Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osváth Gábor
A KOREAI IRODALOM TÖRTÉNETE – DIÓHÉJBAN

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Kelet-és Délkelet-Ázsiában a kínai nyelvnek és kultúrának egészen a XIX. sz. végéig olyan szerepe volt, mint a középkori Európában a latinnak. Nemcsak a nyelvet, az írást, a vallásokat kölcsönözték Kínából az időszámításunk utáni első századokban, hanem a klasszikus irodalmi műfajokat is. Ez annak ellenére valósult meg, hogy a koreai (a japánhoz hasonlóan) teljesen más szerkezetű nyelv, mint a kínai: poliszillabikus, agglutináló és atonális (azaz nem ismeri az ún. zenei tónusokat, az egyes szótagok hangmagassága nem játszik jelentésmegkülönböztető szerepet).
A kínai kultúra az V-VI. sz.-ban már koreai közvetítéssel terjedhetett el Japánban.
A korai nyelv kínai írásjegyekkel történő lejegyzésére a VII. sz.-ban megalkották a nehézkes, nehezen olvasható ridut <hivatalnoki írás>. Más változatai : hjangchal és kugjol.
1443-ban létrejött a koreai fonetikus írás; Szedzsong király (1419-1450) kezdeményezésére és védnökségével egy tudóscsoport alkotta meg. Az új írás alapelveit a Hunmin csongum <A nép helyes kiejtésre tanítása> c. mű fejtette ki: az 1-5 vonásból álló betűket szótagonként csoportosítják, a szótagzáró mássalhangzót mindig az előtte levő betű alá írják. A vonások sorrendje megegyezik a kínai írásjegyekével: balról jobbra, felülről lefelé. Eredeti megoldásként a mássalhangzót jelölő betűk alakja a hangképzéskor domináns szerv (ajkak, fog, nyelv, garat) formájára vagy helyzetére utal, a hasonló helyen képzett hangok betűit egymásból vezették le. A magánhangzót jelölő betűk ábrázolása kevésbé szerencsés: a föld (pont), ég (vízszintes vonás), és ember (függőleges vonás) hármassága vált az egyes grafémák alkotórészévé (a kínai univerzizmus hatása).
Az eredetileg 28 grafémából mára 24 maradt: ezekkel és kombinációikkal 40 fonámát írnak le.
A nemzetközi tudományos körökben igen magasra értékelt írást egykor a pejoratív onmun <vulgáris betűk> néven említették egészen a századfordulóig, ezt követően vált a koreai nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbolumává. Az első nagy modern nyelvész, Csu Sigjong adta a han-gul nevet az egykor lenézett írásnak 1910-ben. Ez többszörös homonima, jelentései: <koreai betű>, <nagy betű>, <egyedüli betű>.
A konfuciánus ideológia sinocentrizmusa miatt az irodalmi alkotások zöme klasszikus kínai nyelven (venjen, koreaiul: hanmun) született meg, a koreai nyelvű művek aránya a modern irodalom jelentkezésééig (századunk eleje) mindössze kb. 5%, de igen fontos művek is vannak közöttük. A magas műveltség jelképe volt a kínai nyelven való verselés: hansi <kínai vers>. Kínaiul írt az első név szerint ismert koreai költő, Cshö Cshivon (857-?). A hanszi-költészet legnagyobbjai: Ri Gjubo (1168-1241), Rim Dzse (1549-1587), Pak Csivon (1737-1805), Csong Jagjong (1762-1836), Kim Szakkat (1807-1863).
A koreai irodalom azonban a kínai hatás évszázadai alatt is megőrizte népi gyökereit és koreai nyelvűségét, elsősorban a költészetben. Mivel a koreai vers nem alkalmas a kínai típusú verselésre, kínaitől eltérő versformák alakultak ki. A koreai vers ütemes, kötetlen szótagszámú, nem ismeri a rímet. A Szilla-korban (647-927) volt a legnépszerűbb a négy-nyolc-, vagy tíz soros hjang-ga <hazai dal>, az első tudatos koreai versforma. A Szamguk jusza <A három királyság története> c. krónikában (1285 k.) fennmaradt, idu-írással lejegyzett 14 hjangga a koreai nyelvű irodalom legrégibb emléke.
A Korjo-korszakban (919-1391) divatos csang-ga <hosszú vers> a hjanggához hasonlóan hangszerrel, tánccal kísért énekvers volt. Soknak a szerzője kiszeng <kurtizán>, témájuk általában a szerelem. Csak később jegyezték le őket.
A Ri-dinasztia (1392-1910) korában virágzott az epigrammára emlékeztető, 3 soros lírai tan-ga <rövid vers>, más néven szi-dzso <évszakok melódiája>, amelynek sztenderd formája 41-50 szótagos, egy sorban négy ütem van, az egyes ütemek általában 3-4 szótagúak. Sok darabja rögtönzéssel született. A klasszikus formák közül egyedüliként ma is művelik. Legnépszerűbb művelői: Csong Cshol (1537-1594) és Jun Szondo (1587-1642), az előbbi a kaszaköltészetnek is legnagyobbja.
Az epikolírai jellegű ka-sza <dalszöveg> a XV. sz. közepén keletkezett, a csanggával ellentétben nem oszlik versszakokra, több ezer soros is lehet. Pak Inno (1561-1643) Thephjong-sza <A béke dala> c. hazafias poémája e műfaj reprezentatív darabja.
A korabeli irodalom, a folklór számos alkotása (eredetlegendák, népmesék, anekdoták, versek) maradt fenn Kim Buszik (1075-1150) Szamguk szagi <A három állam története> (1145), valamint Irjon (1205-1289) Szamguk jusza <A három állam nem hivatalos története> c. kínai nyelvű krónikájában (1285 k.). Az előbbi egy magas állású hivatalnok konfuciánus szellemiségű műve, az utóbbit buddhista szerzetes írta, s ebben szerepel először az államalapítás Tangun-mitosza, amely, eltérően más legendáktól, nem kínai személyt jelöl meg Korea kultúrhéroszának.
A XIII. sz. elején alakult ki kínai mintára a krónikákból, életrajzokból, valamint a folklórból táplálkozó phe-szol <hivatalnokok története> elbeszélő-irodalom. Kim Sziszup (1435-1493) Kum-o szin-hva <Aranyteknőc-hegyi új elbeszélések> c. gyűjteménye (1471) egyszerű emberekkel történt fantasztikus eseményeket mesél el.
Közkedveltek voltak az ún. megszemélyesített történetek, amelyekben állatok (egér, ebihal, teknős stb.) vagy virágok jelképeztek egyes típusokat. Az ilyen allegorikus szatírák legnagyobb mestere Rim Dzse (1549-1587) volt.
A XVII. sz.-ban kialakuló és a XIX. századig virágzó szo-szol <kis tanítás> elbeszélő-irodalom (vö. kínai xiao-shuo, japán so-shetsu) több jelentős alkotását már koreaiul jegyezték le, ezt a koreai fonetikus írás tette lehetővé. Ho Gjun (1569-1619) Hong Giltong-dzson <Hong Giltong története> c. műve egy ágyas jogfosztott fiáról szól, aki szegényeket pártoló rablóvezérré válik. Az ismeretlen szerzőtől származó Szimcshon-dzson <Szimcshon története, XVII. sz.> hőse egy leány, aki vak apjáért feláldozza életét, majd jutalmul csodásan újjászületik. A szoszol legismertebb darabja - egyben a klasszikus koreai irodalom legnépszerűbb alkotása - a XVIII. századi Cshun-hjang-dzson <Tavaszillat története> verses formában is fennmaradt. Az ismeretlen szerző már fantasztikus elemek nélkül meséli el a főhősnő hűséges, kitartó szerelmének diadalát a társadalmi igazságtalanságok, megaláztatás ellenére. A történetet a koreai drámacsíra, a phan-szori <színpadi hang> is megőrizte: a kvangde nevű énekes-színész egy dobos kíséretében adta elő, játszotta el.
A XVII-XVIII. században terjedt el a reformok szükségességét hirdető szir-hak <reális tudományok> mozgalom Híve volt Kim Mandzsung (1637-1692), a buddhista álomregény megteremtője Ku-un-mong <Kilencek felhőálma> (a magyar fordítás címe: <Pajzán álmok>) c. regényével (1688). Mivel a szoszol művek közül sokat koreairól hanmun-kínaira, vagy hanmun-kínairól koreaira fordítottak, és ezek több változata is lehetséges, az alkotás eredeti nyelve gyakran nehezen állapítható meg; ilyen mű a Kuunmong is, amely magyarra oroszból lett lefordítva, az orosz változatot pedig hanmun szövegből ültették át: az orosz koreanológusok (a koreaiakkal ellentétben) ezt a változatot tartják eredetinek. Pak Csivon (1737-1805) reformelképzeléseit Hoszeng-dzson <Hoszeng története> c. művének tudós hőse valósítja meg, aki a felsőbb körökben megvetett kereskedéssel meggazdagszik, majd rablók megnevelése céljából egy szigeten utópikus társadalmat alapít (honlapunk tartalmazza néhány szatirikus elbeszélésének fordítását).
A XI. sz. legjelentősebb költője, Kim Szakkat (1807-1858) családját elhagyva egész életében vándorolt, szatirikus, sok esetben szójátékon alapuló hansi-versei szájhagyomány útján vagy kéziratban terjedtek, s csak halála után jelentek meg.
1896-ban a polgári reformokkal párhuzamosan a koreai válik az ország hivatalos nyelvévé, a követendő példa már nem a konzervatív Kína, hanem (Japánon közvetítésével) Európa. A koreai írás terjedését jelzi az első koreai nyelvű és írású újság (Tong-rip sin-mun <Függetlenségi Újság>, 1896. Szerkesztője: Szo Dzsephil,1866-1951), s misszionáriusok tevékenysége folytán az első Biblia-fordítások (Nu-ga bog-üm, <Lukács evangéliuma> 1882, Sin-jak <Újszövetség>, 1887).
A Nyugat iránti érdeklődést jelzi a szépirodalmi fordítások növekvő száma is a XX. század elején. Megjelentek az első nyugati típusú versek Cshö Namszon (1890-1957) és Ri Gvangszu (1892-?) tollából. A modern próza Ri Indzsik (1862-1916) Hjor-üi nu <Véres könnyek, 1906> c. regényével kezdődött, az író a szerelmi házasság, a nők jogaiért szállt síkra. Hasonló eszméket hirdetett Ri Gvangszu Mu-dzsong <Érzéketlenség> c. regénye is (1917).
Sok író a japánok segítségétől várta az ország korszerűsítését; az illúzióknak a japán gyarmatosítás vetett véget (1910-1945). A koreai függetlenség egyik harcosa volt Han Jongun (1879-1945), akinek szabadversgyűjteménye, a Nim-üi cshim-muk <Az Ő hallgatása> a modern költészet reprezentatív alkotása (1926).
Jelentős a húszas évek hazafias, szimbolikus költészete: Ri Szanghva (1910-1943), Kim Szovol (1903-0934), Pak Szejong (1902-?), valamint a társadalmi ellentéteket tükröző novellairodalom: Kim Dongin (1900-1950), Ri Hjoszok (1907-1932), Kim Dongni (1903-1995), Hjon Dzsingon (1900-1940), Rjom Szangszop (1897-1963). Cshö Szohe (más írásmóddal: Csö Sza He, 1901-1932) fő témája a parasztság nyomora, s a Mandzsúriába vándorolt koreaiak szenvedései voltak.
A gyarmati Korea értelmiségének nihilista, perspektivátlan életérzését avantgard formavilággal fejezték ki Ri Szang (1910-1938) versei és novellái.
A felszabadulás (1945) után polarizálódott a koreai irodalom: Észak-Koreában a 60-as évektől kezdve egyre inkább propagandisztikus jellegű, míg dél-Koreában a XX. századi fejlődés szerves folytatását jelenti: a nyugati irányzatok a klasszikus koreai irodalom hagyományaival ötvöződnek. A prózában a naturalizmus és egzisztencializmus, a költészetben a szimbolizmus, E. Pound, T.S. Eliot hatása figyelhető meg. Jelentős prózai alkotók: Hvang Szunvon (1915-), Ri Bomszon (1934-), Ri Cshongdzsun (1939-),Kim Szüngok (1940-), Ri Munjol (1948-), Pak Kjongni (1927-), Cshö Inhun (1936-), Pak Vanszo (1933-), Han Muszuk (1921-), Kang Sindzse (1924-), Jang Gvidza (1954-), Kim Hjong-gjong (1953-). Költők: Szo Dzsongdzsu (1915-2000), Pak Tudzsin (1916-1998), Ko Un (1933- ), Kim Cshunszu (1922-), Cshon Szangbjong (1930-1993), Pak Mogvol (1916-1978). Diktatúraellenes harca tette világszerte ismertté Kim Dzsiha (1941-) nevét .

 

Magyarul olvasható:

Csunjan szerelme (mai írásmóddal: Cshunhjang, 1958)

Koreai költők 1920-1930 (1958)

Csö Sza He: Árvíz után (1958)

A sárkánykirály palotája (koreai népmesék, 1959)

A három özvegy miniszter (koreai népmesék, 1966)

Kim Mandzsung: Pajzán álom (1990)