Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ács Pál
Osztrák és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok:
Mahmúd és Murád terdzsümán [1]
PALIMPSZESZT, 10. szám, 1998 április
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Ismeretes, hogy
a 16. századi Oszmán Birodalomban aligha létezett
értékesebb árucikk az eleven embernél. A szultán európai hadjáratai
nyomán rabok sokaságát hajtották a birodalom belsejébe.[2] Az oszmánok
fogságába esett keresztény ifjak sokszor azon az áron menekülhettek
meg a kemény rabságtól - ez gyakran gályarabságot jelentett - ha
körülmetélkedtek, azaz muszlimmá, renegáttá, "törökké lettek".[3]
Így volt ez Magyarország oszmán uralom alatt álló részében éppúgy,
mint a fővárosban, Isztambulban. A rabsorsból való kiemelkedésnek
ezt az útját jól példázza egy magyarból lett oszmán íródeák levele:
"Én keresztyén fi vagyok; gyermekségemben rabbá estönk mind atyámval
egyetembe. Az atyám kiváltozék [azaz pénzen kiváltotta magát], és
engemet törökké tőnek... Annakutána engem török oskolában adának; azt
is megtanulám."[4] A budai János deákot, a levél íróját Arszlán budai
pasa nevelte ki kancelláriai szolgálatra. A hozzá hasonló tollforgató
magyar renegátok közül kerültek ki a budai pasák íródeákjai és
titkárai.[5]
Az isztambuli
janicsár-iskolákban és szeráj-iskolákban képzett áttért
ifjak legjava persze sokkal fényesebb hivatali pályát futott be, mint
a birodalom peremvidékén, az oszmán végvárakban és helyőrségekben
szolgáló, hasonló sorsú írástudók.[6] A szultán udvarában nagy becsben
álltak a dragománoknak (terdzsümánoknak) nevezett renegát szultáni
tolmácsok, akik a fordításon messze túlmenő, komoly szerepet játszottak
az oszmán diplomáciában. A császári dragománok a legrangosabb külügyi
tisztviselőknek számítottak, ők fogadták az európai diplomatákat,
ők vezették a népes oszmán követégeket, s értelemszerűen az oszmán
hírszerzés kulcsfigurái, csaknem mindig kettős ügynökök voltak.[7]
A vallásváltoztatás
és a magas szultáni szolgálat életre szólóan
megszabta a sorsukat, nem tudunk arról, hogy bármelyikük hűtlenné
vált volna a muszlim valláshoz és a szultánhoz.[8] Mindazonáltal
rendkívül érdekes figyelemmel kísérnünk azt, hogy miként ápolták
anyanyelvi tudásukat, ismerték-e szülőföldjük történelmét, irodalmát,
kultúráját. Legalább ennyire izgalmas nyomon követni vallási nézeteik
megnyilvánulásait. ők ugyanis minden más oszmánnál többet tudtak a
kereszténységet megosztó vallási küzdelmekről. Kérdés, bekapcsolódtak-e
a szülőföldjükön dúló hitvitákba?
Két isztambuli
tolmács-diplomata párhuzamos életútját vázoljuk most
föl. Az egyikük anyanyelve német volt, a másikuké magyar. A bécsi
születésű Mahmúd terdzsümán eredeti neve Sebold von Pibrach volt,[9]
a Nagybányáról származó Murád dragomán pedig születésekor a Somlyai
Balázs nevet kapta.[10] A diplomáciai tevékenységen túl mindketten
írók és költők is voltak, irodalmi hagyatékuk a 16. századi
magyar-oszmán kulturális kapcsolatok legfontosabb dokumentumai közé
tartozik. Mahmúd török nyelven írt magyar krónikája, a `Tarih-i Ungurus`
régóta foglalkoztatja a magyar történészeket és irodalomkutatókat.[11]
Murád dragomán pedig mint az egyetlen ismert magyarul író oszmán-török
költő szerzett magának nevet az irodalomtörténetben. Egyúttal az ő
`Himnusz`a az egyedüli olyan muszlim hitbuzgalmi irat a 16. században,
amely a magyarországi keresztények vallási kontroverziáiba iszlám
oldalról bekapcsolódik.[12]
Mind Mahmúddal,
mind Muráddal több magyar, német és osztrák
tanulmány foglalkozik, ám közös sorsuknak, egymással való személyes
kapcsolatuknak és gyakori együttműködésüknek eleddig még senki sem
szentelt figyelmet. Való igaz, hogy a rájuk vonatkozó források rendkívül
szűkösek, s az adatok értelmezése nagy körültekintést igényel. A
kútfőkben szereplő oszmán személyek természetesen egytagú neveket
viselnek, s ezeket gyakran összekeverik, félreértik és -írják.[13]
Nem csoda, hogy a kor oszmán szereplőinek azonosítása körül ma is nagy
még a zavar. A Mahmúdra vonatkozó legújabb kutatások, elsősorban Ernst
Dieter Petritsch és Szakály Ferenc tanulmányai nyomán néhány, kettejük
kapcsolatát illető feltevést mégis meg lehet kockáztatni.
Mahmúd terdzsümánról
csak a legutóbbi időben derült ki, hogy egy bécsi
zsidó kereskedő, Jacob von Pibrach Sebold nevű fiával azonos.[14]
Petritsch sok félreértést tisztázó tanulmánya szerint továbbra sem
tudjuk, hogy mikor és mi okból került oszmán fogságba. Petritsch
rendkívül kritikusan viszonyul az 1567-es császári követséggel
Isztambulba érkezett Marcantonio Pigafetta `Itinerarió`jához,
mely életteli leírást ad a szultán dragománjairól, köztük az idős
"Mahometto dragomano"-ról, aki korábban "német nemes" volt
s kitűnően
beszél latinul és más nyelveken. Pigafetta azt is elmondja, hogy
a dragomán II. Lajos magyar király apródjaként vonult a mohácsi
csatába, ott fogták el az oszmánok, s ekkor került a szerájba.[15]
A pontatlanságok ellenére világos, hogy Pigafetta magával a híres
oszmán politikussal találkozott. Mahmúdot már 1541-ben olyan
diplomataként említik, aki régtől fogva oszmán szolgálatban áll,[16]
nem lehetetlen tehát, hogy valóban az 1526-as mohácsi csatában fogták
el.
Rendkívül érdekes,
hogy a magyar származású Murád tolmács származására
szintén nemrégiben derült fény. A Varjas Béla és Szabó András által
talált emlékkönyv-bejegyzések bizonyítják, hogy a renegát Murád bég
Nagybányán született, Somlyai Balázsnak hívták, és a mohácsi ütközet
idején tizenhét éves volt.[17] Londonban őrzött muszlim katekizmusában
maga Murád is elmondja, hogy a mohácsi csatát követően került oszmán
fogságba, s muszlimmá lett.[18] 1573-ban az Ungnád Dávid isztambuli
követ kíséretében lévő Stephan Gerlach találkozott Muráddal, s
megtudta róla, hogy "valaha Bécsben tanult".[19]
Mindezek alapján
talán feltételezhetjük, hogy a két nagyjából egykorú
fiatalember együtt, egyszerre került az oszmánok kezébe. Sőt, az sem
kizárt, hogy már gyermekként, a bécsi iskolában tanulótársak voltak,
s együtt csatlakoztak Lajos király kíséretéhez.
Későbbi szoros
együttműködésükre utal az a tény, hogy Ungnád Dávidék
követszállását együtt látogatták meg. Gerlachnak az is feltűnt, hogy
kettejük közül a német származású tolmács, tehát Mahmúd a vezető.
Úgy tűnik fel tehát, hogy a magyar Murád bég Mahmúdnak, a szultáni
diplomácia magas rangú tisztviselőjének alacsonyabb beosztású,
közvetlen munkatársa volt.[20] Murád gyakran találkozhatott a
legkülönfélébb keresztény követségek tagjaival, akiknek barátságát
tudatosan kereste. Arnold Manlius albumába - szokása szerint - három
nyelven írta be a következő szentenciát: "Sokkal jobb az ellensíg
az olyan barátnál, akki teveled nem egyet érez" (vö. Cicero: `De
amicitia` 24, 90).
Nem tudni, elkísérte-e
Murád Mahmúdot európai követútjaira. Mahmúd
1541 és 1575 közt nagyon sok diplomáciai missziót vezetett Bécsbe,[21]
Erdélybe,[22] Lengyelországba,[23] Itáliába, Franciaországba.[24] A
halál is egyik követútján érte, Prágában.[25] Nagyon valószínű, hogy
1550-től Mahmúd és Murád együttműködtek a Porta erdélyi ügyeinek
intézésében, ahol Rüsztem pasa nagyvezír politikai szándékait
próbálták érvényre juttatni. Az oszmánok ekkor a Habsburg-kézben
egyesült Erdély és a királyi Magyarország közé kívántak éket verni,
s Szapolyai János és Izabella királyné fiát, János Zsigmondot
próbálták visszahozni Erdély trónjára.[26]
Mahmúd mint
a Porta magyar és erdélyi ügyeinek felelőse 1550 márciusában
Bécsben tárgyalt Ferdinánddal, s közben kikémlelte a király Fráter
Györggyel szőtt kapcsolatait.[27] Később, 1550 nyarán ő vitte be
Erdélybe oszmán követség élén a szultán János Zsigmondot támogató s
Martinuzzit elítélő parancsát. Személye - mint a Porta politikájának
legfőbb erdélyi képviselőjéé - széles körben ismeretes volt, Tinódi
Sebestyén is többször szerepelteti őt a korszak történetét feldolgozó
verses históriájában.[28]
Egy évre rá
érkezett Erdélybe Murád is, akit Martinuzzi Fráter György
meggyilkolását követően a Habsburg-seregek harminc hónapig tartó
fogságba vetettek.[29] Ám nem ő volt ott az egyetlen oszmán fogoly.
A források több lefogott csaust emlegetnek, köztük "Mehmed" főcsaust
is.[30] Mivel a Mehmed és a Mahmúd neveket rendre összetévesztették,
nem lehetetlen, hogy Mahmúd és Murád együtt kerültek Castaldo császári
generális fogságába. Mahmúdról egyébként 1550 és 1553 közt hallgatnak
a források. Az elfogott főcsaus "dervis" néven emlegetett "famulusában"
a szakirodalom eddig is Murádot vélte felismerni.[31] Murádot maga
Rüsztem pasa váltotta ki a rabságból, a nagyvezír mutatta be Szülejmán
császárnak, aki megtette őt portai tolmácsnak, a latin és magyar
szövegek fordítójának.[32] Murád tehát csak 1553-tól dolgozott
szultáni tolmácsként. Nagyon valószínű, hogy Murád kinevezését -
közös szabadulásuk után - egykori bécsi tanulótársának, Mahmúdnak
köszönhette.
A két oszmán
dragomán közeli kapcsolatából arra is joggal
következtethetünk, hogy ránk maradt történelmi és irodalmi műveik is
bizonyos fokú együttműködés eredményeképp születtek. Rajtuk kívül nem
ismerünk olyan isztambuli oszmánokat, akik a 16. században a magyar
történelem és irodalom terén bárminemű tevékenységet folytattak
volna.[33]
Mahmúd az 1540-es
években írta nevezetes magyar történeti művét, a
`Tarih-i Ungurus`-t. Újabban feltételezik, hogy a könyv elkészítéséhez
egy magyar nyelvben járatos segítőtársat is igénybe vett.[34] Különösen
érdekesek ebből a szempontból az egykor Bécsben őrzött `Képes krónika`
arab betűs bejegyzései.[35] Felmerült, hogy a széljegyzetek esetleg
Mahmúdtól származhatnak, aki saját művének szerkesztésekor valóban
megfordult Bécsben.[36] Csakhogy ezek a bejegyzések magyar nyelvűek,
s így inkább lehetnek a magyar anyanyelvű konzultánséi. Nem lenne
meglepő, ha kiderülne, hogy ez a segítőtárs Murád, azaz Somlyai Balázs
volt. őtőle ugyanis valóban ismerünk magyar szövegeket arab betűkkel
lejegyezve.[37]
Tudjuk, hogy
Murád maga is foglalkozott történeti művek fordításával.
Idős korában, 75 évesen került ismeretségbe az 1584-85-ös császári
követség tagjaival, Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval.
Löwenklau Murád béget művelt, sok nyelvet beszélő emberként mutatja
be (arab, perzsa, oszmán-török, latin, magyar és horvát), s azt is
tudatja, hogy az öreg tolmácsot mértéktelen borszeretete miatt
elbocsátották állásából.[38] 1571-ben Arnold Manlius Stammbuch-jába
be is írta a következő bölcsességet: "Az bor vín embernek szopni valo
teje". Kérdés persze, hogy Murád kegyvesztése mögött nem a befolyásos
felettes, Mahmúd halála áll-e? Alighanem így történt, hiszen a neves
diplomata egykori munkatársa, az "öreg Murád" egy évvel Mahmúd halála
után Ungnád Dávid közbenjárását kérte a szultánnál, mert mind ő, mind
gyermekei állás és fizetés nélkül maradtak.[39] Murád dragomán ekkor
irodalmi és történelmi ismereteit próbálta eladni a nyugati követeknek.
Sikerrel. Komoly pénzt kapott az általa latinra fordított oszmán-török
krónikáért, melynek legfontosabb része Nesri történeti műve volt.[40]
Ezt a kódexet (`codex Hanivaldanus`) Löwenklau felhasználta latin és
német nyelvű híres munkájához, a `Historiae Musulmanae Turcorum`hoz.
Kevesen tudják, hogy ez a könyv, mely sokáig az oszmán történelemre
és az oszmán szokásokra kíváncsi nyugati olvasók csemegéje volt, egy
magyar renegát tolmácsnak köszönheti a létét.
A kor politikusai
keleten és nyugaton egyaránt óhatatlanul beleütköztek
a vallás problémáiba. Az oszmánok általában pragmatikusan szemlélték
a meghódított keresztény országok vallási csatározásait. Ha tehették,
kitértek a véleménynyilvánítás elől hitvitákban, ha nem, annak a
félnek adtak igazat, amelynek győzelmét helyi, pillanatnyi érdekeik
alapján számukra kifizetődőbbnek vélték.[41] Mégis kétségbevonhatatlan
tény, hogy uralmuk alatt a reformáció tanai rohamosan terjedtek,
s az iszlám sajátos vallási türelme a legradikálisabb protestáns
felekezeteket is megtűrte. A keresztény teológiai disputáktól távol
tartották magukat a muszlimok.[42]
A renegát oszmán
diplomatákra ez az általános megállapítás aligha
vonatkoztatható. ők állandóan egykori hazájuk értelmiségijei közt
mozogtak, rájuk nem volt jellemző a keresztényekkel szembeni általános
muszlim bizalmatlanság. Ha ritkaságszámba megy is, mégsem véletlen
tehát, hogy mind Mahmúd, mind Murád belebonyolódtak a keresztények
közti vitákba.
Köztudomású,
hogy egyes radikális protestáns gondolkodók Erdélyen
át végül is Isztambulban kötöttek ki, ahol az 1570-es években
valamiféle unitárius "lobbyt" hoztak létre. A legnevezetesebb
isztambuli szentháromságtagadó a Heidelbergből menekült Adam Neuser
volt, aki belső fejlődésének végpontján áttért az Iszlámra.[43]
újabban vált ismeretessé, hogy Neusert Mahmúd házában szállásolták
el, s általában Mahmúd látta el a renitens isztambuli protestánsok
- többségükben németek felügyeletét.[44] Az is megtörténhetett,
hogy Mahmúd alkalomadtán segítségükre kelt az unitáriusoknak a
kálvinistákkal folyó ádáz küzdelmükben.
1574-ben az
oszmán uralom alatt álló kálvinisták a nagyharsányi
zsinaton halálra ítélték unitárius vitapartnerüket, Alvinczi Györgyöt,
kihasználva, hogy az a Koránra is tett becsmérlő megjegyzéseket.[45]
Az elkeseredett unitáriusok ekkor a Portán kerestek támogatást a
revanshoz. Ezt meg is kapták, mégpedig "a hatalmas császárnak tolmácsa
levele" által, aki egyenesen biztatta őket, hogy vegyenek elégtételt
Kálvin hívein.[46] Többeket foglalkoztat, vajon ki lehetett ez a
befolyásos tolmács.[47] Van, aki azt mondja, a tolmács maga Neuser
volt.[48] Adam Neuser azonban sohasem szolgált szultáni tolmácsként,
s bármily otthonosan mozgott is isztambuli körökben, arra nem volt
hatalma, hogy ilyen súlyú ügyekben felhatalmazást vagy bátorítást
adjon bárkinek.[49] Sokkal inkább Neuser felügyelőjét és pártfogóját,
Mahmúd terdzsümánt gondolhatjuk a levél szerzőjének. Neki megvolt
a kellő hatalma, hogy eljárjon ebben az ügyben. Annál is inkább így
lehet ez, mert a kérdéses időpontban, 1575 februárjában Mahmúd éppen
Magyarországon tartózkodott, ekkor ment utolsó követi állomása, Prága
felé.[50]
Murád ránk maradt
életműve iszlám kegyességi irodalom. Prózai és
verses írásait keresztény olvasóközönségnek szánta, hogy - miként írja
- "kedvet ébresszen bennük az Iszlámra".[51] Hosszú erdélyi fogsága
során több ízben megpróbálták visszatéríteni a keresztény hitre, de
ő állhatatos maradt. Állítása szerint `Himnusz`ának magyar változatát
fogsága alatt szerezte, 1550 és 1553 közt. A három nyelven - latinul,
magyarul és törökül - írt vers ránk maradt változata azonban jóval
későbbről, az 1580-as évek elejéről való. Ennek lényege egy a Tórával
és az Evangéliummal összeegyeztetett egységes iszlám Istentan. A vers
nélkülöz minden erőszakot, fölényességet vagy térítő szándékot, s
hangsúlyozza a kegyes életvezetés fontosságát mint a vallás alapját.
Az Iszlámot olyan univerzalisztikus vallásként mutatja be, amelyet
a szélsőséges dogmatizmustól eltávolodó egyistenhivők, így a
keresztények is nyugodt lelkiismerettel elfogadhatnak. Rendkívül
szembeötlő a költemény egyértelműen protestáns érvrendszere: "Mert
az írás azt mondja, hogy az Istent / Meg nem ismerhetjük, mígnem
magunkat [meg nem ismerjük], / Ha esmerénk ilyen semmi voltunkat,
/ Csak ő vagyon, nincsen más, tudjuk őtet." Vagy: "Nincsen üdvösség
az cselekedetben, / De az Istennek ő adományában..." stb.[52]
Murádot már
erdélyi katolikus fogvatartói is kegyes muszlimként
ismerték, azt mondták rá, "türk papasi", azaz "török" (értsd:
mohamedán) "pap", aki a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot is
ismeri.[53] Kérdés azonban, hogy - miként írja - már ekkor a magyar
protestáns frazeológia tárházából merítve védelmezte-e "igaz hitét"?
Nem lehetetlen,
de valószínűtlen. Versének univerzalizmusa, s
egyáltalán az a szándéka, hogy az Iszlámot a magyarok és más
keresztények számára népszerűvé, elfogadhatóvá tegye, inkább abból
az antitrinitárius szellemi környezetből kaphatott biztatást, amelynek
- tudjuk - felettesével, Mahmúddal és a renegát unitárius Neuserrel
együtt az 1570-es évek Isztambuljában tagja volt. De másképpen is
felfogható a vers üzenete, mégpedig úgy, hogy ez válasz a keresztény
vallásegységesítési törekvésekre,[54] vagyis, hogy Murád szerint
csupán egyféle vallási univerzalizmusnak van helye a földön: az
Iszlámnak.
Mahmúdnak és
Murádnak különleges sors jutott. Részesei, sőt eleven
szereplői voltak a 16. század nagy népi, nyelvi, vallási mozgásainak.
S mint akik népek, nyelvek és vallások közt ide-oda közlekedtek,
különlegesen gazdag tudással rendelkeztek mindezekről a mozgásokról.
Kár, hogy ennek a tudásnak csupán a töredéke maradt ránk.
Jegyzetek
[1] A dolgozat
rövidített angol nyelvű változata elhangzott az
`Europa und die Türken in der Renaissance` című Wolfenbüttelben
tartott konferencián (1997. szeptember 22-26.): `Tarjumans Mahmud
and Murad. Austrian and Hungarian Renegades As Sultan's Interpreters.`
Köszönettel tartozom Szakály Ferencnek, aki átadta nekem Mahmúd
terdzsümán követútjaira vonatkozó adatgyűjtését. Ebből csupán a két
portai tolmács személyes kapcsolatára vonatkozó - általam korábban
nem ismert - adatokat vettem át.
[2] Takáts Sándor,
A török és a magyar raboskodás; `A pribékek`,
in `Rajzok a török világból`, vol. I., Budapest, 1915, p. 160-303,
304-335; Tardy Lajos, `Rabok, követek, kalmárok az oszmán
birodalomról`, Budapest, 1977.; Fodor Pál, `Adatok a magyarországi
török rabszedésről`, in `Hadtörténeti Közlemények`, CIX (1996),
fasc. 4., p. 133-142.; Pálffy Géza, `A rabkereskedelem és rabtartás
gyakorlata és szokásai a 16-17. századi török-magyar határ mentén.
Az oszmán-magyar végvári szokásjog történetéhez`, in `Fons`, IV
(1997), fasc. 1., p. 5-78.
[3] Takáts,
1915, vol. I, p. 168-170, 306-308.; Szakály Ferenc,
`Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi
Isztambulban`, in `Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái
[1570]`, kísérő tanulmány, Budapest, 1983.
[4] A levél
kiadva: `A budai basák magyar nyelvű levelezése
(1553-1589)`, kiad. Takáts Sándor, Eckhardt Ferenc, Szekfű Gyula,
Budapest, 1915, p. 17-18. (No 19. - 1565. október 27.)
[5] Takáts Sándor,
`Oroszlán basa`, in `Rajzok a török világból`,
vol. IV, Budapest, 1928, p. 75.; Uő, A magyar és török íródeákok,
in Művelődéstörténeti tanulmányok a 16-17. századból, szerk. Benda
Kálmán, Budapest, 1961, p. 173.
[6] Matuz József,
`Az Oszmán Birodalom története`, Budapest, 1990,
p. 73.
[7] Franz Babinger,
`Pfortendolmetsch Murad und seine Schriften`. in
`Literaturdenkmäler aus Ungarns Türkenzeit`. Hrg. von Franz Babinger,
Robert Gragger, Eugen Mittwoch und J. H. Mordtmann. Berlin und
Leipzig, 1927. p. 33-54.; Matuz József, `Die Pfortendolmetscher zur
Herrschaftzeit Süleymans des Prächtigen`, in `Südost-Forschungen`,
XXXIV (1975), p. 26-60.; Szakály Ferenc-Tardy Lajos, `Nyomozás egy
magyar származású szultáni tolmács után`, in `Keletkutatás`, 1989.
ősz. p. 60-67.; Szakály Ferenc, `Egy magyar szpáhi a 16. században:
a rejtélyes esztergomi "Andreja deák"`, in `Keletkutatás`, 1992. ősz.
p. 127-138.; Szakály Ferenc, `Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a
korai magyar polgárosodás kérdéséhez`, Budapest, 1995. (Humanizmus és
reformáció, 23).; Ács Pál, `Andreas Dudith's Turkish brother in-low
`(sajtó alatt mint a Zágrábi Egyetemen készülő Dudith-kötet része)
[8] Szakály, 1995, p. 257.
[9] Veress Endre,
`Izabella királyné (1519-1559)`, Budapest, 1901,
p. 301.; Matuz, 1975, p. 49-51.; Ernst Dieter Petritsch, `Der
Habsburg-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547`, in `Mitteilungen
des Österreichischen Staatsarchivs`, XXXVIII (1985), p. 49-80.
[10] Varjas
Béla (`Balassi Bálint és a 16. század költői`, vol. II,
Budapest, 1979, p. 1014) Wolfenbüttelben talált egy ezidáig publikálatlan
emlékkönyv-bejegyzést, amely azt bizonyíthatná, hogy a renegát Murád
bég eredeti magyar neve Somlyai Balázs volt (Szakály-Tardy, i. m.
60-67.; Horváth Iván, `Egy kiaknázatlan műfajtörténeti forráscsoport:
XVI. századi kéziratos versgyűjtemények`. ItK 1983. 1-3. 80.).
Érdekes, hogy Varjas ugyanott találta meg Csöbör Balázs képeskönyvét
(Herzog August Bibliothek 206. Blankenburg), s ezt közlésre átengedte
Szakály Ferencnek. A kötet előszavában Szakály már említi a
wolfenbütteli emlékkönyvet Somlyai Balázs nevével, de sajnos jelzet
nélkül.
Miközben a wolfenbütteli emlékkönyvet továbbra is keressük, Szabó
András rátalált egy másik album amicorumra, mely Murád bejegyzéseit
tartalmazza - ezúttal Heidelbergben (Universitätsbibliothek Heidelberg.
Hs 487.). Andrea Alciati `Emblematá`jának egyik példányáról van
szó (Frankfurt am Main. 1566), amely Arnold Manlius későbbi kölni
orvosprofesszor emlékkönyvéül szolgált. A könyv tulajdonosa keresztény
követség tagjaként 1571-ben Konstantinápolyban járt, ekkor találkozott
Murád béggel, aki többek közt a következőket írta be albumába:
"Dominus Muratus interpres curie excellentissimi Cesaris turcorum,
Sultani Selimi [II. Szelim: uralkodott 1566-1574], olim in Hungaria
Blasius Somlyay de Rivulo Dominarum [=Asszonypataka=Nagybánya]
ungarice Szathmar Banya vocata civitate. Murat beg, hatalmas twrewk
czaszarnak tolmacza, Magyar orszagba rigen Somlyay Balas Nagy Banyay.
In Constantinopoli, mense Maio, anno virginei partus 1571, anno
prophete Muhamedi 978."
Ezzel Murád dragomán eredeti magyar nevének kérdése megoldódott.
[11] Hazai György,
`"Tarih-i Ungurus" - Eine Hanschrift aus der
Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften`, in `Jubilee
Volume of the Oriental Collection 1951-1976`, Budapest, 1978, p.
89-93.; `Nagy Szülejmán udvari emberének magyar krónikája. A Tarih-i
Ungurus és kritikája`, ford. és a bevezető tanulmányt írta Hazai
György, Budapest, 1996.
[12] Kiad. Babinger,
i. m. p. 33-54.; Varjas, i. m. 596-612.; Kritikai
kiadása az RMKT soron következő XVI. századi sorozatának 11. kötetében
jelenik meg. - Murád Himnuszának vallástörténeti kuriozitásairól lásd:
Horváth Iván, i. m. p. 80.
[13] Vö. Szakály, 1995, p. 256.
[14] Petritsch,
p. 60-61.; Szakálynál (i. m. 1995, passim) mindenütt
hibásan: "Pribrach". Mind Petritsch, mind Szakály figyelmét elkerülte,
hogy Veress Endre már 1901-ben tisztázta Mahmúd származásának kérdését
(Veress, i. m. 301. 3. j.)
[15] "Mahometto
dragomano [=Mahmúd]: Ma per esser favorito da
Mahometto bassa, oltra la grossa entrata, ch'egli ha, č anteposto a
Mahometto, pur anc'egli dragomanno, nobile Tedesco, et di maggior etŕ
et di piú prontezza nel parlar delle lingue. Parla benissimo latino,
et č huomo che dimostra haver giudizio, et essere destro ne maneggi.
Costui essendo paggio di Lodovico, re di Ungaria, dopo la rotta di
Moacch fú preso da Turchi, et posto nel serraglio." in Peter Matkovic,
`Putopis Marka Antuana Pigafette u Carigrad od god 1567`, in `Starine`,
Zagreb, 1890, p. 143. Vö. Peter Matkovic, `Putovanja po Balkanskom
poluotoku XVI. vijeka. Putopis Marka Antuana Pigafette, ili drugo
putovanje Antuna Vrancica u Carigrad 1567 godine`, in `Rad`, 1890, p.
65-168.; Florio Banfi, `Pigafetta Marcantonio, Veranzio Antal katonai
szakértője`, in `Hadtörténeti Közlemények`, 1936, p. 58-74.
[16] Petritsch, p. 60.
[17] Varjas,
p. 1014.; Szakály, 1983, p. 11.; Szakály-Tardy, 1989,
p. 64.
[18] `Coequalitas faciei versus Deum`, lásd Babinger, p. 35, 40.
[19] `Stephan
Gerlachs deß Aeltern Tage-Buch der... durch den
Wohlgebohrnen Herrn Hn. DAVID UNGNAD... glücklichst-vollbrachter
Gesandtschafft`, ed. von Samuel Gerlach, Frankfurt, 1674.; Magyar
kiadása: `Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai`, ford., bev. Kovács
József László, jegyz. Fenyvesi László, Kovács József László, Budapest,
1986, p. 144.; Matuz, 1975, p. 53.; Szakály, 1995, p. 256.
[20] Ungnád, 1986, p. 144.
[21] Petritsch, passim
[22] Eudoxiu
Hurmuzaki, `Documente privitóre la istoria Romanânilor`,
vol. II/1., publ. de Neculai Iorga, Bucuresti, 1900, passim.
[23] Veress, passim
[24] Matuz, 1975, p. 49-51.
[25] Takáts
Sándor, `Török követjárás a hódoltság korában`, in `Rajzok
a török világból`, vol. II, Budapest, 1915, p. 367-370. - Mahmúd
megérkezéséről Prágába Sir Philip Sidney is beszámol Jordán Tamáshoz
írt levelében: `The Completed Prose Works`, vol. III, Oxford, 1965, p.
102.
[26] Szakály, 1995, p. 207.
[27] Veress, p. 301.; Petritsch, p. 63.
[28] Tinódi
Sebestyén, `Krónika`, kiad. Sugár István, bev. Szakály
Ferenc, jegyzetek Sugár István és Szakály Ferenc, Budapest, 1984, p.
109-110, 114, 516.
[29] Kropf Lajos, `Terdsüman Murád`, in `Századok`, 1897, p. 387-390.
[30] Georg Pray,
`Epistolae procerum Regni Hungariae`, vol. II,
Preßburg, 1806, p. 343, 352, 367.
[31] Joseph
von Hammer-Purgstall, `Geschichte des Osmanischen
Reiches`, vol. III, Pest, 1827-1835, p. 724.; Babinger, p. 36-37.
[32] Hammer,
vol. IV, p. 111.- Lásd Murád török nyelvű előszavát három
nyelven írt `Himnusz`ához: Babinger-Gragger-Mittwoch, Literaturdenkmäler,
p. 143-146.
[33] Mahmúd
még idős korában is rendelt könyveket Bécsből. Tudjuk,
hogy 1573-ban két "Theatrum orbis"-t és más könyveket küldenek neki
saját kérésére. Minderről lásd: Takáts Sándor, 1961, p. 179.
[34] Hazai, 1996, p. 15.
[35] Zsinka
Ferenc, `A bécsi Képes Krónika török bejegyzései`, in
`Magyar Könyvszemle`, XXX (1923), p. 248-250.
[36] Hazai, 1996, p. 19.
[37] Bodleyan
Library, Oxford, Marsh 179. - Robert Gragger, `Der
magyarische Text von Murad's "Glaubenshymnus`" mit deutscher
Überstzung, in `Literaturdenkmäler`, p. 55-69.
[38] Johannes
Löwenklau, `Neuwe musulmanische Histori türkischer
Nation`, Frankfurt am Main, 1590, p. 8.; Babinger, p. 39.
[39] Ungnád, 1986, p. 195.
[40] `Török
történetírók`, ford. és jegyzetek Thúry József, vol. I,
Budapest, 1893, p. 29-31.
[41] Fekete
Lajos, `Budapest a törökkorban`, Budapest, 1944 (Budapest
története, 3.), p. 158-159.
[42] Szakály, 1995, p. 311-316.
[43] Christopher
J. Burchill, `Die Heidelberger Antitrinitarier`,
Baden-Baden-Bouxwiller, 1989 (Bibliotheca Dissidentium, 11.), p.
107-156.
[44] Szakály, 1995, p. 317, 321.
[45] Szakály
Ferenc, `Volt-e református-unitárius hitvita 1574-ben
Nagyharsányban`? in `A Ráday Gyűjtemény Évkönyve`, VII (1994), p.
14-31.; Balázs Mihály, `Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli
antitrinitarizmus kezdetei`. (Doktori értekezés.) Szeged, 1996, p.
51-71.
[46] Válaszúti
György, `Pécsi disputa` [1588], kiad. Németh S.
Katalin, előszó, jegyzetek Dán Róbert, Budapest, 1981 (Régi Magyar
Prózai Emlékek, 5), p. 106.
[47] Szakály, 1994, p. 26.; Balázs, 1996, p. 64-65.
[48] Pirnát
Antal opponensi véleménye Balázs Mihály doktori
értekezéséről, 1997 (kézirat)
[49] Ungnád,
1986, p. 149, 153, 157, 162, 169.; Szakály, 1995, p.
319-322.
[50] Budai basák,
p. 72-76. - 1575. február 5., február 20., március
30., No 68., 69., 71. - A levelekből kiderül, hogy Mahmúd, a szultán
"fő emböre", Bécsből Prágába tartva megállt Budán is (február 1.),
ahol - a nevezetes budai hitvita (február 8.) előtt mindössze öt
nappal (Balázs, 72.) - számos aktuális kérdést megvitatott Szokollu
Musztafa pasával. Innen folytatta útját Esztergomon, Komáromon
(február 3.), Somorján (február 9.) és Pozsonyon (február 11.) át
Prága felé.; Takáts, 1915, vol. II, p. 367-370.; Uő, `Török-magyar
társadalmi érintkezés`, in Takáts, 1928, p. 30-31.; Matuz, 1975, p.
51.
[51] Literaturdenkmäler, p. 143-146.
[52] Horváth Iván, p. 80.
[53] Murád valószínűleg
tagja volt valamelyik dervisrendnek. Különösen
jelentős volt ezek között a janicsárokkal szoros kapcsolatban álló
bektasi rend, melyhez a híres budai Gül Baba-tekke is tartozott; vö.
Fekete, p. 269-271.
[54] Lech Szczucki,
`Két eretnek gondolkodó (Jacobus Palaeologus és
Christian Francken)`, Budapest, 1980 (Humanizmus és reformáció, 9.),
p. 70-71.; Szakály, 1995, p. 312-314.
---
