Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Susan Blackmore
ODAFIGYELÉS

Erős László Antal fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Susan Blackmore: PAYING ATTENTION

A világi zen kérdése nehéznek tűnik, de a válasz káprázatosan egyszerű.


Figyelj oda!


Az odafigyelés része az általam ismert valamennyi gyakorlatnak, a lélegzés megfigyelésének ugyanúgy, mint Buddha neve ismételgetésének, az egyszerű tudatosság gyakorlásának vagy az éberségnek. Az én saját gyakorlatom valamivel több sima odafigyelésnél, és nagymértékben, különösen az első években, John mágikus utasításai nyomán alakult ki: Hadd jöjjön. Hadd legyen. Hadd menjen.
Ha a válasz ilyen egyszerű, mi szükség van rá, hogy írjunk róla? Úgy mondanám, hogy a dolog nem csak egyszerű, de rendkívül nehéz is. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a zen vagy csan iszonyatos dolgokat követel meg tőlünk. Emlékszem, mi volt a reakcióm, amikor először találkoztam a vágyról való lemondás eszméjével. Micsoda? Az ég szerelmére mi lehet az értelme a vágy nélküli életnek? Vagy hogy ne legyen értéksorrendem! Hogyan volna képes az 1990-es években élő kiművelt agyú, bonyolult nyugati ember komolyan fontolóra venni, hogy ne legyen értéksorrendje? És ha komolyan gondolja, mit kap cserébe a kínjaiért? A zen nem kínál biztonságos mennyországot, ahová majd bejutunk, ha keményen végezzük a gyakorlatokat, és jól csináljuk, sem megváltást, amely vigasztal és megbocsát, ha hibázunk, sem a személyes megmaradás ígéretét, amely miatt az egész megérné -- ellenkezőleg. Pont azt állítja, hogy "én" nem vagyok az a fontos, maradandó, továbbélő teremtmény, amelynek gondolom magam. A zen szempontjából én úgy általában nem számítok valami sokat. Az élet szenvedés, és az ebből kivezető egyetlen út, úgy tűnik, az, hogy éppen azokról a dolgokról mondunk le, amelyek eredetileg nagyjából még elviselhetővé tették. Remek!
Manapság ezt már nem így látom. Mostanában már úgy tűnik nekem, hogy a csan jól felépített és fantasztikusan okos módozatok sokaságát kínálja, amelyekkel kivághatjuk magunkat a minden kínunkat és zavarunkat okozó illúziók sűrűjéből. Az üres ígéretek rémisztőek, de valóságosak. A technikák hatékonyak. Nincs szükség hamis Istenekre vagy hamis vigaszokra. Amint az elme elkezdi feltárni saját természetét, a vágyak és az értéksorrendek, sőt az én kihullása is rendjénvalóvá válik a normális hétköznapi életben.
Van-e valami különlegesen nehéz dolog a mi 90-es évekbeli nyugati életünkben? Kétlem. Úgy képzelem, hogy a buddhista elképzelésekkel szembeni ellenállás és a ragaszkodás mindahhoz, ami az életet látszólag kedvessé teszi, egyformán jellemző, akárhol és akármikor él is valaki. Talán igaz, hogy különlegesen kimódolt módszereink vannak, amelyekkel elkerülhetjük saját elménk vizsgálatát. Talán igaz, hogy a pszichológia még súlyosbítja is a helyezetet, amikor olyasmivel szolgál, ami az elme racionálisabb és tudományosabb elméletének tetszik. Talán igaz, hogy sok-sok tulajdonunkkal és elfoglalt életünkkel tovább súlyosbítjuk a helyzetet, de kétlem, hogy bármiféle alapvető különbség létezne. A csan nehéz ügy, és az elme küzd ellene. De ha megbarátkozunk vele, olyan utat kínál, amely számunkra is ugyanolyan alkalmas, mint bármely más emberi lény számára.
Úgy látom, hogy ez az átváltozás egy egyszerű segédeszköz, nevezetesen az odafigyelés alkalmazásával jöhet létre. Megragadom az alkalmat, hogy elmagyarázzam, mire gondolok.


Melyik gyakorlat?

A csan néhány nagyon egyszerű gyakorlatot kínál. Egy nemrégiben lezajlott elvonuláson John azt javasolta, hogy fussunk végig gyorsan az egyik módozaton. Először figyelni kezdtük a lélegzésünket, aztán egy-két óra múlva áttértünk minden érzésünk és testi érzékelésünk bevonására, majd hozzávettük a látást, és végül odafigyeltünk minden gondolatunkra is. A végén az az érzésünk támadt, hogy egy csendes térben ülünk, amely teli van mindezekkel a dolgokkal. Egyik sem ragadja meg jobban a figyelmet, mint a másik. A nagy térben minden úgy jön és megy, hogy nem hagy semmilyen nyomot. Teljesség, gazdagság és üres csend van. Mindez úgy áll elő, hogy mindenre egyformán figyelünk oda. Ahelyett hogy az ember figyelmét bármi vagy minden elrabolná, és az elme egy pillanat alatt rácsapna arra, ami a leghangosabban visít, a figyelem felszabadul. Az odafigyeléssel való gyakorlás azt jelenti, hogy nem vagyunk többé kiszolgáltatva a figyelemrablók kénye-kedvének.
De ez csak az egyik fajta gyakorlat. Miért éppen ez? Ez a legjobb? Valamiképp rossz volna az összes többi? És miért és hogyan választottam éppen ezt? Egyszerűen szerencsém volt, hogy mindjárt elsőre az igazira találtam? Nem. Nem hiszem.
Valamikor aggasztott, hogy olyan sok gyakorlat létezik, de most már nem izgat. Józan ésszel gondolkodva úgy vélem, hogy ennek nincs nagy jelentősége. Pár évvel ezelőtt felkértek, hogy írjak recenziót egy könyvről, amelynek a címe Az Ébredés volt. Az egész egy Gurdjieff tanításain alapuló módszerről szólt. A gyakorlathoz hozzátartozott az állandó önmegfigyelés, a "szekér gazdájának" vagy a megfigyelőnek a megkülönböztetése a hajtótól és a lótól. Én ezt ostobaságnak tartottam. Végtére is nincs semmiféle én, sem megfigyelő, sem hajtó és végképp nincs végleges tulajdonosa a metafórikus fogatnak. Érvelni akartam ezzel a megosztó megközelítéssel szemben. Ám úgy éreztem, hogy nem méltányos amire készülök, míg legalább ki nem próbálom a gyakorlatot. Ezért úgy határoztam, hogy adok neki hat hetet a szokásos meditációm helyett, és megvárom, mi lesz az eredmény. Elegendő idő volt. Ami nagy struktúrák, szétválasztás és mentális tárgyak létrehozásának módszereként indult, az igen hamar, az íly módon való kitartó odafigyelés által átadta a helyét ugyanezen struktúrák felbomlásának, és ugyanoda vezetett, az odafigyeléshez. Ez némiképp csökkentette pökhendiségemet és afölött érzett tétovaságomat, hogy melyik a legjobb módszer.


Odafigyelés, de mire?

Mire figyeljünk oda? Ez is hasonló kérdés, de némiképp eltérő módon vizsgálható meg.
Próbáljuk ki, és lássuk az eredményt. Ha kiválasztunk valamit, amit követni akarunk, mindig felvetődik a kérdés: miért pont ezt? Ha nem veszünk tudomást a problémáról, hanem valamilyen oknál fogva egyszerűen csak kiválasztunk bármit, és ragaszkodunk hozzá, a figyelem tárgyát előbb vagy utóbb annak fogjuk látni, ami: örökké változónak, múlékonynak, minden más részének. A másik alternatíva, ha nem vagyunk hajlandók semmit kiválasztani, és mindennek azonos figyelmet szentelünk. Mind az összes, sok miriádnyi mentális tartalom felvonul és eltűnik, és látjuk, hogyan röppen el sebesen, és kapcsolódik egymáshoz, emelkedik ki és hull alá újra meg újra. Úgy tűnik, az eredmény ugyanaz, akár egyetlen gondolatot kezdünk el figyelni, akár az összesre ügyelünk.
Az egyik stratégia, amelyet igen hasznosnak találtam a mindennapi életben, az, ha úgy birkózunk meg bármely problémával, hogy mindenre egyformán figyelünk oda, mint én a meditáció során. Folyamatosan ezt tenni nehéz, de nem lehetetlen. Könnyebb és nagyon hasznos trükk az, ha ezt mindig olyankor tesszük, amikor a figyelmünket valami megragadja. A másik trükk, amelyet használtam az, hogy mindig ezt tettem a vécén, vagy ahányszor valami felzaklat, vagy ahányszor egy bizonyos tárgyat látok. Azt hiszem, nincs nagy jelentősége annak, melyik trükköt vetjük be, ha amúgy eszünkbe juttatja, hogy figyeljünk oda.
Íme egy példa. Mentem az úton valamelyik nap, és észrevettem egy férfit magam előtt, aki ugyanoda ment, ahová én. Nem örültem a látásának, még hátulról sem, és gonosz gondolatokat kezdtem forralni róla. Folytathattam volna ezt tovább, sőt, ami még valószínűbb, átválthattam volna abba, hogy önmagamat vádolom, amiért ilyen rémes vagyok. De ehelyett azt történt, hogy valami eszembe juttatta: figyeljek - nyíljak ki az egész múlékony jelenet előtt. Rengeteg minden volt, amire odafigyelhettem - a jelentéktelen, állandóan változó gondolatok, az általuk felkavart érzelmek, a tovatűnő épületek, a lépdelő lábak, az aranyló, az utcai lámpák fényében csillogó nyálkás őszi falevelek a nedves járdán. Mindezekre odafigyeltem, anélkül hogy bármelyiket elkülönítettem volna a többitől. A gondolatok és az ítéletek szertefoszlottak, és minden kitisztult. Úgy éreztem magam, mintha a jelenbe csöppentem volna; békés, állandóan változó jelen ez végül is, a mindennapi élet bármelyik pillanatában mindig elérhető. A gonosz gondolatok nem élték túl az odafigyelés világosságát.


Ki figyel oda?

Azt mondtam, hogy "én" odafigyeltem, de ez félreérthető lehet. Odafigyelés közben az én ugyanúgy a vizsgálódás tárgyává lesz, mint bármi más. Íly módon ugyancsak örökké változónak és múlékonynak mutatkozik. Különbségtétel nélkül vagy odafigyeléssel az én is szertefoszlik. Ez furcsa dolog. Furcsa érzés; érzünk, de nincs, aki érezzen. Furcsa érzés lehet, legalábbis először, de lelket önthet belénk az a tény, hogy nagyon úgy hangzik, mint némely dolog, amit Buddha mondott arról, hogy van cselekvés, de nincs senki, aki cselekedne. Hát akkor ki az, aki odafigyel? Azt mondanám, hogy nem a hétköznapi módon megalkotott vagy elképzelt én - hanem az egész emberi szervezet. Nehéz az ént íly módon kiküszöbölni. De a mindenre való odafigyelésnek már az egyszerű szándéka képessé tesz rá.
Mindez néhány iszonyú kérdést vet fel életünk élésével kapcsolatban. Az univerzumunk központját képező szilárd én nélkül hogyan boldogulhatunk mindennapi életünkben? Hogyan gondolkodhatunk, hozhatunk döntéseket, cselekedhetünk, tervezhetjük a jövőt, vagy táplálhatunk bármiféle érzéseket? Az én tapasztalatom szerint mindezek a kérdések maguktól megoldódnak az odafigyeléssel. Egymás után mindegyiket sorra veszem, mert azt hiszem, hogy kulcsfontosságúak azoknak a változásoknak a szempontjából, amelyeket a zen idéz elő a mindennapi életben.


A gondolkodás

Ha a gondolatok az odafigyeléstől szertefoszlanak, hogyan végezhetjük el mindazokat a gondolati műveleteket, amelyekre a mindennapi életben szükségünk van? Hát persze hogy szükségem van erre az egész hajszolt agyalásra, nem igaz? Hogyan tudnám különben a gyerekeket elindítani az iskolába, összekészíteni magam a munkába, megtartani azt az előadást, elkészíteni azt az irományt, elmenni a találkozóra, megcsinálni azt a tévéműsort, észben tartani a leveleket, újra összeszedni a gyerekeket, megfőzni nekik a vacsorát, rendberakni a házat, nem elfelejteni az üzenetet a tejesembernek, ágyba bújni - mindezt gondolkodás nélkül.
Biztos vagyok benne, hogy valamennyi gondolkodásra szükség van az ilyen összetett tevékenységek megtervezéséhez és végrehajtásához. Mindazonáltal minél inkább elkezdtem odafigyelni a gondolataimra, annál több tűnt közülük teljességgel értelmetlennek és szükségtelennek - nem nagy veszteség, ha eltűnnek. A valóban szükségesek száma kicsi, nagy távolságra vannak egymástól, és ezek igenis túlélik az odafigyelést. Az olyan gondolatok, mint például "vennünk kell mosogatószert. Felírom a listára" vagy "megígértem, hogy telefonálok ikszipszilonnak. Hat után felhívom" a másodperc törtrésze alatt futnak végig az agyunkon, és alig fodrozzák a felszínt. Az "én" csupán egy újabb tovatűnő, múlékony jegy, amely létrejön, majd ismét eltűnik. Figyelemreméltó, hogy milyen kis időre van szükség az ilyen gondolatokhoz. A kusza gondolatok állandó túlburjánzása helyett nagy nyitott térségek keletkezhetnek, rajtuk egy-egy feltünedező gondolattal, amely eltávozik a maga útján a figyelem fényében.
Az ilyenfajta odafigyelés nem teszi lehetetlenné a hasznos gondolatot. Valójában mintha még ki is emelné azzal, hogy megtisztítja az elmét az összes teljesen haszontalan gondolattól. A baj az, hogy némi bátorság kell az egész ismerős szemét szélnek eresztéséhez. Az odafigyelés segítségével azonban az idő múltával ez is könnyebben megy. Olyan gondolati sémáktól, amelyek valamikor nélkülözhetetlennek tűntek létünk fenntartásához, megkönnyebbülten válhatunk meg.Némiképp hasonló a helyzet a döntések meghozatalával is.


Döntéshozatal

Buddhának az énnel kapcsolatos gondolatai rémísztő dolgokat vonnak maguk után. Én ezt a következőképpen látom. Ha nincs szilárd, állandó vagy folytonos én, akkor "én" nem lehetek az, aki döntéseket hoz. Ez nevetségesen hangzik. Egész életemben azért küzdöttem, hogy jó döntést hozzak, hogy a választásom helyes legyen. Többet gyötrődtem emiatt életem folyamán, mint bármi mással. Milyen karriert képzelek magamnak? Pályázzam meg azt az állást? Menjek-e férjhez? Akarok gyerekeket? Illúzió volt mindez? Úgy tűnik, mindannak a folyománya, amit eddig mondtam, az, hogy ne szédítsem magam, és ne higgyem, hogy bármit is eldöntöttem. Valóban így lenne? Igazán ez az, amit a csan állít?
Igen, valóban. Kétféle módon láttam neki a kérdésnek, szellemi képességeimet latba vetve és meggyőzve magam arról, hogy ennek így kell lennie, valamint odafigyeléssel. Ha odafigyelek, azt látom, hogy a döntések meghozatalára szükség van, de az "én" nem gyötrődik többé miattuk. A jelen pillanatban a határozatlanság miatti összes gyötrődés csupán ugyanolyan gondolat, mint a többi. Ha mindenre egyformán figyelek oda, nincs én, aki választana. Ha döntéseket kell hozni, nem "én" hozom őket, hanem egész szervezetem, valójában az egész mindenség, amelynek ez a test csupán része.
Tegyük fel, hogy el kell döntenem, elmegyek-e egy találkozóra, vagy sem. A helyzet egyszerűen az, hogy vagy el akarok menni, vagy nem. Az odafigyelés kemény munka. Beletartozik az idevonatkozó tényezők mérlegelése, a költségek, az, hogy kell valaki, aki vigyáz a gyerekre, hogy mennyivel kényelmesebb itthon üldögélni stb. A szükséges gondolkodás zajlik, de nem szükséges túl nagy mentális teret lefoglalnia. A döntés előbb vagy utóbb megszületik. Függ feltehetőleg egy sereg tényezőtől, mind szám hatalmát, és puszta agyrémnek tűnik fel, minthogy az is. Ugyanígy, a bármely, esetleg sajnálatos következmény miatti aggodalom nélkül a döntéshozatal is kevésbé gyötrelmes.
Hadd mondjak egy egyszerű példát - azt, amelynek során észrevettem, hogy mi megy végbe bennem. Két lehetséges útvonalon autózva jártam haza valamikor, a főúton és a szebb, de lassúbb mellékutakon. Amikor odaértem a közlekedési lámpához, gyakran szenvedtem határozatlanságomtól. Mi volna a racionális döntés? Melyik szerezne nagyobb örömet? Melyik volna a jobb? Tulajdonképpen nem volt a dolognak különösebb jelentősége, de ez csak súlyosbította a helyzetet. Ahogy mind jobban előrehaladtam a gyakorlatozásban, egy nap hirtelen azt vettem észre, hogy nem kell döntenem. Ha egyszerűen csak folytattam az odafigyelést, elindultam vagy az egyik úton, vagy a másikon. Soha nem történt meg, hogy nekimentem volna a terelőkorlátnak, vagy nekiütköztem volna egy másik autónak. És akármelyik úton mentem, az volt a jó. Végtére is nem volt ez valami nagyon fontos döntés. Az idő múltával azt állapítottam meg, hogy mind több döntés jutott hasonló sorsra. A szabadság nagyszerű érzését hozta magával az, hogy oly sok döntéssel nem kellett törődnöm.
Paradox dolognak tűnik, hogy döntések születtek, és mégsem én magam hoztam őket. Ám tapasztalataim szerint ha lemondunk döntések meghozataláról, csak annál határozottabbá válunk. A cidrizés és a félelem az, ami megszűnik. Döntéseket azért kell hoznunk, mert semmi sem mozdulatlan. Jobb, ha a figyelem fényénél születnek, és anélkül az illúzió nélkül, hogy van egy én, aki meghozza őket.


Cselekvés?

Fel lehetne hozni a zennel szemben, hogy az út, amelyet kínál, passzívnak vagy inaktívnak tűnik. Nem az. A jelenre való odafigyelés ugyanaz, mint amikor a jelen ül a fal mellett, teregeti ki a ruhát, vagy rohan, hogy elérje a vonatot. Az odafigyelés nem szünteti meg a cselekvést. Csupán a cselekvő az, aki meghal. Távlatilag ez ijesztőnek tűnik, de aktualitásként nagyszerű. Az odafigyelés fényében a tettekkel kapcsolatos gyötrődés és előzetes tervezgetés nagy része megszűnik. Sőt még olybá is tűnik, mintha maguk a tettek közvetlenebbé és adekvátabbá válnának. Valahogyan, valahonnan mintha több energia keletkezne az élethez és a tettekhez. Az odafigyelő személy egyszerűen mintha elvenebb volna, és nemhogy kisebb, hanem nagyobb lenne benne a cselekvőkészség.


A jövő tervezése

Hogyan tervezhető a jövő, ha csak a jelen pillanatra figyelek oda? Ez a kérdés valamikor nagy fejtörést okozott nekem. Azt jelenti ez, hogy fel kell hagynom pályafutásom megtervezésével, a következő könyvemről való gondolkodással, vagy akár a gyerekeimmel kapcsolatos teendők eltervezésével?
Találkoztam egyszer Baba Ram Dass-szal, és megkérdeztem tőle, "hogyan lehetek benne a jelen pillanatban, ha azt igyekszem kitalálni, hogy elfogadjam-e azt az állást vagy se?" "Hát hol lehetne másutt" - válaszolta dühösen. Most, évekkel később a válasza teljesen helyénvalónak tűnik. Az a néhány gondolat, amely annak a választásnak a mérlegeléséhez kellett, jelen volt, majd eltűnt az örökké változó jelen részeként. Odafigyelés közben nem ragad el a haszontalan spekuláció, óhajtás, sajnálkozás vagy tettetés hulláma. Úgy tűnik, hogy folyamatos gyakorlással a jövő tervezése igen kevés időt és erőfeszítést kíván. Alig zavarja a tiszta és figyelmes elmét.


Jelentőséget tulajdonítani és érezni

Az odafigyelésről és a döntéshozatalról szólva csaknem azt sugalltam, hogy nem számít, mi az eredmény. A jelen pillanatra odafigyelve bármely jelen pillanat rendben van. Nos hát teljesen le kell-e mondanunk arról, hogy értéksorrendünk legyen, és csupán az a dolgunk, hogy teljesen passzívan elfogadjuk, ami van? Fel kell hagynunk azzal, hogy pozitív és negatív érzelmeink legyenek, és semmivel nem kell törődnünk? Mert úgy tűnik, ez nem fér össze a mindennapi élettel. Azt hiszem, a válasz az, hogy a dolog nem így áll.
Tegnap reggel ébredéskor rémesen éreztem magam - kába voltam és levert. Megtehettem volna, hogy nem veszek róla tudomást, és erőnek erejével igyekszem meggyőzni magam, hogy tulajdonképpen boldog vagyok. Végtére is a mi kultúránkban szinte megkívántatik, hogy a jó emberek mindig boldogok legyenek. Az odafigyeléstől a kín, igaz, enyhe valami volt, egyszeriben evidenssé, ugyanakkor jelentéktelenné is vált. Rövid életűnek bizonyult. Az odafigyelésnek furcsa hatása van az érzelmekre. Majd tíz évvel ezelőtt egy tibeti buddhista, Ngagpa Chogyam beszélt nekem a "belebámulásról a keletkező érzelmek arcába". Ezt néhány nappal később próbáltam ki először, amikor az egyik szomszéd kihúzgálta majdnem az összes futóbabomat, és dühös voltam. A haragba való belebámulás nagyjából ennyit tett - volt egy nagy tűz, amely szinte látható arccal lobogott fel, majd gyorsan ellobbant. Elmondtam a szomszédomnak, mit éreztem, és ő bocsánatot kért. Ezenkívül nem volt mit tenni. Nem az történt, hogy az odafigyelés következtében nem vettem tudomást az érzelemről, az valójában evidensebb és közvetlenebb volt, mint valaha, de el is múlt nyomtalanul. Az igazi különbség az volt, hogy megszűnt a vele járó nyűglődés - az érzelmekről való gondolatok, elutasításuk vagy az általuk keltett bűntudat, az érzelmek szítása, a bennük való dagonyázás vagy menekvés előlük. Mindennek nyoma sem volt. Csupán a harag volt, rövid, hatékony, és már el is múlt.
Van itt egy ravasz paradoxon, amely némi fejfájást okozott nekem, de végül is kitisztult. Ez pedig az, hogy könnyen megeshet, hibásan használjuk a gyakorlatot, és szélnek eresztjük azokat az érzelmeket is, amelyekre valójában szükségünk van. Hosszú ideig éltem egy olyan kapcsolatban, amely nagyon rosszul alakult. Megpróbáltam elfogadni az érzéseimet, és meditálással igyekeztem megbirkózni velük. Akármi történt is, megpróbáltam "nem tulajdonítani neki jelentőséget". Az eredmény az lett, hogy egyre boldogtalanabb lettem. A válasz nem az, hogy megpróbálunk akármit tenni, és biztosan nem az, hogy vakon elfogadjuk az érzelmeinket, vagy nem veszünk róluk tudomást. Az odafigyelés felszínesen nézve mintha ugyanezt a hatást érné el - mert nem izgatnak annyira az érzelmeink, ha nagy, nyitott térben, tisztán tapasztaljuk meg őket. Mindazonáltal vannak pozitív érzelmek, és vannak negatívak, és nincs is ezzel semmi baj. Ilyen az emberi természet. A különbség a következő. Odafigyelés nélkül, ha minden kósza gondolat megzavar minket, állandó a zűrzavar, amely a feje tetejére állítja a dolgokat, és fokozza az izgalmat a határozatlanság okozta vívódás. Rossz ember vagyok, ha így érzek? Ezt kellene-e tennem, vagy azt? Az én hibám? Csinálhattam volna jobban? Odafigyeléssel csak a kín van vagy a gyönyörűség, a szenvedés vagy az öröm. A megfelelő cselekedet minden további erőfeszítés nélkül következik be.
Hosszú utat kell még bejárnom e tekintetben. Pillanatnyilag úgy tűnik, ez a legnehezebb dolog az összes közül. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az odafigyelés az a módszer, amellyel teljes egészében megélhetők az élet érzelmi hullámhegyei és -völgyei, anélkül hogy elsodornák vagy foglyul ejtenék az embert.


Birtokolni és nem akarni

Sok éve már annak, hogy először hallottam a vágy nélküli létezés botrányos eszméjéről. Rémesnek tűnt - teljesen élettelennek és értelmetlennek. Hogyan lehet valaki emberi és eleven és vidám és boldog, ha nincsenek vágyai? És hogyan lehetnek tárgyak a birtokában? Nem képtelenség-e, hogy valakinek legyen mosogatógépe meg ezer könyve, új CD-lejátszója és faxkészüléke, szép kertje és elektromos fűnyírója, anélkül hogy vágyna rájuk? Én meg tudom érteni a szerzetesi eljárást, a lemondást minden tulajdonról mint a vággyal való megküzdés módját - de ez nem a világi zen gyakorlóinak az útja. Nekünk gyakran igenis van mosogatógépünk és faxkészülékünk, kertünk és drót nélküli sövénynyírónk.
Nemrégiben új trükköt kezdtem el tanulni a vágyakkal kapcsolatban. Szerelmes lettem. Csodálatos volt és izgató és csupa gyönyör, boldogság és öröm. De az új szeretőm messzire lakott, és gyakran maradtam ott nélküle. Sóvárogtam utána. Kívántam. Odafigyeltem erre, és mire jutottam? Természetesen arra, hogy mindezek a vágyak csupán újabb mentális tartalmak, egyszerűen további gondolatok és érzés, hozzáadandók a sok másikhoz abban a nagy térben. Voltak fájdalmak a szívem tájékán, rángások a végtagjaimban, üresség és epekedés a lábam között, csillapíthatatlan vágy, hogy levelet írjak neki. De mindezek csupán újabb megjelenései voltak ugyanannak - mind, mind részei az érzéseknek, hangoknak, sóhajoknak és gondolatoknak, amelyekre egyformán kellett ügyelnem. Ez teljesen átalakította a vágyakat. Nem foszlottak szét. A szeretőm utáni vágy nem tűnt el, de nem is volt szükséges a számomra, hogy most rögtön kielégüljön. Ahelyett az érzés helyett, hogy ha azonnal nem láthatom, boldogtalan leszek, azon kaptam magam, hogy üldögélek a vággyal együtt. Jó volt így. Még ez az óriási nagy sóvárgás is csupán egy újabb örökké változó pillanat lett.
Ugyanez áll minden vágyra. Újabb adag csokoládépuddingot szeretnék. Valójában vagy maradt számomra elegendő belőle, vagy nem. A vágy vagy beteljesül, vagy nem. Attól függően, hogy az egyik vagy a másik történik, én vagy a teli, csokoládétól megcsömörlött bendőre figyelek oda, vagy a valamivel üresebbre, amelyben csak egy adag van. A kettő közül bármelyik jó lesz. Odafigyeléssel az a furcsaság áll elő, hogy mintha valójában minden jónak tűnne, akár teljesülnek a vágyak, akár nem. Az ilyen fajta közelítés fokról fokra átalakítja a vágyakat. Nem tűnnek el, de nem hajszolják az embert többé. Mintha az odafigyeléstől egyszerűen elvesztenék az erejüket. És nem kevésbé, hanem annál inkább elevennek érezzük magunkat.


Önzetlenség és együttérzés

Állítólag önzetlennek és "jónak" kell lennünk. Én azt sem tudom, mit jelent önzetlennek lenni. Ha az ének üresek és mulandók, hogyan cselekedhet az egyik én egy másik érdekében? Mégis, mi a jó ebben az egész gyakorlásban, ha nem leszünk tőle jobb emberek? Lehet, hogy radikálisan hangzik, de azt hiszem, hogy el kellene felejtenünk az állandóan jobbá vagy önzetlenebbé vagy kevésbé önzővé válás eszméjét. Minden ilyen vágy énközpontú.
Megint csak az odafigyeléshez folyamodom. Ha saját bosszúságaimba és aggodalmaimba merülten vágok át az egyetem autóparkolóján, talán észre sem veszem egyik tanítványomat, aki könnyekkel a szemében támaszkodik a kocsijának. Másfelől, ha ott vagyok, odafigyelek, az elme tiszta és tágas. Csak autók és hulló levelek vannak, szürke ég és hideg szél. Egy arcot látok. A magaméval nem törődve érzem a fájdalmat azon az arcon. Anélkül, hogy gondolkodnék rajta, "mit tegyek?", megkérdezem: "Jól van?" "Nem." Zokog a vállamon. Ha nincs időm maradni, el fog kelleni indulnom. Ha van, ottmaradhatok és meghallgathatom. Nem szükséges vívódnom a tettek miatt vagy megítélnem őket. Ők maguk vitték véghez önmagukat.
Együttérzés ez? Nem hiszem, hogy önzetlenség volna. Úgy tűnik nekem, hogy a saját gondom-bajomnak az odafigyelés által való kikapcsolásával a részvét vagy az együttérzés mintegy spontán módon keletkezik - mintha ez lenne a természetes módja a dolognak, ha az a sok limlom nem fedi el.


Másnak és ugyanannak lenni

Sokat beszéltem az átalakulásról és a változásról. Az odafigyelés megváltoztatja az embert, aki nem ugyanaz többé. De ennek is megvannak a maga paradoxonjai. Könnyű elszánni magunkat, és azt gondolni, hogy "meg akarok változni. Jobb, együttérzőbb emberré akarok válni. Jó buddhista akarok lenni" - de ez így nem fog menni. A cél az, hogy "én" váljak jobb emberré. Ám ha én egyáltalán nem vagyok maradandó valami, akkor világos, hogy ez nevetséges. Az akarás csak megerősíti a sóvárgó ént, és nem hogy nem csökkenti, hanem fokozza a vágyat.
Az odafigyeléssel mindez megkerülhető. Most teszem meg, rögtön. Nem a jövőben tervezem, nem kötöm valamilyen más helyhez. Odafigyelés ez most rögtön, akármilyen most rögtönről van szó. Ennyi az egész. Bármilyen átalakulás megy végbe, magától történik. Azért olyan ijesztő ez, mert valóban nincs mihez ragaszkodni. Csak a jelen van, és az már tova is tűnt. Mindazonáltal, paradox módon, ez a módja a félelemtől való megszabadulásnak is. Az odafigyelés gyakorlásával eljutunk ahhoz a bizonyossághoz, hogy mindig van egy most, amelyben jelen vagyunk. Minden múlt és minden jövő az elme konstrukciója. Ha gondolkodom felőlük, gondolattá válnak az odafigyelésben. Ha nem gondolkodom róluk, nincsenek. Ha minden jelen pillanat elviselhető, ha nincsenek akadályok a gondolat előtt, mert megtanultam mindenre odafigyelni, akkor igazából nincs miért félni. Minden "most", amelyet a világ elém lök, jó lesz.
Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy nyitottabbak lehetünk mások iránt, és kevésbé leszünk elfoglalva saját énünkkel. Nem szükséges azt akarnunk, hogy jobb emberré váljunk, sem rettenetesen törekednünk arra, hogy jót tegyünk másoknak. Ez valójában csak táplálná a jó és a rossz ellentétét, és ahogyan a falban lévő kis papírdarab Maenllwydnél figyelmeztet, "Amikor ellentétek támadnak, a Buddha-értelem elveszett". Az odafigyelés azt jelenti, hogy most rögtön ott vagyunk, ahol valakinek szüksége van ránk. Gyanítom, hogy ez biztosabb módja az együttérző cselekedetnek, mint bármekkora adag akarat a jóra.
És itt akkor most megállok, mert elbizonytalanodtam. Számtalan komplex dolog látszik létezni, amely könnyen összezavarhat, ha megpróbálom végiggondolni. Amit mondtam, a saját korlátozott gyakorlati tapasztalatomra alapoztam, és valójában nem tudom, mi volna a következő megtanulni való. Csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, az odafigyelés, amint a csan tanítja, megéri a kemény munkát és megéri a rémületet, amelyet kelt. Az odafigyelés a legkeményebb dolog, amit ismerek, de még csak nem is én vagyok az, aki csinálja. Mert ahol valóban tiszta odafigyelés van, ott nincs én. Ennek ellenére nem összeegyeztethetetlen ez a tanítás a mi összetett nyugati életünk élésével. A csan inspiráció az élethez, és én mélységesen hálás vagyok azért, hogy rátaláltam. Mert most már folytatni fogom az odafigyelést, minthogy azt gyanítom, nincs más teendő.