Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kéri Katalin
ALAPFOKÚ OKTATÁS A KÖZÉPKORI ISZLÁM VILÁGBAN
Elektronikus kiadás: Terebess ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Pedagógia, 1999/1. sz., 61-69. lap

ABSTRACT

KATALIN KÉRI:
ELEMENTARY SCHOOLS IN THE MEDIEVAL ISLAMIC WORLD

After Muhammad's teachings the bedouin Arabs conquered the kingdoms
of the Middle East and other territories. The Muslim religion step
by step became wide-spread in North-Africa, Southern Europe and in
Asia. Thanks to the different cultural influences in the Muslim
world, by the middle of the eighth century a popular system of
elementary school education became generally adopted. For the early
generations of Muslims, the Qu'ran served as a basis of belief,
worship, law and behavior, and he founded education by his work.
Reading and writing this book as well as learning parts and Muslim
traditions was the syllabus in the elementary schools. This article
presents in short how these schools were organized, how the teachers
disciplined their pupils and what kind of methods were widely used
in the Muslim world. This study gives a summary of foreign research
and offers a survey of sources in Hungarian concering the function
of elementary schools.

Levelezési cím/Address for correspondence:
Kéri Katalin,
University Janus Pannonius, Department of Education, H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6.
E-mail: kerik@tki.jpte.hu
honlap/HomePage: http://nostromo.jpte.hu/~carry

 

A kezdetek

A 7. században, Mohamed próféta fellépésének idején, Arábiában nem
létezett szervezett (intézményesült) oktatás. A beduin gyerekek szüleiktől
és környezetük idősebb-fiatalabb tagjaitól tanulták meg a nomád élet
szempontjából szükséges dolgokat. A közösségek, a vérségi és rokonsági
alapon szerveződött csoportok együttműködése jelentette a túlélés egyetlen
esélyét. (Armstrong, 1998. 83. o.) Miközben a kora középkor - arabokkal is
érintkező - keresztény és zsidó közösségeiben, különösen a városlakók
körében sokan tudtak írni-olvasni, az arabság jelentős része írástudatlan
volt. (Dodge, 1962. 1. o.) A preiszlamikus időkben az arab törzsek az őseik
által felhalmozott tudást szóban közvetítették, költemények, mesék és
legendák sora szolgált a nevelés alapjául, csakúgy, mint más, nem
letelepedett életmódot folytató népek körében. (Duzmathné, 1997, Nagy Gy.,
1997.) Mohamed előtt az arab törzsek mindegyike a helyi dialektust beszélte,
csak a próféta fellépésével alakult ki az egységes, irodalmi nyelv. A
muzulmán vallás alapvető tanításait Mohamed, mint próféta "közvetítette", és
e tanítások végleges megszövegezése a halála utáni negyedszázadban történt.
A Korán vált Allah kinyilatkoztatásainak írásbeli összefoglalásává, ez lett
a muzulmán hit, jog és viselkedés, a hivő ember életvitelének alapja.
(Dodge, 1962., 2. o.)


A Korán és nyelve

Irodalmi szempontból az volt a Korán a muzulmánok számára, mint az Iliász
a görögöknek; a törvény szempontjából mint a Tóra a zsidóságnak; és isteni
kinyilatkoztatásnak tartották (tartják), mint az Ó- és Újszövetséget az
egyetemes kereszténység. (Dodge, 1962. 2. o.) A Korán vált a muzulmán élet,
így a muzulmán oktatás alapkövévé is.

A Koránt Allah "világos arab nyelven" küldte el teremtményeinek, ám ezzel
kapcsolatosan igencsak megoszlik a tudósok véleménye. A Szent Könyv versei
klasszikus arab nyelven szólalnak meg, helyesebben szólva annak egyik
alapja, a beduin költészetben használt költői koiné került felhasználásra az
isteni kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv, melyet valamennyi arab
törzs megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges nyelvnek tekinthető, mely
hosszabb folyamat során alakult ki. (Simon, 1994. 492-493. o.)

Az arabok a Korán nyelvéről azt tartották, hogy a legszebb nyelv a
világon, hiszen Allah e nyelven szólt az emberiséghez. E vélekedést
alátámasztandó, az arab tudósok folytonosan bizonygatták nyelvük nyelvészeti
és stilisztikai fölényét más nyelvekkel szemben, amely egyben vallásuk
felsőbbrendűségét is jelentette számukra. (Vernet, 1993. 31. o.) Ez több
zsidó és keresztény szerzőt arra ösztönzött, hogy saját nyelvének szépségét
méltassa. A zsidó Mosé ben Ezrá például a Biblia héber nyelvű szövegeinek
esztétikai értékét emelte ki, a katalán nyelv nagyszerűségét bizonyítandó
pedig a mallorcai tudós, Ramon Llull írt imádságoskönyvet (Llibre d'
oracions). (Delgado, 1992. 181. o.)

Az alapfokú muzulmán iskolákban a tanítás a Korán nyelvén nyugodott,
jóllehet, a tanárok és tanítványaik megértették és magyarázni is tudták az
egyes helyi dialektusokban írott szövegeket. A szövegek szóbeli átadásához,
szép és helyes felolvasásukhoz már a Próféta kortársai elkészítették a
"ductus"-nak nevezett segédleteket, és megszületett egy ma is létező
muzulmán tudomány, az olvasmányok tudománya. (Vernet, 1993. 32. o.) Az
iskolákban külön tanár tanította az olvasást (al-qurra' vagy al-qari), külön
tanár beszélte el a Mohamed életéről és tetteiről szóló történeteket (al-
qass) és volt olyan pedagógus is, aki a beduin költeményeket, régi
hagyományokat, a Prófétáról és követőiről szóló anekdotákat tanította (al-
rawi). (Kéri 1998a)


Az arab írás

A Koránt eleinte szóban adták tovább, mert a 18 mássalhangzóból álló,
rövid magánhangzók és olvasáskönnyítő jelek nélkül használt írás nem volt
alkalmas a Korán szúráiban lévő nyelvi finomságok visszaadására.

A 6. század elején Arábiában egy olyan írást használtak, amely a 300
évvel korábban Petrában élő nabateusok írása volt. Ezen írásrendszernek
folyóírásos formája nem maradt fenn, csak hieratikus változatai, melyeknek
az Umm al-Djimalban fellelt kőfeliratos példánya nagyon hasonlatos a
későbbiekben Irakban virágzott kúfi íráshoz. (Elisséeff, 1977. 483. o.) Ez
az írásrendszer volt használatos Mekkában is akkor, amikor Mohamed élt, de
elemi szintje miatt főként gyakorlati célokra használták (szerződések,
levelek megszövegezése). A tudás átadásának tehát egyetlen megbízható
formája a szóbeli tanítás volt az iszlám első időszakában.

A 8. század végétől azonban mind többen kezdtek másolatokat készíteni a
"hagyományokról", vagyis a Mohamed "szent szokásait" (szunna) rögzítő
gyűjteményekről (hadísz); a Koránhoz írott kommentárokról és jogi
szövegekről: az írás fokozatosan fejlődött, és dicsőített művészetté vált.
(Elisséeff, 1977. 486. o.) Elkezdték gyűjteni és másolni a tudományos
szövegeken kívül a költészet alkotásait is, a preiszlamikus idők gazdag
anyagából is merítve. E folyamat hátterében az a tudásvágy állott, mely
Mohamed szavain alapult, aki társait tudásra ösztönözte. A fellendülő
iskoláztatást segítette a papírhasználat elterjedése, a kínaiaktól tanult
papírgyártás bevezetése. Míg korábban az arabok csontokra, pálmalevelekre
írtak - mely íráshordozó eszközök teljesen alkalmatlanok voltak hosszabb
szövegek lejegyzésére - a papír olcsósága és szinte korlátlan mennyisége
teljes mértékben kitágította az íráshasználat lehetőségeit. A kéziratok a
birodalom széltében-hosszában elterjedtek, a másolói foglalkozás tízezreknek
biztosított megélhetést, és a boltokban, könyvtárakban bárki hozzáférhetett
az iszlám kultúra alapműveihez. (Kéri 1999.) Keleten és Nyugaton egész
városnegyedeket tettek ki a másolóműhelyek, valamennyi uralkodó
kalligráfusok hadát foglalkoztatta, és a mecsetek mellett a könyvárusok
házai lettek a kulturális élet, az eszmecserék színterei.


A koranikus oktatás

Már a korai iszlám időszakában is a tanulmányok alapját a Korán
megismerése jelentette, kiegészítve a "hagyományokkal". (Ez utóbbiak -
szunna - lejegyzésére - hadísz - azért volt szükség, mert a Korán-
magyarázatok során egyre nagyobb mértékben merültek fel olyan kérdések,
amelyekre a Koránban nem volt felelet, mivel Mohamed nem is érintette
azokat. Ilyen esetekben a muzulmánok prófétájuk szóbeli nyilatkozataira
hivatkoztak, vagy az általa követett gyakorlatot tekintették mérvadónak.
Számos olyan irányzat létezett és létezik ma is az iszlám világban, melyek
ezen összegyűjtött, Mohamednek tulajdonított mondásokat és cselekedeteket a
tudás-átadói lánc (szilszilati) tagjainak véleménye ellenére sem fogadják el
mérvadónak.) (Glasenapp, 1987. 393. o. és Salgado, 1996. 96-97. o.)

A Korán és a hadísz minél alaposabb megismerése nem csupán vallásos
nevelést takart - mely kétségkívül a muzulmán oktatás lényege -, de a
politika, a társadalmi berendezkedés, a jog, a költészet, a nyelvtan, az
etika, a számolás főbb elemeinek megismerését is biztosította. A gyerekek
alapfokú oktatásáról való gondoskodás a család feladata volt. (Rogers, 1987.
97. o.) Az iszlám családtörténetről szóló művek egyértelműen leszögezik,
hogy a kisgyerekek koranikus tudományokra való rávezetése már a családon
(háremen) belül megkezdődött, ahol anyjuk és más nőrokonaik szóbeli
tanításai alapján alkothattak képet az iszlám hitről és a főbb viselkedési
és rituális szabályokról. (Barcilo, 1989. 216. o. és Marín-Guzmán, 1996.
128. o. és Kéri 1998b 65. o.)

A 8. század közepétől kezdve egyre több alap- és felsőbbszintű képzést
nyújtó iskola nyílott az iszlám világban. Az iskola azonban sohasem volt
hivatalos intézmény, és a hivatalnokszervezet nem avatkozott bele a
működésébe. Voltak olyan koranikus iskolák is, amelyeket árva illetve nagyon
szegény családból való gyerekeknek alapítottak, de még a kalifák vagy
szultánok által alapított iskolák sem álltak állami felügyelet alatt.

A tanítás eleinte házon belül, vagy boltokban, piacokon folyt, de
hamarosan tömegével alakultak a mecsetekhez kapcsolódó képzési formák,
melyek a szülők és tanárok megállapodásain alapultak. Az első időkben főként
a gazdagabb családok gyermekeit oktatták magasabb szinten, főleg
magántanítók, mind a keleti, mind pedig a nyugati területeken. A 9-10.
századtól kezdve azonban jelentősen megszaporodott az olyan alapfokú iskolák
száma, ahol bárki tanulhatott, aki a tanítónak járó - általában csekély -
járandóságot meg tudta fizetni. Mindez összefüggött annak felismerésével,
hogy a muzulmán társadalomban a tanulás felemelkedési lehetőséget jelentett,
attól kezdve ugyanis, hogy megtanulták a vallás, a nyelvtan, az irodalom
alapjait, a diákok bármelyike előtt nyitva állt a (hivatali) érvényesülés
útja. Minden szorgalmas és tehetséges hívő muzulmánnak esélye volt arra,
hogy faluja mecsetjének imámja vagy népének minisztere legyen. Számos példát
lehet idézni arra vonatkozóan, hogy alacsony sorból származó férfiú állami
vezetővé emelkedett, például az al-andalúszi Omajjáda dinasztia idején vagy
a kiskirályságokra hulló cordobai kalifátus területén. (Ribera y Tarragó,
1928. 321-322. o.) A kutatók szerint a középkori iszlám világ városaiban a
fiúk nagy része részesült alapfokú oktatásban. (Historia general, 1988.
540. o.)

A 5-6 évüket betöltött gyermekek tehát magántanító vezetésével, otthon,
vagy egy nyilvános iskolában kezdték meg tanulmányaikat. (Az arabok körében
kötelező körülmetélés általában közvetlenül megelőzte a fiúk iskolába
kerülését, így az azzal kapcsolatos örömünnep egyben gyermekkoruk lezárását
és tanulmányaik kezdetét is jelentette.)(Galino, 1968. 455. o.)

Az alapiskola megnevezésére számos kifejezés szolgál(t). Az egyik
legáltalánosabban használt köznév volt a kuttab, mellyel szinoním
fogalomként használták arab és perzsa területeken a maktab-ot, a törököknél
a mektep-et. (Bosworth és mtsai, 1986. 567. o.) Cordobában a mahdar és
Perzsiában a dabirisztán is ezen iskolafokot jelölte. (Mazahéri, 1989.,
161. o.)

Az alapiskolákban - az iszlám világban mindenütt - a Korán olvasását, az
arab írást és a szövegek memorizálását tanították elsősorban. A hat és tíz
éves kor közötti gyerekeknek (szüleiknek) nem volt nagy választási
lehetőségük az oktatás anyagát illetően. Jelentős volt azonban az eltérés
országonként (régiónként) abban a tekintetben, hogy hogyan következtek
egymás után a tananyagok. (Kéri 1997. 111. o.) A keleti területeken
általában úgy kezdték a tanítást, hogy Korán-részleteket olvastattak és
memorizáltattak a diákokkal. A kicsiknek először is azt kellett fújniuk,
hogy "Vallom, hogy nincs több Isten, csak Allah, és Mohamed az Ô Prófétája".
A szövegolvasás (felidézés) után nyelvtanilag elemezték az egészet, és a
tanító próbálta minél világosabbá tenni a szöveg értelmét. Ibn Dzsubair,
spanyolországi szerző "Utazás" című művében azt írta, hogy Damaszkuszban -
csakúgy, mint más keleti városokban - a fiatalok tanítása a "zsoltározás"
művészetére korlátozódik. Megtanítják nekik a lehető legtökéletesebben a
Szent Könyvet (T. i. a Koránt), és különös gondot fordítanak a szövegek
leírására. Az írástanítás Keleten általában külön, arra specializálódott
tanár vezetésével folyt. (Elisséeff és mások, 1977. 489. o.) Minden egyes
betűt külön, nagy gonddal tanultak. Így az ottani területeken kiváló
kalligráfusok nevelődtek.

Ezzel szemben az al-Andalúszban működő alapiskolákban és a tunéziai
intézményekben, ahol sok spanyolországi tanító helyezkedett el, a legtöbb
esetben nem a koránolvasással kezdték tanulmányaikat a gyerekek. A legtöbben
úgy vélekedtek, hogy először meg kell tanulni helyesen használni az arab
nyelvet, hiszen csakis így lehet megérteni és magyarázni a Koránt. Abu
Bequer ibn Arabi például azt írta, hogy meggondolatlan lépés a gyerekeket
arra kötelezni, hogy Allah könyvével kezdjék tanulmányaikat, és azt
olvassák, amit nem is értenek. (Ribera y Tarrago, 1928. 264. o.) Szerinte az
arab nyelvvel és költészettel kell kezdeni az alapoktatást, azután pedig
számolással kell foglalkozni, mert csak az effajta előképzettség teszi
képessé a diákokat a Korán tanulására és felsőbb tudományok megismerésére.
Sokan osztották e nézeteket. A spanyolországi iskolákban az írástanításra
kevesebb időt és gondot fordítottak. Általában egész szavak, mondatok
másolásával vezették be a gyerekeket az írás gyakorlatába, így az egyes
betűk szép megformálására kevésbé fordítottak gondot. Bár kevesebb volt al-
Andalúszban a kiemelkedő írásművész, mint Keleten, többen voltak azok, akik
jobban tudtak írni, hiszen a nyelvtani szabályokat is tanulták az írás-
gyakorlással párhuzamosan.

 

Az oktatás helyszíne és időtartama

Az oktatás helyszíne és időtartama koronként és földrajzi területenként
változott. Az első időkben, amikor az oktatás ingyenes volt, a tanítók ott
tanítottak, ahol éppen adódott. Saját házuk udvarán, a műhelyben vagy
boltban, ahol dolgoztak, vagy a mecsetek udvarában. (A mecsetek falai között
eleinte, amikor még alacsony volt a diákok száma, nem igen folyt koranikus
oktatás, hiszen a kisgyerekek hangos kántálása zavarta a nagyobbak
tanulását, beszélgetését, ájtatosságát.) (Elisséeff és mtsai, 1977, 487. o.)
A mai értelemben vett tantermek leggyakrabban a tanító házában voltak;
szőnyegekkel, falikárpitokkal berendezett szoba várta a diákokat. A tanulók
számának emelkedésével pedig a mecsetekben is megjelentek a Koránt
memorizáló tanuló-csoportok, de egymástól gondosan elválasztva. A tanár
általában állt vagy zsámolyon ült diákjai előtt, akik kör vagy félkör
alakban ültek lábainál a földön, vagy szalmafonatokon. (Ribera y Tarrago,
1928. 326. o.) A tanulók száma teljesen eltérő volt; egytől akár ezerig is
terjedhetett az egy tanár által tanított gyerekek létszáma, de az átlagos
csoport 80-100 főből állt. A termekben aszerint alakult ki az ülésrend, hogy
ki mikor érkezett: a fürgébbek foglalhatták el a tanárhoz legközelebb eső
helyeket.

Az oktatás mindig úgy kezdődött, hogy a diákok imát mondtak. Egy 9.
századból fennmaradt, tanároknak készült szabálygyűjtemény szerint az
alapiskolákban a diákoknak a délelőtt első részében olvasniuk kellett,
azután ebédig az írástanulással foglalkoztak. Délután a tanultak ismétlésére
fordították idejüket, csütörtökön pedig áttekintették a hét során
tanultakat. Az iskolai munkát óra- és hétközi szünetekkel szakították meg: a
péntek mindig pihenőnap volt, és Ramadankor illetve más vallásos ünnepeken
is 3-5 nap vakációt kaptak a gyerekek. Hiányoztak azonban a ma ismeretes
több hétig tartó szünidők.

Az alapszintű oktatás 4-5 évig tartott, de a 12. századi al-Andalúszban
például 13 éves korukig is részt vehettek az alapképzésben azok, akik nem
kívántak 10 éves koruk után tudományokkal foglalkozni. (Diaz, 1991. 195. o.)

 

Az oktatás módszerei, eszközei

A Korán-tanítás legfőbb módszere a memorizálás volt. A tanár előolvasta a
szöveget, a gyerekek utánamondták kórusban, azután pedig egyenként. Az
tanulótermek hangosak voltak a szövegek kántálásától, a diákok kissé előre
hajolva ismételgették a sorokat. Az olvasás is kórusban folyt, amíg az egyes
tanulók biztonságot nem szereztek a betűk felismerését és összekapcsolását
illetően. (Kéri, 1998c. 76. o.) Némelyik tanár megpróbálta rávezetni a
diákjait arra, hogy hozzászokjanak a csendes tanuláshoz, ahhoz, hogy a
szövegeket magukban mondogassák. Ennek érdekében megpróbálták a diákokat
rávenni arra, hogy ajkaikat ne mozgassák; voltak iskolák, ahol a gyerekeknek
szövegtanulás közben vizet kellett tartaniuk a szájukban. (Delgado, 1992.
187. o.) A jelentős mennyiségű szöveg memorizálása természetesen nem
sikerülhetett volna megfelelő segédeszközök, tanszövegek nélkül. Az iszlám
világban olyan sajátos didaktikai irodalom jött létre, melynek
változatossága és terjedelmes volta egészen elképesztő. A tanköltemények,
versbe és történetbe foglalt tananyagok, aforizmagyűjtemények és kivonatok
az oktatás minden szintjét áthatották. (Kuhne Brabant, 1985. 273. o.)
Emellett pedig a memória-fejlesztés érdekében különböző gyógynövényeket és
"csodaszereket" is bevetettek a muzulmán világ kisebb és nagyobb diákjai.

Az olvasás és memoriterek tanulása mellett fontos tananyag volt a
koranikus iskolákban az írás. A betűk és szövegek lejegyzéséhez, az írás
begyakorlásához a gyerekek fényes, erős fából való táblákat használtak,
amelyeket "törökülésben" ülve a térdükön tartottak. Ezekre a táblákra írtak
krétával vagy tintába mártott tollal, és vízzel lemosták a szavakat, ha már
nem volt szükség rájuk vagy javítani akartak. A kicsiknek nem voltak
könyveik, hanem a tanító által előre leírt szövegeket olvasták és másolták.

Ibn Khaldún "al-Muqaddima" című könyvében ugyan külön fejezetet írt a
muzulmán világ egyes városainak oktatási módszereiről, a fejezet azonban
leginkább a koranikus oktatás tananyagáról, az egyes (tan)tárgyak oktatási
sorrendjéről szól. (Ibn Khaldún, 1995. 526-529. o.) Nagyon fontos - szerinte
helyes - módszerként azonban több helyen is kiemelte, hogy a tanulókat nem
szabad egyszerre két tudománnyal is összezavarni, mert ha a diák figyelmét
megosztja, akkor mindkét tudomány megértése kapcsán kudarcot vall. Véleménye
szerint az is problémákat szül, ha a tanító túlságosan hosszú időn át tanít
egy diszciplínát (könyvet), mert a gyerekek közben mindig felejtenek, és
ezért végül nem látják át az összefüggéseket. (Ibn Khaldún, 1995. 522. o.)

 

A fegyelmezés

Az iszlám világ koranikus iskoláiban - mivel nem ritkán igencsak sok
tanuló gyűlt össze egy-egy tanító körül - fontos kérdés volt a fegyelem
biztosítása. (A tanítók leterheltségének egyik legszélsőségesebb példájaként
idézi a szakirodalom annak a férfiúnak az esetét, akinek az Omajjáda
dinasztia uralkodásának időszakában 3000 diákja volt egyidejűleg! A tanító
szamárháton jött-ment egyik tanulócsoporttól a másikig...) (Tritton, 1957.
1. o.)

A fegyelmezés a koranikus iskolákban a legkülönbözőbb módszerekkel
történt, akár gyermekenként is változott, hogy milyen rendreutasítást
alkalmazott a tanár. Egyes diákoknak elegendő volt szemöldökráncolással
jelezni, hogy viselkedésüket a tanító helyteleníti. Másokat megdorgáltak, és
nem volt ismeretlen a testi fenyítés sem a muzulmánok körében. (Tritton,
1957. 18. o.) A botot és a palavesszőt azonban nem csupán a testi büntetés
eszközeként, hanem a bátorság kialakítása végett is forgatták a tanítók.
(Dodge, 1962. 4. o.) Tilos volt azonban az arcra és a fejre mérni ütéseket,
és az sem volt megengedett, hogy a tanító haragból, hirtelen
felindultságában ütlegelje a tanítványokat. Több forrás is tanúsítja, hogy a
tíz évnél ifjabb gyermekeket sem volt szabad az iskolában verni, vagy ha
mégis, akkor a nagyobbacska fiúknál kevesebb, legfeljebb három ütést
kaphattak, általában a talpukra. (Tritton, 1957. 18. o.)

Ibn Khaldún az "al-Muqaddima" című művének hatodik fejezetében külön
alfejezetet (39.) szentelt a tanulókkal szembeni túlzott szigor
helytelenítésének. Szerinte "a nevelés során alkalmazott szigorú büntetés
káros a tanuló számára, különösen a kisgyermekek esetében, mivel az azon
dolgok közé tartozik, amelyek rossz készséget alakítanak ki." (Ibn Khaldún,
1995. 530. o.)

Harún al-Rashid, a mesékből is jól ismert bagdadi kalifa - Ibn Khaldún
leírása szerint - fia tanítójának az alábbi útmutatásokat adta csemetéje
nevelésével, fegyelmezésével kapcsolatosan: "Ne múljon el egyetlen óra sem,
amelyet nem használsz föl arra, hogy valami hasznosat tanítasz neki! Ám ezt
úgy tedd, hogy ne okozz szomorúságot neki, ami pusztító lenne az értelmének!
Ám ne legyél vele túlságosan elnéző, mert akkor kellemesebb lesz neki a
semmittevés és megszokja azt! Amennyire csak lehet, kedvesen és gyengéden
javítsd őt! Ha elhárítja ezt, akkor legyél szigorú és kemény!" (Ibn Khaldún,
1995. 531. o.)

 

Összegzés

A középkori iszlám világban fokozatosan bontakozott ki az intézményes
nevelés. A kalifátus korai időszakában még a szülők kötelessége volt
gyermekeik tanítása (csakúgy, mint a preiszlamikus időkben), később azonban
- elsősorban, de nem kizárólag - a fiúk oktatását tanítókra bízták.
Földrajzi helyszínenként és történeti korszakonként eltérő volt az alapfokú
iskolákban oktatott gyermekek aránya, annyit azonban általánosságban
leszögezhetünk, hogy a muzulmánok körében nagy jelentősége volt a
tanulásnak, hiszen az bárki számára biztosította a felemelkedést és a Korán
megismerése feltétele volt a sikeres társadalmi beilleszkedésnek is. Így
tehát - állami irányítás illetve törvény nélkül is - a gyermekek (főként a
városlakó fiúk) tömegesen részesültek koranikus oktatásban.

Az alapfokú képzést éles határ választotta el az intézményes nevelés
felsőbb szintjeitől. A Korán kisgyermekkorban történő megismerése, ehhez
kapcsolódóan az írás és olvasás megtanulása tehát nem csupán arra irányult,
hogy alapműveltséget adjon és előkészítsen a felsőbb tanulmányokra, hanem a
legfőbb cél a gyermekek hitelvekkel való megismertetése volt. A koranikus
oktatás olyan vallásos szellemű nevelés volt, amely biztosította a
felcseperedő gyermekek beilleszkedését a muzulmán világba.

Bár a fentiekben bemutatott téma nem csupán a múlt, hanem a jelen
megismeréséhez is közelebb visz, mégsem elégségesek az ezzel kapcsolatos
kutatások. Ennek egyik oka a nyugati világban több, mint egy évezrede
húzódó, és a legkiválóbb tudósok életműve ellenére még napjainkban is
jelenlévő ellenszenv és "ellenségkép" az iszlám kultúrát illetően. (L. erről
Armstrong, 1998.) Másrészt nehezíti a kutatásokat az, hogy a nem túlzottan
bőséges számú források zöme a mai napig csak arab nyelven olvasható.
Jelentős erőfeszítések és felfedező munka szükségesek ahhoz, hogy az iszlám
pedagógia története Magyarországon is elfoglalja méltó helyét az egyetemes
nevelés történetéről szóló könyvekben és kutatásokban, hiszen onnan
mindezidáig szinte teljes mértékben hiányzik.

 


Irodalom

Armstrong, Karen (1998): Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Európa,
Budapest.

Barcilo, Carmen (1989): Mujeres, campesinas, mudéjares. In: Viguera, María
José (szerk.): La mujer en al-Andalus. Madrid-Sevilla.

Bosworth és mtsai (1986, szerk.): The Encyclopaedia of Islam V. Brill,
Leiden.

Delgado, Buenaventura (1992, szerk.): Historia de la educación en Espańa y
América I. - La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María, Morata, Madrid.

Díaz, Alfonso Capitán (1991): Historia del pensamiento pedagogico en Europa.
Dykinson, Madrid.

Dodge, G (1962): Muslim Education in Medieval Times. The Middle East
Institute, Washington.

Duzmathné Tancz Tünde (1997): Nevelési modell rekonstrukció a Fehérlófia
alapján. Konferencia-előadás, JPTE-Pécs. Megjelenés alatt.

Elisséeff, Vadime és mtsai (1977, szerk.): Historia de la Humanidad III. -
Las grandes civilizaciones medievales I. Planeta, Barcelona.

Galino, María Angeles (1968): Historia de la educación I. Gredos S. A.,
Madrid.

Glasenapp, Helmuth von (1987): Az öt világvallás. Gondolat, Budapest.

Historia general de Espańa y America 3. - El fallido intento de un estado
hispánico musulmán (1988). Rialp S. A., Madrid.

Kéri Katalin (1997): Rendszer és tudás. Iskolakultúra 10. sz. 110-114.

Kéri Katalin (1998a): Tanárok a középkori iszlám világban. Magyar Pedagógia,
1. sz., 17-25.

Kéri Katalin (1998b): Nők a fátyol mögött. Valóság 8. sz. 64-71.

Kéri Katalin (1998c): Az indusdió magja. Iskolakultúra 5. sz. 76-79.

Kéri Katalin (1999): Az írott szó csendes birodalma - Könyvek és könyvtárak
a középkori iszlám világban. Iskolakultúra 5. sz. 29-40.

Khaldún, Ibn (1995): Bevezetés a történelembe. Osiris-Századvég, Budapest.

Kuhne Brabant, Rosa (1985): Algunos aspectos de la literatura didactica
entre los medicos arabes. In: Actas de Jornadas de Cultura arabe e
islamica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid.

Marín-Guzmán, Roberto (1996): La familia en el islam. Estudios de Asia y
Africa. XXXI/99., 124-128.

Mazahéri, Aly (1989): A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig. Európa, Budapest.

Nagy Gyula (1997): Adalékok a nem-intézményes nevelés történetéhez.
Konferencia-előadás, JPTE-Pécs. Megjelenés alatt.

Ribera y Tarrago, Julian (1928): La enseńanza entre los musulmanes
espańoles. In: Disertaciones y opusculos I. Madrid.

Rogers, Michael (1987): A hódító iszlám. Helikon, Budapest.

Simon Róbert (ford., 1994): Korán - A Korán világa. Helikon, Budapest.

Salgado, Felipe Maíllo (1996): Vocabulario de historia árabe e islámica.
Akal, Madrid.

Tritton, A. S. (1957): Materials on Muslim Education in the Middle Ages.
Luzac and Co. Ltd., London.

Vernet, Juan (1993): El islam en Espańa. Mapfre, Madrid.