Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pak Sze Jong versei
Fordította: Urbán Eszter
Forrás: Koreai költők (1920-1930)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Édesanyám

Édesanyám, errefelé
tombolnak fagyos szélviharok,
de nálad ott fönn,
a magas hegyek közt
most farkashideg acsarog.

Édesanyám!
Gondolataim
feléd repülnek
s kicsiny kunyhód körül megülnek.

Lakótársad az ínség,
mint a mesebeli öreganyóé.
Kunyhód hideg, nincs, aki fűtsön,
rőzsét az erdőn senki se gyűjt neked.
Fehér hajú, didergő édesanyám
kunyhójában jajgatnak a szelek.

Fiaid
felnövekedtek,
pajkos unokáid számát se tudod -
odafönn a hegyek közt mégis
magadban tengődsz,
nincsen támaszod.

Édesanyám!
Elhagytunk hálátlanul,
Magad maradtál törődött napjaidra,
s hajadra a tél hava hull.

Görnyedt a hátad,
a földre szegzed tekinteted,
szegény jó édesanyám,
így tengeted életedet.

Hetven esztendő
nyomja vállad,
öreg szemeddel vakoskodva
varrogatsz - késő éjszakáig
ég a gyertya nálad.

Fáradt kezed a hidegben
meggémberedik,
anyám, verd meg rossz gyermekeid!

Tíz éve már,
hogy nem törődnek veled.
Magamban egyre mondogatom:
jövőre hozzám költözöl,
itt könnyebb lesz az életed.

Édesanyám,
hát ennyi bánat
jut ki e földön az édesanyáknak?

Hópelyhek hullnak ablakom előtt,
meleg bundákban járnak
az utcán a nők.

S te ott fönn, ha tombol a szélvész,
a magányos hegyi tanyán
rongyos kabátban dideregsz.
Fáj érted a szívem,
Édesanyám!

 

Megint elmégy

Süvít a szél, csontig hatol a fagy,
a város didereg.
Fiam, idegen földön bolyongtál,
de utadon kisért
a hazaszeretet.

Reményed az egekig csapott föl;
szíved tiszta, mint a tavaszi fény,
de hova lett belőle a remény?

Hazatértél szülőföldedre,
szívedben még élt a remény, a hit,
s szívet kerestél, hazádat, valakit ...

Még nem is enyhült a didergető hideg,
s te csalódva
lábad magányos útnak egyengeted.

Menj el, néked e város szűk lett,
menj el,
ifjú szíved a bosszú hevíti,
véredben lüktet.

Mint katona, menetelsz, egymagad
a fagyos szélben,
cipeled szomorú sorsodat.

De én tudom, fiam, te drága,
Parázslik még a reményed,
nem hervadt el nyíló virága.

Menj, fiam, menj csak,
vár téged az északi ég.
Ott is fújnak a fagyos szelek,
de arra még
találhatsz igazi életet.

 

Fecskék

Ki tudja, merről jöttetek,
északról, délről?
Hol van fészketek?
A bérceken odafönn,
embernemjárta sziklatetőn?

Szabadok vagytok. tietek
a végtelen égbolt
s a téres föld;
elszálltok messzire,
ki ejthet rabul titeket?

Csöpp szemetekkel
mindent megláttok;
s mily merészen szálltok!
Cikáztok, mintha zsonglőr játszanék veletek,
majd égbe fúródtok, mint a nyíl.
Ó, milyen merészen szálltok!

Kikacagtok engem,
mert félnap is beletelt,
Míg lihegve megmásztam a sziklafalat -
ti meg fölértetek percek alatt.

közétek vágyom, kicsi fecskék,
bárcsak én is fecske lehetnék;
szárnyam kitárva
veletek szállnék messzi határba.

Pitymallatkor,
midőn kigyúlnak az ormok
az első rózsaszín sugárban,
ti ott pihentek akkor.

Üde harmatban mosakodtok,
nézitek: a párát fölszívja a nap
s völgyablakok csipkefüggönye foszlik.
Ti tudjátok a zsongó erdő titkát,
halljátok a fájó sóhajokat.

Idelenn a földön cammog a medve;
ti fölrepültök a fellegekbe.
Itt kúszó kígyóként oson a tigris
s széttépi a szendergő állatokat;
ti mérföldeket röpültök át,
széthordjátok távoli országokba
az ember baját és bánatát.

Szálljatok, fecskék, röpüljetek!
Űzzétek szét
a rút ködöket!

Kiaszott a föld,
megrepedezik.
A paraszt a szomjas, sajgó sebekre
bő esőért esedezik.
Fecskék, röpüljetek,
hozzatok segítő fellegeket.

Szálljatok, fecskék, röpüljetek!
Űzzétek szét
a rút ködöket!

 

Szülőhazám

Gyönyörűszép vagy, szülőhazám!
Kék égbolt selyme alatt
érett kalász hullámzik a szélben.
Feléd röpít a gondolat.

Gyógyító forrás buzog a völgyben,
a kertek alatt patak csacsog;
valamikor én ott halásztam ...
Emlékeimben ott vagyok.

Lapos a föld itt, kevés a hegy,
a víznek a színe is más:
oly keserű a bujdosás!

Telehold úszik a síkság fölött.
Régi ünnepre gondolok ...
Itt kutyák ugatnak.
Szívem nyugtalanul dobog.

Otthon most csönd van;
aludni oson
vackába az erdő vadja már.
Én - kivert jobbágy,
szárnyaszegett madár,
csak bujdosom.

Paprikafüzér piroslik a ház tetején,
érett gyümölcstől roskad a fa,
halkan zümmög a kézi malom ...
Az otthon még kinek oltalom?
Hányan vagytok még odahaza?

Senki sem űzött el minket, senki,
de mégis menni kellett, menni ...
Miért ólálkodott reánk az éhhalál?
Hisz bőven termett az arany határ ...

Ó, hányan mentek el!
Úr és paraszt,
ifjú, agg ...
De szívük otthon maradt!

S velük a bosszú, a harag.

Keleten már pitymallik...
Darvak húznak a tó felett,
kiáltozásuk messzire hallik ...
Velük küldök, hazám, üdvözletet!