Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Fodor Pál
KIÉ LEGYEN PANKOTA (1565)?
Érdekcsoportok és érdekérvényesítés az oszmán hatalmi elitben
a 16. század közepén
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
A külső megfigyelő számára a 15-17. századi Oszmán Birodalom legfeltűnőbb
jegye a szultáni hatalom különleges ereje és a végletekig központosított
államszervezet. A birodalom kormányának számító szultáni tanács tagjai -
mint az uralkodó személyes képviselői - nemcsak a legfőbb végrehajtó,
törvényhozó és bírói funkciókat gyakorolták, hanem bármely alattvaló vagy
település mindennapi életébe is beleavatkozhattak, ha a birodalom érdekei
úgy kívánták. A szultáni tanácsba bekerülni óriási társadalmi emelkedést,
hatalmas vagyont jelentett, a vezíri rangúak számára pedig azt, hogy immár
gondolhattak és törekedhettek a posztok posztjának: a nagyvezírségnek az
elnyerésére.
Ám a karrier-lehetőségeket
meghatározó szabályokat és a korabeli
társadalmi értékrendet tanulmányozva meglepődve tapasztaljuk, hogy a
hierarchia felső szintjén az utak nem a központba, hanem éppen fordítva: a
központból a tartományokba vezettek. A birodalom kincstárnoka, a defterdár
előrelépésnek tekintette, ha beglerbégi kinevezést kapott, mint ahogy a
janicsárok nagyhatalmú agája is szívesen hagyta ott a fővárost egy
szandzsákbégi stallumért. Ez nem is csoda, hiszen a II. Mehmed korára
visszanyúló központi ,,törvénykönyv'', amely a hivatalnokok mozgását
hosszan tartó érvénnyel megszabta, úgy rendelkezett, hogy ,,a
szandzsákbégek rangban a palota [külső részlegének] agái felett
állnak''.[1] Ez a rendelkezés - többek közt - azt a ki nem mondott
állítást foglalja magában, hogy az állami besorolás szerint például egy
magyarországi szandzsákbég megelőzte az udvari zsoldos elit-alakulatok
(szpáhik, janicsárok stb.) parancsnokait, a szultáni hatalom legfőbb
támaszait.
Mindez csupán
törvényi szintű rögzítése volt annak a ténynek, hogy az
Oszmán Birodalom közigazgatása, katonai szervezete és pénzügyigazgatása
mintegy kétszázötven éven át a szandzsákoknak nevezett tartományok
hálózatára épült. Szandzsákok szerint tartották nyilván a népességet,
mérték fel a termelési kapacitást és vetették ki az alapvető adókat, s ami
a legfontosabb, szandzsákok szerint osztották ki a szolgálati birtokokat,
a timárokat. A szandzsákon (és a több szandzsákot magában foglaló
beglerbégségen) alapult a birodalom katonai szervezete, melyet timár- vagy
- a középkori Európából kölcsönzött műszóval - ,,prebendális'' rendszernek
szokás nevezni. A szandzsákbég mindenekelőtt a tartományában birtokos
szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend, a
gazdasági élet felett is, ezért okkal tekintették a társadalmi rend
központi figurájának.[2]
Tartományi kormányzónak
lenni a 15-16. századi Oszmán Birodalomban annyit
jelentett, hogy az illető eljutott a társadalmi ranglétra csúcsára vagy
annak közvetlen közelébe. A szandzsákbégnek hatalmas szolgálati birtokot
adtak, melynek éves jövedelme - szolgálati idejétől, rangjától és
életkorától függően - 150 000-től (a 16. sz. második felétől: 200 000-től)
600 000 akcséig terjedhetett.[3] Miután egyes számítások szerint az a
vagyoni küszöb, amely felett nagyon gazdagnak számított valaki, még a 17.
századi inflációs időkben is ,,csak'' 100 000 akcse körül mozgott,[4]
látnivaló, hogy a szandzsákbég - különösen a korábbi századokban -
társadalmi jelentőségének megfelelő, kiugróan magas anyagi elismerésben
részesült.
Csakhogy bevételeinek
jó részét a szandzsákbég nem magára és családjára,
hanem a feladataival összefüggő kiadásokra költötte el. Már jövedelmének
behajtásáról is maga gondoskodott, s abból - járadékának összegével
arányos - nagy létszámú katonai kíséretet tartott maga körül. Embereinek
fizetése, élelmezése és felszerelése, az előírt hadiszerek és sátrak
beszerzése, a szinte folyamatos hadba járás idő haladtával mind nagyobb
részét emésztette fel jövedelmeinek. Ráadásul folyton ott lebegett
felette állása elvesztésének réme: míg a 15. században hosszú évekig
megülhetett egy-egy helyen, ahogy múlt az idő, úgy rövidült a hivatalban
és nőtt a várakozási állományban (török terminussal: mazulként) eltöltött
idő.[5] Újabb nyavalyaként csatlakozott ehhez a 16. század közepén az a
gyakorlat, hogy a kinevezésért cserébe immár nemcsak alkalomadtán,
titokban, hanem rendszeresen, ,,hivatalosan'' is tetemes összegeket
kezdtek követelni tőle.[6] Következésképpen a szandzsákbég a jövedelem
növelésére kínálkozó legkisebb alkalmat is tíz körömmel igyekezett
megragadni.
Ám érdekes módon
sem a növekvő terhek, sem a pozíciók fokozódó
bizonytalansága nem csökkentették, sőt növelték a szandzsákbégi és
beglerbégi posztra pályázók számát. A kormányzókat az oszmán uralkodók
eredetileg két jellegzetes csoportból válogatták: a saját
palotaiskoláikban, valamint a már szolgálatban álló magas rangú
tisztségviselők (köztük a beglerbégek és szandzsákbégek) háztartásában
neveltekből. Hosszú időn át nagy súlyt fektettek - sok egyéb mellett - a
jelölt alkalmasságára, kormányzati-katonai tapasztalataira, különösen a
rendkívüli képességeket igénylő határmenti tisztek betöltésénél. Emiatt
van, hogy az oszmán hatalmi szférát már sok kortárs egyfajta
meritokratikus: érdemeken alapuló rendszernek látta, amelyben a szultáni
kegy elsősorban a rátermettséget és a teljesítményt jutalmazta, s amelyet
ezért egyesek a ,,rabszolgák köztársaságának'' neveztek el.[7] A
rátermettség azonban csak egyik - és idővel mind kevesebbre tartott -
összetevője volt egy-egy államférfi pályájának. Az oszmán politikai
társadalomban mindig is jelen voltak, a 17. századra pedig túlsúlyra
jutottak azok a kisebb politikai érdekszövetségek, amelyeket egyesek
,,politikai családoknak'' vagy ,,politikai háztartásoknak'' neveznek.[8]
Ezen olyan mesterséges, patrimoniális nagycsaládokat értenek, amelyben a
ház urának gyermekein és rokonain kívül annak rabszolgái, szabad születésű
csatlósai is benne foglaltatnak, s amelynek tagjai - gyakran rokon vagy
baráti családokkal, palotabeli támogatókkal összefogva - minden eszközzel
támogatták egymást a hivatalszerzésben, az előrejutásban és a javadalmak
halmozásában. Általában úgy tartják, hogy a patrónusi, s azon belül is a
szultáni palotához fűződő kapcsolatok a 17. századra váltak a hivatalba
kerülés legfontosabb feltételévé.[9] Ennek jele, hogy ebben az évszázadban
a központból érkezettek minden korábbit felülmúló mértékben megszállták a
tartományi kormányzói posztokat.[10]
Nyilvánvaló
azonban, hogy a személyi kapcsolatok, az ügyeskedés, a
protekcionizmus a korábbi időszakokban is fontos szerepet játszott.
Olyannyira, hogy ezt a kor szereplői maguk sem tagadták, sőt, alkalomadtán
minden vonakodás vagy szégyenkezés nélkül hivatkoztak az oszmán szóval
intiszábnak nevezett személyi összefonódásokra. Egészében véve azonban
rendkívül rosszul állunk az erre vonatkozó információkkal, különösen a 16.
század közepe előtt, amikor még viszonylag kevés nyugati beszámoló segít
kitölteni az oszmán forrásanyag hiányosságait. Elsősorban persze a
magánjellegű források, a misszilisek hiánya nehezíti meg az ilyen
természetű kapcsolatok feltárását és a korabeli politikai viszonyokra
gyakorolt hatásuk felmérését. Ezért mondható rendkívüli szerencsének, hogy
a bécsi levéltárakban néhány oszmán magánlevelet is megőriztek. Ilyen az a
levelezés is, amely eredetileg egy Mehmed nevű szandzsákbég tulajdonában
volt, és a Zaránd megyei Pankota vára és a hozzá tartozó uradalom
megszerzéséért folyó harc kapcsán keletkezett (az iratokat feltehetően az
alábbiakban taglalt 1565. évi összecsapások során zsákmányolták a magyar
király katonái, s így kerültek Bécsbe).[11] Túlzás nélkül állítható, hogy
ezek a dokumentumok szenzációs adatokat szolgáltatnak a 16. század közepi
pozícióharcokról, az azokban alkalmazott módszerekről és a korabeli
hatalmi elit politikai ,,etikájáról''. Az pedig már csak ráadás, hogy
ugyanebből az időszakból fennmaradtak a szultáni tanács által kiadott
rendeletek másolatai (sőt, egy-egy eredeti) is, lehetővé téve az ügy
legfontosabb szálainak kibogozását.[12]
Mielőtt a levelekből
kibomló történet ismertetésébe fognék, néhány szót
kell ejtenem arról az intézményről, amelyet egyetlen új hivatalért vagy
eddigi hivatala megtartásáért küzdő tartományi kormányzó sem
nélkülözhetett. Ahogy a főbb európai hatalmak vagy a vazallus államok, úgy
a ,,vidéken'' tartózkodó bégek is ún. kapu kethüdászit, azaz állandó
portai ügyvivőt tartottak a szultáni udvarban. Erre, azon felül, hogy a
központ és a bég közötti információáramlást biztosította, azért volt
szükség, mert a kinevezésekre vonatkozó ajánlásokat a dívánban vitatták
meg, a döntést pedig - a nagyvezír referátuma alapján elvben - a szultán
hozta meg (nem beszélve arról, hogy itt lehetett leggyorsabban megtudni az
állások megüresedéséről szóló híreket). Nagyon sok, sőt néha minden azon
múlott, hogy az ügyvivő valamelyik ponton bele tudott-e avatkozni ebbe a
folyamatba; például úgy, hogy a konkurens bégek ajánlásait megelőzve
juttatta el gazdája ajánlásokat tartalmazó defterét a díván uraihoz.
Akárcsak korunkban, akkor is hihetetlen értékkel bírt egy-egy fontos
információ, főleg, ha azt a vetélytársak képviselőinél gyorsabban szerezte
meg. Ez persze kiterjedt kapcsolatokat (nagyhatalmú pártfogók és a
hírekkel jól ellátott díváni írnokok barátságát), sok-sok pénzt és időt
igényelt. S mivel a vetélytársak ugyanezekkel a módszerekkel éltek, sőt,
gyakran személyesen jöttek a fővárosba, hogy kijárjanak maguknak
valamilyen hivatalt, a szultáni udvart állandóan a kérelmezők hada és a
korrupció diszkrét bája árasztotta el.
*
1565 május vége-június
eleje igencsak zaklatott időszak lehetett Veli
kethüda életében. Gazdájától, az aradi szandzsákot kormányzó Mehmedtől
egyre-másra érkeztek a levelek. Voltak közöttük a szultáni tanácsnak
címzett jelentések és kérelmek és a kethüdának szóló utasítások egyaránt.
A forgalom fellendülésének
oka végső soron az előző évben kirobbant vagy
inkább kiújult magyarországi háború volt. János Zsigmond erdélyi és Miksa
király német-magyar csapatai immár sokadszor csaptak össze azért, hogy
fegyverrel döntsék el az 1541. és az 1551-52. évi török hódítás után
nyitva maradt területi kérdéseket: az északkeleti felföld és a Tiszántúl
birtoklását.[13] Míg 1564 őszén és telén János Zsigmond ért el számottevő
sikereket, 1565 februárjától az ellentámadásba átment királyi haderő sorra
foglalta el a vitatott várakat, s már magát Erdélyt fenyegette. A
válságosra fordult helyzetben János Zsigmond kettős taktikát alkalmazott:
egyrészt segítségért fordult a szultáni udvarhoz, másrészt március 13-án
Szatmáron, igényei nagy részéről lemondva, megegyezést kötött Miksa király
megbízottaival. Amikor azonban a Porta határozottan értésre adta, hogy a
Habsburgokkal februárban megújított béke[14] ellenére nem fogja tétlenül
szemlélni a saját vilájetjének tekintett Erdély területi megcsonkítását
(számára Erdély a Tiszántúlt is magában foglalta),[15] sőt március elején
nagyarányú mozgósítást hajtott végre, az erdélyi fejedelem megtagadta a
szatmári egyezség végrehajtását. Sereget gyűjtött, és a segítségére
küldött török csapatokkal megindult elvesztett várainak visszafoglalására.
Az oszmán segédhaderő
élén szerdári rangban a temesvári pasa állott. Saját
vilájetjének katonaságán kívül melléje rendelték a budai katonák egy
részét Haszán szolnoki bég parancsnoksága alatt és számos balkáni
szandzsák timár-birtokos szpáhijait (a mozgósított szandzsákok száma
hónapról hónapra nőtt).[16] A tekintélyesre duzzadt seregletben katonái
élén ott menetelt Mehmed aradi bég is. Dávid Géza kutatásaiból tudjuk,
hogy a jeles férfiú 1564. július 4-e óta állt az aradi szandzsák élén;
előző állomáshelye Fülek volt, ahol szintén szandzsákbégként szolgálta az
Oszmán-házat.[17] Istvánffy Miklós szerint Mehmed renegátból lett oszmán
főember: ,,azelőtt Kunovics Mihálynak hívták, s Török Bálintnak, annak az
igen jeles férfiúnak a szolgálatából önként a törökökhöz szökött át, s
később Székely Balázzsal, a váradi lovassal a mohamedán vallásért párbajt
vívott s legyőzetett''.[18] Ezt a származtatást azonban komoly kritika
érte, mivel ellentétben áll Pecsevi Ibrahim török krónikás egyik
megjegyzésével, mely szerint a szóban forgó személyt Jahjalu és Szofi
Mehmednek hívták; ez pedig vagy az anatóliai Jahjalu törzzsel, vagy a
híres Jahjapasa-záde családdal való rokonságra utal, s a szofi (szúfi)
jelzőt sem sűrűn aggatták frissen áttért keresztényekre.[19] A lippai
szandzsák első, 1555. évi timár-defterében azonban ott találunk egy Mehmed
Kunovics (törökül is így, félig délszláv) nevű ziámet-birtokost, aki 13
kollégája közül messze a legmagasabb értékű: 30 320 akcsés javadalmat
mondhatta magáénak.[20] Bár Kunovics Mihályról másutt, más összefüggésben
is hallunk a 16. század közepén,[21] a timár-defter adata alapján nem
zárható ki, hogy Istvánffy talán mégis helyesen ismerte a szóban forgó bég
múltját.[22] Ha a kétségkívül renegát Kunovics 1555-ben nagyra értékelt
ziámet-birtokos volt a temesvári vilájetben, akkor a következő évtized
elejére felemelkedhetett a szandzsákbégek sorába, hiszen a határvidéken
ekkoriban nem volt elképzelhetetlen egy ilyen karrier.[23]
Azt, hogy Kunovicsból
Mehmed béggé vált - újabb adatok előkerüléséig
egyelőre fogadjuk el azonosnak a két személyt - nemcsak az átállás és a
kiváló szolgálat, hanem a személyi kapcsolatok is jócskán elősegíthették.
Az alább ismertetendő levelekből kiderül, hogy 1565-ben Ferhád aga, a
szultáni udvar főistállómestere (mirahor-i kebir) és a kapuőrők
parancsnoka (szer-i bevvabban, törökül: kapudzsi basi) saját kliensei
között tartotta számon Kunovicsot. Az is világos, hogy rokoni vagy
politikai kapcsolat fűzte a szintén Mehmed nevet viselő vidini
szandzsákbéghez, mivel portai kethüdája mindig nagy reverenciával, az
,,urunk, a vidini bég'' (Vidin beji efendümüz) formulával emlékezett meg
róla.[24] Ferhád aga és a Vidinben állomásozó Mehmed bég szintén ismerték
egymást, sőt, egy fél mondatból sejthetően életük egy korábbi szakaszát
szoros közelségben tölthették el; mindenesetre Ferhád nem győzte
hangsúlyozni nagyrabecsülését e második Mehmed bég iránt. Kunovics
ezenkívül érintkezésben, sőt rendkívül szívélyes viszonyban állott
Iszkenderrel, Semiz Ali pasa nagyvezír kapuőreinek parancsnokával. Az 1565
tavaszán budai beglerbégségre emelkedett Jahjapasa-záde Arszlán ugyancsak
a bizalmasai közé tartozhatott, ha annak fővárosi ügyvivője, küldöncei
távollétében, éppen az ő kethüdáját, Velit kérte meg, hogy gazdáján
keresztül továbbítsa Budára az Arszlán pasának szóló bizalmas iratokat.
Ferhád aga minden
valószínűség szerint devsirme-származék volt és a
palotaiskolában kezdte pályáját, hiszen az általa viselt magas hivatalokat
rendszerint ilyen személyek nyerhették el. Nem kizárt, hogy vidini
Mehmeddel közös múltjuk idejét gyermekkorukban, színterét pedig a szultáni
udvarban kell keresnünk. Ha ez igaz, akkor őket és a renegát Kunovicsot
talán közös származásuk fűzte össze. De bármi volt is a háttérben, annyi
bizonyos, hogy a két (Kunovics és vidini) Mehmed, Ferhád és talán
Iszkender (meg nagyon feltételesen Arszlán pasa) azonos ,,politikai
családhoz'' tartoztak. Az érdekszövetség élén 1565 tavaszán valószínűleg
Ferhád aga állott; mindenesetre posztjából adódóan ő tudta legkönnyebben
megközelíteni és befolyásolni az uralkodót, s mint látni fogjuk, nem is
habozott élni ezzel a lehetőséggel. A szultán kedvelte őt, nem sokkal
utóbb még azt is megengedte neki, hogy az Isztambult ellátó vízforrásokból
a közelben álló házába vezettessen megszabott mennyiséget.[25]
Ez volt az a
patrónusi hálózat, amelyre támaszkodva Kunovics Mehmed május
közepén akciót indított szandzsákja kiterjesztéséért. Történt ugyanis,
hogy amikor a Lippán át északra vonuló oszmán sereg a néhai Losonczy
István (Temesvár hős védője) özvegyének tulajdonában álló Pankotához ért,
Musztafa temesvári beglerbég úgy döntött, birtokba veszi a várat, nehogy
annak őrsége veszélyeztesse utánpótlását. Az oszmán csapatok nem nagyon
izzadtak meg az ostromban, hiszen a védők rövid úton kereket oldottak.[26]
A beglerbég nyomban várnagyot nevezett ki és megkezdte az őrség
toborzását, majd kérte a Portától intézkedései jóváhagyását.[27] Ekkor
vethetett szemet a várnak nem túl jelentős, ám annál csinosabb uradalommal
bíró Pankotára a seregben jelen lévő és valószínűleg derekasan vitézkedő
Kunovics.[28] Erre jó oka volt, hiszen a kincstár még ekkor is tartozott
neki hász-birtokai egy részével, amin az sem enyhített sokat, hogy május
közepén megkapta egy elhunyt szendrői timáros kicsiny birtokát.[29]
Levelet küldött tehát a Portára, amelyben előadta, hogy amennyiben őt
helyeznék a Pankotára vezénylendő 120 fős őrség élére, akkor a vár
alkalmas volna arra, hogy megakadályozza a gyulai hajdúk betöréseit és
kártevéseit, a közbiztonság jelentősen javulna, s nem lenne szükség az
Erdőhegynél tervbe vett palánk megépítésére (amire egyébként már korábban
kiadták a parancsot).[30] Jó taktikai érzékkel Kunovics szót sem ejtett
valódi céljairól, csak a közjóra hivatkozott. Ám jól tudta, hogy az
udvarban önmagában mindez nem sokat ér. Ezért eljuttatott Veli kethüdához
két sefaatnámét: közbenjárást kérő levelet is, az egyiket Iszkendernek, a
nagyvezíri kapuőrök parancsnokának, a másikat Ferhád agának, fő
reménységének, s aztán türelmetlenül várta, hogy Veli intézkedjék.
Valamikor a
június 11-e utáni napokban Veli terjedelmes jelentést
készített arról, hogy mit végzett, s hogy miként ítéli meg a
kilátásokat.[31] A következőkben tehát nincs más dolgunk, mint
rekapitulálni ezt a dokumentumot, amely a megelőző napok minden lényeges
mozzanatáról beszámol, és amelyet mindenben alátámasztanak a támogatóktól
fennmaradt levelek.
Kunovics kérelmével
és leveleivel június 4-e körül érkezett meg a futár
Isztambulba.[32] A petíciót Veli rögtön elvitte a dívánba a nagyvezírhez,
aki megígérte, a szultán elé terjeszti. A tanácsülés utáni kihallgatáson
ez meg is történt, de nem azzal az eredménnyel, amit Veli remélt. Az
uralkodó parancsa ugyanis úgy szólt, hogy Pankota jövőbeni státusáról a
temesvári beglerbég döntsön; attól függően adja az aradi vagy a lippai
bégnek, hogy melyikük uralmát ítéli előnyösebbnek az adózók és a
közbiztonság szempontjából (a parancs szövege szerint a lippai bég azért
került szóba, mert neki már régóta fizettek bizonyos mennyiségű adót a
pankotaiak).[33] Június 6-án átvéve és megismerve a határozatot, Veli
ismét elszaladt a nagyvezírhez, és értetlenségét fejezte ki a temesvári
kormányzónak adott felhatalmazás miatt; felhívta a figyelmét arra, hogy ha
Musztafa temesvári pasa bele akart volna avatkozni az ügybe, már írt volna
az szultáni tanácsnak. Ám hiába kérte a rendelet visszavonását, Szemiz Ali
kereken visszautasította, mondván, a szultán akaratát nem másíthatja meg.
E pillanatban
Veli eléggé borúsan látta gazdája esélyeit. Különösen azért,
mert a váratlanul felbukkant vetélytárs legalább olyan erős hátországgal
bírt, mint Kunovics. Az illető nem volt más, mint Abdulbáki (Veli és a
korabeli magyarok szóhasználatában: Báki) bég, akit delvinei szolgálati
helyéről május 6-án helyeztek át a lippai szandzsákba.[34] E poszton
Malkocs béget váltotta fel, akit május 12-én az ohri-i tartomány
kormányzójává neveztek ki.[35] És éppen ez volt a baj; mert amíg Veli
szerint Malkocs nem azonos súlycsoportba tartozott, addig Báki mögött nem
kisebb személyiségek sorakoztak föl, mint a nagyvezír, egy bizonyos -
nyilván befolyásos - Ferruh kethüda (aki egyidős volt Bákival és
lépten-nyomon dicsérte), továbbá a díváni írnokok főnöke, a reiszülküttáb,
aki ,,azt se tudja, hogyan szolgáljon Báki bég őnagyságának; oly
mértékben, hogy látó szeme és támasztó karja''. Nyilván e csoportnak volt
köszönhető - amelyik legszívesebben rögvest Bákinak adta volna Pankotát -,
hogy a rendeletben a kétesélyes vagy-vagy formulát használták; Veli
egyenesen úgy vélte, hogy a nagyvezír a maga fedezésére szorgalmazta az
ügy átruházását a temesvári beglerbégre: ha az véletlenül nem Báki javára
döntene, ne ő legyen érte a felelős. Mintegy vigaszul azt is hozzátette:
Bákival kevesen mernek ujjat húzni, s már az is a nagyvezír Kunovics
iránti tiszteletét jelzi, hogy a temesvári pasára bízta a ,,vita''
eldöntését (értsd: nem utasította vissza rögtön Kunovics kérelmét).
Az adott helyzetben
a kethüda egyetlen lehetőséget látott: megelőzni
Bákit. Azt tanácsolta főnökének, környékezze meg a temesvári pasát, s
vegye rá egy őt támogató ajánlás beküldésére, mielőtt az új lippai bég
megérkezne állomáshelyére. Ha erre nem hajlandó, akkor nem marad más
hátra, mint Báki jelenlétében a helyszínen ringbe szállni a pasa
jóindulatának elnyeréséért. Ám ha Báki ragaszkodnék Pankotához, akkor jobb
hagyni az egészet, mert nem éri meg, hogy egy ,,ilyen rozzant palánkért''
magára haragítsa a nagyvezírt. Arad - tette hozzá a kethüda bölcs
belátással - különben sem Kunovics magántulajdona, s idővel sokkal
tekintélyesebb szandzsákot is szerezhet a nagyvezír jóindulata révén.
Velinek azonban
a maga részéről esze ágában sem volt feladni a harcot.
Másodszor is felkereste Ferhád agát; először még a szultáni parancs
kiadását megelőzően járt nála, amikor is átadta neki gazdája közbenjárást
kérő levelét. Akkor az aga rendkívül kedvesen fogadta, részletesen
kikérdezte Pankota elfoglalásáról, s rendkívüli nagyrabecsülését fejezte
ki Kunovics és vidini Mehmed iránt. Sőt, Velin keresztül arra kérte őket,
hogy a jövőben is rendszeresen terjesszék fel neki a kiváló határbégek
neveit, hogy amikor a szultánnal találkozik és a beszéd erre fordul,
figyelmébe ajánlhassa őket, mint a múltkorában is, amikor például Arszlán,
Haszán, Hamza és Mehmed nevét hozta szóba.[36] Miután Ferhád határozott
támogatást ígért Kunovicsnak is, a kethüda most megkérte, írjon
sefaatnámét a temesvári beglerbégnek. Ferhád a legnagyobb készséggel tett
eleget a kérésnek, s levelében többek közt a következőkre hívta fel a
temesvári pasa figyelmét:
,,... nagyságod
előtt ne legyen titok, hogy őszinte híve, Mehmed bég, a
jelenlegi aradi szandzsákbég eme tiszta szándékú barátjához teljes
személyi függőséggel és ragaszkodással kapcsolódik (intiszab-i tammle
menszub ve ihtiszasz-i tamam birle mahszusz olub); kérjük, ne tagadja meg
tőle bőséges kegyeit és végtelen jóindulatát... Ne kételkedjék benne, hogy
a nevezett irányában gyakorolt és kimutatott kegyes hajlandóság
kiválóságodra is vissza fog sugározni...''37]
Ám Ferhád aga
segítőkészsége nem merült ki ennyiben. Kapuőreinek
parancsnokát - Veli társaságában - átküldte a temesvári pasa udvari
ügyvivőjéhez, Hizirhez, és megüzente velük, hogy az aradi bég iránti
jóindulatot a személye iránti jóindulatnak tekinti; elvárja, hogy a pasa
az ő kedvéért az aradi bég számára kérje Pankotát. Hizir megígérte, hogy
rajta lesz, és ilyen értelemben tájékoztatja főnökét. A levelet mindjárt
el is készítette, s a következőket írta benne:
,,... szolgáljon
szultánom nemes tudomására, hogy a nevezett [aradi] bég
őnagysága [előnyben részesítése] boldogságos nagyvezírünk őnagyságának
óhaja, azonkívül boldogságos Ferhád aga őnagyságának is leghőbb vágya...
Nemes lába porához azért írtunk most levelet, mert [Fehád aga]
megparancsolta: >>jelentsd... a [temesvári] pasa őfelségének, hogy
Pankotát az aradi bég[nek] óhajtjuk [adatni]<<. Szultánomnak szolgáljon
tudomásul, hogy mind a nagyvezír őnagysága, mind őszinte barátja, Ferhád
aga rendkívüli módon kívánja az aradi bég [kedvezményezését]. Mindenképpen
olyan jelentést kell és szükséges küldeni, hogy az a helyes, ha [az aradi]
bég őnagyságának adják [a várat]. Ne kételkedjék abban, hogy a bég
őnagysága iránti tisztelet a nagyvezír őnagyságának háláját vonja maga
után...''38]
Hizirt, úgy
látszik, jól megijesztette az istállómester határozott
fellépése, mert jó nagyot tódított, amikor a nagyvezír Kunovics melletti
kiállásáról tudósította Musztafa temesvári pasát. Szemiz Ali pasa
nagyvezír Kunovics tábora felé láthatóan a pártatlan, a szultán akaratát
képviselő államférfi szerepében tetszelgett, ami kapuőrei parancsnokának,
Iszkendernek közvetítési kísérletéből is jól kiviláglik. Iszkender, akiről
nem tudjuk, miért is szolgálta valójában az aradi béget, s aki ezt
valamilyen okból nem kívánta a nyilvánosság elé tárni, titkos találkozót
kért főnökétől, ahol tolmácsolta annak Kunovics Pankotára vonatkozó
kérelmét. Elkövette azonban azt a hibát, hogy több napos késedelemmel
szánta rá magát az akcióra; így a nagyvezír könnyedén visszautasíthatta
azzal, hogy ,,miért nem a futár elmenetele [azaz a június 4-én kelt
parancs 6-i átadása] előtt néhány nappal terjesztetted elő, akkor a dolog
elintézhető lett volna''. E válasz után Iszkender sem látott más
megoldást, mint amit Veli is javasolt: a temesvári béget kell megpuhítani
egy kedvező jelentésért; csak ennek birtokában van remény a Kunovics
Mehmed számára kedvező végkifejletre.[39]
Miközben Iszkender
Szemiz Ali nagyvezírnél instanciázott, Veli kethüda egy
újabb ,,nagyágyú'' támogatását próbálta megszerezni gazdája ügyének:
Mehmed pasáét, akiben a birodalom következő nagy kormányosát, Szokollu
Mehmedet ismerhetjük fel (jó három hét múlva ő veszi át Szemiz Alitól a
nagyvezíri tisztséget). Ô azonban nem óhajtotta kockáztatni pályáját
Kunovics kedvéért. Nyíltan megmondta Velinek, hogy nem írja meg a kívánt
sefaatnámét a temesvári bégnek, mert a nagyvezír, aki Bákit a saját
emberének tekinti, biztosan megharagudna érte. Véleménye megegyezett
Iszkenderével (és végső soron Veliével is): a siker érdekében a temesvári
béggel kell dűlőre jutnia.
Közben Ferhád
aga újabb hasznos, ám a külső és utólagos megfigyelő számára
igencsak meglepő tanáccsal látta el Veli kethüdát. Elárulta neki, hogy
parancsot adtak Gyula várának megvívására, ami véleménye szerint jó
alkalom arra, hogy Kunovics ismét megmutassa vitézségét. De ne várja meg a
vár elestét, hanem amikor az már közelinek látszik, azonnal indítson útnak
egy embert az udvarba a hadi sikerről szóló jelentésekkel. Magyarán: a
szultán főistállómestere, kapuőreinek parancsnoka és bizalmasa, az állam
egyik oszlopa arra biztatta szandzsákbégi rangú kliensét, hogy egy véghez
nem vitt hőstett jutalmát kérje, s nyilvánvaló hazugsággal próbáljon
előnyt szerezni vetélytársaival szemben.[40]
Június 8-án
vagy 9-én váratlan esemény lendítette ki az ügyet a
holtpontról. Ekkor futott be Isztambulba a Lippáról alig egy hónapja
elmozdított Malkocs küldönce, aki magával hozta ura kérelmét és ajánló
defterét, amelyben az Hüszrev nevű lovas tisztjét (beslü agaszi) javasolta
Pankota parancsnoki posztjára. Ám a harmadik versenytárs fellépését már a
nagyvezír is megsokallta. Malkocs emberét közönséges hazugsággal rázta le,
azt állítva, hogy a szultán az ő előterjesztése alapján a várat már az
aradi bégnek adta. Nem tudni honnan, de Veli rögtön értesült az
elutasításról és annak indoklásáról, így hát villámgyorsan a negyvezírnél
termett és kérte, rögzítsék írásban is a fenti kijelentéseket. Erre Szemiz
Ali nagyvezír előhívatta a reiszülküttábot és meghagyta neki, szerkesszen
rendeletet a temesvári bégnek, hogy amennyiben nincs szükség az erdőhegyi
palánk megépítésére, Pankota várát az aradi szandzsák területéhez, a hozzá
tartozó várost és falvakat pedig a szultáni hász-birtokokhoz csatolja.
Veli ezután elballagott a reiszülküttábhoz, aki lepecsételt zacskóban
átadta neki a kész iratot. A kethüda azonban gyanúsnak találta a külzetét,
ezért visszaloholt a nagyvezírhez, ahol a következő párbeszéd zajlott le
közöttük:
,,Boldogságos
szultánom, kaptam egy parancsot lepecsételt zacskóban, de
nem tudom, mi áll benne.
- Nem is kell tudnod. Én tudom, mi van benne.
- Boldogságos
szultánom, fogalmam sincs, mit jelentsek uramnak, az ön
szolgájának. Könyörüljön rajtam, nyissa ki, nézze meg, mit írtak benne!
Nem úgy van, ahogy szultánom parancsolta! - válaszoltam neki.
- Én tudom,
mi van benne; bármint szól is a parancs, továbbítsd -
rendelkezett [őnagysága].
Állhatatosságom
oka az volt, hogy a díváni írnokok tudtomra adták:
számukra nem bizonyult túl jövedelmezőnek a nekem átadott parancs; ugyanis
csupán azt kellett papírra tenniük, hogy [a temesvári pasa] a korábbi
parancs értelmében annak adományozza a várat, akinek akarja, a hozzá
tartozó falvakat pedig a nagyúri hászok számára foglalja le. Bármennyire
igyekeztem is rávenni a pasa őfelségét a parancs feltörésére, végül is nem
járult hozzá, sőt még meg is haragudott. Ebben az ügyben azért titkolóztak
annyit előttünk, mert a reisz[ülküttáb] Báki béget segítette''.
Veli gyanúja
és az írnokoktól szerzett információ teljes mértékben igaznak
bizonyult: Szemiz Ali nagyvezír nemcsak Malkocs bég emberét ültette fel,
hanem őt is kegyes hazugsággal próbálta eltántorítani a díván és a maga
idejének szüntelen rablásától. A Temesvárra küldött rendeletnek ugyanis
mind a másolata, mind az eredetije fennmaradt, s azokban csaknem pontosan
az olvasható, ami Veli kethüda fülébe jutott. Musztafa pasának meghagyták,
hogy a pankotai vár és a hozzá tartozó falvak összes jövedelmét a szultáni
kincstár számára vegye igénybe, a várat pedig ahhoz a szandzsákhoz
csatolja, amelyikhez jónak látja.[41] Ez a megoldás valószínűleg minden
résztvevő számára érdektelenné tette a további versenyfutást Pankotáért.
Kinek kellett volna egy olyan erősség, melyet minden bevételétől
megfosztottak, s amellyel csak az őrzés dicsősége és annak tetemes
költségi jártak hozományul?
*
Egyelőre nincsenek
adataim arról, hogy végül is Kunovics vagy Báki
szandzsákjához csatolták-e Pankota várát. Akármelyikük nyert is, nem
sokáig örülhetett, mert a szultáni udvar - talán a kormányrudat átvevő
Szokollu kezdeményezésére - hamarosan felülbírálta döntését, és Pankota
központtal új, önálló szandzsákot hozott létre. Erre valamikor a
tiszántúli hadjárat befejezése után, 1565 őszén kerülhetett sor. Egyik
(első?) bégjéről, Mahmudról, 1566. január 21-én már mint elhunyt pankotai
bégről emlékeztek meg.[42] Így Kunovics Mehmednek még 1566 tavaszán-nyarán
is azzal az aradi szandzsákkal kellett beérnie, amelyik messze nem
elégítette ki becsvágyát.[43] A ,,politikai család'' másik, magasabb rangú
Mehmedje szintén maradt ,,régi'' helyén, Vidinben, onnan rendelték ki
1566-ban a magyarországi hadjáratra.[44] Ám a legrosszabbul nem ők, hanem
a nagy ellenfél, Báki bég, a Szokollu Mehmed előtti udvari hatalmasok
kedvence járt. Miután 1565 júliusában átvette a lippai szandzsákot,
katonáival csatlakozott a Habsburgok által megszállt várak visszavételére
vonuló török-erdélyi haderőhöz.[45] Részt vett Erdőd elfoglalásában
(augusztus 2.), majd az azt követő furcsa ,,állóháborúban'', melynek során
a Tisza és a Szamos közelében sánctáborba vonult Schwendi katonái, illetve
az őket kerülgető oszmánok inkább foglalkoztak a környék módszeres
fosztogatásával, mint egymás megtámadásával. ,,Volt oly idő - írja a
Verancsics-évkönyv ismeretlen szerzője -, hogy mind az német, mind az
magyar kiment az zsákmányra, egymást megtalálták, de az török az németet
nem bántotta, az német az töröket nem bántotta''.[46] Október elsején
azonban, amikor a két főparancsnok, Schwendi és Musztafa pasa már
fegyverszünetet kötött, s csak azon folyt köztük a vita, hogy melyik fél
kezdje meg az elvonulást, az oszmánok felrúgták a formális és a
hallgatólagos egyezséget egyaránt, és elfogtak több száz élelemért kiment
német szekeret. A feldühödött királyiak ,,utánuk eredvén csatát kezdtek
nem messze a török tábortól, a Tisza iszapos árterülete fölött átívelő
hídon. Igen nagy veszedelemben forogtak, mikor Balassa Menyhárt és
Kerecsényi László a legjobbkor segítségükre siet könnyűfegyverzetű magyar
katonáival. Az ádáz harc során a lippai bég elesett; ennek halála miatt
késő este újabb ütközet lángolt fel.''[47] Istvánffy Miklós azt is tudni
véli, hogy Bákit lovastól a földre döntötték, és fejét véve ölték meg.
Maradványait Musztafa pasa kikérte Schwenditől, és Lippán tisztességgel
eltemettette.[48]
A Pankotáért
folyó harc tehát teljes kudarccal járt minden érintett
számára. Nem segített sem a nagyvezír, sem a reiszülküttáb, sem az
istállómester barátsága, sem az udvari ügyvivők lankadatlan buzgalma, sem
a bizonyíthatatlan, ám bátran feltételezhető ajándék és kenőpénz (maga az
udvari kethüda fizetése és ellátása sem csekély összegeket emészthetett
fel). A szandzsák-bővítő hadművelet költségei még siker esetén is sokára
térültek volna meg, így viszont mindnyájan - különösen az életével is
fizető Báki - negatív mérleggel zártak. Küzdelmük a birodalmi szempontból
jelentéktelen, ,,rozzant palánkért'' mégis egyedi alkalmat nyújtott arra,
hogy közelebbről is betekinthessünk az oszmán ,,politikai családok''
hatalmi harcaiba, s láthassuk, hogy az intiszáb és az udvari kapcsolatok a
16. század közepén éppúgy a politikai rendszer meghatározó elemét
alkották, mint a későbbi századokban.
Jegyzetek:
1] Ahmet Akgündüz:
Osmanlî kanunnâmeleri ve hukűkî tahlilleri. I. Kitap.
Osmanlî hukukuna giriĺ ve Fâtih devri kanunnâmeleri. Îstanbul, 1990, 321,
335. Vö. Cornell H. Fleischer: Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman
Empire. The Historian Mustafa Âli (1541–1600). Princeton, 1986, 193.
2] I. Metin
Kunt: The Sultan's Servants. The Transformation of Ottoman
Provincial Government, 1550–1650. New York, 1983, 14–27. Vö. Géza Dávid:
The Sancak as the Framework for Research on Ottoman Regional Studies. In:
Türkische Wirtschafts- und Sozialgeschichte von 1071 bis 1920. Akten des
IV. Internationalen Kongresses. Herausgegeben von Hans Georg Majer und
Raoul Motika. Wiesbaden, 1995, 51–58.
3] I. M. Kunt:
i. m., 51. Géza Dávid: Die Bege von Szigetvár im 16.
Jahrhundert. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 82 (1992)
68. Uő., A magyarországi török archontológiai kutatások lehetőségei
(Arad-Gyulai szandzsákbégek). Történelmi Szemle 36:1–2 (1994) 116 skk.,
127. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. (História Könyvtár.
Monográfiák 7.) Budapest, 1995, 168.
4] I. M. Kunt: i. m., 52.
5] Uo. 57–99, Hegyi K., i. m., 167–177.
6] Klaus Röhrborn:
Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte.
Berlin–New York, 1973, 114 skk.
7] A kifejezést
Gianfrancesco Morosini velencei követ használta 1585-ben
írott relazio-jában. Le relazioni degli ambasciatori veneti al senato
durante il secolo decimosesto. Edite da Eugenio Albčri. Serie III. Volume
III. Firenze, 1855, 267.
8] Suraiya Faroqhi:
Crisis and Change, 1590–1699. In: An Economic and
Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914. Edited by Halil Înalcîk
with Donald Quataert. Cambridge, 1994, 552.
9] ,,But it
became even more vital during the seventeenth century'': S.
Faroqhi: i. m., 571.
10] I. M. Kunt: i. m., 66–68.
11] Az irat-együttes
minket érdeklő része 5 darabból áll: 1. Veli kethüda
beszámolója urának, Mehmed aradi bégnek (Wien, Haus- Hof und Staatsarchiv,
Türkische Urkunden und Staatsschreiben, 1565 Mai [?], fol. 1a-1b; vö.
Ernst Dieter Petritsch: Regesten der osmanischen Dokumente im
Österreichischen Staatsarchiv. Band 1. (1480–1574). [Mitteilungen des
Österreichischen Staatsarchivs. Ergänzungsband 10/1.] Wien, 1991, 161:
461. sz.); 2. a temesvári beglerbég udvari ügyvivője, Hizir levele
Musztafa temesvári pasának (HHStA, Turcica 20 Konv. 4, fol. 36a-36.b; vö.
E. D. Petritsch: i. m., 154: 439. sz.); 3. a nagyvezír kapuőreinek
parancsnoka, Iszkender levele az aradi bégnek (uo., 37a-37b; E. D.
Petritsch: i. h.); 4. Ferhád aga főistállómester levele a temesvári
pasának (uo., 38a-38b; E. D. Petrisch: i. h.); 5. Ferhád aga
főistállómester levele Mehmed vidini bégnek (u. o., 39a-39b; E. D.
Petritsch: i. h.). A levelekhez rövidebb-hosszabb olasz nyelvű
összefoglalókat is készítettek a bécsi udvari hivatalnokok.
12] 5 numaralî
mühimme defteri (973/1565–1566) I. Özet ve Îndeks, II.
Tîpkîbasîm. Ankara, 1994. 6 numaralî mühimme defteri (972/1564–1565)
I–II. Özet, Transkripsiyon ve Îndeks, III. Tîpkîbasîm. Ankara, 1995. Anton
C. Schaendlinger,: Die Schreiben Süleymăns des Prächtigen an Karl V.,
Ferdinand I. und Maximilian II. Transkriptionen und Übersetzungen,
Faksimile. Unter Mitarbeit von Claudia Römer (Osmanisch-türkische
Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarvhiv zu Wien. Teil 1.) Wien,
1983. Anton C. Schaendlinger: Die Schreiben Süleymăns des Prächtigen an
Vasallen, Militärbeamte, Beamte und Richter. Transkriptionen und
Übersetzungen, Faksimile. Unter Mitarbeit von Claudia Römer.
(Osmanisch-türkische Dokumente aus dem Haus-, Hof- und Staatsarvhiv zu
Wien. Teil 2.) Wien, 1986.
13] Az események
részletes leírása: Lukinich Imre: Erdély területi
változásai a török hódítás korában 1541–1711. Budapest, 1918, 93 skk. Vö.
Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Szerk.
Makkai László és Mócsy András. Budapest, 1986, 437–446. Az erdélyi
fejedelemség kialakulásáról újabban: Cristina Feneĺan: Constituirea
pricipatului autonom al Transilvaniei. Bucureĺti, 1997.
14] A. C. Schaendlinger:
Die Schreiben Süleymăns... an Karl V., Ferdinand
I. und Maximilian II., 87–94: 32. sz. E. D. Petritsch: i. m., 154–155:
440. sz.
15] Forgách
Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János,
Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. Ford. Borzsák
István. In: Humanista történetírók. Budapest, 1977, 827. A Porta
Erdély-fogalmáról ld. még C. Feneĺan: i. m., 48–50.
16] 5 numaralî
mühimme defteri (a továbbiakban MD 5), 807, 808, 809, 811,
814, 816, 817, 823, 827, 837, 856, 859, 879, 921, 922, 923, 957, 958, 960,
1009, 1010, 1011, 1126, 1134, 1140, 1141, 1143, 1144, 1150, 1152, 1154,
1156, 1157, 1164, 1189, 1190, 1203. sz. Jellemző, hogy a temesvári pasa
már márciusban jutalmazásra terjesztett fel 39 katonát, noha még csak a
felvonulás kezdetén tartottak: Îstanbul, Baĺbakanlîk Osmanlî Arĺivi,
Kepeci 74, 479–480. Vö. i. m., 554 (áprilisi ajánlások).
17] Dávid G.: A magyarországi török archontológiai, 115.
18] N. Istvánffy:
Regni Hungarici historia. Coloniae Agrippinae, 1724, 292.
Magyarul: Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Ford. Juhász László.
A szöveget válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Székely György.
Budapest, 1962, 331.
19] Dávid G.: i. m., 115.
20] Îstanbul,
Baĺbakanlîk Osmanlî Arĺivi, Tapu defterleri 356, p. 12. A
defter fényképmásolatát Prof. Káldy-Nagy Gyula szívességéből
használhattam.
21] Sztárai
Mihály: História Perényi Ferenc kiszabadulásáról. Perényi Péter
élete és halála. Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és
a jegyzeteket írta Téglásy Imre. Budapest, 1985, 180. Ez a ,,Kunowyth''
Mihály valószínűleg ugyanúgy Perényi Péter szolgálatában állt, mint Ferenc
nevű testvére. Valamikor 1543 és 1550 között megölték.
22] Erre az
adatra időközben Dávid Géza is felfigyelt: Török közigazgatás
Magyarországon. Doktori értekezés. Budapest, 1995, de egyelőre kitart
korábbi álláspontja mellett.
23] Igaz, túl
gyakori sem. Néhány példa ziámet-birtokosból lett
szandzsákbégre: Dávid Géza: i. m.
24] E második
Mehmed valószínűleg azonos azzal a személlyel, akit 1563.
december 21-én az anatóliai ,,timár kethüda'' posztról helyeztek át a
vidini szandzsák élére. Îstanbul, Baĺbakanlîk Osmanlî Arĺivi, Kepeci 218,
58. Az adatért Dávid Gézának tartozom köszönettel.
25] 6 numaralî mühimme defteri (a továbbiakban MD 6), 1325. sz.
26] Forgách F.: i. m., 824. N. Istvánffy: i. m., 281.
27] MD 6, 1202.
sz. 1565. május 30-án indították útnak a jelentésére
válaszoló rendeletet.
28] A birtokra:
Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század
közepén. II. Budapest, 1990, 1011, 1028.
29] Dávid G.:
i. m., 116. A kiutalási parancsból (ezt kiadta A. C.
Schaendlinger: Die Schreiben Süleymăns des Prächtigen an Vasallen, 59–60:
41. sz.) tudjuk, hogy a szendrői szandzsák valpovói nahijéjében volt egy
majorsága (csiftlikje). Ez a tény megint csak a Jahjapasa-zádékhoz fűződő
kapcsolatokra enged következtetni, hiszen az utóbbiak jelentős bázissal
rendelkeztek Szendrőben. Arszlán is itt volt bég, mielőtt elnyerte a budai
pasa címet.
30] MD 6, 1233.
sz. A. C. Schaendlinger: i. m., 62–63: 43. sz. Vö. Dávid
G.: i. m., 116: 27. j.
31] HHStA, Türkische
Urkunden und Staatsschreiben, 1565 Mai (?), fol. 1a. A
terminus post quem-et a levélben előforduló zilkáde 12-i időpont adja. Így
a Petritschnél (i. m., 161: 461. sz.) kérdőjellel szereplő dátum ennek
megfelelően javítandó.
32] Ez a kérelemre
válaszul kibocsájtott szultáni rendeletből következik,
amely 1565. június 4-én kelt. Ld. a 30. jegyzetben.
33] MD 6, 1233.
sz. A. C. Schaendlinger: i. m., 62–63: 43. sz. A lippai
szandzsák 1554. évi defterében valóban megtalálható Pankota (egyszer
,,falu'', egyszer ,,város'' megjelöléssel); lakóit rendesen összeírták,
mintha oszmán területen feküdt volna. A 100 dzsizje-fizetőre taksált
helységről megjegyezték, hogy a keresztény vár közelsége miatt tizedeit
behajtani nem lehet, ezért három részletben évi 20 000 akcsét fizetnek
dzsizje-adójuk (5000) és tizedeik (15 000) fejében. Tapu defterleri, 292,
p. 104–106.
34] Îstanbul,
Baĺbakanlîk Osmanlî Arĺivi, Ali Emirî, Süleyman, 292. Ezért
az adatért Dávid Gézának tartozom köszönettel.
35] MD 6, 1140.
sz. Ezek szerint Bákit úgy tették lippai béggé, hogy
Malkocsot még el sem bocsátották onnan. Ha ez igaz, akkor egy hétig két
ura is volt Lippának, ami később jókora veszekedésre adhatott okot: ti. el
kellett dönteni, hogy kit is illet az e hétre járó jövedelem.
36] A felsorolt
személyek (legalábbis az első három) valóban a
Magyarországon szolgáló legismertebb, legtekintélyesebb bégek közé
tartoztak. Vö. Gévay Antal: A' budai pasák. Bécs, 1841, 10–11 (Arszlán);
Markus Köhbach: Die Eroberung von Fülek durch die Osmanen 1554. Eine
historisch-quellenkritische Studie zur osmanischen Expansion im östlichen
Mitteleuropa. Wien-Köln-Weimar, 1994, 48–59: 48. jegyzet (Hamza); MD 6,
797, 798. sz. stb. (Hamza); Mehmed valószínűleg Ferhád aga barátjával,
vidini Mehmeddel azonos. A fentiek alapján nem kizárt, hogy Ferhádnak
Arszlán 1565. május 10-i budai beglerbégi kinevezéséhez is volt köze
(erről ld. MD 6, 1164. sz.)
37] HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 38a. E. D. Petritsch: i. m., 154: 439. sz.
38 HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 36a. E. D. Petritsch: u. o.
39] HHStA, Turcica
20 Konv. 4, 37a. E. D. Petritsch: u. o. Iszkender
ezenkívül mentegetőzik, mert valakik rosszindulatú híreket terjesztettek
róla; kéri Kunovicsot, hogy semmit se higgyen el ebből.
40] Mellesleg
Gyula ostromának elrendelése sem volt egészen igaz. Erre a
temesvári pasa tett javaslatot még május elején, a szultán vagy a diván
azonban az adott pillanatban túl kockázatosnak ítélte a vállalkozást, s
lényegében kitérő választ adott neki. MD 6, 1134, 1202 sz.
41] MD 6, 1257.
sz. A. C. Schaendlinger: i. m., 64: 44. sz. E. D.
Petritsch: i. m., 162: 463. sz.
42] MD 5, 841. sz.
43] Később bizonyára
megváltozott a véleménye, hiszen Gyula elfoglalása
után a megnagyobbodott (és gyulaira átkeresztelt) szandzsák első helyre
került a temesvári vilájet belső hierarchiájában. Ld. Dávid G.: A
magyarországi, 125–126.
44] Pedig már
1565 májusában azt írta Ferhád agának, hogy az előttük álló
hadjáratban várhódításokra és szandzsák-cserére készül, amihez kérte az
udvari jóbarát támogatását. Az meg is ígérte — ezek szerint hiába —, hogy
,,ha alkalom nyílik rá, nem sajnáljuk a fáradságot, minden módon
igyekszünk és törekszünk [segíteni]''. Mindenesetre részletes híreket vár
tőle a hadjárati eseményekről. HHStA, Turcica 20 Konv. 4, 39a. E. D.
Petritsch: u. o. Az utolsó mondat arra utal, hogy a ,,politikai családok''
tagjai információkkal is ellátták és segítették egymást.
45] Bár július
9-én a budai beglerbég mellé rendelték, ezt az utasítást
hamarosan visszavonhatták, mert végül Musztafa pasa seregében tűnik fel.
MD 6, 1375. sz.
46] 1504–1566.
Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király
fiának, legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete
(Verancsics-évkönyv). Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta
Bessenyei József. apest, 1981, 117.
47] Forgách F.: i. m., 828. Vö. Memoria rerum, 118.
48] N. Istvánffy: i. m., 283.
