Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Orbán Balázs
UTAZÁS KELETEN
Szemelvény: az útleírás teljes törökországi része
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

II. Galactól Konstantinápolyig

(Galac és környékének leírása. Találkozás a gőzösön Szelim pasával. Indulás. Duna-vidékek. Tulcsa. Sulina. Tengerre érkezés. Várna. A Bosphorus. Megérkezés Konstantinápolyba.)

Galacra érkezve, értesültünk, hogy a Stambulba menő gőzös érkezésünk napjának (máj.1.) éjjelén elindult, s így nem maradt más, mint vagy egy hétig várni a 8-án indulandó gőzösre, vagy vitorlás hajón az elemek önkényére bízni életünket. Mi az elsőt választottuk.

Egy egész héti itt mulatás alatt elég időm volt Galacot megismerni, s hogy te is némileg ismerhesd, ezennel rövid leírását fogom adni. — Galac, mint átalánosan hiszik, a régi Aripolis helyén fekszik. Különben történeti emlékekben igen szegény. 1789. májusban az oroszok elfoglalták; de ugyanazon évben Geismar tábornok itten csatát vesztve, kénytelen volt azt a törököknek visszaadni. Galacon köttetett meg 1790-ben a béke Oroszország és a szultán között. 1821-ben pedig, midőn a görög forradalom visszhangra talált a két oláhfejedelemségben is, s midőn Ypsilanti Sándor szavára fegyvert ragadott az annyi századok óta rabigáját békén hordó oláh nemzet, az ellenök küldött Juszuf pasa Galac mellett verte meg Kantakuzen hadcsapatát, s elégette a Heteristek Dunán levő flotilláját. Ezen győzelem híre megrémíté s megosztá a boérokat, s Ypsilantinak Dragocsén melletti legyőzetésével végződött az oláhok rövid s minden eredmény nélküli forradalma.

Galac egy nagy kiterjedésű s igen nagy kereskedéssel bíró város, a dunai kikötőhelyek legjelentősebbike. A tengeri hajók egész idáig, sőt még fennebb feljőnek, s itt rakodnak ki és rakodnak fel. Lakóinak számát 40 000-re teszik, melyek fele oláh, a többi görög, bolgár s átalában a telepedett európaiak; köztük igen sok zsidó. A város, dacára a kereskedés előidézte nagy gazdagságnak, igen ronda és rendetlen. Deszkával fedett házai többnyire földszintiek. Utcái szűkek, piszkosak. Piacai, vásárterei jelentéktelenek, s kövezete oly iszonyú rossz, hogy valódi bűnbánat rajta járni. A város emeltebb helyén van egy utca, ahol a konzulok lakjai vannak. Itt már lehet szebb épületeket is látni. A kereskedés többnyire görögök és zsidók kezében van. A mesterségeket külföldiek űzik. A város nyugati részének egy emeltebb helyéről, hol a katonai laktanya és kórház van, varázs-szépségű kilátás nyílik. E pontról lehet látni három országnak szögletes összeütközését az északi óriással, mely őket elnyeléssel fenyegeti. Közvetlen a hegy alatt a város terül el sűrű háztömegek közül kiemelkedő magas tornyaival. Túl rajta a méltóságos Duna hömpölyög, a hajók százait hordván nyugalmas kebelén, melyeknek zászlókkal ékesített árbocain merészen futkosnak fel s alá a tengerészek, mások kibontva fehér szárnyaikat sebesen szelik a hullámokat. Apró sajkák jönnek-mennek, egy-egy gőzös indulókészen füstölög, másutt víg dal közt horgonyt húznak fel, egy egész ismeretlen világ tűnt fel előttem. Túl a Dunán zöld berkek s aranyos színezetű nádasoktól környezett fénylő tavak, magas cövekeken nyugvó halászkunyhók, s a láthatár végpontján a szép hajlatú dobrucsai hegyek ködborongta bércei; északon a nagy kiterjedésű Karamon-tó, túl rajta a Prut vidéke s Bessarabia homályos tájai, nyugatra Oláhország és Moldova átláthatatlan síkjai! Van e tájban valami sajátságos változékonyság, melyet minél tovább szemlél az utazó, annál inkább gyönyörködik benne s annál több szépségeket fedez fel. A nagyszerű folyamon örökös változó mozgás, hajók jövése, menése gyönyörködteti a szemet. Én ittlétem alatt többször látogatám meg e helyet, s sokszor órákig elmerengtem, anélkül, hogy az valamit vesztett volna érdekéből. A kórház orvosa hontársunk volt, s lehet, hogy ez is volt egy vonzerő, mi ide hozott; mert, óh mi jól esik a honából távollevő vándornak, ha idegen földön oly egyénekkel találkozhatik, akik édes hona nyelvét beszélik, s akiknek keblében rokonérzet honol. Galacon a betegségek (főképpen a hidegláz) igen gyakoriak, melynek fő oka a tavak romlott vizeinek kigőzölgése, a változékony időjárás, a tikkasztó melegség s a város tisztátalansága. Én nem mondhatom, hogy a Galacon eltöltött hét nap unalmas lett volna. Én a természet szépségében mindig találtam elszóródást, most a Duna partjain ácsorogva, majd a Karamon-tó partjain sétálva, majd a kedves dombtetőn elmerengve a táj panorámai szépségén, majd orvos barátommal elcsevegve a távol honról. Hamar megérkezett május 8-a, s mi készületeket tettünk az utazásra. A Lloyd ügyvivőséghez menvén jegyet váltandók, a Stambulból érkezett kapitány által értesültünk, hogy nagyanyánk nyolc nappal azelőtt meghalt; hogy felkelhető vagyonának nagyobb részét ellopták, fekvő javait (házait) pedig a vakuf (papi törvények, mert Törökhonban minden örökös nélkül meghaló török alattvalónak, sőt még európainak is, ha jókor nem gondoskodott valakire átíratni, mindenkor a papok öröklik) lefoglalta. Ezen hír nagyon lehangolta kedélyünket, s szülőim már visszatérésről tanácskoztak. De én, kinek keblében a leghőbb vágy élt láthatni Stambult, kelet csudavárosát, elővettem minden ékesszólásomat, minden reábeszélő tehetségemet. Elmondám, hogy már itt levén, megengedhetetlen bűn lenne el nem menni Stambulig. A gyermeknek kötelessége életadójának sírját meglátogatni. Aztán még megeshetik, hogy örökségét is visszakaphatjuk. Legalább kötelessége egy szülőnek, kinek számos családja van, mindent megkísérteni, hogy azután legalább lelkiismeretét megnyugtathassa. Ilyen s hasonló okoskodásokkal, melyeket egy kis önzés bevallásával igen ügyes ügyvédi fogásokkal adtam elő, elhallgatván vagy inkább elfátyolozván a valódi indokot, az utazási szenvedélyt; végre elhatároztatott egy a Duna partján tartott zajos családi kongresszusban, hogy el fogunk menni Stambulba. Azért jegyet váltottunk, podgyászainkat elhozattam. Itt legelőbb éreztem az utazás azon kellemetlenségét, hogy ismerősöket, kikkel már megszoktuk együtt lenni, kik közül sokan talán rokonszenvünket nyerték meg, el kelletik hagyni, s gyakran a viszontlátás reménye nélkül. Orvos barátom elkísért, s egy „Isten vigye szerencsésen!" — volt azon szerencsekívánat, mellyel a veszteglő rostélyzatán átlépve (s a keletről jövő tisztátalanokkal érintkezésbe jövén) nem szabadott többé kimenni. El voltunk zárva a száraztól, az ezüst Duna volt a mi börtönünk, s a hullámágyon nyugvó gőzös Colowrát a mi cellánk. A Colowrát mellett még egy más gőzös, Franz állott, mely felfelé igyekezett a Dunán. Ezen utolsón volt Szelim pasa, aki egész családjával és háremjével együtt Belgrádba utazott, hová parancsnokul volt kinevezve. Kíséretében egy hontársunk volt, ki felszólított, hogy tennénk egy látogatást a pasánál, ki, mint átaljában minden török, nagyon szereti a magyart. Nem engedtük magunkat kétszer felszólíttatni; hanem a csónakozástól visszatérőnek tiszteletére mentünk. A pasa a hajó fedélzetén készített kereveten ült összekulcsolt lábakkal, s tolmácsa által ( ki németül jól beszélt) mondatá nekünk, hogy igen örvend, hogy velünk megismerkedhetik, csak azt sajnálja, hogy így, úton találkozva, nem fogadhat oly szívesen mint óhajtaná; de visszautunkat vegyük, úgymond, Belgrád felé s akkor el ne mulassuk meglátogatni! Mi szíves meghívását megköszöntük, megígértük, hogy visszautunkat Belgrádon át fogjuk tenni. Drága borostyánkő szopókájú csubukot hozatott számunkra, s illatos mekkai kávéivás s beszélgetés közben a pasa elmondatá, hogy ő a magyarokat nagyon szereti, s hogy a török és magyar testvérnép. Az is igen megörvendeztetett, hogy végre találtam egy népre, mely minket valódi nevünkön hív (madcsár). Észrevevén pedig a pasa, hogy anyám és húgom a szomszéd hajó fedélzetről átnéznek s megtudván, hogy ők hozzánk tartozók, és hogy anyám görögül beszél, rögtön felkölt s anyámmal beszélgetvén, meghívta háremje látogatására. Az magában értetődik, hogy mi, férfiak, oda nem mehettünk bé. Azonban a pasa fia, ki franciául beszélt, engem levezetvén, fegyvereit megmutatandó, engedett kérésemnek, s bémenvén a nők szobájába, az ajtót feltárta, és így vethettem egy futólagos pillanatot ezen tiltott Édenben. A háremben igen szép s csillogó ékszerekkel ékes nőt pillanték meg. De egy dagadt szájú, utálatos szerecsen csakhamar megirigyelte szemeimnek ezen gyönyörét, s haragosan becsapta az ajtót. Végre a pasától elbúcsúzván, ő felállott kerevetjéről, s magyaros szívességgel kezet szorított, ismételvén, hogy el ne mulassuk meglátogatni!

Engem főképpen meglepett a pasának leereszkedő szívessége, nyájassága s nemes modora, de meg egyszerű öltözete is, mely egy fekete áttilából s egyszerű feszből (veres sapka) állott. Én egy török pasát fényes nemzeti öltönyben, drága kövekkel terhelten képzeltem; de a reform kivetkeztette ősies alakjából a törököt is, ők eldobták őseik öltözetét, lassanként elvesztik ruhájokkal együtt ősi erényeiket is, s lassanként ők is eltanulják Európától egy ferde irányú polgáriasodás vétkeit.

Igen meglepett engem, mint legelőbb gőzösön utazót, azon csín és fény, mi a hajó belsején elömlött s azon becsületes s előzékeny bánásmód, mellyel a kapitányok (kiket én szilaj vészedzett embereknek hivék) az utasokat illették. Időnk gyönyörű volt. Az est elkövetkezett. A tiszta felhőtlen égen csillag-milliárdok ragyogtak. Az ünnepélyes néma csendet a hullámok loccsanásai, a határőrök egyhangú kiáltásai s egy-egy sajka evezőcsapásai zavarták csak. Később fölemelkedett a hold s rezgő világa ezüst fényben úszott a hullámokon. A szomszéd gőzösről lágy, méla dal hangzott, lant kíséret mellett. A szavakat nem értém, de a panaszos dal hangjai szívemhez szóltak, mert a zene azon általános nyelv, melyet minden nép megért, mely a szívnek beszéde. Én megértém a bús dalt, mely régi letűnt nagyságot siratá, mely a szerelemnek vala lágy édes beszéde, s én ez és nemzeti dalaink bús hangulata közt nagy hasonlatot találék. Visszarepültek gondolataim az imádott hon felé, feltűnt előttem annak fényes múltja s szomorú jelene, s fel egy szebb jövőnek kecsegtető reménye is. Elmerengtem s kérdőleg néztem a honi porondot hordó hullámokra, s a jövő titkait vizsgáltam titkos keblökben. De ők némán, legfölebb egy-egy biztató loccsanást hallatva, vonultak tovább. A tornyok órája tizenegyet ütött, midőn kabinomba visszavonultam.

Hajnali öt órakor szokatlan mozgás ébresztett fel. Hamar öltözködve, felsiettem a fedélzetre látni az indulást, látni a tőlünk futó változékony partokat, látni a velünk jövő s mégis ellenkező irányban haladni tetsző vitorlásokat, látni a visszanyargalni tetsző hullámokat, a méltóságos folyamot, mely most keblén hordva még nagyobbszerűnek tetszett, látni az emberi ész diadalát az elemek önkényén, látni még sok egyebet, mit a sok új, szokatlantól elragadott, a sok édes csalódástól elfogult, a természet szépségétől meghatott lélek érzett, de amit én szavakban kifejezni nem tudok.

S mi mentünk nyílsebességgel, anélkül, hogy éreznők, anélkül hogy látnók azon erőt, mi minket ragadott. A tárgyak, a víz, a part, a kellemesen zöldellő berkek, a regényes fekvésű bolgár faluk, a szép hajlatú hegyek, a fénylő tavak futottak tőlünk, hogy más új tárgyaknak adjanak helyet. Elhagyva a Kébba kart a Duna deltájához értünk. Nyolc órakor Tulcsa tűnt fel, szélmalmok koszorúzta dombon regényesen fekvő város. Kikötője tömve volt rakodó hajókkal; a parton levő hajógyárban több készülőben levő hajó váza körül sürgött a munkás sereg, s sűrű kalapálások zaja tölté el a léget. Gőzösünk is megállott s néhány utast partra rakva, másokat felvéve, kilenc órakor folytattuk utunkat. Elhagyva a Szt. György kart, az egyedül hajókázható sulinai kar keskenyülő partjai között több irányú kanyarodásokkal haladtunk. Szinte könnyes szemekkel láttam a partokat — melyek, a Duna kiöntései által termékenyítve, a földi éden legszebb képeit mutathatnák fel, hol a faluk százai gyönyörködtethetnék a szemlélő szemeit — náddal benőtten műveletlenül heverni, s kietlen líbiai sivatagként terülni el.

A bessarábiai oldal nem ilyen volt. Ott mívelt és felhasznált föld tűnt fel, s a partokon, hol hosszú láncsájú kozákok őrködtek, hajókra erősített ágyútelepek sötét szájai bámultak az utasra, míg a török partok pusztán, elhagyatva állottak, s csak a nád között büszkén sétáló gólyák által őriztettek.

Két órakor értünk el Sulinához, hol 220 hajó horgonyozott, a nyugtalan tenger hullámaitól, melyeknek tajtékzó fehér rétegei messziről felötlöttek, gátoltatva a tovább mehetésben. Bár minket is beszélő csövekkel le akartak beszélni a tovább meneteltől, tudatva, hogy a tengeren vihar dühöng, de a mi kapitányunk arra nem hallgatott, hanem merészen haladott előre, hasítva a szilaj hullámokat, melyekből elsüllyedt hajók árbócai rémlettek ki. Már rég kiértünk a Duna torkolatból, már rég eltűnt a távolban füstölgő Sulina és magas világító tornya, s mi még mindig a Duna vizében haladtunk, melynek szürke habjai külön váltak a tenger kék vonalától. De nem sokára azok is visszamaradtak, s a mi hajónk a Pontus Euxinus vészes hullámain táncolt; eltűnt a száraz, csak zajgó tenger, kék ég s nehány viharral küzdő hajó tűnt fel a láthatáron. Hajónkat vészmadarak baljóslatú süvöltéssel röpkedték körül, le-lecsapva a hullámokba, s újra felszállva a légbe, mintegy gyönyörködni látszottak a vihar költői nagyszerűségében. Az utasokat részint a becsapó víz, részint a tengeri betegség már rég lekergették a fedélzetről. Csak én állottam ott egy kötélbe kapaszkodva, s lelkem szilaj örömmel ragaszkodott a vihar költészetéhez. Büszkének érezém magamat, hogy én is ember vagyok, aki megnyergelte az elemeket, aki dacolni mer a veszéllyel, s aki előrehalad, mikor a természet azt mondja: „állj meg"! A tenger így felháborodva bősz ordításai között, úgy hiszem, nagyszerűbb volt, mintha nyugodtan elsímulva pihent volna. A vihar szava kedves zene gyanánt hangzott füleimbe. A természet borzasztóan nagyszerű hangversenye meghatá lelkemet, s én még sokáig ott állottam volna, ha mint olyan újonc utasnál, nálam is a tengeri betegség nem jelentkezett volna. De én hamar felgyógyultam , s midőn estve a vacsorát feladták, már oly állapotban valék, hogy atyámmal együtt (a többiek mind betegek levén) roppant étvággyal láttunk hozzá a tíz személyre számított vacsorához. Midőn a hold kikelt hullámpárnái közül, már én a fedélzeten bodor füstöket eresztve sétáltam, gyönyörködve a legszebb látványban, ami éltemben előttem felmerült. Elbájló, isteni volt a tenger így megezüstözve a hold rezgő sugarai által. De én annak szépségét leírni képtelen vagyok, az leírhatlan, arról csak annak lehet fogalma, aki látott viharos tengert holdvilágos éjjelen.

Következő (máj.10-én) reggel szirthegyek tűntek fel a távol ködében, azok a Cap Gülgrád előhegyei voltak.

A tegnap haragos tenger ma nyugodt vala; sima hullámait a méltósággal felemelkedő nap használta tükörül, s Auróra kacér pillanataitól felgyulladt tenger olyanná lett, mintha annak sima lapja gyémánt és türkiz mozaikkal lenne kirakva.

Itt betértünk a várnai öbölbe. Az azt környező hegyek lassanként lefesték magukat a láthatár körvonalán, s nemsokára Várna fehérlő minaretei is feltűntek. Örömem rendkívüli volt, midőn megtudtam, hogy ott nehány órát mulatni fogunk. Ah! Minő érzetek csatáztak keblemben, midőn azon földre reméltem léphetni, hol hajdan őseink csatáztak, hol a papi ármány s a szövetségesek szószegése annyi magyar hősnek ásott rideg sírt, hol a megszegett eskű egy véres példánya marad fel intő szóul az utókornak, hol minden hant felett egy ősnek bolygó szellemét hittem lebegni, kik távol a hontól, idegen földön nem nyughatnak! Véres képei a múltnak, ti könnyeket csaltatok egy hálás ivadék szemeibe, ki eljöve őseinek sírja felett imádkozni!

Közeledve, a város mind inkább határozott alakot váltott. Lassankint a reggel ködéből kibontakoztak a sűrű háztömegek felé magasuló mecsetek fénylő kupjai, s a nyulánk minarétek (vékony nyílvessző alakú torony, honnan az imám imára szólítja a hívőket) s a magas ciprusok zöld obeliszkjei, melyek a városnak sajátságos keleties jelleget adtak. A kikötőben több hajó nyugodott, hol a mi gőzösünk is legördíté horgonyát, s mi siettünk partraszállni, felhasználandók az itt töltendő néhány órát a város futólagos megnézésére.

Várnát csekély magasságú s igen rossz állapotban lévő várfalak környezik, melyeken át több kapu vezet a város belsejébe. Utcái szűkek, piszkosak. Többnyire fából épült házai ízléstelenek s rendetlenek. Egyátalában Várna is, mint minden török város, csak messziről szép, de ha az ember belsejét vizsgálja, minden illúziónak vége van. A pasa komor konákja (palotája) szintén egy idomtalan faépület, s mellette egy szeszélyes alakú torony van, melyen a félhold zászlója lobog. Az üvegoldalú boltokban nagy turbános törökök ásítoznak az édes semmitnemtevés unalmában, hacsak a szorgalmas csubukolást munkának nem vesszük. A bazárban több érdekes csoportozatot láttunk.

Várna felett kellemetes hajlatú hegylánc nyúlik el, ugyanazon bércek, amelyek egykoron őseink hadi robaját visszhangozták. Ott egy omladozott bástyáról feltűnt előttem azon tér, ahol annyi hős kűzde s hala meg, nem mondhatnám a hazáért — hanem Európáért, mely őket a vész percében magukra hagyá, azon hely, melyet a nagy Hunyadi tapodott, s melynek magyar vér termékenyíté hantait.

Most pusztán elhagyatva áll ott a tér. Semmi emlékkő nem jelöli az annyi hőstettek által szentesített helyet. Búsan elhagyottan áll az ott. A természet ültetett oda kegyelemből vadrózsákat s babérbokrokat.

Amily hő volt vágyam meglátogathatni Ulászló sírját, éppen oly nagy volt leverettségem, midőn megtudám, hogy az egyszerű hant, mely a szerencsétlen gyerekkirály elestét jelöli, oly távol van, hogy azon kevés idő alatt, mennyit gőzösünk itt mulatott, nem lehetett megjárni, s így csak bús képzetem vándorolhata el oda.

Hajónkra visszatérve, a tengerészek egyhangú énekléssel húzták fel a horgonyt, s mi újból hasítók a hullámokat, melyeknek nyugodt lapján hosszú habútat véstek a gőzös dobogó kerekei. Csakhamar eltűnt Várna, el az öblöt környező hegyek, s mi újra a sík tengeren voltunk. Csak kék ég s annak nagyszerű tükre, a kék tenger terült el szemeink előtt. — A gőzösünk kéményéből kirohanó füst s a fejér gőz egybeelegyedve fantasztikus alakokat írtak le a levegőbe. Egy-egy játszadozó hal ugrott ki a tengerből — mintha tudatni akarná, hogy ott is élőlények vannak, egy végtelen világ ismeretlen lakói.

Személyzetünk egy török bejjel, egy (török szolgálatban lévő) arab tábornokkal, ezeknek számos szolgáival, csubukcsijjaival (pipahordó) szaporodott. Ezek a fedélzetre terített szőnyegeken pipázással, imádkozással töltötték az időt. Igen keveset beszélgettek. A többi utazók között két francia is volt. Beszédbe elegyedve velök, azon szomorú tapasztalást tevém, hogy honom a művelt világ előtt homállyal van leplezve, hogy rólunk a világ igen keveset tud. Igen örült lelkem, hogy legalább két lényt felvilágosíthaték.

Estve igen sokáig gyönyörködtem a természet nagyszerűségében, s késő éjjel volt, midőn végre Morpheus csábjai által meghódíttatni engedém magamat.

11-én hajnalban felébredvén, kinyitám kabinom ablakát, megnézendő minő idő van, s mily nagy volt meglepetésem, midőn a csak hét órakor elérendő Bosphorus-torkolat világító tornyának messzelővellő tüzét pillantám meg. Pár perc alatt felöltözvén, a fedélzeten termettem, s megpillantám a hajnalszürkület ábrándos ködében Ázsia s Európa határait, melyek mintegy üdvözlendők egymást, összehajolnak. Láttam a tündér regéknek hazáját. Láttam a földet, mely oly sok nagyszerű eseménynek volt színhelye, hol annyi nagy embernek ringaták bölcsőjét, honnan a félvilágnak osztának gyakran parancsokat, hol művészet s hatalom karonfogva sétált, hol a költészet és tudomány versenyre szállt a természettel megszépíteni, felékesíteni a két tenger e nagyszerű kapuját; — felvirágozni azon pontot, hol kelet, nyugat és észak határai összeütköznek egymással, hol ezredévek civilizációjának sírja sötétül. Miért minden mulandó e földön? Miért kell látni ezen földön, a minden szép és nagyszerűnek szülőföldjén, most a zsarnokság éjét sötétleni? Miért kell lelkünk előtt a múltat felidézni, hogy az a jelen nyomorultságát s elsüllyedését elleplezze előttünk? Miért kell leszállni a régi dicsőség mohos sírjaiba, hogy onnan felszedett régi ékszerekkel öltöztessük fel e tájat? Miért kell, hogy azon lelkesedést, mit a múlt költ szívünkben, a jelen előidézte szánalom lehangolja? …

Míg ily s hasonló gondolatokkal foglalkozott lelkem, míg képzetem átrepült a múltnak lezajlott eseményein, azalatt hajónk beérkezett a Bosphorusba. De csakhamar sötét köd ereszkedett le, mely átláthatlan sűrű rétegeivel eltakará szemeink elől a gyönyörű partokat, a fejérlő várokat, s hajónkat megállásra kényszeríté. Lassanként azonban a nap sugarai diadalmasan törtek át a ködtömegen, s feltűnt az Óriás-hegy csúcsa, hol Hercules ágya van, hol Jázon tanyázott kalandos társaival s hol Jósua sírját keresik a török hagyományok. E hegynek alja ködfátyolba lévén burkolva, úgy nézett ki, mint légben lebegő sziget s alatta hullámokon lebegett a Herion-fok, hol Jupiter Urius temploma állott. Feltűnt a szemben lévő parton a régen tizenkét Istennek oltárával ékes Millon-fok, hol most Bujukdere (külváros) áll s alább a régi Lasthenes, hol most a cédrus-koszorúzta Terapia (más külváros) nyári palotái büszkélkednek. De csakhamar újra leereszkedett az irigy köd, s elrejté szemeink elől a tárgyakat, mintha azok tünékeny tündérképek, mintha azok a délibáb csalékony ábrái, mintha azok varázshatalom által felidézett ködfátyolképek lettek volna. Hajónk újból megállott, s oly nedves hideg volt, hogy mi köpenyeinkbe burkoltan is dideregtünk. Egy egész óráig állottunk helyt s gőzösünk haragosan lármázva ereszté ki felesleges gőzét — mintha bosszankodnék, hogy akadályokat mernek elibe gördítni. — Végre a napsugár nyilaival szétlődözte a megátalkodott ködöt, s feltűnt az égnek diadalmas arca, fel a Bosphorus tündérileg szép partjai s gőzösünk víg kedéllyel folytatá tovább útját. Elragadó látvány fejlett ki mind a két oldalon. A hullámokból kiemelkedő paloták hosszú sora vonult el előttünk, ciprus és cédrus erdőkkel koronázott bércek — most mesés alakú várak, mind fényes márvány- szerájok tűntek fel mind a két parton, festői csoportozatokban, mintha Ázsia Európával vetélkednék az elsőség felett.

Többszörös kanyarodásokat téve, mindig szebb és változékonyabb partok között, mindig elbájlóbb s gyönyörűbb panorámák vonultak el szemeink előtt. S mind ez csak bevezetése, előkészítője volt azon isteni látványnak, mely akkor fejté ki túlvilági képeit, midőn az Aranyszarv-öböl torkolatjába legördült horgonyunk. Az itt felmerült tájnak hasonlóját nem tudja felmutatni a föld. Bűbájos kép ez, mely szépségének özönével rohanta meg a szemet. Az ember nem tudta, hová pillantson, mit bámuljon — a kikötőt, hol árbocerdő emelte fel karcsú sudarait a föld minden népeinek lobogóit hordozva tetejökön. Egyfelől Stambul nyúlt el; szögletén a hullámokból kiemelkedő szeráj barna márványpalotája, mely Byzánc császárjai lakta palota helyén áll. Felette egy csomó fantasztikus alakú torony, kúp, oszlopok, obeliszkek, zöld ciprus erdők között. Ezen épülettömegben minden kor építe valamit. Kőből kifaragott története ez az annyi viszontagságot átélt, az annyiszor urat cserélt világvárosnak. Tovább az Aja Sófia büszke dombja — s a véle versenyző — s az ő alakját utánzó szultán Ahmed, szultán Oszmán, szultán Bajazed, s a Nagy Szolimán mecsetjei — ezer égre törő minarettel, emelkednek fel a sűrű háztömegek fölött. Az Aranyszarv öblön túl Galata magos, Genua hatalmáról regélő körtornyával, Péra a követek büszke palotáival s Topána füstölgő ágyúgyáraival s szultán Mahmud kecses dsámijával tünnek fel. S ha e gyönyörű tájról el tudod fordítani szemeidet, ha Európáról Ázsiára vetéd kiváncsi pillanataidat, ott a hullámok közepén egy mesés alakú torony (Leander tornya) emelkedik ki a tengerből, egy függőleges sziklaparton a régi Crisopolis helyén fekvő Skutari festi le bűbájos alakját zöld ciprus rámázatba, alább Kadiköj a régi Calcedon, túl rajta a Mármora kebléből kiemelkedő fejedelmi szigetek, s felettek az Olympus tündöklő ezüst bércei. Minden mit e táj felmutatott új, szokatlan volt, minden sajátságos ösmeretlen jellemet viselt, minden bámulat és csudálatra ragadja a lelket. A szem kifárad a nézésben, a lélek kimerül ennyi nagyszerű behatás hatalma alatt, s a szemlélő hajlandó hinni, hogy egy túlvilági, egy tündérhonba varázsoltatott át.

S e táj nagyszerűsége mellett mennyi történeti események vannak annak minden pontjához kötve! Keletnek egész története itt folyt le.

Hajónkat, két végin felkonkorult orrú, félhold-alakú csolnakok rajzák körül, s lármás zsibongásokkal ajánlották magukat az utasoknak. Végre mi is felrakodva egyre, s búcsút véve a szíves kapitány s útitársainktól, partra szállottunk.

Megérkezvén, a Galacon hallott hírt igazolva találtuk. Nagyanyánk meg volt halva, házait a török papok tartották hatalmas körmeik között. De kit a haldokló anya végrendelete végrehajtójául s egyetlen leánya pártolásául, védőjéül nevezett ki (egy álnok görög) ellopván a felkelhetőket, ékszereket s pénzt, a török papokkal egyesült ellenünk, hogy a számadástól menekülhessen. Ezen hatalmas koalicióval szemben mi elkezdettünk perelni. Ügyvédünk, kit felvettünk, hogy ellenök védjen, megvesztegettetvén, vélek egyesült. S így azon per, mely a jogosság szempontjából tekintve (mivel anyám a boldogultnak egyetlen leánya volt) igen rövid ideig tarthatónak tetszett, elhúzódott s halasztódott. Ezen országban — hol semmi törvény nincs, hol a bírák magukat nyíltan megvesztegetni engedik, hol annak van jogos keresete, ki jobban tud fizetni — perelni igen bajos feladat. Mi naponta jártuk a törvényszékeket, mindenütt zörgettük az igazság ajtajait, melyek nekünk fel nem nyittattak. Én szabad időmet Stambul s vidékének megismerésére fordítottam. Azonban kelet fővárosáról annyi sok jó leírás létezik, hogy én az enyémmel nem akarlak untatni.

Végre hosszas sikertelen pörlekedés közben megérkezett 1848 tavasza, midőn egész Európát átvillanyozta a forradalom szelleme. Hogy a honunkban kifejlődött események hő figyelmem tárgyai voltak, azt te, ki lelkületemet ismered, gondolhatod. Örömmel láttam a nemzet és az uralkodó között létrejött békés kiegyenlítést, s meghatott lélekkel láttam imádott honomat szabaddá lenni vérontás nélkül; — s miután láttam hogy a honnak nincsen szüksége karomra, egy keletre utazó hontársam és barátom fölhívásának engedve, elhatároztam véle csatlakozva beutazni Syriát, Palaestinát, Egyiptomot és Görögországot. […]

Ilyen telhetetlen, határt nem ismerő az emberi vágy. Galacon csak Stambult akartam látni — s midőn feltárta előttem bűbájos képeit kelet városa, midőn múlt nagyságának romjait s jelen szépségét kiaknáztam, akkor tovább óhajtottam vándorolni, akkor Byzánc csak a kapu volt, melyen át kelet bűvös honába akarék át lépni; — s nem volt nyugalmam, míg, szülőim beléegyezésöket megnyerve, útkészen nem vártam az indulási napot.

 

IV. Konstantinápolytól Smirnáig

(Indulás. Gallipoli. Dardanellák. […] Tenedos. Trója. […] Megérkezés Smirnába. Smirna leírása.)

Az indulásra kitűzött nap március 28. volt (1848.) Az az előtti napokon az idő elkomorult. Elkezdett havazni, s fejér palástot öltött Stambul vidéke. Végre feltűnt az oly óhajtva várt nap reggele, midőn gyermeki álmaim teljesülendők valának, midőn én, az eddig fészekben csiripoló madárka, szárnyra kelve, önerőmre támaszkodva, kirepülék az önző világ csábjai s örvényei közé.

A nap dicsőségének egész pompájával emelkedett ki a szétoszló fellegek közül, sugár özönnel öntvén el kelet csuda-városát, mely ily csillogó fejér öltönyében elbájlóan gyönyörű képet mutatott fel. Lelkünket öröm, de futékony öröm tölté el, mert a tavaszi szép reggel változó volt s múlékony, mint az élet örömei. Csakhamar komor fellegek fedék a láthatárt, elkezdett havazni. A vihar elordítá magát. Sokszor oszlának szét a fellegek, utat nyitva a nap kacér sugarainak, de újra elborult s újból kitisztult az ég, egy kacér hölgy változékony érzelmeit utánzólag. Végre megérkezett az indulási perc, (délután öt óra). Szeretett szülőimtől érzékeny búcsút véve, könnyes szemekkel léptem a füstölgő gőzösre, mely néhány perc múlva, horgonyt emelve, útrakelt. Sokáig legeltetém szemeimet Stambulon, melyet nem sokára esthomály és táv rejte el szemeink elől.

Reggel, midőn ébrülénk, már a Hellespontus torkolatjában voltunk, hol Ázsia és Európa partjait kellemesen hajlanak öszsze, egymástól végbúcsút veendők. A nap keleten elvonuló fellegszegélyzet mellől méltósággal emelkedett ki, s első sugárai az egy hegyemelvényen oly festőileg fekvő Gallipoli (Kalipolis) nyulánk minaretein törtek meg.

Közeledve a városhoz, az mindinkább festői alakot öltött fel, két természetes kikötőjét alkotó előhegyeken régi vár s széthányt romok sötétlenek, mintegy beszélve régi kor letűnt eseményeiről. A többnyire veresre festett házak közül kiemelkedő fejér minaretek — s a zöld facsoportozatok honi színeinket viselő, kellemes keverékben tűnnek fel. A város feletti dombtetőre helyezett szélmalmok sebesen forgó kerekei lebegnek a város felett, melynek 60 000 lakosa van s mely régen a török flottának volt állomásozó helye.

Történetileg Gallipoli azért nevezetes, hogy ez volt az első európai város, mely egy századdal Konstantinápoly bevétele előtt az ozmánok kezébe esett. Ugyanis szultán Orkhán Ázsiában tett nagyszerű hódításai után, szegre akasztá a hódító kardját, s alakított birodalma belügyeinek rendezésével foglalkozott. A byzánci császár minden kis-ázsiai birtokainak elvesztése után, miután Theodóra leányát Orkhánnak adta nejül, (1346-i) békét kötött az ozmánok padisahjával. Nyugodtan üldegelt Nagy Konstántinnak fényvesztett trónján, midőn 1357-ben (a hedcsira 758. évében) Szulejman, Orkhánnak hős fia, váratlanul megjelent egy hadsereggel a Hellespont partjain, negyvened magával tutajokon átszállott a szoroson, meglepte Tzimzét (Choirido Castrou) bevette, s az ajándékaival megvesztegetett görögök magok szállíták át hadseregét Európa partjaira. Ezalatt a császár összevesz sógorával — s a helyett, hogy Szulejmán ellen nyomulna, őtet segélyre hívja fel Palaeologus (sógora) ellen, ki trónját fenyegette. Szolimán 10 000 emberrel Ainos mellett Palaeologus seregeit szétveri — s a császár Kantakuzen alkudozni kezd Szolimánnal Tzimze visszaadása felett. Már a fizetendő összeg is (10 000 arany) megvolt határozva, midőn egy földingás ledönti Kalipolis falait — a nép rémülten menekül, s Szolimán seregei Akcsekey és Gházi Fászil vezetése alatt bemennek a lakóitól elhagyott városba. Ezen esemény félbeszakasztotta a Tzimze feletti alkudozásokat. Szolimán nagy sereggel megjelen Kalipolis alatt, leomlott falait felépíti — beveszi Rodostót, Bulairt, Konurt, Malgarát, Ipsarát, s hogy Byzánc is ekkor az ozmánok kezébe nem esett, Szolimán véletlen halálának lehetett köszönni. Midőn a könnyelmű császár Kalipolis elestét, a Fekete-tenger és a görög kereskedés kulcsának az oszmanlik kezébe esését megtudta, azzal vigasztalta magát: hogy csak egy disznóólt és egy borkancsót vesztett el, értvén a Justinianus építette híres pincéket, melyeknek szírtbe vésett üregei most is láthatók. A nikápolyi szerencsétlen csata után, midőn a villámos Bajazed királyunk, Zsigmond és VI. Károly seregeit megsemmisíté s midőn Zsigmond a velencei flottán menekülve (melyet a török megtámadni nem mertek) elvonult Gallipoli közelében, Ilderim Bajazed (a villámos Bajazed) kiállítá a város falaira számos foglyait s gúnyosan kiabálta e szerencsétlen királyunknak, hogy nem váltaná-é ki azokat. Most azon falak, melyen a villámokat szóró szultán a magyar hősöket gúnyképként kiállítá, összeomlottak, s azon hatalom, mely előtt Európa akkor rettegett, szintén omlandó félben van.

Gallipoli előtt semmisíték meg 1416-ban a velenceiek a török flottát (I. Mohamed kormánya alatt), melynek következtében Velence a köztársaságra előnyös békekötésre kényszeríté a szultánt. És II. Murád, közönségesen Amurát, kormánya alatt 1421-ben Düzme Mustafa ki I. Mohamed ( II. Murád atyja) alatt, mint a szultán testvére fellépett, de Thesalonikánál legyőzetvén, a byzánci császárnál fogva tartatott, a görög császár segítségével bevette Gallipolit, de Ulubádnál legyőzetvén seregei, Gallipoliba zárkózott be. Szultán Murád a véle szövetséges új phócisi genuai gyarmat hajóin szállott át a Hellesponton Düzme Musztafa ellen (Musztafa 80 000 aranyat ígért Adorno Adnorálnak, ha a szultánt megöleti vagy kezére keríti, de a becsületes genuai visszautasítá a nemtelen ajánlatot, s a szultán testvérileg átölelte őtet.) Gallipoli falai alatt Düzme Musztafa seregei megverettek, s ő maga (kincseivel együtt menekülvén) elfogatott s Adrinápolyban felakasztatott. A görög császár álnokságát megbosszulandó, a fiatal szultán Byzáncot ostromolta, s ekkor a görög császár által Ázsiában támasztott forradalom (Musztafa, a szultán testvére fellázadt, Nicaeát bevette s Bruszát fenyegette) vagy más görög történészek szerint a Szűz Mária megjelenése az ostromolt város falain menté meg Byzáncot, hogy Mohamed el Fáthi hajtsa végre az atyja által megkezdett művet s a byzánci hatalom sírját megássa.

Gallipoli közelében több szabályszerűleg egymás mellé helyezett kerek domb van, melyeket közönségesen a trák királyok tumulusainak tartanak.

Gallipolit (egy órai mulatás után) elhagyva, s a szorosba, mely Báhr Szefid Bogáhszinak hívatik törökül, beérve, csakhamar feltűnt az ázsiai parton Lampszaki, egy igénytelen falucska, mely a régi Lampsacus helyén fekszik s véle csaknem szemben van egy völgy, melyet a Karaovaszu foly keresztül. Ezen szerény patakocska, mely most zöldellő berkek között törtet a tenger felé, a régi Aigospotamos, melynek torkolatjánál semmisíté meg Lysander az atheni hajóhadat[…]

Az Aigospotamost, hol a világ legdicsőbb néphatalmának ásták meg sírját, elhagyva s egy más völgyecskét az ázsiai oldalon, melyet a Muszakefi-szu (a régi Practius) foly keresztül, s egy mást, melynek berkei között a Burghás-szu (a régi Perkoté) folydogált s melyek árnyában több regényesen fekvő faluk vannak elrejtve, elhagyván, a szembelévő parton (európai oldal) Gaziler Iszkeleszit (a győző kikötőjét) értük el, mely ezen nevet arról nyerte, hogy Szolimán 40 elszánt követőivel itt szállott partra. Egy kissé alább egy dombtetőn Tzimze vagy Zemenik (a régi Choirido Castrou) romjai láthatók, hol legelőbb tündöklött Európa partjain a félhold (mint fennebb látók). Itt van a parton Szolimán sírja, ki egy sólyom-vadászat alkalmával lováról leesvén, nyakát törte. Alig van sír Törökhonban, mely nagyobb tisztelet tárgy lenne, mint a birodalom második vezérjeé, ki az oszmánok hatalmát Európába átplántálta. A Mekkába zarándokoló hadzsik azt, mint egy nagy tiszteletben álló szent sírját, meglátogatni el nem mulasztják. Még halála után is Törökország megmentőjévé teszik a népregék. A hitetlenek kiirtással fenyegették az izlámot, úgymond a néprege, s 30 000-en partra szálltak Tuzlánál, midőn Szolimán fejér lovakon ülő égi hősök kíséretében megjelent, s őket a tengerbe dobta, (ezen rege alapja valami velencei partra szállás lehet).

A parti hegyek az európai oldalon kopárok; ellenben az ázsiaiak apró bokrokkal borítvák, s kellemetes hajlatú láncolataik felett a Taurusok kéklő bércei tekintgetnek át.

Akbalta Limánt, a Koilia és Maitoi (a régi Madytas) öblöcskéket, melyeknek előfokain hat igen jó fekvésű s az újabb rendszer szerint báró Tóth francia ezredes felügyelete alatt épült várerősség van tátongó ágyúival, elhagyván s néhány regényesen fekvő s szélmalmok környezte falut szemeink előtt elvonulni látván nyolc órakor értük el a Dardanellákat, azon mesés alakú várakat, melyek a tengerszorosnak új nevét adták, s amely csak európaiaktól használt nevét, hihetőleg, az ide nem messze feküdt Dardanus várostól nyerte. Itt a tengerszoros 2000 öl széles; a két vár között egy nagy lánc volt, melyet gépek segítségével megfeszítvén, a tengert elzárta, de 1806-ban, midőn Ángolhon szultán Szelimet a Napóleon elleni szövetségre akarta erőszakolni, a Dukworth parancsnoksága alatti angol flotta a lánc és a vár ágyúinak dacára behatolt, a láncot egy nagy olló segítségével kettévágta, s az most s stambuli fegyvertárban a rágódó rozsdával birkózik a régi dicsőség felett.

Az ázsiai parton lévő vár Szultán Kaleszinak vagy Kilidel Bahrnak (a szoros kulcsa) hívatik, s mellette egy 2000 házat számláló, gyönyörűen fekvő városka van, mely Csanak Kaleszinek (Korsó-vár) hívatik s ezen nevét arról nyerte, hogy itten készülnek az egész török birodalomban híres (zöldmázos-aranyozott) korsók. Az európai parton lévő vár Cselit Bavrinak (acél erősség) hívatik s mellette egy szikla-oldalra fektetett s ciprus erdővel környezett hasonnevű falu van. Mindkét várat, melyek mozdíthatatlan kőgolyókat vető ágyúikkal ma nem sokat érnek, II. Mohamed építteté Konstantinápoly bevétele után.

Ezen várakon alól a Nagura Burnunál (Nagura-fok) a szoros látszólag legkeskenyebb: 375 öl széles s közhiedelem szerint ez a hely, hol Sestos és Abidos állottak, hol Leander, a kedvese által tartott fáklyától vezéreltetve, minden éjjel átúszott a szoroson; de egy alkalommal a vihar meglepte, s a tengerbe fúlt. Reggel Hero, ki a parton epedve várta kedvesét, midőn megpillantá Leándernek tengeren lebegő hulláját, a halálban is egyesülendő kedvesével, a tengerbe ölte magát. Néhány ezredévvel később Lord Byron is átúszta e ponton a Hellespontot (egy óra tíz perc alatt) új babérral ékítvén fel az önfeláldozó szerelem oltárát.

Itt halt a tengerbe Helle, ki a szorosnak Hellespont nevet adta; ti. Phryxus és Helle Athanas thébai királynak voltak gyerekei. Mostohaanyjok, Ino üldözése elől megszökve, magukkal vitték a híres aranygyapjas kost. Helle e nevét viselő tengerbe halt. Phryxus Cholchidába szerencsésen megérkezvén, a kost Mársnak áldozta, s a Zodiakus jegyek közé helyeződött. Ezen kos gyapját visszavivendők szálltak tengerre a félelmes Argonauták.

Itt van közhiedelem szerint azon pont, hol Xerxés hidat vert. Itt szállott át néhány millió harcnok Göröghon leigázására, s hat hónap múlva azon zsarnok, ki láncot dobatott a tengerbe, hogy azt bilincsbe verje, ki megkorbácsoltatá a hullámokat, ki hegyeket vágatott le, Salamisnál megveretettvén, remegve futott vissza hídjához, melyet a megkorbácsolt tenger összetört, s Ázsiának büszke ura egy nyomorult halászhajón menekült át Ázsiába, remegve, nehogy azon görögök kezébe essék, akiknek meghódítását gyerekjátéknak hitte. A hajlongó rabszolgák között felnőtt zsarnok nem tudta, hogy egy szabad nép legyőzhetetlen, hogy nem a durva anyagi erő, hanem a szellemi túlnyomóság tesz egy népet valódian naggyá. […]

Itt szállott át Nagy Sándor hadserege Parmenio vezetése alatt Ázsiát meghódítani. Szóval ez volt útja minden Ázsiából Európába s Európából Ázsiára intézett hódításnak.

Alább van a Jenicser Burnu (Jenicser-fok) a régi Promontorium Rhetum, hol a nagy pajzsu Ajax van valahol eltemetve. […]

Tíz órakor értük el a Dardanellák torkolatját, hol IV. Mohamed építette két erősség emeli fel rovatkos bástyáit, melyeket a nevezett szultán 1659-ben, a velencei hajóhad előtt bezárandó a szorost, épített; de amelyek most hanyatló állapotban vannak s inkább ékítményéül, mint védelméül állanak ott. Európai oldalon levő Szedd Bahr (tenger-gát), az ázsiai Kum Kaleszinek hívatik. […]

Ezután az ázsiai part közelében haladott gőzösünk. Ott, hol a part meredek függőleges szirtokká emelkedik fel s melynek tetején most a büszke fekvésű Jeniköj helyén állott hajdon Sigeum városa, s egy kissé alább van a hasonnevű fok, hol Achilles és Patroclos vannak eltemetve. Sírjaikat egyszerű földdombok alkotják, de azért azok a világ legnagyobbszerű síremlékei, mert Homerus által énekeltettek meg.

A lapályos Mavliát, a régi Calidnaet (kis szigetke) elhagyva, a veres boráról híres Tenedos tűnt fel zöld hegyeivel; a hasonnevű és igen festőileg fekvő város előtt egy, a velenceiek által épített vár szeszélyes bástyái emelkednek fel. […]

Tenedosszal szembe terülnek el a trójai partok. Túl rajtok az Ida-hegy (törökül Kara-dag) fellegekbe burkolt bércóriásai tornyosulnak fel. A ködborongta téren egy oszlop emelkedik fel messze ellátszó romtömeg közül. Egy tenedosi görögtől kérdezvén, hogy az mi? Ő azt felelé: Priamus palotája. Tehát ott feküdt valahol Trója, azon hely, melynek egy hadjárat teve nevezetessé; egy hadjárat, melynél az őskorban bizonyosan voltak más jelentékenyebbek, de hiányzott egy lángeszű Homérusok, ki a feledékenység homályából kiemelve, átadta volna az utókornak, bámulandó jelenségül; hiányzott egy isteni költőjük, ki égi lantján elzengte volna a hősök csatáit, ki a földi lényeket istenekké magasztalta volna félvilágot betöltő énekei által. […]

Éjfél után érkeztünk meg Smirnába. A hold ábrándos fénye rengett a messze terjedő városon, s a háta mögött sötéten felemelkedő Pagus hegyen az Acropolis sötét bástyái, mint meganynyi rémalakok tűntek fel. Lőrései s idő véste üregei a hold fényétől megvilágítva mint óriáskoponya üres szemüregei bámultak a távolba, s ott állottak sötéten, mint a múlt századok élő szellemei, őskorról regélők egy őket értő léleknek. Az egész természeten azon költői csend uralkodott, mely a lelket meg szokta hatni, s én ott állottam elragadtatva, s mozdulatlanul hallgatám e néma beszélők nyelvét. A tenger nyugodt volt, mint óriási tükör, s a hold rajta egy hosszú ezüst utat festett le, melynek vonalán milliárd reszkető gyémántok ragyogtak. A városban egy-egy álmos lámpa pislogott, s a hullámok keblén hosszú vonalban nyúlt el sugára, mint ezen főútba vezető ösvény. Egy kis halász-sajka, mint szerelmi találkára menő hattyú, félénken úszott a habokon, mintha remegne annak sima arcára redőket vonni, s utána tűzszikrák sarjaztak. Én követém az éji magános utast szemeimmel, s mintha nem lett volna elég, hogy csak a szemen átrohanjon a gyönyör a lélekre, elkezdett egy rezgő panaszos hang dalolni a csónakban, s a szemre irigykedő fül elvivé a panaszos dallamot, mely talán a hont és szabadságot siratá, a lélekhez, s én könnyeket éreztem kigördülni szemeimből. A szív tele volt, s ki kellett, hogy öntsön csatornáján. Még sokáig álltam ott, elküldve emlékem kóbor madarait a távol hon tájaira, míg végre Morpheus elküldé kacér leányait, s azok addig kéjelegtek körültem, míg ellenállhatlan csábjaikkal meg nem hódítának.

A következő napot egészen Smirnán töltvén, elég időnk volt azt megjárni, s így annak rövid leírását közlöm.

Smirnának 160 ezer lakosa van, kik a különféle nemzetiségek szerint feloszolva, egymástól elkülönözött negyedekben laknak.

A török városrész a Pagus hegyoldalán terült el ciprus erdeivel, színes házaival, s nyulánk minareteivel, melyek közül több igen szép mívű porcelán mozaikkal van felékesítve. Mindenütt magas platánok árnyában csergedező kutak körül csubukoló s kávét szürcsölő, becsületes arcú törököket lehet látni boldog elégültség kifejezésivel arcaikon. Egy-egy befátyolozott nő vizet merít ősalakú korsójába, s végigtekint ezen hallgató lényeken, de nem találkozik egy szem is, mely az ő égő szemeinek szerelmet szóró nyilaival találkoznék, mely azokat felfogva a szívhez vezetné, nem, mert az ott ülök hacsis és opiumtól éber álmodozásokba égbe ragadtattak, s ott ők égi hurik társaságában mulatoznak; a föld aprólékos nyomoraival, szenvedéseivel nem létezik számokra, minden mennyei, mit éreznek, boldogság és elégültség tölti el lelköket, s Allah neve elhangzik ünnepélyes hangon a minaret tetejéről, ő felkél, eltántorog isten házába, s áldja istenét az élvezett boldogságért, s aztán visszatér plátánjai alá ébren álmodozni. Minő boldogok ők!

Innen felmásztunk a Pagus hegyre, melyet a régi Acropolisnak omladozott falai koronáznak. A most látható falak többnyire velencei korból valók (meglehet a johanniták korából). Csak itt-ott lehet az ősrégi falakat felösmerni alapjában. A vár közepén egy mecset omladó félben lévő falai állanak. A félholdat letörte tetejéről az idő kemény keze; a falakat ékített feliratokat s mozaik ékítményeket letörölte a századok vén sántája viharból készült mankójával, s ott áll Allah háza elhagyottan, mintha mondani akarná, hogy az én időm is lejárt, s helyemet más foglalandja el; mert hinni kell, hogy itt is mint mindenütt fel fog ragyogni a szabadság napja, hinni kell, hogy ezen szép éghajlatú ország nem fog mindig a zsarnokság sötét éjébe elmerülve lenni.

Felmásztunk, (útitársammal) egy bástya tetejére, s onnan oly kilátás tűnt fel, aminőt nem mindennap szemlélhet az ember. A hegy alatt közvetlenül Smirna terült el félhold alakba hajoltan a tengerre. Sűrű háztömegei közül fénylő kúpok, magas minaretek, zöldellő ciprusok s a konzulok zászló-árbócai emelkednek fel. Túl rajta a nagykiterjedésű öböl gyönyörű hegyeivel tűnik fel, melyek sötétkék palástba burkoltan, a hasonszínű ég és tengert rámázzák körül. Egy-egy fehér vitorláshajó, mint mozgó vár lebeg, hosszú árnyat vetve a nyugodt hullámokra, s a láthatár végpontját a durlaci, spalmatori (Agnusszi) szigetcsoportok, s a Delphinion és Klazomenae fokok zárják el. Hátul a Meles és Hermos völgye mélyül el magas hegyek közé, s nem messze a Pagustól egymással egyesülvén, a két folyócska mint boldog szerelmespár karonfogva sétálnak el jegenye, platán és babér berkek árnyában a tenger keblébe. — A Pagus hegy aljában egy hosszú vízvezető magas ívei nyúlnak el s nem messze tőle a stadiumnak sziklába vésett padjait láthatni, azon stadiumot, hol Policrat vértanúilag meghalt. A színháznak némi jelentőtlen romjai, s az Acropolis közelében néhány oszlop-töredék Jupiter itt állott templomából: ez körülbelül az, mi a régi Smirnából Kis-Ázsia városainak királynéjából fentmaradott.

A török fertályon alól a zsidók ronda lakjai vannak, s azon alól az örmény és görög városrész jön. Ez 1840-ben egészen leégvén, most új terv szerint szabályszerűleg épültek fel párhuzamos utcákkal, emeletlen, falusi kinézésű, s kerttel környezett házakkal. A kapuk előtt szép smirnioták nevetnek az utasra, s néznek oly szemekkel, melyeknek tekintete belényilallik a szívbe; dicséretökre légyen mondva, nem olyan vadak mint másutt (még Stambulban is).

A konzulok díszes lakjai s a nagyobb kereskedők boltjai, comptoirjai a tengerrel párhuzamosan elvonuló főutcában vannak. Ezen utca végén van a nagy kiterjedésű, s igen gazdag Bazár, s a híres füge-raktárok (azt mondanom sem kell, hogy a smirnai füge az egész világon leghíresebb s hogy azt faskatulyákba bepakolva mindenfelé elviszik hajókon); a füge szüret korában több nagy hajó jön Amerikából is átszállítani az Óceánon túl Smirna mézes fügéit — s végre a város déli szögletén van egy erősített nagy laktanya, s a pasa fából készült konakja (lakja), mely hasonlít minden más veresre pingált török szerájhoz. […]

Ma Smirna, Stambul, Damaskus és Kairó után a török birodalom legnagyobb városa; főútvonala Kis-Ázsia kereskedésének, s kikötőhelye Kis-Ázsiának.

A sok járás miatt elfáradva és megéhezve, egy olasz locandában (fogadó, étház) egy halom makarónit obligátó stufátával evén, szieztázni elmentünk a karaván hídhoz, mely a várostól egy félórányira van a Hermos bájos partján. Itt lombdús kertekben a folyócska partjára épített kávéházak előtt szokott sétálni Smirna lakossága. Soha több szép nőt egy csoportban nem láttam, mint itt; de mind ezek az utasra nézve futékony tünemények, melyek elrepülnek a bámuló szem előtt, s az árva szív hiába keres ott tanyát; távozni kell, „Itt nincs számodra hely." Ti szép angyalai e bűvös országnak, ti talán nem is tudjátok, hogy sok ezer évvel ezelőtt itt ezen patak partjain zengte el isteni dalait Homér, a szegény és vak dalnok, azon dalokat, melyeket az emberiség soha el nem feledend, míg a szép, a nagyszerűnek fogalma el nem enyészik a földről, míg szeretet és lelkesedés honol a szívekben. Ha elkölcsönözhetném bár néhány percre isteni lantját a költők ősatyjának, lábaitokhoz ülnék, s oly szívhatóan énekelném el a szerelem nélküli élet ridegségét s búsvoltát, hogy bizonyosan valamelyik közületek megszánna, s viszonszeretet után sóvárgó szívemet megértené; de a költő isteni nyelvét nem bírván, emberi nyelven nem merek hozzátok szólani.

A hídon e percben hosszú karaván vonult át; több száz, csengő szerszámokkal s csigákkal felcifrázott tevét vezetett egy kis, szamáron ülő, nagy turbános, ázsiai török. Ez szerencsémre eszembe juttatá, hogy én is csak utas vagyok e honban, kinek nem szabad Venus temploma előtt ácsorogni. Felkelék tehát, s visszamentünk füstölgő hajónkra, mely útkészen állott.

 

XLI. Konstantinápolytól Bruszáig

(Elindulás, reggeli ima. Fejedelmi szigetek. Rodosto, a régi Perinthus. Boz-Burnu a régi Promontorium Posidonium. Mudányai öböl a régi Sinus Cyanicus. Cyzicus. Mudánya a régi Myrthea. Gömlek a régi Cios. Kurtul Dere, Csárszikazi-dag. Kinézés a Torik Dervendtől, Demirdás. A bruszai tér. Megérkezés Bruszába.)

Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó; rég ígérem, hogy a „Közlöny" tárcájának számára elküldendem bruszai kirándulásom leírását. Ezen ígéret sokáig hevert a feledés poros polcán, most hanyag emlékem ott takarítgatni kezdvén, ráakadt, s én sietek beváltani szavam, küldöm tehát ezen igénytelen kirándulás leírását; ha hasznát veheted, ha találsz valamit benne közlésre méltót, vedd igénybe, ha nem, dobd azt előbbi helyére, a feledés poros polcára.

Egy Bruszán lakó barátomtól meghívást kapván egy vadászati kirándulásra, összeszedtük vagy hárman magunkat, mind magyarok, mind férfiak, mind hű és hazafiak, s egy őszi szép reggelen sajkába kerekedve (mert hosszas készületekben — mi a magyar ember sajátja — eltöltve az időt, a hajnalban induló gőzösről elmaradtunk, s a következő gőzöst bevárni egyikünknek se volt türelme) elhagytuk Galatát. […]

A kikötőből kihaladva, a Mármora sík tükrén láttuk vissztükrözni a Boszphor szirthegyei mellől kiemelkedő napot, mely megjelentével az egész természetre bájfényt áraszta el, melynek fénylő sugarai előbb megaranyozzák s lassanként szétoszlatták azon ábrándos ködfátyolt, mely a szemnek határtalan fővároson lebegett, melynek sötét ciprusok árnyalta tarka háztengere közül büszkén emelkednek fel, mint megjegesült ezüst hullámok a mecsetek fénylő kúpjai, s a minaretek ezrei, melyek így a naptól megaranyozva, mint megannyi arany dzsidák tűntek fel, melyeket ezüst sisakú óriások tartanak kezeikben, s ott ezen új világ csudaszerű művei között egy sötét kőszál emelkedik ki, büszkén mint a múlt iránytűje, ez a Theodosius által győzelmeinek emlékére idehozott obeliszk, ezen hátul egy hosszú, egy időbarnított, zöld indákkal benőtt ívezet magasul fel az eltörpülő szerájok felé, s magas ívein át élénk ellentétben láttatja a kék eget, ez a Valens vízvezetője; alább egy nagyszerű, egy fénylő kúp emelkedik fel, mely mellett oly rosszul állanak a minaretek, s mely mintegy szégyenlve hordja hátán a félholdat, ez az Aja Sófia, s ott a tenger sima tükrében lefestik magokat Byzánc falainak rovátkos s időrongált bástyái, mintha figyelmeztetni akarnák a bámulót, hogy mi is itt vagyunk, hogy felmutassuk azon letűnt világot, melynek romjaira van építve ezen jeleni csillogó fény, ezen sok gyenge fércmű, melyek aligha oly soká dacolandnak az idővel, mint mi, melyek aligha oly szilárd, s kitartó regélői leendnek koruk dicsőségének, mint mi; alig nehány század s már kezdenek kivénülni korukból, még néhány század s ők elporlandnak, s mi akkor is ott fogunk állani, mi akkor is ott leendünk, hogy a múlt napját visszatündököljük.

S ha Európáról Ázsiára vetők pillanatainkat, ott egy egészen más kép tűnt fel; a hullámokból egy fantasztikus alakú torony emelkedik fel, csodás lak a víz közepén, melyhez csodás meséket köt a nép a szép királyleányról, Leanderről, kinek születésekor megjövendölék a jósok, hogy egy kígyó marása által fog meghalni, s apja ezen tornyot építé a tenger közepében. Itt nevelkedett fel a tündéries szépségű nő, már felnőtt s szépségének híre heted hét országra elszárnyalt, s mindenfelől csődültek a kérők; a király kiválasztja végül a legvitézebb leventét, ki vetélytársait mind legyőzte, s ez leendő menyaszszonyának egy kosár virágot küld, de az álnok kígyó a virágok közé rejtezett, mérges fullánkjával megölte a menyasszonyt, s a lakodalmat torrá változtatta.

Ott van tovább függőleges szirtekre fektetve Skutari cipruskoszorúval fején, közötte s Európa partjai között nyújtózik el a Bosphorus mint tündér folyam, melynek partjain ezeregyéjszakai paloták pompálkodnak… alább magas platánok árnyában nyújtózik el egy völgy, Hajder pasa vagyis azon hely, honnan Törökhon fénykorában az Ázsiába törő hadseregek összegyűltek, most mekkai karavánok induló pontja; ott buzog fel egy forrás, melyet régen Hermagoras kútjának hívtak, mellette van Kadiköj, a régi Calcedon, melynek lakóiról azt mondta az orakulum, hogy vakok, midőn Byzánc helyét ezen mondattal jelölte ki: „a vakokkal szemben," s vakoknak nevezte pedig azért, mert az Aranyszarv-öböl melletti gyönyörű helyet városuk építésekor nem látták; felette van a gyönyörű kinézésű Csámlicsán, a régi mons Aphasios, hol táborozott a Calcedont ostromló perzsa had, s honnan ásta azon földalatti menetet, melyen egy szép éjszakán a város közepén jöttek ki Darius katonái… alább egy messze benyúló földnyelven (Fener bakcse) egy csoport zöld fa koszorúja között az én lakom; — itt kéregete valahol, hajdan fényes palotájának most is látszó romjai között alamizsnát Belizár, itt verte meg Mythridates Cotta által parancsnokolt hadseregét Rómának, itt állott bent a hullámok között Venus Marinának oly nagy tiszteletben állott s igen fényes temploma, melyből most csak egy halom kő — a tengeri madarak kedvenc helye — van még meg, szép oszlopait elhordatták a szultánok, hogy mecseteiket fölékesítsék vele. Továbbá a Marmora nyugvó hullámai, s felettek egy csomó sziget a levegőben felakasztva; (midőn a Marmora arca redőtlen, a szigeteken innen a víz mintegy bemélyülni látszik a szigetek alá, mintha alattok járna át, úgy hogy azok gyakran egy oly délibábi képet mutatnak, egy oly optikai csalódást idéznek elő, mintha a levegőben függnének) ezen szigetek, melyek most a fővárosiak kedvenc mulató helyei, Byzánc korában a száműzöttek sötét szirtei voltak, hol I. Romanus császár, hol a szemeitől megfosztott Romanus Diogenes nyomorban haltak el, hol Szent Methodius hét évig raboskodott, hol Romanus Lacapenus, s fiai száműzetve éltek, hol Irene, a nagy császárné egy sötét kolostorba volt zárva, hol Harun-al-Rashid, hol IV. Michaels neje Loos Zoé, s Anna a Comnenek anyja voltak bebörtönözve. Ezen szigeteken túl a Boz-Burnu (a régi Promontorium Posidonium, mely a Cyanicus öbölt az Astacenicustól elválasztá) hegyei fölött az Olymp havas bércei gyönge pírral visszatükrözék a nap sugarait, mintha szégyenlették volna, hogy a sokkal alacsonyabb. De közelebb lévő parti hegyek nem sokára elrejtendik szemeink elől.

A természeten ünnepies csönd uralkodott, csak a habok loccsanása, hajósaink egyhangú éneke, s a fejünk felett keringő vészmadarak éles süvöltése zavarta azt meg; mert mi részint az előttünk elterülő táj nagyszerűségétől meghatva, részint az álom karjai között szenderegve nagy zajt nem ütöttünk, a kopár Nyandronk (a fejedelmi szigetek egy lakatlan szirtjét, melyen több sziklába vésett, s szép faragásokkal ékített byzánci sírok vannak, s melyről egy felleg tengeri madár repült fel rémítő zajjal közeledtünkre) elérve, egy dél-keleti szél kerekedett, s hajósaink fölszedve evedzőiket örömtelt arccal húzták fel vitorláikat, s a mi szárnyra kapott csónakunk sebesen hasítá a habzó hullámokat, de ezen dicsőség nem soká tartott, mert Zephír visszahívta sötét barlangjába a kacér szellőcskét, s hajócskánk e fölötti szomorúságában leereszté szárnyait, s evedzőlábain ábrándozva, lassú-búsan haladott előre, s mi csak másnap reggel értük el a Boz-Burnu festői szirteit, melyek a nyugvó tenger tükrében festék le fantasztikus alakjaikat. Ezen fokot meghaladva a mudányai öbölbe (Sinus Cyanicus) tértünk fel, vizünk nem levén, s hajósaink az egész éjeni evedzésbe elfáradván, itt horgonyt vetettünk s partra szálltunk, ott egy ős platán, (mely egyedüli fa az egész vidéken) alá letelepedve, igen jó étvággyal reggeliztünk. A legszebb kép fejté ki magát a reggeli ködből, a parton gyönyörűen fekvő falvak tűntek föl kétszeres alakban, mint Janus arca, a valóságban vígkedélyes nevető fiatal alakban, s a hullámok fénylő lapján komoly ábrándos színezetben, homlokukon redőkkel, s sötét sziklák alkotta bozontos szakállokkal; fölöttük hegyek, melyekre gyönyörű színkeverékű palástot ölte a természet, s ezeken túl mint magas rém emelkedtek fel az Olymp jegesült csúcsai, egy- egy fejérlő gálya, s a láthatár vég pontján a Mármora szigeteinek éggel összeolvadó hegyei.

A messze távolban egy vonal, a rodostói partok, a régi Perinthus, mely Fülöp seregeinek háromszor állott ellent, később Rákóczi s sorsüldözött társainak menhelye, emlékes város, mely a világhódító zsarnokot feltartá útjában, mely a száműzött szabadságot ápolá keblében; s mely sírt ada azoknak, kik hazájokért hazátlanokká lettek.

S ott szemben a cyzicusi félsziget, hol az argonauták az őskor ezen regés kalandorai partra szállottak; […] Cyzicus egyike volt a legnevezetesebb kikötőknek, Rhodus, Marsillia és Carthagóval vetekedő. Byzánc kormánya alatt a Mysiát és Tróját magában foglaló Hellespont kerület fővárosa volt, most egy elhagyott s elfeledett romhalom, melyről a törökök azt mondják, hogy a dzsinek (szellemek, tündérek) városa volt egykoron.

Itt merengett el egykoron Szolimán pasa, a hódító Orkhán fia a telehold megvilágította romokon, s midőn lenézett a tenger mélyébe, melynek nyugodt lapján letükrözték magokat a márvány oszlopok, a repülő fellegek, úgy tetszett neki, mintha azok a hullámok alatt épült paloták, templomok lennének, melyek körül hajóhadak vitorlái evedzenek; — a hullámok loccsanásait ő titokteljes hangoknak hitte, s a háta megett felötlő hold egy hosszú fényszalaggal köté össze Ázsiát Európával; azon hold volt ez, mely Edebali sejk kebléből atyja keblére szállott, itt ragadta meg az ébren álmodozót a világuralmat igérő álom (Oszmán álma, melyről később) emléke, s ő itt ezen romoknál elhatározá Európát Ázsiával összekötni a félhold uralmának fényszalaga által, innen indult el s nemsokára (mint később meglátandjuk) átszállva a Hellesponton, Tzymze falain fénylett az oszmánok félholdja.

Cyzicust a törökök Ajdincsiknak (holdvilágosnak) hívják, talán Szolimán éber álmodozásának emlékeül. […]

Egy órai ittmulatás után újra csolnakunkra ültünk s vitorláinkat felhúzva, kedvező széllel sebesen haladtunk a mindig keskenyülő öblön felfelé, jobbról Triliat, egy sziklán büszkén fekvő falut, Mudányát (a régi Myrthea), a baloldalon pedig az egy festői hegykebelben rejtett, s gyógyforrásairól híres Armutlit (körtvélyes, a régi Anchor) hátrahagyva, délután egy órakor érkeztünk meg Gömlekre, hol partra szálltunk.

Gömlek a régi Cios vagy Kios helyén fekszik, melyet az argonauták egy társa, Kios épített. Hercules szeretett barátja Hylas a bruszai meleg források felett örködő nimfák által itten raboltatott el, midőn egyszer megszomjazván, partra szállott vizet keresendő, s Kios lakói sokáig tarták meg az Arganthontis erdőben (most Katirli dag) Hylas elraboltatásának emlékünnepét, midőn a thyrsust forgató kar Hylas nevét kiábálta. Eddig megy a mithoszi hagyomány.

A régi Ciost Hymeas, Darius vezére, rombolta le. Prusias más várost épített helyére mely Prussias ad mare- nak hivatott.

A keresztesek korában Kibotos, Civitot és Civizum név alatt fordul elő, s hogy jelentékeny s igen erős hely volt, látszik abból, hogy Szultán Oszmán kétszer ostromolta sikertelenül, s csak Orkhánnak sikerült azt bevenni. Most Gömleknek — ing — neveztetik, s e név onnan ered hogy a Gömlek feletti hegyoldalban egy oly földsuvadás van, mely a távolból tekintve egy kiterített ing alakját mutatja fel:

Jelenleg egy regényesen fekvő kis városka, mindenfelől a legszebb és legfestőibb olajberkek koszorújába foglalva, fölötte a magas Kizdervend dag (a régi mons Argathonnak egy lánca) fantasztikus sziklahegyei tornyosulnak fel. A város ezelőtt két Strabo LXII. 8 Herodot LV. 122 Strabo LXII. 3 Alexis Comnena Albert, acques Gesta dei per Francos Hanoviae 192. p. Guilbert, 484. p. évvel egészen leégvén, most egészen újból épült fel; egy közepéni dombocskát, egy a velenceiek által épített négyszög vár barnított bástyái koronáznak. Gömleknek nehány meleg forrása is van. Lovakat fogadva a legfestőibb olaj-berkek között, s a legszebb kinézést élvezve, másztunk ki a Terszana dagon (hajógyár hegyen, mely nevét attól veszi, hogy aljában a kormánynak egy magas falakkal kerített hajógyára van), melyről a bájos engürüi völgybe szálltunk, hol van az olajberkek festői lombjai között elrejtve a hasonnevű kis falucska. E völgyet minden oldalról bokor borította halmok környezik, melyeken kíváncsian tekintgetnek át az Olymp havas csúcsai, az utat természet alkotta vad szőlő lugasok fedik, melyek mindenféle felfutó virágokkal ékítve, igen barátságos s vonzó képet adnak a hallgatag völgyecskének.

Innen a szűk és magas hegyek környezte Kurtul-Derébe tértünk, hol egy csodaszerű szirtél vonta magára figyelmünket, mely egy gúla alakú hegynek egyik szögletét képezi, ez szabályszerűleg egymás felé helyezett sziklalapok alkotta lépcsőzet, mely magasan kiemelkedve egészen a hegy tetejéig nyúlik fel, mintha az valamely óriás számára alkatott lépcsőzet lenne, melyen e hegy tetejére felsétált.

Ezen szűk völgyből helyenként jó csinált úton, helyenként térdig érő agyagos sárban a Csárszikazidagra másztunk fel; a tetőn lévő Torik Dervendtől (egy kis rendőri állomás és egyszersmind kávéház) egy isteni kinézés némíta el. Egyfelől a gömleki öböl festői hegyeivel s repülő hajóival, másfelől a különbféle alakban lépcsősülő dombokon túl, melyeknek tetején itt-ott cédrus erdők közé helyezett egyszerű faluk (Kadiköj, Szacsköj) fekszenek; a Nilufer átfolyta gyönyörű bruszai tér terült el, túl rajta egy magas földemelvényen, ábrándos füstfellegtől környezve, az oly festőileg s büszkén fekvő Brusza, nyúlánk minareteivel s számolhatlan mecseteivel, felette az ég felhőivel ölelkező Olymp (Kesis dag — tündérek havasa) bérc óriásai emelkednek fel, mint áthatlan ércfalak, melyeken túl tilos a szemnek tekinteni, egy cifra foszlányos ezüst felhő kacérkodék annak oldalán, hogy eget tartó kúp óriása még magosabbnak tetszedjék, a nap sugárai megtörnek a hegy jégpáncélján, s az ember szinte félelemmel emeli fel szemeit a nagyszerűség e titokteljes honába; ily hegyről mondá nagy költőnk:

E hegytetői kősziklára ül
Borus napokban a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándor serege;
Ez a műhely, hol a komor kovács,
A dörgedelmes égiháború
Készítni szokta a villámokat,
Haragvó Isten égő nyilait.

[Petőfi Sándor: Salgó]

Itt lovaink megnyugtatva s az őrökkel kávészörpölgetés közben nehány barátságos szót váltva — mely részökről a legőszintébb szerencsekívánatokkal volt felcifrázva — újra elindultunk jól csinált úton, melyen több szakértő európai mérnökök felvigyázata alatt már nyolc év óta dolgoznak; de ezen egyedüli csinált útja Törökhonnak talán soha se készülend el egészen, mert az örökké változó kormányzók az arra rendelt pénzt bezsebelik s a munka felakad, s bizonyosan ezen nehány mérföld hosszú út Törökhonnak több idejébe s pénzébe került, mint egy száz mérföld hosszú vasút, s hogyha az egy függetlenül működtető szakértő egyénnek át nem adatik, soha el nem készülend; mert a készen lévő darab nem igazítattván ki, s a betölt sáncolatokon át a megáradt hegyi patakok által átvágatván, használhatatlanná váland addig, míg a meg nem lévő elkészülhetne.

A kanyargó úton lelejtve az Eri-dere völgyecskébe értünk, hol egy lármás patakocska mellett van a Demirdas Dervend, egy az előbbihez hasonló őrtanyakávéház, hol az őrök egy kis baxisért (ajándék) megtraktálják az utast. Itt újra megnyugtatók lovainkat s újra felszörpöltünk egy findzsa keserű kávét, már csak azért is, hogy valami különc s a hon szokásait megvető bolondoknak ne tartassunk. Még egy félóráig kanyarogtunk a szűk Eri-dere völgyben, melyből a bruszai termékeny térre értünk ki. Ott hol az Eri-dere kiszélesítve sziklás hegyláncait, szeretettel olvad belé a bruszai térbe, mint patak a folyó keblébe — fekszik Demirdas, egy nagy görög falu, melyben több selyemgyár füstölgő kéményei tűnnek fel. Demirdas veres bora, sajtja híres az egész vidéken, hetivásárai inkább látogattatnak a bruszainál, s lakói igen gazdagok.

Midőn elhagytuk Demirdast, a nap már letűnt a láthatárról, csak egy-egy eltévedt, egy önfeledt sugár kacérkodott még az ősz Olymp homlokán; de ez is mint félénk szűz, anyja intő szavára hamar eltűnt, s a hold halvány sugárai győzelemittasan terjedtek el a vidéken; mi elragadtatva bicegtünk fáradt lovainkon, a Niluferen egy sok ívű régi hídon átvonulva, a bruszai tér festői eper berkei között találtuk magunkat. Ezeknél valami szebbet, valami ábrándszerűbbet — kiválóan így a hold ezüst sugárszálaitól elárasztva — nem tudék képzelni; mindenütt csergedező patakok, a fák lombjai közt fülemilék zengedelme, a távolban a tevekaravánok kolompzenéje. A dió és eper lugasok nyílatain fel-felötlik Brusza ablakvilágítása, mintegy nagy tábor messze elterjedő őrtüzei. A lég nyugodt volt, csak néha-néha sóhajtja el magát Eolus, melyre a fák levelei megrezzennek, mintha egy hosszas nyugidőre lélegzetet vennének, s mind ezek felett mint néma őr, jéghideg hallgatagsággal emelkedik fel a havas nagyszerűségében, az örökkévalóságot jelképezvén; tíz órakor értünk Bruszára, hol egy jó barát s jó vacsora várt reánk.

 

XLV. Brusza

(Brusza mecsetjei. Az Ulu-dsámi Sejk-Akbojuk dsámija. Szultán Orkhán dsámija. Orkhán családjának sírboltjai. Nilufer vagy Nenuphar története. Szultán Murád mecsetje. A Muradie tér. Jildrim Bajazed mecsetjei és sírja. A Jesil-dsámi. I. Mohamed türbéje. Dzsebári Arab Molláh dsámija. Szultán Emir türbéje és dsámija. Abtal Murád türbéje. Geikli baba, Doghili baba, Abtal Musza türbéi). […]

A kis-ázsiai muzulmánok egy jövendölés alapján azt hiszik, hogy akkor, midőn a törökök a Bosphoruson visszaszoríttatnak, Brusza újból fővárosa leend az Iszlámnak, mely itt újból megerősödve, s megfiatalodva, visszafoglalandja elvesztett birtokait. Hogy Brusza még lehet a birodalom székhelye, azt hiszem, de hogy akkor halálának végpercei nem messze leendnek, azt is hiszem, mert akkor a túlnyomó s most elnyomott arab elem fog felülkerekedni, s a kevés számú török elem el fog nyeletni.

Mindössze hat szultán székelt Bruszán, kik emléköket nagyszerű mecsetek építésével örökíték; ezek az arab építészet remekei; még most is láthatók, de igen megrongáltatva az utóbbi földingás által.

Brusza 360 mecsetei közül nehányat megkísértek leírni.

Mindenik között a legnagyobbszerű az Ulu-dsámi, melyet három szultán dsámijának is hívnak, arról, hogy I. Murád, I. Bajazed és I. Mohamed dolgoztattak egymásután ezen nagyszerű épületen. Alakja négyszögű, száz lépés oldalhosszal, a falak kívülről márványlapokkal voltak beborítva, s a három kapu táblázatja (melyek közül a Kibla- kapu a legszebb) a leggyönyörűbb faragásokkal, metszetekkel, arabeszkekkel és koráni felírásokkal voltak ékítve, melyeket, hogy még láthaték, azon szerencsés körülménynek köszönhetem, hogy a földingás lerázta rólok azon dísztelen ruhát, melyet az emberek tudatlansága ráöltött, ti. a törökök sokkal szebbnek találták ezen utánozhatlan szépségű műveket, ezen remekeit a kőfaragásnak, ezen teremtményeit a legköltőibb képzelődésnek bevakolni, fehérre kimeszelni s rá ízléstelen virágokat s tájképet mázolni; Praxiteles szobrát szőrcsuhába öltözteté valami szemérmes apáca.

Magas négyszögű pilasztokon huszonnégy kúp nyugszik, s ezek közepében egy a többinél sokkal nagyobb nyilat —, húsz láb átmérőjű —, melyre sodronyból készült kúp van fektetve, ezalatt van egy nyolcszegű márvány medence, melynek közepéből fantasztikus alaku töcséren ömlik ki a víz. Ez egészen eltérő modor, az Ulu-dsami egyedüli mecset, melyben a kút benn van az imolában, a többieknél mindenütt az előteremben van helyezve. A pilásztok és a falak vagy két öl magasságra aranyozott s élénk színezettel kevert felírásokkal s arabeszkekkel vannak felékítve. Nagyszerű ezen mecsetben a mikráb (szószék, honnan az imám a koránt olvasá), mely egészen ébenfából van, fenn egy hegyes fedelű tornyocskával, melyhez egy három kapuju lépcsőzet vezet, az egész el van öntve faragásokkal és mozaik ékítményekkel, ilyszerű mű egy egész ember életét veheté igénybe. S a művész neve, ki önfeláldozólag koptatá vésőit évtizedeken át, ki égből lelopá a nagyszerű eszmét, hogy azt testbe öntse, el van feledve, a főkapu felett van bevésve cifrán aranyozott betűkkel, hogy azt szultán Mohamed kán csináltatá Allah dicsőségére.

Ezen mecset a földingás alatt igen sokat szenvedett, minaretei ledőltek (minaretei egyikének tetején egy szökőkút volt, melyet az Olymp magaslatain fakadó forrás táplált) kúpjai összeomlottak, s most az eredeti mintára építteté azt a kormány, s csak kijavítása többe került tíz millió piaszternél, mennyibe kerülhetett annak építése? De akkor könnyű volt építni nagyszerű dolgokat, midőn láncra fűzött népek voltak a napszámosok, midőn kirabolt népek kincseit halmozák össze a szultánok kincstáraikba. Vajon nem dolgozott-e ezen falakon több szíjra fűzött magyar hős? Vajon azon elzúgó hangok, melyek a magas kúpokról lezajlanak, nem az ők szellemeiknek-e panaszai, kik idegen földön nem nyughatnak? Ha ti vagytok őseim szellemei, áldjátok meg unokátokat, hisz ő is távol van a hontól, hisz ő se tudja, ha vajon sírját egykor a hon szent hantjai takarandják-e, ha a honvágy nem tépi-e el érző szivét, mielőtt leborulhatna szülőfölde csókolására?

A nagy mecset közelében van a Sejk Akbojuk dsámija. Sejk Akbojuk (fejér bajuszu) a Beiramieh rendből való dervis volt, egy tudományos s igen tisztelt egyéniség. Egy alkalommal süvege leesvén fejéről, ezt az ég intésének vette, s azután mindig fedetlen fővel járt, mit tanítványai is követtek. Meghalván pedig, a nagy mecset közelébe tetettetett el egy csinos építészetű, s őróla nevezett mecset mellett.

Szultán Orkhán dsamija, Brusza legrégibb mecsete a várban van, azt úgy halomra döntötte a földingás, hogy eredeti alakját nem lehet kivenni, azonban az nagyszerű semmiesetre nem volt.

Mellette van Orkhán s családjának sírboltja. Ez egy keresztény görög templomból van átalakítva, s még most is hat porfir oszlop jelöli az oltár helyét, s a kapu felett egy ott feledett kereszt mutatja első birtokosának emlékét. Ezen helyen volt Orkhán óriási teszpije (játszó olvasó) s dobja felakasztva, (mely nagy tiszteletben lévő ereklyéket egy tűzvész fölemésztette), erről nevezték ezen türbét daud monasztérnak (dob-kolostor).

Ehhez közel van egy nyolcszeg épület, melyben a birodalom alakító szultán Oszmánnak, Allah-Eddinnek, a Török Birodalom első fővezérének s Szulejmánnak, első pasájának hamvai nyugosznak.

Egy mellette lévő kis sírboltban tizenhét koporsó van, ezek egyike Orkhán anyjának, Sejk Edebali szép leányának, Malum Katümnek, s mellette a szép Nilufer sírja. Ezen nőnek —, ki a bruszai téren átkígyózó folyónak nevét adá, ki Szulejmán pasának és I. Murádnak anyja volt —, története következő:

A törökök a szeldcsukid szultánoktól függő emírek által kormányoztattak; az akkori emír, Oszmán, Kara Hiszáron (Melangeia) székelt; a görög hercegek nem mervén megmérkőzni vele, összeesküdtek csel általi elvesztésére. A jár-hiszári herceg bájos leányát Nenuphart, melyből a törökök Nilufert csináltak, a belecsiki (belecomai) herceg jegyzé el, s tervöket végrehajtandók Oszmánt is mint szomszédot meghívták a lakodalomra, hogy őt védtelenül gyáván meggyilkolják, de Oszmán a vele baráti viszonyban lévő görög herceg, Köcze Mihály által tudósíttatott előre a fenyegető veszélyről, s ő azt következőképpen játszódta ki:

Előlegesen egy nyáj juhot küldött a belecsiki parancsnokhoz ajándékba, s követje által kérette, engedné meg, hogy a lakadalmi innepélyekre háremjét és kincseit is magával vigye, félvén azt ezen zűrzavaros időben magától elhagyni. Az álnok görög kárörömmel egyezett belé, előre nevetve, hogy így nemcsak Oszmánt, hanem kincseit is kézre kerítheti.

Oszmán negyvenet legbátrabb katonáiból felöltöztete nőknek, jól elfátyolozván azoknak arcát s szekerekre rakott kincseivel —, mi nem volt egyéb mint elrejtett fegyver —, egész ünnepéllyel bevonult Belecsikbe, százat legjobb katonáiból egy szomszéd szorosba rejtvén el. Egyszerre, midőn az összegyűlt görögök csak a meghatározott jelre várnának, hogy Oszmánt lekoncolják, tűz üt ki a várban, Oszmán lefátyolozott nejei megrohanják a görögöket, a kapu kinyittatik s a künt elrejtett oszmánlik berohannak, a görögök mind egy szálig lekoncoltatnak, Belecsik és Inegöl elfoglaltatik, a vőlegény a kaldiraliki örvénybe dobatott, s a vőlegényt vesztett szép menyasszonyt Oszmán magával viszi s Orkhán fiának adja nőül.

A Muradiye nevet viselő városrészben (Brusza észak-nyugati vége) egy nagykiterjedésű puszta tér közepén van szultán II. Murád mecsetje, melynek építésze egy genuai fogoly volt, de fel is lehet rajta ismerni az idegen kezek művét, mert az a többitől eltérőleg egy előtornáccal (porticus) bír, melyen össze van házosítva a görög stílus a mór ízléssel; a folyosó felett egy hosszú sor kúp hullámzik, a homlokzat igen szép porcelán mozaik ékítményekkel van felcifrázva, a folyosóra nyíló ablakok közül az alsók körded tetőűek, a felsők pedig arabeszkekkel körülfont négyszögűek, a porticus ívei felváltva oszlopokon és négyszegű pilasztokon nyugosznak, előtte egy fallal kerített emelvényen magas ciprusok árnyában rejtett nyolcszegű medencéjű kút kristály vize csörgedez.

Itt ült Jildrim Bajazed, midőn VI. Károly küldöttétől a nikápolyi csatában elfogott francia nemesekért 200 000 arany (Hammer szerint 12 százezer arany) váltságdíjt átvette, itten mondá a villámos szultán a kiszabadított Nevers grófnak:

„Én felmentelek azon eskütől, hogy többé ellenem fegyvert nem fogandsz: sőt ellenkezőleg kérlek minél hamarább felövedzni fegyvereidet s magad körül gyűjteni a keresztények minden erejét; mert te nagyobb szívességet nem tehetsz nekem, mint ha dicsőségszerzésre új alkalmat nyujtandasz."

A követség és a foglyok eltávozta előtt a szultán egy sólyomvadászatot adott, melyen 7000 sólyom s 6000 vadász volt jelen, s a sólymok és agarak nyakravalói mind drága kövekkel voltak kirakva.

Minő változás, most a Muradiye tért akkor környezett fényes paloták helyett, összedűlni készülő sár-viskók vannak. A villámos szultán helyén egy rongyokba burkolt koldus tetvéződik, s sivító sólymok helyett egy-egy gerle búg szomorúan a ciprusok lombjai közt. Ez képe a mostani török honnak.

A dsámi háta megett van tizenkét sírbolt, hol szultán Murád családja, szultán Szelim megzsinórozott öt unokája, Korkud és Ahmed, Szelim testvérei s a gyászos életű Dzsemsz vannak eltemetve, s szemben egy iskola, mely szamár óllá van átalakítva.

I. Murád fiának, Jildrim Bajazednek dsámija, most a városon kívül van egy magányosan álló domb tetején; ékítmény nélküli sötét falai jellemzik azon szomorú kort és körülményeket, melyek között az építtetett.

Alig kezdé meg Bajazed annak építését, hogy azzal fel kelle hagynia s fenyegetett birodalmának védelmére sietni; Timur elfogta őtet s Brusza feldúlatott. A mongolok távozta után fia Musza Cselebi folytatta atyjának megszakasztott művét s azt bevégezte azon szomorú gyászos alakban, mintha az azon vészes napok emlékeül lenne felállítva, a dsámi mellett egy nagy kiterjedésű imaret (szegény ápolda) romjai felett terjeszti ki nehány ezredéves platán óriási karjait.

Ide közel, a kertek között volt Szultán Bajazednek visszahozott földi maradványa eltemetve. IV. Murád az utolsó hódító szultán egy perzsiai hadjáratból visszatérvén, büszke felfuvalkodottságában bántalmakkal illeté ősének sírját, mondván: Miért fekszel oly büszkén, te, mongolok foglya, te, ki az oszmánok családját megbecstelenítéd s megrúgta annak koporsóját, de rögtön rá felordított s elkezdett jajveszékelni, s e perctől lábában oly köszvény támadt, mely őt a sírba vitte.

A legszebb mecset leírását utoljára hagytam, mint gyerek a jó falatot, hogy annak íze azután sokáig szájába maradjon, mint nékem sokáig élénken emlékemben maradand ezen nagyszerű épület emléke, s ez I. Mohamed dsámija, mely Yesil dsámi (zöld mecset) név alatt ismeretes. Ezen nevet pedig arról vette, hogy eredetileg a kúpok, a minaretek zöld porcelánnal voltak beborítva, mely távolról a nap fényében ragyogva, mint egy smaragdból épült tündér palota nézett ki.

Ez a Szert Basi nevű városrészben van, s kitűnő azon bámulandó szépségű moresk ízlésről, azon fantasztikus ékítmény özönről, mely azt elönti, a homlokzat fala különbféle színű márvány s porcelán mozaikkal van ékítve, a kapu és az ablakok rámázatjai nagyszerűek, oly finomak azon faragványok, s minden részlet oly szorgalommal van kidolgozva, hogy azt hajlandó az ember kövesült csipkének hinni. S mindenik ablak-táblázat, mindenik fülke (Niche), — mely az ablakok közé van helyezve, hogy az épület még azáltal is könnyededséget nyerjen —, különböző, s színezete oly eleven, oly gazdag, hogy a legmerészebb követelést is túlszárnyalja. A világosság színezeteit szétosztá a művész s bekövesíté oda a márvány lapokba, csak a kapun, mely az arab építészet remeke, három évig dolgoztak s negyvenezer aranyba került, egy kék alapon levő arany felírás nevezi az évszámot és a szultánt, ki alatt épült. Belseje külsőjével összhangzóan nagyszerű, a falak és a pilasztok gyönyörű színezetű porcelánnal vannak borítva, melyen fehér zománcú betűkkel felírások vannak a koránból. A bemenetellel szemben van két nagy porcelán mozaikból készült, felkötött függöny; s közöttük egy gyönyörű bokréta (szintén porcelán mozaikból). Hátul az épületnek egy olyanszerű kinyúlata van, minő a gótikus keresztény egyházaknál, az oltár számára van készítve. Itt áll a veres márványból készült s aranyozott ékítményekkel elönött mikráb (szószék). Egy az épület közepén lévő nagy kúp mellé két kisebb kúp van helyezve.

A dsámi előtt egy platánoktól árnyalt terasz van obligato kúttal, igen szép kinézéssel Bruszára és vidékére. Az egész egyike azon tündéri, azon légi épületeknek, melyek szemlélése a mesék honába ragadja a gondolatot, egyike azon nagyszerű fogalmaknak, melyet égből lopva le, kőbe önte a művész, csodaműve azon nagyszerű, azon fantasztikus képzelődésnek, mely az Alhambrát, mely a kalifák sírjait s Kairó mecseteit építé, s ezen remek művekben meglepő az, hogy azokban nincsen semmi határozott építési modor, semmi utánzás, az mindenik egy páratlan remekmű, melynek alakja, melynek részletei semmi létezőkhöz nem hasonlítanak, az mindenik nagyszerű szüleménye egy csodás, könnyű, enyelgő, játszi, szeszélyes ízlésnek, mely a délibáb légi képeit márványra véste le, mely a szivárványt lecsalta az égből, s annak szétosztott színeivel öltözteté fel műveit, mely a lengő szellők sóhajszárnyain merengő felhő foszlányokat lemásolá, s ékítményül oda veté műveire, mely elleste egy csöndes holdvilágos estvén a tengert, mikint alakítják át rezgő hullámai a hosszú árnyakat minden percben változó szeszélyes szalagokká, s azzal körülkeríté kapuit, ablakait, mely az égboltozat mintájára kúpot alakíta, s megkoronázta vele szeszélyes álmainak tündéri művét; mely repülő nyílvesszőt utánzólag építe melléje tornyot, hogy felmagasztalja tetejére a fénylő holdat. Kár, hogy ezen utánozhatlan remekművet úgy megviselte a földingás, hogy az nemsokára egy idomtalan romtömeggé fog válni.

A dsámi előtt van egy medresze (iskola) s imaret (szegényápolda); melynek szép sugár oszlopokon nyugvó folyosói alatt virágokat művel egy vén imám (pap) s a mozaik ékített ablakokon fügefák nőttek ki.

Ezen imaret feltartására rendelte volt az alapító Szultán Mohamed a nikomédiai öbölben fekvő Hereke (Ancyron), Gebisze (Libissa), Pendik (Pantichion) és Kartal városok jövedelmét.

S ott ehhez közel van I. Mohamed szultán türbéje (kripta). Egy nyolcszerű (oktagon) épület, melynek fala kívülről egészen zöld porcelánnal van bevonva. E fal egy bizonyos magasságra megtöretik s a gazdag mozaik ékített párkányzatra egy más kisebb nyolcszög van fektetve, ezen nyugszik a kúp, a nyolc oldal mindenikén azur alapon kiemelt ezüst betűjű felírások vannak a koránból, de ezen épület főékessége annak kapuja, melynek táblázatja oly tündérien szép, hogy midőn dajkám tündéri regéi után elalvám se láttam álmomban ahhoz hasonlíthatót; én láttam a Salamon templomának helyére épített Omár dsámit, a moreszk építészet ezen remekét, én bámultam Kairó csodaszépségű mecseteit, de sehol ezen kapuhoz hasonlítható művet nem szemléltem; nem is kísértem meg leírni a leírhatlant, azt képzeltethetni, arról fogalmat adhatni, vagy Raphael ecsetjével kelleni bírni, ki égből lopá színeit, vagy Victor Hugo képzelődésével, kire alászálla Homér szelleme. Én szegény porban csúszó halandó elnémulék bámulatomban, s órákig elnézém ezen felséges művet, mely a moreszk építészet valódi klenodionja, a kőfaragás valódi utánozhatlan remeke, mely egy dicső kornak kőben kifaragott gondolatja, elmerengtem az isteni faragásokon, melyeknél szebbet Benvenuto Cellini még aranyra se vésett, el a gyönyörű színezeten, mely mellett a legszebb freskókép elhomályosul, s azt hivém, hogy az ezeregyéjszaka tündérhonába varázsoltatám át, de egy vén imám (pap) megirígylé a kéjt tőlem, rámkiabált, hogy jaszák (tilos) s felkölte édes álmodozásomból. Én haragosan távoztam, de később visszalopództam, hogy mint tolvaj, egy tiltott pillanatot vethessek belsejébe. Az külsőjével összhangzóan nagyszerű, a falak fehér porcelánnal vannak bevonva, zöld zománcos felírásokkal a koránból. Öt drága sálokkal takart kőkoporsó (melyek egyike I. Mohamedé, a többi családjáé) mellett gyöngyházzal kirakott mimberekbe (könyvtartó) díszesen bekötött, s drága kövekkel kirakott koránok vannak, melyekből minden igazhitű látogató tartozik az ott nyugvók emlékéért nehány verset olvasni.

S ezen csoda épületet is elviselte a kíméletlen földingás, az épület két helyen van tetőtől egész földig elhasadva, s a törökök azt kiigazítatlanul engedik lassankint elporlani, összeomlani, mintha szégyenlenék azt látni, mely szemrehányólag juttatja eszükbe egy szebb múltnak letűnt napjait.

A Dzsebári Arab molláh dsámija Szert Basi felett, egy magaslaton fekszik, az egész téglából van építve a szép kinézésért, mely innen a szem előtt nyílik, megérdemli a látogatást.

A mecsetek mellett Bruszának még sok, a muzulmánok előtt nagy tiszteletben álló szent türbéje van. Ezekből is a nevezetesekről nehány szót mondok en passant.

Szultán Emir türbéje a muzulmánok előtt igen nagy tiszteletben áll, s alig volt az egész török birodalomban ennél gazdagabban felékesített, s látogatottabb sír, melyet több drága sál, szépen írott koránok s drága kövekkel kirakott lámpák ékítettek. Ezen szentről sok monda él a nép száján.

Ő Bukharában született, tulajdonképpi neve Shemsedin-Mohamed-Ben-Ali volt. Mekkába mentekor az ott összegyűlt sejkek kételkedtek a profétátóli eredetén, de a Kábából egy hang jött ki, mely őt első emírnek jelenté ki, innen ered szultán Emír nevezete; midőn Mekkát számos tanítványival elhagyta, egy lámpás tűnt fel előtte, s ezt követve egész Bruszáig jött, hol miután vezér-lámpája eltűnt, megtelepedett. Szultán Murád leányát nőül vette, s Bajazednek igen kedvenc embere volt, ő kötötte mindig fel a szultán kardját, midőn csatába ment, s innen veszi eredetét a szultánok koronázását pótló, kardfelkötés: ejubba. Bajazed építette a Szultán Emír nevet viselő igen szép mecsetet Bruszán, mely mellett az Emír türbéje is van.

Emír szultán Bajazedet harcaiban mindig kísérte, s Timurhoz követségbe menvén, Bruszát egészeni szétrombolásától megmenté; számos jóslatai teljesültek, mi tekintélyét még inkább nevelte. A hedcsira 833. évében halt meg, s sírja nem sokára oly nevezetes lett, hogy még több szultánok zarándokoltak ahhoz. I. Szelim látogatásakor a sírból egy hang jött ki, mely megjósolta Egyiptom meghódítását. Egy tűzvész alkalmával az egészen leégett, de III. Szelim, Egyiptom 3. meghódítója, azt nagy pompával építette fel, most a földingás egy idomtalan rommá dönté össze.

Abtal Murád türbéje az Olymp szikláira van fektetve, egy magas platánoktól árnyalt forrás mellett. Abtal Murad, a török mesék kalandos hőse, a törökök Perseusa, Szent Györgye, dühös Rolandja; ő varázshatalmú fakardjával nemcsak Brusza bevételét segíté, hanem azután, a bruszai téren emberekkel s szép nőkkel táplálkozó sárkányokat is kiírtotta. Nagy Szulejmán Bruszán jártakor meglátogatta Abtal Murad sírját, s fakardját magával vitte a szeráj kincstárába, a próféta kardja mellett sokáig mutogatták azt, s több európai utazó azt Roland kardjának hitte lenni.

Bruszán létem alatt igen melegek lévén, több barátaim társaságában sátort ütöttünk itten, s egy hétig ott tanyáztunk fenn a magasban; gyönyörű kinézés nyílik innen, Brusza mintegy lapon terül el a szemlélő alatt. A város ház-tengere közül sűrűn emelkednek ki a megszámlálhatlan dsámik, hánok és bazárok kúpjai, s nyulánk minaretek, melyek mint légi oszlopok emelkednek fel a magas ciprusok sötét árnyából; túl rajta a gyönyörű bruszai tér bájos berkei s a szép hajlatú hegysorok.

Abtal Murad sírját is összezúzta a földingás, csak a koporsó felett — mely szilárd cementtel van bevakolva — maradt egy darab fedél, hogy azt védje az idő rombolása ellen; ott van koporsója mellett széles fakardjának hüvelye, (mely egy arasznyi széles, s vagy öt láb hosszú bőrrel bevont kardtok) a sír felett tükrökkel s gazdag faragásokkal ékített lámpások s talizmánok függenek; ott létünkkor egyszer nehányan bementünk ezen kriptába, s egyikünk tréfás megjegyzések kíséretében felvette a kardtokot, de alig érinté a szent ereklyét, hogy a sírban egy omláshoz hasonló zaj hallatszott, mintha tiltakozott volna Abtal Murád szelleme, hogy kardját gyaur kéz ne érintse; ezen esetleges zördülés úgy megrettente két velünk levő előítéletes görögöt, hogy azok rémülten rohantak ki a türbéből, amin mi azután igen jó ízüket nevettünk. A híres molláh Hoszref, Husznu Shirin című költeményét az Abtal Murád türbéjét környező platánok árnyában csergedező patakocska mellett, ezen szép költői magányban írta, ezen lelket megható szép kinézés, azok a feltornyosuló büszke havasok ragadák lelkét a költőiség magasztos honába.

Geikli-baba sírja egy szomszéd dombtetején szintén az Olymp szikláira van fektetve. Orhán által épített türbéjét romba dönté a földindulás.Geikli-baba egy choi születésű perzsa volt a híres Elias sejk tanítványa, Brusza ostromakor egy óriás szarvast lovagolva százötven fontot nyomó kardjával viaskodott, e városnak bevétele után az erdőkbe vonult vissza, hol magányos szent életet folytatott. Egy alkalommal szultán Orkhán által hivatatván, megjelent szarvasán egy pálma ággal kezében, ez ágat felüté a szultán palotája előtt, az megfogamzott, s mint az alapított birodalom felvirágzásának, s nagyra növésének jelképe nagy tiszteletben tartatott, míg nem egy nagy égés alkalmával az igazhívők nagy bánatára leégett.

Doghili baba (fazakok atyja) szintén Orkhán által épített, s igen nagy tiszteletben álló türbéje az Olymp sziklái közül kitörtető Alishir patak mellett van. Doghili-baba szintén Brusza ostrománál szerepelt szent hős volt, ki az ozmán harcnokokat savanyútéjjel éleszté és frissité fel, s neve innen veszi eredetét, szép építészetű türbéje most romhalom.

Abtal Musza a kükürlüi ferdők mellett van eltemetve, csinos sírmecsetje még legépebb mindeniké között. A török hierarchiai fogalmak szerint mindig él a földön bizonyos számú istennel összeköttetésben lévő szent, kik különböző fokozaton állanak, az ily szentek legfelsőbb fokozatát az abdalék vagy babák (atyák) képezik, ily fő szent vagy baba egyszerre csak negyven él, s azért a baba nevezet nagy megtiszteltetés, mivel azalatt az ég kegyeltje, ég és föld közötti közbenjáró értetődik. A fent leírt szent emberek az Orkhán korában élt negyven abdalék közé tartoztak, s azért nevöket még most is szent áhítattal említik a muzulmánok.

A törvénytudók közül Al-Fenari, Hosref Ibn-Shiv, a költők közül Molláh Shiade, Vaszi-Ali, Khocsa Musztafa, a történész Afif efendi, s még más négyszázötven nevezetes ember sírja van Bruszán, kiket Szeid Izmail mind előszámlál munkájában.

 

XLVI. Brusza

(Brusza mostani kinézése. A földingás rombolásai. A bruszai fellegvár. Kinézés a várfokról. Abd-el-Kader lakása. Brusza utcái és házai, kútjai, selyemtenyésztés. A bruszai bazár. A bruszai muzulmánok összehasonlítva a stámbuliakkal. A koszosok ünnepe. Brusza sétatérei. Bunár Basi, Gesztenye-erdő. Gökdere. Jildisz kávéház. Unkiár kioszk.)

Brusza most a khudavendkhiár szandzsák (kerület) fővárosa, 60 000 lakossal; a kormányzó, egy nagy molláh, egy görög és egy örmény érsek székhelye. A város felett közvetlenül az Olymp előhegyeinek sziklás bércei — melyeknek oldalába fantasztikus véséseket tettek a lerohanó havasi patakok — emelkednek fel, s egy-egy kinyúló sziklaél — melyen egy-egy árva cédrus hajlong, mint áhitatosan imádkozó muzulmán — egészen a város felé hajlik ki, úgy hogy az ember szinte fél alatta elmenni. Ezen bércóriások alatt, melyek fejeiket a felhőkbe rejtik el, terül el egy magas teraszon, a zöld köpenyébe burkolt Brusza, Kis-Ázsia egyik legrégibb, s legnevezetesebb városa.

Ha valaki jelenleg ezen várost meglátogatja, azt hihetné hogy Timur vagy Dsingsish kán dúló seregének nyomában jár, úgy szét van az rombolva; akár merre tekint a szemlélő, csak rombadűlt mecseteket, összeomlott bazárokat, s szétdúlt házakat lát —, s mindez honnan van? Onnan, mert az öreg Olympus egyszer rosszkedvében megharagvék, hogy a merész ember oda lábához egy várost mere építeni, megrázta üstökét, s szétrombolta azt, miként Botond vezér bárdja Byzánc kapuját; Brusza háromszázhatvan mecsetjéből, s számlálhatlan minareteiből egy sem maradt épen, ezek az arab építészet remekei darabokra zúzva hevernek, vagy nem sokára összeomlandnak, s a buzgó muzulmán nem mer ezen nagyszerű épületek összehasadozott ívei alatt leborulni Allah imádására, hanem melléjök fából épít nyomorult bódékat, s ott fohászkodik Istenhez; s a balluk bazáron (halpiac, Brusza főutcája) hever egy óriási szikladarab, melyet a bősz Olympus haragjában lehengeríte, ez egy selyemgyárt zúzott szét, mely romjai közé negyven ártatlan szép leányt temetett el, szegénykék nevetve, s dalolva tekerték a selymet, s még idejek sem vala észrevenni, hogy meghaltak. Ott van közel hozzá egy összeomlott mecset, itt összegyűltek a fanatikus muzulmánok, s azon tanácskoztak, hogy következő éjen minden keresztyént gyilkoljanak le, de megrázkodott a föld, s a mecset, hol véres terveiket koholák, sírjokká lett.

A város közepén egy függőleges szirthegyen a — szultán Orkhán által épített, vagy inkább kiújított — fellegvár századokról regélő falai nyúlnak fel, itt-ott beárnyalva egy-egy zöld platán lombjai által, mintha azokat szeretettel védné az idő vészei ellen; az időrongált rovátkos bástyák közé több új házakat építettek bé, melyek a távolból úgy néznek ki, mint egy hiú vén leány (vagy vén legény) feketült, s töredezett fogsora, hol a berakott új fogak kirívólag tűnnek ki.

A vár déli bejáratánál van egy régi fal, mely óriási négyszög köveivel, görög- vagy római kor jellegeit viseli magán, a falakba több helyen márvány táblák féldomború faragásokkal latin, s görög felírásokkal, s sok szép oszlop-fejezetek vannak beépítve, melyek mutatják, hogy Orkhán minden anyagot, mit talált, felhasznált várának építéséhez; nem régen egy török egy igen szép domború művel ékített márványlapot talált, s mivel hallotta, hogy a frankok az ilyen régiségeket drágán veszik meg, azon eszme fogamzott meg agyában, hogy azokban bizonyosan régi kincs van elrejtve, s a talált kőlapot kétfelé hasítá; a pasa értesülve, a szerájba vitette az egyik darabot; azon egy lovag szobor fele látható, igen szép féldomború faragásban; az összerongált feliratból ezen két szót olvashattam ki: Pulis Britanicus, mely arra mutatna, hogy egy ily nevű római konzul emlékköve lehetett.

Innen a várból gyönyörű kinézés nyílik a bruszai térre, melynek mindenféle színezetű s árnyéklatú berkei között a Nilufer ezüst szalaga kanyarog, több nevető falvak kacsintgatnak, vagy ha elvesznek is magas dió — és jegenyefa sorok közepette, feltörő füstszárnyakkal tudatják lételöket; túl a folyón a cseltik-köji csiflik (major) egy magos fejér épület tűnik fel, ezt Abd-el Kader építette, itt élt száműzetésében a körme vesztett pusztai oroszlány visszavonulva, magányosan. Én akkor tájban Bruszán átutazva meglátogatám ezen egyszerű embert, ki egész Európa figyelmét foglalkodtatá egykoron, s ki előttem nagy vala, mert hona szabadságáért s nemzete függetlenségéért küzde. Arra, hogy szívesen fogadtassam általa, elég volt, hogy magyar vagyok. E név keleten mindenütt rokonszenvet költ, s testvéries fogadtatásban részesíti viselőjét, akárhol Kis-Ázsia vadon tájain, vagy Syria vad beduinjai között, kiknek életök s ismeretkörök alig terjed falujokon, vagy pusztájokon túl; mondd, hogy magyar vagy, s ő szeretettel szorítand veled kezet, s azt mondandja „Hoss geldiniz kárdásim" (hozott Isten, testvérem); hogy honnan ered ezen nemzeti rokonszenv azoknál, kiknek semmi históriai ismeretök nincsen, kik elszigetelve élnek az egész világtól? Nem tudtam soha megmagyarázni magamnak, talán közös eredetünk, talán régi együttlétünk emléke él kelet népeinek keblében, melyet mi elfeledénk, de nálok a hagyomány századéveken át megőrzé.

A szokásos üdvkivánatok után csibukra gyújtva, elkezdettünk beszélgetni, s én múltjára vivém át a társalgást, de ő azt mondá: testvér, hadd azt, ne érintsd a fájdalom húrjait, Allah nem akará, hogy népem szabad legyen, nyugodjunk meg változhatlan akaratjában; ő panaszkodott e rideg éghajlat ellen, s pusztájának emléke költői magasztaltságban tört ki lelkéből, én vele könnyeztem, s midőn távozék, azt mondta: Ha utad erre vezet, látogass meg, s nézd szegény menhelyem mint sajátodat. Én akaratlanul is Hannibálra gondoltam; hisz ő is ugyanazon földért harcolt ezredévekkel előbb, hisz ő is ugyanezen tájra menekült.

De hova ragada el kóbor emlékem, a bruszai térről hova repült el gondolatom vándor fecskéje? Jöjj vissza szegény kis madár, ne várd e szív tavaszának kiderültét, hisz annak ege mindig sötét fellegekkel van borítva, s a nap, mely azokat szétoszlatá, mely dicssugáraival felderíthetné, oly távol van, oly bizonytalan égöveken tévedez, alig jut el idáig még a reménynek is egy-egy halvány sugara; jer vissza, hogy repítselek el a hon felé, hadd bízzam rád üdvözletemet, ha átrepülsz ott a Kárpátok bércei felett, szállj le őseim sírhantjára, s zengd el imáját a távoli vándornak, mondd meg, hogy szíve hűn őrzé meg a honszerelem szent tüzét, s ha távol vitte is a sors, azért minden percben felkeresi emléke az imádott hantokat.

De vegyük fel az elejtett tárgyat, a bruszai tért.

Túl a cseltik köji csifliken, túl a messze terjedő bruszai téren egy hegycsúcs a Katirli dag (pásztorok hegye a régi Arganthonios) magosul fel, mintha versenyezni akarna a szembelévő Olymppal, de csakhamar megszégyenülve törpül el, s festői láncolatokban nyújtózkodik tova, átpillantani engedvén magán a magas Gürlét, alább egy helyen újra feltornyosul, s ott egy magas sziklacsúcson fekszik mint büszke sasfészek Philadár, egy gazdag görög falu, mely felett egy régi római vár sötét falai emelkednek fel, egy alanti dombtetőn Alishár, tovább Demirdás. Alább egyfelől a mudányiai hegység, másfelől az Olymp lankásodó bércei nyúlnak el, az Apollóniai-tóig.

Az új Bruszáról alig van valami érdekes, mit elmondhatnék, az egy ronda, piszkos város, mint kelet minden városa, utcái szűkek, házai mind vályogból építvék, különösen külsőjük igen szegényes, rendszerint ki sincsenek meszelve, de belsőjük koránt sincsen összefüggésben a ronda külsővel, mindenik ház egy tágas udvarral bír, mely fákkal és virágokkal van beültetve, s tágas s cifra folyósokkal körülvéve; de ami ezen udvarok főéke, azok azon ízletes és fényűzőleg épített kutak, melyekből folytonosan csergedez az Olymp sziklaforrásaiból levezetett kristály víz; igen szegény ház az, amelynek udvarán három-négy tükrökkel, s mindenféle rajzolatokkal felcifrázott márványkútja, s az udvar közepén egy márványtavacska nincsen, s ezen udvarok — melyek déli Spanyolhon udvar kerteihez igen sokban hasonlítnak — feltartózkodási helyei a bruszai népnek; itt a források körül a gazdag tenyészetű fák és virágok árnyában tekerik énekelve és csevegve a selymet Brusza gyönyörű hölgyei, s ha néha a kapu nyitva feledődik, ha néha egy futólagos pillanatot lophat oda be az ember, könnyen azt hiheti, hogy egy nimfa sereget lepe meg Venus berkeiben; de ha önfeledve sokáig elbámulsz, akkor becsapják szidalmuk között orrod előtt a kaput, s te bosszúsan szidod a polgáriasodást, mely oly soká késik éltető napjának sugarait ide is kiterjeszteni.

S mivel itt némileg belévágtam a törökök házi életének ismertetésébe, miután egy nyitva feledett kapu feltárá előttem a tiltott édennek egy szép képét, talán nem leend egészen érdektelen, ha a török menyegzői innepélynek — mint a törökök elzárt családi benső életére némi fényt derítő eseménynek — megismertetése.

Egy vélem baráti viszonyban lévő pasának két fia nősülvén, én is hivatalos voltam a lakodalomra, s azt itten leírni s megismertetni megkísértendem.

A török nép, mint kelet minden népe, a pompa és fényűzésnek nagy barátja, s erényeinek egyike — melyet mindeddig szeplőtelen megőrze — a vendégszeretet, s ami ezen társadalmi osztályzatok honában meglepő, az, hogy a török ünnepélyek eltűntetik a rangkülönbséget, gazdag és szegény, boldog és boldogtalan osztozik az örömökben; szolga és úr együtt vígadnak. Hymen ledönti a társadalmi válaszfalakat; de lássuk az ünnepély folyamatját.

Legelőbb is, midőn egy fiatal elhatározá nősülni, egy nőrokonát, gyakran anyját bízza meg, hogy neki nőt keressen; ez feltalálván, meghatároztatik a kezességi összeg (egy összeg pénz, melyet a vőlegény leköt, s mely annak vagyoni állásához mérten nagyobb vagy kisebb, s mely abban az esetben, ha nejétől elválna, annak nyugdíját képezi), s ezután elkezdődik az egy egész hétig tartó lakadalom; az első három nap a szegények napja, kik éjjel nappal mulatnak, esznek isznak, az ünnepély rendező kimegy zenével az utcára, s mindenféle népet, terü- hordót, hajóst, boldogat, boldogtalan csaknem erőszakolja a vele menetelre, s őket letelepítve az urak szolgálnak nekik, s ebéd után a vőlegény pénzt szór közikbe, szerda a nagyobb rangú ismerősök és házi barátok és rokonok napja; én üdvözölvén a házi urat, vőlegényeket, vendégeket, csubukoltunk és kávéztunk, azután az házi úr felszólított a menyasszonyi szobák, és a hozományok megnézésére, őtet követve behatoltunk a hárem titkos termeibe, (mert a nők ilyenkor elköltöznek a háztól), legelőbb is azon szobába vezetteténk, melynek nyitott, de elrácsozott ajtaján át a menyasszonyi ajándékok, s a nő hozományának kirakata volt; van itt minden, mit a keleti fényűzés s pompa kigondolt, aranyhímzett drága ruhák, drága perzsiai sálok, gyémántos ékszerek, ezüst tükrök, findzsák művészileg dolgozott ajakkal, kínai és indiai porcelán edények, antik ezüstkorsók, tálak, hímzett pamlagok, ágynemű, gyöngyházzal kirakott asztalkák, ékszerszekrények, illatos kenőcsök aranycsészéi, gyertyatartók, s üvegek, egész halmaza a szép holmiknak festői csoportozatban elrendezve. — Ezek megnézése után a széadet-odaszi-ba (boldogság szobájába), — mely a szerelem titkainak bűbájos fészke — léptünk (előre megjegyzem, hogy ilyen szoba, úgy szintén a nászajándékoknak is két kirakata van mindenik vőlegény számára külön, de ezek egymáshoz hasonlók, legfeljebb az elrendezés és a kelmék különbözők), s midőn beléptem ezen Venus barlangjába, valójában meg voltam lepetve, a szoba plafondja egészen fel volt ékítve lecsüngő (csinált) virágfüzérekkel, a szófa — mely aranyszövetű nehéz selyem kelmével volt bevonva — egyik szögletében, ott hova egy kék atlasszal bevont kis heverő kerevet volt hozzá illesztve, egy lengő fátyolok és virág ívezetekkel elzárt mennyezet van, a szíves házi úr megmagyarázta nekem annak létcélját, s az ünnepély azon részét, melyben a férfiak nem lehetnek jelen: holnap, úgymond, minden férfi —, még én is — eltávozik a háztól, csötörtök a hanimok (nők) napja, reggel a menyasszonyok elburkolt szekerekben aranyos fátyolokba takartan megérkeznek, s egész nap mulatnak a többi nőkkel, estére a vőlegényekkel, papokkal s rokonokkal együtt visszajövünk, a vacsora s ima után megáldom fiaimat, a papok megerősítik a házassági szerződést, azután kinyitom a hárem ajtait, s bebocsátom a vőlegényeket, ott már előre felállított nőrokonok fogadják, s mindeniket saját széadet-odaszijába vezetik, a még eddig nem látott menyasszony ott áll a szófa szögletében levő mennyezet alatt, s fátyolának sűrű redői közöl kiváncsi pillanatokat vet még eddig nem látott élete párjára, ki belépve legelőbb Mekka felé fordul, s imáját végzi s azután ajándokait a nő lábához rakva, nevének megmondására kéri fel, s ő ekkor tudja meg nevét s hallja legelőbb nejének többé vagy kevésbé csengő ezüst hangját, s azután leleplezve előtte áll a szemérmes szűz, kinek leplezetlen arcát férfi most pillantá meg először.

Szépek-e — kérdém — ön fiainak menyasszonyai? Még nem tudom — felele ő — mivel még én sem láttam őket, csak pénteken reggel jövendnek ők kézcsókolásomra, s akkor látandom meg először: régen voltak még más eredeti s elmondhatlan szokások, melyek most kimentek a divatból.

Van még azon eset is, hogy a lakadalom a menyasszony házánál tartatik, akkor is ez a leírt renddel megy, csakhogy akkor a nő atyja viszi a háziúr szerepét, s a vőlegények mennek csötörtökön este a házhoz; ritkán történik meg, hogy az új házasok külön lakjanak még a leggazdagabb egyéneknél is, a család mindig együtt marad ős patriarchalis modorban, a fiúk mindig atyjok, a fiatal nők anyjok, vagy anyósok fensősége alatt.

A szobák megnézése után ebédre hívattunk, egy mélabús zene mint a szellő-sóhajjal összeolvadó gerle- nyögdécselés, fuvola lant kíséret mellett hangzott a mellék szobából, mint messziről jövő zene (a törököknél kétféle zene-nem van: egy lármás kiáltó énekkel, s egy lassú méla, melynek neve peshref s mely leginkább rögtönzött ábrándozás) mi kezeinket megmosva (rabszolgák térdre hullva töltenek gyönyörű alakú kancsókból meleg vizet) leültünk a földre egy nagy kerek tepsi (réz asztal) körül, nagy sereg szolga felhordott egy csomó mindenféle ételt; hosszú és fényes volt az ebéd s eredeti azon elrendezésénél fogva, hogy minden édes tál után egy savanyú jött, mintha az élet oly hamar keserűvé váló örömeit jelképezné; a zerde-piláf után (mely a menyasszonyi étel, s mely sáfrány, s más fűszerekkel készült rizs, rózsaszínűre festett cukorporral ékítve) felkeltünk, jobb kezünk, mely villa és kés kötelességét teljesíté, megmosva csubukra gyújtánk s hallgattuk a már ekkor víg kedélyt öltött zenét. Estve táncosok (cifra sarlangos ruhákba öltözött fiatalok) dzsámbászok (szemfényvesztők) bohócok, s küzdők mulattatták a társaságot, melynek nagyobb része a korán tilalma dacára jól felpálinkázva magát vagy komoly, vagy kitörő volt. S így mulattak kivilágos-virradtig, amit bizony én éppen nem találván épületesnek, már jókor odahagytam s hazaballagtam, gondolkozva, hogy miért nem lehetek kis madár, vagy miért nem bírok a regebeli sapkával, mely látatlanná teszi az embert.

S ezen kitérésről engedelmet kérve térjünk vissza Bruszának félbeszakított ismertetéséhez.

Egyátaljában Bruszának főéke kútjaiban áll; nem oly nagyszerűek ugyan ezek, mint Stambulban, nem oly gazdagok ékítményekben s márványban, de sokkal dúsabbak vízben, ezekből mindenfelé kis vízeséseket képező csöveken örökösen csergedez a jéghideg víz, annyira, hogy az ember Bruszán akaratlan is Priessnitz tanítványa lesz, én nem tudék soha elmenni ezen szép kutak mellett anélkül, hogy kínálkozó vizét meg ne kóstoljam.

Brusza tetszőleges szegénysége mellett, s azon sok károk után, melyeket a romboló földingás okozott, egyike Kis-Ázsia leggazdagabb városainak, mindenütt (ha behatolhatsz) a házak belsejében jóllét és gazdagságot látsz, s ennek főtényezője a selyemtenyésztés, mely sehol az egész török birodalomban oly nagy szorgalommal és oly nagy kiterjedésben nem űzetik mint itten; amellett, hogy Bruszán van egy hetven gőzre vagy vízre alkalmazott selyemtekerő gyár, minden ház magában egy kis gyár, hol minden kéz a selyemmel foglalkozik; Brusza vidéke egészen eperfákkal van beültetve, melyben a faluk lakossága Brusza számára kertészkedik.

Brusza csársija (bazárja) igen nagyszerű és szép volt úgy annyira, hogy még Stambul bazárjával is kiállotta a versenyt, kis apró kúpos folyósokkal ellátott tömör épület volt az, s oly nagy kiterjedésű, hogy tömkelegszerű meneteiben, egymást átszelő utcáin könnyen eltévedhetett az idegen; ezen menetek több nagy kiterjedésű hánokkal voltak egybeköttetésbe, melyek némelyikének építészete tisztán mutatja, hogy az első szultánok korában épültek, s azokban mindenütt lehet látni a vallásos kegyeletnek még a vásártérre való átvitelét is; mert az ily hánok tágos udvarain kis mecsetek vannak; erkölcsi kiszámítás alapján istenházát oda helyezék, mintegy figyelmeztetni akarván a kereskedőt arra, hogy haszonvágy által ne engedje magát Isten törvényeinek feledésére, s csalás és hazugságra ragadtatni. De a vallási kegyelettel a művészet is kezet fogott, mert ezen hánok kapui mind kiválóan szépek, s nagy művészi beccsel bírnak; gazdag arabeszkek és porcelán kirakatokkal vannak felékítve. Tágos udvarain gyönyörű táblázatú kutakból csergedez Olymp forrásainak kristálynedve, egy-egy hosszú tevekaraván vonul bé annak udvarára, s az otur (ülj) szóra összekulcsolt lábakkal lefeküsznek ezen komoly állatok, melyek Ázsia kincseit, Arabia fűszereit szállíták ide, körültök arabok, turkománok, szíriaiak, büszke tekintetű damaszkusziak, félénk erzerumi örmények, lenéző bagdádiak, s vérengző tekintetű aleppóiak alkudoznak. Amott terepélyes fák árnyában, óriási szőlőtőknek kiterjeszkedett lugosai alatt leterített sok színű szőnyegeken csubukol, kávézik és komolykodik Ázsia, s Dél-Európa minden népfajának festői keveréke, s hasisos vagy opiumos éber álmadozásában előteremti magának a múltnak letűnt nagyságát, s feledi a jelen nyomorait, elrepül messze Mohamed ezüst folyós s szép hurikkal népes édenébe. Itt-ott egy nő félénken simul el, fátyola alatt égő szenvedélyes szemei valakit keresnek, egy titkos jelt ád s távozik, de kísértetve azáltal, ki megérté a szerelemnek e néma beszédét. Mindenütt serbetet, fagylaltot, édességet, száz meg százféle nyalánksági cikkeket árulók kiábálásai, más helyt árveréselő fut, drága ékszerekkel, fényes fegyverekkel, finom szövetű perzsa sálokkal megrakva, s azok árát kiáltva fut tova, egy ott ülő int néki, s ujjain mutatja mit ígér rá (mert szólni restelli) s ő tovább nyargal mindaddig, míg a legmagosabb árt ígérőnek visszaviszi, amott kéregető fedetlenfejű dervis megy, s hajó alakú csészéjébe összegyűjti a hívek alamizsnáját, ott asztrakán süvegű, mandula szemű, s fekete szakállú, s nyúlánk, karcsú termetű perzsák mutogatnak egy-egy uradalom értékével felérő kasmir sált, egy-egy csudás alakokkal kihímzett szőnyeget, amott nagyturbános s fényes fegyverzetű falusi nép alkudozik, s mindez oly élénk színezetben, oly festői keverékben, hogy egy Rubens, egy Horace Vernet, egy Leonardo da Vinci ecsetének méltó tárgya lehetne. Azonban Brusza bazárját is nagyon megviselte a kíméletlen földingás; egy-két hánt, s néhány utcát kivéve, az most idomtalan romhalom, s azt többé fel sem építendik, részint mert félnek a mindig megújuló földingásoktól, s mert az sokba is kerülne. A mostani új bazár fából épült, vasfedélzettel, s egészen az újkor jellegét viseli. A fegyver bazár igen gazdag, gyönyörű, s nagy mennyiségű fegyver vagyon ottan összehalmozva, a hímzett öltönyek és selyem-öltönyek bazárja is nagyon dús, de legnagyobb forgalom az ipekhanéban (selyem árhely) van, honnan naponta több százmázsa nyersselyem szállíttatik Gömlekre, s onnan az európai kikötőkbe.

A Bruszára jövőt meglepi azon óriási változás, ami itt és a főváros között létezik; alig néhány órányira Stambultól, s már egy egészen más ország, más nép, s más jellemet visel minden, itt elmúl az európai színezet, s minden ázsiai jelleget ölt, itt alig lehet egy-egy európai öltönybe préselt törököt látni, kik mintegy szégyenellve keverik magokat Ázsia nagy turbános ozmánlii közé, itt minden alak költői, minden lépten találhatni egy méltóságos és büszke tekintetű, s sas pillantású muzulmánt, ki gyönyörű nemzeti öltönyében, s ős apáiról rámaradt fényes fegyvereivel David Wilkie, vagy Horace Vernet ecsetjének méltó tárgya lehetne; Stambulban az új, elgyengült, a megalázott török birodalom fővárosában, a török megalázva s lesütött fővel jár, Bruszán az ős, a nagy, az Európa rettegte török birodalom hajdani fővárosában mindenki oly uralgó s fennelgő tekintettel jár, mintha Orkhán korában élne, s még a kormány is kénytelen ezen színezetben tűntetni fel hatalmát, a pasa zaptiei (hajdúi) mind nagy turbányos, s övükbe szúrt hosszú jatagányokkal s klárissal kirakott pisztolyokkal felfegyverzett törökök, kiknek harcias alakjai az ős idők hódító ozmanliit állítják elő; az idevaló nép, ha egy pantalonos s kaputos hajdú rá merne a kormány nevében parancsolni valamit, szemébe nevetne, s azt mondaná: mit akar itt ez a maszkara! — Ebből látszik, hogy a török mennyire idegenkedik a reformoktól, s a civilizált muzulmánoktól, kik mindazon rosszat, mit az magában hord, felkarolják, eltanulják, a jót pedig elfeledik; én részemről inkább szeretem a vadságbani egyszerű becsületességet, mint az álpolgárosodást, mint egy rossz elveken alapuló műveltségbeni elfajulást; én inkább szeretem azt a nagy turbányos és hosszú jatagányos törököt, ki becsületes, ki vendégszerető, ki mérsékletes, ki ha a hon érdeke kívánja, elmegy annak védelmére, mint az úgynevezett reformált, művelt törököt, ki az európaiaktól eltanulta a hazugságot, a kétszínű hízelgést, részegeskedést; ki megtanula az érdeknek mindent, még hazáját is feláldozni. Én ezzel nem akarom azt mondani, hogy a polgáriasodás ellensége vagyok, nem, én csak azon szemlélődők közül vagyok, ki fájdalommal látja, hogy az avatatlan kezekkel vezetett nevelés, a jogtalanságokra fektetett társadalmi viszonyok, a nemesebb törekvések üldözése, az erény és nemes érzetek bilincsbe verése elkeserítik az emberiséget, megrontják a szív tiszta érzelmeit, önzővé teszik az egyéneket, s a polgárosodás üdvhozó növényeit elöletik az elfajulás dudvái által.

Bruszán létem alatt egy igen sajátságos ünnepélynek voltam tanúja, mit mint a múlt bohó ritkaságainak egy maradványát ide jegyzek:

Ez a „koszosok királyának ünnepe" ti. húsvét harmadnapján egy kijelölt helyre összegyűl minden koldus, terühordó, stb. s ott az, aki legkoszosabb s legrútabb, megválasztatik királynak, s azután felöltöztetvén nagy cifrán, egy szamárra teszik, s kísértetve az egész szegény nép által, nagy pompával s csimpolya szónál vonul át a városon, de mindenkit, ki neki tetszik, megállíttat, s egy bizonyos mennyiségű adót, melynek nem szabad húsz piaszternél (egy és fél pengőforint) tovább rúgni, kiszab; ha az illető vonakodik fizetni, lehúzattathatja s jól elveretheti; az ily módon begyűlt pénzzel osztán elmegy az újjongató csapat Csekerköjbe, az Eszki kaplidcsa ferdő e napon az ő tulajdonok, ott ferednek, mulatnak, esznek, isznak a begyűlt pénzből. Hogy ilyszerű ünnepélyek régen Európában is divatoztak, kitetszik Victor Hugo: Notre Dame de Paris című regényéből.

Még hátra van, hogy Brusza sétányairól és fürdőiről beszéljek.

Bruszának igen számos séta- vagy mulatóhelyei vannak, ezek mind természetalkotta szép helyek, melyekhez az emberi kéz semmit sem adott; a nevezetesebbek közöl nehányat megemlítek.

Bunár Basi (forrásfő) a városon hátul egy szép tér, egy felöl a fellegvár falaitól határozva, hátul pedig az Olymp függőleges sziklái tornyosulnak fel, egy bővízű forrás, (mely a város nagyobb részét vizzel látja el) buzog itt fel, s földalatti vízvezetők vezetik innen a jéghideg vizet minden irányban. Itt gyűl össze a nép a tért árnyaló óriás platánok alatt, itt van a hely, hol egy nagy márványmedence körül letelepülnek az öregek, s figyelemmel hallgatják a nákilok (regélők) meséit és bohóságait.

Azon öreget, ki nagy Hunyadinak csatáiról regélé, (melyre a Közlöny szerkesztősége figyelmeztete) hiába kerestem, midőn utána kérdezősködtem, a szomszéd temetőben egy hantra mutattak, és én elmenék oda, és leülék, és elmerengtem, s gondolkodtam, s nem tudám, hogy mi volt az, mi ez elhagyatott, és senkitől nem ismert mohlepte sírhoz vonza, mi vala az, mi szívemet elnyomá, mi szemeimbe könnyeket csala, te valál az, ki itt ez öreg lantos feledett hamvai felett eszembe jutál, te valál imádott s rég nem látott hon, ki emlékem előtt felötlék, te valál fájdalmaidban is édes honvágy, ki könnyeket loptál ki szemeimből, hisz ez öreg te rólad regéle, a te hős, a te szabad, a te nagy korod dallamait hallatá itt, e nagyszerű természet ölében, hisz az én szívem megérté néma sírod őrének — a ciprusok árnyában rejtődzött gerlének — nyögdécselő panaszát; vén lantos, ki családtalan, ki egyedül bolygál a világon, kit kegyelemből egy idegen eltemete, hogy hulládat a kutyák ne hurcolják szét, ím eljöve egy idegen messzetájról, s temetődre a részvét, az emlék könnyeit hullatá, nyugodj békében sírodban, melyet egy hontalan a honvágy keserű édes könnyeivel öntöze, hogy e könnyekből fakadjon hantodon sírvirág.

Innen délre van a Gesztenye-erdő, egy igen látogatott hely, itt buzog fel a híres Nikasza forrás, melyet Szultán Emír (kiről türbéjének leírásában beszéltem) botjának érintése által fakasztott.

Egy kissé alább van a Győző havasa (Gházi dag) alatt — mely nevét onnan vette, hogy szultán Orkhán innen intézte Brusza ostromát —, Teferics, egy szép kinézéssel bíró természetes gesztenye park.

Még igen szép és kedvenc sétahely a Gökdere (égi völgy) ez egy az Olymp hegyei közül kitörtető havasi folyócska által ásatott szűk völgy; a szilaj patakocska több zuhatagokat képezve, többször eltűnve s újra előjöve kacérkodik végig ezen szűk sziklás völgyecskén; partjain egy temető cipruszai alatt van a Jildisz kávéház (csillag kávéház), egy igen látogatott hely, s felette az Olymp szikláira fektetve Unkiár kioszk, a szultánnak gyönyörű kinézést nyújtó mulató pavilonja.

Hogy Brusza hajdon sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint jelenleg, mutatja az, hogy a várost környező eperfás kertek között mindenütt romba dőlt mecsetek, s kutakat lehet látni, melyek tisztán mutatják, hogy ott most félénk nyulak szökdécselnek, hajdon népes város rész volt, s hol most víg madársereg csiripol, ott a háremek elzárt szép hölgyei daloltak és játszadoztak. Egy-egy ily elhagyott mecsetbe zarándok ütött tanyát, s a nép felkeresi a magányba vonult szent embereket, s betegségök és bajaikban tanácsukat igénybe veszik.

 

XLVII. Brusza

(A bruszai melegforrások. Kükürklü. Jeni kaplidcsa. Kajnarcsa, Kara-Musztafa. Bekiár ferdők. Mahara. A csekerkőji források. Eski kaplidcsa. I. Murád Mecsetje, Hadriani ad Olympum romjai.)

A bruszai meleg források a várostól északra a Kalabak dag (az Olymp első lépcsőzetének keleti láncolata) alatt buzognak fel kettőszáz-négyszázharminc láb magasságra a tenger felett. Ezen források még a mítosz korában is ismeretesek voltak. Herkules az esetlegesen megölt Hylas vérét azokban mosta le, s ezen ferdés által erkölcsi fájdalma enyhülést nyert. A történeti korban több császárok és szultánok látogatták meg. Az első csoportozatban öt ferdő van, melyek számos kúpjaikkal igen festőileg néznek ki a távolból; legfelül van a két Kükürklü (büdösköves): a nagy és a kis Kükürklü; az elsőnek épülete igen szép, dsamekiánja (vetkőző szoba), igen nagy és tágas, mellette van közvetlen a kis Kükürklü, melynek udvarán egy nagy kiterjedésű vendégépület van, hol a ferdői vendégek (jó drágán) szállást fogadhatnak.

Ezen két ferdő forrása ugyanaz, s a két ferdő között buzog fel oly nagy mennyiségben, hogy egy óra alatt ötvenhárom kilogramm vizet ád; melegsége 30-90 fokig; alkatrészei:

10 000 gramm vízben:

Konyhasó..........................................0,453
Kétszer szénsavanyos mész...............1,880
Kéns. mész........................................2,375
Keserű só..........................................2,350
Kénhidrogén......................................3,321
Szénsavany.......................................1,520

A kükürklüi forrást a görögök különös tiszteletben tartják, s kétszer évenként búcsújárattal látogatják meg, ekkor a vallásból kereskedést űző görög papok kihordják a sok ízléstelen szentképet, s a hívők filléreit kicsalják zörgő perselyeikkel.

A tradíció azt mondja, hogy Szent Patrikot egy római proconsul ezen buzgó forrásba dobatta, s ezen vértanú halálát ünneplik a forrásnál. Egy kevéssel alább van a nagyszerű Jeni kaplidcsa, Brusza legnagyobbszerű ferdője, melyet Nagy Szolimán (ki itt köszvényből gyógyult ki) rendeletéből Rusztem pasa, fővezír épített saját költségén.

Ezen ferdő dsamekiánja (vetkőző terme) nagyszerű, két gyönyörű kúppal koronázott nagy hosszú terem, közepén egy nyolcszögű márvány tócskával, melynek közepén egy tulipánt alakú medencéből nyolc csöven csorog folytonosan szünet nélkül az Olymp kristály nedve, körül mindenütt nyugágyak.

Innen egy nagy kúp által fedett szulüklikba megy az ember, mely a ferdő előterme nevét — mely annyit tesz hogy vérszipos — onnan veszi, hogy itt szokták a betegek magokat vérszipósztatni s köpölyöztetni. Az egész fejér márvánnyal van kipadolva, közepén egy igen szép kúttal.

Ebből egy ajtón át ferdőbe érni, ennek közepében egy nagyszerű kúp alatt —, melyen át csillagalakú (nem úgy kereken mint az az égen látszik, hanem úgy sugárszálokkal mint azt rajzolják) ablakocskákon hat át a világosság — , van egy százhúsz láb kerületű, s öt láb mély tó, a gyógyvíz egy márványból szépen faragott sárkány-szájon ömlik a tóba. Ezen sárkányszájnak is meg van az ő regéje, ti. a lakosok azt mondják, hogy azon gyakran a bas-sziz arab (a fejtelen arab) jár ki, s különösen ha szép leányokat, vagy fiatal fiúkat kap, magával viszi el, s ezen hiedelem úgy meg van gyökerezve az előítéletes népnél, hogy valaki egyedül a világ minden kincséért nem merne a ferdőbe bemenni. A bas-sziz arabnak szintén meg van a története, de minden puhatolódzásom dacára nem tudhattam meg azt egész terjedelmében; ilyen valamit beszélt egy öreg, hogy valamelyik szultán háremje ott feredvén, egyik nőnek viszonya volt egy feketével, s itt a ferdőben találkoztak, a szultán megtudván, lefejeztette az arabot, a nőt pedig a tóba fojtatta, s most az arab szelleme szeretőjét jönne keresni.

A tó körül kis kúpos folyósók vannak, hol mindenütt mosdó medencékbe foly a víz; ezen ferdőnek két boghulukja (izzasztója) van, melyek kis szobák, hol a víz kigőzölgése összeszoríttatván, igen nagy meleg idéztetik elő.

A ferdő falai néhány láb magasra a legszebb színezetű perzsiai porcelánnal vannak felékítve, s a márvány padlat több helyen igen szép művű mozaikkal kirakva. Forrása hasonló a Kükürklüéhez, kevesebb büdöskő tartalommal; az ajtó felett egy veresre festett ív alakú valami van felakasztva; kérdésemre, hogy mi lenne, azt mondák, hogy ezen ferdő építőji olyan óriási emberek voltak, kiknek oldalait ilyen bordák alkották; egy ilyen oldalborda legalább négy-öt öl magas embert feltételez, s ha Ádám apánk oldalbordája ilyen nagy volt, abból bizony könnyen ki lehetett vonni Éva anyánkat.

Bruszán létem kedves időtöltése volt elmenni a Jeni Kaplidcsa, (mely nevét a fellegvárnak ezen oldalra nyíló ily nevű kapujától vette), s ferdés után leheveredni; a nagyszerű dsamekiámban, itt minden ünnepies színezetet visel; a török ferdője után délre fordul, s leborul Allah imádására, minden hang mi kijön az ajkon, sokszorosan visszhangzik a nagyszerű kúpokról; a terem közepén örökösen csergedező kút, alvásra, elmélázásra hívja fel az embert; itt szoktam édes semmit se tevésbe, s elszokott keleti lomhaságban órákat eltölteni, hortyogtatva nargilém, s szörpölgetve a kávét; s eleresztém gondolatim az emlékeknek villany drótjain kalandozni a múlt eseményeire, s onnan túl repülve a szomorú jelenen, elmerengeni a jövő homályos s bizonytalan képein.

A keleti éghajlat sajátja a lelket egy bizonyos elégültség érzetébe ringatni; itt minden, még a szenvedés is rózsaszínbe öltözik, a természet oly szép, oly elragadó, hogy egy érző szív mindig találhat menedéket, vigaszt keblében az élet üldözései ellen, ellenkezője ez nyugotnak, például Angliának, melynek ködös, barátságtalan éghajlata a lelket leveri s a kétségbeesés felé vezeti; bármily körülmények, bármily szerencsés viszonyok között is ott hiányzik valami, a szív üresnek érzi magát, a jellem elkomorul, az ész eltompul; a rideg, a fénytelen ég, a sötét felhők, a barna köd, sötét színezetet vetnek az életre, annak a sok tevéileg komor képnek látásánál — melyet soha egy mosoly fel nem derít, melyet soha egy nemes érzet fel nem lelkesít — az ember búskomollyá lesz, s bizalmatlan az emberek iránt; az a sok nyereség-vadászó lény, kik egy tollal fülök mellett, s egy kalamárissal szív helyett jönnek a világra; kik nem ismernek más élet-célt, mint erszényeik megtömését, embergyűlölővé teszik az embert. — Kelet a születés, nyugat a letűnés és a halál, kelet a költészet, nyugat a köznapiság, kelet a nappal, nyugat az éjjel. Itt ha a ferdőből kijössz, szomszédaid azt mondják: Afietler olszum Kárdásim (egészségedre váljon, testvérem), ott (Angliában) ha bemutatás nélkül szólani mernél valakinek, megboxolnának. Itt mindenütt ismerősök közt vagy, mindenkit egy közös testvéries szeretet köt össze; ott mindig idegen vagy, ott mindig egyedül érzed magad, mert több év igényeltetik arra, hogy egy angol barátságát és bizalmát megnyerhesd.

A Jeni kaplidcsa mellett van egyfelől Kajnardcsa (a buzogó), egy kis ferdő, mely vizét az előbbeninek forrásából kapja, s mely kizárólagosan csak a nők által használtatik, a többi ferdőkbe csak a hét bizonyos napjain egyszer mehetnek, s ekkor felcifrázzák magokat ékszereikkel, s úgy mennek egymással vetélyegve mutogatni kincseiket.

Különös szokás az, hogy a görögök lakadalmaikat a ferdőkben tartják; ekkor az egész násznép, férfi, nő, együtt ferdőbe mennek, a menyasszonyt nagy ünnepélyességgel — midőn mindenkit megcsókol — levetkezik, s a ferdőbe viszik; azután nagy vacsora, zene, tánc van egészen kivilágos-virradtig; egy ily lakodalomra egyszer hivatalos voltam, s megvallom, hogy az időtöltés nem megvetendő. Meglehet pillantani a ferdő Diánát nimfáival, anélkül, hogy az embert szarvassá változtassa a szemérmes istennő.

A Jeni kaplidcsán alól van a Kara Musztafa — ferdő, mely nevét egy hasonnevű nagy vezértől — ki azt építette — vette; nevezetes, hogy ezen ferdő bárcsak alig ötven lépésre van a Jeni kaplidcsától, s forrása még közelebb, de azért alkatrészei egészen különbözők amazétól, s csaknem ugyanazonosak az innen félórányira, s sokkal magosabban fekvő Eski kaplidcsáéval. A Kara Musztafa-ferdő igen nagy becsben van a lakosok előtt, s minden más ferdő felett használják betegségekben.

A Kara Musztafától nem messze van még egy rombadűlt, elhagyott ferdő a Bekiár Hamám; most ez a szegények ferdő és mosó helye, hol fizetés nélkül moshatják meg munkaroncsolt testeiket, s nyomorkönnytől ázott rongyaikat. Szegény nép, te nemcsak Spartában és Rómában voltál rabszolga, nemcsak Indiában vagy pária, a te sorsod kisebb nagyobb különbséggel mindenütt egyenlő, te mindenütt dolgozol, te mindenütt éhezel és fázol, azért, hogy legyen másoknak mit egyenek, mivel fűtsenek, s mivel cifrálkodjanak, te mindenütt szegény pára vagy, kinek panaszai előtt még az ég is bezárja füleit.

Még ezen első ferdőcsoportozathoz lehet számlálni a Kükürklühöz közel levő Gőzajázmát (a szemek szent vizét), melyet a szembetegségeknél használnak — ez egy kőfallal kerített melegforráska.

A bruszai terasz — melyen a hosszan elnyúló város fekszik — tele van barlangokkal; ezek egyike közel van a leírt ferdőkhöz; a népmonda csudás regéket köt e barlanghoz. Egy öreg falusi török ezen mesét beszélé róla nekem:

Ezen barlang, úgymond, egy hosszú földalatti út, mely a Kesis dag (Olympus török neve, s azt teszi: tündérek havasa), tetejére vezete egykor, ezt pedig a dzsinek, az emberek előtti óriások csinálták, hogy a havas tetején lakó tündéreket látatlanul felkereshessék; itt ezen alagútban van lerakva a dzsinek utolsó királyának kincse, iszonyú nagyságú hordók vannak ott arannyal és drágakövekkel megtöltve; ezen kincshez három kapu, egy vas, egy ezüst és egy arany vezet, az utolsó felett két nagy kard van felakasztva, melyek szünet nélkül vagdalódznak, s ezen kapukat kinyitni, ezen kardokat felfüggeszteni, csak egy elveszett talizmán érintése és egy elfeledett bűvszó kimondása által lehetne, de aki anélkül odaközeledni mer, az halál áldozatja.

Én bár sem talizmánnal, sem bűvszóval nem bírtam, mégis megkísértém oda behatolni, de csakhamar ráakadtam a kapukra, a halálos vágásokat osztó kardokra, s az a rossz levegő volt, mely a lélegzetet gátlá, melyben gyertyám elaludt, s melynek tüdőnyomó köréből sietve távozám.

A Muradyehez közel egy más barlang van, melyben selymet tekernek a leköltözött kesis dagi tündérek, szép szemű görög leányok képiben.

De legnevezetesebb barlang Bruszán a Mahara, mely a fellegvár szikláiban van részint a természettől alkotva, részint emberi kezek által kivésve, s az idejuthatásra sem talizmán, sem bűvszó nem igényeltetik, hanem egy egyszerű látogatás Falkeissen úrnál, kinek borraktárává van az átalakítva; ott vannak szépen rendbe, több száz Pesten készült óriási hordók Olymp folyékony aranyával megtöltve. Pincérjével, ki hazánkfia, sokszor bejártuk azoknak hosszú tömkelegét, s nagyokat ittunk a hazáért, énekelve:

Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának!

[Kölcsey Ferenc: Himnusz]

A csekerköji források az előbb leírt ferdő csoporttól egy félórányira vannak északi irányban, egy hasonnevű falu mellett; ezen források — a nagyszerű Eski kaplidcsát, több ferdőkkel ellátott szállodákat, s több száz magány háziferdőket látnak el — Váni cseszme (Váni kútja) név alatt is ismeretesek, s ezen nevöket egy IV. Mohamed uralma alatt élt híres szónoktól vették, ki ezen forrás csudagyógyításait elbeszélte a népnek. A forrás fallal van kerítve, s onnan földalatti csöveken vezettetik a ferdőkbe, alkatrészei következők:

10 000 gramm vízben:

Kénsavanyos natron (csodasó)...............0,020
Kénsavanyos aluminium éleg..................0,206
Kénsavanyos mész (gipsz).....................0,001
Kénsavanyos magnesia (keserű só)........1,022
Kétszer szénsavanyos mész..................12,890
Kétszer szénsavanyos natron (soda).........0,521
Konyhasó..................................................0,016
Szabad szénsav, s egy kis rész vaséleg......0,821

Az Eski kaplidcsa (régi kaplidcsa), mely a falu előtt emelkedik fel, szép hajlatú kúpjaival, igen nagyszerű épületű ferdő; szuluklikjának kúpjait tizenhat márvány oszlop tartja; a ferdő közepén levő tó hatvan láb kerületű; maga az épület a görög építészet jellemét hordja magán, s könnyen meglehet különböztetni azon hozzáadásokat, melyeket I. Murád épített, az ezen ferdő kiújítását eszközölt építész ugyanazon frank fogoly volt, ki a Szultán Murad mecsetét építé.

Mindezen források kevés más anyagot foglalnak magokban a közönséges forrásvíznél, de úgy látszik, hogy azok kifolyásai a földgyomrában levő tűznek, a központosult életnek, s hogy ezen felfakadó vízek a földgyomrából magokkal hozzák azon melegítő életerőt, mely feléleszti a betegségek és unalom, a szellemi és testi kihágások által elgyengült testet; feleleveníti az alig pislogó életerőt, s a kétségbeestek lelkébe az élet szeretetét csepegteti; s ez azon — a vegytan bonckése alatt elsikló — alkatrész, mely észrevehetetlenül keveri láthatlan gyógyerejét ezen forrásokba, mely az orvosokat oly gyakran meghazudtoló csudás gyógyulásokat idéz elő; s ez elrejti magát a vizsga szemek elől, mert szubtilis, láthatlan s tapinthatlan mint a lélek, mint az élet maga.

S ezen források titokteljes hatásához add hozzá még Brusza bájos fektét, azon tiszta havasi levegőt, mely ezer jó illatot hord láthatlan szárnyain; azon gazdag tenyészetet lent a völgyben, s azon nagyszerű havasok látását, melyeket örökös hó fed, melyeknek festői szirtei az eget látszanak hordani hátukon; azon szép sétáló helyeket, melyek minden lépten egy-egy szép, változó, színezetben gazdag, emlékekben dús, nagyszerű tájképet tárnak fel a szem előtt; azt a kellemdús és nagyszerű természetet, mely elrészegíti az érzést, s felemeli a lelket, s ne csudálkozz, ha ily környezet, ily látvány előtt a betegek — kikre gyakran kimondák az orvosok a halálítéletet, kiknek életfonalát már ollója között tartotta a kegyetlen Párka — fölélednek, új életre derülnek, s hogy a bruszai források csudaszerű gyógyításokat idéznek elő.

Csekerköjben megnézésre méltó I. Murád mecsetje, mely e szultán melléknevéről Gházi-Kudavendkiar (győző és úr) mecsetnek is neveztetik; ezen épület stílusa kitűnő szép. Elől egy kettős tornácozat (porticus) van, az alsó ívezeten, melyet pilasztok tartanak — innen-onnan összeszedett s görög vésők alól kikerült különböző, de — igen szép fejezetű oszlopokon nyugszik a felső porticus; magas minaret, s maga az épület is csaknem egészen el van takarva egy óriási platán terepélyes ágai által; a mecset egyik szegletén kőmadár van, melyről azt mondja a rege, hogy az Murad szultánnak egy kedvenc sólyoma volt, de meg akarván szökni, urának parancsszavára megkövesült ott.

A mecset előtt egy csudás szerkezetű kút van, melynek tócskája forróvízzel van tele, s közepén egy fantasztikus alakú medencéből jéghideg víz lövel fel.

E kúttal szemben van Murád türbéje, koporsója mellett fegyverei s azon véres páncél, melyet viselt a szultán akkor, midőn a szerbiai Milos a cassovai (rigómezei) csatában meggyilkolta.

Csekerköjön alól van azon völgy, melyen át a Nilufer a havasok közül kitörtet, ezt most is Adrianosnak hívják, mely név és az, hogy a szántóföldeken több szétszórt oszloptöredéket láttam, arra enged következtetni, hogy a Hadrián építette Hadriani ad Olympum nevű város itt lehetett valahol.

S ezzel bevégzem hosszas fecsegésemet Bruszáról, szerettem volna azt az Olymprai és Apollóniai- tóhozi kirándulás leírásával kiegtészíteni, de ottlétem alatt nem találtam társaságot, mellyel azt megtehettem volna, s egyedül pedig unom az ily utazásokat.

 

XLVIII. Bruszából Gömleken át Isznikre

(A Civotati vár. Godefroy hajóhadának átszállítása az Askaniai-tóra. Kedele. Az Askaniai-tó vidéke. Bazarköj. […]

Bruszából — hol annyi kedves napokat tölték — víg társaságba távoztunk, felérve a Csárszk-kazi dag tetejére, visszatekinték a gyönyörűen fekvő városra, s annak elbájlóan szép vidékére, mely most, miután annak minden egyes pontjait, minden részleteit ismerém, még nagyobb érdekkel bírt réám nézve. A túloldalon pedig feltűnt a már rég nem látott tenger, az égnek ezen ragyogó tükre, melyen a viszontlátás örömével legeltetém szemeimet.

Megérkezvén pedig Gömlekre, eszembe ötle, hogy lehetne az út egyhangúságán változtatni, s ahelyett, hogy onnan egyenesen visszatérjek Stambulba, lehetne Iszniken a régi Nicaeán és Iszmiden a régi Nicomedián át egy érdekes visszautazást tenni; s ezen agyamba megfogamzott, s szívemben ügyvédre talált eszmét rögtön közlém társaimmal és pedig oly formán, hogy ez utat gyalog tegyük meg Iszmidig s onnan gőzössel térjünk vissza a fővárosba; de társaim minden ékesszólásom, s rábeszélési tehetségem igénybe vétele mellett is nem voltak rávehetők, s mivel én egy kissé olyan önfejű góbé vagyok, ki ha egyszer valamit akar, a nehézségek által nem engedi magát visszaijeszteni, átadám nekik podgyászomat, hátomra vettem puskámat, kezembe somfanyelű fokosom, vadásztarisznyámba volt egy kevés füstös szalonna is, a magyar embernek ezen szokásos hű útitársa, s egyet füttyentve kutyámnak, elindulék bátran mint Don Juan, nem ugyan hőstettekre lelkesülten, hanem egy érdekes körutacska reményétől feltüzelten.

Jöttemkor Gömleken sietve utazván át, a város felett levő várat nem látogathattam meg, pedig bármily összeomladozott, bármily jelentőtlen legyen is az, több emléket kötött hozzá a történet múzsája. Az első kereszteshad előcsapatja a Gautier sans avoir és Foucher d' Orleans által vezett 25 000 keresztesből, miután az a nicaeai téren Arszlán Kilics (Oroszlány kard) által szétveretett, 3000-en a civotati várba menekültek, e várnak kapui nem lévén, azt elpaliszádolták, s kétségbeesetten védték magukat a szaracének ellen; a görög császár közbejötte ezen szerencsétleneket megmenté, de Arszlán Kilics kegyetlen hadserege a civotati lakosságot leölte, a nők és fiatal gyermekek a nicaeai háremekbe hurcoltattak. Később az ozmánok megjelentekor Akcse Hodcsa és Timurtás (Oszmán vezérei) tíz évig ostromolták sikertelen Civotat várát, s csak Nicaea eleste után adta fel magát az őrizet Orkhánnak.

Gömleket elhagyva, egy eperültetvények és szőlőkertekkel elborított termékeny völgyön vezetett utam, honnan egy szűk völgybe tért, melyen a lármás Dereszu (völgypatak) nevű patakocska foly keresztül, több magas jegenye sorok árnyába rejtett malmot működtetve; ezek s egy-egy lerohanó zuhatag az, mi ezen hallgatag völgyecskében zajt csinál; a föld itten nagyon termékeny, s igen jól művelt, alant eper és szőlőültetvények, s fent a dombokon olajfák rendezett sorai, de a völgy csakhamar szűkebb lesz, s vadonabb tekintetet ölt fel, lassanként eltűnnek a földmívelés minden jelei, az olajfák ékítette dombokat kopár sziklák alkotta magasabb hegyek váltják fel, melyek között kígyózik a mindinkább szűkülő völgy, melyet valaha emberkéz vésett oda, mert több régi írókból bizonyos, hogy az Askaniai-tót régen egy csatorna köté össze a tengerrel; itt ezen a szoroson, mely (a tengertől a tóig) hétezer lépés, szállítottak át Godefroy keresztesei (Nicaea ostromakor) szekereken s csúsztató hengereken egy kis hajóhadat az Askaniai-tóra); óriási munka, melyet az új kor minden gépei dacára alig merne megkísérteni. — Ezen szorosból kiérve a sziklák ellapulnak, s a szoros egy nagy térbe olvad bele, melynek nyugoti oldalán a magas és sűrű erdőborította Gürle emeli fel cédruskoszorúzta kúpjait; keleten pedig az Arghaton (Kara Muszál) magas hegysorai tornyosulnak fel; az Askaniai-tót több apró domb rejté el szemeim előtt. E tájon a faluk távol az úttól többnyire a hegynyilatok közé vannak elrejtve, s ez az oka, hogy e vidék, melynek a természet oly nyílt barátságos képet adott, mely mindennel bír, hogy az embert magához édesgesse, annyira élet nélküli s hallgatag, annyira néma s elhagyott, hogy az utas néha egy napi utazás alatt is alig találkozik élő lénnyel; az út vagy tulajdonképpen a keskeny ösvény, mely azt pótolja, keleti irányt veszen, s Kedele faluhoz közel egy domb emelvényről megható kinézést nyújt a messze elnyúló Askaniai-tóra, s azon gyönyörű hegysorokra, melyek ezen elhagyott kis tengert minden oldalról környezik. Én éltemben ennél szebb színezetű s ragyogóbb tájat nem láttam; Amerika őserdei ily vadon nagyszerűek, ily elhagyottak lehetnek; akárhova tekint az ember, egy önzsírjába fúlt természetet lát és sehol egy emberi lakot a termékeny partokon, sehol egy sajkát (gőzösig nem is megy követelésem), mely a nap sugáraiban fénylő tó hullámait hasítaná, s e táj, e tó vidéke éppen olyan gazdag lehetne emlékekben mint a Balatoné, ha lett volna egy Kisfaludyja, egy Pefőfije, ki megénekelte volna az itt lezajlott eseményeket, ki megismertette s a feledés örvényéből kiemelte volna a múlt hős tetteit, mert hisz melyik táj lehetne gazdagabb emlékekben, s hőstettekben mint éppen Nicaea vidéke, mely Hannibált, Mithridatest látta, hol a hős Tankréd s a nagylelkű Godefroy vívott, melyen átvonult a harcra kelt Európa keleti meghódítására, s a Megváltó sírjának felszabadítására, több millió s egy eszmétől lelkesült nép, mely győzelem helyett szomorú halált talált s elhagyott sír Ázsia távol tájain.

Még két órai, s így Gömlektől öt órai gyaloglás után értem el Bazarköj-t, (vásárhely falu) egy körülbelől kétszázötven ház alkotta mezővárosocskát, hol megálltam. […]

 

XLIX. Isznik, a régi Nicaea

(E város története. Az itten tartott zsinatok. Nicaea mint a birodalom fővárosa. Nicaea mint a szeldcsukok székvárosa. A keresztesek általi ostroma. Orkhán általi ostroma. Orkhán nagylelkűsége. Isznik vagy a mostani város. Az Aja Sófia. Agát dsámi. Theodor palotájának romjai. Földalatti menetek. A régi város falai és bástyái, kapui. A Jesil dsámi. Medresze és imáret. A tó felöli oldal. Porcelán gyár. Iszniken eltemetett törökök sírjai.)

Egy századig volt a görög birodalom leghatalmasabb védbástyája a szeldcsukok ellen, s midőn az oszmánok megjelentek, Nicaea sokáig dacolt hatalmukkal; már Oszmán megjelent annak falai alatt, s nem tudván bevenni, közelében két várat (Karatékin és Targhint) építette, hogy az ezekbe helyzett erős őrizet ostromzár alatt tartsa a várost; már Brusza falaira rég feltűzte a félholdat Orkhán, s a görög birodalom csaknem minden kis-ázsiai birtokai a hódító törökök kezébe estek, s Nicaea még mindig dacolt. Orkhán Nicomédia bevétele után seregeit Nicaea ellen vezette; de ezen város ősidicsőségéhez méltónak mutatkozott, mert csak két évi ostrom után, s miután a császár (Andronicus) által személyesen vezetett hadseregét Orkhán Maltepe mellett megverte, miután az őrizet ezen csatavesztés által minden segélyhezi reményt elvesztett, az éhség és pestis által megtizedeltetett, adta magát fel és pedig feltétlenül az ostromot személyesen vezető szultánnak. A hősies bátorságot méltányolni tudó szultán megengedte a lakosoknak, hogy kincseikkel együtt távozhassanak; s midőn a jenisheri kapun vonulna bé, ott egy csomó nő sírva veté magát lábaihoz, s pártfogásáért esdett, ezek a város védelmében elesett görögök nejei s leányai voltak. — Orkhán felemelte őket, s az őt környező országnagyok nejeivé tette). A szultán kiméletes bánásmódjának híre csakhamar elterjedt a vidéken; a szomszéd helységek (mint Gömlek Armudli, a régi Anachor) ellenállás nélkül feladták magokat, s Nicaea távozó lakói visszatértek,ezek s az odatelepített török gyarmat újból népesíté a várost, a szultán nagyszerű mecseteket, hánokat építtetett, s Isznik rövid idő alatt oly virágzó város lett mint valaha volt. Pedig a mostani, alig százötven ronda házat számláló város alig mutatja azt, a régi nagyságnak az semmi jellegét nem hordja magán, az új nevű új városkának vályogházai az ős város messze terjedő falai által bekerített tér közepén magas platánok s diófák árnyában szerényen rejtőznek el, mintha el akarnák rejteni nyomorúságos voltukat, mintha szégyellenék ott az ős nagyságról regélő romok közepette magokat.

A mostani város nyugati oldalán van a Constantin építette keresztyén imolából Orkhán által átalakított mecset, mely még most is Aja Sófia nevet visel; az előcsarnok szép porfir oszlopaihoz szegezett rossz fakapu, a múlt és jelen képét ellentétben mutatja fel. Itt ezen imolában mondá ki háromszáztizennyolc püspök a képek tiszteletét, s az istenséget három személyre osztá fel; Orkhán letöröltette a zsinat végzeményeit a falakról, s helyébe íratta:

Allah-ih Allah, ve Mohamed reszul Allah: csak egy Isten van s Mohamed az ő prófétája! Sokáig a mostani görög imolát — melybe egy hold kőszárkofág van — tartották a régi nicaeai székesegyháznak, hol a zsinatok tartattak, de az ezen különben jelentőtlen, s csaknem egészen újból épült — templomkának homlokzatán talált, s Texier által felfejtett felirat ezen tévvéleményt eloszlatá, s bemutatta, hogy az egy a Paleologusok korában készült épület.

A közelében levő Agath dsámi mellett — melynek előcsarnokába több ízletes, s görög vésők alól kikerült oszlopok vannak építve — több oszlopok s márványdarabok vannak szétszórva, ezen romok ma is Theodor palotájának hívatnak, s hihetőleg a Lascaris palota maradványai.

Egy kissé tovább egy nyilaton a föld alá vezetett vizsgálódó szellemem, s ott egy bámulatos, azon korból való műre találtam, midőn az emberek ezredévekre építettek, midőn műveikben koruknak örökké fennálló emlékét emelék fel —, ezek meszszeterjedő földalatti menetek, melyeknek oldalfalait, s lapos bolthajtásait minden cement nélkül bámulandólag összeillesztett, két-három öles gránit darabok alkotják; hogy mi volt ezen csudás, ezen titokszerű mű — melyet a föld gyomrába rejtenék az emberek — bajos lenne meghatározni, lehetett az katakomba, lehetett kincstár, lehetett víztartó, lehetett sír, de hogy az sokkal előbbi a byzanci s még a római kornál is, annyi bizonyos; ily művet csak azon kor állíthatott elő, mely Mycenaet, mely Tirynthust építé, mely a gulákat összeállítá, mely a szfinkszet egy kősziklából kifaragá, s mely a katakombákat Lybia sziklahegyeinek gyomrába véste; egy oly kor teremtheté csak ezt, melynek meglételét is eltagadná az eltörpült, az elmecsevészett, az elpuhult jelenkor, ha ott nem lennének azon csudákról regélő omladékok, mint a történet részrehajlatlan nemtői, hogy felmutassák a gránit lapokra felvésett titokszerű történetét azon letűnt óriás népeknek.

Csudás kelet, ki bölcsődben ringatád a nagyszerűséget, melynek keblén tanyázott a dicsőség, a nagyság zenitjéig hágott emberiség. Tündér kelet, honnan az anyagi és szellemi világosság kisugárza az egész földre. Bűbájos kelet, koporsója annyi dicső nagyságnak, mivé levél? Hova tűntek azon népek, melyeknek csodaszerű műveit hordod kebleden? Hová levének azon emberek, kiknek tettei bámulatra ragadják az utókort? Hol van azon kor, mely úgy erényeiben, mint vétkeiben, úgy tetteiben mint építészetében csak nagy tuda lenni? Minden eltűnt, minden megváltozott; ott, hol az Alcibiadések, a Themistoclesek, Nagy Sándorok, Hannibálok, Scipiók, Mithridatesek, Belizárok felötlöttek egykoron, mint a múltnak fénycsillagai, ott hol a keresztesek, ott hol Orkhán hódító hadai tombolának, ott hol a művészet üté fel tanyáját, ott hol a tudományok napja terjeszté jótékony sugarait, ott hol a költészet pengeté bájhangú lantjának húrjait, ott most kisszerűség, nyomor, elnyomatás, s állatiasságban tengődő ivadék létezik, alig maradt fel nehány romtöredék, hogy az utasnak lelkében felelevenítse a múltnak emlékét, ezeket is lassankint megörlendi az idő vas foga, a föld édes anyai keblébe rejtendi az e földön idegenné vált romokat, a márvány, a gránit szétporland, az ércet szentségtelen kezek pénzzé verendik.

A régi város falai s bástyái, Byzanc falaihoz igen hasonlítanak —, azon különbséggel, hogy ezek két rendűek csak —, s még most is sok helyen igen jó állapotban van. A falak 14 800 láb kerületűek s itt-ott alapjokban tizenöt- húsz láb szélesek, hogy a falak régi emlékek romjaiból készültek, mutatja az, hogy abba szobor-törzsek, oszlopok, töredezett dombor faragványú márványlapok vannak minden tekintet nélkül beépítve.

Mindössze három fő és három kisebb kapu van ezen falakon; a főbéjáratok mindenike hármas kapuval s egy belső védfallal volt megerősítve.

A keleti oldalon van a Lefke kapuszi (lefkei kapu), melynek falaiba egy gyalog-csatát ábrázoló féldomború (bas relief) faragványú márványlap van beépítve. E kapu diadalív alakú, kis szobor fülkékkel a két oldalon, párkányzatán felirat nyomai látszanak, melyet most idő s emberek rombolásai olvashatlanná tettek. Leake ezen — akkor talán épebb — felírásból azt okoskodta ki, hogy ezt és a Stambul kapuszit is Hadrián építette, azonban régi történészeknél semmi nyomát nem találjuk annak, hogy Hadrian Nicaeában épített volna. E kapu közelében a falakon kívül egy messze elnyuló vízvezető (aqueduct) ívei magosulnak fel, melyek még most is ugyanazon forrás vizét vezetik Isznikbe, melyből Laskaris ivott, s melyből szultán Orkhán ima előtti mosakodását végzé a város bevételekor. — A falakon belül közel a kapuhoz van a Jesil dsámi (zöld mecset), egy zöld porcelánnal bevont, s gyönyörű arabeszkekkel ékített mecset, s nem messze tőle az Iszmaret dzsámiszi, melynek corinthiai oszlopokon nyugvó hegyes ívezetű előtornáca van, gazdagon felékítve a régen Iszniken gyártott zöld zománcú porcelánnal, az oszlopokhoz egy szépen kivésett márvány rácsozat van illesztve. Ezen dzsámikat mind szultán Orkhán építette, az utolsó mellett egy nagy medresze (egyetem) s imaret (szegény ápolda). Ez volt a török birodalom első medreszéje melyben 1. müderisz (tanár) a híres kajszariehi (caesarea-i) Daud 2. Mollah Tacs-Eddin 3. A híres Kara Khocsa voltak. Az iszmaret megnyitása nagy ünnepélyességgel ment végbe, a szultán maga gyújtá meg a lámpákat, s oszta ételt s pénzsegélyt a szegények között, egyáltaljában Orkhánt mint igen kegyes uralkodót festi le a keleti történet. Ő soha szegénnyel nem találkozott anélkül, hogy ne segítette volna, többször ruháját húzta le, hogy a szegények meztelenségét eltakarja. Szerájában mindig több száz szegényre terített asztal volt, s a szultán gyakran ebédelt velök, s szolgált nekik, híven követvén a Korán ezen szavait: „Hívek imádkozzatok, s adjatok alamizsnát, a jót mit tesztek, Istennél találandjátok meg, ki látja minden tényeiteket; aki Allaht szereti, szeretnie kell felebarátjait is, s tartozik segíteni rokonait, az özvegyeket, árvákat, utazókat, idegeneket, foglyokat s mindazokat, kik segélyért esdenek; tegyetek alamizsnát nappal, éjjel, titokban, nyilván, s jutalmát Allahtól veenditek."

Most az imaret romba van dőlve. A medresze — hol a kajsziriehi Daud molláh (David molláh) Bölcsészet pecsétje című misztikus művet írta, hol az oszmánok legelőbb ízlelék meg a tudományok gyümölcsét — most romhalom, a mecset omladozó félben, s áhítatoskodó muzulmánok helyett kérődző juhnyáját nyugtatja a pásztor annak árnyában, s hosszú nád furulyájából oly szomorú hangokat csal ki, mintha azokat a letűnt nagyság a földi mulandóság feletti búslakodás sugallaná, mintha a népe elfajulásán s elsüllyedésén siránkozó Szultán Orkhán szelleme szállt volna bele, pedig ő arról, mi előtte volt, mi körülte van, mit sem tud, ő egy minden fogalom s gondolkodás nélküli, állatiasságban tengődő árnóta, kinek gondjai, kinek gondolatai nyáján túl nem terjednek; de ő, ki a természet kebelén nőtt fel, eltanulta a csalogány bús dalát, a gerle szomorú nyögdécseléseit, ő a természet egyszerű fia, kinek romlatlan szívében több költőiség van, mint sok költő nevet viselő művelt ember elferdített lelkében; az ő hangversenye —, melyre a juhok oly komoly gondolkodó arccal hallgatnak—, melynek méla reszketeg hangjait visszamondja az ívezetek echója — engem inkább meghatott mint a művelt világ hangversenye, hol az ember szégyell elérzékenyülni, hol ha valamely bús hang megérinti az elkeseredett, a szenvedésgyötörte szív húrjait, s az érzés kiönt a szemen, azt el kell rejteni az érzéketlenek gúnymosolya elől; leültem egy romhalomra és sokáig hallgattam a pásztor bús dalát, melyet talán messze lévő honának emléke sugalla furulyájában, mely talán azért vala oly bús, mert a honvágy belopódzott lelkébe, s az egyszerű szalmakunyhó emléke, hol szabadon éle mint bérci sas, felötlött előtte, s elálmodoztam, s a múlt eseményein, elkérődztem mint juhai, s átröpültem az imádott haza szent bércei felé a gondolat sebes szárnyain; ő letette hangszerét, s bozontos kutyái — melyeket a zene elaltatott volt — észrevették, hogy idegen van ott, s reámrohantak, s felébresztenék éber álmadozásomból, a pásztor észrevett, kutyái visszahívására s köszöntésemre sietett, s én nehány régi pénzdarabot vásárolván tőle, tovább folytattam vizsgálódásomat, mely a második kapuhoz, az északkeleti oldalon lévő Stambul kapuszihoz vezetett, hol a belső kapunál két óriási oroszlányfő van a falakba beépítve, a külső kapunál pedig két bas relief, egyik egy lovas csatát, a másik egy trónuson ülő császárt ábrázoló. — A harmadik kapu a Jenisher kapuszi, mely az északi oldalon van, itten a falak és bástyák csaknem egészen márványból vannak, s sokáig ezen részt a régi város eredeti falainak tartottak lenni, de az utóbbi időben a bástyák egyikén talált felírásból ki világlott hogy azt Leo és Constantin építették, s hihető, hogy az anyagot hozzá a Strabo által oly nagyszerűnek leírt gymnasium romjai adták.

Ezen három főbejáraton kívül a messze terjedő falakon, melyeknek megkerülése közel három órát igényel, több kis kapuk vannak, egy ilyenen a tó felöli oldalon kimentem, s leültem a százados várfalak árnyába; a tó hullámai lassú loccsanással törtek meg a parton szétszórt oszlopokon, márványlapokon […]

A tó mocsáros partján látszik a régi kikötőnek kettős benyúló falzata, melyek mióta szükségtelenné és céltalanná váltak, ledüledeztek s a hullámok lágy keblébe hanyatlottak. Itt a tó partján volt azon porcelángyár is, hol azon gyönyörű zománcú porcelán mozaik készült, mellyel Brusza és Isznik mecsetjei, a ferdők nagyszerű épületei, a hánok kapui, s magában Stambulban több kioszk és mecset volt felékítve, most miután az ozmánok megszüntek nagyszerű épületeket emelni, miután a moreszk építészet rég kiment divatból, a gyár összeomlott, s a parton sötétlő romjai gyászolják a múlt szép ízlésesen elfajulását.

A városban egy régi építészetű karavánszeráj van, hol a moszlim hőseinek, szent embereinek, első tudósainak sírját meglátogató karavánok szállásoltatnak el. Iszniken fel lehet találni még most is Gundusz-alp (szultán Oszmán testvére), a költő khiáli, Esrehfadeh sejk, s Kara Khocsa sírjait, s a Mekkába zarándokoló hadzsik nem mulasztják el azokat felkeresni, s lelkök nyugalmáért imát emelni Allához tisztelt sírjaik felett, midőn az utas hiába keresi az ikoniumi Nicetásnak sírját, ki Konstantinápolynak a frankok általi bevételét oly szépen éneklé meg, s ki húsz évig siratá itten honának gyászos sorsát.

 

L. Nicaeából Nicomedián át Stambulba

(Imaköj melletti díszgula. Tecsin, török vendégszeretet. Örjendag, az Argathon egy ága. A keresztesek e havasoni átvonulása. Kinézés a tetőről. Rablókkali találkozás. Szemen kikötő. Át-evedzés Iszmidre. Iszmid vagy a régi Nicomedia története. Thököly sírja. Brussa ad Hypium romjai. Hereke, a régi Ancyron. Kara Muszal. Ersek a régi Helenopolis. Tausándcsik a régi Philocreps. Gebisza a régi Lybissa. Pendik a régi Pantichion. Megérkezés Stambulba.)

Iszmidre innen több út vezet, én a legrövidebbet, s a legregényesebbet választottam a tecsinni vagy Kara-muszal-i havasokon át, s ezen bátor elhatározásom csakhamar megvolt jutalmazva, mert az iszmidi téren Imaköj mellett váratlanul egy márvány obeliszkre bukkantam, mely körülbelül hét öl magas lehet, három szögletes teteje öt darab márványból van összeillesztve, talapja lehet nyolc-tíz láb magas, hat-nyolc láb oldalhosszal; egyik oldalán csaknem olvashatatlanná téve az idő rombolásai által ilyenforma felírás:

„Titus Cassius Philiscus,
Cassius fia, aki fia volt
Cassius Titus Tilodotusnak,
élt nyolcvanhárom esztendőt."

Ezen obeliszkről sem a történetírók, sem az újabb utazók nem emlékezvén, annak meglátása kétszeresen érdekes volt előttem. A törökök Dikilii-tash [-nak], hegyes kőnek hívják.

Innen egy hegyen kihágva az egy kis völgyecskében rejtett Tecsint (egy kis török falut) értem el, s bár még nem volt késő az idő, mégis elhatároztam itt meghálni, mert az előttem álló nagy havas meghágásához késő lett volna hozzáfogni. — Elvezettettem magamat az odába (szoba, szálloda, milyen Kis-Ázsiában mindenütt a legnyomorultabb faluban is van az utasok számára), ott letelepedtem, s ágokat szedve tüzet élesztettem, s more patrio egy darab szalonnát kezdettem pirítgatni, de csak egyszer lépteket hallok a lépcsőzeten, alig volt időm szalonnámat (melynek látása az igazhívőket megbotránkoztathatta volna) elrejteni, midőn belépett a muktár (falusi bíró), s egy réz tálra felterített ebédet hozott, mondván, hogy azt Iszmail effendi (egy itt lakó nyugalmazott hadnagy) küldi, igen szépen megköszönve, meghívtam muktár uramat is Isten áldásához, s igen jó ízűen beujjaltuk (mert a villa szükségtelen fényűzési cikk keleten) az ebédet, azután egy kis dulápból (fali szekrény) kivette kávéeszközeit, s kávéját a falunak; ezt szörpölgetve, történetesen beszélgetés közben kicseppenteném, hogy madcsar (magyar) vagyok, nem kellett több, nehány perc alatt tudta Iszmail effendi s az egész falu, s oda jöttek tisztelkedni; a nők édességet, gyümölcsöket küldöttek, a muktár nem győzte a kávét főzni. Iszmail effendi saját csubukját nyújtá át, szóval mindenki ünnepelt, vendégelt; Iszmail effendi sokáig katonáskodott Oláhországban, Belgrádban is megfordult, s többször jött érintkezésbe magyarokkal, s gyakran falubeli előtt dicsérőleg beszélt rólunk, mint kárdás milletről (testvérnép).

Én bámultam ezen havasi népnél azt a természeti észt, azt a józan felfogást, mi őket jellemzi; nekik kérdéseik, észrevételeik oly ésszerűek, magoktartásuk, modoruk oly méltóságteljes, hogy bárhol megjelenhetnének, anélkül, hogy nevetségesek legyenek; vezess csak egy angol egy francia földészt, ki falujából soha se volt ki, műveltebb körbe, ő nem fogja tudni: melyik lábára lépjen, száját hogy nyissa ki, néki minden mozdulata idétlen, minden ténye nevetséges leend; a török nép ezen jellemvonását csak honunk földnépében találtam fel.

Az út felől tudakolódván, azon óhajomat fejezvén ki, hogy következő nap hajnal előtt akarnék elindulni — Iszmail effendi rögtön kirendelt nyolc jól felfegyverkezett egyént, hogy átkísérjenek a havason, mert úgymond: ott igen sok zsiványok vannak; de én el nem fogadtam, mondván: hogy a zsiványok ilyen szegény embert, mint én nem bántanak, osztán ha megmondom, hogy magyar vagyok, bátran mehetek el közöttök; ezen okokra megadta magát, de arról nem tudtam semmiképpen lebeszélni, hogy legalább egy kalauzt (útmutató) ne adjon mellém, mert úgymond az Örjen dag (a Kara muszál-i havasnak egy más neve) erdeiben száz meg száz út van, s még ők magok is, kik itt születtek, gyakran eltévednek; ezt elfogadván barátságos kézszorítással vettem búcsút ezen falu jó lelkű lakóitól, s azután az Iszmail effendi küldötte ágynéműire leheveredve, igen jól aludtam.

Még Auróra lovai abrakoltak, midőn én kalauzommal útrakeltem; csakhamar elértük a rengeteg bükkösöket, s csakhamar behatoltunk azoknak sötét honába, hová a hold ábrándos sugarai csak itt-ott hatottak be egy-egy nyílaton, rémesen világítva meg a csonka fatuskókat, a vihar lesújtotta fákat, melyek mint megannyi mozdulatlan óriások állottak ott; minden nyugodt volt körülöttünk, az erdők lakói aludtak, csak a távol fenyvesek zúgása hangzott, a part homokján megtörő tengerként, egy-egy sziklatorkolatban tajtékzó hegyi patakocska csörtetett le láthatatlanul, s egy-egy lépteink zaja által nyugalmából felzavart szarvas csörtetett a sűrűség között, mi szótlanul haladtunk, s kezem akaratlanul is revolverem ágyát símogatta. Van az ily rengeteg erdőknek valami rejtélyes, ijesztő behatása a legbátrabb emberre is, ott egyedül, távol minden emberi laktól, hol a szélnek minden fuvalma megrázza az erdő sörényét, zajosan hangoztatva azt, ott hol minden kő, mely az ember léptei alatt elválik, a sziklákat viszhangoztatva törtet le a sötét örvényekbe, ott hol ledől egy-egy életúnt öreg fa, s zúgva törtet le a sziklaéleken, ott hol minden hang százszorosan ismételtetik; az ember fél anélkül, hogy tudná miért és mitől.

Én itt ugyanazon utat követém, melyet Godefroy keresztesei, ugyanis: Megérkezvén a keresztesek Nicomediára, három nap itt mulatás után megindultak Nicaea ellen, azonban nem akarván az eddig ismert két utat Helenopolis és Civotén át követni, más egyenesen vezető utat pedig az Argathanon át nem találván, a lorraini herceg négyezer embert küldött előre fejszékkel, kik a rengetegeken át utat vágtak, keresztekkel jelölvén azt; Robert, a barát azt mondja: hogy ezen út igen veszedelmes volt a meredek sziklák és mély örvények miatt. Most a keresztes had nyomdokait jelölő keresztek eltűntek, az útcsinálta nyílatot rég kinőtte az erdő, s egy nehány nyomalkotta ösvény vezet merészen a sziklaéleken, s a Robert által rettegett örvények felett.

Midőn a hajnal első pírja felötlött keleten, mi már áthaladtunk a bükk- és csererdőkön, s a fenyő és cédruserdők honát értük el, s megzendült az erdő, megnépesült a magány, s ezer torok zengett dalt egy összhangzó nagy hangversenybe; a táj mindinkább világult, s az előrohanó sugarak megrohanták a sötétséget, s kiűzték az erdők hűvös árnyából, s mire felértünk a tetőre, a nap egész pompával könyökölt ki a keleti láthatárra, s sugarakból kötött ecsetével művészileg színezte meg az előttünk elterülő bűbájos képet.

Alatt az Askaniai-tó ezüst tükrében törtek meg a nap kacér pillanatai, a Gürle cédrusos bércein túl az Olymp jégcsúcsai ragyogtak, s büszkeségökben egészen az ég felhői közé nyúltak fel; délre az Enagüri és Jenisheri lankás bérceken túl a Domali dag (mons Temnos) fantasztikus bazaltjai emelkedtek fel; északon a kizdervendi erdőségek egy nyílatán át a mudanyai öböl egy szöglete ötlött fel, mint ragyogó gyémánt ötv (broche) a föld keblén; keleten, ha botor köd, s sűrű magos erdőségek nem rabolják meg szemeinket, az iszmidi öblöt szigeteivel, a Mármorát Stambullal láthattuk volna meg.

A tetőről csaknem erővel kergettem vissza kalauzomat, ki utasítása szerint egész Iszmidig akart elkísérni; s miután így magamra minden tanu nélkül elbámultam az előttem elterülő tündéri bűbájos világot, s tegnap eldugott szalonnámat felreggeliztem, útnak indultam. — Az Örjen dag az iszmidi oldalon meredeken száll le, s így nem több mint egy óra alatt lent voltam egy szűk, lármás hegyi patak által átfolyt völgyecskében; itten tizenkét szegénylegénnyel találkoztam, kik egy magas fa árnyában iszonyúan felfegyverkezve heverésztek, egyenesen hozzájok mentem, s Szaba Sherifleriniz háir olszunnal (uraim, reggelök áldott legyen) üdvözöltem; az aga (főnök), kinek olyan pár bajusza volt, hogy akármelyik régi huszárnak becsületére vált volna, fogadta, s viszonozta üdvözletem, s meghívott, ülnék le, s én leguggoltam, előbb az agát, s később a többit rendre egyenként köszöntém, kezemet szívemtől homlokomhoz vive, s jó reggel kívánatomat ismételve. Ezen ceremónia végeztével — ismervén a keleti etikett szabályait — vártam, hogy a háziúr ( mert hisz ez erdőnek ura ő) megszólítson, s ő ezen kérdést intézé hozzám: Idegen! Hogyan van bátorságod ezen vidéken egyedül utazni? Effendim, felelék, én magyar vagyok, s a magyar nem szokott semmitől félni, (tudtam, hogy a vadon fia a bátorságot mint legfőbb, s csaknem egyedüli tulajdont becsüli) s osztán én szegény ember vagyok, ki gyalog utazik, kinek nincsen félteni való kincse; ekkor felfelé hajtott s ezüsttel művészileg kirakott csibukját nyújtá át (a legfőbb megtiszteltetés jele), s azt mondá Kárdásim! Hosgeldiniz (testvérem, Isten hozott, jöveteled kedves), mire én Szefa buldummal (örvendek, hogy találtalak) feleltem; nehányat szíván csubukjából visszaadtam neki, mondván: Effendim, engedd meg alázatos szolgádnak, hogy útját folytassa, mert ma még Iszmidre akarnék megérkezni. Allah hamanet (Isten vigyen békével) felelt; s köszönd, úgy mond, hogy magyar vagy, mert különben csiftilid, két csövüd (puskád) magamnak megtartottam volna.

Megmagyarázta az utat, s azután azt mondá: a magyar nem szokott áruló lenni, ha zaptiekkel (hajduk) találkozol, ne mondd hogy láttál; én újra elbúcsúzám, ők bementek az erdő rengetegébe, s én nyugodtan folytatám utam, a kis kanyargó völgyön le, melyet az említett havasi patak foly által; ezen patakon harmincszor kelle átgázolnom, úgy hogy utoljára áhítatos bűnbánóként egészen mezítláb utaztam, miután minden percben le kelle csizmám húzni; már estvefelé volt az idő, midőn a kis völgy kiszélesülve látni engedte az iszmidi öblöt, s átellenben az oly festőien fekvő várost, négy órakor értem el az Iszmiddel átalellenben levő Semen nevű kis kikötőt, hol csolnakra ülve háromnegyed óra alatt megérkeztem Iszmidre.

Iszmid a régi Nicomedia helyén fekszik. Lysimachus Bithynia városait lerombolván szétdúlta a Sinus Astacenicus partján lévő Olbiát is, ennek romjaiból I. Nicomedes új várost építtetett, melyet saját nevéről Nicomediának nevezett; a bithyniai királyok székhelye lévén, csakhamar egyike lett Kis-Ázsia legvirágzóbb városainak; Nicomedián által jöttek Byzáncba Ázsia termékei, s hajói messze tengereken vitorláztak.

Róma uralma alatt a fény és gazdagság oly pontjára jutott, hogy Róma, Antiochia és Alexandria után állott; Caesar, Augustus, Valerian, Caracalla és Gordoniusnak voltak itten fényes templomai, annyi nevetséges zsarnoknak, kik nem elégelve meg, hogy az egész földet zsarolták, még magukat istenekké is tétették; Nicomedia egyike volt a leghíresebb Neocoreseknek, hol istenek s istenített császároknak templomaik voltak, hol azok tiszteletére áldozatok s játékok tartattak.

Diocletian alatt a birodalom fővárosa volt, s ott van nem messze a várostól a Sáron tér, hol a a császár leköszönt s viszszavonult szülőföldje magányába (Solonba).

A fiatal Plinius, midőn Bithynia kormányzója volt, többnyire Nicomedián lakott, s innen írta azon nevezetes levelét Trajánhoz, mely annyi érdekes részletet ad az első keresztyénekről Kis-Ázsiában.

Nicomediáról ment nyolcvan katolikus pap Valens császárhoz követségbe, hogy a keresztyének irányában kegyelmesebb bánásmódért esdekeljenek; a kegyetlen császár bíztató szavakkal ereszté el, s egy kormányi hajón küldötte vissza, de Modest a pretoriánusok prefektusa, titkos utasítása következtében, kiérve a tengerre meggyújtotta a hajót, katonáival s a hajósokkal menekelvén, a szerencsétleneket megégette.

A szeldcsuki törökök elfoglalták azt, de a keresztesek viszszafoglalván, a keleti császárság uralma alatt volt egész az oszmánok megjelentéig; Orkhán a város közelében megvervén a császári hadsereget, a város feladta magát.

A mostani város tizenkétezer lakost számlál, s egy kúpalakú hegyen igen festőileg fekszik; ezen hegyet szultán Orkhánnak egy igen szép mecsetje koronázza, melynek közelében látszanak a nicomédiai citadella falainak némi romjai, s a Tabain nevű — óriás platánok árnyalta — forrásnál nehány szétszórt oszlopok, ezek a tengerbe benyúló kávéházak alapjait képező gránit oszlopok, s a csaknem minden házak előtt látható (ülőhelyül szolgáló) oszlopfejezetek, azok, mik a régi Nicomediának jelentőtlen maradványai. — Iszmiden egy pasa székel, ki a kormányi hajógyárra (Arzenál) — melyből több fregátok és sorhajók kerültek ki — ügyel fel, az öbölfőnél van egy kormányi posztó és selyemkelme gyár; Iszmidnek nagy fa- és gyümölcs kereskedése van a fővárossal.

De Iszmiden sem a múlt emlékei, sem a jelennek nevezetességei nem érdekeltek; egy egyszerű sírt kerestem én ott, egy senkitől nem ismert, egy dudvával benőtt kőlapot, egy hontársunknak sírhantját, kit az üldöző sorsvihar ide dobott, kit honától távol megölt a honvágy, ki miután egész életét honának áldozá, jutalmul még azt sem nyerheté meg, hogy hamvai a hon szent földjével keveredjenek össze.

Mindenkitől kérdezősködtem azon sír után, melyhez eljövék zarándokolni, melyre elhozám a távol levő hon áldását és senki sem tuda utasítani, senki sem tudta annak lételét; összefutottam a vidéket, felkutattam minden bokrot, minden kőhalmot, melyek kérdésemre némák maradtak; végre midőn már kifáradva, kétségbeesve, sikertelen bolyongásom a várostól északra eső kertekbe vitt, itt szívem ösztöne rávezetett a keresett tárgyra, megtaláltam ott a fák lombjaitól eltakartam a szerény emléket; letérdelék melléje, s a részvét könnyeivel öntözém a szent hantokat. — Nem hoztam én ugyan illatos kenőcsöket, nem öntözém meg sírodat téjjel és borral mint a görögök szokták tenni a hon védelmében elesett hősök sírjai felett, nem öntém az áldozatok vérét sírodra, Thököly, hanem megöntözém azt a szenvedés, a részvét könnyeivel, s egy szomszéd borostyán bokorról letörtem két ágat, s koszorút fonva belőlök, letevém sírodra, s elmondám a görögök ezen szokásos jelmondatát: „A hon szabadságának védelmében elesett hős emlékére."

Fogadd el ezen egyszerű áldozatot, sírod oltár előttem, hol leborul lelkem, s a szabadság nemtőjéhez intézett imát rebegnek ajkaim, sírod imola, hol leborulék, s elhívám szellemedet szent vértanú, hogy adja rám s a honra áldását.

Itt vagy te a nagy Hannibál mellett eltemetve, az ő sírját sehol sem lehet találni, az ő sírját senki sem keresi fel, mert az a nép is, melyért kűzde, követé őt a sírba; a te nemzeted annyi kiállott szenvedés után is él, s fiai ihletett kebellel vándorolnak el sírodhoz, s ott felötlik egy reménysugár, melyre fel van írva:

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

[Vörösmarty: Szózat 10. vszk.]

Thököly síremléke egy négyszögű márványlap, felül egy címerrel, mely egy vért felső két szögletén két koronázott sisakból kiemelkedő, s lábán kardot hordó oroszlánnyal. A vért középpontján kétfejű sas, s lapjának négy oldalán négy álló oroszlány szablyát tartva első lábaikon. S e címer alatt ezen felírás:

Hic requiescit ab heroicis laboribus Celsissim:
Dnus Emericus Tököly De Késmárk.
Hungariae et Transsylvaniae Princeps.
Vir a rebus pro asserenda Patriae
Libertate fortiter gestis
Tota Europa celebris.
Post varios fortunae casus
Tandem extorris
Inter ipsam renascentis
Hungariae libertatis spem
Exilli simul et vitae finem fecit
In Asia
Ad Nicomediensem Bithyniae Sinum
In suo florum campo
Obiit Anno Salutis 1705.
etatis 47 Die 13 Septembris.

Itt pihent meg hősies kűzdelmei
után a magasztos késmárki Thököly Imre úr
Magyarország és Erdély fejedelme
akit hazája szabadságáért
véghez vitt tetteiért
egész Európa ünnepelt.
Miután hazájából kijöve
felhagyott Magyarország újjászületéséért
magában ápolt minden reménnyel
éppen úgy mint a száműzetéssel és az élettel.
A bithyniai Nikomédia öblében
a saját virágos mezején
távozott el a megváltás 1705. évében
szeptember 13-án, 47 éves korában.

Az Iszmid közelében levő Brusza ad Hypium messze terjedő romjait meglátogatva, másnap gőzösre ültem, s elhagytam Iszmidet.

Az iszmidi öböl partjain mindkét oldalról több nevezetes városok romjai, s több nevezetes emberek sírjai vannak: nem messze Iszmiden alól, a jobb parton (Iszmidtől Stambul felé menve) van Hereke — a régi Ancyron, hol nagy Constantin halt meg s van eltemetve. Herekével csaknem szembe a balparton van Kara Muszál, hol Oszmánnak egy ily nevű vezére van eltemetve, ki az iszmidi öblön több várost elfoglalt, s a törökök nevét ezen faluban, s az Argathon hegy új nevében örökíték. Alább van (a balparton) az egy kinyúló földnyelven szépen fekvő Ersek, a régi Helenopolis, Helene császárné születéshelye. Szent Helena atyja itten vendéglős volt, s ő e helyet — hol bölcsőjét ringatták, s melyhez a gyerekkor édes emlékei köték — igen szerette, s Jerusálemből visszatértekor kórházat és erődöt épített ottan, s a lakosoknak sok kiváltságot adott. Nagy Constantin anyja emlékére Helenopolisnak nevezte el. A nicaeai téren legyőzött Péter zarándok és Gautier sans rien ide vonultak vissza vert hadaikkal, a szaracénok követték őket s a leölt keresztesek csontjaiból tornyokat és s gulákat raktak* s Jerusálemből visszatértekor kolostort s erődet építtetett, s hol később a szeldcsukok a keresztesek csontjaiból építének várfalakat. Csaknem szemben van Taushandcsik (nyulas) a régi Philocrep; s Gebshe vagy Gebissa — a régi Lybissa, hol Hannibal a méregpoharat kiüríté, s hol temettetett el a sorsüldözött karthagói hős: s hol II. Mohamed — midőn roppant hadseregével egy még mindeddig titokleplezte hadjáratra menne — meghalt, szembe a balparton a melegferdőkről híres Jalova — a régi Drepanon. Itt már a Sinus Astacenus annyira kiszélesül, hogy a balpart a távol ködében rejti el szép hegysorait, s csak a jobbpart újuló tájképei lehettek figyelmem s vizsgálódásaim tárgyai. Eszki Hiszárt a régi Niketiatost elhagyva s egy három águ földnyelvet, mely mint óriási trident nyul be a tengerbe — a Rizion öböl tűnt fel, melynek partjain van Daritse a régi Rizion, s az öblöt alkotó első hegyek egyikén Pendik, a régi Pantichion. Kartaltól (sas) már felötlenek a fejedelmi szigetek, s Stambul ezen pontról igen nagyszerű képet mutat. Kartalon alól van Maltepe a régi Pelaconon, hol Orkhán legyőzte Andronicusnak Nicaea segítségére siető hadseregét; ezen csatában a császár maga is megsebesült, Exotrochos a nagy hetrárcha, Manuel Tarchaniotes és Nicephorus Cantacusen elestek, s Maltepén vannak eltemetve). Maltepétől egy órai, s Iszmidtől hét órai út után Stambul kikötőjében gördült le horgonyunk.

Vissza a Törökországról és különösen a nőkrőlbe