Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Pak
Sze Jong
versei
Fordította: Urbán Eszter
Forrás: Koreai költők (1920-1930)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Édesanyám
Édesanyám,
errefelé
tombolnak fagyos szélviharok,
de nálad ott fönn,
a magas hegyek közt
most farkashideg acsarog.
Édesanyám!
Gondolataim
feléd repülnek
s kicsiny kunyhód körül megülnek.
Lakótársad
az ínség,
mint a mesebeli öreganyóé.
Kunyhód hideg, nincs, aki fűtsön,
rőzsét az erdőn senki se gyűjt neked.
Fehér hajú, didergő édesanyám
kunyhójában jajgatnak a szelek.
Fiaid
felnövekedtek,
pajkos unokáid számát se tudod -
odafönn a hegyek közt mégis
magadban tengődsz,
nincsen támaszod.
Édesanyám!
Elhagytunk hálátlanul,
Magad maradtál törődött napjaidra,
s hajadra a tél hava hull.
Görnyedt
a hátad,
a földre szegzed tekinteted,
szegény jó édesanyám,
így tengeted életedet.
Hetven
esztendő
nyomja vállad,
öreg szemeddel vakoskodva
varrogatsz - késő éjszakáig
ég a gyertya nálad.
Fáradt
kezed a hidegben
meggémberedik,
anyám, verd meg rossz gyermekeid!
Tíz
éve már,
hogy nem törődnek veled.
Magamban egyre mondogatom:
jövőre hozzám költözöl,
itt könnyebb lesz az életed.
Édesanyám,
hát ennyi bánat
jut ki e földön az édesanyáknak?
Hópelyhek
hullnak ablakom előtt,
meleg bundákban járnak
az utcán a nők.
S
te ott fönn, ha tombol a szélvész,
a magányos hegyi tanyán
rongyos kabátban dideregsz.
Fáj érted a szívem,
Édesanyám!
Megint elmégy
Süvít
a szél, csontig hatol a fagy,
a város didereg.
Fiam, idegen földön bolyongtál,
de utadon kisért
a hazaszeretet.
Reményed
az egekig csapott föl;
szíved tiszta, mint a tavaszi fény,
de hova lett belőle a remény?
Hazatértél
szülőföldedre,
szívedben még élt a remény, a hit,
s szívet kerestél, hazádat, valakit ...
Még
nem is enyhült a didergető hideg,
s te csalódva
lábad magányos útnak egyengeted.
Menj
el, néked e város szűk lett,
menj el,
ifjú szíved a bosszú hevíti,
véredben lüktet.
Mint
katona, menetelsz, egymagad
a fagyos szélben,
cipeled szomorú sorsodat.
De
én tudom, fiam, te drága,
Parázslik még a reményed,
nem hervadt el nyíló virága.
Menj,
fiam, menj csak,
vár téged az északi ég.
Ott is fújnak a fagyos szelek,
de arra még
találhatsz igazi életet.
Fecskék
Ki
tudja, merről jöttetek,
északról, délről?
Hol van fészketek?
A bérceken odafönn,
embernemjárta sziklatetőn?
Szabadok
vagytok. tietek
a végtelen égbolt
s a téres föld;
elszálltok messzire,
ki ejthet rabul titeket?
Csöpp
szemetekkel
mindent megláttok;
s mily merészen szálltok!
Cikáztok, mintha zsonglőr játszanék veletek,
majd égbe fúródtok, mint a nyíl.
Ó, milyen merészen szálltok!
Kikacagtok
engem,
mert félnap is beletelt,
Míg lihegve megmásztam a sziklafalat -
ti meg fölértetek percek alatt.
közétek
vágyom, kicsi fecskék,
bárcsak én is fecske lehetnék;
szárnyam kitárva
veletek szállnék messzi határba.
Pitymallatkor,
midőn kigyúlnak az ormok
az első rózsaszín sugárban,
ti ott pihentek akkor.
Üde
harmatban mosakodtok,
nézitek: a párát fölszívja a nap
s völgyablakok csipkefüggönye foszlik.
Ti tudjátok a zsongó erdő titkát,
halljátok a fájó sóhajokat.
Idelenn
a földön cammog a medve;
ti fölrepültök a fellegekbe.
Itt kúszó kígyóként oson a tigris
s széttépi a szendergő állatokat;
ti mérföldeket röpültök át,
széthordjátok távoli országokba
az ember baját és bánatát.
Szálljatok,
fecskék, röpüljetek!
Űzzétek szét
a rút ködöket!
Kiaszott
a föld,
megrepedezik.
A paraszt a szomjas, sajgó sebekre
bő esőért esedezik.
Fecskék, röpüljetek,
hozzatok segítő fellegeket.
Szálljatok,
fecskék, röpüljetek!
Űzzétek szét
a rút ködöket!
Szülőhazám
Gyönyörűszép
vagy, szülőhazám!
Kék égbolt selyme alatt
érett kalász hullámzik a szélben.
Feléd röpít a gondolat.
Gyógyító
forrás buzog a völgyben,
a kertek alatt patak csacsog;
valamikor én ott halásztam ...
Emlékeimben ott vagyok.
Lapos
a föld itt, kevés a hegy,
a víznek a színe is más:
oly keserű a bujdosás!
Telehold
úszik a síkság fölött.
Régi ünnepre gondolok ...
Itt kutyák ugatnak.
Szívem nyugtalanul dobog.
Otthon
most csönd van;
aludni oson
vackába az erdő vadja már.
Én - kivert jobbágy,
szárnyaszegett madár,
csak bujdosom.
Paprikafüzér
piroslik a ház tetején,
érett gyümölcstől roskad a fa,
halkan zümmög a kézi malom ...
Az otthon még kinek oltalom?
Hányan vagytok még odahaza?
Senki
sem űzött el minket, senki,
de mégis menni kellett, menni ...
Miért ólálkodott reánk az éhhalál?
Hisz bőven termett az arany határ ...
Ó,
hányan mentek el!
Úr és paraszt,
ifjú, agg ...
De szívük otthon maradt!
S velük a bosszú, a harag.
Keleten
már pitymallik...
Darvak húznak a tó felett,
kiáltozásuk messzire hallik ...
Velük küldök, hazám, üdvözletet!
