Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Obrusánszky Borbála
János papkirály legendája
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Amikor a keresztesek 1096-ban megvetették lábukat a Közel-Keleten, ott bekapcsolódtak a nagy nemzetközi, ún. levantei kereskedelembe, amely révén az árucikkek mellett különféle információk is eljutottak messzi vidékekről. Ezek egyike volt a távoli keresztény országról szóló híresztelés. A keresztes hadjáratokban részt vevő nyugat - európai államokban hihetetlenül gyorsan elterjedt egy legenda János papkirályról. Eszerint az uralkodó messze keleten él, hívő király és pap, népét keresztény hitben tartja.
A legenda első írásos nyoma Freisingi Ottó krónikájában található, amelyben az áll, hogy a szíriai Gabola püspöke, Hugo, 1145-ben a római szentszék előtt mesélte el a keleten élő papkirály legendáját. Ezt a krónikás így jegyezte fel:
"Azt is beszélik, hogy sok évvel ezelőtt valami János király és pap, aki Perzsián és Arménián túl, kelet legszélén lakozott és népével keresztény vala, persze nesztoriánus, a perzsák és a médek királyait, a két samiadusoknak nevezett testvért, haddal megtámadta, és Ekbatanit, amelyről fentebb már említés történt, a király székhelyét elfoglalta". A forrás a keletről, Észak-Kínából menekülő kitaj népcsoport egyik részéről beszélhet (karakitaj), akik a mai Turkesztán területén telepedtek meg, majd nyugat felé intéztek támadásokat a közép-ázsiai mohamedán országok ellen. A krónikaíró tudósítását még azzal egészíti ki, hogy János pap el akart jutni a Szentföldre, de tervét akkor a Tigris-folyó áradása megakadályozta.
A XII. században, amikor muszlim támadások által a keresztes háborúban egyre nagyobb veszteségek érték az európai királyi udvarokat, ez a hír nagy reménységet keltett bennük. Hamarosan kontinens-szerte elterjedt a keleti keresztény uralkodó híre és csodás tetteiről beszéltek. A királyság beazonosítása azonban a korabeli szűkös fölrajzi ismeretek híján nehézkes volt, ezért a források az egyházi irodalomból ismert Indiát, és Abbesziniát jelölték meg János király lakhelyéül.
A János pap legenda továbbélése a következő évtizedben folytatódott. 1165-ben János papkirálytól levél érkezett egyes európai uralkodókhoz, többek közt Mánuel bizánci, Frigyes római császárhoz, III. Sándor pápához, VII. Lajos francia és I. Alfonz portugál királyhoz. A levél származási helye ismeretlen volt. Valószínűleg a Közel-Keleten hamisították a sorokat, de az európai uralkodók egy része, köztük a pápa is komolyan vette a benne foglaltakat. A levélben az állt, hogy János, jámbor keresztény uralkodó, akinek célja a keresztények védelmezése. Egyetlen célja Krisztus sírjának felszabadítása, ellenségeinek (a mohamedánok) megalázása. A levél szerint Jánosnak hetvenkét uralkodó fizet adót, és uralma Babilontól Indiáig húzódik.
III. Sándor pápa 1177. szeptember 27-i keltezéssel válaszolt a levélre, és háziorvosát, Fillipót bízta meg annak átadásával, aki el is indult, de nem tért vissza többé. Sándor levelében az állt, hogy mindenben támogatja János királyt, és minden segítséget megad a szent cél érdekében.
Hosszú hallgatás után, a XIII. század elején, az ötödik keresztes hadjáratkor újabb adatokkal bővült ez a legenda. 1219-ben Közép-Ázsiában az új hódító hatalom nagykánja, Dzsingisz kán megsemmisítette a hvárezmi iszlám államot, fiait az elmenekült sah üldözésére küldte, akik egészen Perzsiáig nyomultak előre. Ezt az eseményt Európában ismét János papkirály újabb tettével hozták kapcsolatba. Az ötödik keresztes háború idején az Egyiptomban állomásozó Jacobus de Vitriano akkoni püspök 1221-ben levelet írt a pápának, III. Honoriusznak, amelyben az új keleti fejleményekről tudósított. Eszerint keleten sok keresztény él, királyuk Dávid, János papkirály utóda, aki most elpusztította a mohamedánok államát és a Szentföld felszabadítására indult.


Európai utazók tudósításai

A mongolok európai hadjárata azonban nem érintette sem a pápaságot, sem a nyugat-európai uralkodókat, és a keresztes hadjáratban érdekelt uralkodóknak nem vette el kedvét, hogy a mongolokkal szövetséget kössön a szentföldi mohamedánok legyőzésére. Mindhárman abban bizakodtak, hogy a mongolok között sok keresztény él, akik uralkodójukat is rá tudják venni, hogy megkeresztelkedjen. Ennek érdekében a XIII. századtól Európából követjárások indultak meg a mongol világbirodalomba. Három jelentős európai követ, Plano Carpini, Willhelmus Rubruk, Marco Polo részletes beszámolót is készített útjáról. Az utóbbi két utazó a mongol területeken sem tudott szabadulni János papkirály legendájától, ezért a korábban a mongol vidéket uraló törzsek között keresték Jánost. Mivel értesültek arról, hogy, a Dzsingisz kán birodalomegyesítése előtti a kereit uralkodó, Tooril kán, illetve a másik jelentős hatalom, a najman fejedelem keresztény hiten voltak, sőt népük körében is elterjedt a kereszténység nesztoriánus ága, bennük vélték felfedezni János papkirályt.
IX. Lajos francia király követe, Willhelmus Rubruk a következőképpen összegezte a legendát: "A karakitajok azonban a havasokon laktak, melyeken magam is áthaladtam. E havasok között egy síkságon élt egy nesztoriánus, nagy hatalmú pásztor, és ma a najmanoknak mondott népnek, mely nesztoriánus keresztény volt. Gürkán halálával ez a nesztoriánus megtette magát királynak, és János királynak nevezték el, és tízszerte annyit híreszteltek róla, mint ami igazság...Ennek a Jánosnak volt egy bizonyos fivére, ugyancsak pásztor, Ong nevű, ő a karakitajok havasain túl lakott, bátyjától háromheti járóföldre, valami Karakorum nevű városkának volt az ura, és a kereit és merkit népet mondhatta alattvalójának, ezek nesztoriánus keresztények voltak."
János- a leírás szerint- örökös nélkül halt meg, és utóda, Ong kánná nyilvánította magát, majd szembeszállt Dzsingisz kánnal. A harcban Ong kán vereséget szenvedett, és a déli területekre menekült, a lánya pedig a győztesé lett.
A tudósításban a történelmi események keverednek a legendával. Ong kán valóban a karakitajokkal, vagyis a Jánosnak mondott Jelü Tasi-val szövetkezett, de hamarosan elpártolt tőlük. Amikor fejedelemségében lázadás tört ki ellene, akkor menekült előbb ujgurok, majd a tangutok földjére. A tudósítás valós tényt állít azzal, hogy a kereitek nesztoriánus hitűek voltak, és Karakorum mellett volt a központjuk. A forrás annyiban szintén téves, hogy nem Ong kán lánya, hanem két unokahúga, került Dzsingisz kán családjába. Az idősebbik Dzsingisz kán, a fiatalabbik, Szorkaktan-beki pedig a nagykán legkisebb fiának, Tolujnak a felesége lett. Gürkán Ong kán nagybátyja volt, aki szintén háborúzott unokaöccse ellen, mivel az a trónért folyó küzdelemben megölte öccseit.
Marco Polo itáliai utazó a XIII. század végén ismét összefoglalta mindazon ismereteket, amelyeket a mongol történelemből az európai utazók megismertek. Ő sem tudott szabadulni János papkirály legendájától, és a történelmi eseményeket elbeszélő munkájában megörökítette ezt. Tudósítása szerint János pap nem más, mint a kereit Ong kán, aki hatalmas birodalom felett uralkodott. 1200- ban Dzsingisz kán, a tatárok első kánja megerősödött, és feleségül kérte Ong kán lányát, ő azonban durván elutasította. Dzsingisz kán hadat indított ellene, és legyőzte Ong kánt, azaz János papot, aki a csatában életét vesztette. A győztes elfoglalta a megüresedett trónt, és feleségül vette a lányt.
Marco Polo a történetet tovább folytatta, miszerint János pap utóda György öngüt herceg, aki maga is keresztény, és a nagykán megbízásából Tenduk tartományt irányítja.
Marco Polo is tévedett leírásában, pedig ő már valósabb adatokra hivatkozott, mint Rubruk. Dzsingisz kán tényleg szerette volna gyerekeit Ong kán utódaival összeházasítani. Fia, Dzsocsi számára megkérte Ong kán lányát, a kán fiához pedig lányát szánta. Ez a szándéka azonban elutasításra talált, de kettejük között a harc nem ezért robbant ki, hanem azért mert Ong kán megszegte testvéri esküjét, és szövetségese, Dzsingisz kán ellen fordult. A vesztes nem a csatamezőn, hanem az ujguroknál, menekülés közben lelte halálát. György öngüt fejedelem pedig nem Ong kán utódja volt, hanem egy önálló fejedelem volt a Góbi déli peremén, csupán annyi hasonlóság van köztük, hogy mindketten nesztoriánusok voltak.
János papkirály legendája az európai királyi udvarokban továbbra is népszerű maradt, sőt a mongolokkal való diplomáciai kapcsolatok útján egyre újabb híreket kaptak az utazóktól. Marco Polo ugyan megírta, hogy a keresztény királyt Dzsingisz kán legyőzte és birodalmát elfoglalta, de ezt a hírt kétkedéssel fogadták. A késő középkortól újabb tudósítás híján az a hír terjedt el, hogy János nem keleten, hanem Abesszíniában él, távol a mongol birodalomtól, és ugyanolyan gazdag és hatalmas, mint korábban volt. A János király legendáját tehát a XV. századtól már a portugál gyarmatosítók élesztették újjá.