Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Nam June Paik (1932-2006)
백남준 / 白南 準 / Pek Namdzsun
Nam
June Paik: «TV-Buddha»
(1974)
Buddha-szobor, kamera, monitor
Nam June Paik: «Fej zen» (1962)
A Fluxus elnevezés latin szó és állandó mozgást, áramlást jelent. A művészeteken belül ez a médiák közötti átszivárgásokhoz köthető. Ez a hatvanas évek közepére tehető és az egyik legradikálisabb és leginkább kísérletező kedvű műfaj. A Fluxus elnevezés George Maciunastól ered. Fontos feladatának tartotta olyan művészek együttműködésének megszervezését, kiknek munkáit legjobban intermédiaként lehet meghatározni.
1962-ben Nam June Paik fejét, kezét és nyakkendőjét egy tál tintába és paradicsomlébe mártotta, majd hosszúkás papíron hason fekve és mászva csíkot húzott belőlük és az első Fluxus fesztiválként emlegetett Fluxus Internationale Festpiele Neuester Musikon vett részt. A Paik által bemutatott darabnak, a Fej zen-nek La Monte Young volt zeneszerző társa. Paik az ő kompozícióját jelenítette meg a színpadi térben. A Fej zen sokkoló hatása sokáig emlékezetes maradt. Olyan kérdéseket boncolgat, hogy mi a szerepe a művésznek és művészetnek, az akciónak és a tárgynak, a tárgynak és a múzeumnak, az élet és művészet kapcsolatának és hogyan jön létre a mai művészet. A Paik-féle performansz a művészet határaival foglalkozik, kétségtelenül egy olyan alkotás, amit akár festménynek is nevezhetnénk, cselekvéssora ennél mégis jóval több.
A «Fej zen» Nam June Paik Zen Fluxus sorozatának egyike, az «Utca zen», a «TV zen, 1963», a «Film zen, 1964» mellett.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Pek_Namdzsun
Bíró Yvette: Nam June Paik – Az „elektronikus tündér” bűvésze
Nam June Paik [Pek Namdzsun] (PDF), 98-113. oldal
in A videó világa. Videóművészet.
Szerkesztette: Bán András - Beke László
Népművelési Intézet – Népművészeti és Közművelődési Információs és Módszertani Központ „Selyemgombolyító”, Budapest, é. n. [1983.], 150 oldal
Nam June Paik, Charlotte Moorman: Videa, vidiótizmus, videológia, 98-102. o.
Nam June Paik: Nem-időbeli információ (HTML) , 103-106. o.
Peter Frank: Tv body: Paik-Moorman-féle együttműködés, 107-108. o.
John Cage: Nam June Paik: Napló, 109. o.
Danielle Jaeggi, Raphael Sorin, Jean-Paul Fargier: Nam June bárkája, 110-113. o.
A Szépművészeti Múzeum / Magyar Nemzeti Galéria részére műtárgy-gyarapítási projektje:
1. Nam June Paik: Cím nélkül, 1994, színes ofszet-litográfia, papír, 38 x 28 cm, Szignált, számozott: 66/299, Ltsz. L.2013.11 (vétel: 200 000 Ft)
http://www.szepmuveszeti.hu/adatlap/untitlednam_june_paik_20203
2. Nam June Paik: Cím nélkül, 1980-as évek, tusrajz, papír, 26 x 21 cm, Szignált, Ltsz. K.2013.1 (vétel: 700 000 Ft)
http://www.szepmuveszeti.hu/adatlap/20202
Nam
June Paik
Nem-időbeli információ
Fordította: Lugosi Lugo László
Forrás: http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/paik.htm
Van úgynevezett művészet, valamint úgynevezett kommunikáció, és a kettő iránya néha egybe esik. (A művészet jelentős részének nincs kommunikációs vonatkozása, és e kommunikáció jelentős részének nincs művészi tartalma). A kettő között található valami, ami olyan, mint egy almamag, és éppen ez tevékenységünk tárgya - talán ez az álmunk is. Visszatekintve a kommunikáció történetére, a probléma eddig az volt, hogyan rögzítsük az információt. Az ember először agyagtáblákra vagy kőbe véste az információt. Azelőtt a „plusz" információt az emlékezés jelentette, a „mínusz"-t pedig a felejtés, de ha nem felejtünk, nem is rögzíthetünk. Egy kínai anekdota szerint ezeket a jelenségeket álmoknak nevezzük. A „plusz" valóságban sok frusztráció ér bennünket. Ugyanez érvényes az álmokra is, de olyan negatív képekben, amelyekben a „mínusz" megsemmisül, nullává válik: egyensúlyba kerül a plusz és a mínusz. Jelenleg két problémával állunk szemben. Először is, az elektronikus memóriák esetében nincs lehetőségünk a felejtésre. Ha mindenre, vagy túl sok mindenre emlékezünk, idée fixe-eink (rögeszme) alakulnak ki, és paranoiásokká válunk. Ebben az esetben fel kell keresnünk egy analitikust (vagy egy művészt), hogy megszabaduljunk tőle. A videószalaggal az a helyzet, hogy máris túl sok felvételünk van. De a legnagyobb bajban a videókurátorok vannak. Ha az ember szobor- vagy festménykurátor, naponta több ezer művet is végignézhet. Ám a videóval mindenki 30 perces műveket készít, mert a Sony 30 perces videókazettákat gyár. A videókurátornak tehát több ezer órányi videószalagot kell végignéznie.
A videó problémája nem a rögzítés, hanem a tárolás. Richard Leakey-nek1) több gondolata is meglepett engem. Például az utóbbi 50 millió évben az emberek színesben érzékelték a világot, és azelőtt a majmok olyanok voltak, mint a baglyok. Éjszakai népek voltak. Nappal aludtak, és éjszaka járták az erdőt. És akkor, mintegy 50 millió évvel ezelőtt a majmok előjöttek az erdőből, és nappali állatokká váltak, már színes képeket láttak, és ebből érdekes dolog következik. A művész azért marad fenn éjszaka, mert kicsit hasonlít a majomhoz - közelebb áll a gyökerekhez. (Azt is mondhatnánk, a művész közelebb áll a majomhoz, mint az üzletember-emberhez.) Leakey egy másik elmélete a méhek színérzékeléséhez kapcsolódik. A virág azért színes, hogy magához vonzza a méhet. Ha a méh Isten ajándékából, vagy a mutáció következtében nem érzékelné a színeket, akkor minden virág fekete-fehér volna. (Érdekes elképzelni, hogy a világon csak fekete-fehér virágok vannak, mert akkor az alakjuk sokkal változatosabb lenne.) A virágnak egyedül formájával kellene felhívnia magára a méh figyelmét, nem színével.
A videó az élet nagyon durva modellje. Olyan, mintha segítségével az ember saját antropológiáját teremtené meg, hiszen a videóval megismerjük az életet. Például mielőtt videóval kezdtem dolgozni, nem is gondoltam volna, hogy a szín az emberek jellemzője. Az emberek azt hiszik, hogy amikor valaki egy festményt alkot, véletlenszeruen használja a színeket. Ide egy kis vöröset fest, oda egy kis sárgát, vagy kéket, és vagy az egyiket választja, vagy a másikat.
De a természetben azt látjuk, hogy minden évszaknak más a színe. A tavasznak is megvannak a maga sajátos színei, például a világoszöld. Eleinte minden világoszöld, aztán április-május környékén megjelennek a különböző színű virágok, és a nyár nagyon kék. Az ősz színei a sárgától a vörösig terjednek, a tél pedig szürke. Ugyanezekből az elvekből kiindulva alakították ki a videó színeit is. Meggyőződésem, hogy aki a videó-színrendszert tervezte, zseni volt, művész. A televízióban nincsenek képek, csak vonalak. Olyan, mint egy szövet. A különbség csak az, hogy a televízió folyamatosan sző, és új formák alapján állandóan újra lehet szőni a képet - én ezen az elven terveztem videószintetizátort. Emellett a televízió gyorsabban fejlődik. Az ötvenes években például az RCA mérnökei kifejlesztettek egy olyan tévét, amely mindössze egyetlen sorral dolgozott. Mivel a televíziónak nincs tere, minden térbeli információt kiterjedés nélküli sorokká és pontokká kell átalakítani, azért, hogy az információt kábelek nélkül lehessen továbbítani egyetlen csatornán. A színeket ebbe a sorba kell sűríteni, ezért aztán kifejlesztettek egyfajta társadalmi megegyezést. Van az úgynevezett színhordozó hullám, amelyet másodpercenként három és fél millió egységre bontanak. Annak ellenére, hogy már így is eléggé rövidek az időközök, tovább bontják őket: hét fázis például a szivárvány színeit hordozza. E rövid időköz első egy hetedét kéknek nevezik; a második egy-heted a sárga, utána következik a narancs, majd a bíbor stb.
Az áramkör rendkívül gyorsan nyit és zár (másodpercenként 21 milliószor), és sorba rendezi a színeket. Akárcsak a természetben, itt is rendkívül rövid időintervallumok hozzák létre a színt. Társadalmi megegyezéssel állunk szemben. Amikor az ember filmet készít, a természet segítségével színezi el a festékeket az optikán keresztül. De a televízió esetében nincs közvetlen kapcsolat a valóság és a kép közt, csak egy kódrendszer. Előttünk áll tehát az idő problémája.
Platón szerint a vizuális művészetek a természetet utánozzák. A zene a madárdalt utánozza, Ambrose szerint pedig a munka ütemét. A videó az időt utánozza, magát az öregedés folyamatát. Ha például az ember videó- vagy hangszalaggal dolgozik, a szalag eleinte nagyon lassan tekeredik le, a végén pedig nagyon gyorsan. Mindenki átéli ezt a folyamatot. Ha visszagondolunk életünkre, úgy érezzük, hogy a gyerekkorunkban a napok nagyon-nagyon hosszúak voltak, 30-35 éves korunk körül a napok felgyorsulnak, és 40 éves korunkra még gyorsabban múlnak. Időtudatunk, az, ahogy a múló időt átéljük, pontosan olyan, mint a szalag. Semmi új és természetellenes nincs abban, hogy időtudatunk utánozza a szalagot, hiszen a szalagnak ugyanolyan a szerkezete, mint a fának. A szalag tehát utánozza a fát, mi pedig utánozzuk a szalagot.
Shigeko találta fel a videó halálát3)
Ha megfigyeljük a zenét a századfordulón, mielőtt feltalálták volna a hanglemezt, a zene sokszorosításának eszközét, észrevehetjük, hogy csak a klasszikus zeneszerzők, például Beethoven vagy Schubert voltak ismertek lakóhelyük határain túl. Nem létezett a szórakoztató zene hatalmas iparága. A településeken népdalok formájában volt ugyan szórakoztató zene, de ezt sohasem lehetett hallani a falu határain túl. Ma a klasszikus zene a zenei világ elenyésző hányadát teszi csak ki, és a legtöbb ember számára a zene a szórakoztató zenét jelenti. A hangrögzítés feltalálása feje tetejére állította a klasszikus és a szórakoztató zene arányát. Azelőtt csak néhány olyan zseni élt, mint Scott Joplin, aki kialakított magának egy sokszorosításra alkalmas zenei stílust. Joplin és más muzsikusok komponálás alatt egy pillanatra sem tévesztették szem elől a sokszorosítás szempontját. (ez egyébként elég furcsa, hiszen alkotás közben egyetlen festő sem gondol arra, milyen lesz a festményről készített színes dia, holott az Országos Művészeti Alapítvány (National Endowment for the Arts; NEA) gyakran a diák alapján dönti el, melyik művész kap ösztöndíjat.) Scott Joplinnak sokkal nagyobb hatása volt a társadalmi struktúra, mint Schönbergernek, sőt, Mantovani is sokkal fontosabb volt mint Schönberger. Schönberger zenéjét nem lehet liftben játszani háttér zeneként. Vajon ki lesz a vizuális művészetek Scott Joplinja a jövő században, amikor a vizuális művek televízióra készülnek majd? Márpedig ez be fog következni, hiszen a művészet a kommunikáció legősibb formája.
Sokan festenek nagyméretű képeket, de ezek közül csak keveset szállítanak el, mert a művészek és a műkereskedők nem gazdag emberek. A nagy pénzt a szállítási és biztosító vállalatok keresik. Így van ez az ötvenes évek óta. Most, hogy beköszöntött az energia válság, csak nagyon jó nevű szobrászok és festők műveit szállítják el kiállításokra, de az ő helyzetük is egyre nehezebb. Egyszer elterjedt az a pletyka, hogy Documenta szervezői nem hívnak meg egyetlen amerikai művészt sem az 1982-es kiállításra, és csak nyugat-európai műveket mutatnak be, hogy megtakarítsák a szállítási költségeket. Ez mindenesetre kézzelfogható probléma. Scott Joplinnak azért sikerült felülmúlnia Schönbergert, mert szisztematikusan úgy komponált, hogy zenéjét el lehessen szállítani.
A jövő században az a művész viszi majd sokra, aki képes lesz nagy festményeket hordozható formában programozni, hiszen az energiaválság egészen 2050-ig fog tartani. Ha 2050-ben sikerül megoldani a magfúzió problémáját, akkor ismét festhetünk majd régi nagy képeket, és készíthetünk akkora szobrokat, mint Rodin. De ebben senki sem lehet biztos, mert a magfúzió-kutatásban még mindig nem értünk el jelentős eredményeket.
A művészetnek az a dolga, hogy a jövőről gondolkozzék. Jelenleg azonban nehéz megjósolni a jövőt. Herman Khan, a legismertebb futurológus két dologban tévedett. 1967-ben adta ki 2000-ről szóló tanulmányát. Rengeteg tudományos ösztöndíjat költött a könyv megírására, de 1967-ben Khan egy szóval sem említette az ökológiát, és a környezetszennyezést. 1967-ben a hippik foglalkoztak az ökológiával. Khan a legismertebb futurológus, még annyit sem értett a dolgokhoz mint a hippik. Ezek után 1970-ben ugyanez a Khan úr könyvet írt a hetvenes évekről, és ebben egy szóval sem emlékezett meg az energiaválságról. Még ma is abból él, hogy futurológus.
Amikor a jövőről gondolkodunk, több különböző dolgot kell megjósolnunk, például azt, hogy sikerül-e megoldani a magfúzió problémáját. Ha sikerül, akkor az energia megint olyan olcsó lesz mint 1962-ben (persze a környezetszennyeződés problémája továbbra is fennáll majd). Ha nem sikerül, akkor valójában nem is beszélhetünk jövőről. Jelenlegi életstílusunk mellett a napenergia nem képes megoldani a problémát. A magfúzió az egyetlen olyan terület, amelyen az amerikaiak és az oroszok együttmuködnek, mivel senki sem tudja, sikerül-e megoldani a problémát. A magfúzió alapvetően Istent utánozza. A videószalaggal csak félig-meddig utánozzuk Istent, csak abban, hogy mindent rögzítünk.
A videószalagot vissza lehet tekerni, de életünket nem. A videómagnón négy gomb van: „gyors előre", „gyors hátra", „indulj", és „állj". De életünknek csak egyetlen gombja van: „indulj". Ma már létezik a Betamax, ez az Istent is felülmúló szerkezet, hiszen az ember már a hétórás hírek előtt láthatja a kilenckor kezdődő tévéjátékot. Ilyesmit sosem történik meg az életben. Ha 25 éves koromban tudom, hogy 47 éves szegény művészként hogyan érzem majd magam New Yorkban, másképpen tervezem meg az életemet. Előre nem tudhatunk semmit, életünknek nincs „gyors előre és hátra" gombja. Ezért aztán lépésenként haladunk, és hibáinkat újabb hibákkal igyekszünk kijavítani. Ellenben tanárokat fogadunk és megfizetjük munkájukat, mert a tanár, akárcsak a Betamax, gyorsan is tud előre haladni.
De térjünk vissza a nem-időbeli információhoz. Az időbeli és nem-időbeli információt a kétféle tárolási mód különbözteti meg egymástól. A „könyv" a nem-időbeli információ legősibb formája. A televízió és a videószalag azért rossz, mert mindkettő időbeli információ-rendszer. Az ember azért nem tanulta még meg, hogyan kell az időbeli információt megfelelő módon rögzíteni és tárolni, mert a jelenség új. Senki nem állítja azt, hogy az Encyclopedia Britannica unalmas olvasmány, annak ellenére, hogy rengeteg információt tartalmaz, ugyanis egy lexikont bármelyik oldalán felüthetünk, az A vagy B betűnél, a C-nél, az M-nél, és az X-nél is, de ha az ember videót vagy televíziót néz, végig kell haladnia az egész ábécén. Bár az összevetés egyszerű, a különbség mégis nagy. Ezért lesz életben a könyv egészen addig, míg az elektronikus információ felül nem kerekedik a nem-időbeli információ problémáján.
A zene és a tánc, amelyek szintén időbeli művészetek, azért népszerűbbek, mert mindkettő legalább félmillió éves (ami egyben sokkal idősebbé teszi őket a festészetnél). Leakey magállapítása szerint a festészet nem azért tűnt fel 2000 évvel ezelőtt, mert az embereknek hirtelen megvilágosodott az agyuk, hanem azért mert előtte nem földművelők voltak, és minden évben vándoroltak vagy 2000 mérföldet. Úgyhogy ha valakinek meg is voltak a Modern Művészetek Múzeumának legjobb képei, akkor sem tudta őket magával vinni. Mindössze a zene, a szóbeli költészet és a tánc volt hordozható művészet; súlytalan művészeti formák voltak, amelyeket fejben lehetett tárolni. Az olaj- és energiaválság tehát a súly problémájára vezethető vissza. Ma azért van olajválság. mert évmilliókig a 60 kilós emberi testet egy 60 kilós emberi test segítségével szállítottuk. De az utolsó 50 évben a 60 kilós testet 300 kilós autóval szállítjuk. Ez a világ valaha kitalált legostobább rendszere.
Csak úgy tudunk a probléma fölé kerekedni, ha kihagyjuk a rendszerből az olajat, és úgy mozdítjuk meg gondolatainkat, hogy testünk egyáltalán nem mozdul meg. Az erre a még nem létező embertípusra alkottam meg a „stacionárius nomád" kifejezést. Az ember úgy ás ki újabb és újabb romokat, hogy megértse a múltat, mintha a jelent már értené. Azt az egészen új jelenséget, amit a Bill és Esti Marpet4) dokumentumvideói képviselnek, „a MOST archeológiájá"-nak nevezem.
John Cage-nek az 50-es években volt egy nagyszerű gondolata. Az első elektronikus művészet az elektronikus zene volt, ami emellett egészen 1958-ig szigorúan időbeli alapokon nyugodott. Abban az évben Cage koncertet adott a darmstadti nyár új-zenei tanfolyamon, és utána kijelentette: „olyan halott az egész, mint egy darab vas". Azt mondta, olyan elektronikus zenét szeretne komponálni, ami előadható három másodperc, de harminc óra alatt is, és nincs meghatározott rögzítési ideje (ami tehát hasonlít a lexikonhoz). Cage zseniális ember és meglátta a hang- és videószalag legfőbb problémáját: azt, hogy a meghatározott tartamokat nem lehet megváltoztatni. Vannak ugyan videó-őrültek, akik képesek végignézni teljes videószalagokat, de az emberek többsége ma már nem hajlandó erre. A nem-időbeli információk kérdése a videóban tehát jelentős, megoldandó probléma. Természetesen az MCA, és más videólemez-gyártó cégek éppen ezen dolgoznak, és úgy tűnik, hogy a videószalag kimegy a használatból.
Ma, amikor sokat hallani arról, hogy a szalag helyett mindent digitálisan fognak rögzíteni egy darabka mágneskártyán, a nem-időbeli információ rögtön elérhető közelségbe kerül.
A festmény a jövő században valószínűleg elektronikus tapéta lesz, amit könnyűszerrel be lehet programozni egyszerű vagy bonyolult képekre. Lesznek szabványosított elektronikus vásznak, úgyhogy ha az ember ki szeretné állítani a képeit Írországban vagy a Kongói Köztársaságban, egyszerűen csak postára ad egy programkártyát, amit a helyszínen bedugnak a gépbe, és mögötte kivilágosodik a vászon. Létre kell jönni egy ilyen rendszernek, különben a művészek közt megszűnik a kommunikáció. A fotó is elektronikus lesz, ami egyébként ugyanerre az energia-helyzetre vezethető vissza. Mivel a film-nyersanyag egyre drágább, nincs értelme fényképeket készíteni. Ha az ember elektronikusan rögzít egy helyzetet, és erről jó minőségű papírképet tud készíteni, átugorja a kémiai folyamatokat. A következő lépés az elektronikus fényképezőgépek kifejlesztése lesz. Rossz fényviszonyok mellett is lehet majd fényképezni, úgyhogy senkinek nem lesznek titkai. Már ma is látni miniatur videókamerákat. Meg fognak jelenni a szuper 8-hoz hasonló szerkezetek, amelyekbe a kamera és a felvevő is bele lesz építve, és jó minőségű felvételeket készítenek majd egyórás videószalagra.
1961 óta nagyszerű kapcsolatot tartunk fenn Joseph Beuysszal. Egyszer kiderült, hogy amikor a második világháború alatt a Szovjetúnióban lelőtték a repülőgépét, a tatárok mentették meg. A tatárok és a koreaiak annak ellenére közeli rokonságban állnak egymással, hogy a tatárok az Orosz-Krímben, Koreától nagyon messzire élnek. Összehasonlítottuk a tatár és a koreai sámánok szokásait, s azt találtuk, hogy sokban hasonlítanak egymásra. Ez igencsak meglepő, ugyanis alátámasztja Leakey elméletét, hogy a tánc és a zene azért a legidősebb művészetek, mert egyedül ezeket lehet gazdaságosan szállítani. A jövőben az olyan műalkotás marad majd fenn, amelynek nem lesz súlya.
Rengeteg érdekes, még ismeretlen dolog van a világon. Én tulajdonképpen egy negatív előjelű science-fictiont forgatok a fejemben. A science-fictionban az ember nagyon kevés információ alapján megkísérli kitalálni azt, hogy mi van az urben, és mi lesz a jövőben. De mi történt 20 000 évvel ezelőtt, hogy bármilyen információt rögzítettek volna? Roppant érdekes lesz, ha majd ezt próbáljuk meg felkutatni, és kitalálni.
--------------------------------------------------------------------------------
1.) Richard Leakey antropologus. Több expedíciót vezetett Afrikába. 1970-től 1974-ig a Kenyai Természettudományi Múzeum igazgatója volt. Több tanulmány írt különböző tudományos folyóiratok részére.
2.) August Wilhelm Ambrose ( 1816-76 ), zenetörténész.
3.) Shigeko Kubota: My Father [ Apám ] (1975)
4.) New Yorkban élő dokumentumvideósok.
--------------------------------------------------------------------------------
Magyarul először: A videó világa. Videóművészet. Népművelési Intézet/Selyemgombolyító,
1983. Budapest, 103-106. lap
Eredeti címe :
Random Access Information. Artforum, 1980 Szeptember
Előadás, Museum of Modern Art, New York 1980. március 25. (Video Viewpoints,
rendező Barbara London)
