, egész testében
reszketett, elsápadt, verejték öntötte el a homlokát szájából kicsordult a nyál,
és furcsa zajokat vélt hallani. E hallucinációs látomások, az Allahhal és Gábriel
arkangyallal folytatott beszélgetések az isteni elhivatottság bizonyítékait
jelentették számára. E sajátos lelki jelenségeket később szándékosan is elő
tudta idézni, főleg amikor erkölcsileg támadható rendelkezést adott ki, vagy
éppen úgy kívánt szexuális vágyainak nagyobb nyomatékot adni, hogy azokat isteni
kinyilatkoztatásoknak tüntette fel.
A kortársak visszaemlékezései Mohamed sajátos lelkiállapotáról megegyeznek azokkal
a híradásokkal, amelyek a különféle népek csodatevőinek, sámájainak, prófétáinak
egzaltált magatartásáról szólnak. Ezek az időnként jelentkező önkívületi állapotok
sokkal inkább a "megszállott ember" sztereotíp magatartási jegyeinek,
félig-meddig önszuggeszciónak tekinthetők, semmint idegbetegségnek, miként egyes
vallástörténészek állítják.
A testi-lelki megrázkódtatások, a felismerés és cselekvés közepette nagy államférfi
formálódott, aki új korszakot nyitott Arábia fejlődésében.
Mohamed szónoklatai
eleinte inkább vallásos, moralizáló, mintsem politikai reform jellegűek voltak,
a társadalmi problémákat morális oldalról közelítette meg. Az önző mekkai gazdagokat,
akik nem biztosították a szegények jogait, s nem tekintették testvéreiknek a
nemzetségükön kívülieket, szörnyű végítélet eljövetelével fenyegette. Élénk
színekkel ecsetelte az Utolsó Ítéletet, felelevenítvén azoknak a népeknek rettenetes
sorsát, amelyek korábban letértek az egyistenhit útjáról, és semmibe vették
prófétáikat. Erősen ostorozta a törzsi erkölcs kegyetlen szokásait - a vérbosszút,
a leánygyermek elpusztítását -, és elutasította a bálványok imádását.
Híveitől az Isten iránti feltétlen engedelmességet, cselekedeteikben a jámborságot
s a tisztátalanságoktól való tartózkodást követelte. Kötelezővé tette számukra
a zsidóknál és keresztényeknél látott imádkozást és rituális tisztálkodást.
Az új hitvallás követői elsősorban a szegényebb nemzetségekből kerültek ki,
s rövidesen szervezett, vezetőjét elszántan követő, engedelmes gyülekezetté
rendeződtek.
A muszlim közösség kialakulásával párhuzamosan Mohamed mind határozottabban
hirdette az egyistenhitet, és sürgette a törzsi kultusz elvetését. Tevékenységét
a mekkai kereskedőtársadalom vezető köreinek ellenállása kísérte, bár nem is
annyira bálványaikat, mint inkább gazdasági előnyeiket féltették. Kereskedelmi
bojkottot hirdettek a próféta nemzetsége ellen, s megtiltották házasságukat
más nemzetségbeliekkel. A nemzetségi társadalom legrégebbi és leghatékonyabb
szankcióit alkalmazták ellenük: megszakítottak velük minden gazdasági és társadalmi
kapcsolatot. Mohamedet a kiközösítés veszélye fenyegette, az életét kockáztatta
volna, ha nemzetségénél marad. Mekkán kívül keresett tehát segítséget és szövetségest.
Mohamed 622-ben
hagyta el Mekkát. Jathrib városában fogadták be és vették pártfogásukba a prófétát
és híveit. Az emigráció időpontját Umár, a második Kalifa (634-664) rendeletével
a muszlim időszámítás kezdetévé tették. Jathribot pedig ezentúl a "Próféta
városa", azaz Medina elnevezéssel illették. A város Mekkától négyszáz kilométerre
északra egy vízben gazdag síkságon feküdt, termékeny, mezőgazdaságra, kertművelésre
alkalmas földekkel. A város lakosságát alkotó arab és zsidó földműves törzsek
számára a letelepedés nem hozott állandóságot. Népességük növekedésével nem
állt arányban a megművelhető terület, ezért szakadatlan háborúskodásban éltek
egymással. Bár ez a város is a tömjénút mentén helyezkedett el, lakói az állandó
belháborúk miatt nem kapcsolódtak be a tranzitkereskedelembe. A város lakói
belső békéjük helyreállításához készek voltak egy kívülről jövő békebíró elfogadására,
aki új elvek alapján nyugalmat teremt, s életüket konszolidálja.
Mohamed nemcsak a városon belüli viszályokat szüntette meg, hanem rendezte hívei
és a medinai befogadók közötti viszonyt is. A medinai arab és zsidó törzsekkel
kötött szerződés, a Medinai alkotmány teremtette meg előbb a muszlim közösség,
majd a kialakuló iszlám birodalom alkotmányos kereteit. A szerződés révén létrehozott
közösség alapvetően már vallási jellegű volt, az iszlámra még át nem tért arabokkal
és zsidókkal mint szövetségesekkel számolt. Kezdetben Mohamed - a politikai
és ideológiai együttélés reményében - jelentős engedményeket tett a zsidóknak,
ezért a muszlim szertartásokba több zsidó elemet beépített (ima iránya Jeruzsálem
felé, szombat vallási ünnepnap, ásura böjt). Miután azonban kísérletei a zsidók
megnyerésére nem jártak sikerrel, eszmeileg és fegyveresen is ellenük fordult.
Végeredményben
a judaizmussal való eszmei küzdelem során alakította ki az iszlám vallás sajátosan
arab magvát, az ún. Ábrahám-vallást. A bibliai Ábrahám próféta személyét az
arabok ősatyjának tekintette, hangsúlyozva, hogy Ábrahám nem volt sem zsidó,
sem a pogányok közül való, hanem ő volt az első muszlim, minthogy a zsidó és
keresztény prófétáknál is régebben élt. Az ősatya személyét összekapcsolta Mekkával
és a Kába szentélyével, őt tekintvén a város és a kegyhely megalapítójának.
Az istentisztelet iránya Mekka, a heti vallási ünnepnap péntek lett, a zsidó
ásura böjt helyett pedig a holdév szerint váltakozó böjthónapot tartottak. Az
iszlám tehát egyszerre ősi, hiszen Ábrahámig nyúlt vissza, és új, mert az addigi
tanításokat összefoglaló és felülmúló, igazi hit Mohamed tanításai alapján.
Mohamed a medinai közösség megszervezésén, áttérítésén, szertartásainak kiépítésén
túl a mozgalom győzelemre juttatása érdekében fegyveres harcot indított először
a mekkaiak, majd a zsidók, s végül a félsziget még be nem hódolt törzsei ellen.
A muszlimok az ellenség megtörése céljából a beduinok régi, bevált eszközéhez,
a rablóportyázáshoz folyamodtak. Szervezett rablótámadásokat, ún. razziákat
indítottak a mekkai karavánok ellen, kereskedelmük akadályozásával akarták őket
behódolásra kényszeríteni. A rajtaütések alkalmazása egyszerre biztosította
a muszlim közösség megélhetését és a nomád törzsek megnyerését. Mohamednek az
iszlám győzelemre juttatásához, személyes hatalma megszilárdításához Arábiában
szüksége volt a beduinok tömegeire. Az a felismerése, hogy a nomádokat csak
a portyázások, a zsákmányszerzés nyújtotta anyagi érdekeltséggel lehet megszerezni
és megtartani, elősegítette azok gyors ütemű áttérését.
Az első jelentős
összecsapás a mekkaiakkal 624-ben a muszlimok győzelmével végződött, s megerősítette
az iszlám hitelét Medinában és az arab törzsek körében is. A mekkaiakkal folytatott
háborúskodásnak a hudajbijai szerződés vetett véget: 628-ban tíz évre fegyverszünetet
kötöttek. S a következő évben először zarándokolhattak a muszlimok a próféta
vezetésével Mekkába, majd 630-ban különösebb ellenállás nélkül el is foglalták
a várost. Mekka lakói az iszlám felvételével továbbra is élvezhették a közvetítő
kereskedelemből származó anyagi előnyöket, Mohamed pedig a Kába tiszteletét,
a zarándoklatot a Fekete Kőhöz, valamint a hagyományos ünnepi böjthónapot az
iszlám Allah elrendelte szertartásának ismerte el.
A muszlim rablóportyáktól veszélyeztetett törzseknek nem sok választásuk maradt
az iszlám és a "kard" között. Tömegesen küldték követeiket a prófétához
és vették fel az iszlámot. Hitének terjedését Mohamed radikális eszközökkel
gyorsította. A hitetleneket 631-bem kitiltotta Mekkából, s elrendelte ellenük
a "szent" háborút, a dzsihádot. A félsziget törzseinek csatlakozása
nyomán létrejött az arab törzsek prófétával szövetséges föderációja. E teokratikus
jellegű "államiság" legfőbb vezetője: törvényhozója, hadvezére, uralkodója
haláláig Mohamed volt.
Új feszültségek forrását jelentette az, hogy a nomád törzsek az új szervezeti
formában, a muszlim vallási közösségben változatlan gazdasági viszonyok között
éltek. Viszont a félsziget iszlamizálódásával valamennyien az iszlám testvéri
kötelékeihez tartoztak, s megszűntek a nemzetségi társadalom viszonyai között
oly természetes kölcsönös rablóháborúk lehetőségei. Az ellentmondás feloldásának
lehetséges útját a próféta által szorgalmazott expanzió szervezett és rendszeres
folytatása jelentette - immár a félszigeten kívül, a "termékeny félhold"
területére. S ez egyaránt megfelelt a gazdasági tevékenységükben fenyegetett
nomádok és a külső piacokat kereső kereskedők érdekeinek. A szervezett rablóháborúk
és az azokból kisarjadó hódítások teremtették meg az új birodalom sajátos gazdasági
alapzatát.
Mekka elfoglalása után alig egy évvel a muszlim hadak megindultak a Bizánci
Birodalom határai felé. A próféta azonban a nagy hódításokat már nem érhette
meg. Néhány napos betegség után 632. június 8-án elhunyt. Ami ezután következett,
az már a győzelmesen előrenyomuló világvallás és az alig egy évszázad alatt
létrejövő világbirodalom története.
