Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pico Iyer
Mindenütt otthon

Karádi Éva fordítása
Magyar Lettre Internationale, 39. szám, 2000 ősz
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre39/iyer.htm


Már kilenc éves koromban megszoktam, hogy az Atlanti óceánt átrepülve menjek iskolába, repülőtereken aludjak, és évente háromszor ingázzak indiai szüleim kaliforniai háza és angliai internátusom között. Ifjúságomat legközelebbi rokonaimtól hatezer mérföld távolságra éltem le - és ily módon megtanultam, hogy a kapcsolatokat ne családi összefüggésben határozzam meg. Ezen túlmenően tizenévesen magától értetődőnek tartottam, hogy olcsó vakációimat Bolíviában és Tibetben, Kínában és Marokkóban tölthettem. Az se zavart, ha a barátnom egy fél világkörüli útnyira (repülővel 10 órányira) élt tőlem, és a legközelebbi barátaim a kontinens másik felén vagy egy tenger túlsó partján laktak.
De csak nemrégiben tűnt föl nekem, hogy mindezek az életvitel- és gondolkodásbeli szokások a szüleim fiatalkorában úgyszólván elképzelhetetlenek voltak, hogy az én életemet meghatározó körülmények és előfeltételek újabb fejlődéstendenciák következményei, ezek csináltak ilyen modern embert belőlem.
És ily módon az is csak nemrégiben vált világossá számomra, hogy én minden bizonnyal egy új emberfajta egyik példánya vagyok, a transzkontinentális vándorok törzséhez tartozó, akik ugyanolyan gyorsasággal szaporodnak, mint a nemzetközi telefonvonalak és a törzsutas repülőprogramok. Mi vagyunk a tranzitutazók, akik mindig egy repülő beszállóhelyhez igyekszünk, állandóan a Föld körül keringünk. Duty free vásárolunk, műanyagedényből eszünk, kölcsönfejhallgatókon követjük a világeseményeket. Úgy sietünk át az országokon, mint a forgóajtókon, idegen telepesei a világnak, a semmi sietős lakosai. Semmi sem idegen nekünk, sehol sem vagyunk idegenben. A saját otthonunkban is csak vendégek vagyunk.
Ezt az életvitelt nem a gazdagság velejárójának tartom, inkább csak a körülményekből adódónak. Emellett egyáltalán nem vagyok holmi jet-setter, aki valahol Marbella és Phuket között akar nyaralni, inkább csak egy modern érzékenység tipikus terméke, így élek és dolgozom egy olyan világban, amely egyre kisebb lesz, és amelynek a lakói egyre jobban keverednek. Multinacionális lény vagyok egy multikulturális földgolyón, ahol egyre több országban található meg ugyanaz a soknyelvűség és nyughatatlanság, mint a repülőtereken. Fölszállni a repülőgépre ugyanolyan köznapi a számomra, mint a telefonkagyló után nyúlni, mint az út az iskolába; becsomagolom magam, és cipelem mindenhová, mint a kézitáskámat.
A modern világ egyre inkább mintha a magamfajta embereknek volna teremtve. Bárhol földet érhetek, mindenütt megtalálom az idegenségnek és a meghittségnek ugyanazt a keverékét: végül is Lusaka alig idegenebb nekem, mint a vendégmunkások Angliája, ahol születtem, mint az az Amerika, ahol „külföldiként” regisztráltak, és az az India, amelyet alig ismerek, és amely állítólag a hazám. Elrepülhetek Londonból San Franciscón át Oszakába, és mindenütt egyformán otthon tudom érezni magam, mivel ezek a városok csak helyek - valamiféle világkiállítás pavilonjai –, és e helyek bármelyikén tudok élni, szeretni és dolgozni. Mindegyikben van Holiday Inn, közvetlen telefonvonal, CNN és DHL. Mindenütt található szusi és thaiföldi vendéglő, Kentucky Fried Chicken és Coca Cola. Az irodám sosincs messzebb, mint a legközelebbi faxkészülék vagy modem. Roppongi az Nyugat, Hollywood az Leblon.
Az ilyenfajta élet a szabadság és mobilitás példátlan érzését kelti az emberben: mivel nem vagyunk egy helyhez láncolva, sok hely közül választhatunk. Mi vagyunk az első olyan nemzedék, amely elmehet egy hétre Tibetbe, vagy találkozhat tibetiekkel az utca végén; mi vagyunk az első nemzedék, amely Nigériába mehet nyaralni, hogy a gyökerei után kutasson - és esetleg rájöjjön, hogy nincsenek is. Ez az újfajta internacionalizmus a legegyszerűbben azt jelenti, hogy Los Angelesben felülhetek egy repülőgépre, néhány órával később Dzsakartában újból kiszállhatok, foglalhatok egy szobát a Hiltonban, rendelhetek magamnak angolul egy cheeseburgert, és kifizethetem mindezt American Express-szel. Szélesebb értelemben még azt is jelenti, hogy a Hilton-Caféban megismerkedhetek egy indonéz üzletemberrel, akinek a számára Michael Kinsley, Magic Johnson vagy Madonna neve éppolyan ismerősen hangzik, mint nekem.
Még azt is megtanultam, hogy megszeressem az idegenségemet. Bárhol vagyok látogatóban, élvezem a kívülálló privilégiumait: érdekesnek találnak, sőt elragadónak; valami különleges vagyok, olyan ember, aki élvezni tudja egy hely előnyeit, anélkül, hogy ezért adót kéne fizetnie. És számomra ezek a helyek varázslatosak - romantikusak - , idegen szemmel nézem őket: a kétoldalú distancia átszellemít. A rendőrök elengedik nekem a gyorshajtásért kirótt bírságot, a nők az élettörténetemre kíváncsiak, a járókelők készségesen mutatják nekem az utat a legközelebbi arany diadalívhez. Mint örök idegenek a tranzitváróban diplomata védettséget élvezünk; és mivel szállodáinkban mindig törődik velünk a szobaszolgálat, még csak felnőni sem vagyunk kénytelenek, sosem kell megtanulni, hogy önmagunk legyünk.
Így aztán közülünk sokan örülhetnek az áldásoknak, amelyeket ez a látszólag új emberfajta hoz magával; olyan emberek, akik mint Salman Rushdie írja „inkább eszmékhez, mint helyekhez kötődnek, akik legalább úgy ragaszkodnak emlékekhez, mint a tárgyakhoz; emberek, akik kénytelenek a másféleségükön át definiálni magukat - mivel mások ezzel definiálják őket; emberek, akiknek legmélyén belül különös összeolvadások történnek, példátlan összefonódások aközött, amik, és a hely között, ahol éppen élnek.” És ha azt hallom, hogy a csoda szó elkopott a számunkra, és az idegenség éppen olyan komolyan veszélyeztetve van, mint a vadon, hogy a világ egyre erősebben egyetlen, szintetikus monokultúrává alakul, akkor nem aggódom: azt mondom, hogy a francia divat japán változata valami új dolog, se nem egészen japán, se nem egészen francia. a Comme-des-Garcons-hibridek korunk művészi formái.
És mégis magamba nézek néha, és elgondolkozom. Milyen közérzetet fognak ezek a változások kiváltani? És mindig szükségképpen úgy lesz, hogy nem tartozom a fent említett alternatívák egyikéhez sem? Ha a stewardess szembejön velem a folyosón, és átnyújtja a beutazási formanyomtatványt, mit fogok majd beírni? Egy dolog, ami az útlevelemben van, más, ami az arcomon; az akcentusom, a szemem megint másról árulkodik. Lakóhely, úticél, még a családi állapot sem egykönnyen tölthető ki, legtöbbször az „egyéb” rubrikába teszem a keresztet.
És hova helyezzük saját magunkat, ha egyszer eltekintünk minden skatulyától? Hogyan lehet egy mozgó objektumot a térképen rögzíteni? Nem élek emigrációban, nem vagyok bevándorló, nem vagyok, gondolom, se gyökértelen, se meggyökeresedett. Nem menekültem háborús borzalmak elől, nem vagyok köztiszteletnek örvendő, ha letelepszem; nem érzem magam távol a hazától, amelyet alig ismertem. De elég-e nekem a „világpolgár” szó vigasztalásul? És könnyebben alszom-e éjszakánként, mert mindenütt otthon vagyok?
Az elidegenedés - tanuljuk már az óvodában - a megfelelő szó korunk állapotára. Ez a számuzöttek és menekültek évszázada, a boot people-é és a hontalanságé; olyan évszázad, amelyben felszámolták a hagyományt, és az emberek olyanok kezdenek lenni, mint a gépek. Ez az idegenek évszázada: az afgánoknak több, mint egyharmada Afganisztánon kívül él; a legnagyobb khmer város egy menekülttábor; a második legelterjedtebb nyelv Beverly Hillsben a farszi. A nemzetállamnak már a fogalma is elavult; származásunkat tekintve sokan olyan sokféleképpen kevertek vagyunk, mint Bejrut lakói.

* * *

Sokszor halljuk, ahhoz, hogy a modern államot megérthessük, V. P. Naipult kell olvasnunk, hogy felfogjuk, hogy a kultúrájuktól elidegenedett emberek hogyan imitálnak olyan embereket, akik a gyökereiktől idegenedtek el. Naipul kétségkívül a modern utazókhoz tartozik, mert következetesen testesíti meg a modern gyökértelenséget; az egyetlen dolog, ami vándorlásra készteti, nem a tűrőképessége, nem is a merészsége vagy a felfedezőkedv - sokkal inkább született hontalansága. Olyan ember ő, aki születésétől fogva idegen volt, egy száműzött társadalom polgára egy gyarmatosított szigeten. Olyan embernek, akinek minden megérkezés rejtély, olyan ember, akinek nincs hazája - leszámítva azt az Indiát, ahova konokul visszatér, csak hogy újra rájöjjön, milyen távol van tőle. Naipul ereje éles megfigyelőkészsége: a vándor pillantása, aki szeretne hazatérni, de ott nem látják szívesen, ehelyett máshol fogadják be, de csak ha kinyilvánítja, hogy csak albérletben lakik ott.
Van még egy másik módja is az idegenség észlelésének, ez pedig a Nabokové.
Megmutatja nekünk, hogyan adhatja át magát az ember lelkesen az újnak: a műgyűjtő elragadtatásával gyűjti az idegen világokat, úgy örül az idegen szavaknak, mint a játékoknak, és a száműzetést a királyi privilégiumnak tartja. Ez az utazó arisztokrata még a tömegkultúra élvezeteinek is tud örülni, éppen mert az ő saját magaskultúrájából hiányoznak: a motel és a sátortábor, az útszéli mutatványok és a fagylaltkehely forró csokoládéöntettel. Nabokovnál megtalálom egy európainak azt az Amerika-szeretetét, amely Amerika legsajátabb fiatalosságában és fejetlenségében gyökerezik; megmutatja nekem, hogy semmi nem váltja ki erősebben a heves szenvedélyt, mint az újonnan érkező pillantása. A nem ismerősség minden formája elégedettséget kelt.
Nabokov megmutatja nekünk, hogy a haza mindenütt lehet, ha sehol nincs, hogy ahelyett hogy az elidegenedést tartanánk természetes állapotunknak, mindenütt egy kicsit odatartozónak érezhetjük magunkat, hogy a kívülállónak nem muszáj egy ünnepségen a sarokban ülnie és magának feljegyzéseket készíteni, hanem szenvedélyesen belevetheti magát új hazája élvezeteibe.
Mi repülőtér-távolugrók úgy utazhatunk végig a világon, mint egy érdekesség kiállításon, és minden állomásról magunkkal vihetünk valamit, mintha az egész földgolyó a mi játékunk volna vagy a mi szupermarketünk (és ha mi nem megyünk ki a világba, a világ jön el hozzánk egyre gyorsabban: bárhol lakjunk is, az utca végében majdnem mindenütt van már nori és salsa, tiramisu és naan). Nemcsak egy hazánk van, hanem sokszáz. És érintkezhetünk az emberekkel, és barátkozhatunk velünk, ahogy a helyzet megkívánja. „Az én történetem senki története” - mondta nekem egyszer Kazuo Ishiguro, a privilegizált hontalanok jelentős szószólója, és így folytatta: „Ha kedvem tartja, hogy japán legyek, előveszem a japánt magamban, és ha megelégeltem, egyszerűen megint az átlagos angol leszek.” A felismerés sokkja fogott el: egész ruhatáram van az identitásokból, amelyekből válogathatok. És élvezem a fényűzést, hogy egy indiai lehetek Kubában, (ahol az emberek a jóga és Tagore után sóhajtoznak), egy amerikai Thaiföldön vagy egy angol New Yorkban.

* * *

És így keringünk továbbra is a világ körül, hat mérföldnyire a föld felszíne fölött, kívül az időn, a felhők fölött, körülgondoskodva. A közleményeket három nyelven hallgatjuk meg. Minden leszállás után megerősítjük a foglalásainkat. Otthagyjuk a gépeket a repülőtereken, amelyek a szállodáikkal, fitness-stúdióikkal és templomaikkal majdnem önálló települések. És a vámnál nincs más elvámolni valónk saját magunkon kívül.
De milyen árat fizetünk ezért? Néha arra gondolok, hogy ez a mobil életforma olyan modern, mint a felhőkarcolók, vagy mint a tudatunkat újracsatornázó tévéképernyők. És mialatt azon háborgunk, hogy milyen következményekkel bír ez a mi haladásunk a levegőre és az éterre nézve, az erdőkre és az utca életére, alig aggódunk amiatt, hogy milyen hatással van mindez ránk, magunkra nézve, az újfajta lélekre, amely ebből az újfajta életből jön. Pedig ez lehetne a legveszedelmesebb hozadék, nemcsak azért, mert eddig alig foglalkoztak vele.
Számunkra, a tranzitváró lakói számára, a dezorientáltság épp olyan idegen, mint a valahova tartozás érzése. Hivatásos megfigyelők lettünk, akik mindenütt fel tudják ismerni az előnyöket és a hátrányokat, akik a szülők nézeteit összhangba tudják hozni az ellenségeikével. Igen, mondjuk, ez valóban szörnyű, de nézzék csak meg a dolgot egyszer Szaddam felől is. Tudom, mit éreznek, de a kínaiaknak is megvolt az okuk a tömegmészárlásra a Mennyei Béke terén. A szenvedély olyan idegennek tűnik a számunkra, mint különben semmi más ezen a világon.
Mint a szenvedélymentesség tapasztalt szakértői bajban vagyunk, ha (személyes) érintettségről, kételyek eloszlatásáról, a távolság feladásáról volna szó. A madártávlatban urak vagyunk, de a földet érés nehezünkre esik. Mivel semmit nem érzünk, ha kitűznek egy zászlót, azt sem tudjuk megérteni, hogy érezhet valaki valamit egy ilyen pillanatban. Néha azt gondolom, hogy Rushdie, ennek az állapotnak nagy elemzője, valahogy ennek az áldozata is lett. Olyan hosszú ideig, olyan ügyesen zsonglőrködött a szülőföldjeivel, hogy elfelejtette, milyennek is látszik a világ az olyan emberek számára, akik meg vannak gyökeresedve - egy országban vagy egy hitben, egy eszmében. Tudatosan olyan nagyon elutasította a valahová tartozás minden érzését, hogy már nem is értette, hogyan voltak képesek az emberek valaha is a valahová tartozást választani. Ha az ember nem tartozik semmilyen társadalomhoz, nem is tartozik senkinek elszámolással, és a sajátjain kívül nem is kell semmiféle törvényeket tiszteletben tartania. Ha egyetlen nemzet emberei olyan fanatikusak lehetnek, mint a terroristák, akkor mi olyan hatástalanok leszünk, mint a béke barátai.
Voltaképpen minden eszmény is idegen lesz számunkra; nem vagyunk képesek többé megérteni azt a dühöt és sok olyan dogmát, amelyek az embereket fellelkesítik (és egyesítik). A konfliktus sokszor megmagyarázhatatlannak tűnik nekünk, mivel a pártos állásfoglalás is megmagyarázhatatlan nekünk; akárcsak az agnosztikusok, képtelenek vagyunk a hit lépéseit visszakövetni. Eszembe se jutna, hogy megpróbáljam megindokolni, hogy egyes muzulmánokat miért gerjeszt gyilkosságra, miért kapja el a gyilkolási vágy, ha hallanak a
Sátáni versekről: de néha igyekszem arra gondolni, hogy semmire nem kötelező szkepticizmusunkkal mi vagyunk a kivételek, hogy Kínában vagy Iránban, Koreában vagy Peruban egyáltalán nem ritkaság, hogy valaki az életét adja egy ügynek.
Tehát végső soron majdnem úgy viselkedünk, mint a független államok, és minden lépésnél a fenntartásainkat erősítjük. Önző módon azt mondjuk magunknak, hogy a nacionalizmus szörnyet kölykezik, és inkább megfeledkezünk arról a tényről, hogy az internacionalizmus nemkülönben. A mi vétkünk nem a merénylő vétke, hanem a nézőé, aki még gyorsan készít egy fényképet a gyilkosságról, vagy felugrik a legközelebbi repülőgépre, ha a forradalom szétcsap maga körül.
Mindenesetre a tranzitváróban a témák felületesek; néhány óra alatt ezer mérföldre messze elmaradnak mögöttünk. Ráadásul ez egy idegen ország, itt nem vagyunk érdekelve. Legfeljebb a légikalózoktól félünk - a szenvedélyes emberektől, akiknek ideáljaik vannak.

* * *

Időnként azonban - csak időnként - állapotom tünetei meglepnek. Tulajdonképpen semmi különös, mégis figyelemreméltó, olyasmi, ami ötven éve még egyáltalán nem volt elterjedve. Soha nem vettem magamnak valami házat, és ideális otthonom, így mondogatom néha a barátaimnak, egy hotelszoba. Soha nem mentem el a választásokra, soha nem is akartam leadni a szavazatomat, és naponta háromszor étteremben eszem. Soha nem voltam valamelyik ország mellett (mondjuk az olimpiai játékok alatt), és soha nem képviseltem valamilyen alkalommal „a hazámat”. Még a nevem is furcsán nemzetközi, mert az „igazi nevemet” csak abban a hazában értik meg, ahol sohasem éltem.
Egyebek között azért is választottam azt, hogy Amerikában éljek, mert ez az ország egyre idegenebbé válik számomra, minél tovább lakom ott. Japánban szeretek lenni, mert állandóan emlékeztet az idegenszerűségemre. Ha tudni akarom, hogy egy hely a hazámmá vált-e, a jelölteket egy teszt-sorozatnak vetem alá. Haza az a hely, amelyhez az embernek emlékei fűzodnek, de várakozásai nincsenek.
Ha van egyáltalán hazám egy mélyebb értelemben, akkor az angol nyelvben van. A nyelv az én otthonom, amelyet hurcolok magammal, mint csiga a házát; és gyengébb pillanataimban próbálom elfelejteni, hogy az én nyelvem nem az, amit Amerikában beszélnek, és még csak nem is az, amelyet a családom egy másik tagja beszél.
De még ebben az esetben sem tudom az akcentusomat befolyásolni vagy utánozni, ahogy más emberek hangjait utánozni tudom. Ezenkívül megszoktam, hogy a kiejtésemet annyira hozzáigazítsam azokéhoz, akikkel beszélek - legyen ez egy amerikai, egy angol, egy nepáli falu lakója vagy egy párizsi házmester -, hogy alig tudom, hogyan cseng a saját hangom.
Néha megkérdezem magamtól, hogy vajon a sehova nem tartozásnak ez az új állapota nem mond-e ellent valami alapvető dolognak az emberi természetben. A menekült legalább szenvedélyes érzésekkel kötődik a világhoz, amelyet elhagyott - és többnyire igyekszik oda visszatérni; az emigránsokat legalább valami erős érzés űzi el a régi hazájukból és hajtja az új felé - a közömbösség nem a száműzöttség érzése. De mit érez a tranzitváró lakója? Miféle ügyért tudnánk mi meghalni? Miféle szenvedély tud minket éltetni?
A repülőterek azok közé a nyilvános helyek közé tartoznak, ahol az érzések, a nagy érzések meg vannak engedve. A repülőtereken látunk embereket sírni, csókolózni; látjuk őket a kimerültség, az izgatottság legszélső határán. A repülőterek kivételezett területek, ahol ősi állapotukban élhetünk meg emberi reagálásokat - félelmet, ráismerést, reményt. De talán ülnek közülünk néhányan a beszállókapunál, a beszállókártyával a kézben, a villogó jelzőtáblára merednek a repülőterek neveivel, és nem érzik sem az elválás fájdalmát, sem a csodavárást; ugyanazokkal az érzésekkel szállunk be, amelyekkel majd ki is szállunk; megyünk a csomagszállító futószalaghoz, és nézzük, amint az életünk elforog, körbe-körbe, és várja, hogy a kezünkbe vegyük.

 

Bibliográfia

BRUCKNER, Pascal
„A kozmopolitizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 21

KAPUSCINSKI, Rychard
„Nomád jegyzetek”
Magyar Lettre Internationale, 21

GAHSE, Zsuzsanna
„Hová való is lennék?”
Magyar Lettre Internationale, 31

BAUMAN, Zygmunt
„Csavargók és turisták: a posztmodern kor áldozatai”
Magyar Lettre Internationale, 35

NABOKOV, Vladimir
„Végso evidencia”
Magyar Lettre Internationale, 35

---------------------------------------------------


Pico Iyer
Az ismeretlen lázadó

Bálint Emese fordítása
Korunk, 1998 augusztus
http://www.hhrf.org/korunk/9808/8k09.htm


Kevesen ismerték a nevét. Közvetlen környezetén kívül senki nem hallotta beszélni. Senki sem tudja, mi történt vele egy órával azután, hogy megjelent a világ nappali szobáiban. De az az ember, aki 1989. június 5-én egy tankoszlop elé állt a Tienanmen tér közelében, sokkal erőteljesebben bevéshette alakját a világ emlékezetébe, mint azt Szun Jat-szen tette. Bizonyára több emberi szem kísérte figyelemmel ezt az embert, mint Winston Churchillt, Albert Einsteint és James Joyce-ot együttvéve.

Ennek az egyetlen pillanatnak a jelentése azonnal megfejthető lett bármely nyelv, bármely korosztály számára: még azok a milliárdok is követni tudták a "tankembert", akik soha nem hallottak Mao Ce-tungról. Egy pantallóba és fehér ingbe öltözött, kis, hétköznapi figura, aki minden jel szerint a bevásárlásból érkezik, beáll egy robogó tank elé, amelyet tizenhét másik követ. A tank jobbra fordul, ő kilép balra, a tank balra kanyarodik, ő jobbra mozdul. Végül ez a névtelen ácsorgó felkapaszkodik a harckocsira, valamit mond a tank vezetőjének, aki lejön közénk, és a következôket mondja: "Miért vagytok itt? Miattatok van káosz a városomban." Egy magányos közember, aki szembeszáll a gépekkel, az erővel, a Népköztársaság egybegyűjtött súlyával (ez a világ legnagyobb nemzete, egymilliárd fölötti lakossal), míg a teljhatalmú vezetők, mint mindig, valahol a Nagy Népgyűlés épületének a belsejében rejtőzködnek.

Az ember, aki szembeszállt a tankkal, az Örök Béke sugárúton állt, egy percnyire a Tiltott Városba vezető Mennyei Béke kaputól. Közel a Tienanmen térhez, a Középső Birodalom szívéhez, ahol 1919-ben a diákok tüntettek, ahol 1949-ben, a "fellázadt" nép nevében Mao kikiáltotta a "Népköztársaságot", és ahol a vezetők a Népi Felszabadító Hadsereg csapatait megszemlélik, áll egy emlékmű, amelyet elvontan a Nép Erejének a tiszteletére emeltek. Ennek nyugati szélét a Nagy Népgyűlés épülete zárja le, míg a nyugati részén a Kínai Forradalom múzeuma áll. Az emlékmű déli részét Mao Ce-tung mauzóleuma takarja.

A forradalmak évében, 1989 késő tavaszán hét héten keresztül a kínai nép ismét birtokába vette a teret. Eleinte csak néhány munkás, diák, tanár, katona, majd egyre többen és többen, míg egymilliónál is több ember összegyűlt. Az ősi nemzet szívében megalkották a saját kis világukat, napilappal, híradási sátorral. Ezt egy harminc láb magas gipszszobor egészítette ki, amit a Demokrácia Istennőjének neveztek el. A tér délkeleti sarkán lévő Kentucky Fried Chicken étterem lett az értekezletek helyszíne, szóvivőjük pedig az a háromezer éhségsztrájkoló, aki elözönlötte a Nép Hőse emlékművet. A magánszemélyek átvették, sőt megváltoztatták a kormány hivatalos felvonulásainak rituáléját: amikor harminc év után az első szovjet vezetőként Kínába látogató Mihail Gorbacsov a Nagy Népgyűlés épületében rendezett fényes állami bankettre érkezett, a hátsó ajtón kellett belopakodnia.

Később, június negyedike hajnalán a kormány visszavágott, tankokat küldött minden irányból a Tienanmen térre, és lemészároltatott több száz munkást, diákot, orvost és gyermeket. Sokat hátulról lőttek le. A tömeggyilkosság utáni természetellenes csendben, a hátborzongatóan üres hatsávos utcákon, ahol csak egy kiégett autóbusz füstölgött, a tankemberre maradt az a feladat, hogy a béke utolsó védelmezőjeként, az emberi jogokért folytatott küzdelem névtelen katonájaként kiálljon a tankok elé.

Amint ez az ember leszállt a tankról, a nyugtalan és aggódó nézők biztoságos helyre húzták, majd újra névtelenség vette körül. Akadt, aki azt mondta, hogy Wang Wei-linnek hívták, és tizenkilenc éves diák volt, mások pedig azt állították, hogy ennyit sem lehet tudni róla. Valakik tudni vélték, hogy egy gyári munkás fia, egyesek szerint viszont vidékinek látszott, aki éppen akkor érkezett vonattal a fővárosba. Amikor egy évvel később az amerikai újságírók megkérdezték Jiang Zemintől, mi történt a kínai szabadság szimbólumával, akit a külföldiek kamerái megmutattak a világnak, nem túl vidáman ezt felelte: "Úgy gondolom, nem ölték meg."

A tank előtt álló ember, ha elferdítve is, annyi komplex igazságot hordozott, amennyit bármely kép. Közismert tény, hogy a tüntetést vezető diákok nem voltak mindig békések, és egymás között civakodtak. Néhány embert a szabadságnál alantasabb szükség vezérelt. Legalább hét lemondott tábornok írt a People's Daily-ben — ellenezve a rögtönítélő bíráskodást. Sok katona, akit a tüntetés leverésére vezényeltek ki, bizonyára ugyanolyan fiatal, erőszakellenes és határozatlan volt, mint a diákok közül többen is. Amint azt egy demokráciapárti vezető elmondta, a tankos jelenetnek két hőse volt: egyik az ismeretlen figura, aki az életét kockáztatta azáltal, hogy a könyörtelenül pusztító erő elé állt, a másik pedig a tankot vezető katona, aki morális dilemma elé került, és nem akarta eltaposni honfitársát.

Kilenc évvel a híres június negyedikei események után még mindig tisztázatlan, mit értek el a demokrácia harcosai. Li Peng, aki a megtorlást irányította, ma is közel áll a kínai hierarchia csúcsához. Jiang, aki kimutatta a foga fehérjét, amikor a tüntetőket csúnyán megalázta, most az ország elnöke. És egy ragyogó téli reggelen a Tienanmen tér ismét tömve van madár alakú papírsárkányokat eregető vidéki parasztokkal, akik azért állnak sorban, hogy lefényképeztethessék magukat a Mao-emlékmű előtt.

S minden minősítés helyett... az az ember, aki a tankok elôtt állt, mégis eszünkbe juttatta, hogy a fiatalok meggyőződése olyan bátorságot eredményezhet, ami az idősebbek életéből hiányzik. Ő — ahogyan a lázadó diákok mindenhol — a Történelemelmélet Nagy Embere ellen lépett színre. Kínában, a Mennyei Birodalomban, amely gyakran olyan volt, mintha egy tanács, a nagy közösség szolgálatába állított mennyei rendelet irányította volna, különösképpen érződött, hogy az egyént gyakran csak munkára képes, egyéniség nélküli egységként vették számításba. Csak "néhányat" öltek meg, mondta Mao hetvenezer ember haláláról, és a Nagy Ugrásban legalább még húszmillióan váltak egy vezető elméleteinek áldozataivá. Ebben a kontextusban a tank előtt álló ember majdnem olyan, mint egy ellen-Mao, akit a propaganda tolt előtérbe. Ő az, aki rendreutasít vezetőket s felkelőket.

Több mint negyed évszázaddal ezelőtt, még mielőtt hallottunk volna videókazettáról, Világhálózatról vagy huszonnégy órás hírtelevíziókról, Daniel Boorstin A Képben, ebben a hátborzongatóan előrelátó könyvben leírta, hogy közben egyre előbbre haladunk a Képi Forradalomban — a műszaki haladás a mi megsemmisítésünkkel fog együtt járni. A gondolatok, még a példaképek is képekké egyszerűsödnek, érvelt Boorstin, és a sors is leegyszerusíthető majd hiszékenységre. "Két évszázaddal ezelőtt, mikor megjelent egy nagyszerű ember, az emberek Isten célját keresték benne; ma a sajtóügynökét próbáljuk megtalálni."

A hős — így szól Boorstin próféciája — felcserélődik a hírnévvel. Ahol egykor a vezetőink nagyobb énünknek látszottak, most úgy néznek ki, mint mi egy óriási képernyőn. Manapság, amikor egy elnök telefonbeszélgetéseinek a tartalmát olvassuk, valamint Anglia jövendőbeli királyának és szeretőjének suttogását hallgatjuk, a műszaki haladás nemcsak elembertelenít, hanem megerősíti azt, amit Boorstin jósolt.

De a tankember a kamerának egy újabb arcát mutatta, és egy olyan pillanatot láthattunk, amikor a kép nem döntötte porba az embert, hanem felemelte, fegyverként használva a demokrácia és az igazság érdekében. Ahelyett hogy a fennköltet jelentéktelenné tette volna, amit gyakran meg szokott tenni, a kép a múlót örökké alakította át, a bearanyozott történelem tanújává vált. Ezt a történelmet a győztesek írják. A technika, ami sokszor képes erőszakot vagy elnyomást szítani, egy senkinek is hangot adhat, és a vertikális hatalmak pusztulását okozhatja azáltal, hogy egy gesztusnak szólásszabadságot biztosít. Tulajdonképpen az egész Tienanmen téri lázadás a gépek szignóját hordozó felfordulás volt: a tüntetők kijátszották a hivatalos korlátokat, külföldi barátaikkal érintkeztek (faxon), s mivel a kínai közszolgálati tévé nem közvetített felvételeket a tüntetésrôl, saját magukat idegenek műholdvevőiken nézték a Beijing Hotelban. A következő években arra használták az Internetet (és természetesen a nyugati képzésüket), hogy egy olyan kiemelkedő gazdasági szabadságot hoztak létre, amilyent politizálással nem érhettek el.

Századunk második felét egyetlen nyomasztó gondolat homályosította el: egy poszt-Oppenheimer szeszélye a bolygó nagy részét egyetlen szempillantás alatt elpusztíthatná. A tank előtt álló ember a komor igazság másik felét mutatta meg: az egységesülő világban egy egyszerű egyén cselekedetei az egész bolygót szempillantás alatt lázba hozhatják. Az óvilági nagy paloták és kastélyok falait századokon keresztül ünnepélyes és gyakran hízelgő festményekkel rakták tele. Ezek nemeseket és parókás hölgyeket ábrázoltak. Úgy tekintettek az utókorra, mintha reménykedtek volna, hogy az az ő útjukat fogja követni.

Napjainkban azonban a memória videóarchívumaiban sok új ismeretlen arc bukkan fel, és mind-mind arra emlékeztet, hogy a történelmet jelentős mértékben alakítják azok, akik a hivatalos fotókról kimaradnak, azok, akik visszavonultan dolgoznak azért, hogy megalkossák legújabb eszközeinket és gyógymódjainkat. Egy olyan században, amelyre oly sokan próbálták rányomni (sokszor véres) pecsétjüket, a tankember, Wang Wei-lin, vagy nevezzük akárhogy, a meg nem nevezett erők szolgálatában áll: ő az új Képi Köztársaság Ismeretlen Katonája.