Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osho
Előadások

Bizalom
A meditáció
Az ártatlanság bölcsessége
A terrorizmus a tudatalattidban van
Egy Buddha bimbózása

 


Bizalom

Nagy szükségem van a bizalomra, én nagyon szeretnék bízni benned és szenvedek, mert nem tudok.

Azok az emberek, akik bíznak önmagukban, bízni tudnak másokban is. Azok, akik nem bíznak önmagukban, nem tudnak bízni másban sem. Az önbizalomból növekszik a bizalom. Ha bizalmatlan vagy önmagaddal szemben, akkor nem tudsz bízni bennem; nem tudsz bízni senkiben sem. Ha nem bízol önmagadban, hogyan tudsz bízni a bizalmadban? Mert ilyen lesz a te bizalmad. Lehet, hogy bízol bennem, de ez a te bizalmad: te bízol bennem és nem bízol magadban. Így ez a kérdés nem rólam szól, ez a kérdés mélyen, rólad szól.
Kik ezek az emberek, akik nem tudnak bízni önmagukban? Valahol valami elromlott. Eloször is ezek azok az emberek, akiknek nincs valami jó önképük; akik elítélik önmagukat. Ok mindig buntudatot éreznek, mindig rossznak érzik magukat. Mindig védekeznek és mindig próbálják bizonyítani, hogy ok nem rosszak, de mélyen belül úgy érzik, hogy ok rosszak. Ezek az emberek valahol hiányolják a szeretet atmoszféráját.
A pszichológusok azt mondják, hogy az az ember, aki nem tud bízni önmagában az valahol mélyen kötheto az anyjával való problémához. Az anya-gyerek kapcsolat valahogyan nem úgy történt, ahogy kellett volna. Mert az anya az elso személy a gyerek tapasztalatában; ha az anya bízik a gyerekben, ha az anya szereti a gyerekét, a gyerek elkezdi szeretni az anyját és bízik benne. Az anyán keresztül válik tudatossá a gyerek a világra. Az anya az ablak, ahonnan a gyerek belép az életbe.
Idovel, ha egy gyönyöru kapcsolat van a gyerek és az anya között, egy érzelmi visszhang, egy mély érzékenység, egy mély energiaáramlás, egy virágzás… akkor a gyerek elkezd bízni másokban is. Mert tudja, hogy az elso tapasztalat gyönyöru volt, nincs oka azt gondolni, hogy a második nem lesz gyönyöru. Minden oka meg van azt hinni, hogy a világ jó.
Ha gyerekkorodban volt egy mély szeretetlégkör körülötted, akkor vallásossá válsz, a bizalom növekszik. Bízni fogsz, a bizalom természetes minoségeddé válik. Általában te nem leszel bizalmatlan, hacsak valaki nehezen nem próbál bizalmatlanságot teremteni benned; te csak akkor leszel bizalmatlan. De a bizalmatlanság kivétel. Egy ember becsap téged és megpróbálja lerombolni a bizalmadat. Lehet, hogy a bizalmad lerombolódik abban az emberben, de te nem kezdesz bizalmatlan lenni az egész emberiséggel szemben. Azt fogod mondani „Ez egy ember és van még millió belolük. Csak egy ember miatt, miért lennék bizalmatlan az összessel szemben?”
De ha az alapveto bizalom hiányzik és valami elromlott közted és a mamád között, akkor a bizalmatlanság az alapveto minoséged lesz. Akkor általában, természetesen bizalmatlan vagy. Nem szükséges senkinek sem ezt bizonyítani. Te bizalmatlan vagy és ha valaki azt akarja, hogy bízzál benne, neki nagy munkájában lesz az, nagyon nagyban. És még akkor is csak fenntartásokkal fogsz bízni benne. Még akkor is az a bizalom nem lesz szélesköru. Nagyon keskeny lesz. Ez a probléma.
A régi idokben az emberek nagyon bizalom-teliek voltak. A bizalom SHRADDHA, az egyszeru minoség volt. Nem volt szükség kimuvelni azt. Az tény, ha valaki kételkedové akart válni, óriási erofeszítésre volt szükség, óriási feltételekre volt szükség. Az emberek egyszeruen bizalom-teliek voltak, mert a szeretet-kapcsolatok nagyon, nagyon mélyek voltak.
A modern világban a szeretet eltunt és a bizalom nem más, mint a szeretet tetopontja, a szeretet krémje. A szeretet eltunt. A gyerekek olyan családokban születtek, ahol az apa és az anya nem voltak szeretetben. A gyerekek megszülettek; az anya nem törodött velük, nem zavartatta magát, mi történik velük. Valójában o bosszankodik, mert zavarják ot… zavarják az életét. A nok elkerülik a gyerekeket és ha mégis megtörténnek, akkor ez balesetnek tunik. És ez egy mély negatív hozzáállás. A gyerekek átveszik ezt a negatív attitudöt; megmérgezodnek már a kezdeteknél. Ok nem tudnak bízni az anyjukban.
A filozófia nem a szomorúságból született. A filozófia a te saját tapasztalatodból jön, a saját élettapasztalatodból. Ha egy gyerek mély szeretetben van az anyjával, és az anya fürdik a saját szeretetében, az a kezdete a jövo összes bizalmának. Akkor a gyerek több szeretetteljes kapcsolatot alakít ki a nokkel, a barátaival, akkor egy napon képes lesz feladnia magát egy mesternek és végül képes lesz önmagát feloldani Istenben. De ha az alapveto kapcsolat hiányzik, akkor hiányzik az alap is. Akkor te keményen próbálkozol, de az mindinkább nehezebbé és nehezebbé válik. Ez az, amit én a kérdezovel kapcsolatban érzek.
„Nagy szükségem van a bizalomra”… igen, mert a bizalom táplálék. Bizalom nélkül te éhes maradsz, éhezo maradsz. A bizalom a legfinomabb tápláléka az életnek. Ha nem bízol, akkor nem tudsz valójában élni. Mindig félelemben vagy, körülvesz a halál és nem az élet. Egy mély bizalommal belül az egész látásmódod megváltozik. Akkor te otthon vagy, nincs konfliktus. Akkor te nem vagy idegen a világban. Akkor nem vagy idegen, nem vagy nem ide tartozó. A világhoz tartozol és a világ hozzád tartozik. A világ boldog, hogy te vagy; a világ megvéd téged. Ez a mély, védelem érzése neked bátorságot ad és bátorságot ad ahhoz is, hogy az ismeretlen felé mozdulj.
Amikor az anya otthon van a gyerek bátor. Megfigyelted már? Ki tud menni az útra, ki megy a kertbe és ezeregy dolgot tud még csinálni. Amikor az anya nincs ott, akkor csak egyszeruen benn ücsörög, fél. Nem tud kimenni; a védelem nincs jelen, a védoaura nincs ott. A légkör teljesen idegen neki.
Ha a gyerekkorodat egy mély szeretet-áradatban és bizalomban éled, akkor egy gyönyöru önképet gyujtesz össze önmagadról. És ha a szüleid egy valódi mély szeretetben voltak egymással és benned egy nagyon boldog benyomást hagytak, mert te a betetozodése voltál az o szeretetüknek, a crescendója, a megvalósulása az o szeretetüknek; ha ok mély szeretetben voltak, akkor te vagy a dal, ami az o szeretetükbol született. Te vagy a bizonyság, a bizonyíték arra, hogy szerették egymást. Te az o alkotásuk vagy: ok boldognak érzik magukat toled, elfogadnak téged és elfogadják azt a módot is, ahogyan te élsz. Még ha segíteni is próbálnak neked, akkor azt is nagyon szeretetteljesen próbálják tenni. Még ha néha azt is mondják: „Ne csináld ezt!”, nem fogod támadásnak venni és nem érzel sértodést sem. Valójában törodést fogsz érezni.
De amikor a szeretet hiányzik és az apád vagy a mamád azt mondja, „Ne csináld ezt!” és „Tedd ezt!” idovel a gyerek kezdi megtanulni, hogy „nem vagyok elfogadva úgy ahogy vagyok. Ha bizonyos dolgokat megteszek, akkor szeretve vagyok. Ha nem teszek meg, akkor nem vagyok szeretve. Ha valamiféle más dolgokat cselekszem, akkor utálva vagyok.”
Így o elkezd összezsugorodni. Az o tiszta lénye nincs elfogadva és szeretve. A szeretet feltételes; a bizalom elveszett. Ekkor sosem lesz képes egy gyönyöru önképet alkotni magáról. Mert a mamád szeme, az, amely eloször tükröz vissza téged és ha boldogságot tudsz benne látni, áldást, buvöletet, egy nagy eksztázis figyel téged, akkor tudod, hogy értékes vagy. Tudod, hogy van egy belso értéked. Akkor nagyon könnyu bízni, nagyon könnyu a feladás, mert te nem félsz. De ha te azt tudod, hogy rossz vagy, akkor mindig próbálod bebizonyítani, hogy nem vagy az.
Az emberek okoskodóvá váltak. Minden okoskodó ember alapvetoen olyan, akinek nincs jó önképe magáról. Nagyon védekezok, sértodékenyek. Ha egy okoskodó embernek te azt mondod, hogy „ezt a dolgot rosszul csináltad”, o azonnal neked támad és mérgessé válik. Még egy baráti kritikát sem képesek elfogadni. De ha van egy jó énképe önmagáról, akkor kész meghallgatni, kész tanulni, kész tiszteletben tartani mások véleményét. Lehet, hogy igaza van, de akár igaza van, akár téved, o nem aggódik, mert a kritika nem számít. O jó marad a saját szemében.
Az emberek érzékenyek. Nem akarnak kritikát, nem akarják, hogy valaki megmondja nekik, hogy ezt vagy azt tegyék, vagy ne tegyék. És ezek az emberek azt gondolják, hogy nem tudják önmagukat feladni, mert ok erosek. Pedig csak betegek, neurotikusak. Csak egy eros férfi vagy no tudja feladni magát- egy gyenge sosem, mert a feladásban az utóbbiak úgy gondolják, hogy az o gyengeségük ismertté lesz a világ számára.
Ok tudják, hogy gyengék, tudnak a kisebbségi komplexusukról, így nem tudnak meghajolni. Ez nehéz nekik, mert a meghajlással elfogadnák a kisebbségi érzésüket. Csak egy „felsobbrendu” tud mélyre hajolni; egy kisebbrendu sosem tud mélyen meghajolni. Ok nem tudnak tisztelni senkit, mert nem tisztelik magukat sem. Nem tudják, hogy mi az a tisztelet és mindig félnek a feladástól, mert azt gyengeségként értelmezik.
Szóval, ha neked nehéz bízni, akkor menj vissza a múltadba. Mélyre kell ásnod a memóriádban. Be kell lépned a múltadba. Meg kell tisztítanod az elmédet a múlt benyomásaitól/hatásaitól. Egy rakás szemeted van a múltadból; szabadulj tole. Ez a kulcsa ennek: ha visszamész, ne csak emlékezz, hanem éld át újra.
Csinálj belole meditációt. Minden nap éjszaka, csak egy órára menj vissza. Próbáld megtalálni mindazt, ami gyerekkorodban történt veled. Minél mélyebbre mész annál jobb - mert mi nagyon sok megtörtént dolgot rejtegetünk magunkban, csak nem engedjük meg, hogy felbugyogjon a tudatunkba. Engedd meg, hogy a felszínre kerüljenek. Menj minden nap, egyre mélyebbre és mélyebbre. Eloször olyasvalamire fogsz emlékezni, amikor 4-5 éves vagy és nem leszel képes azon túl menni. Hirtelen a Kínai Nagyfallal találod magad szemben. De menj tovább. Idovel látni fogsz, ahogyan tovább mész: 3 éves, 2 éves.
Voltak, akik elérték a születésük pillanatát. Voltak, akik elérték az anyaméhben töltött idok emlékeit és voltak, akik azon is túl mentek, beléptek egy másik életbe, amikor meghaltak.
Ha eléred azt a pontot, amikor megszülettél és felszabadítod azt a pillanatot, az egy mély agonizálás, mély fájdalom. Majdnem olyan érzés lesz, mintha újra megszületnél. Lehet, hogy úgy fogsz sírni, mint amikor egy újszülött sír az elso alkalommal. Úgy fogsz fuldokolni, ahogyan a gyerek fuldokol, amikor kikerül az anyaméhbol - mert az elso néhány másodpercben nem volt képes lélegezni. Egy nagy fuldoklás volt: aztán a sírás és a levego áramlani kezd és megnyílik az átjáró, a tüdeje elkezd funkcionálni. Lehet, hogy el tudsz jutni erre a pontra.
Ekkor gyere vissza. Menj újra, aztán gyere vissza minden éjjel. Ez legalább 3-9 hónapot vesz igénybe és minden nap egyre felszabadultabb leszel és a bizalmad ezzel párhuzamosan elkezd növekedni. Egyszer a múlt megtisztul és látni fogod, ahogyan történtek a dolgok; szabad leszel tole. Ez a kulcs: ha tudatába kerülsz mindannak, ami a memóriádban van, akkor szabaddá válsz tole. Az éberség felszabadít, az öntudatlanság kötéseket teremt. És akkor lehetségessé válik a bizalom.
A pszichológusok rájöttek, hogy a szeretet bizalom. Hacsak 20 évvel ezelott valaki azt mondta volna, hogy a szeretet egy finom vitalitás, akkor a tudósok ezen nevettek volna. Azt mondták volna: ”te egy költo vagy, illúzióban és álmokban élsz. A szeretet és a táplálék? - ez mind képtelenség”. De most a tudományos kutatók azt mondják: a szeretet táplálék. Amikor egy gyereket táplálnak akkor, az a testét táplálja; és ha nem kap szeretet, akkor a lelke nem táplálkozik. A lelke éretlen marad. Így van egy módja annak mérésére, hogy a gyerek szeretve volt-e vagy sem, azt a melegséget, amire szüksége volt megkapta-e vagy sem. Egy kórházban minden táplálékot meg tudsz adni a gyereknek, amire neki szüksége van, az összes gyógyító törodést. De csak válaszd el az anyjától; adj neki tejet, gyógyszert, törodést, mindent, csak ne öleld meg, ne csókold meg, ne érintsd meg.
Sok kísérletet végeztek már. A gyerek idovel elkezd összezsugorodni. Beteggé válik és a legtöbb esetben meghal, minden látható ok nélkül. Vagy ha túléli is gyengeelméjuvé, idiótává válik. Élni fog, csak éppen az élet peremén. Soha nem lesz mélyen az életben, nem lesz energiája. Megölelni a gyereket, adni a test melegét neki, az táplálék, nagyon finom táplálék. Most ez idovel fel lett ismerve.
Engedd meg, hogy jövendöljek neked: 20-30 év múlva a pszichológusok rá fognak jönni, hogy a bizalom nagyobb táplálék, egy óriási lehetoség – nagyobb, mint a szeretet… olyan mint az imádság. A bizalom egy nagyon finom imádságosság. Képes vagy ezt érezni. Ha van bizalmad, akkor azonnal meglátod, hogy velem egy óriási kalandra vállalkozol és az életed azonnal elkezd megváltozni. Ha nincs bizalmad, akkor ott maradsz, ahol vagy. Én továbbra is beszélek, továbbra is húzlak; de te beragadsz – valahol hiányolni fogsz engem. Enged meg, hogy a bizalom megerosödjön. Az a bizalom lesz a híd kettonk között. Akkor a közönséges szavak világosság válnak, akkor az én jelenlétem egy anyaméhé válik és te képes vagy újjászületni.
Emberek, akik csak félelembol bíznak, mert valakin csüngeni akarnak, valakihez ragaszkodnak, félnek és valaki kezét akarják fogni, az égre tekintenek és Istenhez imádkoznak, hogy érezzék a félelemnélküliséget. Megfigyelted már? Néha ha egy sötét utcán kelsz át éjjel, elkezdesz fütyülni, vagy énekelni – nem mintha az segítene. De segít a maga módján. Az énekléstol melegebbé válsz. Az énekléssel elfoglalod magad: a félelmet elnyomod. Fütyüléssel elkezded jobban érezni magad. Elfelejted, hogy sötétben és veszélyben vagy, de valójában ez nem hoz valódi változást a realitásban. A félelem és a veszély még jelen van. Sot még nagyobb, mert azt, aki el van foglalva az énekléssel könnyebb kirabolni, mert o kevésbé lesz éber. Még kevésbé lesz óvatos mialatt fütyül, mert egy illúziót teremt maga körül. Ha a bizalmad a félelembol ered, jobb, ha nincs bizalmad, mert az, hamis. Ezt hallottam:
Mulla Nasrudin felmászott a borbély székébe és azt kérdezte:” hol van az a borbély, aki a másik széknél dolgozott?” „Ó az egy szomorú történet” mondta a borbély. „Olyan ideges és levert lett az üzlet miatt, hogy egy nap, amikor a vendég azt mondta, hogy nem kér masszázst, teljesen kikelt magából és elvágta a vendég torkát a borotvával. Most a helyi kórházban van. Egyébként kér egy masszázst?”
„Természetesen” mondta Mulla Naszrudin.
Félelembol azt mondod természetesen, de az nem lesz bizalom. A bizalom a szeretetbol születik és ha úgy találod, hogy nem tudsz bízni akkor neked nagyon keményen kell dolgoznod. Akkor te nagyon túl vagy terhelve a múltaddal, ártatlanul túlterhelt vagy. Ki kell tisztítani, tisztogatnod magad.

 

 


A meditáció

A meditáció egész müvészete abból áll, hogy az értelmünket transzcendáljuk.
A Kelet majdnem tizezer évet szánt ezen cél elérésére, minden intelligenciájával és zsenialitásával.
Hogyan lehet az értelmen, s minden kondicionálásán, tullépni?
Az egész tizezeréves fáradozás a meditáció technikájának a kifinomításában csúcsosodott ki.
Tömören a meditáció azt jelenti: a gondolatokat megfigyelni, a gondolkodás tanujának lenni.
Ha meg tudod figyelni az értelmedet, csendben nézni tudod, indoklás nélkül, elismerés vagy elitélés nélkül, anélkül, hogy ellene vagy mellette lennél, egyszerüen figyelve, mintha semmi közöd nem lenne hozzá…….Látod az értelem nyüzsgését, de te ott álsz mellette és az egészet csak figyeled.
A meditáció csodája az, hogy egyszerüen a megfigyelés által a gondolkodás lassanként eltünik.
Mikor a gondolkodás megszünik, a szived kapuja elé érsz, az utolsó kapu elé, amely törékeny és
a társadalom által megnem rontott.
A sziv közvetlenül utat nyit számodra. Soha nem akadályoz, gyakorlatilag mindig kész arra, hogy magához engedjen, hogy a léthez vezetö kaput elötted kitárja. A sziv a barátod.
Fejed azomban ellenséged.
A test a barátod, a sziv a barátod, de kettejük között áll a fej, ellenségként, mint a Himalaja hegyláncolata. S mégis egy egyszerü módszerrel leküzdhetö.
Ezt a módszert Buddha Vipassana-nak nevezte, Patanjali pedig Dhyan-nak.
A szanszkrit « Dhyan » szóból Kinában “ Ch`an” lett, Japánban pedig “ Zen “. Mind ugyanaz a szó.
Más nyelvekben nincs ennek a szónak megfelelöje.
Ezért mi a “meditáció” kifejezést alkalmazzuk helyette.De tudnotok kell, hogy e szó szótárakban
található magyarázata, nem azonos az általam értett jelentésével. Mindenütt ugy értelmezik, hogy a meditáció a valamin való gondolkodást jelent.
Mindig, ha egy európai embernek azt mondom: meditálj, azt kérdezi: min meditáljak?
Ennek az oka az, hogy a Nyugat soha nem alakitotta ki a meditációt, igy nem tudja mi az, amit
a Kelet Zen-nek nevez. A meditáció egyszerüen tudatosságot jelent, s nem a valamiröl való gondolkodást, s nem valamiféle kocentrálást valamire, és nem valami kontemplációja.
Az európai jelentésének mindig van valami tárgya.
A meditácio, ugy ahogyan én használom e kifejezést, annyit jelent, mint: a tudatosság állapota.
Pontosan ugy, mint egy tükör. Azt hiszed egy tükör koncentrál valamire?
Minden, ami elé kerül, tükrözödik benne, de maga a tükör mindettöl érinttetlen marad.
Hogy szépség lép elé, vagy csunyaság, vagy netán senki, ö mindig érintetlen marad.
Csak egyszerüen a tükrözés forrása marad.
A meditáció reflektáló tükörszerü tudat. Csak megfigyeli mi járul elé. És ezáltal az egyszerü megfigyelés által lépésröl lépésre megszünik a gondolkodás.
Csodákról mesélnek nektek, da az egyetlen csoda az ez. Minden más csoda az csak mende-monda.
A meditáció az egyetlen csoda. Kiemel az értelmedböl.
A sziv mindig kész arra, hogy befogadjon téged, s megmutassa azt az utat, amely a léthez vezet.
És a Lét a teljességed, magad legmagasabb érzete.

 

 


Az ártatlanság bölcsessége

A zavart elme hogy is érthetné az utat?
Ha elméd nyugtalan és háborgó,
Sosem telhetsz meg tudással.
A háborítatlan elme sosem vizsgálja,
Hogy mi helyes és mi helytelen.
Az ítélkezés fölött álló elme
Egyszerüen csak figyel és ért.
Tudd, hogy a test csak egy törékeny agyagedény,
De legyen elméd eros vár,
S minden megpróbáltatásban értelmed küzdjön érted,
Hogy megvédje, mit már elnyertél.
Mert a test hamarosan semmivé lesz;
Mit érez akkor majd?
Mint egy odavetett farönk fekszik majd a földön;
Mi az, amit tud akkor majd?
Legádázabb ellenséged sem árthat neked annyit,
Mint saját gondolataid, ha zabolátlanok.
De ha egyszer ura vagy gondolataidnak,
Senki sem segíthet neked jobban,
Még apád sem és anyád sem.

Egyszer azt kérdezték tolem, hogy „Mi a filozófia?” Azt feleltem: „A filozófia a rossz kérdésfeltevés muvészete.” Amikor a vak ember azt kérdezi, hogy „Mi a fény?” – az a filozófia. Amikor a süket azt kérdezi, hogy „Mi a zene? Mi a hang?” – az a filozófia.

Ha a vak ember azt kérdezné, hogy „Hogyan kaphatnám vissza a szemeimet?”, akkor az többé már nem filozófia lenne, hanem vallás. Ha a süket elmegy az orvoshoz, hogy gyógyítsa meg a fülét, akkor azzal o a vallás irányába indul el, nem a filozófia irányába.

A filozófia az mero találgatás, spekuláció; szeretnéd kiagyalni az igazságot – miközben semmit sem tudsz. Az igazságot azonban nem lehet kiagyalni; bármit is okoskodsz ki, az nem lehet igaz. Az igazságot fel kell fedezni. Az igazság már itt van... mindössze arra van szükség, hogy kinyissuk a szemünket, hogy legyen szemünk, amivel látjuk; hogy legyen szívünk, amivel érezzük; hogy legyen létünk, amivel jelen lehetünk benne. Az igazság mindig jelen van, csak mi nem vagyunk itt, csak mi hiányzunk. És mivel mi nem vagyunk jelen, nem láthatjuk az igazságot sem. És közben egyre csak az igazságról kérdezünk. Sosem tesszük fel a helyes kérdést: hogyan kell jelen lenni? Hogyan kell jelenlétté válni?

Az igazságról kérdezünk, és már maga a kérdés is csak eltávolít tole – mert ha kérdezel, akkor az már magában hordozza a feltevést, hogy egy külso személytol választ kaphatsz a kérdésedre. A kérdés magában hordozza azt a feltevést, hogy valaki más elmondhatja neked, mi az igazság. De senki sem tudja neked elmondani – az igazság nem elmondható.

Lao Cu azt mondja: Az igazság, amit szavakkal elmondhatsz, többé már nem igazság. Amint kimondtad, hazugság lesz belole.

Miért? Azért, mert ez nem egy informatív tudás; ha az lenne, nagyon könnyen átadhatná egyik ember a másiknak.

Az igazságot egy belso tapasztalás formáján keresztül ismerheti az ember. Az olyan, mint egy íz a nyelveden. Ha valaki még sosem kóstolt édességet, hogyan magyarázod el neki, hogy milyen az édes íz? Nem fogod tudni megértetni vele. Ha valaki még sosem látott színeket, hiába magyarázol neki róluk.

Vannak dolgok, melyeket csak tapasztalni lehet, és csak a tapasztalaton keresztül lehet megérteni. Isten pedig: a végso tapasztalás, amely teljességgel kifejezhetetlen, átadhatatlan. Legfeljebb néhány utalás adható – de azt a néhány utalást is nagyon rokon-szívvel kell fogadnod, különben elmulasztod oket.

Ha az elméddel értelmezed oket, akkor lemaradsz róluk, mert mire megy az elme az értelmezgetéssel? Az elme csak a saját múltját adhatja. Csak a saját káoszát adhatja. Csak ellentétességet, kétségeket, zavart adhat. Mindezt ráülteti az igazságra, az utalásra, amit kaptál, és máris minden eltorzult. Az elméd nincs abban a helyzetben, hogy képes legyen látni, érezni.

A vallás egyszeruen egy olyan közeg megteremtését jelenti, melyben az elméd képes látni, képes ellentétek nélkül, egy egységként, megosztottság nélkül létezni; képes felfogni, érzékelni; képes teljességben, tisztán létezni. Az az elme, amelyik tele van gondolatokkal, képtelen az érzékelésre, a közvetlen felfogásra; a gondolatok minduntalan beleavatkoznak. Azok a gondolatok ott tornyosulnak egymás hegyén-hátán. Mire valami eljut legbensobb lényedhez, ha egyáltalán eljut, többé már nem ugyanaz, mint amit szeretett volna átadni az, aki tud. Egy egészen más dolog lesz belole.

Buddha minden egyes ilyen utalást háromszor elismételt. Valaki megkérdezte tole, hogy miért ismétel el mindent háromszor. Azt felelte: „Még háromszor sem elég. Amikor eloször mondom, csak a szavakat halljátok. Csak az üres szavakat; üres, kongó, tartalom nélküli szavakat. Eloször nem hallod meg a tartalmát. Másodszorra meghallod a tartalmat is a szavakkal, megérzed az illatát, de annyira elbódulsz tole, olyan misztikus köd ereszkedik rád, hogy akkor amiatt leszel képtelen a megértésére. Ezért kell háromszor elismételnem.”

Én folyton ismétlem önmagam, egyszeruen azért, mert ti annyira mélyen alszotok – állandóan ismételnem kell, folyton kopogtatnom kell rajtad. Mert lehet, hogy jön néhány pillanat, néhány kedvezo pillanat, amikor álmod nem lesz olyan mély; amikor közel, már nagyon közel kerülsz a felébredéshez, és akkor valami belédhatolhat. Már képes vagy hallani. Igen, vannak pillanatok, amikor nagyon közel kerülsz a felébredéshez – még nem ébredsz fel, de már nem is alszol, épp középen vagy, valahol a ketto között.

Te is tudod, hogy minden reggel van néhány pillanat, amikor az álom már nincs ott, de mégsem vagy még ébren, még nem mondhatod, hogy „ébren vagyok”. Már nagyon halványan hallod a madarak énekét, hallod a postást, a levélláda zörgését, a szomszéd kutya csaholását, a feleséged sutyorgását a szomszéddal, a gyerekek reggeli készülodését az iskolába, a forgalom egyre erosödo zaját, a vonat hangját... de csak nagyon halványan, nem teljesen hallod, csak részlegesen. És minduntalan visszaalszol. Az egyik pillanatban még hallod az elrobogó vonat zaját, a másik pillanatban pedig már megint mélyebbre csúsztál az álmaidban.

Az álomkutatók azt mondják, alvás közben mindig megvan ez a hullámzás. Ha nyolc órát alszol, akkor nem állandóan ugyanazon a szinten alszol; az alvás mélységének völgyei és csúcsai vannak. Egész éjjel le-föl csúszkálsz a különbözo szintek között. Idonként elofordul, hogy olyan mélyen alszol, hogy még az álmaid is eltunnek – ezt Patandzsali szusuptinak, álom nélküli alvásnak nevezi. Máskor pedig tele vagy álmokkal. És van, amikor épp az ébredés szélén vagy. Ha ilyenkor valami hirtelen, megrázó dolog történik, akkor felébredsz, egyszerre felébredsz.

Erre törekszik minden buddha: vár a megfelelo pillanatra, amikor közel kerülsz az ébredés állapotához; és akkor elég csak egy kis lökés, s máris kinyitod a szemed – képes vagy látni.

Istent nem lehet elmagyarázni, de látni igen, tapasztalni igen – elmagyarázni nem lehet. Isten bármiféle magyarázása csak félremagyarázás; ezért minél több a pap, a teológus, a professzor, annál gyengébb a vallás a földön. Minél több a pápa, a sánkárácsárja, annál inkább gyengül a vallás a világban – mert ezek az emberek mind magyarázni próbálják, pedig Istent nem lehet magyarázni. Annyiféle magyarázattal tömték tele az elmédet, hogy ezek a magyarázatok már ütköznek benned. Most már szinte lehetetlen kihámozni, hogy valójában mi micsoda, mi mit jelent. Teljes a zurzavar.

Az embernek azelott nem is volt lehetosége ekkora zurzavarra, mert azelott nem voltunk egymáshoz ennyire közel. A világból mára tényleg egyetlen falu, egy globális falu lett.

Az osi idokben a buddhisták csak azt ismerték, amit Buddha tanított, a mohamedánok csak arról tudtak, amit Mohamed mondott, a keresztények csak Jézust ismerték. Mi – a mai emberiség – viszont már mindegyiknek az örökösei vagyunk. Ti már ismeritek Jézust is és Zarathusztrát is, ismeritek Patandzsalit is és Buddhát is, ismeritek Mahávirát is és Lao Cut is, és ismertek több száz más magyarázatot és utalást is – melyek mind össze vannak gabalyodva benned. Most nagyon nehéz kihúzni téged ebbol a káoszból. Az egyetlen megoldás az, ha eldobod ezt az egész zajt; az egészet, mindenestül. Ez az én üzenetem.

És azzal, hogy eldobod, nem Jézust vagy Mohamedet vagy Buddhát dobod el; ha mindent eldobsz, azzal inkább csak közelebb kerülsz hozzájuk. Nem oket dobod el, hanem a papokat, a tradíciókat és a szokásokat, a kizsákmányolást, mely a tradíciók és konvenciók nevében zajlik. Ha mindezt tisztán látod, ha elfelejted a bibliát, a védákat és a gítát, megtisztulsz, kitisztulsz. Igen, neked egy tavaszi nagytakarításra van szükséged, a szíved teljes tehermentesítésére. Csak akkor, csak abban a csendben leszel képes érteni.

Buddha azt mondja:

A zavart elme hogy is érthetné az utat?

Ezrek gyultek Buddha köré, épp, ahogy ti is körém gyultetek – keresok ezrei vándoroltak Buddhához, hogy mindenféle kérdéseket tegyenek fel neki. És Buddhát egyáltalán nem érdekelték azok a kérdések; és a megválaszolásuk sem. Buddhát bizonnyal csak egy dolog érdekelte; hogy megmutassa az utat – a probléma viszont az volt, hogy a keresok annyira össze voltak zavarodva a kérdéseik és összegyujtött válaszaik által, annyira nyomta oket a sok tudás, amit a fejükben cipeltek, hogy lehetetlen, szinte teljesen lehetetlen volt megmutatni nekik az utat. Ezért e szútra: A zavart elme hogy is érthetné az utat?

Tehát ahelyett, hogy még több válasszal, még több magyarázattal, még több tudással halmozta volna el oket, Buddha inkább kezdte megszabadítani oket tudásuktól, készre gyártott válaszaiktól, a priori elméleteiktol, eloítéleteiktol. És India ezt sosem tudta megbocsátani Buddhának. Rögtön halála után, ennek az országnak a tradicionális elméje hozzákezdett az összes Buddha által ültetett virág gyökeres kiirtásához; az egész rózsakertet felégették. Buddhát teljes egészében kihajították ebbol az országból. E vidék legnagyobb fia számára itt nem maradt menedék; tanításának idegen országokban kellett menedékre lelnie.

És ez nem véletlen, ez mindig így van. Jézust elítélték a zsidók, meg is feszítették, pedig Jézus volt a leheto legnagyobb zsidó, aki valaha élt e földön, a zsidó tudat legszebb virága, a legvégso kifejezodése, a csúcsa. Akkor miért tagadták meg a zsidók? Inkább örülniük kellett volna, táncolniuk és ünnepelniük kellett volna... de nem tudtak – nem tudtak neki megbocsátani, mert jelenlétében ok csak középszerunek tuntek; ez volt az o bune. Átlagossá tette oket. Meg kellett büntetni, mert annyira kimagaslott közülük, mert felért az égig, mert annyira túlszárnyalta oket, mert annyira könnyed és méltóságteljes volt, mert olyan szeretet volt benne. Bunhodnie kellett jelenlétért, mert jelenlétében a többiek rondának érezték magukat hozzá képest. El kellett távolítani, hogy a középszeru elme ne érezze középszeruségét.

Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem a középszeru elme. Jézus esetében a középszeru elme a zsidókat jelentette. De ugyanez történt Buddhával is. Buddhának sosem bocsátottak meg a hinduk, pedig o volt a valaha élt legnagyobb hindu. O volt a leheto legtisztább hindu, a hinduizmus kvintesszenciája. Amirol az Upanisadok beszéltek, o megvalósította. O valósította meg ennek az országnak a legmélyebb vágyát, de gyökerestol kitépték, kihajították az országból.

A buddhizmus eltunt Indiából, nyoma sem maradt – teljesen kipucolták innen. Miért? Óriási tiszteletnek örvendett Tibetben, Kínában, Koreában, Japánban, Sri Lankán. Egész Ázsia szerette ezt az embert, annyira egyedülálló a tanítása, annyi mindent hordoznak szavai. De India egyszeruen elfelejtette ot – az indiai középszeru elme. És itt nem az indiaiakról van szó – itt megint csak a középszeru elmérol van szó. A középszeru elme mindig igyekszik elnyomni a géniuszt; a középszeru ember csak középszeru embereknek tud örülni. A hülyék a hülye vezetoktol boldogok – mert o annyi mindenben hasonlít rájuk.

Ez mindig így volt ezen a földön – ez a föld egy bolondokháza –, és valahányszor megjelenik egy normális ember, mi elkergetjük. Ezrek jöttek Buddhához, hogy megkérdezzék: „Hol van az Isten? Mi az Isten?” És különösen a bráhminok, a pánditok, a tudósok, akik tökéletesen jól informáltak voltak a témában, betéve tudták a szent iratokat... mind jöttek, hogy megkérdezzék: „Te hiszel Istenben? Határozd meg a hitedet, magyarázd el az elméleted...”

És Buddha újra és újra kitartott amellett, hogy: A zavart elme hogy is érthetné az utat? Azt mondta: „Kérlek ne kérdezzetek Istenrol. Amikor Istenrol kérdeztek az épp olyan, mint amikor a vak ember a fényrol kérdez – lehetetlen elmagyarázni. Én egy doktor vagyok, aki meggyógyíthatja a szemeiteket, visszaadhatja a látástokat. És úgy ti magatok láthatjátok, saját szemetekkel, mert a fényt nektek magatoknak kell látnotok. Ha én látom a fényt, attól ti még nem fogjátok látni. Bármennyire is látom a fényt, és bármennyire is elmagyarázom nektek, abból még egyáltalán nem fogjátok tudni, hogy mi a fény.”

A helyzet az, hogy egy vaknak lehetetlenség elmagyarázni, hogy mi a fény. A fény egy tapasztalás, valami létezo, valami megfogalmazhatatlan. És Isten a legvégso fény, minden fény fénye, minden fény alapja, minden fény forrása. Hogy lehetne így elmagyarázni neked, ha egyszer vak vagy?

Ezért Buddha sosem beszélt Istenrol. A pánditok és bráhminok pedig hazamentek, és azt kezdték híresztelni, hogy „Ez az ember azért nem válaszol a kérdéseinkre, mert nem is tud; különben miért nem felel egyszeru igennel vagy nemmel? Mi egy nagyon egyszeru kérdést tettünk fel – hogy ’hiszel-e Istenben?’ –, amire felelhetett volna igennel vagy nemmel. Aki tud, annak a válasz egyszeru. De o csak köntörfalazik; mi Istenrol kérdezünk, o pedig parabolákban válaszol. Azt mondja ’Hogy lehetne ezt elmondani? Hogy lehetne ezt elmagyarázni?’ Az igazság az, hogy nem is tud ez semmit. Az igazság az, hogy o csak egy ateista álruhában; becsapja az embereket, megrontja az embereket.”

A hinduk kitaláltak egy nagyon ravasz történetet Buddháról. Azt mondják, hogy amikor Isten megteremtette a világot, ugyanakkor megteremtette a mennyországot is és a poklot is. A poklot azok számára, akik büntetést érdemelnek, a mennyországot pedig azok számára, akik jutalmat érdemelnek erényeikért. De az történt, hogy évezredek teltek el, és a pokolba nem érkezett senki, mert senki sem követett el bunt. Persze az Ördög már teljesen belefáradt az állandó várakozásba – semmi munka; a hivatása forgott kockán! Egyetlen lélek sem tévedt a kapu felé!

Roppant mérges volt, felment Istenhez és azt mondta neki:

– Mi végre teremtetted ezt a poklot? Mi a fenének? És miért tettél meg engem a vezetojének? Már nagyon belefáradtunk, az egész cég belefáradt a várakozásba. Egy árva lélek se tért be hozzánk. Reggel kinyitjuk a boltot, egész nap ott ülünk, és egyetlen ügyfél sem jelentkezik! Ott áll nyitva az ajtó, és egyetlen lélek se jár arra. Mi értelme akkor? Légy szíves keress nekünk valami más munkát.

Isten azt felelte:

– De hát miért nem jöttél már korábban? Teljesen megfeledkeztem rólatok. Intézkedni fogok. Hamarosan leszületek a földre, mint Gautama Buddha, és megrontom az embereket. Annyira megrontom oket, hogy dugig lesztek hamarosan. Menj csak vissza a pokolba és várj.

És úgy is történt. A történet szerint Isten eljött a földre Gautama Buddha képében, és megrontotta az embereket, lerombolta a hitüket, felborította a konvencióikat, eltántorította oket hitüktol, kétkedokké, gyanakvókká tette oket. Azóta a pokol annyira zsúfolásig tele van, hogy az Ördög minduntalan könyörög Istennek:

– Elég lesz! Most már elég, kérlek állítsd meg a tömeget! Nem bírunk ennyi emberrel! Már állandóan huszonnégyóráznunk kell, éjjel-nappal nyitva vannak a kapuk, és még mindig csak jönnek és jönnek...

Ez egy nagyon ravasz történet. Látod benne a kifinomult ravaszságot? Egyfelol Buddhát elismerik, mint isteni avatárt, mint Isten megtestesülését... A hinduk ebben dörzsöltebbek, mint a zsidók. A zsidók egyszeruen csak elutasították, hogy Jézus Isten fia lenne, megtagadták Jézust. A hinduk ebben sokkal körmönfontabbak, polírozottabbak, kulturáltabbak – természetesen, lévén egy régebbi civilizáció. Minél idosebb lesz egy civilizáció, annál dörzsöltebbé válik.

Figyeld, milyen ravasz: Buddhát elfogadják Isten tizedik inkarnációjának, de Isten ezt az inkarnációt arra használja, hogy megrontsa az embereket. Tehát annak ellenére, hogy Buddha Isten, óvakodj tole, ne hallgass rá! Látod a stratégiát, a trükköt? Nem utasítják el Buddha isteni mivoltát – a helyzet az, hogy szinte lehetetlen lett volna tagadni Buddha isteni mivoltát.

H.G. Wells szerint Gautama a Buddha egy paradox: o a legistentagadóbb, ugyanakkor a legvallásosabb ember. Sosem beszélt Istenrol, sosem mondta senkinek, hogy higgyen Istenben. Isten egyszeruen hiányzik a tanításából. Nem nélkülözhetetlen hipotézis, nincs rá szükség. A legistentagadóbb, ugyanakkor a legvallásosabb... senki sem tunik annyira vallásosnak, mint Buddha, annyira méltóságteljesnek, mint Buddha – épp, mint egy lótuszvirág, az elképzelheto legtisztább tudat, olyan friss, mint a harmatcseppek a kora reggeli napsütésben...

Ezt nem tagadhatták meg, el kellett fogadniuk isteni voltát. De a megközelítési módját már nem tudták elfogadni, mert ha azt is elfogadták volna, akkor az tönkretette volna az egész szervezett vallást, az államvallást. O minden hitet elvesz toled; sot, az egyik legfontosabb alapelvnek tartja, hogy aki hisz, sosem lesz képes a tudásra. Nem azt mondja, hogy hitetlen légy, mert a hitetlenség is csak hit, negatív értelemben. Ne légy se hívo, se hitetlen.

Buddha az agnosztikus módján közelít. O se nem teista, se nem ateista – o egy kutató. És azt szeretné, hogy te is maradj nyitott a kutatásra. Indulj eloítéletek nélkül, kész ideák nélkül – mert ha bizonyos ideákat viszel magaddal, akkor azok mind rányomják bélyegüket a valóságra. Rávetíted ideáidat a valóságra. Ha van néhány mélyen gyökerezo idea a fejedben, akkor mindenben annak beigazolódását fogod látni, pedig csak hallucinálsz, kivetíted az álmodat. Teljesen ki kell üresedned. Ha valóban meg akarod ismerni a valóságot, akkor abszolút üresnek kell lenned, semmilyen ideát vagy ideológiát nem cipelhetsz a fejedben; mezítelenül kell menned, csupaszon, üresen. A ’nem tudom’ állapotától kell indulnod. A ’nem tudom’ állapota a rácsodálkozás állapota.

Van Jézusnak egy régi mondása, ami nincs benne a Bibliában, de a szufik megorizték. A szufik sok szép mondását megorizték Jézusnak. Ez a mondás annyira mérhetetlenül fontos, hogy az ember elcsodálkozik, hogy miért nincs benne ez a Bibliában – de ha mélyebben belegondolunk, az ok nyilvánvalóvá válik.

A mondás így szól: Áldott aki csodálkozik, mert övé Isten királysága. Áldott, aki rácsodálkozik valamire. Ezt kihagyták a Bibliából. Vajon miért? – mert a Biblia létre szeretne hozni egy bizonyos vallást, egy bizonyos felekezetet; szeretne egy bizonyos ideológiát elterjeszteni. A rácsodálkozás emberének viszont mindenféle ideológiát el kell vetnie.

Áldott aki csodálkozik, mert csak a csodálkozásban leszel megint olyan, mint egy gyermek; ártatlan. És csak abban az ártatlanságban ismerheted meg azt, ami van. A zavart elme hogy is érthetné az utat?

Tehát mindig, amikor valaki Buddhánál érdeklodött – az élet és az élet misztériumainak nagy kérdései felol –, o azt mondta: Várj, meditálj egy kicsit. Eloször egy kicsit nyugodjon le zavart elméd. Eloször üljön el kicsit elméd vihara. Ereszkedjen rád csend, mert a csend adja meg neked a szemeket a látáshoz. Én meg tudom mutatni neked, hogy hogyan csendesedj el, aztán pedig már nem lesz szükséged senkinek az útmutatására. Ha egyszer csendben vagy, meglátod az utat, és eljutsz a célhoz.”

És a mi elménk tényleg nagyon zavart. Ezer és egy dolog zavarja az elménket. Eloször is, mindenki egyfajta tudathasadásban szenved, többé-kevésbé; csak fokozatbeli különbségek vannak. Mindenki többfelé van hasadva, mert a kizsákmányolók – mind a vallási, mind a politikai kizsákmányolók – ettol a stratégiától függnek; oszd meg az embert, ne engedd, hogy egységes legyen, és így rabszolga lesz belole. Oszd meg a házat, és meggyengül benne a család. Téged tehát arra tanítottak, hogy küzdj a tested ellen; ez a megosztás, a megosztottságod alapstratégiája. „Küzdj a tested ellen, a tested az ellenséged. A test az, ami egyre csak a pokol felé taszigál. Harcolj ellene, kivont karddal! Harcolj ellene éjjel-nappal! Akár több életen is át! Csak akkor fogsz tudni, egyszer, gyozedelmeskedni felette. És ha nem tudsz gyozedelmeskedni a tested felett, nem léphetsz be Isten világába.”

Évszázadok óta ezt a badarságot tanítják az embereknek. Az eredmény pedig az, hogy mindenki megosztott, mindenki a teste ellen van. És ha a tested ellen vagy, az természetesen zavart okoz benned. A tested ellen fogsz küzdeni, miközben a tested és te egy energiához tartoztok. A test a látható lélek, a lélek pedig a láthatatlan test. A test és a lélek nincs kettéosztva sehol, ok egymás részei, az egész részei. El kell fogadnod a tested, szeretned kell a tested, tisztelned kell a tested, hálásnak kell lenned a testednek. Csak akkor érsz el egy bizonyos fajta egységet, ahol kikristályosodsz; egyébként a zavar megmarad. És a test nem fogja magát hagyni olyan könnyen; a küzdelem akár több száz életen keresztül is eltarthat. A testedet nem tudod megfutamítani.

Nem azt mondom, hogy nem gyozedelmeskedhetsz felette, ezt ne feledd, de nem futamíthatod meg a testedet. Nem mérhetsz rá vereséget, mint ellenségedre. De gyozedelmeskedhetsz felette úgy, hogy barátja leszel, úgy, hogy szereted, hogy tiszteled és bízol benne. Pontosan ez az én megközelítésem: a test a templom, és te vagy a templom istensége. A templom megvéd téged, védelmet nyújt az eso, a szél és a hoség ellen. A te szolgálatodban áll! Miért kellene küzdeni ellene? Ez épp oly ostoba dolog lenne, mintha a vezeto az autója ellen viaskodna. Hova vezetne az, ha a vezeto az autója ellen akarna harcolni? Csak tönkretenné az autót is és saját magát is. Az autó egy csodálatos jármu, nagyon messzi utakra is elvihet téged.

A test a legösszetettebb mechanizmus a világon. Egyszeruen csodálatraméltó! – és áldott az, aki csodálni, csodálkozni képes. Kezdd a csodálat érzését a saját testeddel, mert az van hozzád a legközelebb. A legközelebb, amin keresztül a természet elér hozzád, a legközelebb, amin keresztül Isten megközelít, a tested van. A testedben ott van a tengerek vize, a testedben ott van a csillagok és Napok tüze, a testedben ott van a levego, a tested földbol van. A tested képviseli az egész létezést, annak minden elemét. És micsoda átalakulás! Micsoda metamorfózis! Nézd meg a földet és nézd meg a testedet – micsoda átváltozás, és még sosem csodáltad meg! A porból isten lett – lehetséges ennél nagyobb rejtély? Milyen nagyobb csodára vársz még? És mindennap látod ezt a csodát megtörténni. A sárból lótusz lesz... és a porból emelkedik elo csodálatos testünk. És egy ilyen összetett mechanizmus... ilyen zökkenomentesen muködik – zajtalanul. És tényleg igazán bonyolult.

A tudósok nagyon bonyolult szerkezeteket alkottak már, de egyik sem hasonlítható a test bonyolultságához. Még a legösszetettebb számítógép is csak gyerekjáték a test belso mechanizmusához képest. És te azt tanultad, hogy küzdeni kell ellene. Ez hasadást okoz benned, zavart okoz és állandó polgárháborút szít benned.

És mivel önmagad ellen küzdesz – ami rettento ostoba dolog –, életedre egyre kevésbé lesz jellemzo az intelligencia, egyre ostobábbá válik életed. És akkor nagy átalakulásokat akarsz – azt akarod, hogy eltunjön beloled a féltékenység és a harag, meg akarsz szabadulni a kapzsiságtól... De így lehetetlen! Ha már az elején ekkora félreértés van benned, hogyan teremthetnéd meg magadban azt a közeget az átalakuláshoz, ahol a haragból együttérzés lesz, ahol a gyulölet szeretetté válik, ahol a kapzsiság megosztássá alakul, ahol a szex szamádhivá válik. Hogy remélhetnél, hogy várhatnál el ekkora átalakulást ilyen zavart állapotban?

Az alapveto dolog a hasadás megszüntetése, az eggyé válás. Légy Egy, és akkor minden lehetséges; még a lehetetlen is lehetséges.

A zavart elme hogy is érthetné az utat?

Az út nagyon egyszeru és közvetlen. Még egy gyerek is megértheti. Olyan egyszeru, mint az, hogy kétszer ketto az négy, vagy még egyszerubb. Olyan egyszeru, mint a madarak éneke, olyan egyszeru, mint egy rózsaszál – szép és egyszeru, egyszeru és közben hihetetlen pompában ragyog. De csak egy háborítatlan elme értheti meg, csak egy zavartalan elme képes ezt látni; egyébként az ember kapzsiságban él, haragban, gyulöletben, féltékenykedések és bírvágyak közepette él. Színlelhetsz, lehetsz a felszínen egy szent, de mélyen belül bunös maradsz. Mert a legnagyobb bun önmagad szétválasztása. A legnagyobb bunt sosem mások felé követjük el, hanem önmaguk ellen. Ez öngyilkosság... hogy megosztottságot hozol létre önmagad és a tested között. Ha elítéled a tested, akkor csak egy hipokrita lehet beloled, akkor egész életed csak színlelés lesz.

Egy elso osztályú vonatfülkében két pompásan öltözött hölgy társalog a ruhákról, miközben a sarokban egy úriember alvást színlel. Amikor az egyik hölgy arról panaszkodik, hogy manapság megfizethetetlenül sokba kerülnek a ruhák, a másik azt javasolja, hogy kövesse az o példáját, és tartson egy barátot is:

– Majd o ad neked egy ötszázast minden hónapban, egy kis ajándékért cserébe. A férjedtol ilyesmire sosem számíthatnál.

– És ha nem találok ötszáz-dolláros barátot?

– Akkor keress két kétszázötven-dolláros barátot.

Az úriember ekkor közbeszól:

– Figyeljenek hölgyeim, én most mindjárt elalszom, de kérem ébresszenek fel, ha már húsz dollárnál tartanak.

Az emberek minden lehetséges módon színlelnek. Az, aki egy szentnek adja ki magát, lehet, hogy épp az ellenkezoje; az, aki ébrenlétet színlel, lehet, hogy valójában alszik, és az, aki alvást színlel, lehet hogy ébren van... mindenki színlel, mert a társadalom olyan közeget teremt, ahol te vagy csak egy ’bunözo’ lehetsz – megbélyegezve, elítélve –, vagy egy hipokrita, egy képmutató. A társadalom csak két alternatívát kínál fel neked: vagy oszinte leszel és ’bunözo’, vagy hazug és tiszteletreméltó. A harmadik alternatívát nem engedi meg neked. Miért nem engedi meg a harmadik alternatívát? – azért, mert az olyan egyéneket eredményezhetne, mint Jézus, Buddha vagy Krisna, akik mellett a tömeg középszerunek, sértve, megalázva érezné magát.

Tehát kérlek sose ítélj az emberek kinézete alapján. Több esély van arra, legalább kilencvenkilenc egész kilenc százalék, hogy nem olyan az ember belül, mint amilyennek a felszínen látszik. Ebben biztos lehetsz; én mondom, szinte teljesen biztos lehetsz benne, mert csak nulla egész egy százalékban tévedhetsz – ami elhanyagolható. Csak nagy ritkán találkozol egy Buddhával, akinek külso megjelenése megegyezik benso világával. Ettol eltekintve bárkivel is találkozol, mást mutat kívül, mint ami bensojében lakik. Ne dolj be a látszatnak.

Egy színészno felszed az utcáról egy munkanélküli csavargót és felviszi a lakására, mert az hatalmas méretu lábbelit hord és o azt hallotta, hogy a nagylábú férfiaknak jó nagy szerszámuk van. Vacsorára borjúpecsenyét ad neki rengeteg borssal és sörrel, majd bevonszolja az ágyába.

Reggel a férfi egyedül ébred, és a takarón egy tízdolláros csekket talál egy rövid üzenettel: „Vegyél magadnak egy rendes cipot, ami jó a lábadra.”

Sajnos ez a helyzet... mi mindig a külsobol ítélünk. A helyzet az, hogy mivel mi még saját bensonket sem ismerjük, esélyünk sincs meglátni azt, hogy mi van a másik emberben. Nem ismerjük a befelé figyelés muvészetét. Eloször ezt önmagad felé kell megtanulnod. Eloször a te saját benso világodat kell felfedezned. Egyre mélyebbre és mélyebbre kell hatolnod saját tudatodban, egészen a legközepéig. Ha egyszer behatoltál lényed magvába, képes leszel belelátni más emberek lényébe is. Akkor senki sem csaphat be, mert akkor nem a külsot látod – hanem a valóságot.

A zavart elme hogy is érthetné az utat?

A zavart elme semmit sem érthet. Olyan állapotban van, ahol a megértés lehetetlen. Az értés nem tudást jelent. A zavart elme lehet nagyon nagy-tudású is – elmehetsz az egyetemekre, és megnézheted a professzorokat, nagyon nagy-tudásúak –, de ok zavartabbak, mint te, sokkal nagyobb belso küzdelmük, mint a tiéd. A tudásuk ezen mit sem segít. A tudás még sosem segített senkin, az csak teher. Tiszteletreméltó lehetsz tole, az kétségtelen. Ez egy nagy ego-csapda, ahol jól felfújhatod az egódat – de minél jobban pöffeszkedik az ego, annál nagyobb bajban vagy belül, mert az ego egy hamis jelenség. És ha túlságosan kötodsz a hamishoz, akkor szép lassan elveszíted a kapcsolatot a valósággal. Ha gyökereidet a valótlanban növeszted, gyökereid a valósban kezdenek elsorvadni.

A nagy-tudású éppoly öntudatlan, mint te. A tudatlan és a tudós nem két különbözo csónakban eveznek; ok útitársak. A különbség köztük csak az információ mennyisége – ami egyáltalán nem is különbség; ami nem olyan különbség, ami bármin is változtatna. Lehet, hogy én csak néhány dolgot tudok, lehet, hogy te egy kicsit többet tudsz, valaki más pedig ezer és egy dolgot tud, valaki más pedig lehet, hogy egy két lábon járó enciklopédia – de ez semmi különbséget nem jelent.

Buddha nem a tudás embere, o az értés embere – nem információval van tele, hanem a látás képességével. Nem gondolatokkal van tele, hanem meglátással – tisztasággal, a tükör tisztaságával, nagy tudatossággal.

Te úgy élsz, mint egy holdkóros, mint egy alvajáró. Nem tudod mit csinálsz, nem tudod miért csinálod. Az életed a véletlen muve, és a véletlenszeru élet öntudatlan élet – robotszeru.

Egy férfi a színházban ül a feleségével, és amint szünet lesz, elindul a mellékhelység felé, de rossz ajtón lép át, és egyszerre a kertben találja magát. Mivel szemlátomást túl jól karban van tartva ahhoz, hogy az ember a talajt vegye igénybe, kiveszi az egyik növényt az egyik virágcserépbol és azt használja, majd visszahelyezi a növényt.

Visszamegy, de mire visszaér azt veszi észre, hogy a következo felvonás már elkezdodött.

– Mi történt eddig ebben a felvonásban? – kérdezi suttogva feleségétol.

– Neked jobban kellene tudnod – feleli az asszony huvösen. – Hiszen te is benne voltál!

Az ember öntudatlanságban él. Nem tudatos, egyáltalán nem tudatos. Megnézhetsz bárkit, megnézheted önmagad, és lassanként látni fogod, hogy oly sok öntudatlan cselekedet történik az életedben, hogy szinte hihetetlen, hogy hogy tudtál eddig így élni. Ok nélkül hazudsz! És amikor rajtakapod magad a hazugságon, meglepodsz: „tulajdonképpen miért is hazudtam?” – hiszen semmi okod nem volt rá, semmit nem nyertél általa. Csak egy szokás, csak egy mechanikus rutin. És szomorú is lehetsz, minden ok nélkül.

Ma már vannak olyan kutatók, akik azt mondják, hogy érdemes naplót készíteni a hangulataidról, és szerintem fontosak ezek a kutatások – tényleg érdemes naplót vezetned a hangulataidról. Jegyezd csak le egy hónapon keresztül, hogy hogy érezted magad hétfo reggel, délután, aztán este, aztán éjjel... minden nap legalább nyolcszor, mindig ugyanabban az idoben írd le, hogy épp akkor hogy érzed magad. És három-négy héten belül meglepodve fogod tapasztalni, hogy pl. hétfon, egy adott idoben mindig pont ugyanúgy fogod érezni magad.

És ezt most nem foghatod semmilyen külso körülményre, hiszen minden hétfo különbözo. Ez valami belso dolog – jóllehet fogsz rá találni külso indokokat, mert senki sem szereti, ha o a felelos a saját nyomoráért. Jólesik, ha másokat tehetsz felelossé a te szenvedésedért. És kifogásokat könnyu találni, ha épp nincsenek, akkor gyártasz magadnak.

Ez az, amiben az emberek rendkívüli kreativitásra tettek szert. Valójában minden kreativitásuk az indok-gyártásban összpontosul: „Hogy miért vagyok szomorú? Nagyon egyszeru...” és végeláthatatlan az indokok tárháza. A feleséged ezt meg azt mondta, a gyerekek szörnyen viselkedtek, és a szomszédok, a fonököt ne is említsük, és az a forgalom a városban, és megint emelik az árakat... millióegy indokot találhatsz, nem nehéz, ezek mindig ott vannak. Borúsra, sötétre festheted az egész világot, és akkor kicsit megkönnyebbülsz, hogy a szomorúságodért nem te vagy a felelos.

De a világ kedden is ugyanolyan, és te reggel mégis bugyogsz az örömtol, vibrálsz, ragyogsz – és erre is találsz magyarázatot: „Ez egy csodálatos reggel, és a nap, és a madarak, és a fák, és az ég... és minden olyan csodálatos... hogy milyen szép ez a reggel!”

Mindenféle hangulathoz találhatsz indokokat – de ha naplót készítesz négy-nyolc héten keresztül, tényleg döbbenten fogod látni, hogy szinte minden, ami történik veled, teljesen rajtad múlik. Van benned egy állandóan forgó kerék, és mindig újra és újra ugyanazok a küllok kerülnek felülre.

Igen, vannak külso körülmények, de azok nem okok; legfeljebb indokok. Egy bizonyos hangulat, ami készül feltörni benned, csak egy külso ingerre vár. Ha ez a bizonyos inger elmarad, akkor keres magának egy másikat – de mindenképp meg kell történnie.

Akik ismerik az elvonulás elszigetelt életét, tudatában vannak ennek a ténynek. Buddha gyakran küldte tanítványait elvonulásra. Ha elvonulsz, teljes elszigeteltségben, eltunsz a világból, hogy semmilyen külso körülményt ne okolhass... csak te vagy és a barlang, vagy a négy fal... és meg fogsz lepodni: egyik nap boldog vagy, másik nap boldogtalan; egyik nap nagy mohóságot érzel, másik nap haragot, pedig senki sincs ott, aki inzultálhatna, akire ráfoghatnád. Egy napon pedig azon kapod magad, hogy hazudozol önmagadnak – hiszen senki másnak nem tudsz.

– Meghívhatom egy italra? – kérdezte a férfi, csakhogy beszédbe elegyedhessen egy novel.

– Köszönöm nem – hangzott a válasz. – Én nem iszom.

– És mit szólna egy kis vacsorához a szobámban?

– Nem, azt hiszem az nem volna illendo – felelte a no.

Mivel a finomabb közeledés nem vált be, a fiatalember közvetlenül a lényegre tört:

– Engem elbuvölt az ön üdíto szépsége mademoiselle, és bármi legyen is szíve vágya, én megadom, ha velem tölti ezt az éjszakát.

– Oh nem, nem, monsieur, én sosem lennék képes ilyesmire.

– Mondja csak kisasszony – kérdezte a fiatalember nevetve –, ön soha nem tesz semmi olyasmit, ami egy csipetnyit is illetlenség lenne?

– Oui – felelte a francia lány –, hazudok.

Figyeld meg, hányszor hazudsz egy nap – és minden ok nélkül –, és hányszor leszel mérges, minden ok nélkül, és látni fogod, hogy egy belso világban élsz, a saját szubjektív világodban. Az értés azt jelenti, hogy érted az élet muködésének eme sarkalatos pontjait. És ha érted ezeket a sarkalatos pontokat, az átalakulás már nem nehéz. Sot, maga a megértés válik átalakulássá.

A zavart elme hogy is érthetné az utat?
Ha elméd nyugtalan és háborgó,
Sosem telhetsz meg tudással.

És itt tudás alatt nem azt kell érteni, amit te értesz alatta. Amikor Buddha a „tudás” szót használja, akkor o bölcsességet ért alatta, nem információhalmazt; inkább tudat, mint tudás.

Ha elméd nyugtalan és háborgó... ha küzdesz és káosz van benned, ha megosztott vagy, ha egy tömeg van benned... sosem telhetsz meg bölcsességgel.

A bölcsességhez egység kell, bölcsességhez teljesség kell, a bölcsességhez az kell, hogy tudatosságod, figyelmed kikristályosodjon, hogy lásd cselekedeteidet, hangulataidat, gondolataidat, érzelmeidet... hogy láss mindent, ami belül történik. És pusztán a figyelem által megindul egy csoda. Ha látni kezded, hogy minden ok nélkül hazudsz, akkor csak az, hogy ennek tudatában vagy, megakadályoz legközelebb. Amikor legközelebb megint épp a hazugság peremén állsz, egy hang belül azt mondja, hogy „Figyelj, vigyázz – megint beleesel a csapdába.” Amikor legközelebb megint szomorú leszel, valami belül figyelmeztetni fog, emlékeztetni fog.

Ez az energiáid átalakításának útja – ész dhammo szanantano. Ész maggo viszuddhja – ez a megtisztulás útja, ez az átalakulás örök törvénye.

A háborítatlan elme sosem vizsgálja,
Hogy mi helyes és mi helytelen.
Az ítélkezés fölött álló elme
Egyszeruen csak figyel és ért.

Az elso követelmény tehát egy szannyászin számára, hogy: A háborítatlan elme sosem vizsgálja, hogy mi helyes és mi helytelen...

Ez egy roppant fontos és forradalmi kijelentés. Buddha azt mondja: sose vizsgáld, hogy mi helyes és mi helytelen, mert ha azt vizsgálod, hogy mi helyes és mi helytelen, akkor megosztott leszel, képmutató lesz beloled. Színlelni fogod a jót, miközben a rosszat cselekszed. És amint azt vizsgálod, hogy mi helyes és mi helytelen, kötodni fogsz, azonosulni fogsz... és persze a „jó”-val fogsz azonosulni.

Például meglátsz az utcán egy százrúpiás bankjegyet heverni; valószínuleg kiesett valakinek a zsebébol. Felmerül a kérdés: eltegyem, vagy ne? Egyik részed azt mondja: „Persze, hogy elteszem. Senki nem figyel, senki sem gyanakszik majd. És ez nem lopás – hiszen ott fekszik a földön! Ha nem én teszem el, akkor úgyis valaki más eltenné. Miért hagynám itt? Ez így teljesen rendben van!”

De a másik oldal benned azt mondja: „Ez nem helyes – ez a pénz nem az én tulajdonom, ez nem az enyém. Egy bizonyos szempontból, egy indirekt módon ez tulajdonképpen lopás. Inkább szólni kellene egy rendornek, vagy inkább hagyni az egészet a fenébe, van elég bajom amúgy is. Inkább hátra se nézek. Ez kapzsiság, a kapzsiság pedig bun!”

És ez a két elme viaskodik benned. Az egyik azt mondja, hogy „ez így helyes, tedd csak el”, a másik pedig azt mondja: „ez nem helyes, hagyd csak ott”. Melyik elmével fogod azonosítani magad? Egész biztos, hogy azzal az elmével azonosulsz majd, amelyik azt mondja, hogy ez erkölcstelen, mert az jobban táplálja az egódat. „Én egy erkölcsös ember vagyok, nem közönséges; bárki más eltenné azt a százast... Ezekben a nehéz idokben az emberek annyira elanyagiasodnak, de én...?” Az erkölcsös elmével fogod azonosítani magad – de nagy valószínuséggel mégis el fogod tenni azt a pénzt. Az erkölcsös elmével fogsz azonosulni, és el fogod határolni magad attól az elmétol, amelyik eltette a bankjegyet. Mélyen belül elítéled; azt mondod „Ez nem volt helyes – ez csak a bunös oldalam, az alacsonyabb rendu, amelyiket el kell ítélni.” Elhatárolod magad tole. Azt mondod: „Én elleneztem... de az ösztönök, a tudatalatti... a test tehet róla, az elmém, igen, engem úgy kényszerítettek, egyébként én tudtam, hogy ez helytelen. Én vagyok az, aki tudja, hogy ez helytelen volt.”

Mindig a jóval azonosítod magad, az erkölcsös viselkedéssel, és elhatárolod magad az erkölcstelen tettektol – annak ellenére, hogy csinálod oket. Így alakul ki a képmutatás.

Szent Augustine mondta gyónás közben: Istenem bocsáss meg, mert folyton olyasmit csinálok, amit nem lenne szabad, azokat pedig nem teszem meg, amiket meg kellene.

Ez az ellentét az emberben, így lesz az elménk zavart. Ezért Buddha ad neked egy titkos kulcsot. Ez az a kulcs, ami túljuttat minden azonosuláson: ne azonosulj az erkölcsös elmével – mert az is csak az elme része. Ugyanaz a játék: az egyik rész azt mondja, hogy jó, a másik azt mondja, hogy rossz – ugyanaz az elme mind a ketto, és ez konfliktust hoz létre benned. Az elme természete mindig kettos. Az elme mindig végletekben él és gondolkozik. Szereti és gyulöli ugyanazt a személyt; meg is akar tenni egy bizonyos dolgot, és nem is akarja megtenni. Ez egy küzdelem – az elme egy küzdelem, egy állandó ellentét. Egyik részével se azonosulj.

Buddha azt javasolja, hogy légy csak egy figyelem, éberség. Lásd meg, hogy az egyik fél ezt mondja, a másik pedig azt. „Én egyik sem vagyok – neti, neti; sem ez, sem az –, én csak egy szemtanú vagyok.” Csak ekkor nyílik lehetoség a megértésre.

A háborítatlan elme sosem vizsgálja, hogy mi helyes és mi helytelen. Az ítélkezés fölött álló elme egyszeruen csak figyel és ért.

A jó és a rossz ítélete fölé az éberségen keresztül visz az út. Az átalakulás a figyelmen, az éberségen keresztül történik. Ez a különbség az erkölcs és a vallás között. Az erkölcs azt mondja: „Válaszd a helyest, és utasítsd el a helytelent. Válaszd a jót, és tagadd meg a rosszat”. A vallás azt mondja: „Egyszeruen csak figyeld mindkettot. Egyáltalán ne válassz. Maradj egy választás nélküli tudat.”

A vallás nagyon nagy mértékben különbözik az erkölcstol. Az erkölcs igen közönséges, világi, középszeru; az erkölcs nem juttat téged a legvégsohöz, nem isteni eredetu. Az erkölcs pusztán egy társadalmi stratégia. Ezért lehet az, hogy ami jó az egyik társadalomban, az rossz a másikban; ugyanaz a dolog, ami Indiában jónak számít, Japánban elítélendo. Ugyanaz a dolog, amit ma jónak tartanak, holnapra már lehet, hogy rossznak számít. A moralitás egy társadalmi melléktermék, egy társadalmi stratégia a te rendszabályozásodhoz. Az a te belso rendoröd, egy bíró, aki benned csücsül – ez egy ügyes fogás a társadalom részérol, hogy bizonyos eszmék, melyeket rád szeretne eroltetni, hipnózisban tartsanak. Például ha te egy vegetáriánus családba születtél, akkor számodra a nem vegetáriánusok a legnagyobb bunözok.

Egy dzsaina szerzetes egyszer azt mondta nekem:

– Én nagyon szeretem az ön könyveit, csak egy dologgal nem tudok megbékülni: hogyan említheti Jézust, Mohamedet és Rámakrisnát egyszerre Mahávirával? Nem kellene oket ugyanabban a mondatban említeni. Mahávira az Mahávira – hogy hasonlíthatnánk ot, hogyan helyezhetnénk ot egyazon kategóriába Jézussal, Mohameddel és Rámakrisnával?

– Miért ne? – kérdeztem.

– De hát Jézus bort ivott, húst evett; lehet ennél nagyobb bunöket elkövetni?

Mohamed húst evett, és kilenc feleséget tartott! Az embernek le kellene mondania a nokrol, neki meg kilenc is volt belolük! Tökéletes szám. Valójában több szám nincs is; kilenc az utolsó, utána kezdodik megint nullától a számlálás...

– Mohamednek kilenc felesége volt, húsevo volt; hogy említheti Mahávira mellett? És hogy említheti Mahávirát Rámakrisna mellet, amikor o halat evett?

Minden bengáli eszik halat.

Az az egy baja volt a könyveimmel, hogy egy lapon említem ezeket az embereket.

És aztán kérdezz meg egy keresztényt... Egyszer megkérdeztem egy keresztény hittérítot, hogy mit gondol errol a dzsaina szerzetesrol, aki ezt és ezt mondta...

– Egyet ért vele? – kérdeztem.

– Dehogyis! – felelte. – Hogy jut eszébe Mahávirát Jézus mellett említeni!? Jézus az emberiségért élt; feláldozta magát az emberiségért! És Mahávira mit csinált? Mahávira borzasztó önzo, o csak a saját felszabadulására gondol. Egyáltalán nem törodik másokkal! Egy vakot sem gyógyított meg, senkit sem támasztott fel halottaiból. Csak meditált tizenkét éven keresztül a hegyekben, az erdoben, egyedül... micsoda önzés ez!? És közben az emberek szenvednek, a világ hangos a fájdalomtól, és o ki sem dugja az orrát az erdobol, hogy megvigasztalja a rászorulókat. Hát micsoda luxus ez! Csak üldögélni a folyóparton a fák között; hát hogy gondolja? Mit tett o a szegény emberiségért? Jézus feláldozta magát; o másokért élt és másokért halt meg. Egész élete más sem volt csak önfeláldozás. Hogy említheti Mahávirát együtt vele?

És az o szempontjából neki is igaza van. Most ki mellett döntesz? Buddha sosem gyógyított betegeket, vakokat, süketeket, némákat – csak meditált. Önzésnek tunik! Kórházakat kellett volna nyitnia, vagy legalább iskolákat; gyógyszereket kellett volna osztogatnia, az árvíz sújtotta területekre kellett volna sietnie a rászorulók segítségére... Buddha sosem tett ilyesmit. Hát miféle spiritualitás ez? Egy keresztény szerint ez mero önzés.

Most kinek van igaza? És ki dönt? Mi az eloítéleteink szerint éljük az életünket.

A dzsaina szerzetesnek sincs igaza és a keresztény hittérítonek sincs igaza, mert mindketto ítélkezik – és maga az ítélkezés helytelen. Jézus az Jézus; o a maga útját járja. Buddha az Buddha; o a saját életét éli. Egyedülálló személyiségek, Isten egyedi kifejezésformái. Egyik sem lenyomata a másiknak, egyiknek sincs szüksége arra, hogy bárkinek is a másolata legyen. És csodálatos, hogy a világ ilyen változatos. Ha csak Jézusok és Jézusok lennének folyton folyvást, akkor az olyan lenne, mint amikor a Ford autók futószalagon jönnek sorban, egymásután; minden percben kigördül egy Ford autó, és mindegyik szakasztott olyan, mint a másik. Csodálatos, hogy Jézusból csak egy van, és megismételhetetlen. És nagyszeru, hogy Buddhából is csak egy van, és o is megismételhetetlen.

A valóban vallásos ember megközelítése ítélkezés-mentes. A moralista nem tud meglenni ítélkezés nélkül; o kell, hogy legyen a bíró. Ez a dzsaina szerzetes, egy közönséges ember, egy ostoba, kész ítéletet mondani Jézus, Rámakrisna, Mohamed felett. Semmit sem tud, semmit sem ért, sosem meditált – még nem ismerte meg önmagát. ezért jött hozzám.

Azért jött, hogy megértse és megtudja, hogy mi az a meditáció. A meditáció még nem történt meg, de az ítélkezés már ott van. És kész elítélni még egy olyasvalakit is, mint Jézus, még csak nem is szégyelli magát azért, amit tesz, a szerénységet nem ismeri, csak az arroganciát. És ugyanez a helyzet a keresztény hittérítovel is! Semmit sem tud a meditációról, semmit sem tud Buddha vagy Mahávira munkájáról. Fogalma sincs azokról a finom ösvényekrol, melyeken Buddha muködik. Pusztán a felébredése a leheto legnagyobb szolgálat az emberiség számára – ennél többet nem is lehet tenni. Persze o fizikai szemeket nem gyógyított, de o az, aki ezrek lelki szemét gyógyította meg – és ez az igazi szolgálat! Ezrek kezdtek hallani, látni és érteni általa – ez valódi szolgálat.

De ez a keresztény misszionárius, csak mert egy általános iskolát és egy kórházat vezet, feljogosítva érzi magát arra, hogy ítélkezzen. A moralista mindig ítélkezik, a vallásos ember sosem ítélkezik. O egy ítélkezés-mentes tudatban él.

Az ítélkezés fölött álló elme egyszeruen csak figyel és ért. Egyszeruen csak figyel és ért. Ha Buddha találkozott volna Jézussal, értette volna; ha Jézus találkozott volna Mahávirával, értette volna. Elég, hogy figyelsz és látsz, és ott a megértés.

Tudd, hogy a test csak egy törékeny agyagedény,

De legyen elméd eros vár.

„Elme” alatt Buddha itt tudatot ért. Elme alatt Buddha itt Elmét ért, nagy E betuvel – nem arra a közönséges elmére gondol, ami neked van, hanem arra az Elmére, ami akkor jelenik meg, amikor az elme teljesen kiürül a gondolatoktól. Legyen Elméd eros vár, mert ez a test meg fog halni – ne függj tole.

S minden megpróbáltatásban értelmed küzdjön érted,
Hogy megvédje, mit már elnyertél.

És mindig emlékezz, mert a küzdelem hosszú, és az út nehéz. Sokszor elbotlasz majd, mert folyton elfelejted; sokszor újra ítélkezni fogsz. Sokszor újra azonosítani fogod magad mindenféle dologgal, az ego újra és újra követeli magának a trónt. Valahányszor az ego eloretolakodik, valahányszor azonosulsz, valahányszor megjelenik benned egy ítélet, rögtön emlékezz: figyelj, egyszeruen figyelj, és ott lesz az értés.

És az átalakulás kulcsa az értés. Ha megérted a haragot, rögtön elönt az együttérzés. Ha megérted a nemiséget, egyszerre szamádhiba kerülsz. Az „értés” a legfontosabb szó, amire emlékezni kell.

Mert a test hamarosan semmivé lesz;
Mit érez akkor majd?
Mint egy odavetett farönk fekszik majd a földön;
Mi az, amit tud akkor majd?

Ne függj a testtol és ne korlátozd magad a test keretei közé. Használd, tiszteld, szeresd, törodj vele, de ne feledd: egy napon meg kell válnod tole. Az csak egy kalitka, amibol egyszer majd kirepül a madárka. Mielott ez megtörténne, gondozd a madarat is. Tisztítsd meg a tudatodat, mert az veled megy. Az értésed megy veled, nem a tested.

Ne fecsérelj hát túl sok idot a díszítgetésére, cicomázgatására, öltöztetésére – ne pazarolj túl sok idot a testre, mert a test a földhöz tartozik, és egyszer vissza is fogja követelni magának. Porrá lesz, mi porból vétetett. Te nem a földhöz tartozol, te valami túlvilágihoz tartozol, valami ismeretlenhez. A te otthonod az ismeretlenben van, itt csak látogatóban vagy. Élvezd a vendéglátást, és használd fel amennyire csak lehetséges ahhoz, hogy fejlodhess, hogy érts, hogy megérj, hogy magaddal vihesd érettséged, értésed és bölcsességed.

Legádázabb ellenséged sem árthat neked annyit,
Mint saját gondolataid, ha zabolátlanok.

Ha gondolataid orizetlenül és figyelem nélkül hagyod, az elméd lesz a legnagyobb ellenséged.

De ha egyszer ura vagy gondolataidnak,
Senki sem segíthet neked jobban,
Még apád sem és anyád sem.

De ugyanaz az elme, ha ura vagy – figyelem által, meditáció által –, átalakul. O lesz a legjobb barátod. Senki sem lehet akkor annyira segítségedre, mint az elméd.

Az elme egy létra: orizetlenül hagyva lefelé visz, ha odafigyelsz rá felfelé visz. Ugyanaz a létra! Az elme egy ajtó: ha nem figyelsz rá kifelé visz, ha odafigyelsz rá befelé visz. Ugyanabból az elmébol, ha zabolátlan harag, gyulölet, féltékenység lesz; ha ura vagy együttérzés, szeretet, fény lesz.

Légy figyelmes, légy éber, légy ébren, és ne ítélkezz. Ne légy moralista: teremts magadban egy vallásos tudatot. És „vallásos tudat” alatt egy választás nélküli tudatot kell érteni. Itassa át jó mélyen ez a kifejezés szívedet: választás nélküli tudat.

Ez Buddha tanításának leglényege – ész dhammo szanantano.

Ennyit mára.

 

 


A terrorizmus a tudatalattidban van

Szeretett Osho, úgy hallottam, hogy Europában a terrorista fenyegetéstol való nagy fokú félelem mindenkit áthat. A rendkívüli óvintézkedések miatt késnek a repülojáratok, sok hely üresen maradt, és repüloterk zárnak be. Az emberek még azt is kétszermeggondolják, hogy este elmenjene-e hazulrol. És mindez még sokkal általánossabb lett Líbia nemrég történt bombázása óta. Vajon az, hogy a terrorizmus az elmult évtizedben így eloretört, egy bizonyos szimboluma annak, ami a társadalomban általánossan történik?

Minden, ami történik, szoros összefüggésben van egymással. A terrorizmus ténye valóban kapcsolatban van a társadalomban zajló eseményekkel. A társadalom szétesoben van. Bebizonyosodott, hogy hibás alapokon nyugszik a régi rend, a fegyelem, az erkölcsiség, a vallás, minden. A társadalom elvesztette hatalmát az emberek lelkiismerete felett.

A terrorizmus csak egyszeruen azt szimbolizálja, hogy az emberi élet megsemmisítése nem számít, hogy nincs semmi olyan az emberben, ami ne lenne elpusztítható, hogy az ember csak anyag – és az anyagot nem tudod megölni, csak a formáját tudod megváltoztatni.

És ha az ember már nem más, csak egy anyagösszetétel, és nem kap helyet benne a spirituális lény, akkor a gyilkolás csak egy egyszeru játékká válik.

Az atomfegyverek miatt a nemzetek lényegtelenné válnak.

Ha az egész világot egyben el lehet pusztítani percek alatt, akkor csak az lehet az alternatíva, hogy az egész világ eggyé legyen.

Nem maradhat megosztott; a megosztottság veszélyes, mert az elkülönülés bármely pillanatban háborúvá válhat.

Az elkülönülést nem lehet megturni.

Egyetlen háború elég, hogy mindent elpusztítson, és már nincs sok idonk arra, hogy megértsük, hogy olyan világot kell teremtenünk, ahol a háborúnak még a lehetosége sem létezik.

A terrorizmus felszíne alatt sok minden meghúzódik.

Az egyik dolog például, hogy az atomfegyverek léte miatt, a nemzetek foleg csak erre a területre fordítják energiájukat, mert úgy gondolják, hogy a régi fegyverek már idejétmúltak.

A nemzetek számára idejétmúltak az igaz, de az egyes ember számára még nagyon jól használhatók.

És egy-egy ember ellen nem lehet atomfegyvert bevetni – az egyszeruen ostobaság lenne.

Egy terrorista egyénileg bombával támad – ez nem indokolja egy atomtöltetu rakéta elindítását.

Azt akarom hangsúlyozni, hogy az atomfegyverek egyfajta szabadságot adnak az egyénnek arra, hogy régi fegyvereket alkalmazzon. Olyan szabadságot, amire régen nem volt lehetoség, mivel akkor a kormányzatok is ugyanazokat a fegyvereket használták.

Ma a kormányok a régi fegyverek megsemmisítésére koncentrálnak: a tengerbe dobják oket, vagy eladják a szegény országoknak, akiknek nem telik atomfegyverre.

És a terroristák mind a szegény országokból kerülnek elo, ugyanazokkal a fegyverekkel, amelyeket az országuknak adtak el korábban.

És egyfajta furcsa védelem övezi oket: nem vethetsz be nukleáris fegyvereket ellenük, nem dobhatsz rájuk atombombát.

Ok bombákkal dobálhatnak téged, és te ott állsz tehetetlenül... kezedben az atombombák, nukleáris fegyverek szédületes arzenáljával – de néha elofordul, hogy ahol egy tu használható, a kard semmit sem ér.

Lehet nálad kard, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy fölényben vagy azzal szemben, akinél a tu van, mert vannak helyzetek, amikor csak a tut lehet használni, és a kard nem ér semmit.

A régi idok kis fegyverei felhalmozódtak, a nagyhatalmaknak pedig meg kellett tolük valahogy szabadulniuk – és vagy az óceán nyelte el a fegyvereket... Ami azt jelentette, hogy nagyon sok pénz, munka, energia ment pocsékba; gazdaságilag ez nagy veszteség volt.

De gazdaságilag a további felhalmozás is lehetetlen volt. Mennyi fegyvert tudsz felhalmozni? Létezik egy határ.

És amikor egy új, hatékonyabb tömegpusztító eszközre teszel szert, a régi vacak puskáktól és gránátoktól egyszeruen meg kell szabadulnod.

Úgy gondolták, hogy jobb, ha inkább a szegény országoknak adják el azokat a fegyvereket.

A szegény országok nem tudnak atomfegyvereket létrehozni – túl sokba kerül. Ezek a fegyverek viszont olcsón érkeztek – „segítségképpen”; ok elfogadták, de egy háborúban ezek már semmire sem jók. Egy mai háborúban ezek a fegyverek már hasznavehetetlenek.

Senki nem gondolt arra a lehetoségre, hogy ezek a fegyverek egyénileg is használhatók, és hogy egy új jelenség, a terrorizmus születhet belole.

Az a helyzet, hogy egy terrorista furcsa módon hatalommal rendelkezik még a legnagyobb hatalmak fölött is. Félelem nélkül felrobbanthatja a Fehér Házat, mert ami neked van, az túl nagy ahhoz, hogy felrobbantsd vele a terroristát. És o toled kapta a fegyvereit!

De erre senki nem számított, mert mi nem értjük az ember pszichológiáját.

Az én meglátásom szerint az emberiségnek – eddigi élete az alapján – tíz-tizenkét évente szüksége van... egy háborúra.

Olyan sok harag, olyan sok indulat, olyan sok eroszak halmozódik föl benne, hogy egyedül csak a háború nyújthat megkönnyebbülést számára. Így aztán háború háborút követ, mindössze tíz-tizenöt éves szünetekkel.

A szünet csak egyfajta piheno. De aztán kezd megint felgyulni benne – a régi pszichológia szerint – ugyanaz a féltékenység, ugyanaz az eroszak.

És az ember alapjában véve egy vadász; o nem természeténél fogva vegetáriánus.

Eloször is vadász lett belole, és évezredeken át csak húsevo volt, és a kannibalizmus mindenhol általános volt.

Teljesen etikus dolog volt az ellenséges törzsbol elfogott emberi lényt megenni.

Az emberiség tudatalattijába mindez beivódott.

A vallások az emberre nagyon felszínesen hatottak; és a tudatalattija nem is ért egyet.

Minden ember egyet-nem-értésben él önmagával.

Így aztán, amikor csak alkalma adódik rá... egy szép ok – szabadság, demokrácia, szocializmus – bármely szép szó ernyové válhat, hogy alá rejtse az ember a csúnya tudatalattiját, ami egyszeruen csak pusztítani akar, és élvezi a rombolást.

Mára szinte lehetetlenné vált egy világháború; különben nem jöhetett volna létre a terrorizmus.

A második világháború óta elég sok ido telt már el; a harmadik világháborúnak ki kellett volna törnie 1960 tájékán.

De eddig nem tört ki.

Ez a mechanikus ismétlodés kíséri végig az egész történelmet, és az ember be van erre programozva.

A pszichológusok megfigyelték, hogy háborús idokben az emberek boldogabbak, mint békeidoben.

Háborús idokben izgatott borzongás járja át életüket; békeidoben unalom tükrözodik rajtuk.

Háborús idokben korán reggel már az újságot keresik, és a rádiót hallgatják.

Akármilyen távol is történhetnek az események, ok mégis izgatottak.

Lényük belül egy fajta vonzódást érez.

Máig sem tört ki egy olyan háború, aminek valahol 1955 és 1960 között ki kellett volna törnie, ezért most ránehezedik az emberre a gyilkolási és pusztítási vágy nyomása. Mindössze arról van szó, hogy jól hangzó neveket szeretne hozzá.

A terrorizmus egyre inkább tért hódít majd, mert egy harmadik világháború szinte lehetetlen.

És az ostoba politikusoknak nincs más alternatívájuk.

A terrorizmus nem jelent mást, mint hogy ami eddig társadalmi méretekben zajlott, azt most egyénileg kell elvégezni.

A terrorizmus terjedni fog.

Ez csak úgy kerülheto el, ha az emberi értelmet gyökereiben változtatjuk meg – ami Himalája méretu feladat, annál is inkább, mert azok, akiket meg akarsz változtatni, küzdeni fognak ellened; nem fogják egykönnyen engedni, hogy megváltoztasd oket.

Az igazság az, hogy ok szeretik a vérontást, csak nincs bátorságuk ezt kimondani.

Az egyik egzisztencialista regényben van egy szép jelenet, amirol majdnem azt mondhatjuk, hogy valóságos.

Egy férfi a bíróság elott áll, mert megölt egy idegent, aki a tengerparton üldögélt.

Azelott sosem látta az idegent.

Nem a pénzéért ölte meg.

Még azt sem tudja, hogy nézett ki az a férfi, mert hátulról ölte meg, egy nagy késsel.

Korábban sosem találkoztak, gyulöletrol tehát nem lehetett szó.

Még ismerosök sem lehettek; sosem látták egymás arcát.

A bíró nem értette a helyzetet és megkérdezte a gyilkostól:

– Miért tette? – A férfi azt felelte:

– Amikor megkéseltem azt az embert, és a hátából felbugyogott a vér, az volt számomra az egyik legszebb pillanat, mióta az eszemet tudom. Tudom, hogy az életembe kerül, de kész vagyok megfizetni érte; megérte. Az egész életemet unalomban töltöttem – izgalom és kaland nélkül. Végül el kellett határoznom, hogy teszek valamit. És amit tettem, világhírt hozott számomra; ott van a képem minden újságban. És tökéletesen boldog vagyok, hogy megtettem.

Bizonyítékra nem is volt szükség.

A férfi nem tagadta – ellenkezoleg, felmagasztalta tettét. De a bíróságnak megvan a maga saját gyakorlata – tanúkat mégiscsak kell produkálni; a férfi szavát önmagában nem lehet elfogadni. Lehet, hogy hazudik; lehet, hogy nem is o ölte meg azt az embert. Senki sem látta – egyetlen szemtanú sem volt –, így a rendorségnek közvetett bizonyítékokat kellett eloteremtenie.

Az egyik ilyen bizonyíték az volt, hogy az eddigi életébol és hátterébol következtetve ez a férfi valószínuleg tényleg ölt.

Amikor fiatal volt, meghalt az édesanyja.

És amikor meghallotta az anyja hhíalálrét, azt mondta:

– A francba! Ez a no még a halálában sem hagy békén. Vasárnap van, és színházjegyünk van a barátnommel.

De úgy tudtam, hogy tönkre fogja tenni az egész napomat... és meg is tette.

Meghalt az anyja, és erre azt mondja, hogy tönkretette a vasárnapját! Színházba akart menni a barátnojével, és most temetésre kell mennie. Amikor az emberek meghallották a reagálását, elszörnyedtek:

– Ez igazán nem helyes, hát hogy beszélsz az anyádról?

– Miért? Mi a helyes és mi a helytelen? Nem halhatott volna meg valamelyik másik napon? Hét napból áll egy hét, hétfotol vasárnapig, bármelyik napon meghalhatott volna. De ti nem ismeritek anyámat – én viszont igen. A kurva! Készakarva tette.

A második bizonyíték az volt, hogy elment a temetésre, és este látták, hogy a diszkóban táncol a barátnojével.

És valaki megkérdezte tole:

– Mi van? Mit csinálsz? Az anyád most halt meg...

A férfi azt felelte:

– És akkor mi van? Akkor én többé már nem táncolhatok? Az anyám már soha nem fog életre kelni; o mostantól halott. Akkor meg mit számít, hogy hat óra, nyolc óra, nyolc hónap vagy nyolc év múlva táncolok? O már halott. És táncolnom csak kell, élnem csak kell, szeretnem csak kell, akkor is, ha o már halott. Ha senki nem élné tovább az életét az anyja vagy az apja halála után, akkor nem lenne a világon több tánc és dal.

A férfi logikája nagyon helyénvaló. Azt mondja: „Hol húzod meg a határvonalat? Hány óra múltán táncolhatok? – tizenkét óra, tizennégy óra vagy hat hét múlva? Hol húzod meg a vonalat? És milyen alapon? Mi a kritérium? Tehát nem számít.

Egy bizonyos: akármikor is táncolok, az az anyám halála után lesz, így hát úgy döntöttem, hogy ma táncolok. Minek várjak holnapig?”

Ilyen közvetett bizonyítékokat terjesztenek a bíróság elé – hogy ez a férfi furcsán viselkedik, és valószínuleg képes ilyen tettre.

De ha közelebbrol megnézed ezt a szerencsétlen embert, nem fogsz haragot érezni iránta; inkább részvétet fogsz érezni.

Végül is nem az o hibája, hogy meghalt az anyja; és egyébként valamikor táncolnia kell, úgy hogy mindegy. Nem hibáztathatod ezt a férfit azért, mert csúnya dolgokat mond: „Szándékosan vasárnap halt meg, hogy elrontsa az örömömet.” Mert egész életében bizonyára azt tapasztalta, hogy az anyja újra meg újra tönkretette minden esélyét az örömre.

A végkövetkeztetés pedig: „Még a halálban sem hagy békén.”

És nem ítélheted el a férfit azért, mert megölt egy idegent... mert nem tolvaj, nem vitt el tole semmit.

Nem volt az ellensége sem; azt sem látta, hogy ki az, akit megöl.

Csak beleunt az életbe és olyasmit akart tenni, amitol fontosnak és jelentosnek érezheti magát. Most boldog, hogy minden újságban szerepel a képe.

Ha hamarabb megjelent volna a fényképe az újságokban, akkor nem ölt volna; de vártak vele – amíg nem öl, addig nem közlik le a fényképét.

És o híres akart lenni... csak közönséges emberi vágyak.

És kész volt az életével fizetni azért, hogy legalább egy napra az egész világ számára ismertté váljon és felismerje mindenki.

Addig, amíg az emberi természet alapjain nem változtatunk, addig a terrorizmus egyre inkább mindennapos üggyé válik.

Ott lesz terrorizmus a repülogépeken, ott lesz a buszokon.

Elkezdodik majd a személykocsikban.

Elkezdodik majd idegenekkel szemben.

Valaki majd hirtelen odalép hozzád és lelo – nem azért, mert tettél ellene valamit, hanem egyszeruen csak: a vadász újra itt van.

A vadász kielégült a háborúban.

Most a háború abbamaradt, és talán nincs is újabb esély rá. A vadász visszatért, de most már nem harcolhatunk kollektívan.

Mindenkinek saját magának kell valamit tennie, hogy a gozt kieressze.

A dolgok kölcsönösen összekapcsolódnak.

Az elso dolog, amin változtatni kell az az, hogy az embert örömtelibbé kell tennünk – mert ezt az összes vallás kiölte belole.

Az igazi bunösök szabadon vannak.

Ok – a terroristák és az egyéb bunözok – itt csak áldozatok.

Az igazi bunösök a vallások, mert megfosztottak az öröm minden lehetoségétol.

Lerombolták az esélyt az élet kis örömeire, elítéltek minden olyan dolgot, amit a természet kínál arra, hogy boldoggá tegyen, hogy megismerd az eksztázist és hogy kellemesen érezd magad.

Mindent elvettek; és ha van is egy pár dolog – mint például a szexualitás –, amit nem sikerült elvenniük – mert az olyan mélyen gyökerezik a biológiai lényedben –, azokat is legalább sikerült megmérgezniük.

Szerintem Friedrich Nietzsche a nyugati világ egyik legnagyobb látnoka; a szeme mélyen lehatol a probléma gyökeréig.

De mivel mások azt nem voltak képesek meglátni – a látásuk nem lévén olyan tiszta, és mert az intelligenciájuk nem olyan éles – az ember egyedüllétben, elhagyatottan, elszigetelten, szeretet és méltóság nélkül élt.

Egyik megállapítása szerint a vallások a nemiség elítélését, a szexualitás tagadását tanították az embereknek.

A vallás nem tudott mit kezdeni a szexualitással; az ember mindent megpróbált, de kudarcot vallott, mert ez oly mélyen gyökerezik biológiai lényében – ebbol áll az egész teste.

Az ember maga szexualitásból született – hogyan szabadulhatna meg tole másképp, mint hogy öngyilkosságot követ el? Az ember keményen próbálkozott, a vallások pedig a segítségére siettek, hogy megszabadulhasson tole – sok ezer fegyelmi és stratégiai szabály bevetésével.

A végeredmény pedig az lett, hogy a szexualitás még mindig ott van, de immár megmérgezve.

A „megmérgezve” szó roppant jól rávilágít a helyzetre.

A vallásoknak nem sikerült elvenniük a szexualitást, de az biztos, hogy megmérgezniük sikerült.

És más dolgokkal is ugyanez a helyzet: a vallások elítélik, ha kényelemben élsz.

Pedig abból az emberbol, aki kényelemben, luxus körülmények között él, nem válhat terrorista.

A vallások elítélik a gazdagságot és magasztalták a szegénységet; pedig egy gazdag ember nem lehet terrorista.

Csak az úgynevezett „áldottak”, a szegények válhatnak terroristává, mert nekik nincs vesztenivalójuk, és ok az egész társadalom ellen forrongnak, mert másoknak olyasmijük van, ami nekik nincs.

A vallások egyfolytában vigasztalni próbálták oket.

De aztán jött a kommunizmus – a materialista vallás –, ami provokálta az embereket és azt mondta nekik, hogy „ A régi vallásaitok ópium az embereknek, és nem a mostani vagy az elmúlt életetekben elkövetett rossztetteitek miatt kell elszenvednetek a szegénységet. A szenvedésetek oka a burzsoázia, a szuper-gazdagok általi gonosz kizsákmányolás.”

Karl Marx Kommunista Kiáltványának utolsó mondata így hangzik: Világ proletárjai egyesüljetek; semmit sem veszíthettek, viszont az egész világot megnyerhetitek. ’Eleve szegények, éhesek, meztelenek vagytok – hát mit veszíthettek? A halálotok nem tehet szerencsétlenebbé benneteket, mint amilyenné az életetek tesz. Hát miért nem kockáztattok, és pusztítjátok el azokat, akik mindent elvettek toletek? Vegyétek vissza tolük, és osszátok szét.’

Amivel úgy-ahogy vigasztalást nyújtottak a vallások – habár csúnyán, csalással és hazugsággal, de egyfajta félálomban tartva az embereket – arra a kommunizmus hirtelen ráébresztette oket.

Mindez azt jelenti, hogy soha nem lesz béke ebben világban, ha nem tépjük ki az emberbe plántált összes rothadt eszmét.

A vallásokkal kezdve – a vallási „értékeket” el kell távolítani, hogy az emberek újra tudjanak mosolyogni, újra tudjanak nevetni, újra élvezni tudják az örömöt, újra természetesek tudjanak lenni. Másodszor pedig amit a kommunizmus mond, azt világosan az emberek elé kell tárni – hogy az pszichológiailag téves.

Egyik csapdából a másikba esel.

Nincs két ember, aki egyenlo; ezért az egyenloség eszméje képtelenség.

És ha mégis úgy döntesz, hogy egyenlo leszel, akkor el kell fogadnod a proletár-diktatúrát. Ami azt jelenti, hogy el kell veszítened a szabadságodat.

Eloször az egyház vette el a szabadságodat, az Isten vette el a szabadságodat.

Aztán a kommunizmus váltotta fel az egyházadat, és vette el a szabadságodat.

Szabadság nélkül pedig nem érezheted az öröm ízét.

Félelemben élsz, nem boldogságban.

Ha ki tudjuk takarítani az emberi elme tudatalattijának az alagsorát... és az én munkám éppen ez.

Ki lehet takarítani.

A terrorizmus nem a bombákban és nem a kezeidben van; a terrorizmus a tudatalattidban van.

Máskülönben a dolgok jelenlegi állapota még keservesebbé válik.

És úgy látszik, hogy mindenféle vak embernek bomba van a kezében és vaktában dobálózik vele.

A harmadik világháború tíz vagy tizenöt évre szelep lehetett volna az emberek számára. De ez a háború nem törhet ki, mert ha kitörne, akkor az nem megszabadítaná az embereket [saját agressziójuktól], hanem egyszeruen elpusztítaná oket.

Ezért az egyéni eroszak noni fog – máris növekszik.

És a kormányaitok és a vallásaitok mind továbbra is fenntartják a régi stratégiákat, anélkül, hogy megértenék az új helyzetet.

Az új helyzet az, hogy MINDEN emberi lénynek terápiákra van szüksége, meg kell értenie saját tudat alatti szándékait, meditációkra van szüksége, azért, hogy lehiggadjon, lecsillapodjon, és hogy a csönd új távlatán keresztül nézzen a világra.


--------------------------------------------------------------------------------

„Ezt jelenti a szannyász. A szannyász visszacsinálja mindazt, amit a társadalom tett. Nem véletlen, hogy a papok ellenem vannak, a politikusok ellenem vannak, a szülok ellenem vannak, a társadalom egész intézménye ellenem van; ez nem véletlen. Megértem a dolog abszolút tiszta logikáját. Én megpróbálom mindazt visszacsinálni, semmissé tenni, amit ok tettek. Szabotálom ennek a rabszolga társadalomnak az egész rendszerét. Arra törekszem, hogy lázadókat hozzak létre, és a lázadás ott kezdodik, hogy bízol önmagadban. Ha abban segíteni tudok neked, hogy bízz önmagadban, akkor már segítettem. Másra nincs is szükség, a többi már jön magától.”

 

 


Egy Buddha bimbózása

Szeretett Osho,
Hogyan sikerült gyermeki tisztaságodat megorizni, és nem hagyni magadat megfélemlíteni a körülötted lévo felnottektol? Honnan vetted a bátorságot?

Az ártatlanság és a tisztaság is bátorság.
Nincs szükséged bátorságra, ha ártatlan vagy. És semmilyen tisztaságra nincs szükség, mert semmi sem lehet tisztább, kristálytisztább, mint az ártatlanság. Így az egyetlen kérdés, hogy hogyan védd meg az ártatlanságod.
Az ártatlanság nem olyan, amit megvalósíthatsz. Ez nem tanítható. Nem olyan valami, mint a tehetség: a festészet, a zene, a költészet, a szobrászat. Ez nem ilyesfajta dolog. Ez több mint a lélegzés, ez valami, amivel megszületsz.
Az ártatlanság mindenki természete. Mindenki ártatlannak születik. Hogyan születhetnél másként, mint ártatlanul?
A születés azt jelenti, hogy megjelensz a világban, mint egy tabula rasa, semmi nincs megírva. Csak jövod van, múltad nincs. Ez az ártatlanság jelentése. Eloször az ártatlanság jelentését próbáld megérteni.
Az elso: nincs múlt, csak jövo. Te egy ártatlan nézoként jöttél a világba. Mindenki ugyanígy jön, a tudatosságnak ugyanezzel a minoségével.
Az a kérdés, hogyan sikerült nekem az, hogy senki nem tudta elrontani az ártatlanságom, tisztaságom; honnan volt ez a bátorságom? Hogyan sikerült elkerülni a megalázást a felnottektol és az o világuktól?
Semmit nem kellett tegyek, így nem kérdés, hogyan. Csak megtörtént, így aztán nem érdemlek jó pontot érte.
Talán megtörténik ez mindenkivel, de téged más dolgok érdekelnek. Elkezdesz alkut kötni a felnottek világával. Sok minden van, amit neked adhatnak; te csak egyetlen dolgot adhatsz, és ez a sértetlenséged, az önbecsülésed. Neked nincs másod, csak egyetlen dolgod - bárminek hívhatod: ártatlanságnak, intelligenciának, hitelességnek. Neked csak ez van.
De egy gyermeket természetesen minden, amit maga körül lát, érdekel. Állandóan azt akarja, hogy minden az övé legyen; ez az emberi természet része. Ha megfigyelsz egy kisgyermeket, még akkor is, ha az épp csak egy megszületett bébi, láthatod, amint tapogatózni kezd valami után, kezei megpróbálnak felfedezni valamit. Az utazás megkezdodött.
Utazása közben elveszíti önmagát, mert semmit nem kaphatsz a világon, amiért ne kéne megfizetned. (mert a világon mindenért fizetned kell.) Szegény gyermek nem értheti, hogy amit o ad, az olyan értékes, hogyha az egész világ is lenne az egyik oldalon és az o sértetlensége a másikon, akkor is az ártatlansága súlyosabb és értékesebb lenne. A gyermeknek nincs rá módja, hogy tudomást szerezzen róla. Ez a probléma, mert amije van, azt egyszeruen csak kapta. Teljesen természetesnek veszi.

Azt kérdezed, hogy sikerült megoriznem az ártatlanságom és tisztaságom. Nem tettem semmit; csak egyszeruen, már a kezdetektol… Magányos gyermek voltam, mert nagyapám és nagyanyám nevelt fel. Anyámmal és apámmal nem voltam. A két öreg egyedül volt, és szerették volna, ha egy gyermek megörvendeztette volna utolsó napjaikat. Így az apám és anyám megegyeztek: én voltam a legidosebb gyerek, az elsoszülött; hát elküldtek.
Nem emlékszem gyerekkorom korai éveibol semmilyen rokonságra az apám családjából. Ezzel a két öregemberrel - a nagyapám és az öreg cselédje, aki igazán szép férfi volt - és a nagymamám… ez a három ember. És a távolság olyan nagy volt… Teljesen egyedül voltam. Nem volt társaság, nem is lehetett. Minden tolük telhetot megtettek, hogy olyan barátságosak legyenek velem, amennyire csak lehet, de ez nem volt lehetséges.
Magamra voltam hagyva. Nem mondhattam el a dolgokat nekik. Senki más nem volt, hisz az én családom volt abban a kis faluban a leggazdagabb; és ez egy olyan kicsi falu volt -mindössze, nem több, mint 200 lakossal - és olyan szegény, hogy nagyszüleim nem engedhették, hogy keveredjek a falubeli gyerekekkel. Koszosak voltak, és a legtöbbjük koldus. Szóval nem lehettek a barátaim. Ez nagy hatással volt rám. Soha, egész életemben nem volt barátom. Soha nem tudtam senkinek a barátja lenni. Ismerosök azok voltak.
Azokban az elso korai években olyan magányos voltam, hogy már élvezni kezdtem. Szóval, ez nem átok volt számomra, hanem áldásnak bizonyult. Elkezdtem élvezni, és érezni az önállóságomat; nem függtem senkitol.
Soha nem érdekeltek a játékok, már azon egyszeru oknál fogva sem, mert korai gyermekkoromban nem volt mód a játékra, hisz nem volt kivel játszanom. Csak ott üldögélve, azokban a korai években, kezdtem megérteni magamat.
Egy gyönyöru táj volt ott ahol a házunk állt, épp a tó elott. Mérföldekkel odébb a tó… olyan gyönyöru és csendes volt. Néha fehér darvak egész sorát lehetett látni elrepülni, vagy szerelmi daluk hívását lehetett hallani, amint megtörik a nyugalmat; egyébként tökéletes helye volt a meditációnak. És mikor megzavarták a békét - egy szerelmes madárfüttyel… énekük után a béke mélyebbé és még mélyebbé vált.
A tó tele volt lótuszvirágokkal, és én órákig ültem olyan önelégülten, mintha a világ nem is számítana: a lótuszok, a fehér darvak, a csend…
A nagyszüleim egy dologra voltak nagyon tudatosak, arra, hogy élvezem az egyedüllétet. Folyamatosan figyelemmel kísértek, és látták, hogy nem kívánok a faluba menni, hogy találkozzak vagy beszélgessek valakivel. Még ha ok akartak is beszélgetni, az én válaszom csak az igenre és nemre szukült; egyáltalán nem érdekelt a társalgás. Így aztán egy dologra váltak tudatossá, arra, hogy élvezem az egyedüllétet, és szinte kötelességüknek tartották, hogy ne zavarjanak meg.
Megtörténik a gyermekekkel, hogy azt mondod nekik, "Légy csendbe, mert apád gondolkodik, nagyapád pihen. Maradj nyugton, ülj csendesen." Gyermekkoromban ennek épp az ellenkezoje történt. Nos én nem tudok arra válaszolni, hogy miért és hogyan; egyszeruen csak megtörtént. Ezért mondtam, hogy egyszeruen megtörtént - a jópont nem engem illet.
Ez a három ember állandóan jelzéseket adott egymásnak: "Ne zavard - olyan nagyon élvezi." És akkor elkezdték megszeretni a csendemet.
A csend volt az ???vibe??? ; a csend fertozo, különösen egy gyermek csendje, mely nem eroszakból születik, amelyik nem azért van, mert te azt mondod, "Agyonütlek, ha rosszalkodsz, vagy zajt csinálsz." Nem, az nem csend. Akkor nem lesz meg az az örömteli vibrációja, amirol most beszélek, mikor a gyermek magától van csendbe, és az élvezete ok nélkül való, a boldogsága magától való; ami hatalmas hullámzásba kezd mindenfelé.

Egy jobb világban minden család a gyerekektol fog tanulni. Olyan nagyon sietsz, hogy tanítsd oket. Úgy tunik, senki nem tanul tolük, pedig ok sokmindenre megtaníthatnának. Neked pedig semmid sincs, amit taníthatnál nekik.
Csak azért mert idosebb, eroteljesebb vagy, elkezded olyanná tenni oket mint te, anélkül, hogy valaha is gondolnál arra, mi vagy te, hol van amit elértél, mi a belso világodban a helyzeted? Szegény vagy; és azt akarod, ugyanolyan legyen a gyermeked is?
De senki nem gondolkodik; egyébként az embereknek tanulnának a kisgyermekektol. A gyermekek olyan sokat hoznak a másik világból, hisz még friss érkezok. Még magukban hordozzák az anyaméh csendjét, magának a létezésnek a csendjét.
Nos az csak egy egybeesés volt, hogy hét évig nem zavartak meg - senki nem gyötört, hogy készüljek fel az üzlet, a politika, a diplomácia világára. A nagyszüleimet jobban érdekelte, hogy olyan természetesen hagyjanak, amennyire csak lehet - különösen a nagymamám. O az egyik oka - ezek a kis dolgok az egész életfelfogásodra kihatnak - o az egyik oka, amiért annyira tisztelem az egész asszonyiságot.
Egyszeru asszony volt, tanulatlan, de roppant érzékeny. Világossá tette a nagyapám és a szolgáló számára: "Mi mind egyfajta életet éltünk, mely nem vezetett semerre. Mi olyan üresek vagyunk, és a halál olyan közel jár." Azt hangsúlyozta, "Hagyd ezt a gyermeket a befolyásunk nélkül élni. Milyen hatással lehetünk mi rá?… Mi csak olyanná tehetjük, mint amilyenek mi is vagyunk, és mi semmik vagyunk. Add meg neki az esélyt, hogy önmaga legyen."
Hatalmas köszönet ennek az öreg hölgynek. Nagyapám újra is újra azon aggódott, hogy elobb vagy utóbb felelosségre vonják. "Azt fogják mondani, 1Rátok bíztuk a gyereket és ti nem tanítottatok neki semmit.1"
Nagyanyám mégse engedett…mert volt egy ember a faluban, aki legalább a nyelv, a matematika és egy kis földrajz alapjaira megtaníthatott. Négy osztályt végzett - amit Indiában az általános iskola négy legalsó osztályának neveznek. De o volt a városban a legképzettebb.
Nagyapám keményen próbálkozott: "Eljöhet és taníthatja ot. Legalább ismerni fogja az abc-t, egy kis matematikát, így mikor elmegy a szüleihez, nem mondhatják, hogy teljesen elvesztegettünk hét évet."
De nagyanyám így válaszolt, "Engedd, hogy azt tegyenek hétéves korukig amit csak akarnak. Hétévig természetes önmaga kell legyen, és ebbe mi nem fogunk beleavatkozni." Az indoka mindig az volt, "Ismered az abc-t, és akkor mi van? Ismered a matematikát, na és? Kerestél egy kis pénzt; azt akarod, hogy o szintén keressen egy kis pénzt és úgy éljen, ahogy te?
Ez elég volt ahhoz, hogy az öreg csendbe maradjon. Mit tegyen? Nehéz helyzetben volt, mert nem tudott vitatkozni, és tudta, ot tartanák felelosnek, nem az asszonyt, mert tole kérdezné meg az apám, "Mit tettél?" És tulajdonképpen így is állt volna a dolog, de szerencsére nagyapám meghalt, mielott apám megkérdezhette volna.
De az apám állandóan azt mondta, "Ez az öregember a felelos, o rontotta el a gyereket." De én elég eros voltam és felvilágosítottam: "Elottem, soha egy szót se szólj anyai nagyapám ellen. Megmentett engem az elol, hogy elrontsál - ez a te dühöd igazi oka. De vannak neked még másik gyermekeid - oket rontsd el. És a végén te fogod elmondani ki is van elrontva."
Volt még gyermeke, és egyre több és több jelent meg. Én pedig bosszantottam, "Kérlek, csinálj még egy gyermeket, hadd legyen tucat."
Tizenegy gyermek? Az emberek azt kérdezik, "Hány gyermek? Tizenegy nem mutat jól; egy tucat sokkal hatásosabb." Aztán évekkel késobb azt mondtam neki," Elrontottad minden gyermekedet; én vad vagyok és az is maradok."

Amint láthatod, az ártatlanság nem más, mint vadság. Amint láthatod a tisztaság nem más, mint féktelenség. Én valahogy kisiklottam a civilizáció markából.
Egyszer elég eros voltam… És ez az, amiért az emberek ahhoz ragaszkodnak, hogy "Ragadd meg a gyermeket, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, ne vesztegesd az idot, mert minél korábban kaparintod meg, annál könnyebb. Ha egyszer a gyermek elég erossé vált, akkor a te kívánalmaidnak megfeleloen meghajlítani már nagyon nehéz lesz."
Az élet pedig hétéves ciklusokból áll. A gyermek hétéves korára nagyon eros; most már nem tehetsz semmit. Tudja hová menjen, mit csináljon. Már képes vitatkozni. Már látja mi a helyes, mi a helytelen. Hétéves korára éri el tisztasága tetopontját. Ha nem zavarod meg korai éveiben, akkor hetedik évére, olyan kristálytiszta lesz mindenben, hogy egész életét megbánás nélkül éli le.
Én mindenféle bunbánat nélkül éltem az életem. Megpróbáltam megkeresni: Tettem valaha valamit rosszul? Nem arról van szó, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogy amit tettem az helyes volt-e: én soha nem gondoltam, hogy bármi, amit tettem, helytelen volt. Az egész világ gondolhatja azt, hogy rosszat tettem, de számomra teljesen természetes, hogy helyes volt; jó dolog volt megtenni.
Így nem kérdés a múlt miatti buntudat. Mikor nincs buntudatod a múltért, akkor szabad vagy tole. A múlt összegabalyodva tart, akár egy polip, hisz érzelmileg tart fogva," Azt nem kellett volna megtennem", vagy "Azt a dolgot kötelességem lett volna megtenni és nem tettem meg…" Ezek a dolgok mind a múltban tartanak.
Én soha nem nézek hátra, így múlt sincs.
Ha mondok valamit a múltamról, az egy tényszeru emlék, nem fuzodik hozzá lélektani érdek. Úgy beszélek róla, mintha valaki másról beszélnék. Csak tények; semmi egyéni érdekeltség nem fuz hozzá. Elofordulhatott volna valaki mással, megtörténhetett volna valaki mással.
Ne feledd, a tényleges emlék nem rabság: a lélektani emlékezet igen. A lélektani emlék azokból a gondolatokból áll, amiket gondolsz, vagy amire kondicionálva vagy hogy gondolj, arra, hogy rossz volt és te megtetted. Akkor ez egy seb, egy lelki seb.

********************