Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osváth Gábor, PhD. I.
Nyelvpolitika, nyelvi tervezés Koreában
(Történeti áttekintés)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I. A hangul felfedezésétől 1945-ig

A tudatos nyelvi tervezésnek világviszonylatban is szinte páratlanul korán létrejött példája az 1443-ban királyi rendeletre megalkotott koreai fonetikus írás, amely a századfordulón Chu Shi-kyong nyelvésztől (1876-1914) a hangul nevet kapta. A szó többszörös homonima, jelentése: 1. 'koreai', 2. 'nagy', 3. 'egyedüli', 4.'helyes’ betűk. A huszadik századi koreai nemzeti identitás nélkülözhetetlen összetevőjét jelentő hangul elemzése témánk szempontjából azért is különösen fontos, mert születésétől kezdve máig heves viták tárgya, századunkban pedig a nyelvpolitika, a nyelvi tervezés egyik legfontosabb tényezője: szinte alig van nyelvpolitikai döntés, amely valamilyen formában ne függene össze vele (ez a megállapítás mind Észak-, mind pedig Dél-Koreára érvényes).

Koreában – eddigi ismereteink szerint – a kínai írásjegyek átvétele előtt nem volt önálló koreai írás. Korea megelőzte Japánt a kínai írás átvételében: a kínai írás Koreában fennmaradt első emléke Kr. u. 85-ből származik (Hahn 1977:7). Gyors térhódításában az is fontos szerepet játszott, hogy a Han-korabeli Kína ebben a korban létesített telepeket a Koreai-félszigeten. A kínai írásjegyek pozíciója véglegesen akkor szilárdult meg, amikor a koreai államocskák politikai egyesítését a Shilla nevű koreai királyság a Tang-korabeli Kína segítségével valósította meg, s a két ország közötti kapcsolatok igen intenzívek voltak. Az egyesült Shilla (647-927) királyának, Kyongdoknak (742-764) a rendeletére a koreai földrajzi nevet elkínaiasították, s ma már többnyire nehéz visszakövetkeztetni eredeti koreai hangalakjukra (azt tudjuk például, hogy Tedzson eredeti neve Hanpat ‘nagy (rizs) földek” volt, s a sino-koreai név ennek a szónak a tükörfordítása). A kínai írásjegyekkel együtt a személynévadás kínai rendszerét is átvették (Osváth 1989: 335-338). A kínai írásjegyek átvétele azonban nem a koreai nyelv lejegyzése céljából történt, hanem – hasonlóan a latin ábécé és a latin nyelv együttes átvétele gyakorlatához a középkori Európában – a klasszikus kínai irodalmi nyelvet (venjen) kezdték használni az írásbeli kommunikáció céljaira (koreai neve hanmun ‘kínai írás’ lett). Bizonyos idővel az átvétel után megszületett az igény a koreai nyelvű írásra is: egy olyan írás jött létre, amely kínai írásjegyekkel próbálta a kínaitól tipológiailag különböző koreai nyelv szavait és toldalékait lejegyezni.

Ez egy igen bonyolult rendszerű írás volt: többnyire idu (‘hivatalnok írás’) néven említik a kugyol és a hyangch’al elnevezés a vele lényegében egyező írásváltozatokra utal, inkább funkciójukban különböztek. Az idu elsősorban a prózai szövegek (rendeletek, utasítások stb...) lejegyzésére szolgált, a hyangch’al a koreai nyelvű versek írása volt, míg a kugyol segítségével a buddhista és konfuciánus szövegeket kommentálták vagy fordították (Buzo 1983:131). Van olyan vélemény is, amely szerint a japánok a kana-írás ötletét innen kölcsönözték (Yi 1983:49).

Az idu és két változatának széleskörű elterjedését leginkább az hátráltatta, hogy használata feltételezte a kínai írásjegyek igen alapos ismeretét. A kínai írásjegyek legtehetségesebb ismerőinek is leküzdhetetlen problémát jelentett azonban a két nyelv rendszerének fonológiai összeférhetetlensége: a kínaiban csak 400 körül van a lehetséges szótagok száma, a koreaiban viszont 1950 (Hahn 1977:8). Ez azt jelenti, hogy igen sok esetben nem találtak megfelelő írásjegyet az egy- vagy több szótagú koreai fogalomszók vagy végződések lejegyzésére; nem csoda, hogy az így rögzített szövegek értelmezésében manapság gyakran eltérnek a vélemények.

A koreai ábécét a Choson-, más néven Li-dinasztia (1392-1910) negyedik királya, Sejong (ur. 1419-1450) által alapított Chongum-ch'ong ('A helyes kiejtés hivatala') tudós hivatalnokai tervezték meg. A munkát 1443-ban fejezték be, s ekkor mutatták be egy hét oldalas füzetecskében, amelynek a királytól adományozott címe: Hun-min-chong-um (‘A nép helyes kiejtésre tanítása’). Később ez lett az ábécé egyik neve (Észak-Koreában ma is így nevezik, rövidítve: chong-um; Dél-Koreában a hangul nevet használják). E mű eredeti formájában nem maradt fenn, csak a Worin sokpo (lásd később) mellékleteként és két másik másolatban. Egy 1940-ben Andongban (Északi Kyongsang tartomány) felfedezett könyv tartalmazza a negyedik, a legrégibb és legautentikusabb szövegváltozatot. A 33 lapos, fadúcos technikával nyomtatott könyv (mérete: 29 x 20 cm) 1446-ból származik, s a címe: Hun-min-chong-um hae-rye (‘A Hun-min-chong-um értelmezése és példák’), amely a Hun-min-chong-um (1443-44) eredeti hét oldalán kívül az egyes betűk további részletes magyarázatát adja, ismerteti s szótag-kialakítás szabályait, majd példaszöveget mutat be. A tudóscsoport vezetőjének, Chong In-jinnek az utószava zárja a művet.

A Hun-min-chong-um kínai nyelvű bevezetőjében ezt olvashatjuk: „A király utasítása így szól: Hazánk nyelve különbözik Kínáétól úgy, hogy a kínaiak írásjegyei alapján egymással nem tudunk közlekedni. Ezért a tanulatlan népnek bár az a vágya, hogy beszéljen [ =írásban fejezze ki magát] , gyakran mégsem tudja érzéseit kifejezni. Emiatt megindultságomban 28 új írásjegyet hoz(at)tam létre. Szeretném, hogy mindenki könnyen megtanulja, és kényelmesen használja nap mint nap.” (Mártonfi F. fordítása). Ezt követően igen tömören meghatározza a betűk hangértékét kínai szópéldák segítségével („a k betű mint az ókínai kiu n kezdő hangja, a k’ mint az ókínai k’wai kezdő hangja” stb...) (Mártonfi 1974: 113).

Chong In-ji utószavában így népszerűsíti az új írást: „A betűformák a beszélőszerveket utánozzák, s hasonlítanak az ókori [ kínai] pecsétíráshoz. Magukba foglalják az ég, a föld és az ember hármasságát, s a yin és a yang princípiumot. Okos emberek egy reggel leforgása alatt megérthetik, s a közönséges ember megtanulhatja tíz nap alatt. Ha a bírósági kereset betűkkel íródik, a helyzet világosabban nyomon követhető. Tökéletesen alkalmasak minden cél megvalósítására. Még a szél susogása, a daru rikoltozása, a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, egyszóval minden leírható.” (Jurng 1986 : 60). Az ókori kínai ún. pecsétírással való hasonlóságot többen feltételezték, mások csak az m betű esetében vélekednek így; az ugyanis megegyezik a kínai ‘száj’ írásjegy képével: egy négyzet (Mártonfi 1974 : 117).

A koreaiak rendkívül büszkék ábécéjükre, a világ egyik legtudományosabb írásrendszerének tartják, s ebben a külföldi kutatók egyetértenek velük. A mássalhangzókat jelölő betűk alakja az egyes hangok képzésekor domináns szerepet játszó szerv (ajkak, fog, nyelv, torok) sematikus ábrázolása, s a különböző hangok ejtésbeli hasonlósága írásképi hasonlóságukon tükröződik. A magánhangzók jelölése a modern tudományosság szempontjából kevésbé figyelemreméltó, de el kell ismernünk, hogy meglehetősen koherens rendszer: a taoista filozófia három alapkategóriáját kombinálja grafikusan (a pont az ég, a vízszintes vonal a föld, a függőleges vonal az ember kifejezője). A fenti elveknek megfelelően a koreai ábécé összes, azaz 28 betűje nyolc alapbetűre vezethető le; ebből öt mássalhangzót, három magánhangzót jelöl. Az azonos helyen képzett mássalhangzók írásképét ugyanahhoz az alapbetűhöz viszonyítják egy vagy több vonás hozzáadásával. A XV. század óta bekövetkezett hangtani változásokat követve a betűk száma mára 24-re csökkent.

A koreai írás hangjelölő írás, de a betűket szótagonként csoportosítják (a szótagban egymás alá illetve fölé is írhatók); s ez a szótagnyi graféma pontosan megfelel egy kínai írásjegynégyzet nagyságának: ezért is kombinálható egymással a két írás igen jól. A koreai nyelvészek szerint a szótagoló elv jelenti ugyanakkor a koreai írás legnagyobb fogyatékosságát: „Az egy négyzetbe való tömörítés nagy akadályokat jelent az írás gépesítésében. Mivel e tömörítés miatt a szótag betűinek nagysága változhat, egyes betűket nehéz megkülönböztetni egymástól. (...) Ezek a négyzetek a koreai írás Prokrusztész-ágyai” (Ho 1944: 8-9). Külföldi kutatók egyéb fogyatékosságokat is felrónak (Kontsevich 1997:3):

1. Mivel a koreai ábécé elsősorban a szótagba való tömörítés miatt igen zárt rendszert képez, szinte lehetetlen újonnan kreált betűkkel kiegészíteni: ez igen nagy problémát jelent az idegen nyelvek – a koreaiban allofonként sem létező – fonémáinak (v, f, z, ž stb.) átírásakor.

2. A hangul nem ismeri a nagy- és kisbetűkre történő felosztást, ezért időnként nehézségeket okoz a köz- és tulajdonnevek elkülönítése. A nagy kezdőbetűnek szimbolikus tartalmat jelző funkciója van a latin ábécében; ezzel a koreai írás nem rendelkezik.

3. Ismeretlen a folyóírás és nyomtatott írás közötti különbségtevés is: ez elsősorban az írás megtanításakor okoz nehézséget.

4. A hangul – a kínai íráshoz hasonlóan – nem ismerte a központozást, s az egyes szavak között nem hagytak ki üres helyet. Ezt a hiányosságot a latin ábécé mintájára századunkban pótolták, átvéve az írásjeleket. A jobbról balra, illetve felülről lefelé történő írást majdnem teljesen felváltotta az európai mintára történő elrendezés, s aki ma a régi módon ír (például a konzervatív napilapok), könnyen megkapja a „japánbarát” jelzőt.

1.
Egy japanológus 1883-ban felfedezte, hogy megdöbbentő hasonlóság van a hangul és az ún. shindaimoji ('Az istenek korszakának betűi') között; az utóbbi írást egy japán vallásos csoportosulás használta. Volt, aki a Heian korszakból (8. sz.), mások a Kamakura korból (13. sz.) eredeztették. A későbbi kutatások bebizonyították, hogy sokkal később keletkezett, a koreai hangul hatására (Marshall 1984: 62). A Hunmin chongum haerye felfedezése, s az abban ismertetett betűformákkal kapcsolatos korábban ismeretlen nézetek is azokat a tudósokat igazolták, akik a koreai írás autentikus voltát vallották. Korábban ezzel ellentétes nézetek uralkodtak: H. A. Giles a szanszkrit, H. B. Hulbert a tibeti, I. Taylor és P. Berger a bali írással hozta összefüggésbe, P. A. Echardt pedig azt gondolta, hogy a koreai ablakok különféle formái (!) szolgáltatták a hangul betűk mintáit (a hangul betűinek többsége kezdetben geometrikus jellegű, szögletes volt, csak később alakultak ki az ecsetvonásnak jobban megfelelő gömbölyűbb, lekerekített betűformák).

A hangul világszerte elismert magas tudományos színvonala azt bizonyítja, hogy szerzői jól ismerték a kínai (és valószínűleg óind) fonológiai tanításokat, s néhány esetben meg is haladták azokat. A kínai hagyományos fonológiai iskola szerint a szótag két részből áll: szótagkezdetből és szótagzárlatból. Véleményem szerint ennek oka az lehetett, hogy a kínaiban igen korlátozottan fordulnak elő szótagzáró mássalhangzók, csak az /n/ és /ng/.A koreaiban jóval több, hét szótagzáró mássalhangzót (k, t, p, l, m, n, ng) ismerő tudósok a mai fonológiai nézetekkel megegyező módon a szótagot három részre osztották (szótagkezdet, szótagközép, szótagzárlat); az írás ezt tükrözi is. További újítást jelentett, hogy kísérletet tettek a tónusok jelölésére; a szótag betűcsoportja elé tett egy pont magas tónust, a kettőspont emelkedő tónust, a pont hiánya pedig semleges tónust jelzett. A koreaiban a XV. sz. végéig – mind az eredeti koreai, mind a sino-koreai szavak esetében – ez a három tónus létezett, ezt követően az emelkedő tónusú szótagok – elvesztve tónus értéküket – hosszúakká váltak, a többiek rövidek lettek (a hosszúság - rövidség aránya 2:1). A tónusok jelét nem vitték át a kvantitatív szembenállás jelölésére, s a hosszúságot azóta sem jelzi semmi: a gyakran tapasztalható kiejtésbeli bizonytalanságnak ez az egyik oka. A másik oka az lehet, hogy a szó elején hosszú szótag a szó belsejébe kerülve megrövidülhet (nunsaram 'hóember'; hanbangnum 'hópehely').

A neokonfucianus tanok sinocentrikus világképét valló konzervatív tudósok a hangul kihirdetését követően rögtön mozgalmat indítottak az új írás diszkreditálására. Az elégedetlenkedők vezető alakja Ch'oe Man-li 1444-ben egy levelet intézett a királyhoz, amely a következőket tartalmazza: „Országunk mint szuverén állam szolgálja Kínát dinasztiánk alapítása óta, s ha ma új betűket szerkesztünk, az megsérti tiszteletünk érzését Kína iránt anélkül, hogy ezt igazolni tudnánk, hiszen ugyanolyan betűket használunk, mint Kína, és ugyanazon az úton haladunk. A Kína uralma alatti világban sehol sem alkottak új írást pusztán azért, mert mások a természeti feltételek és a helyi nyelvek. Mongóliának, Japánnak és Tibetnek van saját írása, de őket barbárnak tartják és lenézik. Nem fogja-e aláásni civilizációnkat, ha e bolondság javára lemondunk az erényről akkor, amikor szokásainkat már nem tartják alábbvalónak a kínaiakénál? Az idu írást azért találtuk fel, hogy azok is tudjanak levelet olvasni, akik nem tudnak jól kínaiul. De még azoknak a tisztviselőknek is kell valamennyire ismerniük a kínai írásjegyeket, akik az idunak hasznát veszik. Az idut nem lehet a nemes (kínai) írásjegyektől való teljes elfordulásnak tekinteni, hiszen a koreai szavak leírásakor kölcsön veszi a kínai írásjegyeknek hol a kiejtését, hol a jelentését. A felséged által alkotott ábécének viszont semmilyen kapcsolata sincs a nemes írásjegyekkel” (Hahn 1984: 16-17). A hangullel kapcsolatos ilyenfajta ellenszenv (elsősorban az elit részéről) egészen a XIX. század végéig tapasztalható volt annak ellenére, hogy a XV. században – a király tekintélyének köszönhetően – gyorsan elterjedt és népszerűvé vált. Használatának visszaszorulása Yonsan idejében (1495-1506) kezdődött, aki uralkodása első éveiben annyira kedvelte az új írást, hogy még a királyi évkönyveket is így íratta le. Uralkodásának tizedik évében viszont a zsarnoki módszerei ellen tiltakozó ellenzék hangul betűkkel írt falragaszokon fejezte ki elégedetlenségét, s ez felbőszítette az uralkodót: elrendelte az új ábécé betiltását, sőt a korábban írt könyvek és dokumentumok megsemmisítését is. Az új írás addigra azonban már annyira meggyökerezett, hogy ezt az intézkedést nem tudták teljesen megvalósítani. Tekintélyének kialakulásához az is hozzájárult, hogy – Szedzsong király kezdeményezésére – jelentős irodalmi műveket jegyeztek le ezzel az írással, nem sokkal megalkotását követően: az első egy elbeszélő költemény, a Yongbioch'onga ('Ének a sárkányok égbe repüléséről', 1445) volt, amely a királyi dinasztia (a „'sárkányok”) létrejöttét, addigi hőstetteit zengte el (a sino-koreai szavak kínai írásjegyekkel szerepeltek a szövegben). Ezt követte a Sokpo sangjol ('Buddha életének részletes ábrázolása' 1447) Szedzso királyfi (ur. 1455-1468) alkotása, majd apja, Szedzsong műve, a Vorin chongang chigok ('Ének a hold tükrözéséről ezer folyóban' 1448) hasonló témával. E két mű utólagos összekapcsolásával született meg a Vorin sokpo ('Sákjamuni fényes élete' 1457): az első koreai nyelven, koreai ábécével lejegyzett prózai alkotás. Az új ábécé fontos szerepet játszott a kínai szótagok koreai olvasata egységesítésében (ezen a téren korábban nagy volt zavar): a Tongguk chongun ('A keleti királyság helyes rímjei', 1447) tulajdonképpen egy rímszótár, amelyben a kínai írásjegyek helyes kiejtését a koreai ábécével adják meg. A valamivel későbbi Hunmong-chahwe ('Fiatalok írástanítása', 1527) megteremti a maival lényegében egyező betűrendet, a betűk ma is használatos neveit. E műből származik az új ábécének a XIX. század végéig legelterjedtebb neve, az onmun ('népies, vulgáris írás'), amely a kínai írást jelölő hanmun ('han írás') szóval szembeállítva pejoratív ízű, kisebb tekintélyt jelez. Többi, akkoriban meggyökerezett elnevezése is ilyen negatív jellegű, „túlzottan” könnyű volta miatt nevezték ach'imgul-nek ('reggeli betűk', amelyeket egy reggel meg lehet tanulni), valamint amgul-nak ('női betűk'). Ezzel párhuzamosan a koreai nyelvet illető megnevezések is pejoratívak voltak, a kalsszikus kínai és írása (hanmun) tekintélye a lenézett dialektusok rangjára fokozta le a koreait (pangon 'nyelvjárás', ono 'vulgáris nyelv', song-o 'alantas nyelv'). Ebből is látszik, milyen bátor tett volt egy irodalmi mű megírása és kiadása koreai nyelven, koreai írással. Számos, így született mű írója anonim maradt, félve a következményektől, a tudóstársak lenézésétől. Nem csoda tehát, hogy a régi koreai irodalom XIX. sz. végéig terjedő korszakában a fennmaradt műveknek mindössze 5 %-a íródott a hangul ábécével, a maradék 95 % a klasszikus kínai irodalmi nyelven (Kim Tong-uk 1986 : 828). Ez az 5 % azonban a koreai irodalom legértékesebb alkotásai közül többet is tartalmaz (Ho Gyun: Hong Gil-tong-chon 'Hong Gil-tong élete' [ XVII. sz. eleje] , Kim Man-jung: Kuunmong 'Kilencek felhőálma [ 1688] és az ismeretlen szerzőtől írt, népköltészeti vonásokat mutató Ch'un-hyang-chon 'Ch'unhyang élete', XVIII. sz.).

Összegezve a hangul létrejöttét eredményező korszak legfontosabb szociolingvisztikai tanulságait, elmondható, hogy ez az írás a nyelvpolitika, nyelvi tervezés tudatos produktuma volt. Szedzsong király tudatosságát nemcsak az új ábécét bemutató nyelvpolitikai és nyelvészeti eszmefuttatást tartalmazó Hunmin chongum és Hunmin chongum haerye című művek igazolják, hanem az is, hogy a király minden tekintélyével előmozdította olyan színvonalas irodalmi alkotások létrejöttét, amelyek az új ábécével íródtak. Az is kétségtelen, hogy a hangulnek rímszótárakban történő szerepeltetése elősegítette a sino-koreai eredetű szavak kiejtésének egységesülését is. Egyes vélemények szerint ez a kommentáló, értelmező funkció lehetett eredetileg a hangul megalkotójának fő célja (ezt mutatja a Hunmin chongun cím jelentése: 'A nép helyes kiejtésre tanítása'); s Szedzsong király és körének intenciója szerint a koreai írástudás a köznép soraiban történő elterjesztése nem gyengítette volna lényegesen a kínai írás, a hanmun monopóliumát az állami és vallásos életben, s valószínűleg az irodalomban sem. (Sasse 1996: 37) A múlt század végéig a koreai uralkodó körök sinocentrizmusa, a külföldtől való elzárkózás Kínától eltanult reflexei megakadályozták a modern koreai nacionalizmus létrejöttét, s ezzel párhuzamosan a koreai írás másodlagos maradt a művelődés kizárólagos hordozójának tekintett kínai hanmun árnyékában. A Távol-Kelet nyugati típusú modernizációja 1868-ban az ún. Meiji-reformokkal Japánban kezdődött meg, s ennek hatása hamarosan Koreára is átterjedt. A modernizáció ottani hívei többnyire Japánban tanultak vagy japán kapcsolatokkal rendelkeztek. A politikai, szellemi életben két csoportosulás alakult ki: az egyik a Kína-barát, merev konfucianus elveket valló idősebb konzervatívoké, s a japán felé tájékozódó fiatal újítóké. Ellentétes irányú külpolitikai orientációjuk már szóhasználatukban is tükröződött; a külföldi országok nevét a konzervatívok Kínából vették át, míg a reformisták Japánból: A Pop-ran-so 'Franciaország', Ui-dae-ri 'Itália' kínai eredetű összetételek, míg a megegyező jelentésű Pul-lan-so és I-t'ae-ri japán minta alapján jött létre (Sim 1985: 268-269).

A reformelképzelések végül is 1894-ben diadalt arattak; a koreai király és kormány által vezérelt és Japántól támogatott, így külpolitikai szempontból Kína-ellenes Kabo Kyongjang ('1894 reformmozgalma') a változásokat kifejezendő egyik legelső intézkedéseként az ország korábbi Chason nevét megváltoztatta, a koreai király pedig felvette a császári címet, hogy ezzel is kifejezze a Kínától való korábbi vazallusi függés végét (ez a viszony elsősorban a külpolitikában tette Koreát Kínától függővé). Az ország új neve Taehan Cheguk ('Nagy Han Császárság') lett; a han szót 'koreai' jelentésben ekkor újították fel, ez ugyanis az ókorban a Koreai-félsziget déli részén levő San-han ('három han fejedelemség') nevére utal, s más írásjeggyel íródik, mint a Kínát jelentő han szó). A szó modern államnévként történő kiválasztását valószínűleg az indokolta, hogy ezek a törzsi államocskák a többi, északabbra levő kezdeti koreai államalakulatokkal szemben nem nyúltak át Kína mai mandzsúriai területére, s így alkalmasabbak voltak az önállóság, a Kínától való függetlenség kifejezésére.

Ebben az időszakban óriási jelentőségű nyelvpolitikai döntések születtek, elsősorban a koreai nyelv státusával kapcsolatban: a Kínától való függetlenség egyik kifejezéseként mind az írásbeli, mind a szóbeli nyelvhasználatban a koreai lett az ország hivatalos nyelve (1896). Li Byong-un ekkor használja először Kukmun chongri ('Az állami írás helyes használata' 1897) című művében a kukmun 'állami vagy nemzeti írás' és a kuk-o 'állami vagy nemzeti nyelv' terminusokat (utóbbit a japán koku-go mintájára); ezzel a szóhasználattal is kifejezve a szakítást a korábbi, hasonló jelentésű, de pejoratív hangulatú onmun, pangon, sogo szavakkal. A kukmun neologizmus a hanmun 'kínai írás' és a kuk-hanmun 'állami kínai írás' ellentéteként jött létre.

A nyelvi reform azonban nem jelentett végleges szakítást sem a kínai írásjegyekkel, sem a klasszikus kínai nyelvvel; az iskolában tovább folyt a hanmun oktatása (ahogy nálunk a latiné, görögé), s a koreai nyelvű szövegekben jórészt (a japán írásrendszer hatására!) fennmaradt az ún. vegyesírás, azaz a kínai írásjegyek és a hangul kombinálása. Ez azt jelentette, hogy a 60 - 70 %-os arányt képvisleő kínai eredetű, azaz sino-koreai szavakat kínai írásjegyekkel, a kínaiul nem leírható eredeti koreai szavakat és végződéseket pedig hangul írással jegyezték le. Ez a vegyesírás főbb elveiben Koreában és Japánban megegyezik, de lényeges különbségek is vannak: Koreában egy kínai írásjegynek többnyire egy olvasata van, Japánban általában több (a japán vegyesírás tehát lényegesen nehezebb).

Ebben az időszakban több, hazafias jellegű nyelvi mozgalom indult a reformok elterjesztése céljából: So Chae-p'il (1866?-1950) vezette a Koreai nyelv és írás mozgalmát (Kuk-o-kuk-mun-undong). 1896-ban ő alapította meg a Függetlenségi Klubot, s abban az évben adta ki az első koreai nyelvű újságot (Tok-rip shin-mun 'Függetlenségi Lap'), amelynek egyik fele hangul írással, koreaiul, a másik fele pedig angol nyelven íródott.

Igen fontos modernizációs szerepet játszott a kereszténység elterjedése is a külföldi misszionáriusok aktív közreműködésével; megszületett a Biblia koreai ábécével lejegyzett változata. A Shin-mun-hak-p'a ('Új Irodalom Csoportosulás') tagjai arra törekedtek, hogy a koreai írás segítségével a beszélt nyelvet az irodalmi nyelv rangjára emeljék, s megteremtsék a nyugati példákat követő modern koreai irodalmat. Az első modern regényt Li In-jik (1862-1916) írta, a címe: Hyol-ui nu ('Véres könnyek', 1906), még nagyobb hatású volt Li Gwang-su (1892-1950?) Mujong ('Érzéketlenség') című regénye, amely az előbbitől eltérően teljes egészében koreai ábécével íródott. Az első koreai nyelvű modern verset Ch'oe Nam-son (1890-1957) írta 1908-ban, a címe Hae-egeso sonyon-ege ('A tengerpartról egy fiatalnak'), s egyúttal ez volt az első, nyugati központozást átvevő koreai szöveg is.

A koreai helyesírás normáinak megállapítása a korszak időszerű feladata volt, ezt a munkát a koreai kulturális miniszter, Ch'oe Chae-kon által 1907-ben alapított Kukmun yonguso ('Koreai Í rás Intézete') kezdte meg, tagjai között nemcsak koreaiak, hanem japánok is voltak (ezzel is elismerve a japánok úttörő szerepét a modernizációs mozgalmakban).

A Koreáért folytatott kínai, orosz, japán versenyfutás győztese Japán lett: 1905-ben protektorátussá nyilvánította, majd 1910-ben annektálta Koreát, amely csak 1945-ben szabadult meg a japán gyarmati elnyomás alól. A koreaiak nemzeti létük, identitásuk szempontjából rendkívül negatívan ítélik meg ezt a 35 éves időszakot; a japánokkal szemben érzett gyanakvás és félelem érzése ma is igen erős (Dél-Korea csak 1965-ben lépett diplomáciai kapcsolatba volt gyarmatosítójával!). Az ellenszenv a kormánypolitika szintjén ma is tükröződik: a mai napig tilos a japán kulturális termékek jórészének (pl. filmek, lemezek) importja, a könyvek a megtűrt kategóriához tartoznak. A gyarmati uralom idején a japánok minden erővel a koreai nyelv visszaszorítására, kulturális eljapánosításra törekedtek; a közéletben vagy a hadseregben szerepet vállalóknak japán nevet kellett választaniuk. A negyvenes években már az elemi iskolákban is megszüntették a koreai oktatását; s a koreaiakat a tőlük idegen japán shinto vallás szentélyeinek látogatására kötelezték. A koreaiak nagy része ma a japánokat hálátlan tanítványoknak tartja, akik bár a kínai civilizáció vívmányait koreai közvetítéssel vették át, azt később sorozatos agressziókkal viszonozták. A koreaiak hajlamosak a japán kultúrát lekicsinyelni, Kínához és Koreához képest másodlagosnak tartani; s pontról pontra bebizonyítják, hogy mindazok a vívmányok, amelyre a japánok oly büszkék, többnyire Koreából származnak: a zen-buddhizmus, a karate, a szumo stb. (Osváth 1995 : 19-28). Mindezen nézetek ellenére ma is – éppúgy, mint a századfordulón – Japán a modernizációs modell; a koreai „gazdasági csoda” egyik titka a japán gazdaság szervezeti egységeinek lemásolásában és alkalmazásában keresendő (az utóbbi évek gazdasági problémái és végső soron a japán recesszióra vezethetők vissza, ugyanis a dél-koreai gazdaság eltéphetetlen szálakkal kötődik a japánhoz).

 

II. Dél-koreai nyelvpolitika 1945 után

A jaltai egyezmény határozatainak megfelelően 1945-ben a Koreai-félsziget északi részét a szovjet, déli részét pedig az amerikai hadsereg szállta meg. Mindkét fél katonai közigazgatást valósított meg, amelynek során a szovjetek a kommunistákat, az amerikaiak pedig a nemzeti burzsoázia hatalomra jutását készítették elő. Ennek eredményeként a 38. szélességi foktól délre 1948. augusztus 15-én megalakult a Koreai Köztársaság (Taehan Minguk), északon pedig 1948. szeptember 9-én a KNDK (Choson Minjujuui Inmin Konghwaguk).

A Koreai Köztársaság megalakulását követően nem sokkal, 1948. október 9-én látott napvilágot az a törvény, amely a hangult egyedüli hivatalos írássá tette, hozzátéve azt, hogy a kínai írásjegyek használatát – vegyesírású koreai szövegben – átmenetileg megtűrik (az átmenet időtartamát nem határozták meg). A törvénnyel összhangban az Oktatási Minisztérium közzétette annak az 1260 írásjegynek a listáját, amelyek közül ezret az elemi iskola felső osztályaiban, a többit pedig a középiskolában kellett megtanulni. 1957-ben gyökeres fordulat történt: a minisztertanács elrendelte a kínai írásjegyek teljes tilalmát (Észak-Koreában a hasonló tartalmú rendelkezés 1949 óta érvényben volt akkor): a végrehajtás szigorát érzékelteti, hogy a rendőrséggel távolíttatták el a kínai írásjeggyel írt cégtáblákat (Fabre 1992: 245). A radikális intézkedés két táborra osztotta a közvéleményt, idővel a végrehajtás buzgalma erőteljesen csökkent. A katonai puccsal hatalomra került diktátor, Pak Csong Hi 1963-ban az iskolai tankönyvekben visszaállította a vegyesírást, az Oktatási Minisztérium pedig megjelentette 1300, iskolában tanítandó „közhasználatú kínai írásjegy” (sangyong han-cha) hivatalos jegyzékét. 1969-ben az iskolai tankönyvekből ismét száműzték a kínai írásjegyeket, ám az írott kínai nyelv, a hanmun oktatása fennmaradt, igaz, csak a középiskolákban (az alsó- és felsőfokú középiskola 3-3 éve követi a 6 éves elemi iskolát). 1972-ben az Oktatási Minisztérium 1800 alapírásjegyet (kich'o hancha) írt elő: egyik felét az alsófokú, másik felét pedig a felsőfokú középiskola számára; ez a rendszer van ma is érvényben.

A helyesírást illetően Dél-Koreában hosszú ideig az 1930-ban megfogalmazott Hangul mach'um-pop t'ongil-an ('A hangul helyesírásánek egységes terve') szabályait követték, 1988-ban került sor kisebb változtatásokra: új betűrendet fogadtak el (ez részben különbözik az északitól!), valamint az idegen szavak új átírási rendszerére tértek át, amelynek (az északival lényegében megegyező) legfontosabb alapelve az, hogy az idegen szót a lehetőség szerint abban a hangalakjában kell átvenni, ahogyan az illető országban ejtik. Ennek a szabálynak az éle elsősorban a japán kiejtéssel meggyökeresedett nyugati szavak ellen irányult; így lett Franciaország neve P'urangsu, Olaszország pedig It'alia a japános hangalakú Pullanso és It'eri helyett, a pada pedig pot'o az angol butter koreai megfelelőjeként. Míg 1945-ig elsősorban – mint legfőbb nyelvi modell – a japán közvetítette a nyugati (elsősorban angol eredetű) kölcsönszavakat, a felszabadulást követően a közvetlen kölcsönzés vált elsődlegessé az USÁ-val való sokoldalú katonai és gazdasági kapcsolatok következtében: 1945 és 1988 között mintegy 3 millió amerikai katona szolgált hosszabb-rövidebb ideig, egymást váltva Koreában. 1970-ben mindössze 50 ezer koreai nemzetiségű élt az USÁ-ban, számuk mára 1,5 millióra duzzadt (ma már többen vannak ott, mint a japánok vagy kínaiak), az USÁ-ban tanuló koreai ösztöndíjasok száma több tízezer ( ).

1976-ban a koreai nyelv nagyszámú, fölöslegesnek tartott kölcsönszavai elleni küzdelem jegyében létrehozták a Nemzeti Nyelv Megtisztítása Mozgalmának Társaságát (Kukosunhwaundong-hjopuihwe).

Mint később látni fogjuk, Észak-Koreában az idegen szavak kérdéskörével a központi állami nyelvi tervezés, nyelvpolitika szintjén foglalkoznak (befolyásolva például a szótárkészítés gyakorlatát is), Dél-Koreában ez a problematika társadalmi vita, purista mozgalmak szintjén maradt, a társadalom nyelvi tudatának egészséges szűrő szerepére hagyatkoznak csupán. A kívánatos lexikai állapottal kapcsolatos nézetek mindazonáltal a két országrészben megegyeznek vagy nagyon közel állnak egymáshoz: a japán eredetű kölcsönszavakat (az eredeti japán szavak és japános szerkesztésű – sino-japán – összetételeket egyaránt a jó koreai megfelelővel rendelkező nehézkes kínai összetételeket és a nyugati nyelvekből származó nagyszámú divatszót szeretnék visszaszorítani illetve eltüntetni. megjegyzendő, hogy a világ felé nyitott Dél-Koreában sokkal több a nyugati nyelvekből (elsősorban angolból) származó kölcsönszó, mint a világtól szinte hermetikusan elzárt Északon (a 70-es években mindössze heti három repülőjárat kötötte össze a külfölddel). Mivel a két országrész kapcsolatai igen csekélyek, nyelvpolitikai döntéseiket nem hangolják össze, a két országrész nyelvészei csak nemzetközi konferenciákon futnak össze, s ezek a találkozások informális jellegűek; a másik országrész nyelvváltozatát ugyanakkor mindkét fél rendkívül kritikusan ítéli meg.

Dél-Koreában nyelvpolitikai szempontból a legnagyobb feladatot a kínai írásjegyek használatával kapcsolatos döntések jelentik,; az ezzel kapcsolatos nézetek és viták osztják meg legjobban a dél-koreai társadalmat; tanulmányozása ezért szociolingvisztikai szempontból igen érdekes feladat.

Míg a II. világháború után Észak-Koreában áttértek a hangul kizárólagos használatára (1949), Dél-Koreában azonban ma is az ún. vegyesírást (hanttsa honyong, hanttsa pyongyong) alkalmazzák sok helyütt: a kínai elemekből építkező (sino-koreai) szavakat kínai írásjeggyel (hanttsa), az eredeti koreai szavakat pedig hangullel jegyzik le. Ez a gyakorlat elsősorban a legtekintélyesebb napilapokra (Chosun Ilbo, Tong-a Ilbo, Chung-ang Ilbo stb.) jellemző, azzal a megszorítással, hogy részlegesen alkalmazzák ezt a módszert: csak a sino-koreai szavak kis részét írják le kínai írásjegyekkel (elsősorban a címeket, a személy- és földrajzi neveket, valamint a hangullel írva félreérthető, többértelmű összetételeket: azonos alakú szavakat).

A hangul ábécével lejegyzett művek aránya igen magas, elsősorban a szépirodalmi alkotásokat kell említeni, mind az eredeti műveket, mind a műfordításokat így írják le. A tudományos publikációk jelentős része ma már szintén hangullel íródik, vannak népszerű napi- és hetilapok is, amelyekben legfeljebb zárójelben, magyarázatként szerepel a kínai írásjegy (Hangyore Shinmun, Shisa Jonol stb.).

No Daegyu vizsgálata megállapította, hogy a kínai írásjegyek jövőbeli pozícióját illetően kulcsfontosságú országos napilapokban a kínai írásjegyek arányának csökkenése folyamatos tendencia. A Chosun Ilbo és a Tonga Ilbo címeiben már 1948-ban mindössze 13,1 % volt a hangullel írott sino-koreai szó, 1988-ban már 75,8 %, az újságcikkek szövegében ez az arány még inkább a hangul javára billen el: 1948: 68,4 % - 31,6 %, 1988: 96,2 % - 3,8 % (HS, 1989/6, 1989/7, pp. 4-6).

A Kim Gyegon által ismertetett közvéleménykutatás szerint (HS, 1994/10 p. 7) a válaszolók mintegy 4/5-e nem látja szívesen a kínai írásjegyeket az országos napilapokban: „ha csak lehetséges, kerüljük el a használatukat” (45,5 %). A válaszadók 63,2 %-a ugyan „jól vagy elfogadható szinten” ismeri a kínai írásjegyeket, 66,4 %-uknak mégis „kényelmetlenséget” okoz az olvasásuk. A mindennapi életben a megkérdezettek 57,1 %-a egyáltalán nem használja; a szövegszerkesztővel írók 67,3 %-a sem. Ennek egyik oka az lehet, hogy – egy kísérlet tanúsága szerint – a kínai írásjegyeket is alkalmazó gépelés jóval időigényesebb: ha a sino-koreai szavak kb. fele volt kínai írásjegyekkel írva, akkor 3-szor, ha mind így volt írva, akkor 5-ször több idő kellett egységnyi szöveg legépeléséhez számítógép segítségével.

A XIX. sz. végén, s különösen századunkban a két ázsiai nagyhatalom, Kína és Japán közé zártan, a koreai szellem számára a hangul a függetlenség, a nemzeti méltóság egyik legfontosabb jelképévé vált. Ma a dél-koreai nyelvi politikának arra is figyelnie kell, ami Északon történik: nehogy rosszabb hazafiaknak mutatkozzanak, mint az északiak, ott ugyanis eltörölték a kínai írásjegyek használatát a nemzeti önállóság (chuch'esong) és méltóság (chabushim) nevében (bár az iskolában tanítják, hogy a várt egyesülés után ne legyenek kommunikációs problémák.)

Dél-Koreában a hangullel kapcsolatban két ellentétes tendencia figyelhető meg napjainkban: egyrészt használata tovább terjed, másrészt befolyásos körök újabb kísérletet tesznek a kínai írásjegyek tekintélyének visszaállítására. Erre a legújabb kitűnő alkalmat a 90-es évek új politikai, gazdasági jelszavai, a nemzetköziesítés (kukchehwa) és a globalizáció (segehwa) teremtették meg. E jelszavak gyakori használata azt a gazdasági megtorpanást tükrözi, ami ma a koreai gazdaság fejlődésére jellemző: további növekedése már nem mennyiségi, hanem egyre inkább minőségi váltást, szemléletváltozást igényel, azaz fokozottabb bekapcsolódást a világgazdaságba, a nemzetközi munkamegosztásba, további nyitást (a piacokét is). Ez – az évszázados elzártságot reflexeikben hordozó koreaiak számára – nem könnyű feladat. Sokan úgy látják, hogy a nemzetköziesítés és globalizáció korában, amikor a világban gazdasági tömbök alakulnak ki, a gazdaság szempontjából kifejezetten előnyös lehet, hogy Korea a kínai írás kultúrkörének (Hanttsa munhwakwon) tagja. Ez erős szellemi, kulturális kapcsot jelent három ország: Kína, Korea és Japán között, következésképpen szilárd helyet biztosíthat Koreának a leendő ún. északkelet-ázsiai gazdasági övezetben (tongbuga kyongjekwon). Számukra tehát a nemzetköziesítés jelszava elsősorban a szomszédokhoz való kapcsolódást jelenti, ezért kell a közös kultúrát újra felfedezni, s a hagyományokhoz – így a kínai írásjegyekhez is – visszatérni.

A hangul hívei gyakran hivatkoznak az 1948. október 9-én elfogadott törvényre (Hangul chonyong-e taehan pomnyul: A hangul kizárólagos használatát elrendelő törvény), amely szerint – egy bizonyos átmeneti időszakot biztosítva – már régen át kellett volna térni a koreai írás használatára. Az 1970-es év ebből a szempontból nagy áttörést jelentett: Pak Csong Hi elnök rendeletben eltörölte a kínai írásjegyeket a hatéves elemi iskolában; ezzel a nemzeti érzésre apelláló lépéssel is a modernizációt akarta előmozdítani (a középiskolában továbbra is oktatják).

A Chosun Ilbo 1993. november 28-i híradása szerint öt tanár az alkotmánybíróságon feljelentette az oktatási minisztert, mondván, az elemi iskolai oktatásban a hangul kizárólagos használatának elrendelése alkotmánysértés. Érvelésüket és a vele szemben felsorakoztatott ellenérveket (HS, 1994/3, pp. 22-29) a következőképpen lehetne összefoglalni:

Első érv: Az 1948-as törvény csak hivatalos dokumentumokra vonatkozik, az iskolai tankönyv nem minősíthető hivatalos dokumentumnak. Ellenérv: A tanügyi hatóságok nem azért választották a hangult, mert a tankönyvet hivatalos dokumentumnak tekintették, hanem azért, mert az oktatás hatékonyságát csak így lehetett növelni.

Második érv: A hangul kizárólagos használata sérti a képességnek megfelelő oktatásra vonatkozó jogot, s ez végső soron az állampolgárok tudásszintjének csökkenéséhez vezetett. Ellenérv: Nincs olyan tankönyv, amely teljességre törekedhetne, szükségképpen szelektálni kell, s az, hogy a tankönyv nem tartalmaz kínai írásjegyeket, még nem jelenti az oktatáshoz való jog korlátozását. A tudásszint nem csökkent; ha összehasonlítjuk a kínai írásjegyekkel írt közleményeket a hangult alkalmazó publikációkkal, minőségükről nem az írás jellege alapján nyilvánítunk véleményt. Vajon a kínai írásjegyeket alkalmazó országok teremtették a modern civilizációt?

Harmadik érv: A több ezer éve használt kínai írásjegyek száműzése az erkölcsök lazulásához vezet, s veszélyezteti a hagyományos nemzeti kultúra továbbörökítését. Ellenérv: A kínai írásjegyek alkalmazása és az erkölcs között nem lehet szerves kapcsolatot kimutatni. A kínai írásjegyeket használó országok az erkölcs bajnokai lennének? Nyelvünk és írásunk további szennyezése jelentheti az erkölcsi hanyatlást! A nemzeti kultúra nem az írás formájától, hanem tartalmától függ; a koreai nemzeti kultúrának a múltban is csupán egyik része volt a kínai írásbeliségre támaszkodó műveltség.

Negyedik érv: A kínai írásjegyek száműzése az elemi iskolából azt eredményezte, hogy a közép- és főiskolai hallgatók félanalfabétákká váltak. Ellenérv: Az, hogy Korea kezd felzárkózni a fejlett országok sorába, nem kis részben a hangul kizárólagos használatára irányuló erőfeszítéseknek köszönhető. Nem véletlen, hogy az UNESCO Sejong király-díjat alapított az analfabétizmus elleni koreai küzdelem tanulságainak elismeréséül.

A „kínai írásjegyek használatát előmozdító” professzori konferencián felszólaló I Daegun álláspontját a Chungang Ilbo 1993. október 25-i száma közölte. Az ő érvei a következők:

1. Az északkelet-ázsia gazdasági övezethez való tartozás érdekében fokozott mértékben kell oktatni a kínai írásjegyeket, s az egyetemi szakmai publikációkban törekedni kell a vegyesírás visszaállítására.

2. 1,4 milliárd ember használja a kínai írást, azaz a világ lakosságának körülbelül a 26 %-a. Az angolt 1,5 milliárdan használják, a két szám szinte egyforma. Büszkének kell lennünk arra, hogy az 1,4 milliárdos kínai kultúrkör tagjai vagyunk!

3. A nemzetköziesítés korszakában alapos idegennyelv-tudás szükséges. A kínai írásjegyek ismerete ebből a szempontból is igen fontos.

A professzori konferencia fenti állításait elvető nézeteket a következőkben lehetne összefoglalni:

1. A kínai írásjegyek a tárgyalt országokban valóban bizonyos szimbolikus egység kifejezői lehetnek. Tévedés azonban azt hinni, hogy a három országban használatos kínai írásjegyek ugyanazok lennének. Kínában közel 3 ezer írásjegy használatát egyszerűsítették 1949 után (kanch'eja), Japán is alkalmaz 400 a kínaitól eltérő egyszerűsítést (yakcha). Míg Kínában és Japánban történtek ilyen kísérletek, az erősen konzervatív bállítottságú, mentalitású koreaiakat ismerve nem csodálkozthatunk, hogy ők nem újítottak, mindössze Japánból vettek át néhány egyszerűsítést. Kim Yong-sam elnök legutóbbi kínai és japán látogatása során tárgyalópartnereinek javasolta, hogy a három ország egységesítse a kínai írásjegyeket a jobb kommunikáció érdekében. A hangul hívei részéről kezdeményezése azonnali visszautasításra talált: „A japán sajtóban említés sem történt a kínai írásjegyek általunk javasolt nemzetközi egységesítéséről (hanttsa kukche p'yojunhwa). Valószínű, ők már tudják, hogy ez megvalósíthatatlan. Vajon az egyszerűsítés azt jelenti majd, hogy mind a három ország az általunk használt írásjegyeket (chongja) alkalmazza majd? Miért engedne az egyszerűsítésekkel élő Kína és Japán? (...) Végül majd nekünk kell megtanulnunk az egymástól is eltérő kínai és japán egyszerűsítéseket, s ezzel kétszeres, sőt háromszoros terhet vehetünk majd a nyakunkba” (HS, 1994/6, p. 6). Van, aki úgy tartja, egyenesen tiszteletlenség ilyen javaslattal koreai részről előállni, hiszen a három ország közül éppen Koreában játszanak kevésbé fontos szerepet a kínai írásjegyek (HS, 1994/6, p. 8-9).

2. Azt is tévedés hinni, hogy a kínai írásjegyekkel leírható kínai, sino-koreai és sino-japán összetételek, formailag és/vagy jelentésükben mindig egybeesnek. A jelentős egyezések mellett jelentős különbségek is vannak (HS, 1994/6, pp. 6-7). Példaként a sino-koreai kich'a 'vonat' jelentésű összetételt szokták említeni, amely kínaiul 'autó' jelentéssel bír.

3. Az 1,4 milliárdos „kínai írásjegyek kultúrköre” elmélettel szemben a következő ellenérvek olvashatók: „A kínai kultúra 2,4 milliárdját össze sem lehet hasonlítani az angolul beszélők 1,5 milliárdjával, mert az 1,4 milliárdból, ha a kínaiul beszélőket levonjuk, mindössze 230 millió marad. Nem azért használják tehát sokan a kínai írást, mert ésszerű és jó, hanem azért, mert Kína lakossága sok” (HS, 1994/4, p. 18). A kínai írás hívei azt állítják, hogy Délkelet-Ázsiában, ahol a kínai nem hivatalos nyelv (Thaiföld, Malaysia), a kínai nyelv fontos szerepet játszik a kínai kisebbség miatt, akik ott a gazdasági élet kulcspozícióit birtokolják. A Korea Newsreview (1994. IV. 16. p. 31.) idéz egy Chun Jinh-wan nevű üzletembert, aki a Fülöp-szigeteken nagy meglepetésre egy kínait talált a partnercég vezetői székében, akivel a kínai írásjegyek segítségével kommunikált, és ennek köszönhetően egy több mint kielégítő üzletet sikerült kötnie. Van természetesen ellenpélda is: „Egy neves, kínai írásjegyeket oktató koreai professzor Taipejbe utazott, s a városban sétálva elvesztette kínai kísérőit, eltévedt. Írásban próbált kommunikálni, felírt például három kínai írásjegyet 'elveszt + út + ember' jelentésben, de senki sem értette, hogy mit akar” (HS, 1994/4. p. 15). A következtetés: „Mi a fontosabb a nemzetköziség szempontjából? Bizonyos számú kínai írásjegyet megtanulni vagy pedig magát a kínai nyelvet elsajátítani?” (uo. p. 17).

1.
A vitában – új elemként – a Kínával szembeni félelmek és fenntartások is megfogalmazódnak (annak látványos gazdasági fejlődésével párhuzamosan); az érvelésekben szerepet kap az írásrendszerek problémája. Kim Byong-ho „A hangul használata és a nemzet biztonsága” című cikkében így ír: „... hazánk a történelem során mintegy ezerszer volt alávetve külföldi agressziónak. A támadások több mint 80 %-a északkeletről érkezett (...) A kínai írásjegyek használata azt is eredményezheti, hogy önként fogunk beleugrani a kínai olvasztótégelybe (...) Japán esete más, hiszen nincs közös szárazföldi határa Kínával, állami ereje pedig vele egyenértékű (...) Más országokban (Vietnam, Thaiföld stb.) nemzetük biztonsága érdekében sietve eltörölték a kínai írásjegyek használatát” (HS, 1995/13, pp. 4-5).

A kínai írásjegyekkel kapcsolatos vita a XX. századi koreai-japán nyelvi érintkezés ellentmondásos voltát is jelzi. A japán nyelv és kultúra olyasféle közvetítő szerepet játszott, mint a német a XVII-XIX. században hazánkban: a fejlettebb nyugati tudományt japán neologizmusok, sino-japán összetételek százai közvetítették Koreába.

Néhány ezek közül:

sino-japán

sino-koreai

uchu

>

uju

'világűr'

toron

>

t'oron

'(tudományos) vita'

nonrigaku

>

nonrihak

'logika'

kisha

>

kich'a

'vonat'

gensho

>

hyonsang

'jelenség'

A fenti kölcsönzésekkel kapcsolatos problémát sokan abban látják: ha a sino-japánból átvett szavak japános írásmódja is fennmarad, akkor velük együtt némely káros beidegződések is működni fognak, azaz a Japántól való szellemi függőség tendenciája érvényesül majd. Van, aki úgy fogalmaz, hogy a vegyesírás fennmaradása nem a kívánt gazdasági közösség létrehozásához, hanem eljapánosodáshoz vezethet (HS, 94/3. p. 20).

Káros japán nyelvi hatásnak tartják azt is, hogy 1945 előtt elkínaiasítottak sok földrajzi nevet, mivel a japán köztisztviselők nem tudták elolvasni hangullel írt eredeti szavakat (Minjok chisong, 1988/11. pp. 269-275). A hangul hívei azt is elvetendő japanizmusnak tartják, hogy a vezető napilapokban gyakori (de nem kizárólagos) a függőleges írásmód, s az újság a hátsó lapnál kezdődik. A japán gyarmati idők (1910-1945) kedvezőtlen tapasztalatai ihlették az eljapánosítástól tartók egyéb érveit is: „Japán fegyverként először a kínai írásjegyeket teszi partra Kína, ezután kulturális, végül pedig gazdasági agressziót hajt végre” (HS, 1994/12. p. 21). „Japán rendkívüli figyelemmel követi a hangul teljeskörű használatára vonatkozó politikánkat. Tartanak attól, hogy nekünk sikerül az, ami nekik nem, azaz a kínai írás eltörlése. Az, amit ők a nemzetköziesítésről mondanak, abban a feudális japán idők gyarmati gondolkodásának nyomai lelhetők fel” (HS, 1994/3. p. 7). „A kínai írás elemi iskolai oktatásának követelése nem más, mint Korea alárendelése Japánnak (...) Mi azonban azt a célt tűzzük ki, hogy nemzetköziesítés Japánt megelőzve” (uo. p. 20). A hangul hívei azt is gyakran említik, hogy magában Japánban is szép számmal vannak olyanok, akik ellenzik a kínai írásjegyek (kanji) használatát: egyesek közülük a kana-írást, mások a latin betűket (romaji) szeretnék kizárólagossá tenni. A kanáról szólván állandóan hangsúlyozzák a hangjelölő koreai ábécé előnyeit a szótagjelölő japánnal szemben, elismerve ugyanakkor, hogy a kana-írás jóval régebbi, mintegy 1200 éves: „A szótagjelölő írás nem tudja pontosan rekonstruálni a kiejtést, a japánok hallása hozzászokott ehhez, s ez nagy nehézséget jelent a japánok idegennyelv-tanulásában” (HS, 1990/12. p. 22). „A kana bronz, a latin ábécé ezüst, a hangul arany, a kínai írásjegyek pedig ócskavas” – írja egy ismert professzor (HS, 1990/9. p. 11).

Mind a két tábor hajlamos arra, hogy az írásbeliséget abszolutizálja, azonosítsa azt a haladással; az elmaradottság okát mindkét tábor az általa elvetendőnek ítélt írásrendszerben látja: „Az 1200 éve ábécét használó japánok érték el Keleten a legmagasabb kulturális szintet. A hangjelölő ábécék közül a legtökéletesebb a hangul (...). A hangul használatával Korea a világ legnagyszerűbb civilizácójává válhat” (uo.). Egy másik cikk (HS, 1993/6. p. 10) a kínai írás használatában látja a tudományos elmaradottság okát, a tudományos-technikai fejlettségnek az USÁ-hoz viszonyított arányszámára hivatkozva (Japán: 88 %, Korea: 9,8 %). Némileg a katolikusok és protestánsok közötti egykori nyelvi vitákra emlékeztet a következő érvelés, amely – joggal – cáfolja, hogy a kínai valamiféle szent nyelv volna: „Mi az oka annak, hogy a buddhista és konfuciánus szellem gyengül Koreában? Az, hogy ragaszkodunk a kínai írásjegyekhez. Az egyszerű hívő nehezen érti a bonyolult kínai írásjegyekkel megtűzdelt szöveget, s így nem is kerülhetnek hozzá igazán közel a vallási tanítások. Szükséges lenne, hogy hangul betűkkel, koreaira fordítva olvashassák azokat (...) A kereszténységet is először kínai írással próbálták elterjeszteni, s amikor ez kudarcot vallott, tértek rá a koreai nyelvűségre, a hangul írásra (...) Azt mondják, hogy a kínai írásjegyek a szövegek mélyebb értelméhez segítenek hozzá; miért, talán koreaiul eltorzul az ige? (HS, 1994/3. p. 9).

A sino-koreai lexika koreai nyelvben elfoglalt magas arányának eltérő értelmezése is fontos elem a két tábor közötti vitának: „Azt mondják, hogy nyelvünk 70 %-a sino-koreai szó, s ezért a kínai írásjegyek oktatása az anyanyelvi nevelés hatékony eszköze. De pontosan az a 70 %-os részarány követeli azt, hogy a koreai nyelvórákon eltöröljük a vegyesírást. Látva azt, hogy a sino-koreai szavak folyamatosan kiszorították és kiszorítják ma is az ősi koreai szavakat, jogosan aggódhatunk amiatt is, hogy elfelejtjük nemzeti sajátosságainkat. Nincs szavunk a holnapra, hiszen ősi szavunkat kiszorította a sino-koreai naeil, s ha a vegyesírást tovább használjuk, a nemzet holnapja is veszélybe kerülhet” (HS, 1994/3. p. 9). A vitában gyakran hivatkoznak mások is erre az érvre, és sorolnak fel olyan ősi szavakat, amelyket a sino-koreai lexika kiszorított, s ma már csak kevesen ismerik őket:

eredeti koreai

sino-koreai

karam

'folyó'

>

kang

mö, me

'hegy'

>

san

kudul

'szoba'

>

pang

naduri

'kijárat'

>

ch'urip

on

'száz'

>

paek

tsumun

'ezer'

>

ch'on

oboi

'szülő'

>

pumo

choja

'piac'

>

shijang

nuri

'világ'

>

sesang

nyogye

'kurtizán'

>

kisaeng

chiomi

'feleség'

>

ch'o

„Gyakori eset, hogy – mivel választékosabbnak érzik – a kínai eredetű szó javára döntenek, létező koreai szinonimapárjával szemben (noin > nulguni 'öregember). Ha az anyanyelvi nevelés rovására erősödik a kínai írásjegyek oktatása, félő, hogy ez a tendencia még inkább felerősödik” (HS, 1994/3. p. 7).

A vita tétje az, hogy visszaállítja-e a kormány – a nemzetköziesítés követelményeire hivatkozva – a kínai írásjegyek elemi iskolai tanítását az anyanyelvi órák terhére. Egyes adatok szerint máris – fakultatív foglalkozásként – a szöuli elemi iskolák 86,6 %-ában tanítják a kínai írásjegyeket (KN, 1994. IV. 16. p. 31). A kínai írásjegyek oktatásának ellenzői arra hivatkoznak, hogy a hangulre alapozott anyanyelvi oktatással időt és energiát takaríthatnak meg, s ezáltal az oktatás tartalmi oldala erősödik. Nem utolsó szempont az sem, hogy a memorizálásra épülő, biflázó tanulást felváltja az önálló gondolkodást kialakítani képes oktatás (HS, 1990/12. p. 23). Ezzel ellentétesen egy szöuli elemi iskola igazgatója azt állítja, hogy a kínai írásjegyek oktatásának bevezetése javította a diákok értelmi szintjét, s fegyelmezett munkára szoktatta őket. Öt év után (a II. osztályban kezdték az oktatást) ezer írásjegy birtokában képesek voltak a vegyesírást alkalmazó napilapok olvasására (KN, uo.).

Másoknak eltérő tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban: „Van, aki azt állítja, hogy a gyerekeket érdekli, s ezért szívesen tanulják. Ez egy ideig tényleg így van, de aztán megunják, mert nehéz. Azt, amit erőszakkal etetnek meg az emberrel, nem lehet megemészteni (...) Az elemi iskola elsődleges feladata az anyanyelv szabályainak megfelelő elsajátítása (...) Sok diák van, aki a hangullel írt könyveket sem tudja megfelelően olvasni, mint ahogyan sok diák uzsonna nélkül jön iskolába. Ha a kínai írásjegyek használata ismét általánossá válik, akkor várható, hogy a társadalom tagjai közötti műveltségbeli szakadék nőni fog (...) A hangul képes népünket egységes közösséggé összefűzni” (Hs, 1994/4. p. 17).

Egy másik cikkben lesújtó adatokat olvashatunk az elemi iskolai anyanyelvi oktatás állapotáról: felmérések szerint a diákok 49,3 %-a szóban, 63,1 %-a írásban igen nehezen képes kifejezni gondolatait. Ennek fő okát a cikkíró abban látja, hogy az anyanyelvi órák száma Koreában lényegesen elmarad a nyugati szinttől (Korea: 19-28 %, USA, Franciaország, Kanada 30-50 %), nem beszélve arról, hogy az egy osztályra eső diáklétszám 2-szer, 3-szor több, mint az említett országokban (HS, 1990/12. pp. 21-23). A következtetés nyilvánvaló: ilyen körülmények között nem szabad törekedni a kínai írásjegyek tanításának visszaállítására az elemi iskolákban.

De mi a helyzet a középiskolában? A koreai középiskola hat éve alatt 1800 írásjegyet (sangyong han-tsa, basic characters) kell elsajátítani, ez csak 145-tel kevesebb a japán diákok követelményénél, akikről azt mondják, hogy elég jól megtanulják. Mivel azonban Koreában csak heti egy alkalommal oktatják, és a vizsgákon se játszik túlzottan fontos szerepet, a koreai diákok tudása nem megfelelő. Egy felmérés szerint hét egyetem 1349 elsőse közül 23 % nem tudta leírni a kínai írásjegyekkel apja nevét, 29 % pedig az anyjáét. Egy másik felmérés azt állítja, hogy 17 elit egyetem 1500 diákja közül 54 % nem tudta leírni a tanszékek nevét (KN, uo.). A vegyesírás egyes hívei azzal is vádolják az egyetemi hallgatókat, hogy az ott igen nagy szerepet játszó faliújságok mind hangullel írottak, mint Észak-Koreában is szokás, és mindez összefüggésben van a faliújságcikkek erősen balos, kormányellenes jellegével (HS, 1994/4. p. 20).

A vezető napilapokon kívül a nagy cégek vezetősége is a kínai írásjegyeket védelmező erőkkel szolidáris, bizonyára perspektivikus gazdasági megfontolásból. Sok vállalat levizsgáztatja újabban munkatársait a kínai írásjegyekből, s kampányokat szerveznek tanulásuk előmozdítására. Az írásjegyek megfelelő ismerete fontos szerepet játszik az előmenetelben.

A vitának nincs vége, a kérdést véglegesen Észak és Dél egyesítése oldhatja meg.

 

III. Észak-Korea nyelvpoltikája

Észak-Korea sztálinista vezetése az általa károsnak vélt külföldi hatások feltartóztatása érdekében az elzárkózás Koreában erős hagyományokkal bíró politikáját választotta: politikai szóhasználatokban ezt leginkább a dzsucse elnevezés tükrözi, amelyet nemzetközi szóként is elterjeszteni szándékoznak, jelentése 'saját test'', ami tulajdonképpen a saját erőre való támaszkodást jelenti (időnként felbukkan a vele megegyező jelentésű kimirszenizmus terminus is). Mivel az ország megosztottságát rövid életűnek gondolták, az első időkben nem vonták kétségbe Szöul főváros voltát, s ezzel párhuzamosan a szöuli nyelvváltozat sztenderd státuszát. Ez a helyzet a koreai háború (1950-1953) után változott meg, amikor világossá vált, hogy az ország egyesítése történelmileg hosszabb időt vesz igénybe. Észak annak érdekében, hogy az egyesítés az ő vezetésével, azaz politikai hatalmának kiterjesztésével történhessék meg, saját fővárosát, Phenjant és az ottani nyelvváltozatot a délinél felsőbbrendűnek igyekszik feltüntetni. Az 1973-as alkotmányban a KNDK, amelynek a fővárosa Phenjan, „szuverén szocialista állam, amely az egész koreai nép érdekeit képviseli” (1. old.). Implicit módon – miközben nyelvpolitikai célkitűzéseit ismerteti – a 46. cikkelyben is megfogalmazódik az egész koreai nép képviseletére irányuló igény: „Az állam védi anyanyelvünket az imperialistáknak és szekértolóinak a nemzeti nyelvet romboló politikájától, és a nyelvet a mai kor követelményeinek megfelelően fejleszti ” (12. old.).

Az északi nyelvi tervezésben három szakasz különíthető el: a demokratizáció, a normalizáció és az ún. „kultúrnyelv” korszaka (Fabre 1993 : 248).

A. Demokratizáció (1945 - 1948): legfontosabb célkitűzése az volt, hogy a hangul segítségével felszámolják az igen nagyfokú analfabetizmust. Ezt a célt az ún. felnőtt- és hanguliskolák (songin-hakkyo, hangul-hakkyo) segítségével néhány év alatt megvalósították. Ma a Koreai-félsziget két országában gyakorlatilag mindenki írástudó, annak ellenére, hogy a kínai írásjegyek használatának hívei félanalfabétának tartják azokat, akik csak a koreai betűket ismerik (Osváth 1994 : ).

B. Normalizáció (1949 - 1963): már 1947-ben létrejött a Choson-omun-yongu-hwe ('Koreai Nyelv és Irodalom Társaság') és az államilag finanszírozott Choson-omun yonguso ('Koreai Nyelvi és Irodalmi Kutatóintézet'). Tevékenységük eredményeként született meg az új helyesírási szabályzat (Choson shin-ch'olchapop, 1949), amely a nagy jelentőségű 1933-as helyesírási regulációt változtatta meg néhány lényeges ponton:

1. A hangul betűk számát 40-ben állapították meg úgy, hogy beleszámították a betűkettőzéssel jelölt feszes mássalhangzókat is (ez Délen is így történt). Módosították a betűrendet is, amely ekkortól tér el a délitől.

2.Bizonyos sino-koreai szótagmorfémák helyesírását egységesítették; Délen ebben a vonatkozásban nem módosítottak az 1933-as szabályokon: az Észak és Dél helyesírása és kiejtési normái közötti különbségek döntő része ekkortól datálódik. Mivel a koreai fonotaktikai szabályok szerint szó elején likvida nem ejthető ki, ez a sino-koreai szavakban vagy törlődött (az i előtt például, ezért ejtik a kínai Li családnevet I-nek), vagy n lett belőle (kínai lao-dong 'munka' > koreai no-dong). Szó belsejében mindezekre a változásokra nem került sor: kwa-ro-hada 'túl sokat dolgozik, túlhajtja magát'. Az északi új szabályozás ezt a helyesírási és kiejtési kettősséget egységesítette: a szó elején is normává tette az l/r jelölését és kiejtését (az l és r allofonok a koreaiban): ro-dong 'munka', Ri > 'Li'. Hasonló eltérés volt a yo diftongust megelőző szó eleji és szó belseji n helyesírásával és kiejtésével kapcsolatban is; szó elején nem írták le és nem ejtették ki: yocha 'nő, asszony', yon 'év', ellentétben a szóbelseji pozícióval: i-nyon 'két év', kunyo 'ő, she' stb. Délen ez a kettősség fennmaradt; Északon 1949 óta a szó elején is le kell írni és ejteni kell az n hangot: nyocha 'nő, asszony', nyon 'év'. Összességében elmondható, hogy az északi helyesírás etimologizáló jellegével szemben a déli inkább a szavak kiejtését veszi alapul.

A legfontosabb változtatás mégsem a helyesírásé volt: 1949. szeptember 8-án bocsátották ki azt a rendeletet, amely végérvényesen eltörölte a kínai írásjegyek használatát (ma már csak zárójelben, tudományos művekben magyarázatként, igen ritkán fordulnak elő). Az intézkedés motivációja kettős volt: egyrészt a rendkívül nehéz írásjegyek megtanulására fordítandó időt más, hasznosabb stúdiumok tanulmányozáasára lehet fordítani, másrészt ebben az intézkedésben a kínai írásjegyeket „idegennek” tartó nacionalista szemlélet hatása is valószínűsíthető (az is bizonyos, hogy akkor inkább a Szovjetunió, és nem Mao Kínája volt a koreai kommunisták legfőbb mentora és tanácsadója).

D. A munchwa-o 'kultúrnyelv' korszaka (1964 - ). E korszak legfőbb jellegzetességei Kim Ir Szen személyi kultuszának példátlan megerősödésével párhuzamosan bontakoztak ki (ez időben egybeesett a kínai „kulturális forradalom” időszakával). Fő célkitűzésül a szókincs idegen szavaktól történő megtisztítását és újakkal történő cseréjét határozták meg; ebben fontos szerepet játszott a lexika ideológiai megfontolású ellenőrzésére, megszűrésére irányuló szándék is. Céljaik megvalósítása érdekében indították útjára nyelvújító mozgalmukat, amely a maltadumgi undong nevet viselte (mal 'nyelv' + tadumgi 'nyesés, tisztítás, rendezés' + undong 'mozgalom'). A mozgalom célját és módszereit tekintve számos rokonvonást mutat a múlt századi magyar nyelvújító mozgalommal, de lényeges különbségek is vannak közöttük: a magyar nyelvújítás spontán és ellenzéki jellegű tömegmozgalomként jellemezhető, az észak-koreai maltadumgi undong viszont inkább felülről vezérelt politikai kampány. A magyar nyelvújítás eredeményeinek elterjedésében óriási szerepet játszott az a körülmény, hogy a mozgalom a magyar irodalom egyik virágkora idején zajlott le, s legnagyobb íróink aktív szerepet vállaltak a neologizmusok népszerűsítésében. A KNDK rendkívül sematikus, propagandisztikus célokat követő irodalma erre sokkal kevésbé alkalmas.

A maltadumgi undong kezdésének időpontját 1964. január 3-ra teszik, amikor Kim Ir Szen az ország vezető nyelvészeivel találkozott; befejezéséről hivatalos közlemény nem látott napvilágot, a különféle sajtóközleményekből valószínűsíthető, hogy ma is tart. Kim Ir Szennek a találkozón elhangzott beszéde képezi a mozgalom fő elméleti dokumentumát (Kim 1964: ). Legfontosabb gondolatai a következőkben összegezhetők. Eredeti, már meglevő régi vagy nyelvjárási koreai szavakkal kell helyettesíteni a koreai szókészletnek azon szavait, amelyeket sino-koreai szótagokból szerkesztettek, japán, illetve orosz és angol eredetűek és a dolgozók számára nehezen érthetők vagy idegenszerűek. Ha ilyenek nem állnak rendelkezésre, újakat kell alkotni. A lexikai cserét illetően ki kell kérni a dolgozók véleményét, az újságokban állandó rovatot kell nyitni erre a célra.

A koreai szókészlet kb. 60 %-át képező sino-koreai szavak kezelését illetően a következő főbb elveket vázolta fel:

1. Ha a sino-koreai szó már meggyökeresedett a koreai nyelvhasználatban, s az emberek nem érzik idegenszerűnek, akkor nem szükséges kicserélni még akkor sem, ha erre történtek próbálkozások. Így például felesleges a hakkyo 'iskola' helyett a koreai elemekből álló peum-tho 'tanulás + hely' neologizmus, úgyszintén értelmetlen dolog a nal-t'ul 'repül + gép' összetétel a jól bevált sino-koreai pihaeng-gi 'repülőgép' helyett.

2. Ha a sino-koreai szó régóta használt pontos koreai megfelelővel rendelkezik, akkor a koreai szó használatára kell törekedni. Példák:

sk

ch'ol-gang

'vasérc'

>

k

swe + tol

'vas + kő

sk

sang-chon

'eperföld'

>

k

ppong + pat

'eper + mező'

sk

sang-mok

'eperfa'

>

k

ppong + namu

'eper + fa'

sk

sok-kyo

'kőhíd'

>

k

tol + tari

'kő + híd'

sk

mo + don

'anyadisznó, koca'

>

k

am + tweji

'nőstény + disznó'

sk

don + sa

'disznóól'

>

k

tweji + uri

'diszó + ól'

sk

don + yuk

'disznóhús'

>

k

tweji + kogi

'disznó + hús'

A sino-koreai szavak egy részének cseréje azért is indokolt, mert ezek gyakran többszörös homonimák, így például a sang-chon az 'eperföld' jelentésen kívül még három jelentéssel bír: 1. 'vkinek az ura, mestere', 2. 'veszekedés, vetélkedés', 3. 'örökül hagy' (a kínaiban a tónusok segítségével elkülöníthetők, a koreaiban nem).

3. Ha a sino-koreai és eredeti koreai szó szinonimaként más-más jelentésárnyalatot fejez ki, akkor kívánatos a sino-koreai szó fennmaradása is (általános szabályként megfogalmazható, hogy a koreai szó inkább a beszélt nyelvben használatos konkrét dolgot jelölő fogalom, míg a sino-koreai többnyire a hivatalosabb, írásbeli nyelvhasználat körébe tartozik, és elvontabb jelentésű). Kim Ir Szen tétele illusztrálására a sino-koreai chi + ha 'föld alatt(i)' és az eredeti koreai ttang + sok 'föld mélye, belseje' cseréjének lehetetlenségét hozza fel: a magyarban is komikus hatású lenne a (chi-ha-undong) 'földalatti mozgalom'. Másik példája a shimjang 'szív' (fn.) szóval kapcsolatos; ez a sino-koreai szó elvontabb síkon 'központ' jelentéssel is bír: nara-ui shimjang 'az ország szíve, központja'. Ugyanez a jelzős szerkezet koreai szinonimájával helyettesítve megnevettetné az embereket; hiszen a yomt'ong elsősorban 'állati szívet, belsőséget' jelent, s ételnevekben gyakori.

4.Ha a sino-koreai (vagy más idegen) szó a koreaiul beszélők számára idegenszerű, és nem rendelkezik eredeti koreai szinonimával, akkor egy új szót kell helyette alkotni és elterjeszteni (ennek egyik eleme lehet meggyökeresedett sino-koreai szó is!). Tulajdonképpen ez a negyedik csoport jelenti a mozgalom fő irányát. Az új szavak megalkotásához maga Kim Ir Szen is hozzájárult, állítólag tőle származik a p'ul + kimch'i ('fű + kimcsi') összetétel 'silótakarmány' jelentésben az angol eredetű ssillosu pótlására. A szólelmény megértéséhez tudni kell, hogy a föld alá süllyesztett edényekben erjesztett kimcsi nevű savanyúkáposzta a koreaiak fő nemzeti étele. Az északi nyelvújítás a 70-es évek óta a délivel párhuzamosan történik, s dél-koreai források szerint délen 20 ezer (!), északon pedig 5 ezer neologizmus elfogadását javasolták különböző hivatalos kézikönyvek, kiadványok (I Un-chong 1992 : 177 - 181). Annak ellenére, hogy a nyelvi tervezésben a két fél egyáltalán nem konzultál egymással, mégis megfigyelhető, hogy a nyelv belső logikája, a szemantikai és grammatikai lehetőségek behatárolt volta miatt igen sok esetben Észak és Dél neologizmusa megegyezik, vagy igen közel áll egymáshoz: azaz megértésük emiatt a másik fél számára semmiféle nehézséggel nem jár (Nikolsky 1989 : 12). Néhány példa ennek érzékeltetésére:

5.

sk

ka-myong

'álnév'

> DK kojis+irum

'hazugság+név'

ÉK

kacca+irum

'hamis+név'

sk

konjo-gi

'szárítógép'

> DK mallim+t'ul

'szárítás+gép'

ÉK

mallim+gi

'szárítás+gép'

Utóbbi példánkban az északi és déli neologizmus csak utótagjában tér el egymástól: az északi hibrid összetétel, mivel – a déli megoldástól eltérően – az utótagban a sino-koreai -gi elemet nem változtatta meg.

sk

kol-chol

'csonttörés'

> DK ppyo+purochim

ÉK

ppyo+purochiki

'csont+törés'

Eltérés mindössze a deverbális nomenképző eltérésében mutatkozik (-m illetve -ki); egymással többnyire felcserélhető, sztenderd alak mindkettő. A kölcsönösen érthető neologizmusokat jól példázzák a különböző bélfajták nevei: Dél utótagként a sino-koreai jang 'bél' helyett a ch'angja, Észak pedig a pel szót választotta; egyik sem nyelvjárási alak, mindkét szó fellelhető Észak és Dél szótáraiban. Néhány példa:

sk

so+ jang

(kis+bél) 'vékonybél'

> DK chagun + ch'angja ('kisbél')

ÉK

kanun + pel (sovány, vékony +bél)

sk chik + jang (egyenes, közvetlen+bél) 'végbél' > DK kudun + ch'angja (egyenes +bél);

ÉK kudun + pel (egyenes +bél)

sk tae + jang (nagy+bél) 'vastagbél' > DK ta + ch'angja (nagy+bél);

ÉK kulgun + pel (vastag, sűrű+bél)

A maltadumgi undong fontos célkitűzése a nyugati nyelvekből kölcsönzött szavak cseréje: Kim Ir Szen az idegen szavakat frekventáló O Gi-sop nevű kádert bírálva arra a következtetésre jutott, hogy „ha mindenki őt követné, akkor fennálna a koreai nyelv jövőbeni megsemmisülésének veszélye” (Kim 1964:).

A Mai koreai nyelv nagyszótárában (1981) a több száz neologizmus között az alábbi, nyugati eredetű kölcsönszavakat kiszorítani szándékozó neologizmusok találhatók (Cho 1986 : 145 - 146):

kkombain

>

chong-hap + ki-gye

(egyetemes + gép)

'kombájn'

ttoch'ik'a

>

kkut' + chom

(vég + pont)'

'(mondatvég) pont’

ppafosu

>

yolchong

('lelkesedés')

'pátosz'

asubesut'u

>

tol + som

(kő + vatta)

'azbeszt'

k'yaramel

>

kirum + sat'ang

(vaj + cukorka)

'karamella'

ep'ilogu

>

twi + iyagi

(után + elbeszélés)

'epilógus'

A maltadumgi undong hatásaként az észak-koreai nyelvhasználat átpolitizált jellege egyre érzékelhetőbbé vált, ezt a szótárkészítés elvei és gyakorlata is alátámasztja. Az 1968-ban megjelent Hyondae chosonmal sachon (Mai koreai nyelv szótára) az élő szókincs egy jelentős, ideológiai szempontból károsnak tartott részét nem tartalmazza (hiányos például a nemiséggel, nemi devianciával kapcsolatos lexika), másrészt sok olyan neologizmus van benne, amely akkor még nem terjedt el széles körben: az 1980-ad, 1990-es évekre elképzelt szóanyagot rögzíti (Mártonfi 1972: 169). Érdemes lenne megvizsgálnai, hogy a mai nyelvhasználat mennyire támasztja alá az 1968-as elképzeléseket.

A szótárak szócikkeinek felépítése is az átpolitizálás szolgálatában áll: a szójelentés feltárása is az „osztályhaveros” nevelésre irányul, s ennek érdekében a politikailag fontosnak ítélt szócikkek mindegyike Kim Ir Szen idézeteket is tartalmaz. A tudományosság szempontjából erősen megkérdőjelezhető az a gyakorlat, hogy a szó első jelentéseként következetesen az szerepel, amit ideológiailag fontosnak ítélnek: kung-chon (‘palota’) olyan nagy és gyönyörű épület, amely a gyerekek vagy felnőttek érdekében különféle sport- és kulturális berendezéssel van felszerelve; 2. (feudális társadalomban) olyan nagyméretű épület, amelyben a király és házanépe élt. A wonsu (‘marsall’) szót így értelmezik: 1. A Koreai Néphadsereg főparancsnoka, Kim Ir Szen elvtárs iránti mérhetetlen tiszteletet és ragaszkodást kifejező, nevéhez kapcsolt szó; 2. A legfelső tábornoki rendfokozat. Magjegyzendő, hogy az 1962-es nagyszótárban az első jelentés még nem szerepelt (Cho 1986: 167).

A kétnyelvű szótárak gyakorlata is hasonló: a politikailag különösen fontos lexika (osztály, párt, munkásság stb.) szócikkeiben Kim Ir Szen idézetek sorjáznak - kiemelt betűtípussal (Yong-han sachon, Phenjan, 1978).

Az idegen nyelvek tanulásával kapcsolatos hivatalos nézetek szerint a nyelvtanulás semmiképpen sem tekinthető az egyéni ambíciók kiélési terepének: „Diákjainknak pontosan kell tudniuk, hogy miért tanulnak idegen nyelvet. Az idegen nyelvek tanulása a koreai szocialista forradalom érdekében történik” (uo. 1. l.). A Kim Ir Szen Egyetem egyik hallgatója az újságíró kérdésére (Miért tanul idegen nyelvet?) így válaszolt: „Azért, hogy szót érthessek azokkal a külföldi barátainkkal, akik vállvetve harcolnak velünk az imperializmus ellen” (Magyarország, 1989/32:10). Az angol Korában is első idegen nyelv, valószínűleg abból a meggondolásból, hogy a külföldi propaganda ezen a nyelven lehet a leghatékonyabb. Az idegen nyelvi tankönyvekben a cél nem a célnyelvi beszélőközösség kultúrájának megismerése; országismereti jellegű vagy célnyelvi klasszikus szerzőtől származó szöveg ezért nem is szerepel bennük, csakis olyan, amely az észak-koreai „szocializmussal” és vezérével kapcsolatos.

A névadás mind Északon, mind Délen különösen érdekes területe e nyelvújító buzgalomnak. A phenjani kiadású középiskolai tankönyvnek azon fejezetében, amely a maltadumgi undong törekvéseit ismerteti, a következő javaslatok szerepelnek; fiúnevek: Tolsve ‘vas’, Szori ‘fenyő’, Poram ‘büszkeség’, lánynevek: Kkotpuni ‘bimbó’, Pitnari ‘ragyogás’ (Kugo-munpop ‘koreai nyelvtan’, Phenjan, 1971: 50). A próbálkozások ellenére a Koreában mintegy 1300 éves, szilárd hagyományokkal rendelkező kínai névadási szokásokat eddig nem sikerült megváltoztatni: az új stílusú neveket viselő gyerekek száma mindössze 1-2%, (ez mindkét országrészre érvényes). A kínai nevek azért is őrzik pozíciójukat, mert a névadással kapcsolatos hiedelmek nagy része a kínai szerkesztésű nevekre vonatkozik: az írásjegyek vonásszámát, kiejtését veszik figyelembe (Osváth 1997). Dél-Koreában azt is megfigyelték, hogy lényegesen több lány kap koreai szavakból szerkesztett nevet, mint fiú. Ennek oka az, hogy a konfuciánus tanok értelmében a fiúk viszik tovább a nemzetséget, s ez a hit a kínai névadásban is tükröződik: egyrészt a Zodiákus egymást váltó állatainak gyökjelét (a kínai írásjegyben) megismételtetik a következő férfi generáció nevében, másrészt a család egy generációhoz tartozó férfitagjai azonos szótagot (hangyol-cha vagy tollim-cha) kapnak (HS, 1998/4: 17).

Észak-Koreában gyakori, hogy politikai okokból meg kell változtatni valakinek a nevét. Ez akkor fordul elő, ha neve kétértelműnek minősíthető, ilyen például a Han Mi-il név, hiszen a három szótag jelentése úgy is értelmezhető, hogy ‘Korea+USA+Japán’. Kim Ir Szen fia, Kim Dzsong-il 1974 után bukkant fel a politikai vezetők sorában, s vált a kultusz második tárgyává, ezt követően a Dzsong-il utónevűeket névváltoztatásra kötelezték. Hasonló logika diktálhatta azt a gyakorlatot is, hogy a vezér és fia születésnapját hozó április, illetve február hónapban egyéni ünnepre, például lakodalomra nem kerülhet sor (NT, 1996. március 21: 4).

Sokakat érintett az a Központi rendelkezés is, amely egy bizonyos női névtípust japán jellege miatt tiltott be. Japánban a demokratikus jellegű Meiji reformokat követően terjedtek el — nagyrészt sznobizmusból — a ko ‘gyerek’ jelentésű sino-japán utótagot tartalmazó női nevek (Hanako, Jaszuko, Mitsuko stb.), mivel korábban ez a szótag csak az arisztokrata nők nevében fordulhatott elő. Századunk 30-as éveiben már a japán nők 80%-ának ilyesfajta nevet adtak (O’Neill 1983: 326). A japán gyarmati uralom idején sino-koreai olvasatban (cha) ez a névelem elterjedt a koreai nők körében is (Mi-cha ‘szép+gyerek’, Sun-cha ‘erény+gyerek’, Ok-cha ‘drágakő-gyerek’ stb.) Ez a névtípus igen gyakori volt a Japánban élő, s onnan repatriáló között is, de a KNDK-ban hazaérve nevüket meg kellett változtatniuk. Dél-Koreában ezeket a neveket nem fenyegeti ilyen retorzió, ma is igen közkedveltek. Ugyanakkor a szöuli olimpia idején igen erős pozitív érzelmeket váltott ki Dél-Koreában a kormánynak azon kérése, hogy a NOB javítsa ki az 1936-os berlini olimpia dokumentumaiban az első koreai olimpiai bajnok, Son Gi-chong nevét, mert azt akkor - lévén Korea Japán gyarmata - japán olvasatban (Son Kitei) rögzítették.

Észak-Koreában gyakran előfordul, hogy a politikai jelszavakat beépítik az utónévbe; ebben mind a szovjet, mind a kínai gyakorlat példaképül szolgálhatott (Tóth 1991: 5-39, P. Szabó ).

A Cho-guk-t’ong-il ‘A haza egyesítése’ jelszó négy szótagját háborús veteránok vagy elesettek családjában adták, négy testvérnek egy-egy szótagot. Ugyanilyen lehetőséget kínál a vezérrel kapcsolatban gyakran emlegetett jelszó, a man-su-mu-kang ‘jó egészség, hosszú élet’ is.

Észak és Dél-Korea egykor egységes köznyelve a nyelvpolitika, nyelvi tervezés összehangolatlansága miatt az elmúlt 50 évben eltérő írásban fejlődött. A létrejött nyelvi különbségek problémáival külön tanulmányban foglalkoztak (Osváth 1998) amelynek zárógondolatai a következőkben foglalhatók össze.

A nyelvi megosztottság mértékének pontos meghatározása nem könnyű feladat. A koreai háború befejezése (1953) óta napjainkig mintegy hatszázan menekültek Délre, s a körükben végzett felmérés végkövetkeztetése így hangzik: „The lack of common foundation of knowledge makes even ordinary conversation difficult and prevents North Koreans from socializing with South Koreans (...) the difficulty experienced by many North Koreans defectors is due in large part to the prevalent use of English terms in South Korea coupled with their poor knowledge of Chinese characters, which makes it difficult for them to read most newspapers” (Lee, 1997:35-36). Ennek a megállapításnak némileg ellentmondanak a közlemény adatai, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy milyen területen és milyen mértékben tartják problematikusnak beilleszkedésüket a vizsgált személyek. Ezek sorban: házasság, megélhetés, elhelyezkedés, munkahelyi problémák. A nyelvhasználat csak ezután következik; igen sok nehézséget tapasztalt: 14%; valamennyire nehéz 39%, nem nagyon nehéz 26,8%, s egyáltalán nem nehéz 14,6% számára (4,9 % nem válaszolt). Összegezve tehát: a déli nyelvváltozat egyáltalán nem vagy alig jelentett problémát a vizsgált személyek fele számára (ez valószínűleg iskolázottsági szintjükkel függ össze, de erre a tanulmány nem tér ki). Szkorbatyuk (1996: 148) kritika nélkül átvesz egy észak-koreai megállapítást, amely szerint az általuk vizsgált 308 grammatikai formáns közül már csak 42 egyezik meg a két országrészben. A szerző mindebből arra a következtetésre jut, hogy a koreai nyelv két mai változata nagyobb mértékben tér el egymástól, mint az orosz és az ukrán. Ez könnyen megcáfolható, ha összevetjük a külföldiek számára kiadott koreai nyelvkönyvek szöuli és phenjani változatait - a helyesírási és lexikai (kicsiny) eltéréseket nem számítva - alak- és mondattani téren teljes egyezést találunk (Park, 1991; Kong, 1989).

Amennyiben a két országrész lakói közötti kapcsolatok a jövőben nem válnak intenzívebbé, akkor a nyelvi elkülönülés további elmélyülése várható. A globalizáció és az információs forradalom korában a hidegháború utolsó maradványaként minősíthető szembenállás egyértelműen anakronizmus, és hosszabb távon nem tartható fenn. A két fél türelmén, a kölcsönös kompromisszumkészségen is sok múlik. Vannak biztató jelek: így például sikerült megállapodni a koreai neveknek az International Standard Organisation által megkívánt egységes latin betűs átírásában (1991). Azon is sok múlhatna, ha a két fél számítógépes rendszerei a jövőben kölcsönösen kiegészíthetők lennének. Ennek jelenleg a legalapvetőbb feltétele sincs meg: a számítógép klaviatúrájának 26 helye közül 14-en eltérő a koreai ábécé betűinek elrendezése.

 

Rövidítések

K: koreai

SK: sino-koreai

HS: Hangul Saesoshik ('Hangul Hírek'), a Hangul Hakwe ('Hangul Tudományos Társaság') havi folyóirata Dél-Koreában

KN: Korea Newsreview (a dél-koreai kormány angol nyelvű heti kiadványa)

NT: Newee T’ongshin (Bel- és Külföldi Hírek), a dél-koreai külügyminisztérium kiadványa

 

Irodalom

Han, Sok-ho (1980): Choson munhwa-o paldal-sa (A koreai kultúrnyelv fejlődésének története), Phenjan, 208 p.

Hong, Yunsook (1991): A Sociolinguistic Study of Seoul Korean, Seoul, 229 p.

I Uh-chong (1991): Nambukhan omun kyubom ottok'e tarunga? (Miben tér el az északi nyelvi norma a délitől?), Szöul, 625 p.

Kim, Il-sung: Choson-o-rul palchonshik'-igi wihan myoch'-kaji munje ('A koreai nyelv fejlesztésének néhány kérdése) In: Kim Il-sung sojak son-chib, Phyongyang, 1975. 1-12.

Kong, Ik Hyon (1989): Let's Learn Korean, Pyongyang, 44 p.

Lee Woo-young (1997): Northern Defectors in South Korea. In: Korea Focus, Vol. 5, No. 3, 31-40 p.

Mártonfi Ferenc (1972): A tiszteletiség kifejezési formáiról a kelet- és délkelet-ázsiai nyelvekben. In: (Telegdi Zsigmond-Szépe György szerk.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VIII. Budapest, 159-180 p.

Osváth Gábor (1989): A koreai személynevek. In: (Balogh Ferenc-Ördög szerk.) Névtudomány és művelődéstörténet, Budapest, 335-339 p.

Osváth Gábor (1995): A kínai írásjegyekkel kapcsolatos dél-koreai vita. In: (Osváth Gábor szerk.) Koreai nyelv és kultúra, 40-52.

Osváth Gábor (1996): A koreai modernizáció és az angol nyelv. In: (Fáyné Péter Emese szerk.) Szakmai Füzetek, Külkereskedelmi Főiskola, Budapest, 265-272.

Park, Francis Y. T. (1991): Speaking Korean I., Seoul, 484. p.

Shim, Chae-gi (1985): Hanguk saram-ui mal-gwa kul (A koreai nyelv és írás), Seoul, 310 p.

Yun, Byong-sok (1993): Hanguk kunhyondaesa-eso Hanguk-kwa Choson-ui hoch'ing (Korea kettős elnevezésének kérdései). In: Hangukhak yongu 5, Seoul, 107-118.