Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Marlo Morgan
Vidd hírét az Örökkévalónak

Mutant Message from Forever: A Novel of Aboriginal Wisdom
Fordította: Sóvárgó Katalin
Magyar Könyvklub, Budapest, 2000

 

Ajánlom ezt a könyvet
Burnum Burnumnak,
a wurundjeri törzs főnökének

Köszönetnyilvánítás
Szeretnék köszönetet mondani kiadómnak, Diane Reverandnak, ügynökeimnek, Candice Fuhrmannek és Linda Michaelsnek, valamint két kivételes embernek: Jeannette Grimme-nek és Elsa Dixonnak, akik segítettek szerkeszteni és írni. Ugyancsak hálás köszönetem Rose Carranónak és Cate Cummingsnek.

Russell Thomas Moore-nak annyit mondanék, hogy szeretem, és segítem útján. Ez a történet Seannek, Michaelnek, Karlee-nek, Derrellnek és Abbynek is szól.

 

1

Csillogott a tizennyolc éves, állapotos lány arca, ahogy a verejték végigszánkázott barna bőrén, majd lecsöpögött remegő álláról. Széttárt térdekkel kuporgott a parázsló fűréteg fölött, hogy a füst körülkígyózza a testét és behatolhasson a táguló szülőcsatornába. Fájó karjait kidomborodó hasához préselve, két kézzel markolta a földbe szúrt, vastag cöveket. A mély, ziháló légzés most mintha tompította volna a ritmikus fájást. Első szülése volt, nem olyan esemény, amelyet egyedül kellett volna átélnie.

Amikor fölnézett, hőhullámok fodrozódását látta a sivatag égető forróságában. A barnásvörös föld és a barnáskék ég összemosódott a kígyóvonalak hullámzásában. A levegő még mindig nem hűlt, noha a nap már ereszkedni kezdett a szemhatárra. A vajúdó háta és hasa annyira nyilallott, hogy a szent hely irányába tett minden lépés egyre nehezebb lett. De a szülés fája sem tartogatott mást, mint fájdalmat és csalódást. A fa, amelyhez a lány igyekezett, meghalt. Nem voltak levelei, nem adott árnyékot, az élet semmilyen jele nem maradt a hosszú, szürke héjban, amelyet éhes fehér hangyák rágtak üresre. A nap elől csupán a kiszáradt patakmedret szegélyező, roppant görgetegkövek kínáltak keskeny, oltalmazó árnyéksávot. Bele kellett fúrni a földbe egy hullott ágat. A fiatal anyák szülés közben mindig belekapaszkodtak valamibe. Fogták egy másik asszony kezét, vagy egy fatörzset simogattak, de neki nem volt semmije. A halott üreg a családi fa régi szívének és életvonalának helyén azt erősítette meg, hogy a sors vagy a Mindenható Teremtő akaratából egyedül kell lennie az életadás percében. Szomorú volt, amiért a fa lelke elment. Vallásának az volt az egyik pillére, hogy a föld az érzések iskolája. Az ő népe sohasem titkolta vagy tagadta le az érzéseit. Felelősek voltak azért, amit éreztek, és megtanulták fegyelmezni az érzelmekhez kapcsolódó cselekményeket. Nemcsak az árnyékot és oxigént adó, egykori méltóságteljes barát pusztuló héja nehezedett a szívére, hanem a többi halál is, amelyeket ez a fa jelképezhetett.

Kezdtek nagyon fájni az összehúzódások. Furcsa totemű, zabolátlan mozgású gyermeke nem akart megérkezni. A lány arrébb húzódott a füstölgő füvektől, sekély mélyedést vájt a meleg homokban, majd hátát egy görgetegsziklának vetve megint leguggolt. Ahogy nyomni kezdett, arra a percre gondolt, amikor hónapokkal ezelőtt megbeszélték a férjével, hogy felhagynak a fogamzásgátló fűvel, amelyet az ő sivatagi népüknél rágtak a fiatal párok, amíg fel nem készültek a lélek utazásával járó felelősségre. Közösen határozták el, hogy gyermeknemzéssel adnak külső burkot a léleknek. A férje furcsa, megsebzett, egyszárnyú madárról álmodott, amely nem tudott repülni és fészket rakni. Csak vergődött a földön, és olyan lázas gyorsasággal csapkodott a szárnyával, hogy alakja elmosódott, megkettőződött. Zavarba ejtő álom volt. A feleség egyedül ment ki a pusztaságba, hogy szellemjelet keressen a jobb megértéshez, de nem látott se madarat, se csúszómászót. Így a pár a közösség korosabb, bölcsebb tagjaihoz fordult, és megtudta, hogy az álomban az Örökkévalóságban lakozó egyik lélek kérte őket, lennének a szülei. Először, ahogyan szokás, mindig a megszületetlen lélek juttatta kifejezésre a kívánságát, csak azután következett a foganás. A lány sivatagi népe odaadó figyelemmel kísérte a megszületetlenek vágyait, üzeneteit, tudati szintjeit. Ő is azért jött ide családja szent helyére, mert nem mindegy, hol születik a gyermek. Erről az anya lépései döntenek, a meg nem születettnek nincsen fölötte hatalma. Az anyának viszont az első mozdulat fölött nincsen hatalma, amellyel a gyermek megnyilatkozik. Az is fontos, hogy az anya hol érzi meg az első mocorgást. Az első életjel és a születés helye határoz a totemről és az éneksorok szerinti hovatartozásról. Fent a csillagok állása megmondja, milyen egyéniségű lesz a törzs most még láthatatlan tagja.

Ennek a gyermeknek az első mozgása nem volt gyengéd fészkelődés. Rúgással kezdte néhány hónapja, és úgy is folytatta mostanáig. A fiatal nő terhe gyakran hullámzott széltében és hosszában, amit más asszonyok és a csoport gyógyítói nem tartottak normálisnak. Vékony kis teremtés volt, akinek roppantul kidudorodó hasában ritkán látszott úrrá lenni a nyugalom. Több megfigyelő is észrevette, hogy a benti erő folyton hánykolódik, vagy azért, hogy idő előtt szabadulhasson, vagy mintha több teret követelne, mint ameddig a bőr tágulni képes. Az utolsó hónapokban a fiatal anya útmutatást kért. Egyelőre nem értette tökéletesen a csillagok üzenetét, de tanult. Amikor nagyon nagy volt a hadakozás a testében, felnézett az égre, tanulmányozta a csillagképeket, de ilyenkor elszédült. Látása elhomályosodott, és a jól körülhatárolt pontmezők nagy fényes tömegekké mosódtak. Ha nem sütötte le a szemét, forogni kezdett a feje, és úgy érezte, elájul. Minden olyan nyersnek, örökké változónak, zavarba ejtőnek tűnt ebben a gyerekben.

Népének nemzedékek emlékezete óta testileg-lelkileg a tavalyi volt a legnehezebb éve. A futárok üzenőpálcáiból évek óta tudtak a rosszról, amelyet a kísértetbőrű fehérek követtek el azzal, hogy megöltek és elraboltak egész törzseket. Az idén a szomszéd csoportokat, majd nemrég a tulajdon népét fogták körül és zárták kerítések, falak mögé.

Újból beléhasított a fájdalom. Miközben kurta pihegésekkel, erőlködve próbálta tompítani, sikerült azt gondolnia: "Köszöntelek, kicsim! Gyere csak, ez jó nap a megszületésre!" Még néhány pihegés, egy hosszú nyögés, és már jött is a tökéletesen formás lánycsecsemő, az ősök jellegzetes, széles orrával.

Az anya felnyalábolta a nyálkás újszülöttet. Maga elé emelte, belenézett a csendes gyermek fénylő fekete szemébe és ezt mondta:

- Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló.

Áttette a gyermeket a jobb karjára, bal kezével markolt a meleg homokból, és dörgölni kezdte a kislányt. A porral együtt a véres nyálka is eltűnt a puha újszülöttbőrről. A baba mocorogni kezdett. Az anya, miközben szelíden tovább dörgölte, szemügyre vette teremtményét, először a kerek, kopasz fejet, amely elég nagy volt, hogy elférjen benne a tanulás meg a békés természet, aztán a domborodó kis mellkast és a pocakot, amelyekben jut majd hely a meleg szívnek és az egészséges étvágynak. Futárhoz illő hosszú lába, jó széles lábujjai voltak, pici keze hevesen hadonászott az új szabadságban. A test tökéletes volt, egyetlen hiba sem szólt az élet ellen.

Az anya rátette száját a parányi ajkakra és elindította a gondolatot: "Összevegyítem levegőmet minden élet levegőjével, hogy behatoljon a testedbe. Sohasem vagy egyedül, kapcsolatban leszel a Mindenséggel." Szelíd simításokkal eltávolította a magzatmázat az újszülött szeméről és orráról, miközben azt mondta: - Ma éjjel őseink sírjain alszol, és egyszer majd rajtuk jársz. Az étel, amit megeszel, nagyszüleink nagyszüleinek csontjából és véréből nőtt. - Aztán megnézte a baba nemi szervét, és azt gondolta: "Örökkévaló lélek, leány- és anyai életbe jutottál. Tisztelem elhatározásodat, hogy általam öltöttél testet."

A baba halkan gurgulázott, mintha a hangszálait próbálgatná. Az anya tovább dörgölte a meleg homokkal, hogy makulátlanra tisztítsa az apró életet, és minden idegszálát fölserkentse. Elvette a közelből az odakészített felhajló szélű kis deszkát, és rátette az újszülöttet. Majd a babaággyá alakított gyűjtőtálat a földbe ásott gödörbe helyezte úgy, hogy a gyermek feje alacsonyabban legyen a lábánál.

Ebben a pillanatban érezte, hogy ismét pihegve kell lélegeznie, mert most távozik méhéből a maradék. A várt salak helyett azonban egy fej bukkant elő, majd karok és lábak, egy másik, kissé nagyobb gyerek, egy fiú. Hát te honnan jöttél? - gondolta az anya, ám fennhangon az ősi köszöntőt ismételte gépiesen, amit az idők kezdete óta mondanak a törzs minden tagjának, hogy ez legyen az első, amit hallanak: - Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! - Belefújt az új jövevény szájába, és fürgén ledörgölte homokkal. Gondolataiban és arcán mosoly váltakozott értetlen csodálkozással. Két baba egyszerre! Gyönyörűek! De akkor is: két baba! Embereknél nem így szokott lenni. Miközben dörgölte a meleg földet a nem várt gyermekbe, az meglepő erővel és elszántsággal tartotta a fejét. Az ő teste is hibátlannak, makulátlannak látszott. A fiúcska rúgkapált, nyújtogatta tagjait, a beavatási szertartás ugyanazon mozdulataival, mint a gubóból kibontakozó lepke. Örült, hogy semmi sem korlátozza a mozgását. Nyilván nem a nővére, hanem ez a kislegény csinálta azt a nagy mozgolódást az anyja hasában.

A fiatal nő a tarsolyáért nyúlt, amelyet a derekán szokott viselni, de most maga mellé helyezte a földre, és kivett egy emberi hajból sodort, vékony fekete fonatot. Kettéharapta elsőszülöttje életadó szalagját, majd elkötötte, jó hosszú ráhagyással. Ez majd elszárad, leesik, és akkor lehet csereberélni.

- Apád népének haja eloldoz anyád népének zsinórjáról. Lányom, megosztod törzsünkkel az életet, a barátságot és a célt. - A fiúnak azt mondta: - Miért csúsztál elő azután, hogy odaadtam szívemet elsőszülöttemnek, nem mint vezető, hanem mint követő, nem a magad útján és a magad idejében, hanem egy másik nyomán? Ezt én nem értem. Miért döntöttél úgy, hogy rajtam át jössz? Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Te vagy a nagyobb, mégis úgy érkezel, mintha csakis az érkezés lenne a fontos, az idő, hely és körülmény nem számítana. Úgy mozgolódsz, mintha bizonyítékra lenne szükséged, hogy valóban megtörtént. Lelked ehhez az emberi élményhez jutott. Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Még sose hallottam, hogy egyazon születésnél két baba kövesse egymást. Nem készültem fel a szertartásodra. Tarsolyom egy darabját fogom használni. Sok ember hajából és állati részekből alkották. Nagyobb, erősebb, érdesebb. Talán erre van szükséged, hogy elválj a hasamtól és felkészülj a világra. Úgy látszik, mindenből többet fogsz akarni vagy kívánni, ha ilyen szokatlan módon érkezel az életbe.

Hirtelen beléhasított az első komoly gond, amelyet a rendellenes helyzet okozott. A nevek! Minden terve romba dőlt. Útmutatásra lenne szüksége, hogy mit tegyen, de nem maradt senki, akitől kérhetne. Ám a folytatódó szülés gyorsan háttérbe szorította pillanatnyi aggályait és nyugtalanságát.

Amikor testéből távozott a végső salakanyag, eltemette úgy, ahogyan anyaállatok tanították népének. Az újszülött biztonsága érdekében minden nyomot és szagot el kell tüntetni. Majd ledőlt, maga mellé véve újszülöttjeit. Ránézett a fiúra, és azt gondolta: "Remélem, bölcsen választottál, mert ittléted sokaknak okozhat kényelmetlenséget." A kimerült anya pillanatok alatt elszundított. Az elsőszülött inni kezdte belőle az életadó folyadékot. A nap lement, az ég besötétedett. A Mindenségben följegyezték, hogy anyának és gyermekeinek ez volt az első, az utolsó és az egyetlen közös éjszakájuk.


* * *

Reggel, amikor a sugárnyi fény megváltoztatta az ég színét, az anya fölemelte a gyerekeket, kelet felé fordult, és azt mondta: - Ma elindulunk, hogy megtiszteljük azt, ami odakint ránk vár, bármi legyen a célja. Akármi szolgálja is a javunkat és minden létező javát, mi nyitottak vagyunk a tapasztalatra. - A reggeli szertartás után visszaindult arra a helyre, ahonnan épp csak elszökött. Nem volt máshova mennie. A népét elpusztították, a férjét megölték, és neki két gyereke született egyszerre. Az elcsigázott lány egyetlen tépett rongyot viselt, amelyet némi hajszál és a derekára kötözött kengurubőr erszény tartott. Ahogy ment, érezte, hogy megtelik a melle. Rátette a babákat, hogy szopjanak.

Órákig gyalogolt, először a fatálban vitte az egyik babát, a másikat pedig a rongyból eszkábált hurokban. Majd mindkettőt beletette a tálba. De milyen igaz, gondolta, az ember nem arra lett, hogy egyszerre két kicsinye szülessen.

Amikor a hőség a tetőfokára hágott, a lány megállt, és a fejére terített rongyból menedéket rögtönzött hármójuknak. A babákat a szűk tálban hagyta, mert a homok túl forró volt a bőrüknek.


* * *

Délben arasznyi hosszú, szürke pikkelyes gyík cikázott el mellette, majd visszajött és megtorpant az anya lábánál. Ő fél kézzel elkapta, a másik kezével megcsavarta a hüllő fejét. A gyík azonnal meghalt, és a lány így beszélt hozzá gondolatban: "Köszönöm, hogy eljöttél hozzám. Te arra születtél, hogy ma találkozzunk. Életed bele fog vegyülni fehér vizembe, hogy táplálja ezt a két kicsit, akik hálásak a húsodért. Szívós szellemed megerősíti őket az eljövendő napokra, amikor nem jön víz az égből. Tisztelni-becsülni fogják rendeltetésedet, amikor tovább viszik energiádat." Beleharapott a gyík durva, érdes oldalába, szívta a nedvességet és majszolta a húst.

 

2

Amikor a nap csúszni kezdett az ég túlpartja felé, az anya felállt és folytatta vándorlását. Már majdnem sötét volt, mire megérkezett a missziós telephez. A táborban az egyik gyerek felmászott a víztoronyba, és amint észrevette, kikiáltotta, hogy az anya visszatért. Épphogy ráteríthette mellére a rongyot, amikor három nővére jött üdvözlésére. Népénél az volt a szokás, hogy valamennyi egykorú asszony nővérnek hívta egymást. Bár nem voltak vérrokonok, ezeken a nőkön kívül nem maradt más családja. Jamgyökeret szedtek a sivatagban, amikor fehér kormánytisztviselők rájuk találtak, és erőszakkal idehozták őket. Ez öt hónapja történt. Azóta a várandós asszony megtudta, hogy egész népe meghalt.

Amikor az egyik nővér észrevette, hogy az anya nem egyetlen gyermeki ajándékkal tér vissza, hanem egy tállal, amelyben két fej meg sok-sok végtag látszik, megtorpant. Kezét leengedte, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg. Azok engedelmeskedtek.

Meglátták, hogy két baba van, gondolta a fiatalasszony. Kiegyenesítette a hátát, és magabiztosan elsétált a többi nő mellett, be a körülkerített erődítménybe.

Odajött Mrs. Enright, a lelkész felesége, és elvette az egyik gyermeket. Csak úgy szó nélkül, egyszerűen elvette a nagyobbat, és bement abba a rozsdás bádogviskóba, amelyet "a beteg fehér ember helyé"-nek hívtak. A fiatal anya követte.

Addigra elterjedt a hír. Arcok tünedeztek föl, beleselkedtek az ajtón és az ablak gyanánt szolgáló lyukakon. - Ne zavarjátok Enright nagytiszteletű asszonyt! - parancsolta a fehér asszony a sarokban tátongó repedésből kukucskáló szempároknak.

- Na, hadd lássam, mink van! - mondta. Lámpát gyújtott, letette az újszülöttet egy csupasz, kezdetleges asztalra, majd elvette a másik babát, és melléhelyezte. - Kettő, fiú és lány. Rosszabb is lehetne. Hallottam, hogy a feketéknél három is előfordul. Egészségesnek látszanak.

- Ez az elsőszülött - figyelmeztette az anya.

- Hogy?

- Ez az első! - ismételte, és a kisebb termetű lányra mutatott.

- Ó, nem számít az, drágám - mondta a nyájas arcú, kövér asszony. - Egyáltalán nem számít.

Nem érted, gondolta az anya. Még csak meg sem próbálod. Idejöttök a mi földünkre, és láncra verve hozzátok a magatokfajtákat. Aztán azt mondjátok, hogy a mi szokásaink a rosszak. Lelökitek a népemet a szirtekről, hogy halálukat leljék odalent a sziklákon. Vagy megkapják a betegségeiteket, és meghalnak. Azt a keveset, akik életben maradnak, kényszerítitek, hogy csak a ti szavaitokat mondják, és úgy éljenek, ahogy ti éltek. Te meg azt mondod, nem számít, melyik melyik a kicsinyeim közül. Olyan különös, nehéz időket élünk, és te még csak nem is igyekszel megérteni!

A sarokban volt egy összehajtható ágy: rozsdás vázra feszített, rongyos, pecsétes olajzöld sátorvászon. Mrs. Enright az ágyra pillantott, és a fejével is intett a lánynak, hogy feküdjön oda. Félelmetes érzés volt zárt helyen lenni. Mivel az új anyának a gyermekei közelében kellett maradnia, odabotladozott a tárgyhoz, amely a fehér embernek megtestesítette a pihenést, és elaludt.

Mrs. Enright otthagyta a kimerült fiatal nőt a telepi gyengélkedő sarkában, az ócska, kifakult, tábori zöld priccsen. Nem tudta, alszik-e vagy eszméletlen. Bár nem is fontos. Verejték gyöngyözött a fiatal arcon és a mellkason a rongy fölött. Izzadságpatakok folytak az orra melletti mélyedésekből a nyakába, és lecsepegtek a büdös sátorvászonra. - Őt majd később látom el.

Este az új anya észrevette, hogy a mellei megtelnek, és bizonyosra vette, hogy babái mellette vannak és táplálkoznak. Hangokat hallott a szobában, előbb egy öregemberét, majd egy másikét egy másik törzsből. Egyik sem az ő népéből való. Enright tiszteletes reszelős hangja ugyancsak súlyosan ülepedett a lány bódult agyára. Éjszaka fölébredt, és egy percig nem tudta, hol van. Fájt a melle. A szobában sötét volt, és olyan szag, mint egy denevérek lakta barlangban. Ki tudta venni a nyitott ajtót, amelyen szögletesen sütött be a hold, és tudta, hogy az asztal attól balra áll. Megkereste, és a gyermekei után tapogatózott. Az asztal üres volt.

 

3

A missziós telep az egyházé volt. Közösen építették, először jámbor hittérítők, akik önként hajlandók voltak idejönni Ausztráliának ebbe az isten háta mögötti zugába, hogy megmentsék a pogány fekete bennszülöttek lelkét. Később a kormány pénzelte, az átfogó állampolgári betagozódás programjának keretében. Soha senki nem akart állampolgárságot adni a kontinens első lakosainak, ehelyett a növény- és állatvilágról szóló törvény joghatálya alá utalták őket. A missziós telep körülkerített gyűjtőtábor volt, ahol testi fenyítéssel büntették az engedetlenséget. A helyszínre érkező magas méltóságú látogatókat elsőnek mindig ahhoz a durván faragott oszlopokból és egy szál tetőből álló tákolmányhoz vezették, amelyet "szabadtéri iskolá"-nak emlegettek. Büszkén hirdették, hogy minden bennszülöttnek kortól függetlenül meg kell próbálkoznia a tanulással. Az alapszöveg a Biblia volt, a legfőbb célkitűzés annak megértetése, hogy a törzsi szokások az ördög praktikái, ennélfogva tilalmasak. Utána a kis kápolnába kísérték a látogató celebritásokat, ebbe a háromoldalú, elöl teljesen nyitott építménybe. Elsőnek a kereszten vérző jókora Krisztust lehetett meglátni belőle, és rögtön alatta a magas deszkapulpitust négy krómvázas, piros konyhai szék között. A gyülekezet tagjainak állniuk kellett, vagy leülhettek a földes padlóra. Következőnek a betegszobához vitték a látogatókat, ahol nem voltak sem orvosi eszközök, sem bárminemű gyógyászati berendezés. A pólyákat és kenőcsöket aszerint hozták-vitték, ahogy az alkalom követelte. Ez az épület mutogatásra készült, és különleges voltát fehér X jelölte az ajtón. A törzsi népnek feltűnt, hogy a legtöbben a lábukon kerülnek be, de kifelé általában hozzák őket. Volt még a telepen két kis kunyhó a családos segédlelkészeknek és egy nagy ház, ahol Enrighték laktak.

A harmincas években minél távolabb volt található egy épület a civilizációtól, annál jobban különbözött külsejében és anyagában a városok hagyományos, habos sárga homokkő házaitól. A missziós telepeken nyomát sem lehetett látni cifraságnak. A ház földszintes négyszög volt, amelynek bádog nyeregteteje túlnyúlt a falakon, hogy befedje a körbefutó verandát. Enrighték úgy hallották, hogy fedett verandára van szükség az ablakok árnyékolásához, amelyeket nyitva kell tartani, hogy járhasson a meleg levegő. Mivel nem tudtak eleget az évszakokról és a szelek várható irányáról, beérték azzal, hogy építtettek egy négyszögletes tetőt, amely az egész tornácot eltakarta.

A bejárati ajtón át a fogadószobába lehetett jutni, amelynek legfőbb ékessége az eredetileg a kápolnába szánt fekete harmónium volt. A méret és a "Törékeny" jelölés miatt késlekedő, ládába csomagolt hangszer még meg sem érkezett, amikor a telep vezetése úgy döntött, hogy ezt a műalkotást kár lenne eltékozolni a bennszülöttekre, akik a fehér klérus meglátása szerint se hallással, se ütemérzékkel nem bírtak. Ennek a fajtának egyáltalán nem voltak vallásos énekei, és történelmük során csekély kulturális fejlődésről tettek tanúságot. Mivel a bennszülöttek kizárólag képtelen históriákat foglaltak dalokba, a harmónium a fehér fogadószoba oltalmában maradt.

A háznak csupasz deszkapadlója és vegyes európai berendezése volt. Mindkét hálószobában ott állt a hagyományos mosdóállvány a cseréplavórral, de csak a vendégszoba éjjeliedényén virítottak a férfi látogatók borotválkozótálkájáéval egyező, kézzel festett rózsák.

A ház északi oldalán víztartály magasodott egy állványon, amelyről csövek vezettek a házba. A konyhában folyó víz volt, igazi modern kényelem ilyen eldugott helyhez képest. Bár a telep népének víztornya magasabb volt, és nagyobb űrtartalmú, mindig Enrightéknak jutott a több víz.

A telep kopár közepén tetővel lefedett négy oszloppal közös étkezési terület kialakítására tettek kísérletet, de nem jártak sikerrel. Az idegen hatóság nem értette, hogy nem lehet egymás mellé kényszeríteni kis törzsi népeket, köztük ősi ellenségeket, és egyik napról a másikra összebékíteni őket úgy, ahogy azt a fehér ember elképzeli. Enrightéknak és európai barátaiknak minden fekete egyforma volt, törzsre való tekintet nélkül. Ugyanazzal a türelemmel kellett megtanítani őket a kanál, a villa és a tányér használatára. Kést nem volt szabad használni.

A kerítésen belül álltak szétszórtan a bennszülöttek lakásai, amelyeket a fehérek "kalibáknak" hívtak. Kezdetleges, kerek építmények voltak, úgy festettek, mintha egy rakás kartonpapírt, bádogot, dorongot szórtak volna le kupacba az égből. A bennszülötteknek nem volt fontos a szoba vagy a fal. A ház az égtől adott fedelet és oltalmat. Történelmük folyamán a nomád törzsek nemigen építkeztek, mert folyton vándoroltak. Ezen a telepen tíz különböző népcsoport maradványai verődtek össze, és mindegyiknek megvoltak a maguk szokásai, hiedelmei és nyelve. A foglyok nem nagyon értették egymást, és kevesen beszélték az angolt, az egyetlen engedélyezett nyelvet. Bár a zöm látszólag nehezen nyílt meg a tanításoknak, voltak közöttük, mint például a fiatal anya, kivételesen fürge, tanulékony elmék. Azonkívül barátságos, simulékony emberek voltak, többségük becsületes és megbízható.

A fehér világ nem értette meg azt, amivel ezek az őslakosok tisztában voltak, vagyis hogy más törzs területén, másfajta dallok soraitól határolt földön tartózkodnak, ahonnan eltűntek a gondviselők. Most a fehérek parancsoltak, de ők nyilvánvalóan nem voltak gondviselők. Az őslakosok tudták, hogy rabok, de továbbra is azt hitték, hogy úgy kell viselkedniük, mint a vadidegen helyre hívott vendégeknek. Nem volt nehéz keresztény hitre téríteni őket, amikor felfogták, hogy ez az új törvény, ráadásul azt is elmagyarázták nekik, hogy Jézus hős volt. Az egyházi személyzet nem tudta, hogy a bennszülöttek nagyon tisztelik a hősöket. Dalaik és táncaik, amelyeket évezredek óta adtak át egymásnak, sok hőst és hőstettet örökítettek meg. Jézus nagy gyógyító volt, aki embereket tudott visszahozni a halálból. A bennszülöttek ismerték a halottak feltámasztását a saját gyógyítóik cselekedeteiből. Mivel Jézus atyja teremtette a világot, ennek az atyának bizonyára az ő őseik közé kellett tartoznia. A vörös hajú, dús rőt szakállú Enright tiszteletes nagyon meggyőzően tudta kijelenteni, hogy egyetlen ajtó vezet az örökkévalóságba. Jézus közbenjárása a mennybe juttat, ennek hiánya a pokol örök tüzére vet. Az emberek tudták, mekkora az örökkévalóság, ám a pokolhoz fogható helyről még csak nem is hallottak.

A fiatal anya összezavarodottan, felzaklatva töltötte a délelőttöt. Nem találta sem a kicsinyeit, sem a nővéreit. Nem volt senki, akivel megbeszélhette volna. Az Enright-házat övező, fehér léckerítésen tilos volt belül merészkednie. A napot azzal kezdte, hogy ide-oda futkosott és lázasan keresgélt. Később járásra lassított, és támpontok után kutatott, amelyek magyarázatot adhatnának szerettei eltűntére.

Aznap semmit sem evett, és órákig vergődött testi-lelki gyötrelemben. Melléből csöpögött a tej, odavonzva egy légyrajt, amely fesztelen érdeklődéssel mászkált föl-alá rongyon és csupasz bőrön. Ez szöges ellentétben állt mindennel, amire népe tanította a fiatal nőt. Eszébe jutott, mit mondott egyszer a törzsfőnök: "A fehér bőrűek nem rosszak, csak olyasmire használják a szabad akaratukat, aminek a szagát és az ízét mi nem találjuk helyesnek." A lánynak azonban most nagyon nehezére esett nem ítélkezni. Azt is mondta a törzsfőnök: "Hiszem, hogy velük tesznek próbára bennünket. Támogatnunk kell egymást, hogy megállhassuk a próbát!" Csakhogy az anyának nem volt támasza. Egyedül volt.

Estére olyan lelki és érzelmi állapotba került, amelynek létezéséről eddig nem is tudott. Fölfedezte, hogy képes a múltban élni. A jelen nem számított. Ahová csak nézett, mindenütt azt kellett látnia, hogy az élet csekélyebb, mint amilyennek lennie kellene. De én nem leszek csekélyebb, gondolta a lány. Tegnap azt mondtam: "Akármi szolgálja is a javunkat, én és a kicsinyeim nyitottak vagyunk az élményre." Most elvették tőlem őket. Mindent elvettek tőlem. Szomorú leszek. Gyászolni fogok. Helyes dolog így tenni, mert ezt érzem, de mindig hallani fogom szívem szavát: Az örökkévalóság hosszú-hosszú idő. Gyermekeim és én halhatatlan lelkek vagyunk. Van valami láthatatlan, érezhetetlen szeretet és segítség, amely majd átsegít ezen a titokzatos és fájdalmasan érthetetlen utazáson. Mi az életünk értelme? Nem tudom! De azt tudom, hogy létezik egy tökéletes értelem, amelyben fájó szívvel megnyugszom.

Néhány hónap múlva dolgozni küldték egy marhatenyésztő telepre, ahol kalikóruhában és keményített melles kötényben teltek a napok. Hajnalban felhúzta a fekete cipőt, amely tűzhelytől mosóteknőhöz, szárítókötélhez, onnan veteményesbe, majd megint a konyhába vitte. A napirend alig változott az évek során. Csendes asszony lett belőle, aki soha többé nem köszöntötte ősi reggeli szertartással a napot. Neki nem volt új nap. Nem beszélt, nem álmodott, nem csinált semmit a munkáján kívül. Kívülről olyannak látszott, mint aki lemondott minden reményről, minden érdeklődésről az élet iránt, néha mintha még az ép eszét is elveszítette volna. Valójában csupán alávetette magát egy olyan helyzetnek, amely fölött nem volt hatalma; meggyőződéséhez híven nem akart energiát tékozolni olyasmire, amit nem akart súlyosbítani. Tiszteletben tartotta a gyászát, nem alakított ki új életet, nem is tiltakozott ellene. Csak a múlt emlékeinek élt, csendes, békés események között, amelyek megőrizték elméje épségét. Ez maradt egyetlen indoka a létezésre. Nem érezte helyesnek, ami történt, nem is értette, de ami ellentétben állt az érzésekkel, azt nem lehetett elhinni. Népénél a tudás volt a hit után következő lépés. Az anya elfogadta, ami történt, mert tudta, hogy az égi tökéletes értelem akarta így. Majd csak később fogja följegyezni a történelem, hogy a jóság is megnyilatkozhatott itt, a világnak ebben a szűk kis szeletében.

 

4

Amikor Mrs. Enright aznap este otthagyta az elcsigázott fiatal anyát a zöld tábori priccsen, nem törődött vele, él-e, hal-e. Azon törte a fejét, mitévő legyen a babákkal.

Kell majd nekem egy kosár, hogy beletegyem a gyerekeket, gondolta a lelkész felesége. A konyhában volt egy, ami megfelelt a célnak. A tiszteletesné elindult a ház felé, aztán visszajött az újszülöttekért. Igaz, túl kicsik voltak, hogy leguruljanak a csupasz deszkaasztalról, de a fiú szokatlanul erősnek látszott. Az ember sose tudhatja ezeknél a különös bennszülötteknél. Tényleg nem hasonlíthatók hozzánk. Jobb, ha beviszem őket a házba.

A sivár, poros teleptől Mrs. Enright deszkakerítésű lakásának kapujáig csak néhány lépés volt az út. Manővereznie kellett a babákkal, de azért sikerült kireteszelnie a kaput, majd belöknie a farával. A hálószobában tétovázott egy pillanatig, mielőtt rátette volna a csupasz csecsemőket legdrágább kincsére, egy kézzel varrott, tiritarka takaróra, amelyet a nagymamájától kapott négy éve, amikor elhagyta Angliát Ausztráliáért.

A keresett kosár fent rejtőzött a konyhai polc magasában, székre kellett másznia, hogy leszedhesse. Ünnepélyesen átvitte a vendégszobába, párnát húzott elő az ágyból, és kibélelte az üres kosarat. A hátsó verandán még ott állt az utolsó liszt- és cukorszállítmány kartonpapír doboza. Azt is behozta. Keserveset sóhajtott, amikor a másik vendégpárnát is elvette, hogy bölcsővé és szállítóeszközzé alakítsa át a dobozt a második újszülött számára. Nem lesz könnyű pótolni az ő csodálatos pehelypárnáit, ám ennek a problémának a megoldását elhalasztotta egy másik napra. Pelenkát úgy gyártott, hogy kettőbe vágott egy törlőkendőt, és belecsomagolta a két félbe az alvó ikreket. Még sose látta, hogy bennszülött csecsemőt betakartak volna. Most sem lesz szükség plédre.

Alice Enright magára vállalta az időről időre adódó kis kellemetlenségek elsimításának felelősségét. Férjét, a tiszteletest túlságosan lefoglalta az általános hitélet. Gyakran figyelmeztette feleségét annak fontosságára, hogy hivatásbeli előmenetele miatt ne terheljék őt hétköznapi problémákkal. A tiszteletesné keményen iparkodott, hogy férje életét olyan kényelmessé és nyugalmassá tegye, amennyire ebben az eldugott, idegen zugban, oly távol az ő szeretett Nagy-Britanniájuktól lehetséges. Házasságuk elején voltak bizonyos aggályok, hogy az új asszony talán túlságosan ifjú és érzelmileg éretlen egy idősebb férfihoz, nincs rá felkészülve, hogy párja lehessen a hitben, Alice tehát naponta igyekezett bizonyítani az érdemét. Tudta, hogy férje sohasem szerette igazán. Olyan férfi volt, akiben nem lobogtak túl magas lánggal a testi vágyak, de Alice beismerte magának, hogy ő sem szereti a férjét. Fiatal volt, kétségbeesetten szeretett volna elkerülni hazulról. Utazni akart, világot látni. A legmegfelelőbb pillanatban jött a lehetőség, hogy Enright nagytiszteletű hitveseként Ausztráliába utazhat.

Odament a telefonhoz, fölemelte a kagylót. Addig kattogtatta az oldalsó kapcsolót, amíg föl nem vették a központban. Akkor beleszólt, hogy interurbán hívást kér. Tudta, hogy a központos nem száll ki a vonalból, hanem hegyezi a fülét, hogy mi a legfrissebb újság a misszió falai mögött. Hála az égnek, a misszió annyira messze van, hogy a pletyka oly fülekbe csordogál, amelyeket jobban érdekelnek a helyi bűnösök.

- Én vagyok az, Birdie! Alice Enright! Ne haragudj, hogy megint a segítségedet kérem, de sürgősen el kellene intézni valamit. Van egy újszülött fiúm, akitől meg kellene szabadulnom. Tulajdonképpen ketten vannak, ikrek, de a lányt elfogadja a katolikus árvaház. Múlt héten beszéltem velük, amikor rákérdeztem, hogy tényleg van-e helyük, de persze egyre számítottunk, nem kettőre. Terv szerint holnap menne a kocsink a heti beszerzésért, de elintézhetem, hogy Alex ma este induljon, és tegyen egy kitérőt hozzád, hogy leadja a fiút. El tudnád sózni? Nem tudnál neki egy helyet, hogy kikerüljünk ebből a csávából?

Birdie a kábel túlsó végén nem volt más, mint Willett nagytiszteletű neje, azé a Willetté, aki Enright tiszteletes kollégája és az egyház presbitere volt. Birdie megszokta Alice és a többi egyházi hitves telefonjait. Elvégre az ő férje volt az idegen földre kirendelt angol képviselet rangidőse, ami automatikusan Birdie-t tette a legfőbb nagyasszonnyá. Birdie büszke volt rá, hogy sohasem hátrál semmiféle feladat elől, és minddel meg is birkózik. Szerette, ha a fiatalabb asszonyok azt mondogatják: "Olyan nincs, amit Birdie Willett ne tudna elintézni!"

Az egyház már negyven éve építette a missziós telepeket, hogy megmentse a pusztaságból kiszabadított, felnőtt bennszülöttek lelkét, fedelet adjon nekik, civilizálja, tanítsa őket. A katolikusok árvaházakat alapítottak a gyerekeknek. Volt már néhány olyan bennszülött, akiket tizenhat éves korukig intézeti elzártságban neveltek, majd visszaengedték őket a társadalomba, ám ez idáig semmi jel nem mutatott arra, hogy a terv bárminemű sikerrel járna, kivéve talán abban a bibliai értelemben, hogy enni adtak az éheseknek, és inni a szomjazóknak. De a bennszülöttek tizenhatodik évükön túl is éheztek-szomjaztak, és még mindig a fehér közösségtől várták szükségleteik kielégítését. Senki sem tudhatta, mikor érnek már a végére, mikor civilizálják a vademberek utolsóját is, győzedelmeskedve pogány szokásaik felett, és valamilyen csoda folytán sikerül-e szabályozni népességük számát.

Birdie beleegyezett, hogy keres egy helyet a kisfiúnak, és ezzel véget ért a beszélgetés.

Alice az ajtóhoz ment és intett. - Hívjátok csak Alexet! - rikoltott bele a fekete éjszakába, tudván, hogy valamelyik őrizetes, aki kedvező benyomást akar kelteni, kapni fog az alkalmon, hogy a parancs teljesítésével a tiszteletesné kedvére tegyen. Mindegy, melyik lesz az. Egy-kettő mindig ott ólálkodott a kerítése előtt. Alice szemében egyetlen furcsa, fenyegető masszává olvadtak össze, megközelítőleg emberi csomagolásban. Alex hamarosan megkocogtatta a konyhaajtót. Sovány volt, idősebbnek látszott hatvan événél, és mindig úgy festett, mint akire ráférne egy fürdés. Alice ismertette a tervét. Alex megígérte, hogy pihen egy órát, azután nekivág a Sydneybe vezető hosszú útnak. Alice mézet és vizet kevert össze egy üvegkancsóban. Megdudliztatta az ikreket a palackból, amelyet nemrég szereztek be, hogy megmentsék egy halódó kis kenguru életét, majd föltette a kosarat és a dobozt a Ford pótülésére.

Alex egykori fegyenc volt, fegyenc fia és fegyenc unokája. Amikor kiszabadult a börtönből, ahol tizennyolc évet ült lopásért, ott állt fedél, foglalkozás, barátok és rokonok nélkül. Mindig bajba keveredett, mert túl sokat ivott, túl sokat bunyózott, és örökösen küzdött a kísértéssel, hogy elemelje-e a kasszát a spelunkákból és lebujokból, ahol forgott. Aztán megtalálta az Urat, vagy legalábbis olyan emberekre talált, akik megtalálták az Urat. Kérdéseikre helyénvaló válaszokat adogathatott, mert felajánlották, hogy befogadják, és állást kerítenek neki. Még ha átmenetileg is, de jó megoldásnak tűnt, amikor az isten háta mögötti missziónak sofőrre volt szüksége. Alex whiskyt vásárolt városi útjain, de ha más is látta, sohasem ivott. Eddig tehát minden jól alakult.

Amikor a két baba kocsira került - az árvaházba tartó lány a dobozban, a városba utazó fiú az előkelőbb kosárban -, Alex nekivágott a nyolcórás útnak. Körülbelül egy mérföldre a teleptől a megállt, és birkagyapjúval bedugaszolta a fülét. Az újszülöttek aludtak ugyan, de Alex lármás utazásra számított. Benyúlt az ülés alá, kihalászott a sötétségből egy flaskát, kétszer rendesen meghúzta, majd leállította az üveget maga és az aprónép közé. Az egysávos út, amely átvezetett a sivár pusztaságon, csak hellyel-közzel volt kikövezve. Időnként lökésszerű szellő fújt be a kocsi jobb oldali ablakán. Majd később elült. Néhány mérföld után jobbról fog fújni. A láthatatlan világ mintha kerülgette volna a kocsi utasait. Csend volt, csak a motor zúgott. A fekete éjszakában búgócsigára emlékeztető apró szemű vörös por örvénye követte az autót. Odafent felhők vitorláztak, gyorsabban, mint a földi jármű. Ha egy felhő átmenetileg elfedte a holdat, az éjszaka egyetlen fényforrását, a hatalmas, lapos látóhatár beleveszett a vaksötétbe. Alexnek úgy rémlett, egy mennyei elemlámpát takar el odafent az égen egy roppant kéz. A felhő gyorsan tovasuhant, megint kisütött a fény. - Majdnem olyan, mintha a világ morzézna, ti-ti-tá. - Ismét meghúzta a whiskyt. Kellemetlenül borzongatta a gondolat. - Remélem, nem S. O. S.! - mondta magának.

Elsőnek a dobozt kézbesítette a kislánnyal, mert az árvaház körülbelül feleúton feküdt. Alex elfogadta a csésze teát és a két Arnott kétszersültet, amelyet az éjszakás nővér kínált, de nem időzött sokáig, és vigyázott, hogy szaglótávolságon kívül maradjon. Amikor visszament a kocsihoz, úgy látta, hogy a másik gyerek békésen alszik. A por, a mérgező kipufogógáz és a koplalás megtette a magáét. A gyerek meg se pisszent az út hátralevő részében, és napkeltekor éppen csak mocorgott. Végül az automobil fölkanyarodott egy szirtre, egy klinkertéglával kirakott, elegáns utcára, ahol a pompás házak a világ leggyönyörűbb öblére néztek. Willették kézzel faragott terméskövekből rakott kúriában laktak, amelynek homlokzatán négy fehér oszlop magasodott. Aki a járdán korzózott, meghallhatta a lenti öböl partján megtörő óceán távoli moraját. A lenyűgöző látványt azoknak a kiváltságosaknak tartogatták, akik kinézhettek az emeleti hátsó ablakokon, vagy ejtőzni invitálták őket a sziklából kihasított patióba.

A virágokkal szegélyezett, elülső téres pázsit magas fasorhoz vezetett; ez jelezte a kocsifelhajtót, amely két garázs megkerülése után az északi oldal díszes portikusza alatt ért véget. Alex rákanyarodott egy kör alakú útra, és megállt a ház oldalánál, ahol egy faragott ajtóra SZÁLLÍTMÁNYOK feliratú réztáblát szereltek. A baba már levegő után kapkodott, gyomra feszült a folyadéktól, amelyet nem bírt megemészteni, és görcsösen tekergőzött a fájdalomtól, de hangtalanul engedelmeskedett a körülményeknek.

Birdie Willett az egész ausztrál egyház leghatalmasabb asszonyának tartotta magát. Mindent ő dirigált. Az összes lelkészfeleség fiatalabb volt nála. Az volt a gyakorlata, hogy egyiket sem engedte egy évnél tovább elnökölni valamilyen bizottságban. Az asszonyok így szerezhettek ugyan némi jártasságot az adminisztrációban, de nem annyit, hogy önbizalmat meríthettek volna belőle, vagy kedvük támadhatott volna újabb vállalkozásokhoz. Birdie államszerte ellenőrizte a vasárnapi iskolák programját, és az új missziós telepeken még a házak helyét is meghatározta. Az időseknek szervezett összes programot, az összes jótékonysági gyűjtést, az összes templomi rendezvényt és díszítményt őelébe terjesztettek jóváhagyásra. Épp csak a lelkészek és lelkésznék öltözködésébe nem szólt bele, viszont kárpótlásul ő rendelt az égvilágon mindent, amit Willett nagytiszteletű viselt, még a szürke zoknit és az alsónadrágot is.

Őt, aki serényen dolgozott kertészeti bizottságokban, kóristaegyenruhákról döntő bizottságokban, és már hónapokkal előre megtervezte az ünnepi menüt, igazán nem lehetett azzal terhelni, hogy egy elhagyott bennszülött csecsemőnek helyet keresgéljen. Majd kiadja vidékre, és később gondoskodik róla, de a reputáció miatt százszázalékos hatékonyságot kellett mutatnia Alice Enrightnak.

Azt tanácsolta férjének, hogy még aznap kereszteljék meg a kisfiút. Meg lehet csinálni a mosogatóban. Mivel nem látta értelmét, hogy keresztyén nevet pazaroljon egy vademberre, Birdie úgy döntött, hogy Geoff lesz a gyerek. Az elég semleges. Családi nevet majd később kap, ha egyáltalán kell neki. Többnyire nem kellett. A bennszülöttek nem vettek részt törvényes dolgokban. Willett nagytiszteletű elmondta az imákat, és vizet csorgatott a pici Geoff élettelen fejére. A felnőttek nem tudták, miért ilyen ernyedt. A bennszülött csecsemők között elég sűrű a halálozás, nyilván ez is meg fog halni. A nagytiszteletű sietett. Bevezette a keresztelést az anyakönyvbe, majd fürgén távozott. Tudta, hogy Birdie úgyis elintéz mindent, amit el kell intézni. Neki egy Shirley nevű, szegény bukott nőt kellett gyámolítania, aki most próbált átváltozni prostituáltból jó kislánnyá. Ez lesz a hatodik látogatás. Shirley eddig vesztésre állt, és úgy látszott, nagyon meg fogja izzasztani a jó tiszteletest.

Geoff csupán addig maradt a fényes házban, amíg megtörtént a keresztelő, és találtatott egy vidéki család, amely szokásos félévenkénti komissiózására Sydneybe érkezett, és a visszaúton hajlandó volt egyéb csomagjaival együtt a bennszülött gyerek kosarát is fölrámolni a vonatra. Hanoverék kilencéves lánya, Abigail, magára vállalta az etetést, és még szép porcelánbabájánál is nagyobb odaadással ajnározta az apró barna fiút. A csecsemő figyelemre méltóan reagált. Alighogy megérkeztek a hosszú vonatozásból, Hanoverék rögtön útnak indítottak egy munkást, hogy vigye tovább a majdnem teljesen magához tért gyereket az újabb stációra. Hetvenkét órás korára az ikerfiú tökéletesen leszakadt a gyökereiről, utazott négyszáz mérföldet, megkapta a Geoff nevet, és mostantól egy vidéki gazdag fehér család fogja gyámolítani. Birdie sógornőjéhez, Mattyhez és sógorához, Howard Willetthez került.

 

5

Legelső emléke az volt, ahogy néz föl a magasba a Doreen álla alatti, fehér húsra, amikor felkapták a csempés padlóról és beleállították egy hideg vízzel töltött kerek bádogkádba. Állt a kád oldalába kapaszkodva, és egészen elbűvölte a torkáig érő tajték. Az olajos habtól szivárványszínekben csillámlott a víz. Vagy a fogást veszítette el, amikor a ragyogás után nyúlt, vagy lépni próbált, és hirtelen megcsúszhatott, mert egyszer csak a víz alatt volt. Később emlékezett, hogyan küzdött lélegzetért, kapaszkodóért, és eszébe jutott a szürkén elmaszatolódott világ, miközben szívét és tüdejét betöltötte az ismeretlen félelme. Csodamód sikerült megtalálnia a kád szélét. Köhögött és sírt, amíg Doreen vissza nem jött a szobába. A rémület volt az első emléke ebből a világból. Kétévesen szerezte.

Az irgalmasnővérek árvaházának gondjaira bízott kislányok közül ő került sorra utolsónak a lötykölésnél, illetve precízebben fogalmazva a fürdetésnél. Doreen azt mondta, hogy azért ő mindig az utolsó, mert ő a legalacsonyabb, de a többi lány állítása szerint azért, mert ő a legcsúnyább. Valamennyien csúnyák voltak. Tudta, mert többször hallotta a felnőttektől. Már kezdte érteni, mit jelent legcsúnyábbnak lenni. Különböző színűek voltak, a fekete különböző árnyalatai, mint Doreen teája, amelyet mindennap ivott, és a belecsöpögtetett tejszínnel változtatta a színét, épp csak ők az elveszett anyának és az ismeretlen apának köszönhették a bőrük árnyalatait.

Születése után néhány órával lett az egyház gyámoltja. Ott az volt a szokás, hogy ábécérendben nevezték el a lányokat, minden évben az A betűvel kezdve. Mivel januárban jártak, és 1936-ban ő érkezett másodiknak, Beatrice lett a neve. Sohasem hallott semmit a szüleiről vagy a családja többi tagjáról. Évekkel később megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha az embernek vannak szülei, szerető anyja, gondoskodó apja, sőt talán még nővére vagy fivére is, de ezt nehezebb volt elképzelni, mint nyitott szemmel aludni. Egész életét apátlan-anyátlan árvaként élte, és mindig nagyon öregnek érezte magát.

Ha misén vagy evésnél fohászkodtak, tanulmányozta a többi kislány imára kulcsolt kezét. Szép sima bőrük volt, de olyan erek fodrozódtak alatta, mint az intézet körüli magaslatok, és ebben a fonnyadó öreg Agatha nővérre, a főnökasszonyra hasonlítottak. Az apácák hosszú, fekete köntöst viseltek, hajukat keményített fehér szegéllyel rögzített, fekete fátyol alá rejtették. Agatha nővér haját nem lehetett látni, de öreg aszaltszilva-arca és fehér szemöldöke elárulta a korát.

Beatrice valamiért mintha legzsengébb kora óta tudta volna, hogy az ő szerepe a békítés. Ha a gyerekek összevesztek, vagy valaki búsult, mert kiközösítették, magától lépett oda vigasztalni, engesztelni. Mindig tisztában volt a mások érzéseivel, kitalálta, ha figyelt a hangjukra - nem feltétlenül a szavaikra - és a szemükre. Már akkor megsejtette a mások érzéseit, amikor még nem is tudott erről a képességéről, és nem fogadta el úgy, mint egy ajándékot.

Mindig voltak körülötte. Ritkán maradt egyedül egy szobában, de ez sem töltötte be az űrt, amelyet érzett. Nem tudta, mi hiányzik neki, miért érzi magát csorbának, de ez akkor is így volt. Milyen jó, jegyezte meg valamelyik napon egy látogató, hogy az árvák nem hiányolják a dolgokat, amelyeket sohasem ismertek. Beatrice magába véste a megjegyzést, de ez nem volt igaz. Nem tudta volna meghatározni, mije hiányzik, de tisztában volt vele, hogy valami nem tökéletes.

Egy napon kihallgatta az egyik nővért, aki azt fejtegette valakinek, milyen különös, hogy Beatrice ennyire érdeklődik a többi lány iránt. Valószínűleg leszbikus lesz, vélte az apáca. Ez a megjegyzés mélyen beleette magát Beatrice-ba, noha fogalma sem volt róla, mit jelent a szó. A felnőtt viselkedéséből gyanította, hogy jót nem jelenthet.

 

6

Willett tiszteletes fivére, Howard, és sógornője, Matty, hatalmas birtokon juhokat és marhákat tenyésztettek. Howard, akit mindenki tisztelt és félt, uralkodott a családján, a tanyáján és a környéken. Magas, izmos ember volt, akinek dús vörösszőke haja állandóan fésű után kiáltott. Lábát karikára görbítette a lovaglás. Mivel ha esett, ha fújt, minden napját a szabad ég alatt töltötte, a bőre sokkal inkább repedezett csizmaszárra, mint emberi arcra emlékeztetett. Matty, amikor tíz éve házasságot kötöttek Angliában, alacsony, törékeny, kifogástalan alakú nő volt, akinek utána fordultak férfiak és nők. A fényűzéstől mentes évek, a mindennapos tanyai robot és a két fiú, a hároméves Abram és a hétéves Noah születése e külső tulajdonságai közül kizárólag az alacsonyságot hagyták meg. Melegszívű, barátságos teremtés volt, aki a szomszédok szerint ellensúlyozta a Willett-dinasztia fejének kíméletlen keménységét. Matty hajlandó volt befogadni a bennszülött gyereket, akiről úgy tudta, lelenc, miután biztosította Howardot, hogy nem örökre szól, vagy hogy legalábbis a gyerek addig maradhat, amíg nem csinál bajt, és a későbbiekben kiveszi a részét a munkából. Willették nem szereztek tapasztalatokat a bennszülöttekről. Végül is ők egy olyan országrészben laktak, ahol nem éltek bennszülöttek. Másoktól hallott történetek alapján azon nyomban kialakították elmarasztaló véleményüket. El is hitték, amit hallottak. "Okos őslakos nincs. A legtöbbje lusta, és felnőttként is megbízhatatlan gyerekek maradnak. Olyan fajta, amely sohasem nő fel, nem ismeri a felelősséget."

Geoff esetében szó sem volt örökbefogadásról, hivatalos okmányokat sem állítottak ki. A harmincas években ennyi döntött egy gyermek sorsáról: telefonok, kézfogások, három sor egy missziós naplóban, egy sor egy keresztelési anyakönyvben. Amikor Geoff megérkezett, odaadták egy konyhai cselédnek, aki addig etette mindenféle kézre eső állati tejjel, amíg a negyedik napra a kisfiú szervezete alkalmazkodott. Ezután mindennap megfürdették, tisztába tették, és kifektették a bölcsőbe a konyhaajtó elé, egy nagy, öreg borsfa árnyékába. Ott töltött minden napot hajnaltól sötétedésig az alkalmazottak között, akik jöttek-mentek és beszélgettek vele, amíg meg nem tanult kimászni a bölcsőből. Ettől a ponttól jogot szerzett a zöld pázsitra terített takaróra és egy kötélre a derekán, amelynek másik végét egy fa törzsére csomózták. Kétéves korában céltudatosan kioldozta a bogot, amely rabul ejtette, noha a fa volt egyetlen megbízható barátja. Megtanult szaladni, és a fa karjaiba vetette magát, amely átölelte és ringatta, ha szundított. Kinőtte az ötméteres térséget, amelyben szabad volt barangolnia. Amikor úgy találták, hogy kötetlen állapotban ismerkedett új világával, az egyik középkorú alkalmazott, egy Maude nevű asszony megismertette a tanyasi munkákkal. Geoff segített zöldséget felszedni a veteményesben, tojást összegyűjteni a tyúkólban, gyújtóst egymásra halmozni. Maude-tól kapott egy törött nyelű seprűt, elég rövidet, hogy ő is elboldogulhasson vele. Szorgos és boldog kétéves fiúcska volt, akinek önállóságába nemigen szólt bele senki.

Maude már azelőtt a tanyán dolgozott, hogy Howard Willett nős emberként hazatért volna Angliából. Maude szerette úgy képzelni, hogy együtt gyerekeskedtek, holott Howard hat évvel idősebb és jóval gazdagabb volt nála. Apjuk halála után ő vette át a birtokot, mert az öccsééknél Birdie sógorasszony viselte a nadrágot, és az ugyan ott nem hagyta volna a városi életet, így tehát megparancsolta férjének, hogy öröksége tetemes részét cserélje be családi ékszerekre, nemes porcelánra, finom ágyneműre és importszövetre. Howard hagyta, hadd garázdálkodjék kedvére a temetés után szüleik holmijában, és Birdie meg is töltötte mindenféle csodálatos encsembencsemmel annak a teherautónak az egész platóját, amelyet felfogadott, hogy vigye vissza őket Sydneybe.

Maude sokkal póriasabb környezetből származott. Szülei annak a csapásnak a közelében építették házukat, ahol később az egész környék marháit hajtották. Eredetileg pompás hely volt, árnyat adó, fenséges fákkal szegélyezett folyó partján, amely bőségesen hömpölygette az öntözésre alkalmas vizet. Ugyanakkor beleesett abba a majdnem egyenes, természetes vonalba, amelyen az országrész állattenyésztő mágnásai a vasútra és a vásárra tereltették a marháikat. A fiatal pár csupán annyit tehetett, hogy próbált megmenteni egy darab földet a veteményesüknek. Örökös harcot kellett vívniuk a paták ellen, amelyek mindent letapostak a ház körül, az első veranda és a folyó között. Szinte még a csirkéket is alig bírták életben tartani.

Még nagyobb bajba kerültek, amikor két éven át nem esett, és a folyó veszélyesen leapadt. A többi telepesnek sikerült kijárnia a kormánynál, hogy a folyóból öntözhessenek és vezessenek el maguknak vizet. Maude szülei vödörből locsolták fonnyadó vetésüket, amely így is alig maradt életben. Pénzük nem volt, hogy elköltözzenek vagy másik házat építsenek. Egyetlen gyerekük, Maude, a Willett fiúkkal járt templomba és iskolába. Valószínűleg bele is szeretett Howardba, amikor a fiú tizennégy éves volt, ő pedig nyolc. Fiúban nem volt túl nagy a választék, és ez később sem bővült. Amikor Howard anyja megbetegedett, Maude-nak munkát kínáltak a családnál, és ő náluk is maradt a nagyasszony, majd a férje haláláig.

Howard mindig szertartásos udvariassággal viselkedett. Abbahagyta a káromkodást, ha a nő belépett a szobába, hogy teát vagy sört szolgáljon fel Howard barátainak, attól függően, mire volt igény. Nem közeledett Maude-hoz. Angliai utazása előtt volt egy eset, amikor bejött a konyhába, beszédbe elegyedett a háztartási kisegítővel, és elmondott egy tréfás adomát. Maude egészen bizonyosan tudta, hogy Howard rákacsintott. Megdöbbentő, porba sújtó élmény volt, amikor a férfi feleséggel jött meg az anyaországból. Maude eltelt anyáskodó érzelmekkel, de sehol sem volt házasság a láthatáron: Csak természetes, hogy érdeklődni kezdett a kis Geoff iránt. Arra nem egészen bírhatta rá magát, hogy elfogadja a fekete bőrű gyermeket, de azért minden tőle telhetőt megtett, hogy foglalkoztassa, és távol tartsa a veszélyektől. Elhitte, hogy a fiúcska boldog, mert szabadon csellenghet. A vademberke sohasem látszott azon búsulni, hogy nincsen anyja vagy családja vagy egy gyengéd kéz, amelybe kapaszkodhat. Geoff sohasem tanulta meg, hogy kell átölelni valakit és puszit adni neki.

Pici korában egy magas székben etették. Később megtanult magától enni úgy, hogy felmászott egy sámlira, és a kihúzható kenyérszeletelő deszkát használta asztalként. Hallotta, hogy Abram és Noah anyunak szólítják Mattyt és apunak Howardot, de őt arra tanították, hogy a többiekhez hasonlóan "asszonyom"-nak és "uram"-nak nevezze a birtok tulajdonosait. A családtagokkal alig volt közvetlen kapcsolata. Többnyire elhessegették, mint egy idegesítő bogarat. Sohasem volt senki, akire rábízták volna. Mivel a nőcselédek idény szerint jöttek-mentek, mindig akadt anyaszerű istáp. A kisfiú folyton egyedül volt, testi értelemben mégis mindig vigyáztak rá.

Hároméves korától minden étkezését a béresekkel költötte el a nagy csűrben vagy a szabad levegőn, a fák alatt, durván összeeszkábált asztalokon. Szerette hallgatni a beszélgetéseket, hogy mi történt aznap. Sokszor jöttek idegenek, akik egy napot dolgoztak a birkagulyásból, sült krumpliból, nyers zöldségből, kétszersültből, gyümölcsízből, mézből álló kollációért meg az éjszakai szállásért, és mindig olyan elbűvölő történeteket meséltek távoli helyekről és izgalmas eseményekről. Zömmel hajcsárok voltak, magányos lovasok, nyergük mögött hálózsákkal és bádogserpenyővel. Néha utazók érkeztek automobilon vagy ló vontatta szekéren, amelyen lábosok és serpenyők fémrojtja himbálózott és tanulatlan zenészre emlékeztető hangon kolompolt. A hajcsárokat időnként cserzett fehérszemélyek kísérték, akikre ráfért volna egy kiadós mosakodás, no meg egy új cipő. Ha gyerekek is jöttek velük, azok roppant zárkózottan viselkedtek, és bújtak a pár látogatásának egész ideje alatt.

Egyszer egy napszámos beállította dolgozni a két gyerekét is, de Geoff egy szót se bírt kiszedni belőlük. Még akkor sem voltak hajlandók előbújni a fa mögül, amikor az apjuk sört iszogatva adomázott, ígérve, hogy felkeresi a Willett-alkalmazottak rokonait, és átadja nekik az üzeneteket. Mintha nem is hallották volna Geoff ajánlkozását, hogy megmutatja nekik a csudálatos, ritka fekete ebihalakat. Geoffnak ez volt az első emléke, hogy nézi a szomorú szemeket, és hallja egy másik emberi lény nyöszörgését a csöndben.

A Willett-birtokon örökké lázas munka folyt. A ház kétemeletes volt; a második emeleten hat kis manzárdablakon át jutott fény a ritkán használt, hatalmas bálteremnek. A tiszteletet parancsoló, négyszögletes épület földszintjén és emeletén zöldre festett deszkazsalugáterek védték a hosszú, keskeny ablakokat a nyári hőségtől és az esős évszak felhőszakadásaitól. A homlokzat hosszában tornác húzódott, és az Európából hozatott székek két elkülönített, enyhet adó helyet kínáltak a teázáshoz. A házat mind a négy oldalról harsogó virágágyak vették körül. Rózsák fehérlettek, rózsállottak, piroslottak. Körömvirág elegyítette az élénk citromszínt a halványsárgával. A kavicsozott bekötőút tizenöt méter magas gumifák között vezetett. A ház mellett két hatalmas víztartály állt. Ezekből ittak, főztek, mosták Willették ruháit. Az eső túl ritka és értékes volt ahhoz, hogy állatoknak adják vagy a földet öntözzék vele, így artézi kutak szivattyúzták fel a mélyből a magas kéntartalomtól bűzlő vizet. Ezzel itattak és öntöztek. Az emberek nem ihatták, de kénytelenek voltak olyan tojást és tőkehúst enni, amely kénes üledéket tartalmazott. Ugyanezért állandó áporodott szag lengte körül a birtokot, amely az évszaktól függően volt pocsék avagy pocsékabb.

A háznak tizenkét szobája volt, ahol port kellett törülgetni, öt hálószobája, amelyeket el kellett látni tiszta ágyneművel, és mindig kerültek új, modern szerkentyűk, mint például az első, villanyárammal működő mosógép. Fontos feladatot jelentett a por, amely ellen mindig harcolni kellett. Száraz évszakban olyan finom szemcséjű lett, hogy nem is lehetett letörülgetni. Meggyűlt a padlón, a bútoron, a függönyök és törülközők redőiben. Amikor az ember fölkelt, a feje rajzolata a párnán maradt.

Mindennapos feladat volt a légypapír cseréje. Minden plafonról hosszú spirálban lógott a ragacsos papír, hogy elkapja a legyeket, amelyek vakmerően túl közel merészkedtek. A csíkokat reggelente cserélték, mert estére már egyetlen légy sem fért volna rájuk. Többnyire hamar meghaltak, de Geoff mindig elszomorodott, ha látta, hogy a papír még azután is vergődik, amikor beledobja a szemétgyűjtőbe.

A főépület és a víztartályok mögött terült el a Willett-birodalom hátralevő része, valóságos kis város. Voltak utcái, amelyek elválasztották egymástól a kovácsolásra, a javításra, a gépek tárolására szolgáló színeket; voltak élelmiszeres hombárok, barakkok a pásztoroknak, egy lóistálló, a személyzet barakkja, kutyaólak, disznóólak, tyúkólak, külön épületek, ahol a disznót és ahol a marhát vágták, ólak mérföldeken át. A birkákat külön aklokban tartották, és volt egy teljes tejüzem. Az épületeket stratégiai megfontolások szerinti elosztásban húzták föl az évek során, és borsfák vetettek rájuk értékes árnyékot.

A birkák állandó személyzetet igényeltek, amely a pároztatással, elletéssel, gyógyítással foglalkozott. A nyírás, az év sporteseménye, további kisegítőket tett szükségessé. Valóságos élelmezési hivatal kellett mindannak az ültetéséhez, szüreteléséhez, befőzéséhez és tárolásához, ami a személyzetet és a Willett családot táplálta.

Geoff a munkájukat végző férfiak és asszonyok nyomában járva megfigyelte a tanyai életet. Segített, ahol tudott, és nagyon élvezett minden látványt, a tojásból kibújó naposcsibétől a bélbe kerülő kolbászhúsig. Mivel senki sem ügyelt rá, volt ideje, hogy megbámulja a kerítésen könnyedén átszökkenő kengurukat, vagy addig talicskázza hazafelé nagy erőlködve a futball-labda formájú, zöldesfekete emutojást, amíg el nem törik. Megdelejezve figyelte a magas szobrokat alkotó termeszeket, a hálót szövő pókokat; gyíkot, szöcskét, szitakötőt fogott. Valahányszor kígyó bukkant fel a népes tanyán, a kisfiú nagyon figyelt, és megtanulta felismerni a különbséget az ártalmatlan és a gyilkos mérgű csúszómászók között. Mivel a felnőttek épp csak odavakkantották a figyelmeztetést, Geoff szívesebben tanult magától. Sokszor szerette volna, ha lenne valakije, akinek elmesélhetné a mindennapok nagy kalandjait, például azt a reggelt, amikor felfedezett egy pókocskát; elfutott előle, és bebújt a földön egy olyan lyukba, amelynek még záródó csapóajtaja is volt! Vagy azt, mikor meglátta maga mellett azt a hatalmas szőrös pókot, amely a kezénél is nagyobb volt. A bekerített tarka mezőn mindenféle tarka madár repdesett, minden évszakban másfélék. A kisfiú megtanulta utánozni a hangjukat. Tudta, hol szeretnek enni. Zsebeit megtömte nyalánkságokkal, és néhány vakmerőt rá tudott venni, hogy ártatlan, kinyújtott, fiatal tenyeréről felcsipegesse a finomságot. Oly roppant türelemmel és alkalmazkodókészséggel született, hogy képes volt megközelíteni egy kacsa tojót és együtt úszkálni a kiskacsákkal.

Rájött, hogy ha úgy áll a megfelelő helyre, hogy ne legyen útjában senkinek, és csöndben marad, meg tud figyelni minden tevékenységet, miközben nem veszik észre, és nem tesznek föl kérdéseket. Birkanyíráskor, amikor juhok ezreit kellett különválasztani és osztályozni, mindig rengeteg idegen tartózkodott a tanyán. A konyha megtelt toporgó lábakkal, loccsanó vízzel, krumplihéjjal és mesés illatokkal. A tulajdonképpeni nyírást, ezt a többnapos gyorsasági és ügyességi versenyt egy külön e célra tervezett, tágas pajtában tartották. Geoffal senki sem törődött. Senki sem ügyelt rá, nem kérdezték, merre jár. Napokon át akkor kapott falnivalót a konyhán, amikor akart, odacsapódott az éljenző tömeghez, vagy elbújt egy csöndes zugba aludni. Megtanulta, hogyan lehet egyedül a sokaságban. Tudását tapasztalatból szerezte, és nem a könyvekből, mint például azon a napon, amikor a föld és a levegő annyira száraz volt, hogy az ég elsötétült a keletkező energiától, mintha most mindjárt kitörne a zivatar. A fekete mennybolton szakadatlanul lobogott a villám. Ahogy Geoff állt és bámult ki a mezőre, tőle alig néhány méterre lángra lobbant egy fa. Az állatok üvöltve menekültek fedezékbe. A levegő mintha beszívódott volna valahová, hogy aztán tízszeres erővel fújják ki. Szaladt Geoff is, és elbújt egy ócska szekér hátuljáról lógó ponyva alá. A vihar egész nap dühöngött, anélkül hogy egyetlen csöpp eső hullott volna. Végül, mikor az éhség fölébe kerekedett a félelemnek, a fiúcska berohant a konyhába. Egyetlen felnőtt sem ajánlkozott, hogy megvigasztalja, senki sem kérdezte, merre járt, ő viszont megtudta a beszélgetésből, hogy száraz vihart élt át. Napról napra önállóbb lett.

Geoff szerette a kisbárányokat, és megfigyelte születésüket. Végignézte, ahogy azonosították és megjelölték őket. Vékony fémgyűrűt illesztettek a sivítozó állatkák farkincájára, majd szorosan összekattintották. A gyűrűt úgy készítették, hogy ne tágulhasson. Néhány nap múlva a farkinca megdagadt és fertőzöttnek látszott, de egy idő után zsugorodni kezdett, és végül leesett. Négyéves korában Geoff is részt vehetett az egyik ilyen véres próbán, és hónapokig rosszakat álmodott utána. Néhány választottat nem számítva, a berbécseket kiherélték. Több száz kos volt, és mindössze egyetlen napot hagytak a herélésre. A béresek a birkatenyésztő gazdaságok legelterjedtebb módszeréhez folyamodtak. Megragadták az állatot, a hátára fordították, és kiharapták a dudort. Geoff dolga volt, hogy fölszedje a földre köpött cafatot, és bedobja egy vödörbe. Magányosan szenvedett, míg tette, amire utasították. Senkije sem volt, akihez kérdéseivel fordulhatott volna. Sohasem engedhette szabadjára, senkivel sem oszthatta meg részvétét és iszonyatát.

Alkonyatra a lábujjai összetapadtak a véres sártól. Azt a munkást, aki leginkább tudomást vett róla és törődött vele, Rogernek - ahogy a cimborái szólították, Roggnak - hívták. Rogg felültette a kis Geoffot a kerti asztalra, és a gyerek több mint egy órán át áztatta a lábát egy rocska szappanos vízben, mire Roggnak újra eszébe jutott. Visszajött egy törülközővel, kiemelte a gyereket a vízből, és szólt neki, hogy elmehet. Úgy látszik, Geoff túl kicsi volt a zuhanyozáshoz, mert senki sem tulajdonított jelentőséget annak a részletnek, hogy a fiúcska miként tisztul meg a testére tapadt vértől.

Szőrcsomók is keletkeztek a birkák fenekén, amikor a gyapjú összecsapzott az ürüléktől, és ez odavonzotta a döglegyeket. Geoffnak az volt a dolga, hogy fölszedje az állatok faráról lenyírt mocskos gubancokat. Részt vett az egészségügyi okokból végzett birkafürdetésben, és a kutyákkal együtt terelte a nyájakat egyik legelőről a másikra. De a vágás volt az, amit a legjobban gyűlölt.

Szépség és csoda helye volt az eldugott ausztráliai tanya ennek a kisfiúnak, de ugyanakkor az iszonyatok helye is, ahol fejetlen csirkék próbáltak elszaladni, nyakcsonkjukból vért spriccelve, majd összeestek, és addig csapkodtak a földön, míg meg nem haltak. Olyan hely volt, ahol állatokat lőttek le, torkokat vágtak át, heréket haraptak ki a fiúcska szeme láttára. Ugyanazok az emberek, akik ezeket elkövették, intették oda, hogy üljön közéjük, miközben szólt a bendzsó vagy a harmonika, és mindenki tapsolt és énekelt. Időnként nagyon zűrzavaros volt. Neki soha semmire sem mondták, hogy ez jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ő csak annyit tudott, hogy miben leli örömét, és mit akar elkerülni.

 

7

Beatrice alig volt iskoláskorú, de máris olyan öregnek érezte magát, hogy egy napon, amikor kibékített két lányt, nálánál két évvel idősebbeket, akik ököllel estek egymásnak, teljesen bizonyosra vette, hogy az arca átváltozott egy öregasszonyévá. Megszegte a szabályokat, és engedély nélkül kilopakodott a bejárati előtér tiltott területére. Tudta, hogy ott lóg egy tükör a fogason, és meg akarta benne nézni magát. Amikor látta, hogy ugyanolyan maradt, megörült. Még mindig egy hatéves arc bámult vissza rá. Nagy felismerés volt, hogy érzésben tud az lenni, ami külsőre nem. Rájött, hogy két világban él kettős életet. Ez lett az ő féltve őrzött titka, amelynek nagy hasznát vette további életében.

Az árvaházban katonás élet folyt. A lányok, akiket arra idomítottak, hogy húzzák ki, tartsák egyenesen magukat, mindenüvé masírozva mentek - enni, ágyba, templomba, iskolába, mindenüvé. Mindig masíroztak a zárt ajtók mögött, a hosszú folyosókon vagy a körülkerített udvaron. A mezítlábas kislányok hada "Szolgálni és nem pofázni" légkörben, általában tekerős gramofon zenéjére menetelt.

Beatrice gyermekkora pörgő ventilátorlapátokhoz kapcsolódó emlékfüzérből állt. Az osztályok, ahol fiatal éveinek nyolcvan százaléka telt, hosszú szobák voltak, amelyeknek mindkét oldalán üvegezetlen ablakok nyíltak. A zsalukat deszkákkal támasztották ki. Ha látogatók jöttek, velük együtt érkezett a villamos ventilátor, amely lanyhán kavargatta a meleg levegőt. Az ebédlő plafonján is volt ventilátor, amely meg se moccant addig, amíg egy kívülálló ott nem maradt teázni.

Az intézetben olyan szigorú beosztás szerint zajlott az élet, hogy a napok és az évek gyakorlatilag egyformán teltek. Mindössze néhány esemény maradt meg élesen Beatrice emlékezetében.

Rekkenő hőség volt azon a nyáron, amikor betöltötte a hatot. Napokon át szellő se rebbent, nem volt enyhülés, mintha Isten fent az égben lekattintott volna egy villanykapcsolót, amitől megállt az élet. Az égbolt minden irányban fakókéken terpeszkedett a szemhatárig, egyetlen felhő sem merte megtörni simaságát. Nem szóltak a madarak, és a föld máris annyira kiszáradt, hogy repedései nyomán apró barlangok tárultak fel, amelyekbe a kislány pálcákat ejtegetett, és figyelte, ahogy eltűnnek. Már egy hete nem bújt elő se bogár, se pondró, és mintha még a csípős legyeknek is túl melegük lett volna ahhoz, hogy Beatrice bőrén mászkáljanak.

Késő este, épp takarodó előtt ócska, összehorpadt lajtos kocsit pillantott meg, amely vizet hozott az árvaháznak. Nyitott vezetőfülkéből és platóból állt, amelyen ócska kötelek tartottak ingatag egyensúlyban egy kerek fémtartályt. A teherautó az irodák mellett parkolt, és senki sem ült benne. Beatrice odadrótozott bádogbögrét vett észre egy apró kifolyócsapon, nyilván a sofőr használta alkalmi kortyintásokhoz. Sehol egy lélek. Nagyon csekély erőfeszítéssel kiszabadította a bögrét a drótkarmok közül, a csap alá tartotta és megtöltötte. Az első korty meleg volt, és állott, de akkor is üdített, úgyhogy felhajtotta, és ivott még egy bögrével és még egy bögrével, aztán még eggyel. Olyan sebesen dobogott a szíve, biztosra vette, hogy meg lehet látni a mellén. Új érzés töltötte el, a hatalom érzése. Életében először. Itt most ő parancsolt, és annyit ihatott, amennyit akart. Nem gondolta, hogy tilalmas dolgot művel, bár a tilalmak hosszú listáján nem is szerepeltek lajtos kocsik. Senki sem látta meg. Nem csípték rajta. Visszaerősítette a rozsdás bögrét, és épp lefekvés előtt surrant be a hálóba.

Néhány órával később nagyon meleg, zsongító érzésre ébredt az éjszaka sötétjében, de az érzés gyorsan át is változott valami hideggé, nedvessé és büdössé. Bepisilt. Örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt benne, bár nehezére esett nem mocorogni. De még rosszabb lett volna, ha a nedves szenny hozzáér a bőre szárazon maradt részéhez. Hajnal előtt fölfedezték a bűzt és a bűnt. A pattanásos arcú fiatal Margaret nővér úgy sikítozott, mintha tűz ütött volna ki, és felverte a hálóterem összes alvóját. Odapenderítette Beatrice-t a kincstári vaságyak két sorát elválasztó közbe, miközben egyfolytában visított, ahogy a torkán kifért. - Szántszándékkal csináltad, te kis ördögfajzat! De azt nem viszed el szárazon, hogy még el is kelljen takarítsam a mocskodat! De még meg fogod bánni! Nekem elhiheted, hogy nagyon fogod bánni ezt a haszontalanságot! Te gonosz gyerek! Ördögnek fajzata!

Margaret nővér a hajánál fogva hurcolta oda a kislányt Agatha nővér ajtajához, és fölverte álmából az apácát. Beatrice mereven bámulta az öregasszony rövidre nyírt fehér haját. Agatha nővér, miután tájékoztatták, mi végre volt a felhajtás, Margaret nővérre ruházta a büntetés felelősségét, és visszamerült a szundikálásba. Az elvonszolt Beatrice gondolatai egy pillanatra elcsapongtak a büntetés aggasztó kilátásaitól. Tudtam, gondolta, hogy fehér a haja!

Kint az árvaház mögött két vasajtó vezetett két földbe ásott lyukba. Az egyik cella körülbelül másfélszer másfél méteres volt, a másik méterszer méteres. Beatrice, aki még mindig lucskos alsóneműjét viselte, nem egészen öt perc alatt ott találta magát a beszennyezett ágynemű társaságában a kézzel vájt börtönök kisebbikében. Már korábban felfigyelt az ajtókra a domboldalban, tudott lányokról, akik eltűntek, időnként nagyon betegen kerültek elő, és azt mondták, megbüntették őket, de csak most értette meg, hogy ide dugták őket, a domboldali koporsókba. Odabent koromsötét volt, és levegőtlenség. Ha megérintette a falakat vagy a mennyezetet, hullott a föld, úgyhogy gömbbé húzta össze magát, moccanni se mert, és attól rettegett, hogy a beomló pince hamarosan élve eltemeti. Valami átmászott a lábán. A kislány visszafojtotta a lélegzetét, és imádkozott, hogy csak meg ne harapja valami mérges állat. Hamarosan öklendezni kezdett a levegőtlen büdösségben, és az ajtót tapogatta, hátha egy résen bejön a friss levegő, de nem volt rés. Nappal a pokoli gödör kohóvá hevült, a kislány pedig hányt a bűztől. Olyan hőség volt, hogy elájult. Miután szinte eszét vesztve órákig sírt és könyörgött segítségért, az arca már felhólyagzott a vasajtó tüzes forróságától. Egy priccsen tért magához, és a kihívott orvos azt mondta, valamilyen ritka és valószínűleg fertőző betegségben szenved, tehát a többieket harminc napon át távol kell tartani tőle. A következő hónapban Beatrice-t tilos volt megérinteni, tilos volt ránézni, de még szólni sem volt szabad hozzá.

A gyermekkori tapasztalatból pedig azt a leckét szűrte le, hogy a bosszúálló Istent, aki ágyba vizeléssel sújtja a túlzott vízivást, csakis kínszenvedéssel lehet kiengesztelni. Az égbeli ember az első helyet foglalta el Beatrice rémületeinek listáján.

Ugyancsak hatévesen törölték az örökbe adhatók közül. Időnként csinos ruhába öltöztették, lábát ideiglenesen cipőbe zárták, rövid, göndör haját megkefélték, és pántlikákkal is álcázták a megzabolázhatatlan bozontot. A lányok kézen fogva elvonultak anglikán házaspárok előtt, akik alaposan megszemlélték őket, mint a kiállítási tárgyakat. Miután az egyik asszony megjegyzést tett a Beatrice égett arcát elcsúfító sebhelyre, úgy döntöttek róla, hogy nincs értelme tovább mutogatni a publikumnak.

 

8

Geoff hétéves volt, amikor fölfedezte a rajzolás művészetét. Korábban nem találkozott képekkel vagy írással. Látta, hogy a szakácsok időnként írott utasításokra hivatkoznak, látta, amint a szállító sofőrnek átadják a heti beszerzések listáját, messziről azt is látta, hogy a Willett fiúk könyvek lapjait forgatják. Nem értette, mi történik, nem is érdekelte addig, amíg föl nem fedezett egy képes újságot.

Egy napon követte azt a kutyakölyköt, amely bement a női személyzet közös hálótermébe. Amikor a kutyus eltűnt egy ágy alatt, Geoff utána mászott. Pillantása megakadt egy rakás rikítóan színes újságon. Kihúzott egyet. Belelapozott, és valósággal megbabonázták a helyek és dolgok, amelyeket a képeken látott. Ott ült még egy óra múlva is, amikor bejött Irene, az egyik cselédlány. Észrevette a kisfiút, felültette az ágyra, és elmesélte, mit ábrázolnak a fényképek. Majd ceruzát, papírt vett elő, és leírta az ábécét. Elmagyarázta Geoffnak, hogy ha megtanul olvasni, tudni fogja, miért vannak a cikkekben a képek.

A kisfiú másolni kezdte a betűket úgy, ahogy Irene mutatta, de hamarosan érdekesebbnek találta, hogy a képes újságban ábrázolt különös állatokat másolja.

Irene adott még papírt, és Geoff elmenekült a művészek világába. A lány még aznap arra biztatta, nézzen körül a tanyán, és rajzolja le az állatokat, amelyeket a legjobban szeret. Két nappal később odajött Geoffhoz a ház előtti pázsiton, és adott neki egy marék törött színes ceruzát. Megmagyarázta, hogy ezekkel kiszínezheti a rajzait, és megmutatta, hogy kell leheletesen árnyalni vagy erősebben megnyomni a ceruzát a teltebb színek érdekében.

A hétéves őslakos fiú ösztönös tehetség volt. Minden tanítás nélkül olyan műveket alkotott, amelyeket akár rögtön be lehetett volna keretezni. Ha megfigyelt egy lovat a karámban, emlékezetből lerajzolta a legapróbb részletig. Amikor Irene megjegyezte, hogy a ló nem volt egyedül, mert fák álltak a háttérben, és egy házat is lehetett látni, Geoff nyomban lerajzolta. Ösztönösen értett a perspektivikus ábrázoláshoz. Képei alig néhány sikertelen kísérlet után életre keltek. Magától tanult meg úgy árnyékolni és árnyalni, ahogyan belül látta. Irene azt mondta, ő úgy hallotta, az őslakosoknak nagyon fejlett művészi érzéke van. Geoff nem tudta, mit ért a lány őslakosok alatt, de azért mosolygott, és hálás volt, mert úgy érezte, Irene róla mond valami jót.

A képes újság hátulján Irene fölfedezett egy "Másolj le!" című hirdetést. Egyszerű, árnyékolás nélküli vázlatrajz volt, mellette felszólítás, hogy akit érdekel, küldje be az alkotásait értékelésre egy levelező iskolához. Irene megkérte Geoffot, hogy másolja le a vázlatrajzot, de nem mondta meg, miért, majd hat másik rajzzal együtt becsomagolta, és a saját nevén elküldte az iskolának.

Irene maga is fiatal volt, összevissza tizenhét éves, a szegény Foley család tizenkét gyerekének egyike. Megszokta a kemény munkát, segített nevelni öccseit és húgait, háztartást vezetett, kertészkedett. Amikor Willették említették, hogy szükségük lenne egy alkalmazottra, akinek a fizetésen kívül kosztot, kvártélyt is adnának, Foleyék boldogan javasolták a lányukat. Irene nem bánta. Itteni munkája könnyebb volt, mint az otthoni, bár hiányzottak a kicsik. Korábban is látta Geoffot, amint futkározik a hatalmas birtokon, de nem szánt rá annyi időt, hogy beszélgessen vele, legföljebb futtában üdvözölte. Értett annyira a gyerekekhez, hogy fölismerje a kisfiúban a kivételes rajztehetséget.

A levelező iskola válasza hat hét múlva érkezett meg, ugyanakkor, amikor sorsformáló döntés született a Willett-birtokon. Albert Marshall, egy amerikai lelkipásztor és felesége, Nora, látogatást tett Ausztráliában; Willett nagytiszteletű elirányította őket Sydneyből Howard bátyjának vidéki birtokára. Marshallék szerettek volna örökbe fogadni egy bennszülött árvát, de nem akartak csecsemővel utazgatni. Rögtön felmerült Geoff neve. Csendes, rendes, önálló gyerek, akinek éppen tanításra lenne szüksége. Willették és Marshallék pontosan azon az estén fontolgatták a lehetőséget a szalonban ülve, amikor Irene áradozó levelet kapott a műalkotásokról, amelyeket úgy küldött be, mintha egy felnőtt rajzolta volna őket.

Irene behívta Geoffot a konyhába, és elmesélte neki, hogy a rajziskola véleménye szerint a művésznek feltétlenül tanulnia kellene, hogy tökéletesítse tudását. Ajándékot is küldtek. Az iskolában nem tudták, hogy a rajzok egy hétéves gyerek alkotásai. Az Irene-nek postázott ajándék egy alapszínekben rikító fémdoboz volt, benne tíz darab színes ceruza, egy ecset és tíz vízfesték. Geoff szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj, amikor Irene átnyújtotta neki a dobozt, és azt mondta, hogy ez az övé. Lelkesen felnyitotta a dobozt, és ámulva nézte az élénk színeket meg az üres papírt, Irene ajándékát.

Geoff a kedvenc zsámolyán kuporgott, maga mellett egy csésze vízzel, és a vízfestékek világában kalandozott, amikor a szalonba szólították. Szorosan markolta pályadíját és első személyes tulajdonát, úgy kullogott be a puhára párnázott bútorokkal berendezett, vörös tapétás, fényes padlójú szobába. Egy ismeretlen kígyótól sem félt volna ennyire. Marshallék bemutatkoztak, Nora erősen megmarkolta a kisfiú vállát, és megpaskolta a fejét. Amikor kérdezték, mi van a kezében, Geoff vonakodva ellazította a markát, és felpattintotta a színes ékköveket elzáró fémnyelvet. A díjat gyorsan elintézték egy "milyen kedves, ó, igazán kedves"-sel, majd hamarosan kiküldték a fiút, amitől ő nagyon megkönnyebbült.

 

9

Freda akkor jött az árvaházba, amikor Beatrice hétéves volt. Mivel hatodiknak érkezett abban az évben, F betűs nevet kapott, noha már betöltötte a kilencet, és a korábbi években másnak hívták. De a szabály alól nem volt kivétel. Freda lassú volt, egész teste lassan mozgott, habozva és dadogva beszélt. Az árvaházban Beatrice volt az egyetlen, aki barátsággal közeledett hozzá. Igazi testvériség formálódott közöttük. Freda meg tudta tanulni a leckét, megúszhatta a koplalást vagy a vonalzóval adott tenyeres büntetést, ha Beatrice újra és újra, szorgosan átrágta vele az anyagot. Mindketten nagyon büszkék voltak, amikor Freda végre bebiflázott valamit.

Az összes lánynak be kellett vágni az imákat és a válaszokat az elsőáldozási katekizmus kérdéseire. Az egyik órán Beatrice megkérdezte, mit jelent a "Szentlélek" szó.

- Rád ragadt a barátnőd butasága? - ordította dühös utálkozással a tanító apáca. - Menj, ülj ki a folyosóra, mielőtt még megfertőznél valakit!

Az elsőáldozás nem olyan dolog, aminél szabad kérdéseket föltenni. Az egyház törvényeit és a házirendet szóról szóra be kellett vágni, pillanatnyi kételkedés nélkül. Freda nem bírt elég gyorsan válaszolni a katekizmus kérdéseire, holott hibátlanul tudta őket, ezért nem részesülhetett Jézus testében és vérében. A lányok úgy hitték, hogy Jézus halott testét levették a keresztről, egy részéből vekni kenyeret csináltak, majd hajszálvékony ostyákká hasogatták, hogy a pap könnyen ráhelyezhesse az elsőáldozáshoz kiöltött nyelvekre.

A lányok a mindennapos misén apró fekete fátylat tettek a fejükre, de az elsőáldozásra fehéret kaptak. Megalázó volt elsőáldozós kor után is feketét viselni, ám Freda úgy tűrte a szégyent, hogy csak néha remegett meg a szája.

Egy napon Beatrice fölfedezte, hogy Freda nem dadog, ha énekel. Közösen kidolgoztak egy módszert, amelynek az volt a lényege, hogy beszéd közben Freda hangtalanul dúdolt magában. Bár a beszédében így is maradtak apró megtorpanások, képes lett közvetlenebbül és érthetőbben kifejezni magát. A következő évben átment a szóbeli vizsgán. Bizonyosan élete fénypontja volt, amikor föltehette a fehér fátylat a kápolnában.

Freda külsőleg különbözött a többi árvától. Magasra nőtt, néhány kiló fölösleget is cipelt magán, és sima szálú vörösbarna haja volt. A bőre sokkal világosabb volt, a szeme pedig sötétzöld. Beatrice nem értette, hogy a felnőttek az iskolában miért nézik le a barátnőjét olyan mérhetetlenül. Olyan gyakran nevezték "ostobá"-nak, hogy Freda végül úgy hallgatott rá, mintha ez lenne a neve. Beatrice volt az egyetlen, aki Fredának szólította. Freda semmit nem látott jól, sem közelre, sem távolra. Az irgalmasnővéreknél töltött években Beatrice egyszer sem látta, hogy egy gyerek szemüveget kapott volna. Úgy vélték, ez túl nagy fényűzés egy árvának.

Az árvaháznak sodronykerítése volt. Nagy bokrokat ültettek mellé, és amikor azok megnőttek, a kétoldalt leomló, méteres lomb tökéletesen eltakarta a drótot. Ausztráliának ebben a részében olyan magas ásványtartalma volt a földnek, hogy úgyszólván minden megnőtt benne, ha elég vizet kapott. A sok zöldtől az iskolaudvar jóval vonzóbbnak tűnt a látogatók szemében. Az intézmény gyakorlati szempontokból, mondhatni, szökésbiztos volt. Az irgalmasnővérek ritkán merészkedtek ki az iskolaudvarra. Mintha féltek volna a napfénytől. Annyira voltak hajlandók, hogy szünetben kinyitották az ajtót a párosával kivonuló növendékeknek.

Egy augusztusi napon Beatrice halk nyöszörgést hallott az udvar hátuljából. Fredával a bokrok alá kúsztak, és ott megláttak egy narancsszín kutyát. Nyakon lőtték, láthatólag azért vergődött idáig, hogy zavartalanul kimúlhasson. A lányok meghányták-vetették azt a lehetőséget, hogy a felnőttektől kérnek segítséget, ám aztán úgy döntöttek, hogy annak csak egyetlen végzetes ütés lenne a következménye. Inkább elhatározták, hogy ők teszik meg, ami tőlük telik. Délután Beatrice-nak sikerült utánanéznie egy szakkönyvben, és megállapította, hogy az állat egy dingó.

Minden lánynak volt egy bádogtálcája, egy bádogbögréje, kése, villája, kanala. Evés után felsorakoztak, leöblítették az evőeszközöket egy vizesdézsában, szárazra törülgették, majd feltornyozták az asztalon későbbi használatra. Ételt tilos volt szemétbe dobni. Az összes növendék az utolsó morzsáig megevett mindent. Ha véletlenül maradt valami, azt félretették a következő étkezésre, és addig tálalták fel, amíg el nem fogyott.

Az aznapi vacsoránál Freda és Beatrice zsebre tett néhány falatot. Mosogatás közben még egy levesesdobozt is ki tudtak emelni a szemétből. Amikor lefekvés előtt kiengedték őket az udvarra, Freda őrt állt, miközben Beatrice a sodrony négyszögén át a kutya fejének közelébe helyezte az ételt és a konzervdoboz vizet. Szegény jószág nem mozdult, nem adott hangot, de Beatrice látta, hogy még lélegzik.

Másnap, amikor utánanéztek az immár páciensüknek tekintett állatnak, látták, hogy a konzervdoboz felborult, és az étel eltűnt. A dingó lábai közötti karéjban három újszülött kutyakölyök szopott.

A kiskutyák megnehezítették a helyzetet. A lányok úgy döntöttek, még három társukat beavatják az egynapos alom gondozása és védelme érdekében. Nagy kaland lett ebből. Még egy jódosüveget is sikerült kicsempészniük, és Beatrice belecsorgatta a jódot a golyó ütötte lyukba. Ételt, italt szereztek az anyának, felváltva próbálták elterelni a figyelmet a kölykök mocorgásáról, és imádkoztak, hogy minden valószínűség ellenére az anya húzza odáig, amíg esélyt adhat utódainak a túlélésre. A kutya csak hevert a bokrok alatt. Egy nap olyan volt a feje, mintha rizzsel szórták volna be. Beatrice kinyúlt a kerítésen, és fölcsípett egy darabot. Tekergőzött a kezében. A nyüvek beleestek a gennyedző sebbe. Ez a szomorú dingó ugyanabban a helyzetben hevert öt héten át, erőlködve evett és ivott, hogy életben maradhasson, és táplálhassa a kicsinyeit. A kiskutyák túlságosan zajosak lettek, a lányok nem titkolhatták tovább őket, Margaret nővér rájuk talált. Azonnal elszalajtott egy gyereket, hogy hozzon egy dobozt, és bedobozolta a három kis dingót. A lányok azt gondolták, hogy ezzel vége négylábú barátaiknak, nem látják viszont őket, de tévedtek.

Aznap vacsora után Margaret nővér maga elé idézte az öt lányt, miután egy hatodikból kicsikarta a nevüket. Bevitte őket a mosodába, ahol a helyiség közepén narancsszín láda állt, abban volt a három kutyakölyök. Ráparancsolt Beatrice-ra, hogy töltse meg vízzel a mosódézsát. Fredának ki kellett hoznia a sarokból egy liszteszsákot, bele kellett tennie egy nagy követ, és tartania kellett a száját, amíg a többi három lány beledobálta a kölyköket, mindegyik egyet-egyet. Azután Margaret nővér bekötötte a zsákot és beleejtette a vízbe. A kiskutyák vergődtek és sírtak, amíg a fehér zsák le nem süllyedt a dézsa aljára. Az egyik csücske felbukott a víz alól. A hangokból és a mozgásból a lányok tudhatták, hogy az apró lények percekig viaskodtak, egymást karmolták, hogy legfelülre vergődhessenek, és életben maradjanak. Végül Margaret nővér utálattal átsietett a konyhába, és egy nehéz öntöttvas serpenyőfedővel tért vissza. Felgyűrte hosszú, fekete ruhaujját, kinyújtotta hátborzongató hullafehér karját, rátette a fedőt a zsákra és lenyomtatta a dézsa fenekére. Mindeközben egyfolytában beszélt a lányokhoz, de az inkább vartyogás volt, mint beszéd. Mindenféle állati lényeket, veszedelmes, megfertőztetett fajzatokat emlegetett, meg Jézust, aki mennyire igyekszik megmenteni a gonosz vademberek lelkét, és célozgatott, hogy jobb is lenne, ha a vadembereknek egyáltalán nem születnének utódaik.

Végül kivitt négy lányt, hogy ássanak gödröt a halott kölyökkutyáknak. Beatrice-nek kellett vinni a nehéz, csöpögő zsákot. Fredát bent hagyták, hogy törülje fel a padlót. A lyuk tágult, és Beatrice minden ásónyomással jobban gyűlölte ezt a nőt, holott nem is ismerte a "gyűlölet" szót. Ő csak az indulatot érezte.

Majd parancsot kaptak, hogy munkájuk teljessé tételére az anyát is meg kell ölniük, és oda kell temetniük a többiekhez. Beatrice bemászott a bokor alá, de már holtan találta a dingót. A kislány örült, amiért az állat magától feladta a küzdelmet. Margaret nővér rátétette az anyát a vízbe fojtott kölykeit rejtő zsákra, majd megparancsolta a lányoknak, hogy temessék be a gödröt. Nem lehetett elfelejteni, ahogy a lapátnyi hantok puffantak a kutyadögön. Ez a dingó jelentette Beatrice-nak az egyetlen alkalmat, amikor láthatott anyát és gyermeket, mert az árváknak semmiféle emlékük vagy történetük nem volt a családjukról. A halott dingó hősnővé magasztosult, és természetesen Margaret nővér lett a gonosz cselszövő.

 

10

Egy nappal azután, hogy a hétéves bennszülöttet összeismertették Marshall nagytiszteletűvel és a tiszteletes asszonnyal, Matty Willett a fiú kedvenc helyén - az egyik istálló sarkában, egy nyaláb szénán - talált rá Geoffra, aki még álmában is szorongatta a festékesdobozát. Matty felébresztette és közölte vele, hogy elmegy Amerikába. Geoffnak semmit sem jelentett ez a szó, először hallotta. Ugyanaznap Irene-t utasították, hogy küldje be zuhanyozni a gyereket a férfimosdóba, azután öltöztesse fel a Willett fiúk kinőtt ruháiba. Geoffnak életében először húztak cipőt a lábára. Nagyon kényelmetlen volt. Amikor sírva fakadt, Irene megmagyarázta, hogy a cipő mindenkinek nyomja a lábát, mások mégse sírnak. Ő most már majdnem nagyfiú, hétéves, úgyhogy vegye tudomásul, amit muszáj, viselje el a fájdalmat, és maradjon csöndben.

Geoff így tett.

Irene átadta neki színes papírba csomagolt, masnival átkötött ajándékát. Rogg és a tanya számos más bérese istenhozzádot mondott. A kis csoport integetett, amikor Marshall tiszteletes és Nora elhajtott a kisfiúval. Geoff megkérdezte, mi az az Amerika, és mikor fog visszajönni, de kérdéseire nem kapott választ. Nagy meglepetésére Nora egyszer csak azt mondta, hogy ki kellene bontania a csomagot, és meg kellene néznie, mi van benne. Geoff szentül hitte, hogy az ajándék maga a mutatós külső. Először találkozott becsomagolt ajándékkal. Boldogan látta, hogy vastag tömb rajzpapírt kapott Irene-től. Büszkén vitte be a papírt és a festékesdobozát a kocsiból a vasútállomásra.

Apró helyiség volt a helyi állomás. Az egyik végén volt a pénztár, a hosszú padokon néhány ember üldögélt, kényelmes távolságra egymástól. Nagyon rövid várakozás után jött is a vonat. Geoff még sohasem látott ilyen füstöt pöfögő, irdatlan gépezetet, amely ekkora zajt csapott volna. A személykocsikat és tehervagonokat vontató, roppant fekete mozdony bemennydörgött a kisfiú mellett az állomásra, és valamivel távolabb megállt a sínen. Geoff elhűlten nézte, hogy a mellette elguruló keréksor magasabb, mint az ő feje. Egész nap és még este is vonatoztak. Marshallék egymással szemközt ültek dupla üléseken, Geoffnak is jutott egy saját. Izgalmas volt kinézni az ablakon az elsuhanó világra, de émelygett tőle a gyomra. Azzal múlatta az időt, hogy lerajzolt egy szakállas embert, aki az ülések közötti folyosó túlsó oldalán kornyadozva aludt. Késő este volt, amikor megérkeztek céljukhoz, és beléptek egy másik állomásra.

Ennek a második állomásnak a belsejétől meg attól az élménytől, hogy két olyan ember mögött kell vánszorognia, akik továbbra is úgy bánnak vele, mint egy idegennel, a kis Geoff feltartóztathatatlanul reszketni kezdett, mintha kiállították volna a hidegre. Ez a második állomás volt a leghatalmasabb szoba, amelyet valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen magas plafont is lehet építeni. Felnézett a vastag, fekete vas támgerendákra, és reménykedett, hogy megtartják addig a plafont, amíg ő biztonsággal áthalad alattuk. Mintha több száz ember lett volna itt, és a legtöbben siettek. Egyetlen csoport állt mozdulatlanul egy magas tábla lábánál. Volt ott egy lapos, piros csíkos kalapot viselő ember, magasan fönt az előre-hátra imbolygó létrán, aki a négy számoszlopot változtatgatta a táblán. Az első a vonat számát jelölte, a következők az érkezési és indulási időt. Az utolsó oszlop annak a peronnak a számát mutatta, ahol be kellett szállni. Marshall nagytiszteletű közölte, hogy ki kell menniük, és keresniük kell egy kocsit a rakpartra.

Eltaxiztak a mólóhoz, ahol Geoff a mozdonynál is hatalmasabb hajót látott. Habozott, de végül követte a felnőtteket a hosszú rámpán, és beszállt a hajóba. Minden kocsin és vonaton, most meg majd hajóval megtett mérfölddel tisztábban értette, hogy elviszik hazulról. A lába az első néhány órában nagyon fájt a cipőtől, aztán elzsibbadt. Senki sem javasolta neki, hogy vesse le a kellemetlen, szűk bőrt, ő pedig szinte nyomorékon vonszolta magát elgémberedett lábán, és valóban nyomoréknak érezte magát.

Nem értette, mi történik. Teste-lelke fájt, de nem sírhatott. Belemenekült a rajzolás iránti új szerelembe. A hajóút második napján a tömb utolsó lapját is telerajzolta. Marshall nagytiszteletűhöz és feleségéhez fordult, akik fedélzeti székeken ülve olvastak, hogy kaphatna-e papírt. Nora figyelmeztette az új szabályra, a "kérem" szóra. Geoff átfogalmazta a mondatot "kérem"-re, mire azt felelték neki, hogy "majd meglátjuk, esetleg később". A fiú este is kérte, amikor bedugta a festékesdobozát a priccse alá, amelyen aludt, a tiszteletesék ágyának lábánál. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, ez az udvarias kérés volt az első, amit kiejtett a száján.

Mrs. Marshallnak tetszett, hogy a gyerek milyen jól tud rajzolni, de a férje időpocsékolásnak tartotta. A fiúnak inkább írni-olvasni kellene megtanulnia. A világban nincs hely fekete művészeknek. Azon a délutánon, amikor Geoff ötödször kérdezte, hogy kaphatna-e papírt, kérem, Marshall nagytiszteletű felmarkolta a festékesdobozt, a korláthoz ment, és átdobta rajta. A színes fémdoboz pörgött-forgott a napfényben, és amikor beleplaccsant a hatalmas kék óceánba, Geoff világa is vele süllyedt a tenger fenekére. Kapcsolata Marshallékkal sohasem heverte ki ezt a csapást.

A nagytiszteletű és a felesége kizárólag jót akartak. Az örökbefogadást olyan lehetőségnek tekintették, amikor oktatásban részesíthetnek valakit, aki egyébként írástudatlan maradna, de, ami a legfontosabb, megmenthetik a lelkét. Ők azt hitték, hogy kiszabadítják Geoffot a hátrányos helyzetéből és a tüzes pokolból.

Geoff mindezt nagyon másként látta. Neki nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik ide. Eleve nem értette, miért nem kedvelik új szülei. Nem tudta, mennyiben más, mint ők. Tengeren töltött harmadik napjukon Nora egyik hajón szerzett, újdonsült ismerőse felhívta rá a figyelmét, hogy ő sötét bőrű, míg mindenki más világos. Geoff már észrevette, de ugyanúgy gondolt rá, ahogy a perspektivikus ábrázolásra vagy az árnyalásra. Ez nem jó és nem rossz, ez csak van. Ezen a napon tudatára ébredt, hogy egyesek fontosnak tartják az árnyalatokat. A hét egy későbbi napján ugyanez az asszony megpróbálta elmagyarázni az "anyu", "apu", "fiú" és "család" jelentését, ám Geoff távol érezte magától ezeket a szavakat. Ő nem azt tapasztalta, amit az asszony mondott.

Néhány nap múlva a család megérkezett az Egyesült Államokba. Egy legáción levő teológus fogadta őket, akit arra jelöltek ki, hogy hazavigye autóval a családot Vermontba. Egy nappal később az autó felkanyarodott az elöl-hátul bekerített, sárga kis házhoz. Nora kockás bútorhuzatokkal ékesítette föl a házat, és minden ablakra fodros fehér függönyt akasztott. Kellemes látvány volt. Meg jó szaga is volt a házikónak, mert a parókiai kisegítők megraktak egy asztalt gyümölccsel, frissen készült édes és sós aprósüteményekkel. Geoffot bevezették a dolgozó- és vendégszobának, használt helyiségbe, és azt mondták, ezt majd berendezik neki. Mivel a gyereknek sohasem volt saját szobája, nem tudta, mit várjon, így nem is csalódott, amikor a szoba több nap után sem változott.

Új családjának és új házának légköre sok szempontból emlékeztetett a Willett-tanyáéra. Megint magára hagyták. Naphosszat a szabad ég alatt volt, csak enni jött be. De többször még akkor is csak föladták neki a szendvicset és a palack tejet az almafa magasába, amelynek legvastagabb ágáról a szomszédságot figyelte. Egyszer-kétszer kimerészkedett a hátsó kapun, hogy felderítse a sikátort és a szomszéd udvarokat, de Nora rajtakapta és megpirongatta, amiért elhagyta az udvart. Geoff, mint azelőtt, most is a madarakban talált társaságot, de most mókusokkal és egy kóbor macskával is kiegészítette pajtásai körét.

Egy hónappal később, amikor új anyja beíratta az iskolába, Geoff rájött, hogy valami baj van. Ez volt az első alkalom, amikor Nora megfogta a kezét, aztán úgy magyarázta el az alsó tagozat iskolatitkárának, hogy a kisftú nem is igazi gyerekük, hanem ausztráliai őslakos, hogy közben egyszer sem nézett a gyerekre. Geoff csak most tudta meg, hogy a népe, a tulajdon anyja elhagyta, mert nem kértek belőle. Nora hangsúlyozta a tényt, hogy a kisfiút senki sem akarta. Willették vették magukhoz, most pedig ő és a férje gyámolítják. Geoff attól a naptól a keresztnevén, Norának szólította a lelkésznét, akit azelőtt asszonyomnak hívott, ám ezt mintha senki sem vette volna észre. Marshall nagytiszteletűt továbbra is uramnak nevezte.

Geoff mélyen a tudata alá rejtette az "ausztráliai őslakos" szavakat. Keserű haragot érzett vér szerinti szülei iránt. Elhitte, amit mondtak neki, hogy a születésekor eldobták.

Tíz hónappal Geoff örökbefogadása után Marshalléknak fiuk született, és újabb tíz hónap múlva megérkezett a következő. A házban és a templomban megváltozott a légkör. Geoff most már láthatta, hogy a szerető szülő miként ajnározza, babusgatja a vér szerinti gyerekét. Még magányosabb lett. Amíg csak egy baba volt, az a szülei szobájában aludt, de a második születése után Geoff szobáját átalakították a két Willett csemete gyerekszobájává, Geoff pedig az alagsor egyik sarkában kapott ágyat, fiókos szekrényt, széket és lámpát.

Marshall nagytiszteletű, amikor bemutatta két kisfiát a hívőknek, mindig hozzátette: - Ez pedig Geoff, a mi szívbéli, fogadott testvérünk. - Geoff sose értette, mit mond. A lelkész azt is hozzáfűzte néha: - Annyira igyekszünk, hogy megmentsük a lelkét, kérünk benneteket, imádkozzatok érette és a világ összes vadembereiért!

Amikor Geoff kilencéves volt, Mrs. O'Neal, a segítőkész iskolai könyvtáros elmesélte, hogy Írországból származik, és őszerinte nagyon fontos, hogy az emberek olvassanak a gyökereikről. Talált két könyvet az ausztrál őslakosokról, és azt javasolta Geoffnak, vegye ki és szabad idejében olvassa el őket. A gyerek hazavitte a könyveket, és aznap este, amikor már mindenki aludt, villanyt gyújtott, és életében először megpróbált megtudni valamit az örökségéről. A könyvek egy árva szóval sem említették a földek elkobzását vagy azt, hogy a népnek egy idegen uralkodó előtt kellett hódolnia. Primitív embereknek ábrázolták őket, akik félmeztelenül járnak, bogarakat esznek, azokon tengetik nyomorúságos létüket. Az olvasmány vegyes érzéseket keltett Geoffban. Kevés olyat talált benne, amitől büszke lehetett volna a népére. Lehet, hogy nem tartozik Marshallék családjához, de valószínűleg jobb sora van náluk, mint az őslakosoknál lenne.

 

11

1945-ben, amikor Freda tizenegy éves volt, és Beatrice kilenc, ritka meglepetéssel kedveskedtek az iskolásoknak. Kirándulni vitték őket az árvaházból egy parkszerű környezetben folydogáló, közeli patakhoz. Többnyire alig látható erecske volt, de az idén hónapokon át esett, és a csermely folyammá dagadt, amelynek mélysége helyenként elérte a százhúsz-kétszáztíz centimétert. De voltak még ennél mélyebb kráterek is, ahol a víz körbe-körbe forgott. Délben az egyik lány, a tizenöt éves Hannah felfedezett egy öreg fatönköt a folyó szélén, kissé messzebb a park pázsitjától. Többen is utánaugráltak a vízbe. Noha egyiküket sem tanították úszni, rögtön rájöttek, hogy ha kézzel-lábbal kapálóznak, visszajuthatnak a partra. Nagyon jól mulattak. Sorra minden lány vette magának a bátorságot, hogy megpróbálja, még Beatrice is, holott máig nem felejtette el, mikor majdnem belefúlt a fürdővízbe. Ez azonban olyan szórakozásnak tűnt, amilyen még sohasem jutott neki. Izgalmas volt, és csak egy kicsit fájt, amikor a víz felment az orrába.

Freda következett az ugrásban. A csoport várta és várta, hogy felbukkanjon, de nem bukkant fel. Beatrice nem tudta, mit tegyen. Rögtön visszaugrott. Lemerült, körbetapogatózott, próbálta elérni barátnőjét a víz alatt. Nem talált semmit. Járatlanságában nem tudta, miként maradjon a víz alatt huzamosabb kutatáshoz. Kapálóznia kellett, hogy visszajusson a partra. Hannah segítségért rohant. Az egyik apáca bosszúsan félbehagyta a krokettjátszmát, nagy fanyalogva lesétált a fatönkhöz, és kérdezgetni kezdett. Biztos, hogy van valaki a vízben? Ki az? Mióta nem jött fel a víz alól az az ostoba lány?

A soror elment, és két másik apácával tért vissza. Körülbelül húsz perc múlva összehívták a növendékeket, és azt mondták nekik, menjenek haza. Beatrice nem hagyhatta Fredát a vízben. Kiabált, sikoltozott és vissza akart mászni a vízbe, de csak annyit ért el, hogy felpofozták, és erőszakkal elcipelték.

Hetek teltek el, mire Beatrice át bírta aludni az éjszakát. Rémálmaiban Freda kiabált segítségért, miközben ömlött a szájába a víz. Beatrice lidércnyomásaiban fehér zsákba kötözött kiskutyák olvadtak össze segítségért sikoltozó legjobb barátnőjével.

Valamivel később kihallgatta Agatha nővért, aki szerint az elhunytat úgy találták meg, hogy a lába mélyen belefúródott a sűrű sárba. Ettől még szörnyűbbek lettek a lidércnyomások. Minden éjjel a sárban vergődő Fredát látta, megy a sár a szájába, szemébe, fülébe, lábát becsípik a roppant kövek.

Az iskola vezetősége még csak nyilvántartásba sem vette Beatrice legjobb barátnőjének elvesztését. Nem volt gyászszertartás, nem tartottak semmiféle megemlékezést. Beatrice megtanulta tudomásul venni, hogy a vadembereknek nem jár hagyományos keresztény búcsúztató.

Éjszakánként halott nővérével beszélgetett, elmondta neki, mi történt aznap. Végül megálmodta Freda szabadulását: szárnyakon szállt föl az égbe. Beatrice továbbra is érezte a jelenlétét, főleg mikor meglátta azt a fehér madarat, amely szünet alatt rendszeresen odaült csicseregni a kerítésre, és több estén át repült az iskolaudvar felett.

Valahányszor új lány érkezett az intézetbe, az apácák elvették a személyes tárgyait, elégették a ruháját és levágták a haját. A hajvágásra egy hámmal kiegészített, magas deszkaszékben került sor, a főnöknő anya irodája előtt. Az újoncok megérkezése után fél órával az árvák számíthattak arra a látványosságra, hogyan változik meg felismerhetetlenül a székhez szíjazottan sivalkodó kisgyerek. Beatrice megtanulta, hogy ilyen alkalommal össze lehet barátkozni a jövevénnyel. Az évek során rájött, mennyire egyedi mindenki, ugyanakkor mennyire azonosak a csoport szükségletei és érzései. Ám soha többé senkit sem tekintett a nővérének.

Általában nem volt vele baj. Nem félemlítették meg, de nem is dacoskodott, és nem állt ki az igazáért. Ahelyett magával beszélgetett, és olyanokat mondott magának: "Ez nem helyes, tudom, hogy nem így kellene lennie. Ez olyan megjátszás." Hitt benne, hogy az nem hazugság, ha ő tisztában van a különbséggel, és tudja, hogy csak színlel. Freda halála után többnyire csak a látszat kedvéért imádkozott, színleg engedelmesen, de valójában tettetésből.

Könnyen megtanult olvasni, és habzsolt mindent, amihez hozzáférhetett, csakhogy kevés volt a hozzáférhető. Kilencéves korában önként jelentkezett portörlésre az irodákban, ahol csodálatos tankönyveket, térképeket, képes újságokat, lexikonokat, sőt magánleveleket is lehetett olvasni. Évente egyszer-kétszer az apácák elutaztak vakációra, mindössze kettő maradt a házban, úgyhogy Beatrice dúskálhatott az írott tudásban, amelyet nem zártak üveg mögé. Az egyház álláspontja szerint a bennszülött nőknek annyira kellett tudni írni-olvasni, hogy megértsék az utcai táblákat, a konzervdobozok feliratát, és majd egyszer esetleg alá tudjanak írni egy hivatalos okmányt. Az volt a fontos, hogy olyan gyakorlati tudnivalókat sajátítsanak el, mint a takarítás, mosás, pesztrálás, veteményezés, betakarítás, befőzés. Esetleg néhány, kivételesen okos őslakos nő megtanulhatta a fajtájabeli betegek gondozását.

Egy hideg, felhős napon kivitték az iskolából, hogy segítsen fát vágni és halomba rakni. Délelőtt odajött egy idős bennszülött, és beszédbe elegyedett a kislánnyal. Az első fajtájabeli felnőtt volt, akit Beatrice látott. Nem sokáig beszélgethettek, mert a favágást felügyelő pap, a fiatal Paul atya azt mondta az öregembernek, hogy zavarja a munkát.

Késő délután az öreg az ellenkező irányból jött visszafelé, de különösen viselkedett, és furcsa szaga volt. A pap meglökte, amitől a bennszülött felborult, aztán rákiabált, hogy keljen föl, és menjen innen. Többször is belerúgott, hogy mozgásra serkentse, mire az áldozatnak sikerült eltántorognia. A rugdosást dörgedelem követte az alkoholfogyasztás szörnyűségeiről.

Beatrice egyetértett azzal, hogy inni nem jó, és aznap éjszaka, miközben az ablakból nézett föl a csillagokra, ígéretet tett magának, hogy nem fog alkoholt inni. Ezt olyan komoly fogadalomnak érezte, ami külön ceremóniát tett szükségessé. Kölcsönvette a porceláncsészéből származó cserepet, amelyet a szomszéd ágyon alvó lány lelt, és megvágta magát. Amikor kihullott pár csepp vér, megismételte fogadalmát, hogy tartózkodni fog a szesztől. Ő a saját szenzációs ötletének tartotta az önként vállalt sebet, csak évek múlva tudta meg, hogy ősidők óta része örökségének.

Az a néhány csepp vér hatalmas törést okozott Beatrice életében. Az ágyneműt kéthetente váltották. Történetesen másnap éppen Beatrice-ék hálójára került sor a mosatásban. Az apró vágás kissé vérzett az éjszaka, és a mosodában Raphael nővér felfedezte a foltot. Beatrice-t beszólították a főnökasszony irodájába, ahol keresztkérdéseknek vetették alá a vér eredetét illetően. A szertartásról, illetve annak indokáról nem beszélhetett, de megmutatta nekik az apró sebet. A két apáca olyan pillantással nézett össze, amelyből világosan látszott, hogy nem hiszik, amit a kislány állít. Beatrice azt mondta: - Itt ez a kis vágás, ebből jött a vér. - Ám az apácáknak mintha tudomásuk lett volna egy titokról, amelyet nem szándékoztak elárulni, mégpedig arról, hogy nemcsak sebből jöhet vér.

Egy héttel később korán ébresztettek hat lányt, akik között a kilencéves Beatrice volt a legfiatalabb, és azt mondták nekik, hogy őket szemelték ki egy utazásra a városba. Reggelire most nincs idő, majd esznek később. Odavitték őket az árvaház ruhatárához; ez egy folyosórész volt, akasztós deszkaszekrényekkel szegélyezve. Az irgalmasnővéreknél nem vállfán lógtak a ruhák, hanem takarosan összehajtogatva felhalmozták őket. A lányok egyforma uniformist viseltek, fehér blúzt, barna szoknyát, de néhány alkalommal, például mikor örökbefogadást fontolgató házaspárok előtt kellett felvonulniuk, olyan ruhákba öltöztették őket, amelyeket kívülállók adományoztak. Ezen a napon Beatrice sötétkék ruhát kapott, amelynek fehér bubigallérját piros farkasfog szegélyezte. Paul atya vitte be őket autóval a városba, de nem szórakozni, hanem egy klinikára.

Ahogy benyitottak, rögtön valami furcsa, nagyon átható szag rohanta meg Beatrice orrát. A várószoba olyan patyolattiszta volt, hogy a lányok nem mertek leülni, hanem a falat támasztották. Sorra beszólították őket, segítettek nekik levetkőzni és lompos fehér hálóinget adtak rájuk. Valamennyiüknek azt mondták, hogy védőoltást kapnak, és megvizsgálják őket. Beatrice annyira emlékezett, hogy az ápolónő a karjába szúrja a tűt, majd maszk borul az arcára. Émelyegve ébredt, és a hasa be volt kötözve. Mind a hatuknak egyforma összevarrott, hosszú vágás volt a hasán. Másnap visszamentek az árvaházba, és addig nem engedték őket a többiek közé, amíg a hasukon be nem gyógyult a vágás. Így lett Beatrice annak a kísérleti tervezetnek az alanya, amelyet egy fiatal és nagyralátó páter dolgozott ki az ausztrál bennszülött népesség létszámának szabályozására.

 

12

Az iskolában Geoff volt a legjobb labdajátékos, és könnyen tanult. Mindig megnyerte az osztály helyesírási versenyét. Ennek ellenére magányos volt. A többi fiú nem rokonszenvezett vele, és nem csodálta. Mint mondták, szüleik közölték velük, hogy Geoff túl sötét bőrű a barátkozáshoz.

A rajzolás volt egyetlen nagy szerelme. Alig várta a rajzórákat, mert akkor bőven volt papír, ceruza, színes ceruza, vízfesték, ujjal felhordható festék. Tanítója szabadjára engedte, amint egyszer megcsinálta a kötelező feladatot. Mindig elsőnek készült el a kötelezővel, és akármibe kezdett, remekelt.

Otthon nem volt rajzpapír. Nem kapott zsebpénzt, és nem volt módja keresni, amíg meg nem jelent a színen Mr. Schroeder.

Mr. Schroeder háborús veterán volt, aki a Marshall-ház mögötti sikátor túloldalán lakott. Napjait tolószékben töltötte, mert a lába lebénult. Egyedül élt. Depressziós, dühös ember volt, és annyit ivott, hogy mindenkit elüldözött maga mellől.

Egy csodaszép őszi napon Geoff az almafa magasából meglátta, hogy Mr. Schroeder a szemetesvödrével viaskodik. Bár a hátsó ajtó betonlépcsőjét deszkából ácsolt rámpa takarta, embert próbáló feladat volt egyszerre tartani az ajtót, egyensúlyozni az ölbe vett vödröt és leereszkedni a lejtőn. Ezen a napon a vödör megbillent és kiborult. Egy doboz a tolószék elé esett és kiékelte, úgyhogy nem bírt továbbgurulni. A rámpán nem volt elég hely a forduláshoz. Mr. Schroeder beakadt, és káromkodott. Dühös átkozódásai közepette véletlenül felnézett, és észrevette a fiút a fán. Tisztán lehetett látni, mert a lomb java része már lehullott.

- Hé, kölyök! Gyere csak ide! Szükségem van a segítségedre! - ordított át a másik udvarból Mr. Schroeder. - Te ott, fiú! Nem látod, hogy segítségre van szükségem? Gyere már ide, vagy hívjál valakit, aki segít!

Geoffnak nem tetszett ez a borostás és borzas felnőtt. Látta már korábban az udvarán, és hallotta, hogy úgyszólván minden tevékenység közben káromkodik. De ha már a felnőtt észrevette, lemászott a kakasülőről, és megtette, amire kérték. Otthagyta Marshallék bekerített udvarát, átbaktatott a kukákkal szegélyezett, kikövezetlen sikátoron, és odament a tolószékében megrekedt Mr. Schroederhez. Az első kerék szétlapította a dobozt, merev élt vasalt bele, az él beakadt, és a krómozott szék nem tudott előrejutni. Geoff megpróbálta kihúzni a dobozt, de nem bírta.

- Kerülj mögém, és húzz hátra! - utasította a csapdába esett ember. - Akkor talán kiesik a doboz. - Nem esett.

- Próbáljon lenyúlni és mozgassa, miközben én hátrahúzom magát - javasolta Geoff. - Ez kétemberes munka.

Nehéz teher volt, de a fiúnak sikerült annyira elmozdítania a férfit, hogy a terv megvalósulhasson. Amikor a szék kiszabadult, azonnali lendülettel lezúgott a rámpán. A férfi és a fiú egyesült erővel megállították. Elsőnek a férfi nevette el magát.

- Igazad volt! Ez kétemberes munka. Kösz, hogy megmentetted az életemet. Hogy hívnak?

- Geoffnak, uram. Geoff Marshallnak.

- Örülök az ismeretségnek, Geoff. Erős legény vagy. Rendesen benne voltam a pácban, amíg nem jöttél. Gyere be! - invitálta a rokkant. - Adok neked valamit érte.

- Nem, az nem szükséges! - tiltakozott a fiú.

- Dehogynem szükséges. Gyere csak be. Vagy félsz tőlem? Az én nevem Schroeder. Nem foglak megharapni. Ígérem, nem foglak megharapni.

Geoff visszatolta Mr. Schroedert a rámpán a konyhába. Elbeszélgettek és összeismerkedtek. A fiú megmagyarázta, hogy az apja nem örülne, ha ő pénzt fogadna el azért, mert segített a szomszédnak. Schroeder kifejtette, hogy ez olyan lenne, mint a munkabér. Nem jöhetne át Geoff hetente néhányszor iskola után, hogy segítsen? Kereshetne egy kis pénzt.

Marshall tiszteletes ellenezte ugyan, hogy Geoffnak fizessenek, de tetszett neki az ötlet, hogy a fiú segít egy hadirokkant veteránnak. Használható téma lesz valamelyik prédikációjához.

Schroeder nem közvetlenül adta oda a gyereknek a pénzt. Kipuhatolta, mit szeretne. Rajzpapírt, rajzeszközöket vásárolt és otthon tartotta magánál, hogy Geoff bármikor használhassa. Jó barátok lettek. Schroeder szerette a művész társaságát és műveit. Néhány képet még be is keretezett. Geoff a falhoz tartotta a fakeretes képeket, a valamivel távolabb ülő veterán pedig osztogatta az utasításokat, hogy hova verje a szöget, és nevettek, mert úgyszólván minden feladat, amellyel szembekerültek, kétemberes munkának bizonyult.

Schroedert szemmel láthatóan megszelídítette az örökbe fogadott gyerek, és Geoffra is jótékony hatással volt, hogy embernek nevezték. A veterán kezdett többet törődni ápoltságával és külsejével. Geoff iskola utáni látogatásaira várva megtanult aprósüteményt sütni. Közösen ültettek egy kertet.

Schroeder ötlete volt, hogy Geoff változtassa meg a nevét. Egy különösen nyomasztó iskolai nap után a gyerek panaszkodott, hogy nincsenek barátai, és nem tud beilleszkedni. A férfi elmagyarázta, hogy neki sincs más barátja, és kilóg a társadalomból.

- Másokat nem változtathatsz meg - mondta. - Azon kell változtatnod, ahogy magadra gondolsz, és ki kell békülnöd önmagaddal, függetlenül a mások véleményétől. Ha büszke vagy magadra, ha kibékülsz azzal, aki vagy és amit csinálsz, akkor nem számít, hányan fognak barátjuknak nevezni. Önbizalommal valamilyen sajátos okból barátokat lehet szerezni. De az is segíthet, ha minimumra csökkented a különbözőségedet. Például itt a neved. Nem úgy írják és mondják, ahogy az amerikaiak szokták. Én bizonyosra veszem, hogy amikor az emberek először látják írásban, nem tudják, hogyan szólítsanak. Miért nem kérsz engedélyt a szüleidtől, hogy Geoff helyett Jeffnek hívhasd magadat? Vagy kitalálhatnál egy becenevet, ami igazán tetszik, és attól fogva úgy szólíthatnánk.

Marshallék nem egyeztek bele, hogy örökbe fogadott fiuk megváltoztassa nevének írását, de Geoff mégis megtette. Már Jeffként jelentkezett a kerületi baseballcsapatba, noha tudta, hogy családja sohasem fog kijönni a mérkőzésekre. Schroeder elnevezte "Vasmarkúnak", mikor látta, hogy Geoff az egyetlen a csapatban, aki hazafutást csinálhat. Geoff elmondta öreg barátjának, hogy ez milyen jó érzés. Olyan, mintha kinőtte volna születésekor kapott ausztráliai nevét. Ám a család úgysem ismerné el és venné tudomásul, hogy neki is lehetnek jogos igényei.

Egy hideg és havas téli napon Schroeder meglepetéssel kedveskedett fiatal barátjának. Járt a könyvtárban, és kölcsönzött egy könyvet az ausztráliai őslakos művészetről, amelyet együtt tanulmányoztak. Egyedülálló művészet volt, mintha mást se használt volna, csak jelképeket. Az embereket olyan ábra jelezte, mint egy nagy U, hullámvonalak jelentették a folyókat, és minden rajz háttere tele volt pöttyözve.

Geoff megköszönte barátjának, amiért kihozta a szakkönyvet. Kívülről érdeklődést mutatott, de belül épp az ellenkezőjét érezte. Neki ez csak ismételten azt bizonyította, hogy primitív, műveletlen emberektől származik. Nem értette, mit jelentenek a képek, és ezektől az alkotásoktól egyáltalán nem lett büszke arra, hogy őslakos.

 

13

A tízéves Beatrice szerette a természetet. Elolvasott minden könyvet, amit csak talált, szülőföldje fáiról és virágairól. Lenyűgözték az esőerdőt, a vízeséseket, a mészkőben gazdag homokdűnéket és a tengerpartokat ábrázoló fényképek. Olvasott állatokról, rovarokról, madarakról és tengeri lényekről. Mohón szerette volna életben is látni őket, és álmodozott az intézet falain túli csodálatos világról. Tizenegy évesen érdekelni kezdte a csillagászat. Olyan könyveket olvasott, amelyek bolygókról és csillagképekről szóltak. Sötétedés után kilopózott, és megkereste őket az égen. Tizenkét éves korára komplex tudományos elméletekkel, kísérletekkel és bizonyítékokkal foglalkozott. Természetesen nem volt laboratóriuma és tanára. Ám azzal az ürüggyel, hogy majd valamikor szeretne ápolónő lenni, sikerült engedélyt kapnia arra, hogy könyveket rendelhessen a közkönyvtárból. Paul atya havonta kétszer visszavitte a kiolvasottakat, és újakat hozott.

Abban az évben Paul atya hat hónapra visszatért a szemináriumba, és ez idő alatt Felix atya helyettesítette. Ennek értelmében tájékoztatták az olyan rendhagyó dolgokról is, mint Beatrice olvasási szenvedélye. Rögtön kitetszett, hogy Felix atya egészen másként adja át a könyveket, mint Paul atya. Amikor Beatrice belépett a pap irodájába, Felix atya bezárta az ajtót. Az asztala szélén ott ültek az új könyvek. Az atya letelepedett az asztal mögé a magas támlájú bőrszékbe, és azt mondta Beatrice-nak, hogy üljön le vele szemközt, ahonnan elérheti az olvasnivalót. Azt is hozzátette, hogy nézzen bele a könyvekbe, mondja el, tetszenek-e, és mit remél tanulni belőlük. Beatrice engedelmeskedett, de közben biztosan tudta, hogy Felix atya csinál valamit az asztal mögött. Nem lehetett látni a kezét, de a felkarja mintha mozgott volna.

Amikor Beatrice a második kérdéssorozatra is válaszolt, a pap elmosolyodott és azt mondta, hogy jöjjön oda hozzá. A kislány vonakodva engedelmeskedett, nem tudta, mire számítson. Valahonnan mélyről valami figyelmeztette, hogy az atya illetlen dolgot művel. Szófogadóan odament az asztal oldalához, és látta, hogy az atya kicipzárazta a nadrágját, és a pucérságát markolássza. A pap élcelődött Beatrice biológiai és természettudományos érdeklődésén, aztán azt mondta, hogy az anatómiát ugyancsak ismerni kell. Nem közeledett a kislányhoz, de tovább élvezte, amit csinált. Amikor Beatrice elfordította a tekintetét, Felix atya nevetett. Megigazította a ruháját, és azt mondta, hogy Beatrice-nak csak jót tesz, ha látja, mit kell nélkülöznie élete hátralevő részében. Senki se akar majd feleségül venni egy ilyen csúnya sebhelyes arcú teremtést, akit ráadásul műtéttel tettek alkalmatlanná az anyaságra. Kinyitotta az ajtót, és megfenyegette a kislányt, hogy ha bárkinek elmondja, miről beszéltek, nem hoz neki több könyvet. Beatrice kiszédelgett a faburkolatú irodából. Nem egészen értette, mi történt, mit művelt a pap és mit mondott. Sokkolta, amit Felix atya csinált, sokkolta a pucér hímivarszerv látványa. És különösen sokkolta, amikor azt kellett hallania, hogy a kilencéves korában végrehajtott műtét következtében egyáltalán nem lehet gyermeke. Nem mintha foglalkozott volna ezekkel a dolgokkal, sohasem gondolt fiúkra, házasságra, kisbabákra, arra bizonyosan nem, hogy egy pap levetkőzzék. Senkinek sem mondta el, mi történt, de annyit sikerült kiszednie Margaret nővérből, hogy a hasán húzódó sebhely egy nőgyógyászati műtét nyoma. Félt nem azt tenni, amire Felix atya utasította. Két hét után visszavitte a könyveket, letette a pap irodájának ajtaja elé, és ugyanígy kapta meg az újakat.

Egy előítéletektől mentes intelligenciateszt megállapíthatta volna, hogy tizenhárom évesen elérte a főiskolások szintjét. De az irgalmasnővéreket nem érdekelte Beatrice intelligenciája. Nekik elég volt a csendes növendék, aki elfoglalta magát, és nem okozott több bajt.

folytatás