Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Pak
Phal Jang
versei
Fordította: Pákozdy Ferenc
Forrás: Koreai költők (1920-1930)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A Déli Kapu
Örömmel
áldott város az én Szöulom.
Déli Kapunkat úgy öleli magához,
akár az ifjú szerelmes az élete párját.
Vidám erőtől duzzadó ez a város,
szíve is csupa csorduló bizalom.
A
küszködés tíz hosszú éve alatt
lehetett-e, jutott-e más vigasztalásom,
mint a mi Déli Kapunk? A hajnali ködben
nap-nap után ott érem, ott találom,
hangtalan őrzi városomat.
A
város népe is érzi mind, amit én.
Amikor e szorongó, bánat verte lelkek
az utakat imbolyogva sorra bejárják,
drága vigaszra kinél is, merre lelnek?
A Déli Kapunk - ez az egy remény!
Hogy
az édenből kiűzött a gyilkos erő,
s ököllel most a halállal szembe szálltam,
csak a Déli Kapunk üzenő szava biztat egyre:
"Ó, kedvesem, álld a harcot, állj ki bátran,
az ígéret napja jő, íme jő!"
Barátaim,
ha kitárjátok szíveteket,
hozzátok a Déli Kapu halk-csöndesen így szól:
"Ki csüggedsz, népem, a hosszú várakozásban,
szívvel-lélekkel állj neki, imhol,
az ígéret napja jő, közeleg."
A
kedvesemet, Boe Szunt, meg engemet,
sétálni ma is odavitt a hajnali óra.
Nem bírtam elszakadni Déli Kapunktól,
hisz őseink s unokáink védi, ójja,
féltő apaként, ki fedd, szeret.
(1926)
Éji vonat
Bolyongó
népem fáradt lelkét
viszi most zakatolva az éji vonat,
mint erdei ösvényeken szökellő
éjféli, riasztó, ördögi had.
Akár
a görcsös, fojtogató szív,
nyomaszt sötéten az éjjeli ég.
Batyuik közt ülnek az elűzöttek.
Szülőföldem, álmom, látlak-e még?
Falum,
te fészke szelíd galambnak,
hová lettél, ó, merre vagy?
A kattogó kerekek ütemére
homályos álmot kerget az agy.
Hideg
északi szél kopog az ablakunkon,
(a társaim álmán átüt a gond),
hagyj hát nyugodni, te éji vendég,
szemünk ma véres könnyeket ont.
De
az éji vonat űzi szét a sötétet,
"Elő-re, elő-re!" - robogva siet.
Segíteni csak kicsinyt ha tudnék!
Odavetném semmi kis életemet.
Elgyötrött
népem néma szívére
az ólmos éjnek a csöndje hajol.
Mikor virrad? Mikor ébredünk fel
e nyomasztó éjnek a karjaiból?
(1927)
Új város
Barátom,
új várost láttál-e?
Láttál-e nyüzsgő emberi kast?
Láttál-e sok összebúvó szerelmest,
kiket az öröm derűre fakaszt?
Nyomor,
elnyomás, vert, mostoha sorsunk
- a tegnapé, már mélybe merült.
Az éjjel együtt tovaszállt a bánat,
a hajnal fénye ma tiszta, derült.
Barátom,
láttad-e? Házak, utcák,
gyár, klub sorakoznak messzire szét.
Hallottad-e? Boldogan erre járók
léptei vernek fürge zenét.
Nyomor,
elnyomás, a régi évek
- a multé, mélyre merült, mese már.
Őszinte az ember, mint a gyermek,
szíve-lelke tárva, nem fedi zár.
Barátom,
hallod-e szólni az utcán
a vidám szavú ének friss ütemét?
Érzed? Új város illata árad!
Hallod? A nép dala mily üde, szép!
(1929)
A csindalle virág
Biztatnak:
a csindallét te énekeld meg.
Szerény költő én, mily szavakkal énekeljek
e szegény virágról, mely tavasszal a völgyeken
hervad el észrevétlen, csöndesen,
a hajnali széllel elmegy?
Megénekelni
nem engedi bánatom.
Hisz nem virít oly hosszan, mint a kukhua,
s oly tűzpirosan se tündököl soha-soha.
Megénekelni? Inkább elsiratom.
Barátaim,
láttátok már bizonnyal,
a nyár pompás virághada még ki se nyílt,
és már a tavaszról ád a piros csindalle hírt,
szélfútta völgyben búsan nyiladozó szirommal.
Csindalle!
belőled a tavasz szól,
Csindalle! te szólsz elsőnek a tavaszról.
Jelkép! a tavasz jöttét jelezed.
De vihar jő, tépdesi bús sziromleveled,
de vihar jő, harcosokat halálba hajszol.
Tudjátok-e,
én, a szegény költő,
miért siratom e virágot szüntelenül?
Mert harcosaink zord, mostoha sorsa
szívemre újra meg újra ránehezül.
Megénekelni?
Ily éneket nem enged bánatom,
hisz nem virít oly hosszan, mint a kukhua,
s oly tűzpirosan se tündököl soha-soha,
viharban törni, veszni - ez a sora.
Megénekelni? Inkább elsiratom.
Csindalle!
Virágod drága kelyhe
az új tavasz illatával telve,
csak meghúzódsz a vihartépázta völgyben
és szólsz mosolyogva, bölcsen:
"Nem az a virág, mely virít szép-hosszan.
A tavaszról hírt elsőnek én hoztam."
(1930)
Tavasz
Barátom,
eszedbe jut-e még?
A világot akkor a tél puha leple belepte,
a lélek alélt, lefogta a jég.
A veszendő sorsokat sirattuk egyre.
Fölöttünk szürke, reménytelen ég.
Barátom,
ó, idézed-e még?
A csikorgó fagyban és a metsző szélben,
hittük, immár utolér a vég,
s a kegyetlen hóviharban halljuk éppen
a világ végső leheletét.
De
a természet tüze titkon ég
s az öröknek hitt takarót legyűrte végre,
és hegyen-völgyön szerteszét
tavaszt üzenő szelek zúgják az égre:
"Ébredj, az élet újra szép!"
Életet
lehelő,
áldott, csodás erő!
Kegyetlen, zord szelek,
hová is lettetek?
Hólepel,
égő fagy,
merre bújsz, merre vagy?
Az élet szórja már
bilincsét, talpra áll.
Íme,
a kikelet
közénk visszasiet,
íme, most itt marad,
új diadalt arat.
Miénk
vagy már, tavasz,
a Földön dalt fakassz,
virágozz győztesen,
te örök győzelem!
(1936)
A patak
Akár
a nyári alkony, elborít a patak,
rét illatát viszi vígan szökve magával.
Fölötte ezerszám szállnak névtelen bogarak,
a partja tele gügyögő gyerekek hadával.
Gyermekkoromban
itt ért játék közben az est,
ifjú koromban a partján bús nótát tanultam.
Az ifjúságom őszbe hajlik, múlani kezd,
idézem álmaimat s a múltam...
A
patak fut és fut, sohse pihen,
és egy gyönyörű szép reggelen a tengerhez ér el.
Zord évek, utak után, hiszem,
reményeimnek tenger-hajnala gyúl ki fénnyel.
(1936)
Hívó hang szólt...
Hogy
tavasszal kedvesemmel, vadvirágos dombon,
szerelemről dalolgattam, elfeledve gondom,
a domb mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:
Bokrétádat
eleresszed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
búsan sírók várnak rád.
Hogy
a tónak csendes partján, egy szép nyári este,
rózsaszínű felhőt néztem, elbolyongva messze,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:
Áldott
álmod vízbe vessed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
jó emberek várnak rád.
Hogy
a tölgyfa árnyékában, holdas, őszi éjen,
néztem hulló leveleket, sóhajtozva mélyen,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:
Könnyes
kendőd elégessed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
jó barátok várnak rád.
Hogy
a téli hóviharban, havas réten, erdőn,
utat vesztve, remény nélkül, jártam én kesergőn,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:
Nem
járt utat ne keressed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
hű bajtársak várnak rád.
(1926)
Három vers
I. A híd
A
csermelymenti kis falunkban
a hajló hídon átmegyek,
hajnalban égszínkék reményre gyúltan,
és este zsibbadt kínnal térve meg.
Mint
katonát, visz fáradt léptem
szegény falunk keskeny során,
a hídon át, mely, egyszer még megérem,
vidáman hajlik lépteink nyomán.
II. Az arc
Alig
vonszolva fáradt, tépett testem,
térek szobámba késő éjszakán.
alvó apám arcán a ráncok hetven
év harcának nehéz sok útja tán.
Mikor
felnőttem gondra, küzdelemre
- tudtam, az élet ellen kell a harc -
ki tanított hát: ne légy te sohse gyenge?
Nem más, mint éppen ez a szótlan arc.
III. Tenger és hajós
Nem
akartam élni szegényen és megalázva,
az aszfaltos nagy térre jöttem ide.
Az akácok alatt találtam a jó barátra,
kezét fogom, így nevetek most messzire.
Nincs
párom, nincs gyerekem, se kincs, se vagyon,
jöhet elnyomás, az alázat már le nem ver.
Karomat, hajósok karját, felmutatom,
erős, félelmetes, akár a tenger.
(1928)
