Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pak Phal Jang versei
Fordította: Pákozdy Ferenc
Forrás: Koreai költők (1920-1930)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A Déli Kapu

Örömmel áldott város az én Szöulom.
Déli Kapunkat úgy öleli magához,
akár az ifjú szerelmes az élete párját.
Vidám erőtől duzzadó ez a város,
szíve is csupa csorduló bizalom.

A küszködés tíz hosszú éve alatt
lehetett-e, jutott-e más vigasztalásom,
mint a mi Déli Kapunk? A hajnali ködben
nap-nap után ott érem, ott találom,
hangtalan őrzi városomat.

A város népe is érzi mind, amit én.
Amikor e szorongó, bánat verte lelkek
az utakat imbolyogva sorra bejárják,
drága vigaszra kinél is, merre lelnek?
A Déli Kapunk - ez az egy remény!

Hogy az édenből kiűzött a gyilkos erő,
s ököllel most a halállal szembe szálltam,
csak a Déli Kapunk üzenő szava biztat egyre:
"Ó, kedvesem, álld a harcot, állj ki bátran,
az ígéret napja jő, íme jő!"

Barátaim, ha kitárjátok szíveteket,
hozzátok a Déli Kapu halk-csöndesen így szól:
"Ki csüggedsz, népem, a hosszú várakozásban,
szívvel-lélekkel állj neki, imhol,
az ígéret napja jő, közeleg."

A kedvesemet, Boe Szunt, meg engemet,
sétálni ma is odavitt a hajnali óra.
Nem bírtam elszakadni Déli Kapunktól,
hisz őseink s unokáink védi, ójja,
féltő apaként, ki fedd, szeret.

(1926)

 

Éji vonat

Bolyongó népem fáradt lelkét
viszi most zakatolva az éji vonat,
mint erdei ösvényeken szökellő
éjféli, riasztó, ördögi had.

Akár a görcsös, fojtogató szív,
nyomaszt sötéten az éjjeli ég.
Batyuik közt ülnek az elűzöttek.
Szülőföldem, álmom, látlak-e még?

Falum, te fészke szelíd galambnak,
hová lettél, ó, merre vagy?
A kattogó kerekek ütemére
homályos álmot kerget az agy.

Hideg északi szél kopog az ablakunkon,
(a társaim álmán átüt a gond),
hagyj hát nyugodni, te éji vendég,
szemünk ma véres könnyeket ont.

De az éji vonat űzi szét a sötétet,
"Elő-re, elő-re!" - robogva siet.
Segíteni csak kicsinyt ha tudnék!
Odavetném semmi kis életemet.

Elgyötrött népem néma szívére
az ólmos éjnek a csöndje hajol.
Mikor virrad? Mikor ébredünk fel
e nyomasztó éjnek a karjaiból?

(1927)

 

Új város

Barátom, új várost láttál-e?
Láttál-e nyüzsgő emberi kast?
Láttál-e sok összebúvó szerelmest,
kiket az öröm derűre fakaszt?

Nyomor, elnyomás, vert, mostoha sorsunk
- a tegnapé, már mélybe merült.
Az éjjel együtt tovaszállt a bánat,
a hajnal fénye ma tiszta, derült.

Barátom, láttad-e? Házak, utcák,
gyár, klub sorakoznak messzire szét.
Hallottad-e? Boldogan erre járók
léptei vernek fürge zenét.

Nyomor, elnyomás, a régi évek
- a multé, mélyre merült, mese már.
Őszinte az ember, mint a gyermek,
szíve-lelke tárva, nem fedi zár.

Barátom, hallod-e szólni az utcán
a vidám szavú ének friss ütemét?
Érzed? Új város illata árad!
Hallod? A nép dala mily üde, szép!

(1929)

 

A csindalle virág

Biztatnak: a csindallét te énekeld meg.
Szerény költő én, mily szavakkal énekeljek
e szegény virágról, mely tavasszal a völgyeken
hervad el észrevétlen, csöndesen,
a hajnali széllel elmegy?

Megénekelni nem engedi bánatom.
Hisz nem virít oly hosszan, mint a kukhua,
s oly tűzpirosan se tündököl soha-soha.
Megénekelni? Inkább elsiratom.

Barátaim, láttátok már bizonnyal,
a nyár pompás virághada még ki se nyílt,
és már a tavaszról ád a piros csindalle hírt,
szélfútta völgyben búsan nyiladozó szirommal.

Csindalle! belőled a tavasz szól,
Csindalle! te szólsz elsőnek a tavaszról.
Jelkép! a tavasz jöttét jelezed.
De vihar jő, tépdesi bús sziromleveled,
de vihar jő, harcosokat halálba hajszol.

Tudjátok-e, én, a szegény költő,
miért siratom e virágot szüntelenül?
Mert harcosaink zord, mostoha sorsa
szívemre újra meg újra ránehezül.

Megénekelni? Ily éneket nem enged bánatom,
hisz nem virít oly hosszan, mint a kukhua,
s oly tűzpirosan se tündököl soha-soha,
viharban törni, veszni - ez a sora.
Megénekelni? Inkább elsiratom.

Csindalle! Virágod drága kelyhe
az új tavasz illatával telve,
csak meghúzódsz a vihartépázta völgyben
és szólsz mosolyogva, bölcsen:
"Nem az a virág, mely virít szép-hosszan.
A tavaszról hírt elsőnek én hoztam."

(1930)

 

Tavasz

Barátom, eszedbe jut-e még?
A világot akkor a tél puha leple belepte,
a lélek alélt, lefogta a jég.
A veszendő sorsokat sirattuk egyre.
Fölöttünk szürke, reménytelen ég.

Barátom, ó, idézed-e még?
A csikorgó fagyban és a metsző szélben,
hittük, immár utolér a vég,
s a kegyetlen hóviharban halljuk éppen
a világ végső leheletét.

De a természet tüze titkon ég
s az öröknek hitt takarót legyűrte végre,
és hegyen-völgyön szerteszét
tavaszt üzenő szelek zúgják az égre:
"Ébredj, az élet újra szép!"

Életet lehelő,
áldott, csodás erő!
Kegyetlen, zord szelek,
hová is lettetek?

Hólepel, égő fagy,
merre bújsz, merre vagy?
Az élet szórja már
bilincsét, talpra áll.

Íme, a kikelet
közénk visszasiet,
íme, most itt marad,
új diadalt arat.

Miénk vagy már, tavasz,
a Földön dalt fakassz,
virágozz győztesen,
te örök győzelem!

(1936)

 

A patak

Akár a nyári alkony, elborít a patak,
rét illatát viszi vígan szökve magával.
Fölötte ezerszám szállnak névtelen bogarak,
a partja tele gügyögő gyerekek hadával.

Gyermekkoromban itt ért játék közben az est,
ifjú koromban a partján bús nótát tanultam.
Az ifjúságom őszbe hajlik, múlani kezd,
idézem álmaimat s a múltam...

A patak fut és fut, sohse pihen,
és egy gyönyörű szép reggelen a tengerhez ér el.
Zord évek, utak után, hiszem,
reményeimnek tenger-hajnala gyúl ki fénnyel.

(1936)

 

Hívó hang szólt...

Hogy tavasszal kedvesemmel, vadvirágos dombon,
szerelemről dalolgattam, elfeledve gondom,
a domb mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:

Bokrétádat eleresszed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
búsan sírók várnak rád.

Hogy a tónak csendes partján, egy szép nyári este,
rózsaszínű felhőt néztem, elbolyongva messze,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:

Áldott álmod vízbe vessed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
jó emberek várnak rád.

Hogy a tölgyfa árnyékában, holdas, őszi éjen,
néztem hulló leveleket, sóhajtozva mélyen,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:

Könnyes kendőd elégessed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
jó barátok várnak rád.

Hogy a téli hóviharban, havas réten, erdőn,
utat vesztve, remény nélkül, jártam én kesergőn,
hátam mögött hívó hang szólt, szívem-lelkem járta át:

Nem járt utat ne keressed,
jőjj utunkra, azt kövessed,
hű bajtársak várnak rád.

(1926)

 

Három vers

I. A híd

A csermelymenti kis falunkban
a hajló hídon átmegyek,
hajnalban égszínkék reményre gyúltan,
és este zsibbadt kínnal térve meg.

Mint katonát, visz fáradt léptem
szegény falunk keskeny során,
a hídon át, mely, egyszer még megérem,
vidáman hajlik lépteink nyomán.

II. Az arc

Alig vonszolva fáradt, tépett testem,
térek szobámba késő éjszakán.
alvó apám arcán a ráncok hetven
év harcának nehéz sok útja tán.

Mikor felnőttem gondra, küzdelemre
- tudtam, az élet ellen kell a harc -
ki tanított hát: ne légy te sohse gyenge?
Nem más, mint éppen ez a szótlan arc.

III. Tenger és hajós

Nem akartam élni szegényen és megalázva,
az aszfaltos nagy térre jöttem ide.
Az akácok alatt találtam a jó barátra,
kezét fogom, így nevetek most messzire.

Nincs párom, nincs gyerekem, se kincs, se vagyon,
jöhet elnyomás, az alázat már le nem ver.
Karomat, hajósok karját, felmutatom,
erős, félelmetes, akár a tenger.

(1928)