Orbán Balázs: Törökországról (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Orbán Balázs
TÖRÖKORSZÁGRÓL
(Feledhetetlen jó anyám emlékezetének szentelve)
Szabadság, Nagyvárad, 1884. január 26–február 3, 22-29. sz.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Az ozmánoknak egykor világrettegte hatalma és birodalma gyors hanyatlásnak és bomlásnak indult, miként minden oly uralom vagy birodalom, amelynek alapja az erőszak, melynek összetartó kapcsát nem a szabadság arany—, hanem a zsarnokság vaskapcsa képezi, amely épp azért, mert vas, a rozsdásodás általi oxidálásnak van alávetve s így könnyen szétpattan.

Az ozmánok egykori birodalma roskadoz, az ozmánok egykor félelmes népe tespedésbe süllyedt azért, mert nem tudott és nem tud Európa műveltségi talajában gyökeret verni, légkörében akklimatizálódni; mert részben vallása, de leginkább zárkózottságra irányuló társadalmi intézményei elszigetelték és elzárták az európai polgárosodás, művelődés és a szabad eszmék áldásos áramlatai elől; mert előkelősége Byzánc elfoglalásakor elsajátítá a görögök romlott erkölcseit, főleg politikai és kormányzati hibáit és vétkeit.

E nép nem követte a korábban beköltözött testvér magyar nép okulásra intő bölcs példáját, mely a honfoglaláskor talán még vitézebb, harciasabb, vallása és intézményeinél fogva talán távolabb álló volt Európa népeitől, mint a török; de amidőn kitombolta fiatal hevét, amidőn Európa népéletének vénhedt törzsébe új termő ágat olta, amidőn hatalmának súlyát éreztetve tiszteletet és respektust szerzett magának: akkor igyekezett Európa szokásai, vallása és polgárosodásához simulni s nemcsak bele találta magát új helyzetébe, hanem az új alakba öntött Európa népeivel testvéresülve nélkülözhetetlenné tudta magát tenni. Igen, mert a magyar, melynek puszta nevétől is rettegtek egykoron, nemsokára a szabadság, polgáriasodás és keresztyénség legerősebb védőjévé és terjesztőjévé vált. Európa ostora egy rövid század alatt a népek e féltett drága kincseinek legbiztosabb őrévé s így európai szükségességgé változott át. Ez biztosítá számára az ezredéves múltat s biztosítandja az ezredéves jövőt.

Ellenben a török öt százados ittlét után éppoly idegen maradt Európában, mint betörése alkalmával, az sehogy se tudott helyzete követelményeivel kibékülni, az európai talajjal összenőni, e földrész népeihez simulni.

Pedig a viszonyok reájuk nézve sokkal kedvezőbbek voltak, mert a byzánci uralom által enervált népek közt egy sem bírt az államalkotás és megoltalmazhatás kellékeivel, s így a török a muszka telhetlenséggel szemben, mintegy európai szükségességgé vált, az európai egyensúly fenntartásának kellékeként szerepelt.

A jóra való vitéz török népben megvoltak s megvannak részben még ma is a regeneració kellékei, csak egy nagy reformátorra volt szükségük, aki a bár kissé szilaj, de jóra fogékony, értelmes és még mindig ős erejének hatalmával bíró török nemzetet reformálja és az európai szabad és mívelt népek társaságába beiktassa.

A kor kivánalma megteremté ott is a helyzet emberét a hatalmas szultán Mahmudban, ki szilárd eltökéléssel és erős kezekkel kezdette meg birodalmának reformálását s az európai viszonyokhoz való asszimilációját.

Nehéz és nagy munka volt ez, mert a fanatizmus és százados előítéletek roppant szikláit kelle eltakarítania az előhaladás útjáról, hogy arra népét ráléptethesse; nagy és nehéz munka volt ez, mert két nagy akadály, mondhatnám hatalom állta útját: az anarchikus hadsereg, mely államot alkotott az államban s az elfajult militarizmus vérengző túlkapásaival fenyegette a birodalom lételét, és a túl hatalmas hierarchia — mely itt is, mint minden kiskorú népnél, esküdt ellensége volt minden előhaladásnak, minden reformnak, a korszellem minden térfoglalásának, mert lételeme a butaságban és sötétségben határozódott meg. A felvilágosodás terjedése az ő háttérbe szorítását jelentendette volna s így azt a kapzsiság egész szenvedélyével igyekezett kiküszöbölni, térfoglalását megakadályozni.

De szultán Mahmud a bátor és merész reformátorok közé tartozott, akit nem rettentettek vissza még a nagy akadályok, sőt még a vértől sem idegenkedett, ha az a szent ügy diadalának vérkeresztségére szükségesnek mutatkozott. Legelőbb a hadsereggel kezdette, európai hadintézetekben nevelt képzett tisztekkel s odaédesgetett idegen, művelt, tisztek segélyével kísértette meg rendes hadcsapatok, főleg tüzérség alakítását, s ezek segélyével a rakoncátlankodó haderő reformálását és fegyelmezését; de midőn ez sikerre nem vezetett, s midőn látta, hogy a féktelenség trónját s a birodalom lételét is fenyegeti, nem rettent vissza az erős érvágástól sem, s 30 000 janicser lemészárlásával vágta ki e fekélyt a birodalom testéből.

Ezután megkezdette a papság túlhatalma megtörésének még nehezebb munkáját. Törökországban a papság nemcsak a vallásos népre való nagy befolyásánál, hanem főleg gazdaságánál fogva is, mint a birodalom ingatlanai fele részének (egyenes utód nem léte esetében) örököse (vakuf) roppant pénzerővel s ezáltal a fanatizmus felélesztésére hatalmas eszközzel rendelkezett és rendelkezik. El is kezdettek az ulemák Mahmud szultán reformjai ellen prédikálni, a népet lázadásra bujtogatni; de a tréfát nem értő szultán vagy 40 ulemának a fejét leüttette, hogy a káromló nyelveiket elnémíthassa s amidőn a rumeliai kazaszkier megjelent a szultán előtt s a kivégzett papoknak egy fényes türbében (sírtemplom) való eltemetésére szólítá fel, mert azok — mondá — szentek, miután lelkeiket fénytűz képében látta sírjaik felett lebegni, Mahmud ezt is átadá a hóhérnak mondván: „Üsd le fejét, hogy lelke ama szentekével egyesülhessen.”

Ez a kemény lecke használt, a papok nem mertek többé gyorsan eszközölt reformjainak útjába állani; de ha nyíltan nem mertek is ellentállani, nem szűntek meg alattomos boszszút forralni, és a nagy szultán századunk e nagy reformátora, népének e megváltója, Törökország hivatott megmentője, még mielőtt megkezdett nagy művét befejezhette volna, dicstelenül pusztult el a megsértett papok mérge által.

Ezáltal Törökország sorsa felett a kocka elvettetett. Kéjsóvár, többnyire a korán tilalma dacára Bacchusnak áldozó gyenge, enervált utódai a reformálás nagy művét képtelenek voltak tovább vinni, vagy azt immel-ámmal folytatták, s eljuttatták a birodalmat jelenlegi szomorú állapotára, amidőn nem tudhatni, hogy mikor adják meg prédaleső szomszédjai a kegyelem döfést; csak engedik még tengődni, mert még nem tudtak megegyezni afelett, hogy a legzsírosabb konc kinek jusson. Egy szultán Mahmud szabású nagy szellem még talán meg tudná menteni s a kemény koncot a bírvágyók fejéhez ütni; de elsatnyult utódai csak siettetik a fatum sajnálatos művének befejezését.

Szegény Törökország! Szegény jóravaló testvérnép! Te ösztönszerűleg érezted, hogy érdeked a mi megsegélésünket követelte 1849-ben a közös ellenség ellen, de álnok diplomatáid gátot vetettek e törekvésed elibe, s nem volt egy szultán Mahmudod, ki merte volna fegyvered hatalmát a muszka háta megé vetni s ezáltal Magyarország kivívott függetlenségét megszilárdítani.

Pedig a független Magyarország lett volna az egyedüli palládiumod, mely a muszkát a Duna átlépésében örökre megakadályozta volna s ezáltal nemcsak Törökország fennmaradását és regenerációját, hanem Európát is örökre biztosította volna a barbarizmus inváziója ellen. Se Európa, se Törökország nem tette meg akkor a népjog rászabta kötelességét s most mindkettő keservesen bűnhődik mulasztásáért s még inkább fog bűnhődni a jövőben, mert az akkor megnőni engedett szarv döfött Sebastopólnál, hol Európa hatalmai 100 000 ember életével s több ezer millió elköltésével fizették meg Magyarország elleni árulásukat; döfött Plevnánál és San Stefanónál s döfhet még Bécsben, Berlinben és Frankfurtban is, dacára azon milliárdoknak, melyeket a kötelesség mulasztók az e szarv miatt fenntartott roppant hadseregekre kénytelenek költeni.

II.

De térjünk vissza szultán Mahmudhoz ezen eddig kevéssé méltányolt nagy reformátor emlékéhez.

Szultán Mahmud mint korszakalkotó nagy reformátor figyelmét minden térre kiterjesztette, a nagy átalakulások közepette országa kisebb horderejű anyagi érdekeivel is foglalkozott. Ez sajátságos jellemvonása minden nemzetmentő nagy szellemnek, kiket a népek méltán nézhetnének Isten küldöttjeinek.

Így volt ez Washingtonnal Amerikában, így volt a mi Washingtonunkkal, Kossuth Lajossal is, akinek nagy szelleme egyszerre mindent felölelt, ami a nemzet előmenetelére, boldogítására szolgálhat. Így 1848-ban, midőn a 18 oldalról megtámadott és polgárháború által marcangolt országot kellett oltalmazni, amidőn a semmiből hadsereget teremtett és szerelt fel, amidőn városról városra járva toborzott a hazának honvédeket, s azokba átömlesztve a hazaszeretet varázsát, az ősök vitézségét legyőzhetetlen hősökké tette, kiknek babérjait a marathoni, plateai és thermopylaei szoros hőseiéi mellé helyezhetjük: akkor még arra is jutott ideje, hogy a Felvidék népének szegénységein azáltal igyekezzék segíteni, hogy ottan Svájc mintája szerint az óragyártás mesterségére a népet betanítsa, s e célból oda ki is küldötte Kienner órást (kinek most a Kristóf téren van Budapesten üzlete.) Ekként szultán Mahmud is országot reformálni akaró nagy munkája közepette figyelmét arra is kiterjeszté, hogy birodalmának gazdag arany és ezüst ereit, melyek a római uralom óta parlagon hevernek, kihasználja, s evégett Magyarországról tizenkét képzett bányászt hívott meg Konstantinápolyba.

Ezek vezetője a selmeci Knecktel János volt, ki minden német neve dacára (mint leveleiből és jegyzeteiből meggyőződtem) egyike volt a leglelkesebb magyaroknak nemcsak érzelemre, hanem nemzetiségére nézve is.

Ezen magyarországi bányászok, főleg a nagy szakértelemmel és tudománnyal bíró Knecktel vezetése alatt a Törökország területén levő arany- és ezüst bányákat nagy haszonnal aknáztatták s teméntelen arany- és ezüstérc folyt be a török kincstárba, elannyira, hogy a kezdetleges török pénzverdék egyszerű gépeikkel azt feldolgozni nem tudták. A szultán tehát a kegyeit nagyon megnyert Knecktelt pasai (tábornoki) rangra emelve, a pénzverde igazgatójává nevezte ki, s nagy fizetése mellett, tekintve az általa felmutatott nagy eredményeket, érdemjelekkel és gazdag ajándékokkal halmozta el.

A pénzverde mellett egy bányászati iskolát is szervezett Knecktel, s abban több örmény fiatalt képezett ki a bányászat és pénzverés tudományában. Ezek közül valók voltak a Duzoglu testvérek, akik a régi örmény királyok utódainak mondák magukat, s kik nagyanyai ágon rokonaim is voltak.

Az egyik Duzoglu volt Knecktel utódja a pénzverde igazgatóságban, ez egyike volt Törökország leggazdagabb embereinek, azon kiváltsággal bírt, hogy feszén a turát vagy a szultán címerét aranyhímzéssel viselte, ami senki másnak megengedve nem volt.

Nagyszerű Bosphor-parti palotájában — melynél csak a szultáné volt fényesebb — mint rokon szívesen látott vendég voltam és az öregúrtól nyertem a Knecktel életére vonatkozó adatokat. Magyar nők iránti rajongásom gátolt meg abban, hogy megkínált unokája révén a pénzverdék hatalmas igazgatójával, kinek a szultánhoz bejelentés nélküli bejárata volt, közelebbi rokoni összeköttetésbe (veji viszonyba) nem léptem.

Knecktelt a szultán mindenképpen birodalmában megtartani igyekezett s ottani család-alapítására unszolta. A nagy rangú és felgazdagodott s különben is daliás magyar válogathatott Stambul első partie-jei között s így vette nőül a Duzoglukkal rokonságban levő elsőrendű latin családból eredő Foresti Máriát.

A Keleten, s különösen az Archipelagus szigetein, de magában Pérában és Galatában igen sok latin van még most is, akik a keresztes háborúk alkalmával alakított latin birodalom idejében származtak oda, leginkább Olaszországból, s bár a birodalmat, melyet alakítának, elsöpré az arab, s török hódítás, az itt maradott latinok egészen napjainkig, tehát hét és fél századon át, megtarták úgy nemzetiségüket, mint vallásukat, mert azok ma is mind katolikusok, s ma is mind olaszul beszélnek, olasz eredetükre nagyon büszkék. Igen sok latin család ma is fenntartja a genuai és velencei rokoncsaládokkal való egybeköttetését, s ősnemes voltukra s messze fel menő törzsfájukra büszke önérzettel hivatkoznak.

A legtöbb latin család az Archipelagus szigeten van, a Görögországhoz tartozón lakó latinok természetesen görög alattvalók; de oly szívesen ragaszkodnak olasz nemzetiségükhöz, hogyha bár görögül is tudnak, de családi és társalgási nyelvök az olasz (ennek tulajdonítható az olasz nyelvnek keleten való általános elterjedése) és oly büszkék, hogy a görögökkel nem igen jönnek családi összeköttetésbe. Ennek különben oka a vallási különbség is, amely oly éles választó vonalat képez a családok közt.

A latin mind katolikus, az Archipelagus szigetein számos püspökség alá vannak beosztva, s mert püspökeik, papjaik többnyire Olaszországból valók, s egyenesen a pápa által küldetnek oda, ezáltal az ős hazával való szellemi egybeköttetésök fenn van tartva s egyszersmind nemzetiségök is megvédve a beolvadástól.

Vannak latinok a török uralom alatt levő Archipelagus szigeteken és a Kis-Ázsia parti városaiban is igen számosan, ezeket még a török kormány is megkülönbözteti és elválasztja a görög alattvalóktól, latin-rájáknak nevezi s némi kedvezményekben részelteti, amennyiben Konstantinápolyban egy külön latin hivatal, úgynevezett latin kancellária alatt állanak, van kancellárjuk, ki a Portával és a külhatalmak követeivel szemben is képviseli, védi őket, s törvénykezési tekintetben is saját jurisdikcióval van felruházva, sőt épp oly dísz kavaszokkal (tehát végrehajtó közegekkel) van ellátva, mint bármelyik külhatalmasság követe.

Ezt azért bocsátom itt előre, mert a későbbi fejlemények megértéséhez magyarázatul szolgál, valamint azt is szükségesnek tartom kiemelni, hogy ezen kvázi elkényeztetésnek történelmi és jogi háttere van, amennyiben a törökök a meghódított Cycladokat a birodalomhoz csatolták ugyan, de a régi latin uralom alatti hercegeiket és kormányzóikat legalább egy ideig meghagyták, helyi önkormányzatukat tiszteletben tartották, s megelégedtek a magszabott — nem igen nagy — adó pontos fizetésével. Sőt még később is, amidőn szorosabban bevonattak a birodalom kötelékébe, belügyeikbe nem igen elegyedtek, s bizonyos mérvű autonómiát engedtek e szigeteknek; a hivatalok leginkább az ott lakó latin-ráják kezeiben voltak. Innen, műveltségi elsőbbségökből a régi nemesi származásukból ered azon fölény, amit ez olasz családok a szigetek görög lakóival szemben még most is éreztetnek; ennek folyománya azon kedvezmény is, amelyben a Porta még napjainkban is részelteti őket.

A török Cycládok latin lakóinál még büszkébbek a Görögországhoz csatolt szigetek s különösen Naxos sziget latin lakói.

Naxos minden időben a Cycládok legkitünőbbike, leghatalmasabbika és leggazdagabbika volt, már a 6. században Kr.e. Athenével vetélykedett, hatalmas flottával s 8000 harcossal rendelkezvén, 501-ben Kr.e. köztársasággá alakult át, első volt, amely a nagy perzsa hatalommal megmérkőzött amennyiben Aristogoras perzsa szatrapával diadalmasan dacolt, azután Salamis és Plateánál is kivette gazdag osztály részét a görög dicsőségből.

III.

A latin birodalom megállapításakor Naxosban Ducániának nevezett hercegség alakult Velence fennsősége alatt, mely a Cycladok 12 szigetére terjedt ki; a Sanudo, később a Crispo családból eredő hercegeik Naxos szigetén, annak Callipolis nevű fővárosában székeltek.

E hercegség 300 évig fenntartá magát, mely idő alatt 21 herceg uralkodott. 1535-ben III. Crispo uralma alatt Khair-eddin (a rettegett vérsszakállú) meghódította a naxosi hercegséget; de hercegeit még egy ideig meghagyta s ötezer arany évi adóval megelégedett; a 16. század vége felé azonban a szultán szorosan a birodalomhoz csatolta s török kormányzót küldött oda.

A görög szabadságharcban Naxos kiváló szerepet játszott, hajósai Canaris alatt harcoltak a török flotta ellen, fiai itt s Krétában is vérzettek a szabadságharc mezein. A naxosi latinok e harcokban is a Marco Sanudo herceg által erődített felső városba visszahúzódva és elzárkózva semlegesek maradtak, mert rokonszenvük inkább a törökökhöz vonzotta [őket], s a görög kormány megelégedett azzal, hogy pénzáldozattal váltották meg hadkötelezettségüket.

Naxos latin lakói most is a Sanudo erődben laknak, címerekkel ékített régi palotáikban; ők most is a sziget földtulajdonosai. Azok a sziget völgyeiben díszlő narancs- és citrom-erdők, szentjánoskenyér-, aloé és pálma- ligetek mind az ők tulajdonait képezik, most is arisztokratikus gőggel nézik le az alvárosban lakó görögöket, azokkal össze nem házasodnak, sőt társadalmilag is alig érintkeznek. Ők büszkék olasz eredetükre, a kereskedést, ipart méltóságukon alóli foglalkozásnak nézik, ami miatt tétlenségre kárhoztatva lassankint elszegényednek s ősbirtokaikat rendre veszítik el, mint minden oly arisztokrácia, mely a korszellem és a demokrácia követelményeivel kibékülni nem tud.

Magok a latin lakosok közt is meg van az elkülönítő gőg, mert a naxosi latin családoknak egynémelyike a Sanudo, mások ismét a Crispo hercegi családokkal kötik magukat össze s azt cifrán kipingált családfákkal bizonyítják. Vanitas vanitatum. [Hiúságok hiúsága.]

Ezen hercegi eredetet szenvelgő naxosi latin családok közé tartozott a Foresti család is — amelyből

Knecktel nősült. Knecktel nejének anyja a francia eredetű Pilián családból származott, ki által a Duzoglukkal jött rokonsági összeköttetésbe.

IV.

Knecktel házasságából egy leánygyermek született, öröme, büszkesége szüleinek, szemefénye, különösen anyjának; a leányka szépen fejlődött, már a hetedik évet betöltötte, atyjának fájt hazafias lelke, hogy gyermekéből nem nevelhet magyar nőt; de különben benne is, mint minden hazájától távol élő magyarban fölébredett a honvágy, amely ellenállhatatlan erővel ragadta rég elhagyott hazája felé; jóllét, gazdagság, magas hivatal, kitüntetések, sőt még a családi boldogság sem tudják kárpótolni és feledtetni távoli szülőföldjét, melyhez lelke egész hevével vonzódott, melyen kívül nem vala számára hely.

Ő mindenképpen rá akarta nejét bírni a Magyarországba való áttelepülésre; de neje épp oly szívósan ragaszkodott a páratlanul szép Bosphorushoz, melynek bűbájos partjain emelkedett fényes palotájuk, honnan láthatta a minden percben elvonuló hajók tarka raját, s a tengerszorosnak eszményi szép vidékét, hol a hullámok csábos loccsanása, a delfinek bukdácsolása andalítá el. Ő az ismert szépet az ismeretlennel felcserélni, a bűbájos keletet, a ridegnek hitt északkal felváltani nem érzett vonzalmat magában.

A férj minden rábeszélése, minden kérése, honvágy fokozta minden ékesszólása eredménytelen levén, arra határozta el magát, hogy a neje által bálványozott leánykát elragadja s Magyarországra viszi, hogy a viszontláthatás kecsegtetésével nejét is az odatelepedésre rábírhassa.

A titokban, nagy lelki küzdelmek után megérlelt tervet foganatosítá is, s egy szép tavaszi reggelen kirándulás ürügye alatt kisleányával távozott és már indulás készen váró hajóra felszállva elvitorlázott Galacra, onnan szép Magyarországra utazott.

Otthonjában tett látogatás után Kassára ment, hol az akkor kitűnő hírben álló nőneveldében elhelyezvén leánykáját s hat évre előre fizetett díjjal biztosítván kiképeztetését, visszaindult Konstantinápolyba, hogy nejét leányához, tehát Magyarországra való átköltözésre rávegye, s így imádott szülőföldjén, boldogan tölthesse el élte hátralevő napjait. Akkor tájt, még gőzösök nem járván a Fekete-tengeren, vitorlás hajókon történt a közlekedés, ami gyakran hosszadalmas, nem egyszer veszélyes volt az ott uralkodni szokott viharok miatt, amelyek éppen zárt tenger voltánál s partjainak öböl hiánya miatt veszélyesebbek, mint bármely más nyílt tengeren. A visszatérő Knecktelt is meglepte egy ily vihar s ő többé soha se Stambult, még kevésbé láthatta szülőföldjét, eltemettetett nyomtalanul a háborgó tenger hullámai által, mielőtt nejét értesíthette volna leánya hollétéről.

Neje kétségbeesése iszonyú volt szeretett férje, egyetlen gyermeke nyomtalan eltűnése miatt.

Azt hitte, hogy valahol a jenicserek gyílkolták le, ami akkortájt napirenden volt a gyűlölt keresztényekkel szemben. Eugenia, a kis leányka ezalatt szépen fejlődött testben és szellemben a nevelő intézetben, a gyermek emlékezetében jóformán elmosódott szüleinek neve is, csak Konstantinápolyból való származásának homályos emléke maradt fenn.

A hat év, melyre a tan- és tartásdíj ki volt fizetve, letelt s az elhagyatott árva az utcára való kidobatás veszélyének lett vala kitéve, ha az akkor Kassa közelében a gecsei kastélyban lakó báró Orbán Pálné, született Dessewffy grófné keresztényi nemes buzgalomtól ösztönözve, magához nem veszi a szegény elhagyottat, s leányaival tovább neveltetvén, annak gondozását magára nem vállalja.

Akkortájt került haza a katonaságtól báró Orbán Pálné nagyobbik fia, báró Orbán János, aki a napóleoni hadjáratokból sebterhelten és sebzett szívvel is jött haza s búcsút vett a hadi pályától, ahol a magyarral akkor is oly mostohán, oly méltatlanul bántak, mint most s vitézségének, érdemeinek jutalmát mások tették el.

Báró Orbán János is, mint százados, valamely franciák által megszállott kisebb erődöt éjjel meglepett, falait megmászta és élte kockáztatásával elfoglalta. Természetesen ezért német ezredese nyert előléptetést, az ő nevét még csak meg sem említették. Ezért és más magyar önérzetet sértő eljárásokért megneheztelvén, odahagyta a katonai pályát, visszautasította a felajánlott nyugdíjt s visszatért a polgári életbe, ahol soha sem tudott a némettel kibékülni s mindig a Magyarország függetlenítéséért buzgólkodó szabadelvűek táborában küzdött.

Mégegyszer felköté kardját, mint a kolozsmegyei inszurgensek őrnagya; de a győri futás meggátolta a csatákban való részvétben. Különösek a gondviselés útjai, a végzetnek tőlünk néha egészen független elhatározásai, melyeknek a legerősebb férfi is, a szabad akarattal felruházottnak állított ember — ki büszkén nevezi magát a természet urának — szintén alá van vetve, vagy a viszonyok ereje által ragadtatik néha eltökélésével ellentétes irányba.

Nem akarom elvitatni azt, hogy az emberi akarattal gyakran ellentétes ezen erkölcsi áramlatnak következései és folyamányai néha áldásosan ne hatnának, s hogy az embert a hibáson választott útról jó irányba ne terelnék, hogy az, amit a törökök fatumnak, a keresztények gondviselésnek neveznek, az emberi létnek bölcs regulátorai ne lennének; mert a véges emberi ész és a vak szenvedélyeknek alávetett szív néha téved akkor, amidőn jó irányban vél haladni, mivel az erkölcsi életnek épp úgy meg vannak optikai csalódásai és tévnézetei, mint a fizikai életnek, melyeket a gondviselés nemegyszer szokott helyreigazítani és rektifikálni. Ezt a magyar példabeszéd igen szépen definiálja azon tételes mondataiban: „Hogy ember tervez, isten végez” és hogy „Ember sorsát ki nem kerülheti.”

A fiatal kor könnyű felhevülésén már túl levő báró Orbán János sem kerülheté ki sorsát, mert bár a nősülésről lemondott volt s hymen láncait felvenni vonakodott, egy alkalommal amidőn szülőinek látogatása s osztályrésze átvétele végett, illetőleg az elzálogosított lengyelfalvi ős családi birtok kiváltsága érdekében Gecsére ment, ott megismerkedett a szépen fejlődött Knecktel Eugeniával, a támaszt és védelmet igénylő szegény árvával, azt megszerette, s nőül vevén, azzal a kiváltott lengyelfalvi ős birtokba, az Orbán család származási helyére telepedett le. Az, hogy báró Orbán János sorsát ki nem kerülhette, s a gondviselés ekként áthúzta az ő számításait, erkölcsi következményeiben üdvös eredményt idézett elő, amennyiben ekként népes családot alapított s így a Magyarország létszámát s jogainak védőit szaporítá. Ezen — elmondhatjuk az égben vagyis a gondviselés hatalma által — véletlenül létre jött szövetség alapján folytatott és folytatódik tovább a férfi ágon már kiveszőben levő Orbán család, ezen házasság adott lételt nekem is.

A távol-kelet szülöttjéből itt székely bérceink közt derék magyar menyecske lett. Édesatyám rögtön lépéseket tett anyósának fölfedezésére, de évek teltek el s már mi gyermekek hárman voltunk, amidőn végre sikerült, a konstantinápolyi osztrák követség közvetítésével, anyai nagyanyánkat fölfedezni, aki Konstantinápolyban nemcsak élt, hanem nagy gazdagságnak örvendett.

Édesatyám — ki a Napóleon elleni hadjáratkor évekig időzött Olaszországban — teljesen bírta az olasz nyelvet, s így képesítve volt az anyósával való érintkezésre. Amidőn leánya életben létét és elhelyezését tudató levele megérkezett a kipuhatolt anyóshoz, annak öröme határtalan volt, mert habár másodszor is férjhez ment volt Naxosból származó Girardi nevű latinhoz, e második házasságából nem voltak gyermekei, s így nagy vagyonának a török papok (a vakuf) lettek volna örökösei.

VI.

Határtalan volt öröme és boldogsága elveszettnek hitt egyetlen gyermeke fölfedezésén, kinek halálát siratta folyton, s az élet céltalansága felett epedezett. Egy új élet tárult fel előtte, eltelt lelke azon varázzsal, amit csak egy anya tud érezni, amidőn az üres szív visszanyeri táplálékát s annak hézagait a fönséges anyai érzés boldogsága tölti el, midőn az élettörekvések célpontja felragyog útjelölőként a téveteg puszta kietlenében.

Ez érzés tölté el a reménytelenségből kiragadott édesanya szívét, ki feltalálta elvesztett paradicsomát, ez érzés ragadta székely bérceink felé, hogy elveszettnek hitt gyermekét újból karjai közé szoríthassa. Amidőn a nagyanya megérkezett ide székely bérceink közé, azon furcsa és megható jelenet adta elő magát, hogy magyarrá lett leányával, csak magyar férje tolmácsolásának segélyével tudott értekezni, míg édesanyám a gyermekkora óta elfeledett olasz és görög nyelvbe újólag be nem gyakorolta magát.

Gyermek voltam akkor, ki az érzelemvilág mélységét, az anyai szeretet e diadalünnepének magasztosságát és nagy horderejét felfogni nem tudtam; de gyermeki emlékeim visszamerengései közepette még most is feltalálom elmosódott képét az anya és gyermek viszonttalálkozása végtelen örömének, még most is hallani vélem a boldogság azon sikolyát, amidőn a másfél évtized óta elválasztott, kiegészítő két szív össze dobbant, midőn az ok és okozat összefolyt, midőn a természet megszakított rendje helyreállt és harmóniája összhangba hozatott.

Még most is képzeletem varázs vásznán lebeg az a szép, tekintélyes alak, festői keleti mezének pompájában, akit nagyanyának nevezheték, s aki ajándékaival, elkényeztető gyöngédségével, apró becéztetésével életem ez első szakában annyi örömet okozott nékem. Gyémántos ékszereinek, sok aranyának ragyogása most is felvillan előttem, mint egy tündérképnek mesés tüneménye, mint egy szép dajkamese vonzó képlete. Az is volt az, mert ő bármily boldognak is érezte magát feltalált gyermeke s virgonc unokái körében, mégse tudta feledni és nélkülözni a bűbájos kelet megszokott kellemeit, a miénktől eltérő életrendjét.

A mi előtte idegen társadalmunk, az ő eltérő szokásaival, berendezésével idegenszerű intézményeivel nem tudá őt kibékíteni; a mi rideg éghajlatunk nem tudá helyettesíteni kelet meleg légáramlatát. A mi bérceink, melyeket csak a régi dicsőség és régi szenvedélyek emlékezete színez ki szépnek, s ezáltal lesz előttünk vonzókká, elválhatatlanokká: nem tudták pótolni a Bosphorus bűbájos elragadó képleteit; a mi csendes magányunk nem tudá feledtetni a világ zaját; a mi szárazföldünk egyhangúsága a tenger nagyszerű hullám világát, a mi elzárkózottságunk a világkereskedelem nagyszerű mozgalmát, a mi döcögő kocsink a habokon simuló gályák sebes röptét.

Én fel tudom azt fogni és lélektanilag indokolni, hisz én csak pár évig éltem ott a Bosphor-parti anyai második hazámban, s bár itthonomban nemes célok, nagy törekvések és küzdelmek foglalnak el s nagy kötelességérzet telíti szívemet, mégis nem egyszer ébred fel bennem a Bosphorus-vágy s nem egyszer vonzódom oda vissza, óhajtom azt viszont látni. Menynyivel természetesebbnek találom azt, hogy aki szülőföldjének mondhatja, az varázsszerű vonzerejének nem tud ellent állni; azért mondja a török, hogy aki a Taxim* vizéből egyszer iszik, bárhová menjen is, visszakivánkozik. Nagyanyánk is e behatások uralma alatt állt s ellentállhatlan honvágyat az anyai szeretettel akként igyekezett kibékíteni, hogy minket akart a Konstantinápolyba való beköltözésre rábírni, a gazdagság és jóllét fénylő képét ragyogtatván előttünk.

De édesatyám, mint minden székely, szívósabban ragaszkodott szülőföldjéhez, mintsem azt elhagyni tudta volna, azon érzés, hogy gyermekeit magyaroknak nevelhesse sokkal erősebb volt, hogysem azt bárminő gazdagság kecsegtető ingerének alá tudta volna rendelni. Az ősi tűzhely vonzereje erősebb volt a távol kínálkozó szerencse minden csábjainál, mely a nemzetiségből való kivetkőzést, a hazától való megválást kívánta áldozatul. Atyám maradásra határozta magát s én áldom érette, mert inkább vagyok szegényen magyar, mint gazdagon világpolgár, mert inkább ragaszkodom ez őseim vére által, ezen annyi nemes szenvedés által szentesített földhöz, mint a világ bármely idegen boldog országához.

Én bálványozom hazámat talán éppen azért, mert szerencsétlen, mert fiai ápolására, védelmére oly igen rá van szorulva; én nem tudnám soha fölcserélni azt más boldogabb hazával, én csak itt akarok élni, mert gyökerem e földbe nőtt s csak ebből tud tápanyagot elválasztani s itt akarok elhalni, védve őt, s ha megvédhető nem lenne, romjai felett siránkozva és –––––––––– * A Taximnak nevezik azon Péra felett levő nagy gyüjtő medencét, mely vizét a Belgrádnál — két órányira — levő forrásokból nagyszerű vízvezetéken át nyeri, s honnan az földalatti csöveken van a város minden irányába szétvezetve. romjai közé temetkezve. Anyai nagyanyánk két évi itt mulatása után visszatért Konstantinápolyba, miután megígértette édes szülőimmel, hogy nemsokára megfogják látogatni a kis unokákkal együtt s huzamosabb ideig körében mulatni.

VII.

Tündérmese fénylő képlete maradt továbbra is ő, mert a viszontlátás soha többé nem valósulhatott. Habár a levélbeli összeköttetés fonala többé meg nem szakadt ugyan, de a mi beutazásunk a szaporodó gyermekek gondozása, később neveltetésünk miatt mindig akadályozva volt.

Egyszer már fel is készülődtünk az akkor még terhes és hoszszadalmas útra, minden előkészületek meg voltak téve, már csak útlevél megszerzése volt hátra, amidőn jött nagyanyánk levele, hogy a fényes palota, amelyet a Bosphorus partján fogadásunkra építtetett, teljes elkészültekor leégett, s így annak újból való felépültéig halasszuk el beutazásunkat.

Ez esély örökre meghiúsítá a viszontlátást s ezáltal a nagy örökség kézrevételét is, mert mi iskolába kerülvén, a család mozgósítása nagy mértékben megnehezíttetett, míg nem egyszer 1846-ban a konstantinápolyi osztrák követségtől — mely levelezésünket közvetíté — értesítés jött, hogy nagyanyánk terhes beteg s ha látni és örökségünket megmenteni akarjuk, haladéktalanul keljünk útra.

El is indultunk gyorsan, amit nagyanyánk betegsége feletti aggodalmunk mellett az is siettetett, hogy már őszre járt az idő, s a gőzösök csak rövid ideig közlekedtek a Fekete-tengeren. Azonban akkor az utazás nem volt olyan gyors mint jelenleg, Brassóból hétfalusi nagyszekereken lehetett csak öt—hat nap alatt Galacra eljutni, honnan az út gőzhajóval két napot vett igénybe Konstantinápolyig.

Nem tudom, most, hogy van, de akkor Oláhországon át más út nem volt, mint aminőt a természet csinált, sáros sivatag pusztáinak mocsáraiban a tíz-tizenkét ló által vont nagy szekerek is gyakran megfeneklettek s csak húsz-huszonöt ló egybefogásával lehetett kivontatni; azért mindig csoportosan utaztak azok a szoba nagyságú hétfalusi szekerek, amelyek gyarmatárukat, főleg gyapotot, cukrot, kávét, rizskását szállítottak a galaci és brailai kikötőkből hazánkba, s melyek a kiviteli és behozatali kereskedést közvetítették, mert akkor a Székelyföld s főleg Brassó igen nagy kiviteli kereskedést folytatott keletre, aminek most vasutunk kiépítésével nagy mérvben kell vala fokozódnia, ha boldogtalan vámrendszerünk, iparunk meg nem fojtotta volna s a fejünk felett elvonuló osztrák kereskedelem által a miénket — piacunk elfoglalása által — tönkre nem silányította volna.

A mi utunk nemcsak hosszadalmas, de kényelmetlen is volt, amennyiben az egész út mentén polgárosodott embert befogadható vendéglő avagy csak korcsma sem levén, kénytelenek voltunk nagy szekereinken hálni, s tarisznyából étkezni, mert azokat a faggyúval főzött oláhországi ételeket — még ha kapni lehetett volna is — posztó ruhás ember meg nem emésztette: egyszer ízleltük meg Plojestben s attól is megcsömörlött s terhes beteg lett édesatyám. Ezen felül az a szerencsétlenség ért, hogy bár eleget nógattuk — mert a gőzös indulási napját tudtuk — szekerünket a gyorsabb hajtásra, az a rossz utak, s valljuk meg az igazat, a sok korcsmázás miatt is lassan haladott, s amidőn mi a Duna fennsíkjának oromszélére értünk, s midőn megpillantók a Dunát Braila és Galac festői képével s a hajók árboc erdeivel: ugyanakkor rémülve láttuk a Konstantinápolyba igyekvő Lloyd gőzöst füst gomolyokat lövelve tova haladni.

Mi lekéstünk a gőzösről, ami egy hétig (míg a következő gőzös indult) való Galacon veszteglést vont maga után, s e lekésés legalább is százezer forintjába került családunknak, mert nagyanyánknak beutazásunkról értesülést nyert prédaleső környezete a közbeeső időt az ő elpusztítására s vagyona nagyobb részének elharácsolására használta fel.

VIII.

Volt nagyanyánknak egy mostoha testvére, egy Krizándo nevű álnok ember, ki édesanyám megkerülése által a vélt örökségtől elüttetett. Nagyanyánk látva a mi késedelmünket s félve, hogy bekövetkezhető halála miatt egyetlen leánya örökségében meg fogna rövidíttetni, magához hivatta a latinok kancellárját Vartaliti Györgyöt, s általa végrendeletét hivatalosan megíratván, édesanyámat tette összes vagyona általános örökösévé, egyszersmind összeiratta vele ingatlanait, pénzét s künn levő mintegy ötvenezer forintra menő követeléseit.

Szerencse, hogy a végrendeletről vett hiteles másolatot az osztrák követséghez letette az aggódó nagyanya, mert különben arról még tudomást se szerezhettünk volna.

Mert a latin kancellár Vartaliti, egy álnok örmény, aki osztrák követségi szolgából (hol török kémként is működött) emeltetett — egy őtet protezsáló nagyállású török pasa segélyével — a latin kancellárság tisztes állására, s ki hivatalánál és megbizatásánál fogva is — mint végrendeleti végrehajtó — hivatva és kötelezve lett volna anyánk érdekeinek védelmére: első volt, ki ellene támadt s Krizándóval a prédalesi mostoha báttyal szövetkezett édesanyám kifosztására, örökségének elrablására.

Az orvosi vélemény konstatálta, hogy nagyanyánk mérgezés által halt el, megérkeztünk előtt öt nappal, tehát, ha mi Galacon a gőzösről le nem késünk, még életben találtuk volna.

Nagyanyánk az utóbbi időben Pérának Tarlabasi nevű részében egy nagy emeletes palotában lakott, mely fényesen volt felszerelve. Mikor mi megérkeztünk, az a tizenöt lakosztályú nagy épület pusztán, elhagyatottan állott, még az utolsó bútordarabot is elhordotta onnan Vartaliti, aki nagyanyánknak nagy mennyiségű pénzét, vagyont érő ékszereit s drága bútorzatát martalóc módjára elragadta s Krizándóval osztakozott felette. Nagy hirtelen eladták nagyanyámnak Brosphor-parti nyári palotáját is, melyet a mi fogadásunkra nagy fénynyel építtetett, s amelynek hodcsetjére (birtok ívére) rátették kezüket, eladtak még négy más házat ily módon, s hogy nagyanyánk többi házát is el nem prédálták, azt csak annak lehetett köszönni, hogy a vakuf (török papok) mint a gyermektelen ráják örököse e házak hodcsetjeit lefoglalta.

Mi megérkeztünkkel még a puszta házba sem tudtunk bemenni, hanem nagyanyánk egyik szomszédos házát bérbe bíró olasz orvos, Lorenzo (nagyanyánk házi orvosa) fogadott be ideiglenes házába; s midőn Vartalitihez mentünk — mint hivatott védőnk és végrendeleti végrehajtóhoz — láthattuk addig szegényes lakását nagyanyánk bársony és selyem bútoraival felékesítve, s nagyanyánk ruháiba és drága perzsa sáljaiba öltözött nejét és leányait nagyanyánk gyémántjaitól ragyogni, míg mi kegyelemből nyert két kis puszta szobában meghúzódva, alig volt, hogy hova lehajtsuk árva fejünket.

A neveletlen — írni alig tudó — szolgából lett úr s a mi elorzott vagyonunk által szegényből gazdaggá lett parvenü, gőggel fogadott, alig engedte, hogy nagyanyánk bársony kerevetein ülést foglaljunk.

Amidőn édesanyám, mint az elhunytnak leányát és örökösét magát bemutatta, ő se leány, se örökösről nem akart tudni, mert, mint mondá, az elhunyt gyermektelen volt, s örököse, törvényeink értelmében, a vakuf, mely már birtokba is vette örökségét. S midőn nála letéteményezett végrendeletét és vagyon összeírását kérte, azt felelte, hogy neki arról semmi tudomása nincsen, hogy az elhúnytnak leánya lett volna, az egyet, aki első házasságából született volt, a jenicserek atyjával együtt leölték s így [az ily] hivatlan képzeleti pretedenseknek könnyen az igazságszolgáltatással gyűlhet meg a baja. Végrendeletről, vagyonösszeírásról neki tudomása nincsen, ilyen sehol sem létezik, s így jó lesz, ha hamarosan, míg a gőzösök járása fel nem akad, vissza sietünk oda, ahonnan jöttünk.

Édesatyám magyar vére felforrott ennyi gazságra s csak nagy bajjal tudtuk közbelépésünkkel megakadályozni, hogy a gazember és tolvajnak összeszidott s ijedtében asztal alá bújt hivatalos zsiványt el ne morzsolja.

A tagadott végrendeletet azonban elő kellett adni pár nap múlva Vartaliti úrnak, amidőn az osztrák követségnél letéteményezett hivatalos másolat alapján annak előmutatására rászorítva lett: de a vagyonösszeírásról nem volt másolat letéteményezve, azért soha sem ezt, sem az összeírt ingatlanokat és a kiadott pénzekről szóló kötleveleket s azok értékét nem sikerült kézre kerítenünk, az a roppant, százezret felülmúló érték a gaz cimborák kezén maradt.

IX.

A végrendelet megkerülése megnyitá nagyanyánk puszta lakásának ajtajait is előttünk, ahol úgy ahogy szegényesen elhelyezkedtünk, ügyünk azonban nagyon lassan bonyolódott, a török törvényszékek, melyeknél az érdekelt papok voltak a bírák — szintén tagadták, hogy az elhúnytnak leánya lett volna, s amidőn azt a végrendelettel, nagyanyánk leveleivel, sőt az összeköttetéseinkről hivatalos tudomással bíró osztrák követség átiratával is bebizonyítottuk; akkor azzal állottak elő, hogy ha leánya is, de mint külhatalom alattvalója a török törvények értelmében a török birodalomban fekvőségeket nem bírhat.

És kezdetét vette egy hosszú és bonyolult per, amelyet az osztrák követség erélyes közbenvetése gyorsan lejárathatott volna: de az osztrák külképviselet minden időben — sőt még most a dualizmus ez amfibialis korszakában is — a külföldi magyarok érdekeinek védelmét elszokta hanyagolni, nem egyszer érezteti velök fajgyűlöletből eredő ellenszenvét, sőt üldözését is. Így voltunk mi is, mert bár édesatyám meglátogatta az akkori konstantinápolyi osztrák követet, báró Stürmert, s bár esdve kérte fel igazságtalanul kifosztott neje és családja védelmére, s bár ő az első tolmács Steindelnek adta át ügyünket, mi onnan támogatást éppen nem, vagy nagyon lanyha védelmet nyertünk, azon kibeszéd alapján, hogy édesanyám csak mint török alattvaló juthat örökségéhez, az osztrák követség egyenes támogatása azonban külalattvalóként tüntetné fel, ami hátrányára szolgálna.

Ez volt az ürügy, a valódi ok azonban az volt, hogy — amint később meggyőződhettünk, Vartaliti régebbi szolgálatainál fogva befolyásolta az osztrák követséget, sőt némely alantosabb közegek megvesztegetése által ott ellenséges hangulatot tudott teremteni, a különben is kevéssé kegyelt magyar család iránt.

Ezenkívül Vartaliti az elorzott ékszerek egyrészével megvesztegette azon magas török hivatalnokot, akinek pártfogása a szolgából latin kancellárt csinált, e pasának nagy befolyása mindenütt útját állta a mi igazságunknak, az igazságszolgáltatás ajtain hiába zörgettünk, mert az meg nem nyittatott előttünk.

Otthontól elzárva, onnan többszöri sürgetésre is semmi segélyt nem kapva, ott benn minden segély forrás eldugatván, csakhamar bekövetkeztek a nélkülözések napjai, úgy, hogy sokszor hiányzott a betevő falat is, minden értékesebb holmink már részint eladva, részint el volt zálogosítva s csak így tengettük szegény életünket. Kényelemhez, nagy cselédséghez szokott szegény anyám, és művelt lelkületű, kényelmesen növelt Celesta hugom maguk takarítottak, mostak, súroltak házföldet s főztek, ha volt miből, mi atyámmal foglalkozást kerestünk, készek voltunk bárminő durva munkához hozzáfogni, hogy szerezzünk valamit, de dolgot találni nem tudtunk, egy napon aztán egész családunk megmérgezve feküdt ágyba. A mérget azon kezek keverték, amelyek nagyanyánk halálát sietették.

Mi ott feküdtünk eszméletlenül, s ha esetleg dr Lorenzo — ki annyi jót tett velünk — oda nem jön és ellenmérget nem ad, a mi perünk a legfelső fórumon gyors ellátást és megoldást nyert volna. A mérget egy bejáró görög asszony lopta ételünkbe; de az osztrák követség, mert két bizonyító tanút előállítani nem tudtunk, minden törvényes föllépést megtagadott.

S mégis ezen mérgezés kísérlet képezte megmentésünk horgonyát, s szerezte meg az osztrák követség hathatós pártfogását.

Ugyanis édesatyám Magyarországon lakó nővéreinek megírta sanyarú helyzetünket, megírta a mérgezési kísérletet, érzékenyen elpanaszolta az osztrák követség hidegvérűségét. Nagynénéim atyám levelét felküldötték Gróf Apponyi akkori udvari kancellárhoz, kivel atyai nagyatyám, Dessewffy grófné révén némi távoli rokonságban voltunk, ez az akkor mindenható herceg Metternichhez futott atyám levelével, ahonnan kemény parancs ment báró Stürmer internunciushoz, hogy rögtön minden lehetőt megtegyen igazságos perünk érdekében, ha másként nem lehet, kérjen ez ügyben a szultántól kihallgatást s míg a per eldől, addig küldjön családunk miként állásáról hetenkint hivatalos értesítést a magyar udvari korlátnoknak.

Mi természetesen erről mit sem tudtunk s nagy volt álmélkodásunk, amidőn egyszer cifra fogat áll meg kapunk előtt, s a büszke báró Stürmer lép be szegényes lakásunkra, s atyám látogatásának viszonzását kedves kötelességei közé iparkodik sorozni, egyébiránt biztosítván, hogy igazságos ügyünk és családunk helyzetétől áthatva, most már ő maga fogja ügyünk védelmét kezeibe venni.

És be is váltá szavát és volt is közbenjárásának gyors és hathatós eredménye, mert a külügyér és nagyvezérnél tett látogatásánál értésére adta ezeknek, hogy ügyünk iránt a nagy Metternich herceg érdeklődik: ezektől rendelet ment az illető törvényszékhez, ahol rövid időn perünk el lett látva, anyám örökösödési joga elismerve és édesanyám tizenkét ház házbérének fölszerelésére feljogosítva, még csak némely formalitások — a házak átíratását érdeklők — voltak hátra és a Vartaliti elleni per a vagyon kimutatás vagy összeírás kiszolgáltatása végett, valamint a többi házak elsikkasztott hodcsetjeinek viszszaszerzése iránti kereset lejártatása.

Nagy volt a rémület a préda szövetség közt, Krizando (Girardi) mostoha nagybátyánk naxosi birtokára menekült. Vartaliti roppant alázatos lett egyszerre, s némi bútort s az elorzott ékszerek egy részecskéjét visszaszolgáltatta anyámnak s némi kevés pénzt is az interregnum alatt általa szedett házbérekből.

Szegény családunkra hosszas szenvedés után végre jobb napok következtek, édesanyám egyszerre oly jövedelemhez jutott, amelyből nem csak szükségleteink lettek fedezve, hanem egyszersmind nekem is juttatott pár száz forintot, hogy tervelt keleti utazásomat a Szentföldre, Egyiptom és Görögországba megtehessem.

Míg én ott bolyongtam kelet klasszikus földjén, az alatt megkezdődött hazánkban az önvédelem nagyszerű harca; ez szakítá félbe hosszabbra tervelt utazásomat, én — bár még nagyon fiatal — mégis mint minden hű fia e hazának, siettem a szabadság zászlói alá, de bejutnom a minden oldalról ellenséges seregekkel környezett hazába, kétszeres kísérlet után sem sikerülvén, ott voltam keleten, hogy a világosi katasztrófa után kimenekülő honfitársaimat fogadjam és gyámolítsam, miben szeretett jó anyám nagy segítségemre volt.

Szegény jó anyám bírta mindazon női erényeket és tulajdonokat, melyek a nőt felmagasztalják, az anyát szentesítik. Ő bár akkor, amidőn atyám nőül vette, igen fiatal s kiválóan szép nő volt, kinek még nem is volt ideje mulatni, a fiatal kor örömeit megismerni, s ki előtt — mint öregebb férj fiatal neje előtt — az élet csábjai és örömei incselkedtek, ő mégis le tudott azokról mondani, ellen tudott azoknak állani s egészen családjának, gyermekei nevelésének, e hitvesi hivatásának szentelte életét, egész buzgalmát. Ő maga szoptatta és táplálta minden gyerekét, mellőzve az idegen dajkákat, kik néha egész nemzedékeket mételyeznek meg, s telítenek lappangó betegségekkel, ő éber szemmel őrködött gyermekei felett, virasztott betegágyaiknál, azoknak fogékony lelkébe csepegtette a tiszta erkölcsöket, a magasztos honszerelmet, őrködött azok nevelése felett, font, szőtt s gondoskodott azok szükségleteiről.

Ő nemcsak kiváló családanya és példányszerű jó gazdaszszony volt, aki megtudta takarítani és gyarapítani a családi vagyont, hanem még a gazdát is gyakran helyettesítette, mert édesatyám soha se volt valami szenvedélyes gazda: de különben is távolabb vidéken levő jószágain, s mint királyi hivatalos az országgyűléseken is huzamosabban időzvén: ilyenkor édesanyám otthon a gazdát is helyettesítette, s a férfi teendőit is oly páratlan eréllyel, tapintattal s oly szakértelemmel teljesíté, ami méltán az idegenek bámulatát s gyermekei hálás elismerését kell, hogy maga után vonja.

Ámde ezek csak a család iránti érdemei voltak, azok csak szűk körre terjeszték ki áldásos hatásukat; de tündöklött a maga magasztos szerénységében oly érdemekkel is, amelyek a hazára áraszták szét malasztjaikat — s amelyek most utólagosan — amidőn szerénységét nem sértjük — fel kell jegyeznünk az elismerés táblájára.

Mert a könnyek, amelyeket felszárított, kell, hogy drágagyöngyként tündököljenek érdem koszorújában, mert a szenvedés és a nyomor, mit a haza jótékony mentőjeként enyhített, kell, hogy érdemsorozatát fokozzák; a lelki és testi táplálék, amit önfeláldozólag a haza száműzöttjeinek nyújtott, kell, hogy emlékezetét áldottá tegye. A hajlék, amit ő a bújdosóknak nyújtott, kell, hogy hajlékot nyisson a halhatatlanok templomában. Az önfeláldozó szeretet —, amellyel a haza szerencsétleneit, üldözött kiközösítetteit, földönfutóit keblére ölelte, kell, hogy áldottá tegyék emlékezetét.

XI.

Amidőn hazánkra nehézkedett a sors keze, amidőn a szabadság világot felvillanyozó fényes diadalainak oltáraira elhelyezni kellettet babérjait a vad kozákok lova taposta össze, midőn bitófán haltak azok, kiket világhősökként kell vala dicsőíteni, midőn a csatatér megmaradottjai közül ezrek menekültek Viddinbe, s a hit elhagyás vagy a kiadatás végletével állottak szembe: igen sokan húzódtak Konstantinápolyba, sőt ezeket előzőleg, már Olaszországból is jöttek a magyar légióban szolgált magyar vitézek.

Egynéhány ezek közül el volt látva a szükséges pénzzel; de legnagyobb része szegényen jött s az önfenntartás minden eszközétől meg volt fosztva, mert a török kormány csak később segélyezte, soha meg nem hálálható nagylelkűséggel a magyar menekülteket; leginkább a Sumla s később Kuthaiába belebbezetteket; juttatott ugyan segélyt és útipénzt később a Konstantinápolyba levők egynémelyikének is; de eleintén ezek meg voltak fosztva minden segélytől, azt nem is kérhették, mert szökve jöttek Viddinből, s később Sumláról.

Ezen szegény bujdosókból, a letiport haza ez érdemdús vértanúiból és hőseiből sok pusztult volna el étlen és nyomorban, ha édesanyám meg nem nyitja előttük tarlabasii nagy házát, ahonnan egy kisebb házába költözött át, hogy a hontalanoknak tágabb szállást adhasson; de kis házában is mindig hosszan terített asztal volt, amelyhez folyton sokan voltak hivatalosak olyanok, kiknek nem volt hol ebédelniök. Én is dolgoztam, mesteremberré (órássá) lettem, hogy pénzt keressek a szűkölködők segélyezésére, édesanyám minden jövedelmét e szent célra áldozta; csakhogy a kereslet nagysága miatt mindez sokszor nem volt elégséges, s akkor édesanyám kész volt ékszereit zálogba vetni, csakhogy enyhíthesse a szenvedők nélkülözéseit.

Óh, ő e napokban, a megpróbáltatások e napjaiban valóban nagy volt, annál nagyobb, mert tudta, hogy a jótékonyságnak ily módoni gyakorlása, mily nagy hátránnyal jár reá nézve; tudta, hogy azáltal elveszítendi, sőt ellenséggé teendi azon egyedüli pártfogót, kinek pere megnyerését köszönheti s kitől ügyének szerencsés lebonyolítását várhatá; de ő háttérbe szorítá az észt akkor, midőn más gyámolításáról volt szó.

Én addig is szerettem jó anyámat, önmagamért, a tőle nyert végtelen jóságaiért; de e perctől fogva tisztelni tanultam hazámért, s szerencsétlen száműzötteivel gyakorolt jótéteményéért.

Nemcsak gyermeki, hanem hazafiúi kötelességet vélek teljesíteni, amidőn most — midőn áldott lelke elköltözött közülünk — ezen érdemeit kiemelve köztudomásra hozom, hogy emlékezetét nemcsak a hálás gyermek meleg érzetével, hanem a hazafias elismerés zománcával vonhassam be.

Az ő fönnkelt lelke egész életén át megelégedett a nemesen teljesített kötelesség öntudatának jutalmával; de nekünk, kik magasztos szíve melegénél hevültünk, kik emelkedett lelkülete malasztjával táplálkoztunk; kötelességünk feltárni jótékonyságának, érdemeinek s honleányi erényeinek áldásait márcsak azért is, hogy követendő például szolgáljon a magyar honleányoknak, kiknek hazánk szomorú lealázott helyzetében még inkább kell a kűzdő férfiak lelkeit és buzgalmát edzeni, tántoríthatlan hűségre és kitartásra buzdítani, s küzdelmeikért az otthon örömeivel jutalmazni. Az ő hivatásuk a könnyeket felszárítani, a szenvedéseket enyhíteni.

Különben a magyar nők e tekintetben nem szorultak buzdításra, felül állanak talán minden más nemzet hölgyei felett.

Így volt ez a múltban is, midőn a magyar nőt ott találjuk mindenütt a küzdő férfi mellett a csatákban, a kórházakban, a művelődés mozgalmaiban. Így volt ez a közel múltban, az 1848—49-i dicső küzdelmek nagy napjaiban, amidőn a magyar nők nem tűrték otthon a harcképes férfiakat, kergették a csatákba, s nem egy maga is részt vett a harc vészeiben úgy is mint harcos, úgy is mint sebesült ápoló. Így volt az alig múltban, a dicső küzdelmeket követett elnyomatás napjaiban, midőn a börtönök sötétjébe terjesztettek fényárt, midőn a száműzetés szenvedéseit enyhíték.

A régiek egri női, Perényi Ilonái, Puskás Klárii, Lorántffy Zsuzsánnái, Bethlen Katái nyomdokain feltaláljuk a nőhonvédeket, a báró Radák Istvánnékat, az Orbán Jánosnékat. A régibb kor följegyezte kiváló hölgyeink emlékét, történelmünk tündöklik azok fényétől: a jelenkor még ebben is szűkkeblű; nem akadt mindeddig még senki báró Radák Istvánné nagy érdemeinek kellő méltatására, ami egy önálló könyv megírására szolgáltathatna anyagot. Felhívom arra a hivatottak figyelmét akkor, midőn itt megkísérlem néhány szerény vonással emelni és ékítni jó anyám nemes lelkének egyszerű tropheumát.

Igen, mert minden szent ügyért viselt szenvedés és veszteség megérdemli legalább az erkölcsi kárpótlást, már pedig édesanyám a száműzetteinkkel szemben kimutatott jószívűségéért sok üldözést szenvedett s nagy anyagi károsodásnak volt kitéve.

XII.

Az osztrákoknak mindig öröme telt a magyar üldözésében, irtásában, megalázásában és megkárosításában; ez nem egyes emberek ellenszenvének volt kifolyása, hanem rendszer volt, amely három századon át nemzetünknek végtelen szenvedéseket okozott, erről a börtönök, vérpadok és bitófák krónikái iszonyatos dolgokat tudnának elbeszélni.

A spanyol inkvizíció kegyetlenkedései még most is iszonnyal töltik el az embereket, mert a rémkornak áldozatait és vértanúít együttesen összefoglalva csoportosítva állítja előnkbe a történelem, nem lenne kevésbé iszonyatos a kép, ha Magyarországnak osztrákok által való többszörös dúlatását, kegyetlen hadvezéreinek vérengzéseit, a vérpadoknak, bitóknak és börtönöknek nemes áldozatait együttesen csoportosítva állítaná előnkbe a történelem, hisz nekünk is voltak Caraffáink, Bastáink, Actonaink, akik a Torquemadáknak nem sokat engednek, nálunk is voltak tömeges kivégzések, permanens vérpadok, nálunk is folytatott az osztrák oly irtóharcokat, amidőn egész nagy vidékeken nem maradt élő ember, nem maradt lakható ház. Iszonyatos jeleneteket, s mongoli eljárást jelez Actonnak azon rövid jelentése, hogy Csík- és Háromszékről azért kénytelen télre seregeit kivonni, mert (a két nagy megyében) nem maradt egyetlen fedél sem, amely alá katonáit beszállásolhatná, és ez nem is a távol sötét századokban, hanem a közel Rákóczi forradalom idejében történt; de még a múlt századra sem kell visszatérnünk, hisz e században, annak kellős közepén is találhatunk oly osztrák eljárásokat, aminőket még a kannibálok is megszégyenellnének.

Avagy nem osztrák tábornokok inscenírozták a nagyenyedi, felvinci, vízaknai, abrudbányai, gerend-keresztúri, krakkói, és balázsfalvi vérengzéseket, nem osztrák tisztek vezénylették-e a rác és oláh csordákat, amelyek védtelen nőket, aggokat, gyermekeket gyilkoltak halomra, városokat raboltak ki, s tettek romhalommá, egész országnépet, úri lakjait, kastélyait zsákmányolták ki s dúlták fel? Avagy nem az osztrákok vitték-e végbe gyáva kegyetlenséggel az aradi és új-épületi tömeges kivégzéseket, nem ők tömték-e meg a börtönöket, nem ők korbácsoltak-e meg művelt nőket, s nem ők követtek-e el szegény hazánkban oly iszonyatosságokat, melyek az emberi művelődés történetének legsötétebb szégyenfoltját alkotják s méltó ellen párját képezik a spanyol inkvizíció rémképeinek?

S míg itthon emberélet és vagyon szabad prédává vált, azalatt künn menekülteinket, s külföldön levő magyarjainkat színtoly kíméletlenül üldözték, gyötörték, elfogatva haza hurcolták, s ahol hozzájuk nem férhettek nyíltan, a gyilok és méregtől sem rettentek vissza. Szegény családunk sem volt mentesítve az ily elbánásoktól.

A konstantinápolyi osztrák követség nagy bűnül tudta be nekünk, hogy az éhezőknek kenyeret adott szegény jó anyánk, hogy házunk nyitva állt a hontalanok előtt, hogy nem tudtuk megtagadni a vérkötelék természetes követelményeit, báró Stürmer egyszerre pártfogóból a legelkeseredettebb ellenségünkké vált, dühét fokozta Kossuth Lajossal való érintkezésem s az ellene tervelt orgyilkosság meghiúsítása.

Vartaliti ismét fölemelte fejét, az alacsony intrikák, fondorlatok ismét folyamatba tétettek, s a már bevégzés és a lebonyolítás vég stádiumában levő perünk úgy visszalöketett, hogy tíz évig kellett még Konstantinápolyban vesztegelnünk s nekem Angliába menekülni, míg ismét nyélbe üthettük ügyünket.

Ezt is csak báró Stürmer eltávozása tette lehetségessé, amidőn a nemes lelkületű s a magyarok iránt gyöngéden érző báró Prokesch-Oston A. foglalta el a konstantinápolyi követségi állomást.

Édesatyám valamikor ugyanazon ezredben szolgált ezen egyenes lelkületű és nemes érzésű katonával, elhatározta tehát érintkezésbe tenni magát vele, amit Stürmerrel 1850 óta mellőzött; felhasználta erre az új évet, amidőn az osztrák alattvalók tömegesen szoktak tisztelkedni. Prokesch előtt feltűnvén édesatyámnak impozáns alakja és magyar öltözete, hozzá lépett s kiléte felől tudakozódott. Amidőn megtudta, hogy régi bajtárssal van dolga, amidőn megérté az ügyet, ami itt lekötve tartja, egész őszinteséggel fölhívta atyámat, hogy egy memorandumban ismertesse meg az ügy állását és fejleményét s ő kötelességszerűen fogja támogatni.

Meg is tette, mert ahogy édesatyám emlékirata kezéhez jutott, azonnal a Portához sietett és katonás eréllyel tudtára adta a fővezírnek, hogyha gyors igazságot nem szolgáltat, az egész ügyet a szultán elibe fogja terjeszteni. E fellépés üdvös hatása nem váratott sokáig magára, mert rövid idő alatt édesanyám visszatartott hodcsetjei kezei közt voltak s házainak tulajdonjoga átruháztatott; de a fellelhetőket, az elorzott pénzt, kötleveleket és ékszereket s a korábban eladott házak árát kicsikarnunk soha sem sikerült Vartaliti körmei közül, sőt az ügy gyors lebonyolítása céljából még a kinyert kisebb házak egyikét is kénytelen volt édesanyám Vartalitinek ajándékozni; de ő sem élvezhette gaz módon szerzett vagyonát sokáig, mert egy szélhűdés megmentette e szörnytől a szegény kizsarolt latinokat.

Édesanyám végre valahára hozzá jutott örökségének egy részéhez, az elveszett fejsze nyeléhez: de a tíz évi veszteglést és veszteséget semmi sem tudta helyrepótolni, mert ez idő folytán az ingatlanok értéke Konstantinápolyban annyira csökkent, hogy anyám házaiért alig kapta meg a tíz év előtti érték egyharmadát, s így is négy nagyobb házát értékesíteni nem tudván, a házak az 1862-i nagy tűzvész alkalmával leégtek, s puszta telküket mind e mai napig nem tudtuk eladni.

Ekként édesanyám egykori nagy örökségének csak romjait tudta megmenteni.

De az ő veszteségét én legnagyobb nyereménynek tartom, mert a haza szent ügyéért hozott áldozat dúsan hozza meg erkölcsi kamatját, e tartozást akartam igénytelen soraimmal leróni, midőn az elismerésnek koszorúját helyezem utólagosan koporsójára, melynek legszebb, legragyogóbb díszét a száműzöttek hála könnyei képezik.

Vissza a Törökországról és különösen a nőkrőlbe