Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osváth Gábor
Mártonfi Ferenc (1945-1991) koreanisztikai munkássága
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I. Az életút

Mártonfi Ferenc 1945 június 13-án, Budapesten született. Az általános iskolában színjeles tanuló volt, már akkor rendkívül sokat olvasott. Középiskolai tanulmányait a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte, a kötelező oroszon kívül olaszt tanult és – fakultatív keretek között – latint és ógörögöt is. Kedvelt latin tanárával, Szathmári Lajossal élete végéig kapcsolatban volt, s ógörög tanárára, Tegyei Imrére is mindig szeretettel emlékezett vissza. A gimnáziumban többek között Dalos Györggyel, Iványi Tamással tanult együtt, az ógörögöt Iványi Tamás társaságában. Életútja kialakulásában meghatározó volt, hogy a gimnáziumban olyan szellemi légkör, olyan baráti társaság vette körül, amely egyre nagyobb szellemi teljesítmény elérésére sarkallta. Negyedik gimnazista korában másfélszáz oldalas tanulmány írt Dalos György költőről, aki maga is még húsz évesnél fiatalabb volt akkor. A tanulmányt beadta az országos középiskolai tanulmányi versenyre, az ott elért helyezés feljogosította arra, hogy felvételi vizsga nélkül kerülhessen be a bölcsészkarra. Dalos György később így vallott a Mártonfi Ferenccel való kapcsolatáról: “Mártonfi Feri úgy is maradt meg bennem, tizennyolc évesen, szemüveges-törékenyen, amint a gimnázium udvarán, a nagyszünetben a mongolok titkos történetét magyarázza. Nem tudom, mennyit tudott valóra váltani terveiből az önpusztító évtizedekben, de sejtem, hogy elvileg soha semmit nem adott fel felőlük.” A költő emlékező sorai Mártonfi Az írástól a versig című poszthumusz tanulmánykötetének 5. oldalán olvasható, a kötetet az egykori jóbarát, Iványi Tamás (az ELTE arab tanszékének oktatója) szerkesztette (lásd bibliográfia). Már gimnazista korában elkezdett a kínai nyelvvel foglalkozni, ebben az Iványi Tamással folytatott baráti vetélkedés játszhatott szerepet: ha Tamás képes egy egzotikus keleti nyelvet, az arabot megtanulni, akkor ő is egy másikat, a kínait. A TIT nyelvtanfolyamán Kecskés Lili volt az első nyelvtanára. Megjegyzendő, hogy akkoriban, a 60-as években a magyar szellemi, kulturális életben valóságos kínai “boom” volt, az érdeklődés rendkívüli mértékben felerősödött Kína iránt. Mártonfi harmadikos gimnazista korától bejárt az egyetem kínai előadásaira, s jövendő tanárai (Csongor Barnabás, Galla Endre és mások) már ekkor megismerkedhettek kiemelkedő szellemi képességeivel. 1963-ban vették fel az ELTE kínai-orosz szakára. Az 1965/66-os tanévben engedélyt kapott, hogy az orosz szakot leadja, s helyette a matematikai nyelvészetet vette fel. A változtatásban minden bizonnyal az játszott döntő szerepet, hogy nem akart russzista lenni, célja a nyelvészet modern irányzataival való megismerkedés és a sinológia volt. Rendkívül szerteágazó nyelvészeti érdeklődését (amely élete végéig megmaradt) egyetemi leckekönyve is tanúsítja. A kötelező tárgyakon kívül igen sok fakultatív tárgyat is felvett, így tibeti, belső-ázsiai, indoeurópai, magyar nyelvtörténeti kurzusokat, amelyeket a téma legkiválóbb hazai szakértői tartottak: Bethlenfalvy Géza, Kara György, Harmatta János, Bárczi Géza és mások.). A kínai mellett japán nyelvi tanulmányokat is folytatott, tanárai Hani Kjoko, Major Gyula voltak. Későbbi megnyilatkozásai szerint nyelvészi pályafutása szempontjából különösen sokat köszönhetett Fónagy Ivánnak, Papp Ferencnek, Petőfi S. Jánosnak, Szépe Györgynek, Telegdi Zsigmondnak. Szakdolgozatában szanszkrit buddhista szövegek kínai átírásával foglalkozott, ezt fejlesztette később bölcsészdoktori értekezéssé is. Terjedelmes angol nyelvű publikáció is született később ebben a témában (Mártonfi 1974-1975).

Elvégezve az egyetemet (1968) kínai ösztöndíjat pályázott meg. Az ösztöndíjat ugyan elnyerte, mégsem utazhatott ki a kínai fél fogadókészségének hiánya miatt; ez a “kulturális forradalom” időszakában megromlott magyar-kínai államközi kapcsolatokra vezethető vissza valószínűleg. Mivel még nem volt állása, úgy döntött, hogy elfogadja a magyar fél részéről kárpótlásként felajánlott észak-koreai ösztöndíjat. A kínai ösztöndíj kudarca volt az első igazán nagy törés életében, hiszen egy sinológus számára nélkülözhetetlen a célországban eltöltött hosszabb-rövidebb idő. Mindazonáltal a koreai tanulmányok mind az ő tudományos pályafutása, mind a hazai koreanisztika kialakulása szempontjából igen jelentős állomásnak bizonyultak: a phenjani Kim Ir Szen Egyetemen eltöltött közel két esztendő alatt (1968-1970) kitűnő koreanistává képezte magát, s ehhez megfelelő alapot jelentett a kínai és japán nyelv és kultúra alapos előzetes ismerete. (Azóta sincs olyan magyar orientalista, aki a Távol-Keletnek ezt a három nyelvét hozzá hasonlóan egyformán magas szinten birtokolná.) Alapos tudása, széleskörű nyelvismerete és megnyerő személyisége kivívta koreai tanárai, a nagykövetség dolgozói és a különböző nemzetiségű dáktársak szeretetét és tiszteletét. Mindazonáltal igen nehezen élte meg az ottani diktatúra mindennapjait, az élet minden aspektusára kiterjedő elnyomás légkörét.

Hazatérve (1970) a szegedi egyetemen dolgozott (Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék). Ezt követően rövid időre az MTA Nyelvtudományi Intézetébe került, majd akadémiai ösztöndíjat kapott, s az ELTE Kínai és Kelet-Ázsiai Tanszékén kezdett tanítani (1972). A 3 éves ösztöndíj lejártakor összes kandidátusi vizsgáját letette, adjunktus lett. A disszertáció címe „A világ írásainak tipológiai vizsgálata” lett volna, de csak a koreai írással foglalkozó rész készült el, amit publikált is (lásd később). Nagy rejtély, hogy a kiválóan felkészült nyelvész miért nem folytatta művét, hiszen szakmai ismertsége, addigi eredményei alapján nem látszott semmi akadálya annak, hogy kiváló dolgozat szülessék, s kedvező bírálói véleményeket kapjon. A válasz valószínűleg személyisége mélyrétegeiben keresendő: a magával és másokkal szemben rendkívül igényes tudóst a “karrierépítés” egyáltalán nem érdekelte, s ennek érdekében a legcsekélyebb kompromisszumra sem volt hajlandó.

A 70-es évek elején részt vett a magyar nyelvtudomány megújulását célul tűző fiatal nyelvészek mozgalmában. A nyelvészkör Szépe György Nyelvtudományi Intézetben levő dolgozószobájában (“13-as szoba”) gyűlt össze, s cserélte ki tapasztalatait az akkor hódító generatív nyelvtudomány megismerése és hazai alkalmazása céljából. A FINYEKÖ (Fiatal Nyelvészek Munkaközössége) tagja volt többek között, Papp Mária, Komlósi András, Radics Katalin, Szabolcsi Anna, É. Kiss Katalin, Kenesei István.

Mártonfi Ferenc a 70-es években több, magas színvonalú dolgozatot publikált, ezek száma a 80-as években lecsökkent. Tudományos tevékenysége hanyatlásában egészségi állapotának romlása játszott fő szerepet. 1989-ben még megérte a diplomáciai kapcsolatok felvételét a Koreai Köztársasággal (Dél-Koreával), amely új távlatokat nyitott meg a hazai koreanisztika számára. Részt vett azon a tárgyaláson, amely az ELTE vezetése és a Korea Research Foundation elnöke között zajlott. Ezt követően indította be koreanisztikai óráit elsősorban az érdeklődő kínai és japán szakos hallgatók számára (tanítványai voltak például a kínai szakos Nagy Réka, Vámos Péter, Miklós Katalin és mások). Sajnos a nemzetközi tudományos kapcsolatokat – elsősorban megromlott egészségi állapota miatt – nem tudta kiépíteni, de az európai koreanisztikai körök számon tartották angol nyelvű publikációit. 1991 nyarán lakásán váratlanul elhunyt. Halálának oka, a halotti jelentés szerint "keringési összeomlás" volt.

Mártonfi Ferencet becsületére, tudósi reputációjára rendkívül kényes embernek írják le tanítványai. Tanárként igen szigorú és igényes volt, de diákjai tudták, hogy elsősorban önmagával szemben ilyen, s csak olyat követel meg másoktól, amit önmagától is. Órái igen gyakran jóval hosszabbra nyúltak az előírt időnél, az is előfordult, hogy vendéglői látogatással végződtek. Legkedvesebb tanítványait a lakására is meghívta; közülük Marosán Lajos jelenleg az ELTE angol tanszékének oktatója, Bognár László (ő színházi rendező lett), Hamar Imre és Bartos Huba a kínai tanszéken dolgozik, s kínai-magyar szótárukat Mártonfi Ferenc emlékének ajánlották (megjelent Budapesten, 1999-ben).

Ha kutatói munkamódszerét egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor az önkizsákmányolás fogalmát használnám. Képes volt egyhuzamban 72 órát dolgozni. Ez természetesen különböző serkentő- és élénkítő szerek nélkül lehetetlen. Napi több csomag erős cigarettát szívott, s jóval több kávét fogyasztott, mint kellett volna. Az általa “szabadalmaztatott” kávékészítési eljárás, amely az “epeszörpöt” eredményezte, abból állt, hogy a kávé lefőzése után hideg víz alá tartotta a kávéfőzőt, s abba visszaszívatta a kávét, majd megint lefőzte újabb adag kávéval. A folyamat többször megismételhető volt. Egy időben pörkölt babszemeket tartott a zsebében, hogy azonnali stimuláló szerként mindig a rendelkezésére állhasson; ezzel megkínálta barátait, ismerőseit is. Munkamódszerében a nappalok és éjszakák egybefolytak, előfordult, hogy egy-egy ilyen intenzív alkotói időszak után felkelni sem volt ereje. Orosz kollégista társai mesélték, hogy idősebb, még a japán időkből való (így szélesebb látókörű és toleránsabb) tanára, amikor konstatálta, hogy diákja ismételten nem jelent meg az órán (csak egy diákja volt, másik magyar nem lévén), leballagott a kollégiumba, ott leült Mártonfi ágya szélére, és megtartotta az órát!

A munkán, a szakirodalom olvasásán kívül egyébre nemigen maradt ideje. Nagyon szerette a komolyzenét, különösen Bach és Bartók vonzotta. Ritkán mulasztotta el Fischer Annie hazai koncertjeit.

 

II. A nyelvész, az orientalista

Mártonfi nyelvészeti kutatómunkáját a rendkívül alapos, sokoldalú felkészültség jellemezte. Érdeklődésének alapvonalai már egyetemi évei alatt kirajzolódtak, több szemináriumi értekezését a 70-es években közzé adta, szinte változtatás nélkül. Ezek között megemlítendő “A kínai szófaj kérdéséhez” (A szófaj mint különös) 1971-ből és a “Vannak-e szófajok a kínai nyelvben?” 1973-ból. Gyakran évekig dolgozott egy-egy dolgozatán, s csak akkor adta ki a kezéből, amikor a lehető legtökéletesebbnek érezte: így maradhatott kéziratban számos írása (lásd bibliográfia). A rutinfeladatnak minősülő lexikonszócikkek, recenziók, lektori jelentések is rendkívüli igényességét mutatják: egyik recenzióján több mint egy évet dolgozott, s végül 24 oldalas, elméleti alapvetéseket tartalmazó cikké fejlesztette (“Fonológia és nyelvszövetségek, avagy a korszerű nyelvészetről”, 1977). Az “Elvetélt ötletek egy magyar-kínai szótár ügyében” (1985) lektori jelentésből vált értékes írássá.

Kutatói egyénisége a klasszika-filológus humanista beállítottságát a modern nyelvészet, a generatív grammatika egzaktabb, természettudományos módszereket is felhasználó látásmódjával egyesítette. Nyelvészeti érdeklődése ennek megfelelően rendkívül széleskörű volt: a fonológiától a mondattanig, az írástudománytól a műelemzésig, stilisztikáig terjedt: sok írása árulkodik arról, hogy a nyelvészeti és irodalmi elemzést szerencsésen tudta egyesíteni (“Tizennégy hajanga. A koreai nyelvű költészet legrégibb fennmaradt darabjai”, 1977). Ő maga így vall erről egyik szakmai önéletrajzában: “I never considered myself a theoretical linguist, or a mathematical linguist, a specialist in applied linguistics or socio-linguistics, or an orientalist, sinologist, koreanist or japanologist, a phonologist, and a researcher engaged in graphemics, etc., or a theoretician or practioner for that matter. I regarded myself to be just a linguist” (idézi Csongor Barnabás: Acta Orient. Hung. XLVI, 1992/93: 371-372.). Mindazonáltal elmondható, hogy – az egzaktságra való törekvés jegyében - elsősorban a fonológia problémái izgatták. Általános nyelvészeti témájú tanulmányainak színvonalát rendkívüli mértékben emelte széleskörű idegennyelv-tudása, valamint az a tény, hogy számos “egzotikus” nyelvben is otthonosan mozgott: kevés olyan európai nyelvész van, aki mind a kínai, mind a koreai és japán nyelvet egyformán magas szinten művelné (Magyarországon Mártonfi volt az egyedüli). Általános nyelvészeti kutatásai közül legidőtállóbbnak a fonológiai automata kidolgozását tartják (Iványi Tamás: Előszó. In: Mártonfi F.: Az írástól a versig. Bp. 1992). Elméletét egy hosszabb tanulmányban (“Fonológiai automata a generatív grammatikában”, 1974) vázolta fel, majd ezt követően több cikkben elmélete gyakorlati alkalmazására mutatott példát (“Jövevényszavak hangalakjának meghatározása fonológiai automatával”, 1978; “Nyelvészet és verscsinálás”, 1980). Mártonfi szerint a fonológia nem pusztán passzív, interpretáló része a grammatikának, amely csak azt önti formába, amit a szintaxis és a szótár kér tőle: “A generatív grammatika felismerte és jogosan hangsúlyozta, hogy a fonológia alávetett és nem autonóm a szintaxishoz képest - részint közvetve, a szótáron keresztül, részint pedig közvetlenül, a szintaktikai felszíni struktúrákra támaszkodva. Ezt hangsúlyozandó viszont nem fordított figyelmet arra, hogy van relatív autonómiája is – a szintaxisból is, szótárból is megmagyarázhatatlan jelenségek (a szótári alapalak alapját, magyarázatát nem adta) –, sőt bizonyos esetekben (elsősorban halandzsa, másodsorban költői nyelv) alkalmilag teljesen autonómmá is válhat. A dolgozatban vázolt modell elsősorban arra törekedett megoldást adni, hogy a fonológia, bár (1) nem úgy van, hogy teljesen autonóm, de (2) relatíve autonóm, s (3) alkalmilag teljesen autonómmá válhat” (Mártonfi 1974: 112-113). Mártonfi elmélete alkalmas az önállósult hangtani jelenségek értelmezésére, és segítségével világossá válik a különbség azok között a hangsorok között, amelyek egy nyelvben elméletileg létezhetnének, jól formáltak (de nem jöttek létre), és azok között, amelyek ellentmondanak a nyelv szabályainak. A korábbi modellek e két nem létező típust nem tudták megkülönböztetni. A fonológiai automata elmélete nagy segítséget nyújthat a verselemzésben vagy a jövevényszavak hangalakjának “megjóslásában”. E témával foglalkozó cikkeiben is szép számmal közöl igen fontos és a lényegre utaló koreai, kínai és japán nyelvi példákat: nem lehet tehát mechanikusan szétválasztani Mártonfi általános nyelvészeti tanulmányait orientalisztikai munkásságától. Nem kizárható az a feltételezés sem, hogy orientalisztikai jártassága, kutatásai irányították figyelmét bizonyos általános nyelvészeti problémákra, amelyek megoldására végül sikeres kísérleteket tett. Abban, hogy a fonológiai automata az ember fonológiai kreatív képességeinek magyarázatára alkalmas elméletté válhatott, bizonyára közrejátszottak Mártonfi koreai és japán nyelvi megfigyelései, azaz annak a ténye, hogy mindkét nyelv onomatopoiiákban a világ leggazdagabb nyelvei közé tartozik, s ezekben a nyelvekben gyakran gyártanak alkalmi és egyéni onomatopoiiákat: “...ezeknek a szavaknak a használata egészen mindennapos, leíró szövegben (írottban is), történet elmondásakor szinte kötelező minden mondatba egy-egy vagy akár több ilyet beletenni. Használatuk – az alkalmilag generált is – jellemző a szinte teljesen iskolázatlanra éppúgy, mint a szépíróra” (Mártonfi 1974: 91). A fonológiai automata és a szótag-generálás gondolatának újszerűsége joggal válthatná ki a nemzetközi tudományos közvélemény figyelmét: ehhez viszont elengedhetetlen volna tanulmányának angol nyelvű közzététele.

 

III. Koreai nyelvvel és irodalommal foglalkozó tanulmányai

Mártonfi közel két éves KNDK-beli tartózkodása során nemcsak nyelvtanulással foglalkozott, hanem tudományos gyűjtőmunkával is; számos későbbi tanulmányának gondolatai már akkor kialakulhattak. Írástudománnyal kapcsolatos érdeklődése ezt megelőzően is megvolt, de ez az érdeklődés minden bizonnyal koreai tanulmányai során mélyült el, hiszen a koreai fonetikus (hangjelölő) írás eredetisége és magas színvonala a világ számos nyelvészének figyelmét felkeltette, s számos tanulmány született róla. A koreai írással (hangul) foglalkozó tanulmányok sorából nemcsak terjedelmével (43 oldal), hanem a megközelítés eredetiségével és az elemzés rendkívül magas színvonalával is kitűnik Mártonfié (“A koreai írás története és szerkezete”, 1974), amely csak azért nem vált ismertté (és elismertté!) nemzetközi koreanisztikai körökben, mert angol nyelvű változata nem íródott meg (ezt talán – több más cikkével együtt – pótolni lehetne, az eltelt évtizedek alatt nem született ilyen eredeti koncepciójú tanulmány!). A megközelítés eredetiségét az adja, hogy elsőként próbálta meg a koreai ábécé grafematikai és fonológiai elemzését párhuzamosan, mégpedig a jakobsoni fonológiai jegyek segítségével: azt vizsgálta, hogy a grafematikai megkülönböztető jegyeknek milyen fonológiai megkülönböztető jegyek felelnek meg. Sajnálatos, hogy tanulmánya végén hiányzik az irodalomjegyzék, így nem tudhatjuk, hogy kutatása során támaszkodott-e, és milyen mértékben másokra (tanulmánya Dr. Fendler Károlynak átadott tiszteletpéldányában a kézzel írott ajánlásban utal erre: “Hivatkozások, bibliográfia szerkesztői instrukciók miatt hiányzik”).

A dolgozat elején a koreai írás kialakulásának történeti folyamatát elemzi. A kínai fogalomírással, s a japán kana szótagírással összevetve kimutatja: a koreai fonetikus ábécé létrejöttében a döntő momentum az volt, hogy a koreai nyelv hangrendszere gyökeresen különbözik mind a kínaiétól, mind a japánétól. Bemutatja az 1443-ban íródott Hunmin csongum ’A nép helyes kiejtésre tanítása’) című művet, amely a királyi rendeletre létrejött új írást ismerteti, azaz kínai nyelven beszámol a király indítékairól, majd tömören meghatározza a betűk hangértékét kínai szópéldák segítségével, s leírja a betűk összekapcsolásának szabályait is. Mártonfi lefordította kínaiból a legfontosabb részeket, s idézi is. Az új írást összeveti a térség egyéb írásaival (kínai írásjegyek, ind sziddham, mongol phagsz-pa, japán kana stb.), majd összegzésként megállapítja: “szinte bizonyos, ha volt is valamilyen írás mintának, ezt összhangba hozták (a mássalhangzók esetében) a hangok artikulációs sajátosságaival: az alapbetűk a hangképző szerveket imitálják a megfelelő hang ejtésekor. A rokon hangok beűinek hasonlósága jellemző az ind írásokra, ha nem is annyira letisztult, lényegre törő formában, mint az új koreai ábécében. (Mártonfi 1974: 116). Megállapítja, hogy a Hunmin csongum 28 betűjéből 8-at alapbetűnek lehet tekinteti, az összes többi ennek a nyolcnak az egyszerű szabályos módosítása. A fonológiai és grafematikai egybevetés során jelöltségi konvenciót vesz figyelembe: azt tekinti egy oppozícióban álló pár jelölt tagjának, mely ritkább, speciálisabb, bonyolultabb, mint a másik, a jelöletlen tag. Az alapmagánhangzó írásjegyek a legegyszerűbb rajzúak (tehát jelöletlenek): pont, vízszintes egyenes, függőleges egyenes. Igen érdekes az a feltételezése, hogy az alapmagánhangzók grafematikai jelöletlensége (az öt másik alapbetűhöz – mássalhangzók – képest) “...azt a nyelvi tényt tükrözheti, hogy minden szótagnak tulajdonsága, hogy tartalmaz magánhangzót, de nem biztos egyúttal, hogy más hangot is tartalmaz” (119. l.). A fonológiai és grafematikai rendszer kölcsönös megfeleltetése során húsz grafematikai jegyről állapítja meg, hogy fonológiai jegynek felel meg, mindazonáltal “a fonológiai és grafematikai jegyek részlegesen és nem mindig kölcsönösen egyértelműen felelnek meg egymásnak” (130. l.). Néhány jellemző és fontos fonológiai és grafematikai párhuzama:

egyenes vonal: nem egyenes vonal (pont) ŕ felső nyelvállású: nem felső nyelvállású

vízszintes: nem vízszintes ŕ hátulképzett: nem hátulképzett

ajakkerekítéses: nem ajakkerekítéses

egyenes és pont: nem egyenes és pont ŕ magánhangzós: nem magánhangzós

A mássalhangzó írásjegyek öt alapbetűje közül egyediségével elkülönül egy körforma (O), amely egy gégezárhangot jelölt (az összes többi betű – a kínai írásjegyekhez hasonlóan – nem tartalmaz körformát, csak szögletes vonást, valamint pontot: ez utóbbi később az ecsettel történő írás során rövid vonásként realizálódott. Mártonfi feltevése szerint e betű egyedi megformáltsága “...tükrözheti az a tényt (amelyet a koreaiak írásuk létrehozásakor nem tudhattak tudatosan), hogy a tőle jelölt gégezárhang sem valódi mássalhangzó (C), sem valódi magánhangzó (V), hanem mai terminológiával élve: siklóhang (G)” (119. l.). Ezt a hármas felosztást a fonológiai és grafematikai jegyek megfeleltetésével így érzékelteti:

fonológiai jegyek

C

V

G

grafematikai jegyek

(1) mássalhangzós

+

-

-

összetett (komplex)

(2) magánhangzós

+

-

egyenes vagy pont (alapelem)

(2') siklóhang

-

+

kör

Tanulmánya utolsó harmadában (136-146. l.) a koreai írás magasabb szerveződéseit (a szótagokat és szavakat) vizsgálja, megállapítja, hogy – valószínűleg a kínai írás hatására – a koreai írásban igen nagy szerepet játszik a szótag szerkezete (a betűket ezért nemcsak egymás mellé, hanem egymás alá, illetve fölé is kell írni meghatározott szabályok szerint); továbbá minden szótag jelöli a lehető legáltalánosabb szótagszerkezetet (ez is minden bizonnyal kínai hatásra alakult így): a zöngés gégezárhanggal (körforma) ki kell jelölni a mássalhangzók lehetséges helyét még akkor is, ha azok ténylegesen nincsenek jelen a szótagban (ma már csak a hiányzó szótagkezdő mássalhangzót jelölik így, a hiányzó szótagzáró mássalhangzót nem). Szemiotikai jellegű megállapításokat is tesz, megállapítja, hogy “...a koreai mássalhangzós alapbetűk a hangképző szerveknek, mint hangra utaló indexikus jeleknek az ikonjai” (138. l.). Az öt alapbetűt alapul vevő összetett betűk (feszességet vagy hehezetességet jelölnek) összetett jelek: egyszerre találhatók meg bennük az ikonikus és a szimbolikus mozzanatok (a kifelé pont például arra utal szimbolikusan, hogy hehezetesen kell ejteni bizonyos mássalhangzókat). Tanulmánya végén ismerteti a koreai írás XV. századot követő fejlődését, az írás elterjesztésére hivatott reformmozgalmakat, Észak- és Dél-Korea mai eltérő gyakorlatát.

A koreai írással kapcsolatos kutatásához szervesen illeszkedik a régi koreai irodalom 14 versét bemutató dolgozata; a verseket le is fordította (Tizennégy hjangga. A koreai költészet legrégibb fennmaradt darabjai, 1977). A Keletkutatásban megjelent tanulmánya a legelső, koreai irodalommal foglalkozó tudományos dolgozat hazánkban. Gyakorló sinológusként a figyelmét az keltette fel, hogy a koreai nyelvnek ezeket a legelső nyelvemlékeit (amelyek egy kínai nyelvű, 13. századi krónikában maradtak fenn) hjangcshal-írással jegyezték le, s ez az írás a kínai írásjegyeket használta (meglehetősen tökéletlenül, azaz nehezen megfejthetően) a koreai nyelvű irodalmi szöveg megörökítésére. Nyelvészeti szempontból az a megállapítása érdemel figyelmet, hogy a laza ütemes, rímtelen koreai verselés (és természetszerűleg minden más prozódia is) a nyelv fonológiai, alak- és mondattani szerkezetéből vezethető le.

Mártonfi irodalmi ténykedésének ismertetése meghaladná e dolgozat kereteit, annyit mégis szükséges megemlítenünk, hogy a Világirodalmi Lexikonban a koreai és japán irodalom tárgykörében megjelent címszavai, miniesszéi a lexikonírás csúcsteljesítményei sorába tartoznak, annak a példái, hogyan lehet kevés helyen a maximális információt összetömörítve szakembernek és laikusnak egyaránt élvezetes olvasmányt nyújtani egyszerű, világos ugyanakkor rendkívül szakszerű stílusban.

Az Acta Oreientaliában megjelent két angol nyelvű tanulmánya a koreai nyelv történetével foglalkozik. Az On Sino-Korean Finals című (1972) a koreai nyelv kínai eredetű (simo-koreai) szótagmorfémái XV. századi állapotának történeti fonológiai elemzését adja, megállapítva és felsorolva a sino-koreai szótagmorfémák ókínai nyelvi megfelelőit (535 szótagot vet össze). Elemzésének alapjául az egyik legrégibb és legbecsesebb koreai nyelvemlék szolgált, amely az 1443-ban kreált új ábécével lejegyzett első prózai irodalmi alkotás, a címe: Vol-in-szok-po (“Sákjamuni fényességes élete’ 1459). A mű igen fontos forrás nemcsak a korabeli koreai szavak, hanem a sino-koreai szótagmorfémák kiejtésének rekonstruálása szempontjából is. Ennek oka az, hogy noha a mű vegyesírással íródott (az eredeti koreai szavakat az új fonetikus írással, a sino-koreaiakat kínai írásjegyekkel írták), a kínai írásjegyek alá igen gyakran írták oda (az olvasás könnyítése céljából) koreai betűkkel a sino-koreai kiejtést. Ez a klasszikus prózai mű nyelvészeti szempontból igen értékes előszót is tartalmaz (Sze-dzsong-o-dze-hun-min-csong-um ‘A Szedzsong király által összeállított Hunmin csongum’), amely az új ábécé használati szabályait összegzi, s Mártonfi elemzésében is igen fontos szerepet játszik. Műve úttörő jelentőségét az biztosítja, hogy minden bizonnyal elsőként vetette egybe a XVI. századi sino-korai kiejtést a kínai nyelv tibeti írással lejegyzett változatával, s megállapítja, hogy a kínai tibeti írással lejegyzett nyelvjárásának és a sino-korainak a kiejtése nagyon hasonló (90. l.); a jelenség valószínű okait nem részletezi. A Mártonfitól használt tibeti írású szöveg forrása magyar mű (B. Csongor, Some Chinese Texts in Tibetan Script from Tun-Huang: Acta Orient. Hung. X. 97-140.).

Fenti tanulmányának szerves folytatása On Some Problems of a Generative Phonology of Middle Sino-Korean című dolgozata (1973), amely a modern fonológiai elemzés eszközeivel vizsgálja a XV. századi sino-koreai szótagmorfémák kiejtésének fejlődési folyamatát az ókínai kiejtés tükrében. Mindkét művének címe fellelhető egy francia kiadású koreai nyelvészeti bibliográfiában (A.Lucas, Linguistique Coréenne. Collége du France: Paris, 1989. 50. l.), hasonlóan két magyar nyelvű tanulmányhoz (98, 133. l.), amelyek a koreai nyelvtan két egymással összefüggő (az európai nyelvektől lényegesen eltérő) nagyon érdekes sajátosságával, a személy-kategóriával és tiszteletadás nyelvi kifejezési formáival foglalkoznak. A személy-fogalom helye és szerepe a koreaiban című dolgozata szegedi tartózkodásának idején született (Mártonfi 1971-72). Közismert tény, hogy a kelet-ázsiai nyelvekben nincs személyragozás annak ellenére, hogy közülük a koreai és a japán agglutináló nyelvként rendkívül gazdag ragrendszerrel bír, az ige is ragozható. Joggal adódik a kérdés: egy ilyen felépítésű nyelvben milyen szerepet játszik a személy-kategória, másként megfogalmazva a nyelv és a nyelven kívüli valóság milyen viszonyban van egymással? Mártonfi megállapítja, hogy a koreai analitikus és szintetikus szemléletű grammatikában, annak szabályaiban előfordul a személy, tehát ilyen értelemben a koreaiban is létezik ez a kategória, de nem önállósult, csak perifériális helyet foglal el, s az alábbi tényezők függvényeként létezik:

a) a külső valóság (személyes névmások);

b) a beszédgyakorlat szociális-pragmatikus vonatkozásai (tiszteletiség, amely behatolt a lexikába, morfológiába, szintaxisba);

c) egyéb grammatikai eszközök (vocativus, igeidő, igemód, igeképzés).

Tanulmánya összefoglalásaként azt a következtetés vonja le, hogy “....a külső valóságból közvetlenül vagy a grammatikán keresztül közvetve behatolhat a személy fogalma akkor is, ha a nyelvi rendszerben egyébként nem fejlődött ki” (108. l.). Dolgozata legérdekesebb részében a (c)-ről szólván megállapítja, hogy az európai nyelvek “személyben” gondolkodnak, a koreai ezzel ellentétesen a beszélő és a hallgató relációjában, a kommunikáció közvetlen valóságában. Tétele megvilágítására az angol és a koreai jövő idejű paradigmákat állítja szembe egymással (az angol partikulának a koreaiban infixum felel meg; a koreai szórend nem változik):

I shall; shall I?

na (nm.)

-kess-;

-kess-?

You will; will you?

no (nm.)

-lkos-;

-kess-?

He will; will he?

ku (nm.)

-lkos-;

-lkos-?

Az angol ragozás személyre koncentrál, a koreai a beszélő és hallgató kapcsolatára: a koreai kérdező “előre gondolkodik,” mintegy “szájába adja” a válaszolónak (a most hallgatónak, a majd beszélőnek) a majdani jó felelethez szükséges ragot (ezért tér el a koreai második személyben az állító és kérdő alak). Mártonfi a fentiekből vezeti le a koreai ún. “szenzitív igék és melléknevek” ragozását is ( a koreaiban és a japánban az ige és melléknév alaktani viselkedése egyébként nagyon hasonló!). A fentiekben tárgyalt jövő idejű igeragozási paradigmához hasonlóan ábrázolja az aphuta (‘fáj’, a koreaiban melléknév, tulajdonképpen valami olyasmit jelenthet, hogy ‘fájós’, ‘fájdalmas’) ragozását: a melléknévi alakok csak kijelentő módban az 1. személyben, kérdő módban az 1. és 2. személyben használatosak, egyéb esetben igét (vastagon szedve) kell képezni belőlük:

1. személy: aphuta; aphunya?

2. személy: apha-hanta; aphunya?

3. személy: apha-hanta; apha-hanunya?

A problémakör szorosan összefügg a modalitással, amely kategóriát a koreai rendkívül kifinomult nyelvi eszközökkel képes kifejezni; jelen esetben a szóképzéssel. Mártonfi a következő parafrázissal érzékelteti a modalitás jelenlétét az aphuta ragozása során: én kijelentem neked, hogy én érzem, hogy nekem fáj (első személy); Én kijelentem neked, hogy én gondolom/hallottam hogy neked fáj (második személy) stb. Ez utóbbi alak (apha-hanta) az aphuta melléknév tövéből (apha-) valamint a hata (‘csinál’, ‘mond’, ‘beszél’) ige mondatzáró alakjából tevődik össze, megközelítő jelentése: 'betegnek mondják / betegnek gondolom'. Összefoglalva: a szándékot kifejező jövő idő ragozása megegyezik a szenzitív igék, melléknevek (fáj, örül, szeret, utál, szégyell, irígyel stb.) ragozásával; a beszélő csak a saját nevében mer nyilatkozni, a hallgató vagy egy harmadik személy szándékáról csak közvetetten, „hallomásból”.

Észak-Koreából történő hazatérése után nem sokkal tette közzé “A tiszteletiség kifejezési formáiról a kelet-délkelet-ázsiai nyelvekben (A koreai verbum finitum szociolingvisztikai vonatkozásai)” című dolgozatát (1972), amelynek az anyagát Phenjanban gyűjtötte össze; kedvelt idősebb tanárával folytatott, e témával kapcsolatos ottani konzultációra is hivatkozik (176. l.). Második feleségének szóbeli közlése szerint e cikk megírásával adta ki magából az ottani két év során felgyülemlett pszichés feszültséget, s állt nemes szellemi bosszút az ottani politikai, ideológiai berendezkedésen: maró iróniával szól, ahol csak teheti, az észak-koreai nyelvezet – ma már ki lehet mondani – orwelli jellegzetességeiről (165., 171., 178-179. l.). Dolgozata, amely a modern nyelvtudomány elemzési módszereinek elmélyült, alapos ismeretéről tanúskodik, a magyar szociolingvisztikai irodalom egyik legkiválóbb alkotása, valamennyi magyar kiadású szociolingvisztikai alapmű bibliográfiájában szerepel (Wardhaugh: Szociolingvisztika. Osiris: Budapest, 1995. 357. l.; Kiss Jenő: Társadalom és nyelv, Budapest, 1995. 303. l.).

Vizsgálódásában abból indul ki, hogy a nyelvi közlés során a közlemény közvetlen denonatív lényegétől függetlenül “mellékes”, konkomitáns információk cseréjéről is szó van, s ez utóbbiak sorában megemlíti a beszélő és hallgató tiszteleti viszonyulását jelölő nyelvi formákat is. A konkomitáns nyelvi információk kifejezése szempontjából az európai nyelvek lényegesen eltérnek a kelet- és délkelet-ázsiai nyelvektől. Ez utóbbi nyelvek genetikailag és tipológiailag különbözők, mégis számos közös vonásuk alakult ki: emocionalitást és tiszteletet kifejező nyelvi formákban való gazdagságukat egyrészt a földműves kultúrával (159. l.), másrészt a patriarchális, konfuciánus ideológiával magyarázza (160. l.). Az elemzés során elsősorban koreai nyelvi példákat idéz. Megállapítja, hogy az európai nyelvhasználattal szemben az érintett nyelvekben a beszédetikett szempontjából a tiszteleti forma használata sokkal kötelezőbb érvényű, s a hallgatóval szembeni tiszteleti viszonyulást minden mondatban érzékeltetnünk kell (az Esik az eső típusú mondatok e szabály értelmében a koreaiban vagy a japánban többféleképpen mondhatók). Felsorolja a koreai nyelv tisztelet kifejezésére alkalmas nyelvi eszközeit (szinonimapárok, képzők, igevonzat-alternációk, az ige és melléknév mondatzáró végződései), s tanulmánya központi részében az ige (verbum finitum) mondatzáró végződéseit elemzi tüzetesebben (az SOV alapszórendű koreaiban és japánban a verbum finitum mindig a mondat legvégén áll, s e pozícióját toldalékkal jelzi). Az igének (idesorolható a melléknév is, hiszen az a kínaihoz és japánhoz hasonlóan az ige alosztálya) tiszteleti szempontból három toldalékcsoportját különíti el:

tiszt1 (-sap-; saop- tiszteleti infixum segítségével, régies, ma már ritkán, többnyire az egyházi nyelvben használt alak): a beszélő alázatos voltát, azaz a hallgató magasabb pozícióját fejezi ki a beszélővel szemben.

tiszt2 (-si- infixum): szintén egyetlen bináris oppozíciót alkot, ha élek vele, a (2. vagy 3. személyű) alanyt megtisztelem, magam fölé helyezem.

tiszt3 (mondatzáró végződések): igen bonyolult rendszert képeznek, “...mint egységes egészek fejeznek ki aspektusokat, egyéb modalitásokat, esetleg még (az aspektus keretén belül) további igeidő-vonatkozásokat, a beszélő különböző emócióit (felkiáltás, dicsekvés, szívélyesség stb.), s velük bizonyos korrelációban tiszeletiséget” (166. l.). Megjegyzendő, hogy e csoport végződései az előzővel ellentétben csak a 2. személyű alannyal kapcsolatban fejeznek ki tiszteleti viszonyulást.

A verbum finitum mondatzáró ragjait hat fő tiszteleti csoportba sorolja a koreai nyelvészek egységes álláspontjával összhangban (az egyes tiszteleti csoportok elnevezésére a ha- tövű hata ‘csinál’ ige felszólító módú alakját használják, mivel ez keverhető össze legkevésbé egyéb igeformákkal): 1. hasipsio;2. hayo; 3. hao; 4. hake; 5. hala, 6. ha (az udvariasság foka a hosszúsággal egyenes arányban nő). Ezt követően megkülönböztető jegyek segítségével részletesen elemzi a hat csoport indicativusi, imperativusi, interrogativusi és adhortativusi ragjait. A koreai verbum finitum ragjainak megkülönböztető jegyekkel történő mátrixos elemzése Mártonfi leleménye, a lábjegyzetben (166. l.) utal arra, hogy ezeket kísérleti jelleggel fogalmazta meg és nem véli őket véglegesnek. Az 1. tiszteleti fokozat kijelentő módot kifejező ragjait további két csoportra osztotta: [- modalitás], [+ modalitás], és a következő megkülönböztető jegyekkel dolgozott: régies, hangsúlyos, írott, ünnepélyesség, beszélt, szerénység, tisztelet, ima. A 4. csoportnál ezeket még kiegészítette a következőkkel: ígéret, felkiáltás, gúny, férfias, barátságosság; a 6. csoport esetében: meglepődés, nemtörődömség, befejezetlen mondat, bírálat, ellenkezés, túlzás, fontolgatás, didaktikus, hallomás stb. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a kommunikáció során az egyes tiszteleti alakok használatában bizonyos ingadozás figyelhető meg (176. l.), másrészt az egyes, főleg beszélt nyelvi, tájnyelvből kölcsönzött vagy régies ragok besorolását, megkülönböztető jegyeit illetően eltér a különböző szakértők véleménye (177. l.). Mivel Mártonfi cikke 1972-ből származik, természetszerűleg csak igen korlátozottan vehette figyelembe – érthető okokból – a dél-koreai szakirodalmat, másrészt – ahogy dél-koreai dolgozatokból kiderül – az eltelt negyedszázad alatt a tiszteleti formák használatában történtek bizonyos változások, s ezek – főleg a fiatalok nyelvhasználatában – egyértelműen az egyszerűsödés irányába mutatnak. Külön tanulmány tárgya lehetne, – kár, hogy Mártonfi Ferenc ezt a tanulmányt már nem tudja megírni – a két Korea nyelvhasználatának összehasonlítása e kategóriája szempontjából. Már ő is utalt arra dolgozat legvégén (az észak-koreai nyelvpolitikára célozva): “Pultr feltevése (...), hogy a tiszteletiség fontos szerepe az utóbbi időben csökkenőben, sőt kihalóban van, tévesnek tűnik” (178. l.). Az eltelt 30 év változásainak legfőbb irányát illetően a következő hipotézis alkotható. A tiszteletiség fontos szerepe a nyelvi etikett szempontjából nem szűnt meg, ugyanakkor mindkét Koreában e formák sztenderdizálódása tapasztalható az írott, hivatalos nyelvhasználatban (az egyház nyelvében rögzültek bizonyos ragok, amelyek a nyelvhasználat egyéb színterein már nem fordulnak elő). A magánéletben, a családtagok, az ellenkező neműek egymás közti viszonyában a demokratizálódás kifejezőjeként sok helyütt olyan beszédszintet használnak, amely az európai tegezésnek felel meg, elsősorban Dél-Koreában, a városi lakosság körében (a rohamos urbanizáció eredményeképpen a városi lakosság aránya már 78%!). Ez utóbbi megállapítás elsősorban a fiatalabbakra és a középnemzedék tagjaira jellemző. A formai sztenderdizálás az egyszerűsödésben is megfigyelhető: a korábbi hat beszédszint (beszédstílus) helyett ma már csak négy használatos (a 3., 4. típus van erősen visszaszorulóban). Ez a változás a külföldieknek írott nyelvkönyvekben is tapasztalható: a korábbi hat helyett az említett négy beszédszintet tanítják.

Mártonfi Ferenc helye, jelentősége a magyarországi koreanisztika megalapozásában megkérdőjelezhetetlen. Tanulmányai nélkülözhetetlen forrásművek a további kutatás számára nemcsak tudományos értékük miatt, hanem azért is, mert írásaiban – kérdéseket megfogalmazva – gyakran jelöl meg tanulmányozásra érdemes témákat, problémaköröket. Nyelvtudósi munkássága intellektuális inspirációkat, legendás személyisége pedig emocionális indíttatást adhat az arra érdemes fiataloknak.

 

Mártonfi Ferenc írásainak bibliográfiája

(Összeállította: Iványi Tamás)

(1971) “A kínai szófaj kérdéséhez (A szófaj mint különös)”, Magyar Filozófiai Szemle XV, (1-2), pp. 242-257.

(1972) “A tiszteletiség kifejezési formáiról a kelet- és délkelet-ázsiai nyelvekben (A koreai verbum finitum szociolingvisztikai vonatkozásai)”, Általános Nyelvészeti Tanulmányok VIII, pp. 159-180.

(1972) “A személy-fogalom helye és szerepe a koreaiban”, Néprajz és Nyelvtudomány XV-XV, pp. 101-108.

(1972) “On Sino-Korean Finals”, Acta Orientalia Hungarica XXV (1-3), pp. 83-99.

(1972) “Topic-Comment Analysis in Chinese” felolvasva: Comference on Mathematical and Computational Linguistics, Prague (Kéziratban).

(1973) “On Some Problems of a Generative Phonology of Middle Sino-Korean”, Acta Orientalia Hungarica XXVI (2-3), pp. 299-307.

(1973) “Vannak-e szófajok a kínai nyelvben?”, Nyelvtudományi Közlemények LXXV, pp. 177-203.

(1973) “Az 'r' és 'l' hang helye, különös tekintettel a kelet-ázsiai nyelvekre”, felolvasva a Szegedi Interdiszciplináris Fonetikai “r-l” Hang Konferencián. (Kéziratban.)

(1974) “A koreai írás rendszere és története”, Keletkutatás 1973, pp. 113-146.

(1974) “A fonológia kreatív alkotórésze (Fonológiai automata a generatív grammatikában)”, Általános Nyelvészeti Tanulmányok X, pp. 83-114.

(1974) “Nyelvészeti megjegyzések a beszédérthetőségi vizsgálatokhoz”, Kép- és Hangtechnika XX (4), pp. 109-112 és p. 124.

(1974) “Yi-ching’s Buddhist Sanskrit-Chinese Glossary: A Source for T’ang Phonology (part two)”, Acta Oreientalia Hungarica XXIX (1), pp. 15-53.

(1975) “Yi-ching’s Buddhist Sanskrit-Chinese Glassary: A source for T’ang Phonology (part two)”, Acta Oreientalia Hungarica XXIX (2), pp. 225-246.

(1975) “Generatív nyelvelmélet”, Világirodalmi lexikon III., pp. 484-489. (társszerző: Szépe György).

(1975) “A rögzített nyelv – az írás”, Minerva Nagy Képes Enciklopédia: Település, városiasodás, az emberi kommunikáció, pp. 254-272. Budapest.

(1977) “Tizennégy hjangga (A koreai nyelvű költészet legrégebbi fennmaradt darabjai)”, Keletkutatás 1976/77, pp. 21-34.

(1977) “On Conceptions of ‘Parts of Speech’ in Chinese and Generative Grammar (Parts of Speech to be Buried)”, Acta Orientalia Hungarica XXXI (3), pp.. 279-310.

(1977) “Fonológia és nyelvszövetségek, avagy a korszerű nyelvészetről (Recenzió és esszé)”, Nyelvtudományi Közlemények LXXIX (1-2), pp. 399-423.

(1978) Előhang három tételben (Előszótervezet a Fiatal Nyelvészek Munkaközössége által írt Segédkönyv a középiskolai nyelvoktatáshoz c. kötethez). (Kéziratban).

(1978) “Jövevényszavak hangalakjának meghatározása fonológiai automatával”, Általános Nyelvészeti Tanulmányok XII, pp. 185-220.

(1979) “”Koreai irodalom. Korai irodalmi formák”, (Király István szerk.): Világirodalmi Lexikon Bp. pp. 571-577. (egyéb, koreai és japán irodalommal foglalkozó szócikkeinek száma több tucat e műben)

(1980) “Nyelvészet és verscsinálás”, Ismétlődés a művészetben: Opus, Irodalomelméleti Tanulmányok 5. (szerk. Horváth Iván és Veress András) pp. 191-243. Budapest.

(1981) “Koreai nyelv”, (Ligeti Lajos szerk.): Keleti nevek magyar helyesírása, pp. 483-498. Budapest.

(1984) “Két jel viszonya – nyelvi jeleken és írásjegyeken példázva”, Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIV.

(1985) “Elvetélt ötletek egy magyar-kínai szótár ügyében”, Kína kultúrája Magyarországon, Történelem és Kultúra 2. köt., szerk. Ferenczy Mária. pp. 65-74. Budapest.

(1992) “Az írástól a versig”. Összegyűjtött tanulmányok (Iványi Tamás szerk.). Kőrösi Csoma Társaság: Budapest.

 

Mártonfi Ferenc fordításai

(1973) André Martinet: A nyelvfejlődés kutatásának szempontjai, (Szépe György szerk.): A nyelvtudomány ma. pp. 345-392. Budapest.

(1975) Samuel R. Martin: A beszéd szintjei Japánban és Koreában, (Pap Mária - Szépe György szerk.): Társadalom és nyelv, pp. 339-358. Budapest.

(1975) Roger Brown-Albert Gilman: A hatalom és szolidaritás névmásai, (Pap Mária - Szépe György szerk.): Társadalom és nyelv, pp. 359-388. Budapest.

 

The works of F. Mártonfi in the field of Korean Studies in Hungary

(Summary)

Ferenc Martonfi (1945-1991), the late professor of the Department of Chinese and Far-Eastern Studies at the Budapest University (ELTE), was an outstanding personality who made the first steps in the field of Korean linguistics and teaching Korean in Hungary. He learned Chinese and general linguistics at the Budapest University and also studied Japanese. Due to the worsened relationship between Hungary and China in the period of the so called Chinese “cultural revolution”, he was not able to get permission from the Chinese side to study in Beijing. By way of compensation he was awarded a two-year Korean scholarship by the Hungarian side (1968-1970). It is in this way that he became an excellent researcher of the Korean language. After returning from Korea he published several papers on Korean grammar and literature. In his work entitled The History and Structure of Korean Writing (1974, in Hungarian, 43 pages) he tried to find a relationship between the phonological and graphemic features (the shape of letters) of Korean script with the help of Jakobson’s method. His paper, Fourteen Hyangas: The Oldest Pieces of the Korean Poetry (1977, in Hungarian), deals with the problems of the idu (hyangch’al) writing which adapted Chinese characters to record native Korean words. He also translated these poems into Hungarian and analysed the rules of Korean prosody and its relationship with the phonological and grammatical features of Korean.

His two papers published in English deal with the history of Korean (On Sino-Korean Finals, 1972; On Some Problems of a Generative Phonology of Middle Sino-Korean, 1973). Among other things, he compared the 15th century Sino-Korean syllables recorded in the Se-jong-o-je-hun-min-chong-um with a Chinese dialect recorded in Tibetan script. He also found the traces of the notion of “person” in Korean (The Place and Role of the notion “Person” in Korean, 1971-72. In Hungarian). The different forms of active and descriptive verbs can express the person which is similar to the European-type conjugation (the future tense of the verb kada ‘to go’): ka-ges-sumnida (first person), ka-lgos-imnida (second and third person). The so called sensitive verbs follow this rule, too: aphuta (first person), apha-hada (second and third person) ‘to feel pain’. According to Martonfi the reason of this phenomenon is the importance of modality in Korean. His paper The Sociolinguistic Features of the Korean Verb (1972, in Hungarian) is considered one of the best Hungarian works concerning the sociolinguistics. He analysed the endings of the Korean verbum finitum with the help of matrixes. In this paper he also dealt with the Orwellian features of the North Korean language usage.

The place made by of the late professor Martonfi in laying the foundations for Korean studies in Hungary is very important. His academic achievements and his legendary personality will give ideas and impetus for the next generations of Koreanists in our country.