Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A-hszi
énekek
ÖZÖNVÍZ (Tőkei Ferenc fordítása)
KETTEN, TE MEG ÉN (Weöres Sándor fordítása)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
(A ji nemzetiség
a-hszi törzse Jünnan tartományban él. Költészetükből már
1953-ban megjelent saját sino-tibeti – nyelvükön is egy kiváló gyűjtemény,
Jüan Csia-hua kétnyelvű, szótárral is ellátott könyvében: "Az a-hszi-k
énekei
és nyelvük", A Kínai Tudományos Akadémia Nyelvtudományi
Kutatóintézetének szerkesztésében, a KTA Kiadójánál. Ebből a kötetből
fordított Tőkei Ferenc egy epikus és egy lírai költeményt Weöres Sándor keze
alá, 1957-ben. Az előbbit Weöres azzal adta vissza, hogy szerinte azon semmit
sem kell változtatni, a másodikat azonban szép magyar versbe öntötte, s az
meg is jelent "A lélek idézése" című kötetében, Európa Könyvkiadó,
Budapest
1958. Azóta sehol sem adták ki; T. F. fordításának pedig ez az első kiadása.)
ÖZÖNVÍZ
Halld, énekes
társam,
kis játszó pajtásom:
a vízözön égig szökkent,
de mielőtt égig szökkent,
szétáradt e világon.
Az első emberpár
élt egy nagy hegy alján,
öt fiúk született,
öt lányuk született.
Az első fiú és leány,
a második fiú és lány,
a harmadik fiú és lány,
a negyedik fiú és lány
lassan felcseperedett.
Hogy emberré cseperedtek,
dolgozni párosával mentek,
földet keresni együtt mentek.
A legkisebb fiú és lány
házat őrizni ültek veszteg,
míg bátyáik és nénéik
munkálni földet kerestek.
Találtak is földet,
de épp azt a földet
munkálni tilos volt.
Hogy s mint történt, nem tudhatták,
de álló napi vesződség után
másnap újra mentek s látták,
hogy az a föld érintetlen,
csak a gaz borítja hátát.
Így vesződtek másodnap is,
de megintcsak pórul jártak,
s hogy megintcsak pórul jártak,
amint a harmadnap eljött,
napnyugtáig dolgozgattak.
Amikor meg lement a nap,
az első fiú, első leány
őrködni a hegytetőn maradt.
A második fiú a második lánnyal,
a harmadik fiú a harmadik lánnyal
a hegy derekán őrködött,
a negyedik fiú a negyedik lánnyal
lenn a hegy lábánál őrködött,
a legkisebb fiú és leányka
játszani a mezőre szökött.
Éppen amint játszadoztak,
az égi Ezüst Sárkány,
az égi Arany Sárkány
lobogó fehér szakállal,
ezüstruhát, aranyruhát öltve
jöttek visszaforgatni a földet,
hogy megint csak gaz temesse.
Ahogy ekképp hozzákezdtek,
az első fiú s az első lány
így pillantotta meg őket.
"Hej, mieink, mindenki!
Fussatok gyorsan,
fogjátok, üssétek őket!
Ki tudja miért
gátolnak minket,
mi megforgattuk a földet,
ők meg visszaforgatták!
Hej, mieink, mindenki!
Fogjátok, üssétek őket!"
Erre a kiáltozásra
Ezüst Sárkányt, Arany Sárkányt
megfogták az emberek.
S az emberek keze között
a verést el nem kerülik.
Ám a legkisebb fiú s a lányka
Ezüst Sárkányt, Arany Sárkányt
hogy kik is ők valójában,
azon nyomban felismerték:
"Bátyók, nénék hej!
az ott Ezüst Sárkány,
az meg Arany Sárkány!
Jaj, meg ne üssétek,
gyorsan engedjétek őket!"
A bátyók meg a nénék
az ő szavukat megértették
s Ezüst Sárkányt, Arany Sárkányt
hamar elengedték.
Ezüst Sárkány, Arany Sárkány
akkor útra kerekedtek,
"Víz-ár fog az égre csapni,
az eget is majd eléri!"
Ilyen szókat mondtak.
Ezüst Sárkány, Arany Sárkány
ezzel felszálltak az égre.
Meghallván ezt a beszédet
a legnagyobb fiú és leány
arany-ládát készített.
A második fiú s a második lány
ezüst-ládát kovácsolt,
a harmadik fiú s a harmadik lány
bronz-ládát kovácsolt,
a negyedik fiú s a negyedik lány
vas-ládát kovácsolt.
A legkisebb fiúnak és lánynak
jó ezüstje, aranya nincsen,
drága bronza, vasa nincsen,
ők éppen csak nézhetik,
vajon mit készítsenek.
Hogy ha a nagy víz odaér,
el ne merüljön, össze ne törjön.
Ekkor csoda-módon
jött Ezüst Sárkány,
jött Arany Sárkány:
"Nincs fátok, hogy ládát ácsoljatok?
Fa-láda is jó lesz."
Így szólottak,
s ekkor a fiú és a lányka
fát kopácsolt,
fa-ládát ácsolt.
A nagy tenger partján
hét fekete felhő egymásra torlódott
s szállt fel az égig.
Hogy felért az égre,
esővízzé változott,
záporként zuhogott.
A nagy víz megérkezett,
az emberek lába körül csapdosott.
A legnagyobb fiú és leány
az arany-ládába bújt.
A második fiú és lány
az ezüst-ládába bújt.
A harmadik fiú és lány
a bronz-ládába bújt.
A negyedik fiú és lány
a vas-ládába bújt.
A legkisebb fiú meg lány
a fa-ládába bújt.
Az ezüst-láda a vízbe merült,
az arany-láda a vízbe merült,
a bronz-láda víz alá merült,
a vas-láda víz alá merült,
ám a fa-láda a vízen úszott,
a víz tetején úszni tudott.
A nagy víz csak egyre nőtt,
egy nap alatt három részt elöntött,
elöntötte e hegytetőket is,
elöntötte még az eget is.
A fa-láda fenn az égbe ütközött,
zajosan az ég tetejébe ütközött,
háromszor döngve odaütődött.
A három dörrenés után
Ezüst Sárkány, Arany Sárkány
ezüst nyilat, arany nyilat vett.
Ezüstruhát, aranyruhát öltve
az ezüst nyilat, arany nyilat
kilőtték lefelé, a földre,
s azok egy barlangba hulltak.
Mikor a sziklabarlangba hulltak,
a víz a barlang mélyébe zúdult,
egy nap alatt három rész bezúdult,
három nap meg kilenc ott bezúdult.
A víz lefolyt a hegyek fejéről,
egy hegy fején állt egy vén fenyő,
a vén fenyőn a láda fennakadt,
s hogy épségben megtartotta,
szólt a legkisebb fiú és lányka:
"Te jó, vén fenyőfa,
ha itt megtartasz,
megvárjuk a jobb esztendőt,
megvárjuk a jobb hónapot.
S majd, ha jobb esztendő járja,
majd, ha jobb hónapok jönnek,
téged évszellemnek hívunk,
téged hőszellemnek tartunk".
Tervezgetve mit is tesznek,
a vén fenyőhöz így beszéltek.
Ám alighogy így szólottak,
a víz a hegy derekáig apadt.
Elérte a víz a hegy derekát,
hegy derekán vén gesztenyefa állt,
ágain a láda fennakadt,
s a legkisebb fiú és lányka:
"Te jó, öreg gesztenye,
ha minket itt jól megtartasz,
megvárjuk a jobb esztendőt,
megvárjuk a jobb napokat.
Majd, ha jobb esztendő járja,
majd, ha a jobb napok jönnek,
téged évszellemnek mondunk" -
hogy így tesznek, számítgatják.
Ám alighogy elmondották,
a víz a hegy lábáig apadt.
A hegy lábánál volt a barlang szája,
a barlangnál bambuszbütyök-fű,
a fő a ládát megtartotta,
s hogy jól megtartotta,
szólt a legkisebb fiú és lányka:
"Drága bambuszbütyök-fű,
bambuszbütyök-füvek, ti,
jól megtartottatok,
szerető apánknak tartunk titeket,
szerető anyánknak tartunk titeket".
Alighogy ezt elmondották,
a fa-láda a barlangba esett,
ám a barlangba mégsem esett,
mert a füvek fenntartották.
A legkisebb fiú és lányka
a fa-ládát kinyitották,
belőle a földre léptek.
Ahogy ők a földre léptek,
a földön embert nem találtak.
A fiú akkor fát vágni indult,
a lány meg füvet nyesni ment,
abból kunyhót építettek,
fedeles kalyibát építettek.
Mikor aztán elkészültek,
mindegyik ennivalót vett magához,
mindegyik magának társat keresett.
A földön ember nem élt akkor,
egy álló nap keresgéltek,
emberarcot még nem láttak.
Már két napja kerestek,
ember lábnyomát nem látták.
Három napja kerestek már,
ember hangját nem hallották.
"A földön ember nincs talán?
A földön ember nincs talán?
Az egész földön, a világon
párunkat keressük mindenütt,
s nem találunk sehol senkit?"
Miután ekképp szólottak,
falevelet téptek s abba belefújtak.
A legkisebb fiú és lányka
megfordult ekkor és haza indult.
S ahogy otthonukba értek,
"Ó, Ezüst Sárkány, Arany Sárkány!
Ember az egész földön nincsen,
társat magunknak nem találunk,
most ugyan mit csináljunk?" -
ekképp kérdezősködtek.
Ezüst Sárkány s Arany Sárkány pedig:
"Nem baj az, nem baj,
mivel a földön nincsen ember,
csak ti ketten, testvérek,
hát ti ketten, öcsike, húgocska,
fogjátok a szitát és szelelőkosarat,
emeljétek az őrlőkövet,
vigyétek fel a hegy derekára,
ha felértetek a hegy derekára,
gurítsátok alá a szitát és szelelőt,
gurítsátok le az őrlőkövet,
aztán nézzétek meg,
hogy mindegyik hová gurult.
Hogyha ekképp cselekesztek,
ti is házasok lehettek".
Ezüst Sárkány, Arany Sárkány
szavaikat elmondották,
s a legkisebb fiú és lány
a szitát és szelelőt gurították,
az őrlőkövet gurították.
Mikor azok legurultak,
a szelelő alulra került,
a szita fölülre került,
az őrlőkőnek két lapja volt,
s egy helyen állt meg valamennyi.
Hogy e jelet megértették,
azon a helyen egybekeltek,
egy család lettek.
Szálltak a gyönyörű hónapok,
röpültek a gyönyörű évek,
teltek-múltak napjaik.
Hosszú-hosszú idő múlva
terhes lett az asszonyka,
de mikor a szülés elérkezett,
nem fiú vagy lány született,
hanem egy tök született.
Akkor az a kicsi asszony
a tököt az ágy alá dobta,
valami kotyogást hallott,
a tökből beszédet hallott.
Mondta rögtön kis férjének,
a kis férj is meghallotta,
hallotta, hogy beszélnek a tökben,
hogy mi mindent, azt nem tudta.
Balkezébe fogta a tököt,
jobbkezébe baltát ragadott,
fenyőfából ajtó-oszlopokat,
gesztenyefából küszöböt faragott.
A tököt letette az ajtóküszöbre,
baltával akkor széthasította,
a tök pedig négy darabba vált.
Ahogy a tök négy darabba vált,
hát a töknek belsejéből
kínaiak, a-hszi-k
és miao-ce-k keltek elő,
szerszámokat hozott mindegyik.
Akik kínaiak voltak,
vízhordó rúddal és kapával
a sík földekre mentek,
túrták a rögöt, határokat vontak.
Akik a-hszi-k voltak,
vitték kapáikat,
vállkötelüket és sarlójukat,
s a hegyekbe mentek,
köveket emeltek, határokat vontak.
Akik pedig miao-ce-k voltak,
csupasz kézzel futottak,
a sík földre szaladtak,
füvet kötöztek, határokat vontak.
Mikor a határok készen voltak,
a kínaiak tüzeket gyújtottak,
a gyomokat fölperzselték.
Régesrég történt és mai napig
a kínaiaknak megvannak határaik,
az a-hszi-knak megvannak határaik,
a határok megmaradtak.
A miao-ce-knek is voltak határaik,
csakhogy elvesztették azokat,
innen oda vándorolnak,
onnan ide kóborolnak.
Így mondják ezt mifelénk,
házunk mögött a téli ruhás fánál
így mesélte nagyapám,
a hegyekben a füvek közt
így mondotta dédapám.
Rájuk támaszkodtam,
helyesen meséltem?
Ha szóim hibáztak,
lányka, te javits ki.
Hogyha szóim nem hibáztak,
akkor mi, két ember,
szóinkban már összeillünk,
beszédünkben megegyezünk.
Üssük hát, míg agyag lesz a sárból,
Forrasszuk össze szivünket.
Kis énekes társam,
szólj hát, hallgatom.
Fordította Tőkei Ferenc
KETTEN, TE MEG ÉN
Ketten, te meg
én,
mióta ismerlek,
mióta ismersz,
párosan daloltunk.
Sárkánykarom-szénán,
vadborsó-párnán
a fekvés kemény,
akol padlásán,
kis köteg szalmán,
kis gubanc szénán,
ketten, te meg én:
egymást szerettük,
együtt háltunk,
egymásnak susogtunk.
De a te apád,
de a te anyád –
mert más-földi vagyok,
módos se vagyok,
dolgos se vagyok,
csinos se vagyok –
így igaz, így van,
nem tudom, mint van –
ketten, te meg én,
akol padlásán
többé nem hálhattunk:
kiokoskodták,
hogy ketten, te meg én
együtt ne hálhassunk.
Szidott apád,
morgott anyád –
én téged lestelek,
te meg engem lestél,
hát találkoztunk.
Rossz sorsra jutottunk:
faluvégi nagy hegy
lábánál kőpárkány,
oda vágyakoztunk,
ott találkoztunk,
ketten, te meg én,
nem a házban háltunk:
hegy-lábnál kőpárkány,
alatta nyugodtunk.
Három öl falevél,
a fejed alá,
a fejem alá,
a lábunk alá;
három kő-lap,
a fejed alá,
a fejem alá,
a lábunk alá;
három nyaláb fű,
a tested fölé,
a testem fölé,
a lábunk fölé;
feküdtünk éjfélig,
hűs harmat esett,
rád permetezett,
rám permetezett,
így igaz, így van,
a kőpárkány se védett;
feküdtünk hajnalig,
kelt a reggel,
anyádhoz mentél,
apámhoz mentem,
külön útra tértünk,
külön vesződtünk
napnyugtáig.
Napnyugtakor
a hegyhez siettem,
a hegyhez siettél,
ketten oda tértünk,
kőpárkány rejtett,
harmattól nem védett;
terebélyes vén fa
kilencven ága,
kilencven boga,
kilencvenkilenc,
vagy száz levele
kettőnket rejtett,
harmattól védett.
Így igaz, így van,
ketten, te meg én...
Három öl falevél,
a fejed alá,
a fejem alá,
a lábunk alá;
három kő-lap,
a fejed alá,
a fejem alá,
a lábunk alá;
három nyaláb fű,
a tested fölé,
a testem fölé,
a lábunk fölé;
így háltunk együtt,
feküdtünk éjfélig,
itt volt az éjfél,
a terebélyes fára
hűs harmat esett,
így igaz, mégis,
miránk nem esett,
nem permetezett,
így igaz, így van,
a vén fa védett;
feküdtünk hajnalig,
sejtette apád,
értette anyád:
kiokoskodták,
hogy ketten, te meg én,
ne találkozhassunk.
Ketten, te
meg én,
ó, azóta,
én nem hagylak el,
te sem hagysz el,
de őriz apád,
de bezár anyád –
ketten, te meg én,
elszakadtunk.
Ó, azóta
e világon
csak kínlódunk.
Nap kel a napra,
de hosszu az útja!
Vén fa tövében,
nagy hegy tövében,
hogy arra járok,
a fű kiszáradt,
a lomb lehullott,
de függ a kőpárkány.
Néha látom
a nagy hegy árnyán
hajdanából
mi kettőnket:
szeretjük egymást,
öleljük egymást,
együtt hálunk.
Néha látom
és fáj, igen fáj,
a szívem igen fáj,
így igaz, így van,
bánat holtiglan,
nem tudom, mint van,
hogy mégis élek.
Rád emlékezem:
ketten, te meg én,
együtt susogtunk,
egymást szerettük,
és már soha többé.
Így igaz, de hátha,
holnap, vagy azután,
szállok másvilágra,
szállsz másvilágra,
és három életen át
szeretjük egymást,
öleljük egymást.
Nap kel a napra,
halálom napja
eljön egyszer,
eljövök érted,
hívlak téged,
dalolok néked;
a fényes nap alatt
kakuk leszek én,
utadra röppenek:
faluvégi nagy hegy
lábánál kőpárkány,
pihensz az árnyán,
kakuk leszek én,
a szilára szállok,
kakuk-hangon kiáltok,
mikor legszebben szólok,
akkor léssz enyém.
Kővel a kakukot
soha meg ne dobd,
sárral a kakukot
soha meg ne dobd,
mert ha megdobod,
ütésed engem ér.
A sötét éj
alatt
lepke leszek én,
ágyadra libbenek,
testedre lengek,
szívedre lejtek,
akkor léssz enyém.
Kezed a lepkét
ne érintse,
mert ha érinted,
ütésed engem ér.
Ahogy anyám
fia vagyok,
úgy igaz, úgy van:
a fényes nap alatt,
a sötét éj alatt
akkor léssz enyém.
Elválaszt három nap:
tenger pillanat,
mégse három hónap;
és ha három hónap:
az idő eljár,
nem három esztendő –
akkor léssz enyém.
Ó, ketten,
te meg én,
párosan szállunk
a másvilágra,
a másvilágon
követ lakomázunk,
szedsz te, szedek én
három csészével,
ketten, te meg én
hat csészével,
kettő a másvilágé,
egy apánké,
egy anyánké,
s két csészével,
ketten, te meg én,
követ lakomázunk.
Harmatot szüretelünk,
mi két szegény,
hat csészével,
kettő a másvilágé,
egy apánké,
egy anyánké,
s két csészével,
ketten, te meg én,
harmattal mulatunk.
Így igaz, így van,
evvel véget ér
egyik életünk.
Aztán, aztán
ketten, te meg én...
Virág leszek én,
méhecske léssz te,
belőlem gyűjtöd
a tiszta mézet,
így igaz, így van,
evvel véget ér
másik életünk.
Aztán, aztán,
ketten, te meg én...
Kő odva leszek én,
méhecske léssz te,
én sárga kő odva,
te sárga méhecske,
lépet építesz belém,
így igaz, így van,
evvel véget ér
harmadik életünk,
s több sehol sincsen.
A földi világon
párrá nem lehettünk,
a másvilágon
háromszor szerettünk,
nem hiába éltünk,
így igaz, így van,
ketten, te meg én,
egymást szerettük,
egymást öleltük,
párosan daloltunk.
Fordította Weöres Sándor
-oOo-
