Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Miért rövid a fürj farka?

Egyszer régen a csíkos-tarka szarka egy ágas-bogas fán ült fészkén békén-boldogan és három tojást tojt. Egy nap a furfangos róka érkezett nagy trappolással a szarka fájához és így szólt a csíkos-tarka szarkához:
- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Adj nekem egyet a tojásaidból! A szarka elgondolkodott, majd így válaszolt:
- Nemrég tojtam három gyönyörű tojásomat, miért adnék belőle?
A róka erre megharagudott, és magas hangon ezt kiabálta:
- Ha nem adsz a tojásaidból, akkor én:

Bozótosból porvihart kavarva érkezem
Fűzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A szikla felől vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm
Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.

A szarka ezt meghallotta, elgondolkodott, nagyon megijedt, de mit volt mit tenni, odaadott egyet a tojásokból. Két tojását álomba ringatta, ő pedig erőtlenül, sírva feküdt fészkén. Másnap ismét jött a róka:
- Hé! Sádzgaj! Sádzgaj! Add nekem az egyik tojásodat! - kiabálta.
- Már csak két kis tojásom maradt, hogyan adhatnék neked belőle? - mondta a szarka, mire a róka ismét nagy hanggal így kiabált:

Bozótosból porvihart kavarva érkezem
Fűzfádat tövestül kiöklelem
Rissz-rossz, töredezett tojásaidat megeszem
A sziklától vágtatva jövök
Szilfádat kettétöröm
Töredezett, rissz-rossz tojásaidat megeszem.

A szarka szenvedett nagyon, de nem tudott mit tenni, odaadta egyikét a rókának a két megmaradt tojásából. Egyetlen egy tojása maradt már csak, búsulva-bánkódva sírt, mi lesz akkor, ha még egyszer eljön a róka, amikor egyszer csak a fürj röppent oda és azt kérdezte:
- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Miért sírsz?
- A rossz, tolvaj róka eljött és megette két tojásomat, holnap újra eljön és attól félek, hogy megeszi magnak maradt utolsó tojásomat is! - sírta a szarka.
- Sádzgaj anyó! Sádzgaj anyó! Emiatt ne szenvedj! Ha újra eljön a róka ezt kérdezd tőle:

Bozótosból porvihart kavarva érkezel,
Szürke lovad hol van?
Fűzfát tövestül kiöklelő,
Szarvad hol van?
Szikla felől vágtatva jössz,
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörő
Szarvad hol van?

Azt, hogy ki tanított erre, ne mondd el neki! - mondta a fürj és elrepült. Másnap jött is sietve a róka és kiabált felfelé a fára:
- Hé, szarka, szarka! Adj egyet a tojásaidból!
A szarka így válaszolt:

A tojásaimból nem adok!
Bozótosból porvihart kavarva érkezel,
Szürke lovad hol van?
Fűzfát tövestül kiöklelő,
Szarvad hol van?
Szikla felől vágtatva jössz
Fekete farkú fakó lovad hol van?
Szilfát kettétörő
Szarvad hol van?

Azt nem mondta el, hogy ki tanította így ki. Másnap a róka visszatért a fához és azt kérdezte a szarkától:
- Ki tanított arra, hogy így válaszolj nekem?
- A fürj - válaszolta a szarka.
A róka, szimatolva, keresve szaladgált sok-sok napon át a füzesben, hogy megfogja és megegye a fürjet, míg egyszer csak a bokorban elkapta. Amíg a szájában tartotta, a fürj így szólt:
- Róka úr! Róka úr! Ha meg akarsz enni, hát egyél! De azt tudnod kell, hogy az erényes állatok úgy esznek, hogy szép, nagyra nyitott szájjal hamm-hamm rágnak, az erény nélküli, rossz állatok pedig csak nyimmegve-nyammogva csámcsognak. A róka, miközben a fürj a szájában vergődött, elgondolkodott a hallottakon és megörült, hogy ő az erényes állatok közé tartozik. Nagyra nyitotta a száját, hogy jó nagyot harapjon a fürjből, de a fürj huss kirepült a róka pofájából. A róka a madár után kapott, de csak
a farka végét tudta leharapni. Így lett a bölcs és bátor fürjnek rövid a farka.

Az ásólúd

Egy aszkéta láma élt a sziklák közt. Egyszer egy bűnös, halandó vadász arrafelé járván hegyi juhra vadászott. Ahogy meglőtt egy vemhes anyajuhot, az megugrott, és hirtelen kiesett belőle a báránya, és mindkettő meghalt. Ezen a vadász nagyon-nagyon bánkódott. Hosszú, fekete puskáját kettétörte egy sziklán, és egy sziklacsúcsra hágott, hogy onnan magát levetve meghaljon. Ám nem esett le, hanem szépen emelkedett egyre feljebb s feljebb az ég felé. Az aszkéta láma is látta a gyarló vadász égberagadását, és így gondolkodott:
- Ha ez a gyarló az égbe ragadtatott, velem miért ne történhetne meg? - Ezzel ő is leugrott a szikla tetejéről. Azonban nem emelkedett sehova, hanem beleesett az alant hullámzó tóba, és ásólúddá változott.
Az ásólúd sárgás-pirosas színét azért kapta, mert előző életében lámaként is ilyen színű ruhát kapott.

A pelikán

Garuda kán egyszer egy kegyetlen, veszett démonasszonynyal élt együtt. Egy alkalommal az asszonya így szólt a kánhoz:
-Emeljünk tornyot a madarak csőréből.
A kánnak tetszett a dolog, ezért megparancsolta, hogy gyűjtsenek össze minden madarat. Amikor ezt így megcselekedték, átszurkálták a csőrüket, és készültek levágni, de a pelikánnak hiába üzentek háromszor is, az csak nem akart eljönni. Végül aztán, az utolsó nap késve megérkezett. Az asszonya mikor meglátta, mérgében megparancsolta, hogy a nap járásával ellentétes irányba háromszor tekerjék meg a pelikán nyakát. De végül is csak egyszer csavarták meg, ezért van a pelikánnak olyan furcsán lehajló nyaka.

Miért mondja azt a kacsa, hogy háp-háp?

Nagyon régen Buddha, az élőlényeknek szerveket osztott szét. A kacsának egy hatalmas nemiszervet adott. A kacsa ezt meglátva azt mondta: háp-háp, s eltelve büszke örömmel, szerette ezt a nagy nemiszervet. Ez időtől kezdve a kacsa büszkén mondja háp-háp, és a nagy nemiszerv miatt jár így, totyogva.

Miért kesereg búgva a galamb, és miért csiripel a veréb?

A galamb és a veréb Tibet felé repültek. Tibet határán leültek egy jurta tetejére, hogy megpihenjenek. Egy kicsit üldögéltek, pihentek, s már készültek volna továbbrepülni, amikor a jurtában felhangzott egy jajgató-kesergő női hang.
A galamb így szólt:
- Ezt az embert istápolni kéne.
Mire a veréb:
- Nincs rá időm. Sietek, hogy megnézzem, hogy élnek, imádkoznak a tibeti lámák.
S huss, a veréb továbbrepült. A galamb pedig ott maradt a beteg asszonyt vigyázni.
A veréb megérkezett Tibetbe. Egy kolostor tetején építette fel ideiglenes fészkét és figyelte, hogyan imádkoznak a lámák.
Egy hónap múltán a galamb és a veréb ismét találkoztak: kinyitották a szájukat, beszéltek egymáshoz, de nem értették egymás szavát. Hogy miért? Azért, mert a galamb, amikor megszólalt, mindig azt búgta, hogy "uhú, uhú", míg a veréb állandóan csiripelt. A galamb nem tudta elfelejteni a beteg asszony keseregve jajgató hangját, míg a veréb fülében a reggeltől estig érthetetlen imákat zsolozsmázó lámák "dzsir, dzsir" szava visszhangzott.
Ezért van az, hogy a galamb és a veréb mind a mai napig nem értik egymást.

A béka

Egyszer, réges-régen, amikor eljött a tavasz, a Világszellem a Középső Világra érkezett, ahol egy tó partján a hal, a sündisznó, a kakukk, a búbosbanka, a holló és a gerle sok más élőlénnyel együtt beszélgettek, amikor egyszer csak a béka kiugrott a tóból a hal mellé.
- Ó, béka uram! Tavasz lett, minden élőlény örvendezik, te miért csak ilyen későn bújtál elő a vackodból? - kérdezte a hal, de a béka lassan lehunyta szemeit és nem szólt egy szót sem. A Világszellem ezt kérdezte:
- Földnek gazdái! A tavaszi meleg beköszöntét ki tudatja veletek? Ki mondja el a kétlábúaknak, hogy itt a meleg tavasz? - Erre a búbosbanka pettyes bóbitáját illegetve-billegetve így szólt:
- Ki lenne más, mint én! Én jelzem a tavasz eljöttét! Az én hangomra a szállások gyermekei a fűzfa rügyeit összegyűjtve játszanak, a növények kizöldülnek.
A búbosbankára irigykedő kakukk felháborodásában hirtelen kitárta szárnyait, és így kiabált:
- Ki az, aki meghallja ezt a csúf hangot? Az én, lágyan búgó hangomra hiszik el a kétlábúak, hogy itt a tavasz, amikor én megszólalok, a világ egy pillanat alatt virágba borul. Amikor a Világszellem körülnézett, mindenhol zajongtak az élőlények: - Igen, igen, ez így van! - Meghallotta ezt a kör szélén üldögélő béka, haragosan felállt, lassan, méltóságteljesen lépkedve előre ment és így verte a mellét:

A búbosbanka hiába búg
A hó nem tűnik ám el!
A kakukk hiába kakukkol
A fagy nem enged fel!
Mi, a tó urai
Mikor fennhangon mondjuk, hogy brekeke-brekeke
A föld megpezsdül,
A kecses virágok színétől csillog a világ.

- mondta a béka és hipp-hopp, visszaugrott a tóba. Az összegyűlt élőlények helyeslően bólogattak. Ettől kezdve, ha a földművesek meghallják a béka hangját, tudják, hogy itt az ideje, hogy a vetés szárba szökkenjen.

Enhamgalan kán

Valaha rég élt egy kán, Enhamgalan, Nyugodt Békesség Ura volt a neve. Ez a kán nem engedte, hogy koldus vagy akár kóbor kutya is legyen az országában. Bárki bármit kért tőle, sosem mondott nemet. Megesküdött rá, hogy a "nem" szó sosem hagyja el a száját.
Lakott a szomszédos birodalomban három gonosz ember. Az a három elhatározta, hogy gonoszságával lebírja az egész világot. Járták a világot, s gonoszságokat műveltek az emberekkel. Megbeszélték, hogy mindig újra találkoznak egy bizonyos helyen, s elmesélik egymásnak, mit végeztek.
Egyszer éppen nyáron találkozott a három gonosz, s így szólt az egyik:
- Itt délre van egy birodalom, annak a kánja Enhamgalan gazdag, bőkezű uralkodó. Ez a kán teljesíti, bármit kívánjanak is tőle, sosem mond nemet. Menjünk és bírjuk rá a kánt, hogy mondjon nemet.
Ebben aztán meg is egyeztek.
- De vajon hogyan tudjuk rávenni, hogy nemet mondjon?
- Ó, nem is olyan nehéz az. Csak olyat kell kérnünk, amit ember fel sem tud fogni ésszel, hát még teljesíteni - mondta az első gonosz.
- Akkor mit kérjünk tőle? - kérdezte a harmadik gonosz.
- Én azt fogom kérni, hogy adjon annyi selymet, amenynyivel be tudom borítani a földet. Erre bizonyosan nemet mond - mondta az első gonosz.
- Én meg azt mondom neki: "A Külső tenger bizony nagy akadály az utazók számára. Elkeverem liszttel, s így kiszárítom. Adj hozzá lisztet, nagy kán!" - mondta a második.
- Én pedig így szólok hozzá: "A Szümber hegyet csúf kő és föld borítja. Ezt a rút hegyet bevonom arannyal. Adna hozzá felséged elegendő aranyat?" - így a harmadik.
- Így majd mind a hárman túlteszünk rajta.
El is indultak a kán birodalmába, s kihallgatást kértek tőle.
- Azért jöttünk, mert mindhárman szeretnénk valami nagyot alkotni a világban.
- Mondjátok el, miről van szó - mondta a kán.
- Én be akarom borítani a földet selyemmel. Adjon felséged ehhez elegendő selymet - mondta az első gonosz.
- Én a Külső tengert színültig tele akarom tölteni liszttel. Adjon felséged hozzá elegendő lisztet - kérte a második gonosz.
- Én be akarom fedni a Szümber hegyet arannyal. Adna hozzá felséged elegendő aranyat? - szólt a harmadik.
A kán tudta, hogy esküjéhez híven nemet nem mondhat, de tudta azt is, hogy amit kérnek, teljesíthetetlen. Ültében töprengett egy kicsit, majd így szólt:
- Jöjjetek vissza huszonegy nap múlva. Nagy dolgot kértetek, de teljesítem.
Amint azok hárman elmentek, a kán összehivatta valahány bölcs csak volt az országban, s elmondta nekik a történteket.
- Három koldus érkezett birodalmunkba, hogy minket lebírjon. A kérésüket nemhogy teljesíteni, de ésszel felérni sem lehet. Mit ígérjek nekik? Mit tegyek? - kérdezte a kán.
A bölcsek hét napon keresztül tanácskoztak. Volt köztük egy tisztviselő, akinek közelben állt a palotája. Ez kis szabadságot kért, hogy hazamehessen. Volt neki egy fia, akit nyolc éve leltek egy tarbagánlyuknál. A nyolcesztendős fiúcska apjához szaladt:
- Apám, mit csinálnak kegyelmetek éjt-nappallá téve étlen-szomjan?
- Nincs még itt az ideje annak, hogy országos dolgokba üsd az orrodat! - szólt dühösen az apja, s úgy pofon ütötte, hogy a gyermek hanyatt esett. Amikor kifelé indult, a fiú abbahagyta a sírást:

Apám!
Eloszlatni a sötétséget
Elegendő egy fénysugár.
Lerontani a sziklát
Lehet, ha jó a szerszám.

A tisztviselő egész úton tépelődött, töprengett: "Megütöttem, mert országos dolgokba avatkozott. Legalábbis én így gondoltam. Hanem igazán nagyszerű szavakat mondott az imént! Vajon nem saját magát gondolta annak a bizonyos szerszámnak?" A gyűlésben aztán elmondta ezt egy másik tisztviselőnek. "No, ugyancsak okos beszédű gyermek ez!" - mondta a másik tisztviselő is. Közben a kán így szólt:
- Hét napon át tanácskoztunk, hét nap után most befejezzük. Mondjon mindenki egy tanácsot, legyen öreg, vagy fiatal. Mindenkinek másként forog az elméje, hallgassunk meg hát mindenkit.
Akkor az a tisztviselő, akinek a társa elmesélte, hogy s mint történt a dolog a fiacskájával, felállt, s elmondta, amit a nyolcesztendős kisfiú tanácsolt. Akkor az apát hazaküldték, s az el is mesélte fiának a három gonosz kérését.
- Ilyen kicsinységért gyötrik magukat kegyelmetek?! Könnyű lesz azt a hármat lebírni! Apám csak menjen viszsza, s mikor a kán egyedül van, mondja el a kánnak azt, amit most mondani fogok: "A három gonosz nem vár huszonegy napig, már tizennégy nap után vissza fognak jönni. Akkor a kán mondja nekik, hogy előbb oldják meg a következő három nehéz kérdést. Hozzák el a világ három, öröktől fogva létező mértékét. Aki azt mondta, hogy beborítja selyemmel a földet, az mérje le rőffel, aztán mondja meg pontosan, mennyi kell neki, másként hogy adhatna elegendő selymet a kán. S nyomjon a kezébe egy mérőrudat. Aki azt mondta, hogy befedi arannyal a Szümber hegyet, mérje le az aljától a tetejéig, hogy tudni lehessen, hány dzsin aranyat adjon a kán. Másként honnan tudja, mennyi aranyat kell adnia. Aki azt mondta, hogy kiszárítja a tengert, annak pedig mérleget kell adni. Mérje meg, mennyit nyom a Külső tenger vize, a benne lévő halakkal, növényekkel, iszappal együtt. Másként honnan lehetne tudni, mennyi liszt szükséges. Ha a kán így tesz, a három gonosz soha többé nem tér vissza - mondta a fiú.
Az apja így is tett. Amikor a kánt egyedül találta, rendre elmondott neki mindent, amit nyolcesztendős fiacskájától hallott. Tizennégy nap múlva megérkezett a három gonosz.
- Oldjátok meg a világ három nehéz kérdését - szólt a kán, s a három mérőszerszámmal útra bocsátotta őket.
A három gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri, abból lett a föl-le emelkedő pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az előre és hátra mászó, araszoló hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta megmérni, abból csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik.

Az örök élet vize

Buddha mester a felső világban élve azon gondolkodott, hogy jó volna megtudni, hogyan is élnek a középső világ teremtményei. Ezért két tanítványát, Hajdant és Dzsavszalt feltarisznyázta és szerzetesekként útnak indította őket ezekkel a szavakkal:
- Hozzatok hírt nekem arról, hogy a középső világ embereinek mi nehezíti meg az életét, mitől szenvednek.
A két tanítvány dermesztő hideg időben érkezett meg és elgondolkoztak, hogy-hogy nem fagynak meg ezek a teremtmények. Buddha mester egy szem gabonát tűzött egy tű hegyére, majd felmutatta és így szólt:
- Oly nehéz az emberek élete, mint amilyen nehezen marad meg a tűn a szem. Éppen ezért örökké boldoggá kell tenni őket! - Ezzel hozzálátott, hogy elkészítse az örök élet vizet, s elküldje nekik. Miután elkészült, egy kis időre megpihent. Ezalatt arra járt egy Ráhu nevű lény, aki felhörpintette a vizet és odébbállt. Buddha mester látva, mi történt, megkérdezte a napot:
- Ki itta meg a vizet, amit készítettem?
- Ráhu - felelte a Nap.
- S most hol van?
- Nagyon-nagyon messze. Jó ha tudod, mivel megitta a vizet halhatatlanná vált és ezért a te életed is veszélyben van.
Buddha mester Ráhut tovább keresve találkozott a holddal.
- Láttad Ráhut? - kérdezte tőle.
- Láttam. Épp az imént futott el mellettem. - mondta és mutatta az utat, hogy merre ment. Buddha mester utolérte Ráhut és az öve táján rásuhintott ocsir-jogarjával, amitől az ketté szakadt, az alfele a földre esett, felsőteste az égbe repült. A félbevágott testből vizelet szivárgott, amit Buddha egy szilkében fogott fel, s így elmélkedett: "Ha a földre csöppen, minden elpusztul a méregtől, az égbe kerülve pedig ott tesz kárt." Így aztán maga itta meg. Ettől lett kék színű Buddha arca. Ezért ábrázolják így a Mestert. Bár Ráhu alfelét elválasztotta a felsőtesttől, de az örök élet vize által életben maradt. Amiért a Hold igazat mondott, s elárulta Buddhának, hogy merre járt, büntetésből Ráhu azzal kínozza, hogy időről-időre lenyeli. Ez az oka a holdfogyatkozásnak. Amiért a Nap nem adott pontos felvilágosítást azt csak ritkán szorongatja meg. Ilyenkor van napfogyatkozás. A történtek után Buddha mester újra elkészítette a vizet, s a hollót bízta meg, hogy vigye azt a középső világba és csöpögtesse az emberek fejére. A holló egy esős napon érkezett a földre, s hogy ne ázzon egy lucfenyőre telepedett. Úgy gondolta, az emberek majd úgy is elhaladnak alatta, talál majd alkalmat, hogy a vizet a fejükre csöppentse. Váratlanul egy közeli bagoly elhuhogta magát. A hangtól a holló megijedt, s a víz a csőréből a lucfenyőre csurrant. A lucfenyő örökzöld lett. Ágairól a fenyőtűk sohasem hullanak le.
Buddha az örök élet vizével akarta megajándékozni az embereket, de mindkét kísérlete kudarcot vallott. Ezért nem lettek az emberek örök életűek.

Hogyan lett a boróka örökzöld?

Réges régen a Miszir nevű városban élt egy ezeréves ember, akit Szulharnajnak hívtak Ez az ember az éghez imádkozva az örök élet vizét kereste, s addig ment-mendegélt, míg egy sötét lyuk bejáratához nem ért. Ott egy láthatatlan ember vízzel teli csészét adott Szulharnajnak, s ezt mondta:
- Te az Ég kegyelméből 3000 évet éltél. Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg, örökéletű leszel. Vidd ki a barátaidhoz és mutasd meg nekik is! - Szulharnaj a vízzel teli csészét kivitte és kérdezte a barátait: - Megigyam ezt a vizet? - A barátainak egy része azt mondta: - Az ég kegyelméből kapott vizet helyes megin-ni. - A többiek kételkedtek ebben. Egyszer csak egy bölcs ember szólalt meg közülük: - Ha ezt a vizet megiszod, míg világ a világ, nem halsz meg, nagyon hosszú életet élhetsz meg, de ha rokonságod meghal, ha magod elpusztul, egyedüli élőlényként mi hasznod ebből? Ha ezt a vizet most megiszod, eljön az idő, hogy megbánod. Szulharnaj ezt hallva a csészét kezében fogta, s a vizet hátraöntötte. A víz a boróka levelére esett és ettől kezdve a boróka télen és nyáron nem változik, örökké zöld marad.

A fenyő

Azt mondják, a holló az "ezer feketeség" vizétől nagyon hosszú életűvé vált. Buddha ezt a vizet elküldte a hollóval, hogy az emberrel megitassa. Miközben a holló az úton, egy fenyőfán pihent, a fán lévő fülesbagoly elkezdett huhogni. A holló a félelemtől megrettent, csőre kinyílott, a víz a fenyőre cseppent, így a fenyő, akárcsak manapság, télen sem változtatja a színét. A holló korán reggel visszarepülve, ivott a nyírfa gyógyvizéből. Így félelmetesen erős lett.

Tízezer fekete juhú Testes fekete öreg

Testes fekete öreg egy nap tízezer fekete juhát terelgette. Összetalálkozott az egyszemű, Lalar nevű óriással. Az óriás vaskorbácsával Testes fekete öreget és a juhait a sziklabarlangjába kergette, majd a nyílást egy kőszikladarabbal elzárta. A barlangban már a félelmetes Lalar jó néhány szerencsétlen foglya volt. Lalar ezek közül a többiek szeme láttára kettőt megragadott, nyársra húzta, tűzön megsütötte és megette őket. A foglyok egyikénél Testes öreg facsöbörben pálinkát talált, ezt Lalarnak adta. Az óriás megitta a pálinkát és lecsillapodott, a többi fogolynak pedig megparancsolta, hogy hegyes vasát izzítsák meg a tűzben, majd elnyújtózott a földön, s mély álomba merült. Ekkor Testes öreg a többi fogollyal a vaskorbácsot izzásig hevítette és Lalar egyetlen szemét kiszúrta. Az fájdalmában talpra ugrott, de minthogy semmit sem látott, hiába is tapogatózott. Testes öreg a barátaival együtt a gyapjas juhok hasához tapadva jutott ki és menekült el. Ugyanis Lalar a barlang száját elzáró nagy követ eltávolította, akkora helyet hagyva, hogy a juhok egyenként kifértek rajta, majd az összes juhot végigtapogatva kiengedte őket.
Amikor aztán Lalar megtudta, hogy a foglyai kimenekültek a barlangból, elkeseredésében egy kővel agyonütötte magát, így pusztult el.

Nemzetségek, törzsek, népek eredete

Az egyes mongol nemzetségek, törzsek eredetét gyakran magyarázzák etimológiai alapon, s a nevükkel összecsengő szavakból próbálják meg levezetni, hogyan is keletkezhetett a népcsoport. A nyugat-mongóliai ojrátok különböző nemzetségei közül az őlötök égi istenség és vízi lény nászából származnak. Ősüket születése után bagoly (totemmadár), majd gyermektelen, idős házaspár nevelte. A mítosz szerint azért kapta az őlöt nevet, mert a gyermeket bölcsőjével akasztották egy fára. Egy további ojrát nemzetség, a dörböt nevét a mongol "kiszakad, elszakad" igéből értelmezik, a mítosz buddhista elemeket tartalmaz és a dörbötök eredetét a szerzetesi közösségek kialakulásával, kolostoralapítással köti össze. A dörbötök nevének a történeti forrásokban előforduló értelmezése a "a négyek, a négy törzs".
A burjátok eredetéről számos totemisztikus eredetmítosz szól. A legáltalánosabban ismertek azok a történetek, melyek bika, illetve a hattyúőstől származtatják a burjátokat. Kötetünkben Horidoj mergenről, a hori burjátok őséről szóló mítosz három különböző változata található, alapmotívuma az égből alászálló madárból leánnyá változó tündér és a földi ember házassága. A hattyúruhát elrejtő Horidoj vitéz feleségül veszi a szárnyas ruhájától megfosztott, s így a földi világban rekedő égilányt, aki gyermekeket szül és asszonya marad mindaddig, míg a férjétől kicsalt hattyúruhában visszaszáll az Égbe. A mítoszban gyakran magyarázatot találunk arra is, hogy azóta fekete a hattyú lába, mióta a hattyúlány egyik, a tűz körül serénykedő gyermeke utána kapott a füstnyíláson át kiröppenő madárnak. A történet tartalmazza a burját nemzetségek neveit is.
A. Mostaert, a tudós misszionárius atya ordoszi gyűjtéséből származik a múminganokról szóló történet, melyben a mongol alapmotívumokat a kínai műveltség elemei egészítik ki. Dzsingisz hatalmas körvadászatát meggátolja Manakan, a vadászat szelleme. A nagyúr eszén és ügyességén egy rókadémon akar túljárni (kínai motívum). A múminganok népének elnevezése Dzsingisz körvadászatának emlékét őrzi.
A mongolok legközelebbi rokonnépei az altaji nyelvközösséghez tartozó madzsu-tunguz és török népek. A mandzsu Csin birodalomba betagosított mongol népek mongol fordításokon keresztül megismerkedtek a mandzsuk eredetmítoszával, mely a hattyúlány-történet változata, de a földön maradó leány egy ráhulló gyümölcstől válik viselőssé. Aszen családjának eredete, a türk népek Asina nemzetségéről szól, akiknek származását a farkassal hozzák kapcsolatba. A mongolokkal az egyik legközvetlenebb kapcsolatban élő kipcsak-török népesség a kazak, akik mind Kelet-Turkesztánban, mind pedig a mai Mongólia Bajin Ölgí megyéjében napjainkig állandó kölcsönhatásban vannak a mongol, elsősorban az ojrát népekkel. A kazakok ősét Dzsingisz kántól származtatják, a kán legkisebb fia szerelmi kapcsolatba keveredik a kán egyik asszonyával és ezért büntetésből száműzik, A két mítosz magyarázatot ad a kazakok mongolokétól eltérő viseletének, a kepes nevű fejfedőnek és a csapan nevű köntösnek eredetére is.
Bár az oroszokkal való érintkezés a Nagy mongol birodalom idején egészen a XIII. századig vezethető vissza, az oroszok eredetét magyarázó rövid mítosz valószínűleg későbbi, inkább az orosz telepesek, kereskedők tömeges megjelenésének idejére tehető. Ahogy a kazakokról szóló történetben, itt is magyarázatot kívánnak az eltérő külső jegyek. A világos hajú oroszokat a nád fakó színű virágzatához hasonlítják, s belőle eredeztetik.



A négy ojrát és az őlötök eredete

Ami a négy ojrát dörböt nemzetségének eredetét illeti, ők egy Hurmaszt isten leányától született fiúgyermektől származnak. A fiú a Dzambativ kontinensen növő Agar dzandan fa tövében született és anyja bölcsőbe téve a fa ágaira akasztotta. A fa leveleiről lecsurgó esővíz a fa tövében levő szilkében gyűlt össze, s az táplálta őt. A fa tetején egy kuvik kuvikkolt a gyermeknek. A fiút egy gyermektelen idős házaspár táplálta és nevelte fel. A szantálfából bölcsőt készítettek neki. A régi és új torgutok is ettől a fiútól származnak. A szantálfa tövében született és a levelekről lecsurgó vízzel táplált fiút a hotogojt nembeli Dogsin Har Noyonnak, Szilaj Fekete Úrnak nevezték. Tőle származnak az őlötök is. Mivel a fiú bölcsőjét a fára felakasztották, s az akasztani szó mongolul ölgöh, ezért nevezték őket először ölgöhnek, s később őlötnek. Ekként ered a négy ojrát őlöt nemzetsége.

A dörbötök eredete

Düger dzajszan egyszer így szólt Szohor huntajdzsi herceghez:
- A hegycsúcsi magányos fát ne vágd ki! A bojtos farkú fehér ökröt ne öld meg! Az Emél dzajr hágón ne kelj át!
Szohor huntajdzsi nem hajtotta végre a parancsot. Amikor Düger dzajszan haldoklott, a Szohor huntajdzsi elküldött egy embert, hogy kérje három jótanácsát.
- Te, aki életemben nem fogadtad meg, bizony halálomban sem veszed három jótanácsom! Gazdátlan helyen jó szarni, homokos helyen jó vizelni.
Szohor huntajdzsi kivágatta a hegycsúcsi magányos fát és egy szentélyt építtetett. Megölte a bojtos farkú fehér ökrét, s keresztcsontját az ünnepi asztalra tette. A keresztcsont oly nagy volt, hogy egy tízfalú jurta ajtajáig ért. Mivel Szohor huntajdzsi egy vadjuh szarvával ékesítette, a szentélyt Ugaldz Xajnagín Szümnek, vagyis Vadjuh-Jakmarha szentélynek nevezték, ami az Emél dzajr hágón túl van.
Amikor Szohor huntajdzsi befejezte a szentély építését, nagy lakomát csapott. Két fiú faszenet málházott egy tarka másodfű csikóra, mikor a félig elégett faszén lángra lobbant, a felszálló füsttől a csikó megijedt és amikor vágtatni kezdett, a lakomázók azt kiáltották alag "tarka", és azt értették alah "öld meg", azután azt kiáltották dág "csikó", és úgy értették dájh "ellenség". Rosszul hallották, megijedve menekülni kezdtek az Emél dzajr hágón áthágva a hegy innenső oldalára. Mivel szülőföldjükről kiszakadtak, mongolul dürveh, dörbötöknek nevezik őket.

Horiodoj mergen

Réges-régen az Altaj-hegység északi oldalán, a Höhí-hegy mögött élt egy Barga Bátar nevű ember. Három fia volt, Ilüder Türgen, Burjadar mergen meg Horiodoj mergen.
A három fiú az Altaj-hegység északi oldalára, a Höhí-hegy mentére járt vadászni cobolyra, vidrára, szarvasra, szarvasünőre.
Egyszer háború tört ki vidékükön, ezért Barga Bátar kocsira rakta holmijukat, és családját az Olihon szigetére költöztette. Halála után Ilüdernek és testvéreinek a sorsa rosszabbra fordult, így nyugatnak indultak. Ilüder az Altaj déli részén leszakadt tőlük, és a dörböt, hojt tümed népek országában letelepedett. Burjadaj mergen a tenger északi, Horiodoj mergen pedig a déli oldalán állapodott meg.
Horiodoj mergen tavasztól őszig a tengerre járt madarakra vadászni. Egyszer, amikor éppen így vadászgatott, meglátta, hogy az égből három madár ereszkedik le, tollruhájukat a parton levetik, emberlányokká változnak, és bemerülnek a vízbe.
Horiodoj mergen ahogy a lányokat meglátta, egyikük nagyon megtetszett neki. Egyet gondolván odalopakodott, a kiválasztott lány ruháját ellopta, és egy borsófa mögé rejtette, majd ő maga is elbújt. A lányok nemsokára abbahagyták a lubickolást, és kijöttek felöltözni. Kettő fel is vette a ruháját, és gyorsan elrepült, de a harmadik nem találta, és sírva könyörögni kezdett:
- Add vissza a ruhámat! Én Bisnu isten lánya vagyok. - Horiodoj mergen addigra már nagyon megszerette, de csak feküdt tovább rejtekhelyén. A lány azonban egyre sírt tovább:
- Kérlek, ne kínozz tovább! Nézz a szemembe! Ha idős ember vagy, fogadj lányoddá, ha fiatal, sógorom legyél!
Horiodoj mergen erre már nem bírta tovább, előjött, és hazavitte a lányt magával. Otthon a madárruhát eldugta, és helyette asszonyruhát adott neki. A lány, amikor a ruhát meglátta, nagyon elcsüggedt, de azután beletörődött a sorsába, és Horiodoj mergennel élt. Gyerekeik is születtek.
A hatodik gyerek után a felesége kérlelni kezdte a ruha miatt. Horiodojnak már elege lett a siránkozásból, fogta a ruhát, és odaadta. Azt gondolta magában:
- Hat gyereke mellől hova is mehetne?
Az asszony, amikor meglátta a ruháját, sírt-rítt örömében. Magára öltötte, kitárta a szárnyait, és a burját jurta tartóoszlopának a tetejére kiült. Ránézett a gyerekeire, rá a férjére, majd a tetőgyűrűn keresztül kirepült.
Horiodoj mergen nagyot ugrott, elkapta a lábát, de azután csak kicsúszott a kezéből. Azóta fekete a ludak lába. Horiodoj mergen várta-várta a feleségét egy ideig, de azután még két asszonyt vett magához.
Horiodoj gyerekei a következők voltak:
Galzót, Batnaj, Hargan, Hoacaj, Hövdúd, Halbin, Gosad, Hodaj, Bodongúd, Sarajd és Cagán.
Ettől a tizenegy gyerektől származik a burjátság, a Hori, a Dzsidzsgin, a Jarú, a Muharsivé, a Dzacsraj és a Bicsur nemzetségek, Hori ágú burjátok Csita tartományban, Aga tartományban az Aga, Mogojt és Doldirgín, Irhú tartományban a Nühedej, Kacsutaj, Ehirit-Bulagat nemzetségek élnek.

A múminganok, avagy a Rossz Ezrek

Egyszer régen Dzsingisz kán úr ezer hajtót hívva, ezer nyilat felkötve, ezer sárga agárral körvadászatra indult,

Vadászva messzi tájat
Vadcoboly után vágnak;
Havas földön ezer hajt:
Hópárducra hozva bajt,
És rókára.
Ha elöl hiúz oson,
Hajtják, űzik laposon.
Sárga halmon beérve
Sár-csíkú tigris vére
Tér tócsába.

Ahogy így mendegéltek egy nap sűrű ködbe keveredtek, emberre sehol sem akadtak. Az ezer agarat kikötötték, az ezer ember pedig nekiállt szarvas és gazellahúst főzni és rizst vacsoráztak hozzá. Hirtelen keselyű-fekete arcú, ölnyi hosszú szakállú öreg lépett a vadászok vezetőjéhez, Dzsingiszhez:
- Több oka is van annak, hogy köszöntelek téged, Dzsingisz. Engem Bajan han Maninak "Gazdag Máni úrnak" hívnak, százhuszonhárom esztendős vagyok, a feleségem száztizenhét. Én vagyok a Földön élő összes vad gazdája és vigyázója. Hozzám tartozik az összes gazella, nyúl, szarvas, róka, tigris, hópárduc és minden más állat. Ezek közül néhányat felajánlok neked, néhányuk életének viszont kegyelmezz meg! És további kegyet is gyakorolj, azzal, hogy ezeknek az állatoknak legyen élőhelye, legelője, ezt kérem tőled, Dzsingisz.
- Állataid szabadon járhatnak területemen. Sőt, ezentúl ha a jó és rossz népeknek a nyári ennivaló hús, és a télire eltett szárított hús meglesz, azon túl nem fogjuk az állataidat megölni. De ha nem adsz, mint ígérted, akkor minden egyes állatodat összetereljük, megöljük, míg tetemeik elborítják a földet, s veled is számolunk.
- Ha pedig te bárhol bajba kerülnél, állataim húsának legjavát ajánlom föl neked, a veled lévő embereknek meg az állatok bőrét adom. Jó lesz-e így?
- Rendben. A saját állataidat pedig ne add! Aki vadászaink közül ügyes, az saját magának ejtsen vadat, annak húsát egye, bőrét ruhaként viselje, vagy kereskedjen vele! - felelte Dzsingisz, és ezzel be is fejeződött a beszélgetés.
Másnap reggel korán fölkelve Dzsingisz hívta barnás rőt lovát, embereit felébresztette, megitta teáját és megette ételét, majd ezer vadászát útnak indította.
Közben valamennyi rókadémon, szilaj vadállat, hegyi vadember, gonosz szellem, féllábú gonosz démon, ami csak volt, mind mind elpusztult.
Dzsingisz kán először ezer íját felkötötte, ezer vadászebét szabadon eresztette és a dél már a Két Szent hegy déli oldalán kóborolva találta. Hirtelen egy fehér rókadémon futott el előtte. Dzsingisz ezer sárga vadászebét odahagyva egy álló napig üldözte, de nem érte be. Amikor a Túl folyó partjához értek, a rókadémon egyet fordult és elszökött. Dzsingisz ekkor a Muna úl hegyén az északi oldalig kergette, ott a rókadémon egy mély lyukba ugrott és eltűnt. Hiába próbálta Dzsingisz kiásni, aztán kifüstölni a lyukból, a rókadémon nem jött ki. Már mindent megpróbált, erre-arra kerülgette, nézte a lyukat, amikor háromszáz ölnél is távolabb a rókadémon egy másik lyukból kiugrott és elmenekült.
A nyomokat követve Dzsingisz összetalálkozott egy bozontos fejű sárga öregemberrel, akitől megkérdezte, hogy jártában-keltében sokfajta állatot, rókát, madarat, fecskét látott-e. Az öreg csípőre tette a kezét, s így szólt:
- Hogy hívnak téged, vadász? Miért van veled ennyi kutya, ellepitek az egész mezőt. Ahogy én elnézem, meggondolatlanul gyilkoljátok a mező összes vadját. Ugyan minek kéritek tőlem, hogy megmutassam a róka nyomát? Az uralmam alatt álló vadak életének ártani nem fogok.
Szavaira Dzsingiszt elöntötte a méreg:
- Nemcsak hogy a mező rókáját űzhetem kedvemre, de egész birodalmamban, országomban kedvem szerint uralkodom. Nem az vagyok, akit egy tekergő-csavargó fakó öregember kioktathat. Ezer vadászebemmel bár vadásztam, de tehetetlen, kóbor öreg, a te földedre nem mentem.
- Az nem számít, hogy engem, utamat járó öreg vadászt átkozol, de tudod-e, hogy mekkora kár volt elszalasztani a fehér rókadémont?' - kérdezte erre az öreg.
Dzsingisz dobbantott egyet a lábával és összehúzta szemöldökét:
- Szikár, horpadt sárga mellkasú öreg, nem ismered az illemet! Mindenfélét összehordasz, s magadat velem egyenrangúnak tartod, micsoda dolog, hogy beszélgetés közben kérdőre vonsz engem? - kérdezte, és vékony fehér dzsidáját előrántva épp azon volt, hogy átdöfi vele az öreg szívét, amikor az egyik sárga agár odafutott hozzá, és behajlított lábakkal, szinte leborulva Dzsingisz előtt kérlelően csaholt. Dzsingisz ezt látva megrettent, és amikor lenézett, egy fuvallat kerekedett, annak belsejében pedig néhány betű látszott: "Kíméld meg a szikár Sárga Hünhé életét. Bár kinézetre sárga csavargó, később az ő három fia segít neked elejteni a rókadémont" - olvasta ki a szöveget, és már megnyugodva folytatta:
- Kóbor öreg, ma úgy volt, hogy nekem adod az életed! Ám ez a sárga kutya könyörgött érted, és mivel módfelett jó eb, megkegyelmezek neked! - mondta, és oldalba bökte az öreget.
- Ezer vadászod közül ez az egy kutya nálad is különb. Ha még a beszédet nem ismerő kutya is szentnek tartja az életet, én hogy ne tartanám tilosnak megöletni a rókát azáltal, hogy megmutatom neked. Bár a kutya közbenjárt az életemért, én mégis befejezem veled a társalgást! - azzal megrázta magát és elbotorkált.
Dzsingisz először elcsodálkozott, aztán fogait összeszorítva megszólalt:
- Ez egyszer még megkegyelmezek neked! Ha legközelebb találkozunk, te csavargó, lenyúzom a sárga bőrödet, és víztömlőt készítek belőle.
Ezután ezer vadászával útnak indult. Sokáig ment-mendegélt, a nap is eltelt már. Leszállt lováról, hogy megaludjon. Álmában folyvást azt gondolta:
- Bárhogy is, de kieszelem, miként kaphatom el a fehér rókadémont!
Másnap korán reggel fölkelt, vadászait is felverte és útnak indult. A Muna hegyhez ért, s a völgyi ösvényeken vándorolt, aztán felért a legmagasabb hegy tetejére. Ott leült, elővette pipáját, dohányt merített, nekiállt csiholni tűzszerszámát, majd pöfékelni kezdett. Egyszer csak a távolban a hegy nyiladékában feltűnt egy mélyzöld kaftános (dél), széparcú asszony és énekelve közeledett. Dzsingisz szerető sóvárgással nézte a lány arcának színét, és úgy találta, tizenhét-tizennyolc éves lehet. Miután megnézte, odaintette magához. Akkor látta csak: olyan szép lány volt, hogy az országban nem volt párja. Dzsingiszt egy pillanat alatt elöntötte a vágyakozás.
- Ahogy elnézlek, leány, úgy tűnik csendes, nyugodt, szelíd természetű vagy. Ha tetszem neked, menjünk a szálláshelyünkre, és övemet megoldva egyesítsük szívünket.
- Arcom nem szép, természetem rossz féle! Sorsom nem az, hogy veled, nemes vadász, szívemet egyesítsem. Ilyen rosszat nem cselekedhetek.
- Ennek mi köze van szívünk egyesítéséhez? Idős létemre, természeted és arcod színe megindította lelkem. Induljunk - kérte, és a lányt kézen fogva elvezette a szálláshelyére, ott aztán megháltak.
Éjjel, mikor Dzsingisz már majdnem elaludt, hirtelen három kisgyermek érkezett hozzá futva, és közvetlenül előtte álltak meg. Szemükkel kacsintva, ujjukkal mutatva jeleztek neki. Dzsingisz megkérdezte őket:
- Hol laktok ti hárman, kinek a gyerekei vagytok?
-A hegy nyugati, középső és keleti oldalán van az otthonunk. Apánkat kóborló Hünhének hívják. - Ekkor Dzsingisznek eszébe jutott az előző napi kutyabőr kapcás ember és az írás, ami szerint ez a három fiú segíteni fogja. Adott a fiúknak egy kis süteményt (borcog), azután mindannyian kimentek, és a fiúk előadták jövetelük okát:
- Vadász Úr, az oldaladon lévő fiatal lány három éve démonná változott itt, a hegyünkön. Van, mikor fehér rókává változik, máskor szép leány képében rabolja el az élőlények lelkét, néha pedig ördögként ijesztgeti az embereket. Senki sem tudja erővel legyőzni - figyelmeztették, aztán elmentek.
Dzsingisz e szavak hallatán a nála lévő vékony, fehér kardját kivonta, nyárfa sípját sokszor megfújva jelt adott embereinek. Amíg azok lovaikat nyergelték és felverték a kutyákat, addig Dzsingisz a kezében tartott karddal berontott sátrába. Hiába csapott azonban a lány fejének irányába, az éktelen hangot kiadva eltűnt. Dzsingisz maga vette üldözőbe. Űzte, űzte, amíg a Két Szent hegy déli oldalához ért, s ott elordította magát:
- Ugyan minek menekülnél, hova is juthatnál? Ütött az órád! Megállj!
Ekkor az égen néhány felhő közül egy morgó és villámokat szóró sárkány ereszkedett alá, amitől a rókadémon megijedt és menekülni kezdett. Amikor futtában visszatévedt Dzsingiszhez, ő fehér kardjával homlokon csapta. Amint bőrének egy darabját megragadta, s letépte, abban a pillanatban mindenütt világosság támadt, Dzsingisz pedig kétségbeesetten egy tarni-ráolvasást kezdett mormolni, ettől aztán a fény kialudt és csak egy hosszú sárgászöld szőrcsomó maradt hátra. Azt megfogta, tűzbe hajította, a fehér rókadémon teste pedig puszta csontvázzá változott. Azon a helyen kardját a földbe szúrta:
- Rókadémon, ki velem harcba keveredtél és menekülőre fogtad a dolgot: megbüntettelek és kivégeztelek. - Ám ahogy ezt kimondta Dzsingisz, egy démon támadt rá. Azzal három nap, három éjjel küzdött. Addigra nagyon kimerült, és már nem tudott mit tenni, fogai közt egy tarni-ráolvasást mondott és rábízta magát az égiekre. Akkor három arany gyűrű szállt alá az égből Dzsingisz kezébe, aki megfogta azokat:
- Ennek az démonnak zúzd szét a fejét, s égesd el! - szólt és megpendítette a gyűrűt. A gyűrű kettéhasította, majd lángra lobbantotta és elégette a gonoszt. Miután így végzett vele, egy tarni-ráolvasással visszahívta varázserejű gyűrűit, és az démon területén is leszúrta kardját.
Dzsingisz ismét útnak indította ezer vadászát, s mivel országa minden ellenséges démonát legyőzte, hazatért. Otthon magához hívatta az öreg Hünhé három fiát, és azokat a győzelmében való nagy segítségük elismeréseképpen a nyugati, keleti, és középső területek hercegeinek nevezte ki. Ezek a vidékek három hosúnt, azaz tartományt alkottak. Amiért a csavargó Sárga Öreg az ezer sárga agárról rosszakat mondott, őt a múmjangan, a "Rossz Ezrek" nevű új tartomány élére tette úrnak. A kóborló Sárga Öreg és három fia egymás tartományait is vigyázva, boldogan és békében éltek tovább.

Az egyszeri legény

Ügyes, okos szavú
Rövid fehér kaftánú
Csökönyös, fürge beszédű
Holló szárnyas süvegű

legény élt valamikor régen, fűből készült kunyhójában. Élt éldegélt, mikor egy szép napon három vadréce szállt le a közelben, hogy szomjukat oltsák. Igen ám, de a három vadréce, három tündérré változott, s játszadozni kezdtek. A legény a középső tündér köntösét megfogta és titkon a fűkunyhóba vitte. Este aztán, mikor a tündérek indulóban voltak, megkérdezték az ifjút:
- Nem láttad a köntöst?
- Nálam van, gyertek és vegyétek el! - válaszolta. Így szólt erre a középső tündér:
- Én földi halandóvá váltam. Menjetek nélkülem kedveseim! - s ahogyan ezt kimondta, sírva ottmaradt. Mikor másnap reggel fölkelt a legény, egy gyönyörű, hófehér sátorpalotában találta magát, mely oly tökéletes volt, hogy feszítő kötelek nélkül is könnyedén ellenállt a legerősebb szélnek. És ekkor így szólt hozzá a tündér:

Ügyes és okos szavaid hajítsd el!
Rövid fehér kaftánod égesd el!
Csökönyös, engedetlen beszédedet hajítsd el!
Holló szárnnyal díszített föveged égesd el!

Ezek után ők ketten egybekötötték sorsukat. A fiút anynyira csodálatba ejtette a lány szépsége, hogy még dolgozni is elfelejtett. A tündér látva ezt a helyzetet lerajzolta magát és a képet odaadva a legénynek, így szólt hozzá: - No, most már menjél, gondozd az állataidat és vess gabonát!
A legény fogta a képet és kiment a mezőre a jószágokhoz. Miközben ment mendegélt, a szél egyszer csak kikapta a kezéből a képet és elvitte, mire a fiú ziláltan hazatért. A kán borjúit legeltető gulyáslegény találta meg a képet és igen elcsodálkozott a ráfestett szépség láttán. Ahogy elámult, a gulya tejesen szétszóródott.
- Hát te meg mit csinálsz - kérdezte a kán mérgesen.
-Ezt a szép képet találtam - válaszolta a gulyásbojtár - és megmutatta a kánnak. Ahogy megpillantotta a leány képét, igen elámult annak szépsége láttán. Hátra fordulva a hivatalnokaihoz, azonnal parancsot adott a lány felkutatására és hamarosan meg is lelték annak lakhelyét.
- Hol van ez a gyönyörű, szép leány? - kérdezte a kán és úgy határozott, hogy ő maga keresi fel a szépséget. Ahogy elért az egyszeri legény szállásához, a tündérleány megkötötte a kutyákat, de a kán lováról le sem szállva megállt a lány előtt.
- Egy kán nem szokott leszállni a lováról szállásra érve? - szólt a leány, mire amaz lelépett a nyeregből.
- Egy kán nem szokott bejönni a jurtába? - szólt a leány, mire a kán bement, de nem ült le.
- Egy kán nem szokott leülni? - szólt a leány, mire a kán leült, de hiába adott neki teát a tündérlány, nem itta meg.
- Egy kánt nem szoktak megkínálni? - szólt a leány, mire a kán kihörpintette a teát a csészéből.
- Kán uram, most már későre jár, nem akar hazatérni? - kérdezte a lány, s a kán elment.
Másnap reggel hivatta az egyszeri legényt, s az ifjú hamarosan meg is jelent a színe előtt.
- El akarom venni a feleségedet! Kössünk fogadást, hogy háromszor elbújsz te is, én is és meg kell találnunk egymást! Ha nyerek, enyém lesz az asszonyod.
- Hogyan tudnék én ebben fogadni? - riadt meg a fiú, de végül is kénytelen volt beletörődni.
- Na, most pedig hova tudnék én elrejtőzni? - kesergett a legény és hazatért.
A kán felkereste a fiú lakhelyét, hogy megtudja merre bújt. A tündér viszont elbújtatta a gyűszűjébe, s úgy varrogatott.
- A legény a "gyűszűs forrásnál" keresi a ménesét - szólalt meg a lány -, de a kán hiába kereste, nem lelte meg.
Végül megszólalt a fiú:
- Az első fogadást én nyertem meg, ugye?!
- Hát legyen - törődött bele a kán kelletlenül, de most ő volt soron és elbújt.
- Hol vagy? - kérdezte a fiú, mire a tündér segített neki:
- A fal mellett van három piros láda és a középsőben levő süteményt törd ketté, s mond, hogy "milyen finom ez a sütemény"!
- Ó jaj, ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm! - kiáltozott a kán és előbújt.
Most újra a fiú bújt el.
- Hová bújtál? - kérdezte a kán, de a tündér elbújtatta a polcon, miközben pálinkát főzött.
- A "polcos forrásnál" vadászik - mondta a lány, de a kán megint nem lelt nyomára.
- Nos, a második fogadást is én nyertem - örvendezett a legény.
- Igen te nyerted - törődött bele a kán, s újra ő bújt el.
- Hová tűntél kán uram? - kérdezte a fiú, de a tündér újra segített:
- Három zabla van a jurta tetőrúdjaihoz téve. Vedd a középsőt, és mondd, hogy "Jé, milyen kemény ez a zabla!" és törd el!
Mikor a fiú megpróbálta eltörni, hirtelen felkiáltott:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm! - kiáltozott fájdalmában és így másodjára is meglett a kán. Ezután, a legény bújt el újra. A tündér, most egy edény fogójába rejtette el, s a kán megint nem találta meg. Most a kán következett, így ismét elrejtőzködött. Mikor a legény megkérdezte, hogy "Hová tűntél kán uram?", a tündérleány megint segítségére volt.
- Az ajtó szemöldökfájánál van három fűzfavessző. Törd el azokat, s meg fogod találni!
A legény követte a lány utasításait, s hamarosan újra a kán kiáltozását lehetett hallani:
- Ó jaj, a hátam, ó jaj, a csípőm - így a kán harmadjára is meglett, habár ebbe a kán már igen nehezen nyugodott bele és így szólott:
- Akkor is elveszem tőled a csodálatos tündérlányt!
A Boldzótín Bor hegyet, ötszínű selyemmel takarjuk be! Amelyikünknek sikerül, azé legyen!
- De hát honnét tudnék én selymet szerezni?! - futott el aggódva a fiú.
- Mondd azt, hogy "legyél több, mint a kán selyme!" és egy kis darab selymet adott oda neki a tündér. Ahogy rátette a fiú a darabot és tekerte, az egyre nagyobb lett, s a végén sikerült az egészet befednie. De a kán ismét megszólalt:
- Elveszem. Háborút indítok - szólt a kán és háta mögött állók mindegyike csatarendbe állott.
- Mi lesz most velünk? - aggodalmaskodott az egyszeri legény, de a tündérleány egy dobozt nyújtott át neki.
- Nyisd ki ezt azonnal! - szólt erélyesen.
Bár a kán hadserege roppant nagy volt, a dobozból előbukkanó katonák megsemmisítették azt, a kánt megölték és az egyszeri legény ült a trónra.

A mandzsuk eredete

Egyszer régen egy fehér hegyből egy másik hosszú fehér hegy keletkezett, amely kétszázszor ötszáz méter magas volt, s a csúcsán a Tamun nevű tó állt. Amikor az ég három lánya itt fürdőzött, egy szarka egy piros almát tett a tó partjára. Miután a három lány megette az almát, átváltozott s nem tudott az égbe visszarepülni. Az Északi Tajdzu kán születésekor is a tó mellett éltek. Tajdzut születése után, nem tudni meddig szoptatta a tigris, de miután hatéves lett, égi anyja bölcsőbe téve a fekete folyón úsztatta, majd az égbe távozott.
Mikor a három család földjére ért Tajdzu kán, a folyó partján fűzfából derékaljat készített. Az ott élő három család vezetői egymással harcoltak. Valakit vízért küldött a kán, akihez Tajdzu így szólt:
- Ne küzdjetek! Az Ég engem küldött, hogy az ellenségeiteket legyőzzem. - s mind abbahagyták a harcot, leborultak előtte, szentként tisztelték, s a Bejl rangjára emelték. A három törzs nem vetekedett többé a vezérségért, Tadzu kánban hittek, őt követték. Sok települést alapítottak, köztük Mukdent. A tó körül nyolcvan föld, a hegyből Dzalu, Huadun, Anihü nevezetű három folyó ered. A Fehér Hegy napkeleti oldalán az Omogoj puszta városában élt népet, akik a viszálynak véget vetettek mandzsunak nevezték el.

Aszen családjának eredete

Valaha régen, mikor a szomszédos népek háborúban elpusztították az Aszen nemzetséget, egyedül egy tízéves fiúcska maradt életben. Bár az ellenség meg akarta ölni a fiút, zsenge kora miatt csak kezét-lábát törték, s a mocsárba vetették. Egy nőstényfarkas megtalálta, s tejével táplálva felnevelte. A fiú pedig felnőve a nőstényfarkassal összeházasodott. Meghallotta ezt annak a vidéknek a kánja, s sok emberét elküldte, hogy öljék meg a fiút és a farkast. Amikor e sok ember megérkezett, hogy végezzenek velük, egy csodás élőlény szállt alá, s a fiút megragadva a Nyugati tenger keleti partján lévő magas hegyre vitte. A hegyek között egy nagy tó terült el, melyet fűben gazdag, széles puszta övezett. Itt a farkastól tíz gyermek született. A tíz fiú elvándorolván tíz feleséget szerzett és tíz családot alapított. Aszen családja és a türkök is a tíz farkas kölyök egyikétől származnak.

A kazakok eredete

A hajdani Dzsingisz kánnak száz felesége volt. Mindegyik feleségét egy-egy eunuch őrizte. A kánon kívül férfi embert egyáltalán nem engedtek a közelükbe. Minden éjjel a legifjabb feleségéhez egy ember lopózott be, de nem tudtak rájönni, hogy ki az. Ezt tudatták a kánnal, és amikor a kán meghallotta, megparancsolta legifjabb feleségének, hogy amikor éjjel eljön a férfi, tegyen egy jelet a hátára és úgy engedje el. Másnap reggel az összes férfit összehivatta és megvizsgálta őket, kiderült, a saját fia volt az. A saját fiát nem tudta halálra ítélni, így egy lakatlan pusztaságba száműzte. A fiú a pusztában aludt, és amikor felébredt, egy szép lány állt mellette. A lány így szólt:
- Te miért vagy itt egyedül, ebben a kietlen pusztaságban?
A fiú így válaszolt:
- Ó, én az apám ellen vétettem és száműztek. De te miféle hercegnő vagy itt ezen a lakatlan vidéken?
- Én az ég leánya vagyok. Amikor láttalak téged szenvedni, elhatároztam, a társad leszek.
Ők ketten összeházasodtak és gyermekeik születtek.
Ekkor jött létre a kazak nemzet. A kazakok, hogy fejüket ne lássa az ég, kepes fejfedőt hordanak Ez annak jele, hogy az égtől származnak.

Az oroszok eredete

Egyszer régen egy fiatal legény bambusz íjával pocokra vadászva éldegélt.
Egy napon, amikor ismét vadászni ment, meglátott egy madarat, és rálőtt. Ekkor a madár kedves lánnyá változott. Ezt látva a fiú megijedt, hogy megsebesítette, s gyorsan szegényes jurtájába vitte. Pocok húsából készült levessel etette, így gyógyítgatta. A lány érkezése óta a pocok húsa a birkáéhoz hasonlóan bőséges és ízletes lett. A lány egyik napon így szólt a fiúhoz:
- Menj az égi palotába, és apám jurtájából hozz egy vasládikát! De vigyázz, nehogy belenézz!
A fiú a lány szava szerint bement az égi palotába, felkapta a kán ládikáját, és szaladni kezdett visszafelé. Útközben azonban az a gondolata támadt, hogy belenéz. Türelmetlenségében máris kinyitotta, s egy vaskalapácsot látott benne. Amikor megfogta, vaskatonák jöttek ki a dobozból. A fiútól, mint parancsnokuktól kérdezték:
- Hová menjünk, kivel küzdjünk? - s parancsra készen várakoztak.
A fiú a félelmétől megzavarodva alig tudott a feleségéhez hazaszaladni. Amikor elmesélte neki, hogy mi történt, felesége ezt válaszolta:
- Menj gyorsan a tóhoz, vágjál nádfejet, majd hozd ide!
A fiú a mondottak szerint kiment a tóhoz, vágott nádfejet, és visszatért.
A feleség ekkor szétszórta a nádat és a következőket mondta:
- A nád feje vaskatonákkal megküzdő katona legyen! - Ekkor sok sok szőke hajú katona támadt, akik elmentek és legyőzték a vaskatonákat.
- Most mit tegyünk? - kérdezték visszatérve.
- Menjetek észak felé, és vizes, nádas földön telepedjetek le! - mondta és elküldte őket a feleség.
A vízköldökű nádból származók orosz emberek lettek. Ez az oka annak, hogy az oroszok szeretik a vizet.

Sámánok, ongonok, edzenek,démonok, Buddhák

A mongol hitvilág, az ősvallás, a sámánizmus és a sámánizmussal keveredő buddhizmus jellegzetes szereplőiről szól ez a fejezet. A sámánok (halha böö), sámánasszonyok (halha udgan) a közvetítők az emberi és szellemi világ közt.
A szellemi világ segítségével képesek megszüntetni a közösségüket fenyegető bajokat, veszélyeket, betegségeket, jósolnak múltról és jövőről, elvégzik az áldozati szertartásokat, legyen szó a gazdaszellemeknek bemutatott áldozatról, a halott lelkének démonoktól való megóvásáról, vagy akár a vadászszerencse biztosításáról. Számos eredetmítosz szól arról, hogy ki lett az első sámán (sámánasszony) az egyes mongol népcsoportoknál. Sosolok sámánasszony egy ragadozó madártól nyerte el a sámántudományt, a történet totemisztikus elképzelések és a sámánság eredetének összefüggésére utal. Az első sámánasszony első tevékenysége a gyógyítás, melynek két fontos jelképes kelléke is megjelenik a történetben: a fehér nemez a fehér, mint szakrális szín szertartási fontosságra utal, a jurta tartóoszlop pedig a világokat összekötő világfa szimbóluma. Annak ellenére, hogy ősvallási mítoszról van szó, a kezdőkép beleszövi a buddhizmussal megismert teremtéstörténetek egyikét.
Mélyen átitatták a buddhista motívumok a nevezetes mongol sámán Dajin Dérh mítoszait. Dajin Dérhet többnyire Dzsingisz kán kortársának tartják a legendák, ám anakronisztikus módon a dalai lámát is szerepeltetik velük egy időben. Az egyik történetben a sámán és a buddhista egyház feje vetekedik egymással, összemérik erejüket úgy a kártyázásban, mint a lelkek megszabadításban. A mítoszok azt sugallják, hogy a sámán az erősebb, Dzsingisz kán kardja mégis megsebzi, és kőbálvánnyá változik. Az aszszonyszöktetés motívuma, valamint a Hövszgöl megyei kegyhelyéhez fűződő termékenységvarázsló rituálék alapján Dajin Dérh nemcsak sámán volt, hanem eredendően termékenységistenség is.
Sámánok vetekedéséről szól Szohor Nojon a Vak nemesúr története. A mítoszban a mongol hitvilágból ismert számos motívum jelenik meg, mint pl. a burját bika-ősről szóló (Buha nojon) totemisztikus mítoszok vándorlásai, a sámánok átváltozóképessége, mágikus tevékenységek (pl. a fehér színű nemezzel való varázslás).
A déli mongol csahar nép eredetmítosza szintén az első sámánok megjelenését meséli el, szorosan összekapcsolva a sámánság eredetét az ősök tiszteletével. Az embereknek kezdetben ártó, majd őket segítő szellemeket a megfelelően végzett áldozatok, halotti szertartások idézték meg.
A történetből arra is választ kapunk, hogyan készült a sámándob és milyen volt az első sámánok fejéke. A sámánokat megszálló két segítőszellem a férfi és a női princípium megtestesítője.
Aliban, az apró termetű szellemlény gyakori szereplője a népi hiedelemvilágnak. Az itt közölt mítoszban inkább egy ártalmatlan pusztai manó tulajdonságait mutatja, szerepe azonban nagyon fontos, hiszen ő a szellemi világ küldötte az emberi világban. A mitológiában és a népi gyógyászatban mint veszedelmes betegségokozó, bajhozó ismert. A burját elképzelések szerint a Keleti Égbolt gonosz istenei által a Földre küldött aliban ok miatt terjedt el minden kórság és viszály az emberek között.
Bár a vizek gazdaszellemei szerves részét alkották mindig is a mongol mitológiai elképzeléseknek, a jelenleg ismert adatok (mítoszok, népvallási szövegek) azt mutatják, hogy a mongol hagyományt nagyban befolyásolták a kínai, majd a buddhizmussal érkező indiai és tibeti jelenségek. Így lett a vizek gazdájából a lúsz, a "sárkány" formájú lény. Alakja, mint számos más mítikus jelenségé kettős, jószándékú az emberekhez, biztosítja a vizek bőségét, de lehet rettenetes pusztító, betegségokozó is, akárcsak eleme a víz. A Fekete Lúsz sárkány című mese jellegzetes mongol népmesének tekinthető, megjelenik benne az ellenfelét eszével legyőző groteszk külsejű "kétarasznyi embereke",
a mongol mesék gyakori szereplője Aszar és Baszar, a két földöntúli erejű kutya stb. A többi sárkány és krokodiltörténet erősen magán viseli a buddhizmus és az ősi indiai hitvilág hatását. Az Ocsivániról (skr. Vajrapáói) szóló mítosz tulajdonképpen a világkígyó, világsárkány megszelídítését mutatja be, a legyőzött sárkány helye a vizek birodalma lett. A krokodilról szóló első történet a Mahábháratából is jól ismert mítosz mongol földre jutott változata: a világóceán köpülése a világ tengelye és a világkígyó segítségével, mely létrehozta a Napot, a Holdat és az őket elnyelő szörnyet Ráhut, s ez utóbbi elpusztított testéből lett a csillapíthatatlan étvágyú szörny, Matar (skr. makara).
A szülde a harcos mongol birodalom legfontosabb jelképe, a szülde fogalmában együtt van a harci szellemről, a harcosok férfierejéről, lelkéről, a törzsek összetartásáról és később a birodalmat összefogó vezetőről alkotott elképzelés. A szülde elvont fogalma mikor testet öltött totemmadárként, zászlóként, vagy a buddhizmus és ősvallás pantheonjának kialakulása idején - hadistenként ábrázolták. A Kilenc Szülde istenről szóló mítosz a hadistenről alkotott elképzeléseket tükrözi, kerettörténete a "Jó és Rossz testvér" meséje, mely számos nép mesekincsében megtalálható. A mítosznak egy buddhista tanmese változata is ismert a mongol írott hagyományban.
Ocsirváni és Lham istenasszony a buddhista mitológia jellegzetes alakjai. Ocsiváni kék színét a gonosz mérgező vérének lenyelésével nyerte, megmentve ezzel az élőlényeket. Lham istenasszony a buddhista tanvédő jelkép-istenségek közt az egyetlen nőnemű. Könyörtelen a tan ellenségeivel szemben, így férjét és fiát sem kímélte, közismert ikonográfiai ábrázolása szerint a fia bőréből készült nyeregtakaró fedi öszvérének hátát. A mongol szájhagyományból ismert mítoszban férje Geszer kán, a mitológiai és epikus hős.
Az Ezer Buddha története jellegzetes indiai mese a Világbíró, a Tan kerekét megforgató uralkodóról, akinek - és ez ismét egy gyakori mese- és mitológiai motívum - öregségére sincs gyermeke. Majd legifjabb asszonya fiút szült, s az Égből lehulló ládika varázslata hatására a többi kilencszázkilencvenkilenc asszonya is anyává lett. Az égből aláhulló tárgyak profetikus tulajdonságúak a mongol buddhista hagyományban, s a mítoszban nincs közelebbről meghatározva, és a történet szempontjából lényegtelen is, hogy milyen istenség adománya a mágikus erejű tárgy.

Az első sámánasszony

Amikor az égi ezer Buddha az embert teremtette, megalkotta a kányamadarat is, hogy óvja meg az embert a csötgör-ördög mesterkedésétől. Ha közeledne bármilyen ártó erő, a kányának jelentenie kell a Buddháknak. A kánya, a Buddhák parancsa szerint ült a kerítésen és figyelte az embereket. De az emberek gyermekei nyilazni kezdtek a kányára, nem hagytak békét neki, aki erre a Buddhákhoz ment:
- Én nem tudom ezeket az embereket őrizni, mert lőnek rám és meg akarnak ölni.
Erre a Buddhák így feleltek:
-Akkor menj az emberekhez és add nekik a varázserődet! - A kánya visszarepült és meglátott egy juhterelés közben messzire tévedt lányt, leszállt mellé egy tuskóra és átadta neki a varázserejét. A lány fölébredt, körülnézett és gondolataiban minden tisztán, világosan tükröződött. Amikor hazaért, a bátyja kötekedve így szólt:
- Te hová tűntél el három napra a nyájjal együtt? Most téged megöllek, elpusztítalak. - A lány megbántódott a bátyja ok nélküli kötekedésétől, s a báty abban a pillanatban ájultan esett össze, megbetegedett, s a vizeletét nem tudta kiüríteni. Akkor a lány így szólt:
- Meggyógyítlak téged.
Behívta a jurtába, egy fehér nemezre villásvégű jurta-tartóoszlopot (actai bagan) rakott, hassal arra fektette, majd így szólt:
- Ami rád ragadt, gyorsan múljon el!
Attól kezdve az a kislány sámánasszony lett. Ő volt Sosolok, az első sámánasszony.

Dajin Dérh (1.)

Egykor régen Har mergen, a Fekete Bölcs sámán alászállt az égből és Lhaszába ment. Éppen akkor érkezett meg Dzsingisz kán száznyolc asszonyával és száznyolc lányával, hogy áldozzon Lhaszában. Dzsingisz száznyolc lánya közül, az utolsóként haladó, legkisebb lányt Har mergen elragadta és megszökött vele. Mikor Dzsingisz kán hátranézett, látta, hogy Har mergen a lányát a hóna alá szorítva éppen menekülni készül. A Fekete sámán háromszor megkerülte Lhaszát és észak-nyugati irányba akart távozni, de Dzsingisz kán üldözőbe vette. Átkeltek a Négy kán országán és közben Dzsingisz csak messziről látta a menekülőt. Mas mangirt "Vadhagymás" Höh "Kék" tavánál elvesztette szem elől, de a nyomát újra megtalálta. Üldözte az Altaj tizenhárom hegyén át, majd az Oron-Tagna hegység Űrín hajrhan "Hajnali szenthegye" közelében ismét közelről látta a Fekete sámánt. Már majdnem elérte egy hágón, melyen egy nagy vizű tó és sok-sok hegy látszott, s ahol találkozott egy férfival és annak a gyermekével. Megkérdezte annak a vidéknek a nevét; Unagan har "Csikó fekete" hegy hangzott a válasz. Dzsingisz kán úgy vélte, hogy ez szerencsés jel, bizonyára itt találkozik elrabolt lányával. Megkötözte a Fekete sámán lábát, s mikor az igyekezett elszabadulni, megcsúszott és elengedte a lányt. Azután a délnyugati irányban lévő barlangba repült. A barlangon, melybe a Fekete sámán elrejtezett, még ma is láthatók Dzsingisz kardjának a nyomai.
Ez a sámán volt Dajin Dérh.

Dajin Dérh (2.)

A legelső sámánt Dajin Dérhnek hívták. A Sár "Sárga" folyó forrásánál, Nacsin Bumbarajban lakott. Olyan erős sámán volt, hogy az edzenek az Ég és a Föld jó- és rosszszándékú gazdái, mind mind a segítségére voltak.
Egyszer kártyázott a dalai lámával. Fogadásos játszmájuk három évig tartott, de végül összekülönböztek azon, hogy melyikük nyert többször. Végül megegyeztek abban, hogy összemérik az erejüket. Abban maradtak, hogy a nagyobb erejűnek fizeti a másik az elveszetett játszmák nyereségét. Másnap a dalai láma 1000 embert mentett meg, de Dajin Dérh 1300-at. Akkor a dalai láma így szólt Dajin Dérhhez:
- Megismertem az erődet. Eredj a mongolok földjére. Most nagy szükség van ott a hozzád fogható emberre. - A sámán nem ellenkezett. Összeszedte a sámáneszközeit és elindult. Útközben megállt Alag Tégnél és megpihent. Mivel a Nap hétágra sütött, kettévágta sámándobját, felét felakasztotta a levegőbe és alatta hűsölt, de amikor tovább indult elfelejtette magával vinni. Azóta használnak a sámánok szögletes féldobot.
Amikor Dajin Dérh megérkezett a mongolok földjére, Dzsingisz kán épp kiházasítani készült az egyik lányát Hentij kánnal. Ahogy a kán hírét vette, hogy a híres sámán megérkezett, meghívta a palotájába. Bár Dajin Dérh nem akart elmenni, miután többször is hívták, nem tehetett mást, mint kénytelen-kelletlen elment a kánhoz. Bár csak épp a teát és az ételt akarta megízlelni, de Dzsingisz kán nem engedte el utána sem. Akkor a sámán észrevétlenül, titokban hívta a lovát és el akart lovagolni. Távoztában beleütközött az új menyecskébe, s mivel nagyon megtetszett neki a lány, fölkapta, a nyergébe emelte és elvágtatott. Mivel ezt sokan látták, a hír hamar a kán fülébe jutott, aki üldözni kezdte őket. Mikor arra a hágóra értek, ahol majdnem utolérte őket a kán, akkor Dajin Dérh először a szilkéjét, azután az olvasóját, majd pedig a jurtáját hagyta maga mögött. Azokat a helyeket ma úgy hívják: Ajag harúl, Erh harúl, Ger harúl, azaz a Szilke őrhely, az Olvasó őrhely, a Jurta őrhely. Aztán még átkeltek néhány hegyen és az altajbeli Urmogojt halmon Dajin Dérh kőszoborrá változott, a kánkisasszony pedig a közeli barlangba menekült, s kősziklává lett. A kánkisasszony arca és felsőteste még ma is tükröződik a Cagán "Fehér" tó vizében.
Dzsingisz kán megpróbálta többször is lefejezni a kővé vált sámánt, de akárhányszor is csapott rá kardjával, annak az éle kicsorbult. Akkor úgy döntött, hogy felakasztatja a kőszobrot, s a nyakára kötelet vetett, de Dajin Dérh kérlelni kezdte:
- Ne öljön meg engem kán uram. Örökké a segítségére leszek.
- A kán eleget tett a kérésének és megkegyelmezett neki. S nem csak maga Dajin Dérh segített, hanem a tíz nagy erejű Doksitot, a Tanvédő istenségeket is magával hozta a mongolok földjének védelmére.
Így Dajin Dérh lett az első sámán. Az a kőszobor, Dajin Dérh ma is látható a Cagán tó környékén. Az első sámánhoz, Dajin Dérhhez minden vidékről érkeznek a sámánok, hogy tisztelegjenek előtte.
És hisznek a sámánok Dzsingisz lányában is, aki segít a víz okozta betegségek gyógyításában, valamint a gyermektelen párokon.
Úgy mondják, Dajin Dérhet követően Dzsingisz kán idején élt egy másik hatalmas sámán is, akinek tíz fehér lova volt az Altajban, és tíz fehér köntöst viselt.

Szohor Nojon, a Vak nemesúr

Nagy erejű sámán volt Szohor Nojon, de hogy milyen ember volt és mikor is élt valójában, azt senki sem tudja. Ez a mongol nemesúr folyton harcban állt a szomszédos burját nemzetséggel. Egy alkalommal, a burjátokra támadva számos lábasjószágot zsákmányolt és egy gyönyörű szép fiatalasszonyt ejtett rabságába. Ez a fiatalasszony két fiával, Bajimával és Szidejjel élt együtt. Bajima, akárcsak Szohor Nojon, varázserejű kubilgán volt. A két fiú anyjuk elrablásakor öt-hat éves lehetett, de telt-múlt az idő és felnövekedtek. Egy nap Bajima így szólt:
- Öcsém, őrizd a jurtát és az állatokat, én anyánk keresésére indulok.
Idegen földön vándorolva Bajima éppen egy nagy, homokkal borított helyen kelt át, amikor a homokban egy juhnyáj rengeteg nyomára és a pásztor mezítlábas nyomaira bukkant. Megvizsgálva a nyomokat észrevette, hogy a pásztor jobb lábán a hüvelykujjnak nincs lenyomata. Emlékezve arra, hogy anyjuknak hiányzik a jobb lábán a hüvelykujja, úgy döntött, hogy itt fog várakozni. Másnap a nyájat terelgetve meg is érkezett az anyja.
- Kié ez a nyáj? - kérdezte Bajima, mire az asszony így válaszolt:
- Szohor Nojoné.
Bajima ekkor tisztelettel teával ás húslevessel kínálta.
- Kend mióta él ezen a szálláson? - kérdezte és az aszszony részletesen elbeszélte neki, hogyan hagyta el otthonát, hogyan tette őt az asszonyává Szohor Nojon, és hogyan kényszerítette arra, hogy a birka nyáját terelgetve szolgálja őt. Mindent elmondott a fiúnak, még egy szó sem sok, annyit sem felejtett ki.
- Kendnek voltak-e gyermekei? - érdeklődött Bajima, és az asszony elmondta, hogy két fia volt: Bajima és Szidej, de ők a szülőföldjén maradtak. Ezt hallva Bajima felkiáltott:
- Én vagyok a fiad! -, ám az asszony nem hitt neki:
- Holnap eljövök hozzád, és ha tej buzog a mellemben akkor valóban a fiam vagy. Midőn az asszony másnap viszszatért Bajimához valóban tej buzogott a mellében.
- Amikor Szohor Nojon elrabolt engem, megjelöltem a hónaljatokat. Ha a jel rajtad van, akkor a fiam vagy - szólt az asszony, mire Bajima levetette ruháját és megmutatta a jelet. Anyja rögtön ráismert:
- Valóban az én fiam vagy - kiáltotta és sírva magához ölelte. Ezután megbeszélték, hogyan menekülhetnek meg a szörnyű ellenség, Szohor Nojon elől, mivel Szohor Nojon az ellenség közeledtét száz mérföldnyi távolságból és tíz nappal hamarább megérzi.
- Fiam, öreg vagyok én már, kinek is kellhetnék? Hogyan is tudnád te legyőzni Szohor Nojont? Fordulj
vissza fiam! - kérlelte az anyja, de Bajima nem hallgatott rá. Ekkor az anya így szólott:
- Rendben van, Szohor Nojonnak van két gyors hátasa, amit két csikós őriz. Ha el tudod lopni őket, megmenekülünk, ha nem, akkor már semmi mód nincs a menekülésre.
Bajima megkérte anyját, hogy másnap ugyanezen a helyen legeltesse a nyájat, ő pedig az éj folyamán Szohor Nojon méneséhez ment, odalopózott a gyors hátasokhoz és elkötötte őket. Ezek a paripák még a szélnél is gyorsabbak voltak. Amikor a csikósok a méneshez érkeztek, észrevették a két paripa eltűnését és rögtön a keresésükre indultak.
Bajima anyja nagyon megörült, amikor fia megérkezett a két gyors hátassal. Megvárták az éjszakát, Bajima egy kövér ürüt vágott maguknak az útra, majd lóra ültek, és az éj leple alatt Szohor Nojon ménesét maguk előtt terelve útnak indultak. Közben a csikósok visszaérkezve a sikertelen keresésből, hűlt helyét találták a ménesnek is.
Nem csaptak nagy lármát, hanem három napon keresztül nyomoztak, és csak a negyedik napon közölték Szohor Nojonnal a ménes eltűnését. Szohor Nojon varázserejével rögtön rájött Bajima tettére, összeszedte harcosait, és az üldözésükre indult. Bajima azonban kitalálta, hogy üldözik és midőn egy Hamar Davá nevű helyen egy rozoga kunyhóra lelt, a kunyhóban egy másodfű csikót hagyott hátra. Amikor Szohor Nojon megérkezett, a kunyhóból szűnni nem akaró csengő-bongó hangot hallott. Rögtön arra gondolt, hogy Bajima kárt akar benne tenni, és azt hitte, valamilyen varázserejű dolgot hagyott a kunyhóban. Egy álló napig tépelődött, mire bemerészkedett, és meglátta az otthagyott csengős másodfű csikót. A csengő mellett egy levelet vett észre, amiben ez állt: "Elhajtottam a ménesedet, és a Dajrag hetvenhét dombján át a Bajkál-tengerbe ömlő hetvenhét folyó torkolatához tartok vele."
Szohor Nojon Bajima cselszövését látva szörnyű haragra gerjedt és tovább folytatva az üldözést a Göltög tengiszhez érkezett. A Bajkál-tengerbe ömlő számtalan folyóág torkolatát meglátva azonban kétségbe esett.
Eközben Bajimának sikerült átjuttatnia a lovát a Göltüsnek nevezett hegyen. Szohor Nojon egy álló napon át kereste a nyomait, de mire rábukkant Bajima már a Hürtej vörös nyárfájának nevezett csalitosnál járt. Szohor Nojon vágtatva közeledett a csalitos felé, ám Bajima a varázserejével egy vastag hótakarót bocsátott rá. Szohor Nojon eltévedt és az Irkutszktól húsz mérföldnyi helyre lévő Angarához lyukadt ki, ahol letelepedett, és evéshez látott. Éppen arra gondolt, hogy tovább megy, amikor a vízen lebegve egy forgácsot vett észre a folyó hullámain. "Vajon milyen emberek lehetnek erre" - tűnődött el, és harcosaival elindult az Angara torkolatának a keresésére. Az Irkutszk-folyóhoz érkezve átkelt a gázlón a túloldalra, felmászott Hajsz-hegyére, és amikor lenézett, az Irkutszk közelében embereket vett észre. Szohor Nojon leereszkedett a hegyről és hozzájuk fordulva odakiáltott:
- Juttassatok át a túlpartra!
A burját Anhlan dzárinnak nevezett sámán azonban így válaszolt:
- Barátom, távozz innen az Angara forrásától és menj vissza oda, ahonnan jöttél!
Erre Szohor Nojon megharagudott Anhlan sámánra, és olyan hideget támasztott, hogy még az ökörszarv is kettérepedt! Befagyasztotta az Angarát, átment a túlsó partra, és a burjátokat teljesen kirabolta, és leöldöste. Anhlan sámánt azonban sem a kard, sem az nyíl nem fogta. Így szólt Szohor Nojonhoz:
- Az Angara folyó torkolatától nem messze két nappal ezelőtt született egy leánygyermek. Ha azzal a nemezzel, amivel be van burkolva, a fejemet körbetekerik, meghalok. Szohor Nojon megfogadta a szavát és Anhlan sámán egy vörös pöttyös fejű, vörös színű galóca hallá változott. Bement az Angara vizébe és eltűnt.
Ezután Szohor Nojon hazafelé indult. Útközben átkelt a Göltögön és a Kantáros-pusztában elfogott három
embert, majd megette őket. Az ő csontjaikból azután három sinsz fa nőtt ki. Tovább menve Szohor Nojon egy sík vidékre érkezett, s éppen letáborozott, amikor két sárgalovú ember szélsebesen elvágtatott mellette, és az egyik a másik fejét levágva a nyeregszíjára akasztotta.
- Hej, gyerekek! Ez gonosz dolog. Bizony, az én fejem az, amit levágtak. Ez csak Anhlan sámán műve lehet - szólt Szohor Nojon és meghalt. A kísérői felemelték a testét és haza felé indultak.

A Fekete Védőszellem Ongod eredete
Csahar sámán-krónika

A messzi északon, a Hangáj hegyei között élt egyszer egy Ingdakaj nevű ember. Apja nagy jártasságra tett szert a sötét, baljós praktikák elsajátításában, de tudását nem használta. A fia egyszer így szólt hozzá:
- Jó lenne, ha könyörületes szívvel fordulnál az élőlények felé, hisz oly nagy tudásra tettél szert.
Szavaira apja ekképpen válaszolt:
- Akármilyen hatalmas tudásra is tettem szert, nagy fájdalom így megöregedni. Életem végének közeledtével, gondoskodnom kell a jövődről. Ha eljön életem fogytának ideje, amikor észrevétlen utolsó leheletem is kilehelem, keress megfelelő nyughelyet számomra, oda temess és ott áldozz nekem. Ha így teszel, akkor én is a javadat szolgálom.
Fia, Ingdakaj figyelmesen hallgatta.
Hónap sem telt, öreg apja hirtelen nehéz betegségbe esett. A kór egyre súlyosabb és súlyosabb lett. Az öreg magához szólította fiát, s megkérdezte tőle:
- Ugye nem feledted, mit parancsoltam neked? - A fiú azt felelte, hogy nem, nem felejtette el.
- Akkor jó - válaszolta az apa, arca hamuszínűvé vált, ujját a szájához emelte, tudata megzavarodott, az utolsót sóhajtotta, s azzal megszűnt lélegezni.
A fiú pontosan követte az apja megszabta utat, s órát, a megszabott rend szerint egészen egyedül kivitte a holttestet, s lefektette a magányosan emelkedő Vörös Szikla laposán egy délkeleti horpaszban. Áldozatot mutatott be, s imádkozott. Imájában a holtat az "Ősök Véd-Szellemé"-nek nevezte. Dolga végeztével hazatért.
Ezután Ingdakaj rendszeresen áldozatokat mutatott be: egy fakupában teát, egy facsészében vizet és egy másik facsészében tejborpálinkát ajánlott fel minden újhold első, hetedik és kilencedik napján. Tisztelettel meghajolt és imádkozott. Három év telt el így az áldozatokkal. A Vörös Szikla felett felhők gyülekeztek, köd emelkedett, majd szétoszlott. Amikor a felhők megjelentek, a fiú akkor áldozott. Mécseseket, füstölőket gyújtott és imádkozott, hogy elűzze a gonoszt.
Mindeközben az elhunyt atya szelleme szövetséget kötött a hely gazdaszellemeivel. Ahogy múltak az évek, egyre erősebb lett, megtanulta a szent ráolvasásokat. Rálelt Ataga Tengri imájára, s oly tudásra és hatalomra tett szert, hogy képes volt jégesőt előidézni, villámokkal lesújtani, s rettenetes gonoszságokat végrehajtani. Elkészítette fejdíszét bagoly tollából, s dobját keresztfára feszítette.
Az Ősök Védőszelleme hamarosan messze földön híressé vált. Amikor Ingdakaj anyja meghalt, fia a régi szokások szerint a Vörös Szikla déli oldalán temette el, s áldozatokat mutatott be neki.
A korábbi ősök szellemei nem hagyták el a helyet, hanem összegyűltek, s különféle dolgokban testet öltöttek.
Az öregasszony szelleme lassanként szintén igen nagy erőre tett szert, s szövetkezett a természet szellemeivel. Így formálódott Emegeldzsi édzsi, "az Öreg Nagyanyó" Sámánasszony tanítása. Mikor a gonosz erősen terjedt, ez az öregasszony Emegeldzsi édzsi néven jól ismert védőszellemmé vált.
Eleinte tárgyakban jelent meg, s ahogy múltak az évek, fokozatosan oly erőre lelt, hogy fel tudott emelkedni a levegőbe, s képes volt repülni is. Hatalmában állt a felhőket összegyűjteni, esőt varázsolni, villámlást és égzengést kavarni, a villámokkal lesújtani és jégesőt hozni. E katasztrófák előidézésén túl sok egyéb gonoszt is tett az emberekben, s az állatokban: megmérgezte vérüket. A környéken lakó családok rettegtek haragjától, s más vidékre menekültek. Reménykedve messzi, elhagyott tájra értek, azonban a démonasszony sírhelyéről náluk termett egy szempillantás alatt.
Összeültek a népek, hogy megtanácskozzák, mit lehetne tenni, hisz oly nagy lett a fenyegetettség. A halha és az urjanhaj tartomány összefogott. Elvonultak a Vörös Sziklához, áldozatot mutattak be. Felidézték a jó szellemeket, s kiűzték a rosszakat. A tea, a pálinka és a víz javát áldozatul ajánlották. Könyörgésük sikerre vezetett, gyógyírt találtak a bajokra. Elérték, hogy még ha meg is jelennek a gonosz szellemek, megértőek lesznek, és nem bántják a gyerekeket, a csecsemőket, csak a férfiak jó lovait, marháit szállják meg, s okoznak remegést férfinak, nőnek. Így is történt, egyszer egy szellem megszállt egy Bürgeü nevű embert, hogy az csak úgy reszketett. Sokan látták, s a szellemet "Fekete Bálvány"-nak nevezték el. Később "Fekete Védőszellem"-ként kezdték tisztelni, s ettől kezdve tilos volt a fekete szót kiejteni, ezért őt magát is csak "A Sötét"-ként emlegették.
Élt még ott egy bizonyos lány, akit az "Utolsóként született"-nek neveztek. Emegeldzsi édzsi ezt a lányt szállta meg, s hozta rá a reszketést. Sokan voltak ennek tanúi, s döbbenten figyelték, hogy mi lehet ez?
Egy nap aztán végre a Fekete Ongot és Emegeldzsi édzsi sámánasszony révülésbe esett, sótlan teát és tejbor pálinkát hintett a levegőbe, s elűzte a gonoszt. Majd a levegőbe emelkedtek, elrepültek a Vörös Sziklához. A Fekete Ongot és a Sámán lány leereszkedtek a Vörös Szikla csúcsára, megtalálták a keresztrúdra kifeszített dobjaikat, s magukkal vitték őket. Mindegyikük a saját dobját verte, fejükbe nyomták a bagolytollból készült fejdíszüket, majd ismét a levegőbe emelkedtek, s visszatértek. Jurtáról jurtára jártak, s dobjukat verve így kántáltak:

Minden élőt megsegítő
Arany dobunkat hozzuk
Minden világbélit mentő
Ataga Tengritől alászállunk.

Sokan hallották éneküket, s mondogatták egymásnak: ezek csodás erőt bíró védőszellemek ám!
Ongot és Edzsi kikérdezte az embereket bajaikról, fájdalmukról, majd így szóltak: Ha kegyes szívvel áldozatok, tea javát, tej színét, pálinka tetejét, víz tisztáját nekünk adjátok, hatalmunkban áll minden bajotoktól megmenteni benneteket. Az emberek, mikor ezt hallották, arra a sok rosszra gondoltak, ami korábban osztályrészük volt, s megrettentek. Sámánnak és sámánasszonynak szólították őket, teát, tejpálinkát és vizet áldoztak nekik, hogy védelmükbe vegyék őket.
Majd elkészítették képmásukat, testüket egyéves fekete bárány szőréből, szemüket fekete szederből formálták, s Édzsi védőszellemnek, és a Sötét Védőszellemnek nevezték el őket, majd áldozatokat mutattak be nekik.

Aliban

Hurmaszt istennek volt egy gonosz megtestesülése is, aki folytonosan pusztította, gyötörte az élőlényeket, rombolta a teremtést, eloltotta a meggyújtott tüzet, kiszárította a folyóvizeket, szétdúlt mindent. Látva Hurmaszt isten, hogy bármennyire is csak együttérző, segítőkész lényeket akart alkotni, született egy kérlelhetetlen ellensége is, nagyon elővigyázatos lett. Volt Hurmaszt istennek egy aranyos dagina-tündérasszonya, aki mikor átváltozott aranybegyű, ezüsthátú madárrá, a gonosz megtestesülése lelőtte. Akkor Hurmaszt haragra lobbant és megalkotta alibant, a csötgör-ördög küldöncét, s leküldte az alsó világba, hogy a gonosz megtestesülésével is megismertesse a szenvedést. Aliban gyermeknyi testű, fakó hajú teremtmény. Ha a hajszálai összekeverednek, csengő-bongó hangot hallatnak, mint a vas. Aliban étele a szél és a levegőben vándorol. Mikor a csötgör-ördög el akar pusztítani egy embert, először a követét, alibant küldi, hogy szerezze meg az ember lelkét.
Egyszer egy vadász a pusztában aludt vadászat közben és észrevette, hogy valami a talpa alá akar férkőzni. Felkelt, hát látja, hogy egy világos hajú, a feje tetején egyetlen szemű kicsi lény. A feje tetején lévő egyetlen szemmel folytonosan az eget kémleli, hogy mikor jön érte Hurmaszt isten követe, hogy teremtőjéhez visszavigye.

A Vad fekete Lúsz-sárkány

Egykor régen a Vad fekete Lúsz-sárkány nem a vízben, hanem a földön élt. Férfi erejében önhitt, az élőlényeket pusztító, gyötrő kegyetlen ellenség volt. Ez idő tájt élt a világon egy emberke, egy arasznyi testtel, két arasznyi szakállal. Volt neki egy vadkecskeszarv kanala, egy tevenyak bőrzsákja, egy viharnál gyorsabb világos tarka pej lova, és egy szélnél sebesebb sárga foltos paripája. Az a kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke megfogadta, hogy elpusztítja az embereket kínzó veszedelmes Vad Lúsz-sárkányt, felpattant viharnál gyorsabb világos tarka pejparipájára, övébe tűzte vadkecskeszarv kanalát, vérszíjára fűzte tevenyak zsákját. Az úton találkozott egy rókával:
- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?
- Megyek, hogy legyőzzem az élőlényeket gyötrő Vad fekete Lúsz-sárkányt.
- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a róka.
- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával megfogta a rókát, a tevenyak bőrzsákba tette és ment tovább. Az úton találkozott egy farkassal:
- Kétarasznyi szakállú, arasznyi emberke hová tartasz?
- Megyek, hogy legyőzzem az élőlényeket gyötrő Vad fekete Lúsz-sárkányt.
- Aki sokat markol, keveset fog! - mondta a farkas.
- Ha keveset, hát keveset, mi közöd vele? - válaszolta az öreg, s vadkecskeszarv kanalával megfogta a farkast, a tevenyak bőrzsákba tette és ment tovább. Az úton egy tenger került elébe, fogta, s a kecskeszarv kanalával azt is belemerte tevenyak zsákjába. Mikor odaért a Vad fekete Lúsz-sárkányhoz, felment a Hetven domb tetejére és elkiáltotta magát, hogy hangja az égre és földre is hangzott:
- Vad fekete Lúsz-sárkány, eljöttem, hogy megküzdjek veled!
- Ó, te semmi kétarasznyi szakállú, arasznyi testű. Vágtató tízezer juhom felveri a port, s abba fojtalak - mondta, de akkor az arasznyi testű kiengedte a farkast és a juhok ijedtükben mind szétszaladtak.
- Akkor Aszar, Baszar két kutyámmal tépetlek szét - mondta, de amikor a kutyákat ráeresztette, az arasznyi testű kiengedte a rókát, s a kutyák az után vetették magukat. Akkor a Vad fekete Lúsz-sárkány tízezer harcosával jött, hogy megküzdjön az arasznyi testűvel, de az kiengedte a vizet a zsákjából, s a sok katona mind elsüllyedt a tenger vizében.
Attól kezdve él a Vad fekete Lúsz-sárkány a föld felszíne helyett a tenger vizében.

A Lúsz sárkány

Ocsirváninak nagy volt a testi ereje, az alakja pedig így nézett ki: jobb lába térdben behajlítva, jobb kezével jogart markolva int, bal keze mellkasán, szája szóra nyitva.
Réges-régen egy óriási vízikígyó, a lúsz, a világ minden táján sok bajt és kárt okozott az élőlényeknek, ezért az istenek Ocsirvánit küldték a földre, hogy megszelídítse. Ocsirváni ereje közben azonban meggyengült, így nem volt képes megbirkózni a Lússzal. Ekkor a földről felemelkedett az óriási Szümber-hegy tetejére, itt hét napon keresztül áldozatokat mutatott be, és imádkozott az istenekhez.
A hetedik napra ereje óriásivá növekedett, teste Hangarid alakját vette fel, majd megragadta a Lúsz fejét, háromszor körbehúzta a Szümber-hegy körül, végül kövekkel leszorította. Így a Lúsz teste háromszor körbetekeredett a Szümber-hegy körül, a feje le volt szögezve a csúcshoz, míg a farka, mint régen, a vízben maradt. Ekkor a Lúsz azt kérdezte:
- Ki vagy te?
- Én Ocsirváni vagyok.
- Hogy lettél ilyen soha nem látott erős?
- Hét napig imádkoztam az istenekhez, s ilyen hatalmassá lettem - válaszolta, mire a Lúsz behódolt, s Ocsirvánihoz imádkozott. Ezután a Lúsz a vizek ura lett, Hangarid pedig a hegyen élt tovább.

A Matar dzögí, a krokodil-szörny

A tengerekben élő Matar dzögí nevű szörnynek csupán a háta látszott ki a vízből, s olyan óriási volt, hogy ha lapockájából és bordáiból hidat vernének, húsz napig tartana, mire az ember lóval az egyik végéből a másikba átérne.
Egyszer réges-rég, mikor a világon még nem volt más, csak víz, Ocsirváni Buddha azt a parancsot adta tanítványainak, hogy keverjék fel az óceánt. A felkavart vízből először a nap kezdett el sugaraival mindent bevilágítva felemelkedni, ekkor, hogy a nappal világos legyen, Ocsirváni megfogta a napot, és az égre helyezte. Ezután ismét megparancsolta tanítványainak, hogy keverjék fel az óceánt, ekkor egy másik világító test, a hold bukkant fel. Mikor Ocsirváni harmadszorra is felkavartatta a vizeket, az örök élet forrásvize buzogott elő. Ezzel elég, szólt Ocsirváni, de egy tanítványa túlzott kíváncsiságában ismét felkavarta az óceánt, mire egy óriási testű, szörnyűséges élőlény jött fel. Ocsirváni ahogy megpillantotta a szörnyet, jogarával rácsapott, és kettévágta testét. A szörny testének felső része felszállt az égbe, ebből lett a Ráhu nevű démon, alsó része visszaesett a vízbe, belőle lett Matar dzögí. Matar dzögí pedig ha enni és inni akart, hat hónapon keresztül nyolc folyó vizét szippantotta be, egész városokat nyelt el emberestül, állatostul, majd tizenkét hónapig folyamatosan aludt.

A kilenc Szülde istenség

Egykor régen élt egy Janvaj nevű férfi, akinek volt ezer fekete-szürke lova. Született egy fia, akinek a Berh nevet adta. Aztán született még egy fia, annak az Erh nevet adta. Amikor Berh férfikorba érett, az apja asszonyt szerzett neki, leválasztott számára megfelelő örökrészt a jószágából. Hamarosan Erh is férfikorba lépett, s így szólt az apjához:
- Berhnek fölöslegesen vett apám asszonyt.
- Miért fölöslegesen?
- Ha meg akar házasodni keressen magának kedvére való asszonyt - mondta Erh, mert meg akarta szerezni a bátyja asszonyát, hogy vele éljen.
- Ilyen dolgokat nem szokás mondani. Egy férfinak lehet akárhány asszonya, de egy asszonynak csak egy férje lehet - válaszolta az apja.
- Ha elűzöd itthonról Berhet, akkor elvehetem az aszszonyát, s akkor csak egy férje lesz.
- Berh jól bánik a jószággal, ugyan hogyan űzhetném el itthonról? - és az apa egyáltalán nem hallgatott Erh szavára. Attól kezdve Erh nem ment ki többé a ménessel, apjától azt követelte, hogy az mindig Berhet küldje. Teltek-múltak a napok, s a ménes fogytán fogyott. Akkor Erh így szólt ismét apjához:
- Minek tartja kend még mindig ezt a Berhet, hát így kell vigyázni a ménesre, jószágra? Hamarosan mindenéből kiforgatja kendet. - Ám Janvaj a maradék ménesét is Berhre bízta, vele hajtatta ki.
- Merre menjek? - kérdezte Berh.
- Menj az Altaj és a Hangáj irányába. Menj oda és ott élj. - Berh kifogott egy lovat hátasnak és hajtotta a ménest, azt sem tudva, merre van az Altaj és a Hangáj. Berh útközben hallgatta a madarak dallamos csiripelését, énekét, s a szülőföldjére gondolt. Úgy érezte, hogy ez a föld szép és alkalmas arra, hogy itt éljen. A lova egyetlen szökelléssel 1500 linyi földet hagyott maga mögött, s mikor fölért az egyik hegy tetejére meglátta, hogy az ég és a föld határán füst gomolyog. Követte a füst irányát, s mikor a szálláshoz odaért, százesztendős öregasszony jött eléje. Az öregasszony mindent apróra kikérdezett tőle attól kezdve, hogy hogy talált ide, egészen addig, hogy hol a szállása, hogy van az apja, a testvéröccse, milyen a jószága állapota. Akkor Berh nagyon elcsodálkozott, s magában így morfondírozott "Hát ez vajon ördög-e vagy isten-e?".
- Én itt egyedül élek a lányommal - mondta az öregasszony. - Ha mindent megteszel, amire kérlek, megkapod a lányomat. A lányom most megveti neked az ágyadat, s miután aludtál, reggel kelj föl, s egyetlen szó nélkül indulj el. Menj fel a dombokra, tereld össze a ménest, itasd meg, s érj vissza még mielőtt a tea elkészülne. Ha ezt képes vagy megtenni, akkor viheted a lányomat és hazahajthatod a ménest. Ha nem vagy képes megtenni, akkor itt maradsz. - A fiú úgy tett, ahogy az öregasszony mondta, reggel fölkelt, egy szót sem ejtve felült a lovára, s felment a dombokra, ahol fehér-szürke és fekete-szürke lovakat látott. A kút felé terelte, hogy megitassa őket, hát látja, hogy a kútnak arany a vödre, ezüst a vályúja. Berh valamennyit megitatta, s viszszaért, éppen mielőtt a lány befejezte volna a teakészítést. Akkor az öregasszony azt mondta, vidd a lányt és hajtsd haza a ménesedet.
Amikor hazaért, az apja örömmel, vigalommal fogadta, de Erh betegeskedett. Akkor azt kezdte követelni az apjától, hogy a lányt, akit Berh hozott haza, elvehesse második asszonyul. Az apja nem engedte meg. Mikor Berh hazatért, éppen akkor veszett el Janvajnak egy ikerborjas tehene. Erh követelte apjától, hogy küldje el Berhet az elveszett jószágot felkutatni, s apja elküldte az ikerborjas tehén után. Berh felpattant a szempillantás alatt 1500 linyi földet átugró lovára és elment az idős asszonyhoz. Úgy tűnt, hogy az már régóta tudja, hogy Berhet Erh unszolására elküldte az apja. Az öregasszony így szólt a fiúhoz:
- Ma éjjel aludj itt, reggel kelj föl és anélkül, hogy egyetlen szót is ejtenél menj föl a dombokra, s ott majd meglátod az elbitangolt jószágot. A borjú először majd menekülni próbál. Fogd el, s ha magadhoz szoktatod, akkor követni fog téged. Akkor a borjas tehenet erre felénk hajtsd. Berh úgy tett, ahogy az öregasszony mondta, s odahajtotta a borjas tehenet az öregasszonyhoz. Az öregaszszony adott neki kilenc kutyát, kilenc fekete madarat, kilenc nyílvesszőt, s jószágával együtt útjára bocsátotta.
Amint ment mendegélt, útjába került egy róka. Berh megpróbálta utolérni a rókát, kilenc kutya és kilenc madár is mind azt űzte. Mivel a kutyák és a madarak nem érték utol, Berh kilőtte az öregasszonytól kapott kilenc nyíl egyikét, de a róka nem pusztult el. Aztán sorban kilőtte a második, harmadik, negyedik nyilát egészen a nyolcadikig, de a róka csak nem pusztult el. Mikor az utolsó, kilencedik nyilát is kilőtte, akkor már megdöglött a róka. Mikor a tehenet hajtva hazaért, ott találta Erhet meghalva. Akkor Berh visszavette két asszonyát és boldogan élt apjával.
Janvaj Namszraj Buddha megtestesülése, a két asszony a Fehér és a Zöld Tára istenanya, Erh csötgör-sulam démon, maga Berh pedig a Kilenc Szülde istenség újjászületése volt.

Hogyan lett Ocsirváni kék színű?

A darhatok úgy vélik, hogy azért van holdfogyatkozás, mert a hetvenfejű Gonosz lenyelte a holdat. Amikor a Gonosz megitta Buddha nektárját, a mester Ocsirvánit küldte, hogy győzze le. Buddha követe, Ocsirváni így szomorkodott:
- Én már sohasem lehetek kék színű. Az a sorsom hogy fehér legyek. - Fogta Buddha gyémánt-villámát, a Gonosz után eredt, utolérte és széthasította. Mérges vizelet folyt ki belőle, végigcsöpögött mindenhol. Ocsirváni ijedten gondolta: ez még másokra is bajt hozhat, s felhörpintette az egészet. Az italtól egész teste kék színűvé vált.

Lham istenasszony

Valamikor réges régen Lham istenasszony Geszer kán felesége volt. Egyszer, ahogy Geszer vadászni ment, összeakadt egy sulmasz démonnal, aki neki ajándékozta a feledés ételét. Evett is belőle minden nap egy kicsit, nem is talált többet haza. Így telt néhány év. Egy nap, reggel, még mielőtt belekóstolt volna a sulmasz démon feledés-ételébe, kiment a mezőre. Összetalálkozott a varjúval, aki ezt mondta neki:
- Te nem vagy a honát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - szólt, majd elrepült. Ezután találkozott a rókával, aki így szólt hozzá:
- Te nem vagy az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - mondta, majd elszaladt. Amikor tovább ment összeakadt egy farkassal.
- Te nem vagy az otthonát feledő Geszer, hanem a hazatérő Geszer! - mondta a farkas is és eliramodott. Geszer elgondolkodott rajta, hogy mi a csudát beszélnek így hozzá a vadállatok, s a szárnyasok.
- Úgy látszik nem mentem haza, biz ez nincs rendjén - gondolta, s egyenesen hazafelé vette az útját, s elvágatott. Amikor megérkezett, egy három év körüli fiúcska szaladt elé.
- Apa, apa! - kiáltotta.
Geszer így szólt:
- Hát anyád mit csinál?
- Szilaj sárga íját feszíti, s apámat akarja megölni, ha megjön.
- Ha kérdezi, mondd, hogy apád megjött, és észak felé átkelt a hegyen - mondta, s dél felé elügetett.
Mikor a fiú bement a jurtába, kérdezi az anyja:
- Ki jött, mit mondott, mit csinált?
- Apám jött meg, de megijedt anyámasszonytól, s el is ügetett északnak - mondta. Lham istenasszony gyorsan felkapaszkodott az északi hegy tetejére, s körülnézett. Onnan látszott, hogy a déli hegyen éppen átkel valaki, akinek kalpagján az arany gomb megcsillant a napsugárban. Hosszan célzott, s az arany gombot nyilával ketté hasította. Lham istenasszony fogta a fiát, s derékban ketté harapta.
Nálunk Bajdrag hürében a Majdar tiszteletére rendezett maszkos táncban szereplő Lham istenasszonyt szájában egy kettéharapott gyerekkel ábrázolják. Ilyen álarccal jelenítik meg az előadásokon. Az bizony Geszer felesége, Lham Buddha.

Honnan ered a boldog idők Ezer Buddhája?

A Tankereket Megforgató Kánnak kilencszázkilencvenkilenc felesége volt. A kilencszázkilencvenkilenc feleségétől azonban egyetlen egy szem gyereke sem született. Ahogy öregedett gyakran gondolta keserves szívvel: egész életemben megforgattam a tan kerekét, s mégis azt rendelte sorsom, hogy egyetlen fiam se szülessen. Ezen néha elbúsulok.
Összehívta kilencszázkilencvenkilenc feleségét és alattvalóit, s így szólt: még mielőtt meghalok szeretném megérni, hogy egy fiam születik. Megforgatta a tan kerekét, s elindult vándorútra. Ment mendegélt, mígnem egyszer egy nagy hegy barlangjához ért. Kijött egy remete, s el akarta zavarni. A remete mellett egy asszony ült. A Tankereket Megforgató Kán odament a remetéhez, s így szólt hozzá:
-Tiszteletreméltó, öreg láma, ki egész életedben remeteéletet éltél! Csupán egy kisgyerekért rimánkodom: szánj meg engem egy gyermekkel!
Akkor a láma mellett ülő asszony így szólt:
- Elhagytam anyámat, s eljöttem remetének. Anyám közben meghalt. Szegény árva vagyok, csak ez az egyetlen húgom van. A környéken termő gyümölcsöket összegyűjtjük, s azon élünk. Vedd el ezt az én húgomat. Ha feleségül veszed, akkor ő, Nomin Hű lesz az ezredik feleséged.
Így hát, Tankereket Megforgató Kán elvette feleségül, s ezredik asszonyával haza indult. Már három hosszú év telt el azóta, mióta kilovagolt otthonról, így hát, amikor megnősült, azonnal haza indult. Több, mint egy éven keresztül lovagoltak hazafelé. Útközben az új feleség teherbe esett. Egész éven keresztül mentek, mentek, míg végre megérkeztek. A kán így szólt korábbi kilencszázkilencvenkilenc feleségéhez:
- Amíg oda leszek, a legkisebb feleségem, Nomin Hű minden parancsát teljesítsétek! Akármit mond is, mindenben engedelmeskedjetek neki! Egy év elteltével ismét itt leszek. Legifjabb asszonyomnak fiút rendelt a sors - mondta, felpattant lovára, s elügetett. Eltelt egy év, a kán azonban nem érkezett haza. A kilencszázkilencvenkilenc aszszony éjjel-nappal őrizte Nomin Hűt, várták, hogy mikor fog megszületni a fia. Két nappal a kán megérkezése előtt a nagyasszony megszülte gyermekét, s nagyon kimerült volt. Miközben a kilencszázkilencvenkilenc feleség ott ült és vigyázta a várandós asszonyt, egy világoskék borítású kerek doboz esett le az égből. Nomin Hű nagyasszony így szólt:
-Nehogy kinyissátok ezt a kék dobozt! Van a Tankereket Megforgató Kánnak két hóhéra. Őket hívjátok ide. - Elküldte a követeket értük, s megjött a két hóhér. A kánasszony így szólt hozzájuk:
-Ti ketten, hallgassatok ide! A dobozt senki nem érintheti. Ha valaki kinyitja, fejével fizet érte. Kivégzitek!
A Tankereket Megforgató Kán országának északkeleti végén, az első lények háborújának idején oda telepített hét kiszáradt nyárfa van. Ezt a kék dobozt vigyétek oda, s tegyétek le elé. Azután jelentsétek nekem. Erre kettőtöknek egy hónapotok van - mondta. Mivel Tankereket Megforgató Kán erősen megparancsolta a kilencszázkilencvenkilenc feleségének, hogy ne merjenek ellenszegülni legkisebb feleségnek, nagyon féltek, s megparancsolták a két hóhérnak, hogy a világoskék dobozt vigyék oda. Útközben a dobozt a földre ne tegyék le, hanem egymást váltogatva vigyék, magukhoz ölelve. Mi majd hátulról figyelünk benneteket - mondták. Életetekkel feleltek, parancsolták. Akkor a két hóhér, ahogy azt a nagyasszony meghagyta, ketten egymást váltva szorították magukhoz a kék dobozt, s fél hónapon keresztül mentek, mentek, mígnem elértek a birodalom végéhez, ahol már messziről látszott a hét kiszáradt nyárfa. Az első nyárfa alá letették a kék borítójú dobozokat és visszafordultak. Éppen egy hónap telt el, mire hazaértek. Amikor megérkeztek, így szóltak:
- Parancsod szerint egész idő alatt nem hallgattunk senkire, nem láttunk semmit, a kék borítós dobozban lévő holmit elvittük és ott hagytuk. Kánunk utasítását követve a vadállatokat megöltük, a hóhér nevet így elnyertük, s viszszajöttünk - jelentették a nagyasszonynak. Akkor a kánasszony megparancsolta, hogy attól a naptól kezdve a két küldönc szabaduljon meg a hóhér névtől, s hivatalnoki címet adományozott nekik. Eltelt két hónap, a kán visszatért a vadászatról, s három napon keresztül aludt a saját házában, amikor is megtudta, hogy a kánasszony megszülte a fiúcskát.
- Öregségemig fiú nélkül éltem, most megnézem a kis trónörököst - mondta, s ment asszonya szobájába. A kilencszázkilencvenkilenc feleség a kán kedvét kereste, s amikor felesége szobájához ért, mondták neki, hogy megszületett a fiú. A kán belépett a szobába:
- Öregségemre teljesült kívánságom, utódom született, mutassátok meg a fiamat - mondta.
Erre a kánasszony így válaszolt:
- Jól van, jól, megmutatom. Néhány napot azonban várnod kell. Akkor megmutatom - mondta.
Erre a kán így válaszolt:
- Hol van a fiad? Kánasszonyom, légy jó, mutasd már meg!
A nagyasszony így válaszolt:
- Óh, kán! Hívd össze valamennyi főemberedet! Hét nap alatt minden megye tisztségviselőjét gyűjtsd össze, s készítsd fel őket egy nagy útra! - A kán így is tett, hét nap alatt összehívta főembereit, s felkészítette őket a nagy útra.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.
Erre a nagyasszony így válaszolt:
- Óh kán, még mielőtt te megszülettél volna, az élőlények között nagy háborúság dúlt. Amikor kitört az élőlények háborúsága, birodalmad hét nyárfája menedékbe vonult, az ország északkeleti szélére húzódott, ahol kiszáradtak, s a hét zöld nyárfából hét száraz nyár lett, egész a tövükig teljesen megfonnyadtak. Most elmegyünk azokhoz a nyárfákhoz - mondta.
A kán megöregedvén Tankerékforgató lett, ezért a királynő szavait követve cselekedett. Elindult, felment a magas hegy tetejére, s körülnézett. Hűségesen követték a megyék hivatalnokai, s az ezer kánasszony. A kán, meg a többiek teljes álló hónapig vonultak, s amikor odaértek, hét nagy zöld lombos fa magasodott előttük. Sokféle madár csicsergett, cserregett az ágaik között.
- Hát ez hogy történt? - kérdezte a kánasszonyt.
- Ez a te hét kiszáradt nyárfád - mondta. A hét száraz nyárfa hét zöld, lombos fává lett.
Ennek láttán ellágyult a kán szíve. Akkor most mi legyen? - kérdezte a kán.
A kánasszony így szólt:
- A hét lombos zöld nyárfa köré ültesd le a hivatalnokokat kilenc-kilenc sorba. Középre a kilencszázkilencvenkilenc asszony üljön. A legelső nyárfa alatt lévő világoskék borítójú dobozzal szemben magam ülök.
A kán mindent Nomin Hű kánasszony kívánsága szerint rendezett. Akkor Nomin Hű kánasszony így szólt:
- Anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére! - s jobb mellét háromszor odakínálta.
- Ti is, mindannyian mondjátok, hogy anyácska kicsi fia, jöjj anyád mellére, s jobb melleteket háromszor kínáljátok oda! - mondta. A kilencszáz-kilencvenkilenc feleség követte Nomin Hű parancsát, elővették jobb mellüket, s a kánasszony mondotta szavakat elismételve jobb mellüket háromszor odanyújtva felajánlották. Erre a világoskék doboz felett kilencszínű szivárvány tűnt fel, hirtelen kinyílt a doboz szája, s ezer fiúcska jött ki belőle. Az ezer anyácskához siettek, a keblükre borultak és sírva fakadtak. Akkor az ezer anyácska magához ölelte az ezer fiút. Attól a naptól kezdve ezen a mi földünkön, a Dzambútiv kontinensen, ebben a világkorszakban ezer Buddha született az anyák méhéből. Innen lett a boldog idő ezer Buddhája.

Hagyományos műveltség

A mongolok hagyományos anyagi és szellemi műveltsége napjainkig megőrzött számos ősi elemet. A hagyományok továbbvitelének legfontosabb kerete a nomádok anyagi kultúrája, melyre szervesen ráépült az írásbeliség. Az alábbi válogatás a hagyományos műveltség néhány jellegzetes anyagi és szellemi tényezőjét kívánja bemutatni.
A kőbálványok, ősi temetkezési helyek, szarvasos kövek, sziklarajzok éppoly részei a mongol tájnak, mint a jurták vagy a nyájak. A sziklákon gyakran nemzetségi tulajdonjegyek (tamag), állat és emberalakok, szakrális jelenetek, sőt feliratok láthatók. A kecske és juh formájú jól ismert sziklarajz keletkezését egy nyugat-mongóliai, ojrát Geszer eposzból való részlet úgy magyarázza, hogy Geszer örök ellenfelétől, a Mangasz démontól menekülő nyájak változtak sziklarajzzá, s ezzel örökkévalóvá, miként az asztrális jelenségek is (l. Hét Buddha, Gurvan maral).
Az emberi nyelv keletkezéséről szóló történet az ószövetség bábeli jelenetét idézi motívumaiban. Az emberek túlzott hatalmát megakadályozandó Buddha összekeverte a nyelvüket. E, valószínűleg kései mítosz mongolos eleme a szalonka hangjáról, viselkedéséről szóló rész, mely a mongol vadászok megfigyeléseit, bölcsességét idézi.
A Nagy Mongol Birodalom kialakulásakor a törzsek állammá szerveződtek, s állami létük egyik fontos feltétele az írásbeliség megteremtése volt. Bár a mongolok nyolcszáz éves, írott források által is rögzített történetük során többféle írást is használtak, a legmaradandóbbnak az ujgur-mongol írás bizonyult, amely Belső-Mongóliában még ma is a hivatalos írás, de használják a hszincsiangi mongolok is, és újra bevezették az elemi oktatásba a Mongol Köztársaságban. Az ujgur-mongol írás betűírás, függőleges sorokban halad balról jobbra, s bár átvételének körülményeiről nincsenek pontos adataink, egyik ismert eredetmítosza az írás képe és a nomádok mindennapi életében használt tárgy, a fűrészhez hasonló bőrkikészítő "gyalu" hasonlóságán alapul. A történet jól ismert a buddhista hagyományból is, mely az írás eredetét a neves mesternek Sza-szkja panditának (1182-1251; Kun-dga' rgyal-mchan dpal bzang-po) tulajdonítja. A buddhista hagyomány szerint a mester elmélkedése közben meglátott egy mongol asszonyt bőrgyaluval a kezében, s ekkor alkotta meg az írást. A mítoszban említett ojrát írás az ujgur-mongol írás változata (1648), mely kiküszöbölte elődje olvasati nehézségeit, egyértelművé téve a jeleket. Ezért is hívják "világos írásnak" (tod bicsig).
Érdekes adattal szolgál a puska használatáról szóló mítosz; a hangos és félelmetes süvítéssel szálló nyílvessző hangja olyan elrémítő volt, hogy ahhoz képest a tűzfegyver hangja is szelídnek tűnik.
A tejpálinka a fehér ételek közé tartozik; mint a neve is mutatja tejből, tejtermékekből párolják, fontos étkezési és szakrális szerepe van. Étkezések alkalmával a vendégváró ünnepi asztal része, áldozatbemutatáskor pedig a tej mellett a szóróáldozathoz szükséges. Az eredetmítosz csodatevőként mutatja be a tejpálinkát, de figyelmeztet arra is, hogy Buddha 9 méregből alkotta. A pálinkaivásnak kötött szabályai voltak régen, akárki, s akármikor nem élvezhette. Egy mongol mondás így rendelkezik a pálinkaivásról, tabuvá téve a fiatalok számára: "Mikor negyven vagy épp hogy kóstold, mikor ötven vagy nyugodtan kortyold, mikor hatvan vagy boldogan vedd magadhoz.".
A tarag, a "joghurt" a mongolok egyik legfontosabb nyári fehérétele, eredetét a szent Onon folyó vizének és az anyatejnek a keveredéséből magyarázza a legenda.
A lány testéből kisarjadó dohány - mítosza szerint - vigasztalólag, megnyugtatón hat a férfiemberre. A fiatal lány sírjában talált tubák, dohánylevél használatára, élvezetére végül is a szerettei elvesztése felett érzett fájdalom vitte rá az embereket. Az eredetmítosz egyben egy buddhista reinkarnációs történet is.
A mongolok számos jóslási módot ismernek és gyakorolnak ma is, így az ég változásaiból, a madarak, állatok vonulásából, a jószág (kecske, juh, teve) trágyájából (41 darabkából, melyet kővel is helyettesíthetnek), a juh vagy kecske lapockacsontjából. Természetesen a sámánok és más hozzáértők jósolnak sámántükörrel, dobbal, olvasóval stb. A lapockacsontjóslás a kínaiak és a környező belső-ázsiai népek által is gyakorolt ősi jóslási módszer, a csont megperzselésével vagy anélkül is jósolnak belőle. Kötetünk egyik története arra keresi a választ, mitől lett olyan bölcs a juhlapockacsont, hogy jósolni lehet vele.
A mongol pásztorok életében kitüntetett helyet kap a dal és a zene. Talán az egyik legismertebb eredetmítosz, a mongolok kedvelt hangszerének a morín húrnak a "lófejes hegedűnek" a történetét mondja el. Érdekes módon nem az ősi hagyományba helyezve, hanem a jelenhez eléggé közeli időben játszódik a cselekmény, a motívumok alapján legkorábban a XIX. században. A mandzsu birodalom katonapolitikája tükröződik abban, ahogy a főhőst Höhő Namdzsilt egyik határvégről a másikra helyezik katonáskodni. A tündérlány és a katonáskodó pásztorifjú szerelmének vége szakad a kettejüket összekötő szárnyas táltos paripa pusztulásával. A fiú lovának testéből kéthúrú hangszert alkot, s azt megszólaltatva dalolja el a világnak búját.
A zenéről szól a dombra és az ehel mítosza. A nyugati mongolság és a törökség körében igen kedvelt kéthúrú pengetős hangszer a dombra. Története azt beszéli el, hogyan mentette meg a hangszer az igazat éneklő ifjút a kán haragjától, s hogy ennek az eseménynek a hatására ma is ólmozzák a dombra fejét. Az ehel kezdődallam a zenészek dalrendjében.

Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára?

Réges-régi időkben szent Geszer kán hónapokon át távoli hegyeken vadállatokra vadászott. Váratlanul egy napon egy gonosz Fekete Mangasz-démon, tudva Geszer kán távollétéről, ezt gondolta: "most van a bosszúállás ideje".

Vékony fű nem rezdült
Vastag ág nem hajlott

A démon titokban lopakodott és amikor Geszer kán otthona elé érkezett, a juhok és a kecskék riadtan a hegyre menekültek. A gonosz Fekete Mangasz-démon ekkor háromölnyi kékesszürke farkassá változott. Csorgó nyállal, habzó szájjal már-már utolérte a jószágokat a hágón, amikor a juhok vadjuhvá, a kecskék pedig vadkecskévé változva beleolvadtak a sziklába. Ettől fogva láthatóak juh- és kecskerajzok a sziklán.

Hogyan keletkezett az emberi nyelv?

A régi időkben a Buddha által megalkotott valamennyi élőlény között a leggyengébb, a legcsököttebb az ember volt. Az állatok sorában a legutolsóként sokat szenvedett, fáradt. A szenvedések hatására hosszú útra indult, a hosszúnál is hosszabb utat megjárván megjelent Buddha előtt és erőt kért tőle. Ekkor Buddha így szólt:
- Mit is kezdenél a puszta testi erővel?! Inkább az ész erejét adom neked - mondta és eszessé tette az embert. Bár az embernek már volt esze, nem tudott teljesen megszabadulni a félelmeitől, gyötrelmeitől. Így azután megint megjelent Buddha színe előtt és nyelvet kért tőle, így már nyelve is volt. Ezután az ember nevű élőlény teste, szellemi ereje egyre nagyobb lett, mindent meg tudott csinálni, amit csak akart, nem ismert maga fölött feljebbvalót, magához hasonlót és gőgös, lehetetlen élőlény vált belőle. Ezt látván Buddha elgondolkodott: "Feltétlenül meg kell osztani az ember hatalmát, erejét! Mit is tegyek?" - imádkozott, forgatta az imamalmot és meditációba merülve ült, ameddig rá nem lelt egy bölcs megoldásra: megosztotta az emberek nyelvét, mindegyik más-más nyelven kezdett beszélni és ezért az emberek többé nem értették egymás szavát, erejük szétágazott és így mostanra már büszkeségük, gőgjük eltűnt, a jó cselekedetekre gondolnak, követik a szokásokat és gyengéd lelkű lényekké változnak. Az erdei szalonka azonban megtudta, hogy az ember ereje, hatalma a nyelvében van és időről időre gyűlölködve elment Buddhához és nyelvet kért tőle, amit mindig meg is kapott. Az erdei szalonkának már hetven nyelve van, az esze azonban olyan kicsi, hogy az emberhez hasonlóan erős, hatalmas lény soha nem lesz belőle.

Hogyan keletkezett a mongol írás?

A mongolok mindig keresték, kutatták, hogyan lehetne saját írásuk, Egyszer találkoztak egy birkabőrt kaparó öregemberrel. A lekapart birkabőr a fehér papírhoz, a rá tett kaparó pedig az íráshoz hasonlónak tűnt. Később ennek mintájára alkották meg a mongol írást. Az ojrát írás is a fentebbi írásból átvett betűírás lett.

Mióta használnak az emberek puskát?

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nagyon erős, hős férfi. Ez a férfi olyan erős volt, és olyan hatalmas, hogy a lapockacsontjai között egy hajszálnyi rés nem sok, annyi sem volt. A hőst kilenc fiatal, erős férfiú sárga csíkos íjjal le akarta nyilazni, de a nyíl olyan hangosat szólt, hogy mindenkinek, aki csak a közelben volt, kiugrott a szemgolyója. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy más fegyvert kell használniuk,
s attól kezdve használnak puskát az emberek.

A pálinka keletkezéséről

A pálinka - amit először Buddha mester készített - kilenc méregből készült mérgező ital. Amikor Buddha először elkészítette, ki akarta próbálni eme ital erejét, és lábnélküli, karnélküli, vak emberekkel itatta meg, aztán figyelt. Azt mondják, hogy a vak ember látni kezdett, a lábnélküli embernek lába lett.
Ez idő után a pálinka nevű valami az embereket oroszlánná átváltoztató félelmetes itallá lett. Mivel kilenc méregből készítik és mérgező ital, ezért nő ki a lábnélküli ember lába, a karnélküli ember karja. Mivel a tevemén tajtékját is beleöntik, a részeg ember így a tevéhez hasonlóan csikorgatja a fogát. Mivel a veszett farkas pupilláját is beleteszik, a részeg ember szeme kivörösödik. Mivel a veszett kutya nyálát is beleöntik, a részeg ember mindig köpködi a nyálát.

A tarag (joghurt) eredetéről

Valamikor réges-régen az Onon folyó mentén élt egy öregember meg a felesége. Volt egy csorba szarvú sárga tehénkéjük, amelyet rendszerint az Ononhoz hajtottak le itatni.
Egy napon a tehénkét megfejték, s hát a tejből valami finom, krémszerű, jóízű dolog lett. Kérdezték a csorba szarvú sárga tehénkét, hogy történt, s az ezt mondta:
- Az Onon szent vizéből ittam, amelybe belecsöppent Baldzsin úrnő mellének a teje.
Attól kezdve készítenek az emberek taragot, az Onon folyam szent vizéből készített élesztővel erjesztve.

A liszt

Régen télen ezen a földön bizony nem hó, hanem fehér liszt hullott az égből. Hanem egyszer egy asszony egyetlen fia bemocskolta azt. Az asszony ugyan megtisztította, de attól kezdve mégis liszt helyett hó hull az égből.

A dohány eredete

Valamikor sok-sok esztendővel ezelőtt egy kolostorban élt egy igás ökör meg egy tejelő kecske. A szerzetesek az ökröt dolgoztatták, a kecske tejéből pedig teát főztek maguknak.
Egyszer aztán elpusztult a kecske. A szerzetesek imádkoztak érte, és Buddha jó újjászületést adott neki. Hanem mikor az ökör megdöglött, senkinek sem jutott eszébe, hogy imádkozzon érte. Az ökör lelke ezen igencsak feldühödött, s azt kérte Buddhától, hogy ugyanott születhessen újjá, ahol előző életét élte.
Az ökör szerzetesként ugyanabban a kolostorban született újjá. Előző életében elszenvedett sérelmét úgy bosszulta meg, hogy rendkívül durva és vad volt szerzetestársaihoz, azokat ijesztgette, rettegésben tartotta, sőt meg is gyilkolta. Aztán ez a kegyetlen láma is meghalt. Társai imádkoztak érte, hogy bűneit eltöröljék, de bizony akármennyit imádkoztak, nem tudták eltörölni azt a tengernyi bűnt.
A következő életében magas rangú katonatisztként született újjá az ökör, s egész életében abban lelte kedvét, hogy a szerzeteseket üldözte, kínozta, gyötörte, gyilkolta. Így bosszúvágya kielégült, s kegyetlenkedésének vége szakadt.
Ezután az ökör lelke egy gazdag család leányaként született újjá. Mikor tizennégy éves lett a leány, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, ráadásul igen szelíd természetű teremtés volt, és még nem ment férjhez. Gazdaggal, szegénnyel, széppel, csúffal, magas rangúval, nyomorulttal egyformán bánt, egyformán gyengéd szóval, kedves tekintettel, szíves mosollyal fordult mindenki felé. Nem is csoda, hogy öreg, fiatal, kegyetlen, vad, pletykás, fukar vagy bármilyen ember, aki csak ismerte, mindenki boldogságot, szépet és jót kívánt neki.
Ez a csodálatos leány tizenhét éves lett, és úgy döntött, elindul világot látni, hogy még több emberrel megismerkedhessen. Hanem ekkor hirtelen megbetegedett, jártányi ereje sem volt, egy év múlva pedig már az ágyából sem tudott fölkelni. Magához hívta hát közeli rokonait és barátait:
- Én bizony nemsokára meghalok. Ne sírjatok, hiszen senki sem él örökké, én sem lehetek mindig veletek. De hagyok nektek valamit, az én jelképemet. Miután meghaltam, a sírhalmom mellett kilenc napon át égessetek füstölőt. Amit a sírban találtok, az nehéz időkben segíteni fog az embereknek. Most pedig menjetek el! - így szólt, és meghalt. Az emberek eltemették a szeretett szépséges leányt, és kilenc napon át füstölőt égettek a sírhalmán. A tizedik napon, úgy, ahogy az meghagyta nekik, széttúrták a sírdombot, és találtak valami porszerű dolgot. Valamennyien megszagolták, és lám, mindenkinek megkönnyebbült a lelke tőle. Ez lett a tubák. Találtak még egy levelet is. Ebből lett a dohány. Akik ezt meggyújtották és elszívták, megnyugodtak tőle. Végül a szép leány testén valami sűrű, kenőcsszerű dolog volt. Nézegették, hogy ugyan mit csináljanak vele. Meggyújtották és elszívták. Ez kábítószer volt. Ettől kezdve, ha az embernek valamilyen bánata, gyásza, szenvedése van, dohányt és kábítószert szív.

A jósló lapockacsont mondája

Egyszer régen egy ember azon tűnődött, hogy hogyan szerezhetné meg Altan királylányt, a császár lányát. Ahogy ezen morfondírozott, eszébe jutott, hogy a dörbötök zászlójában él egy bölcs jós, Teven, aki meg tudná szerezni
a lányt, elment hát hozzá.
- El tudnád-e rabolni a császár lányát, Altan királylányt? - kérdezte, s Teven, a bölcs jós így válaszolt:
- El tudom - s elindult, hogy megszerezze a lányt.
A császár lányát minden égtájról idesereglett férfiak sokasága akarta feleségül, de mivel az nyolcvan, egyforma ruhájú, méregzöld selyemdélbe öltözött leány közé rejtőzött, felismerni nem lehetett.
Jós Teven valamilyen fortélyon törte az eszét, s elment hogy megkeresse Altan királylány nevelőanyját. Mikor megtalálta, azt kérdezte:
- Van-e Altan királylánynak valamilyen jegye, amiről megismerhetem?
- Altan királylányról szólni nem szabad. Aki mégis így tesz, azt azonnal elfogják. Ha a császár szent, sárga írásos könyvét megnézik, megtudhatják, ki árulta el. Én bizony nem mondhatom el - hangzott a válasz.
- Én tudom a módját, hogy tudhatom meg, mi áll a császár parancsában, anélkül, hogy nyomot hagynék - szólt, s lyukat ásott a földbe, az anyót a lyukba dugta, a tetején pedig tüzet rakott. A tűzre egy üstöt tett, tele vízzel, s egy vasrudat dugott a gödörbe, aminek egyik végét gyapotszállakkal körbetekerte, s ezen keresztül szólt az anyóhoz:
- Miről ismerem fel a császár leányát, Altan királylányt? - mire az anyó:
- Ha megnevetteted a leányt, fogai közül arany fénysugár tör elő.
Miután ezt megtudta, elment a császár palotájába, bement a lányok lakhelyére, s különböző furfangokkal, cselekkel, vidám mókázással és mulatozással próbálta megnevettetni őket, és egyszer nevetés közben az egyik szájából csakugyan arany fénysugár tört elő. Ahogy ezt meglátta, titokban jelet hagyott a lányon, majd elment.
Másnap elment a császári kihallgatásra, s azt mondta:
- A császár lányáért, Altan királylányért jöttem.
Ekkor elévezették a nyolcvan teljesen egyforma öltözetű és kinézetű leányt, s a császár így szólt:
- Ha ki tudod választani közülük, akkor a tiéd lehet.
Jós Teven pedig a megjelölt lányhoz lépett, s kézen fogta:
-Ő Altan királylány, a császár leánya - a császár és szolgálói pedig rendkívül csodálkoztak:
- Hogyan tudtad ilyen könnyedén kitalálni? Valaki elmondta talán? - s mikor felolvastatták a császár szent sárga írásos könyvét, az ezt a választ adta:
-Olyan ember árulta el, akinek fara földből, teste tűzből, mellkasa vízből, gerince vasból, feje gyapjúból van.
A császár erre összegyűjtötte a bölcseket és szolgálóit, és azt kérdezte:
-Mit jelentsenek ezek a szavak? - mire a szolgálók csak annyit tudtak mondani:
- Hogyan is lehetne ilyen ember!
Erre a császár rettenetesen megharagudott:
-Ez a hitvány dolog nem is tud már semmit! - kiáltotta, s a tűzbe hajította a könyvet.
A könyv hamuját pedig egy birka nyalogatta fel, ezért lett a birkalapocka nagy tudású és jóslásra alkalmas.

Höhő Namdzsil - Kakukk Namdzsil legendája

Valaha rég, a keleti mongol vidékeken élt egy gyönyörűséges férfi, akit Kakukk Namdzsilnak hívtak. Járásszerte híre ment páratlan szépségének. Mikor katonai szolgálatát töltötte, elkerült a nyugati végekig. Parancsnoka hamar észrevette, hogy Kakukk Namdzsil gyönyörűen énekel, s attól fogva a három éves szolgálat alatt egyszer sem dolgoztatta, nem küldte háborúba, nem kellett neki semmi mást tennie, csak dalolnia.
- Mióta itt vagyok, egyszer sem ültem lovon, nem nyargaltattam a pusztán. Bár boldogan élek itt, mégis szomorúság ez nekem. Kérem kegyelmeteket, hogy engedjenek el, akárcsak néhány napra is, hadd vágtázzam lovamon - kérte alázatosan elöljáróit, parancsnokait.
- Bár közeledik szolgálatod vége, s mi azt szeretnénk, hogy még daloljál nekünk, legyen kedved szerint: nyergeld föl paripádat, s nyargaltasd öt napon át - egyeztek bele kérésébe a parancsnokok. Kakukk Namdzsil paripájára pattant, s elhajtotta a sereg ménesét. Mikor a lovak elfáradtak, megálltak egy tónál pihenni, s ott meg is itatta ménesét. Közben ő maga letelepedett a tóparton, s dalolni kezdett. Dalára fekete lován kiemelkedett a tóból egy zöld selyem délt viselő leány.
- Apám, anyám azért küldött, hogy magammal vigyelek hozzájuk - szólt a leány.
- Hogy juthatok el hozzátok? - kérdezte Kakukk Namdzsil.
- Ülj mögém a lovamra, s hunyd be a szemed - szólt a lány. Kakukk Namdzsil úgy is tett, s mikor kinyitotta a szemét, már meg is érkeztek a leány családjának sátrához, egy igen gazdag családhoz, akiknek csak ez az egyetlen leányuk volt. A lány szülei megvendégelték az ifjút, ahogy illik, majd kérték, hogy daloljon nekik.
- Engem csak öt napra eresztettek el, ezért nem énekelhetek sok szép nótát.
- Ne gondolj efelől. A lovaidra pedig vigyáz majd az egyik szolgám. Addig is, amíg nálunk vagy, helyezd magad kényelembe, s énekelj nekünk csengő, szép dalokat.
Így történt, hogy Kakukk Namdzsil, míg ott volt a jurtában, beleszerelmesedett a szépséges lányba, s megállapodtak, hogy férj-feleség lesznek.
- Itt csak öt napot lehettem, de szolgálatom egy hónap múltán letelik, s akkor visszatérek hozzád - fogadta Kakukk Namdzsil a leánynak.
- Ha jössz, fekete paripámmal elébed megyek - szólt a lány. Kakukk Namdzsil öt nap múlva visszatért seregéhez a ménessel.
- Látszik a ménesen, hogy ügyes ember keze alatt volt. A hozzá nem értő, bizony egy hónapig is terelgeti a jószágot, s meg sem látszik rajta -dicsérték parancsnokai, s bár az ideje a végéhez közeledett, úgy döntöttek, nem bocsátják el. Kakukk Namdzsil azonban könyörgőre fogta a dolgot,
s parancsnokai nem tehettek mást, nehéz szívvel beleegyeztek távozásába. Kakukk Namdzsil, hogy letelt a szolgálata, azonnal szépséges mátkájához igyekezett a tópartra. Ott leült, s dalolva hívta a leányt, amíg az meg nem jelent fekete lován, s együtt alászálltak a víz alatti sátorba.
Boldogan élt Kakukk Namdzsil a leánnyal, de egy idő után gyötörni kezdte a honvágy hazája, szülei, s otthon hagyott felesége után.
- Adok neked egy jó lovat, mellyel egy nap alatt megjárhatod az utat hazáig. Nappal otthon végezheted munkádat, s éjjel eljöhetsz hozzám. Vigyázz azonban, más lóra nem ülhetsz, s mielőtt visszatérnél, mindig pihentesd a lovadat a veletek szomszédos szállásnál, hogy kifújhassa magát - mondta a leány, mikor látta, hogy kedvese vigasztalhatatlanul búsul, s azzal egy szép szürke lovat ajándékozott neki.
Kakukk Namdzsil hazavágtatott szépséges hátasán. Földijei nagy csodálkozással fogadták visszatértét. Még jobban furcsállották, hogy a legény mindig csak egyetlen lovon lovagol. Felesége is nagyon megbántódott, hogy Kakukk Namdzsil éjjelente sosem tér haza, hanem mindig a ménesnél tölti az éjszakát.
Kakukk Namdzsil pedig minden sötétedéskor felpattant szürke paripájára, elrepült a nyugati végekre, s zöld selyem déles asszonyánál töltötte az éjszakát. Hajnalhasadáskor visszaröpült lovával, s a szomszédos szálláson mindig pihentek egy cseppet. Nappal aztán terelgette ménesét.
Így telt el három év. A régi feleség az egészről mit sem tudott. Ám egy napon Kakukk Namdzsil hosszabban időzött kedvesénél, s elfeledte megpihentetni lovát. Egyenesen a méneséhez nyargalt, s féltékeny felesége épp akkor lépett ki a jurtából, mikor szárnyas táltosa épp a szárnyait csukta. Az asszony meglátva ezt, gyorsan befordult a sátorba egy ollóért, s levágta a szürke ló szárnytollait. Abban
a pillanatban a ló kimúlt.
Kakukk Namdzsil megsiratta, meggyászolta kedves lovát, három hónapig nem vett magához ételt, italt, csak feküdt mozdulatlanul. Végül fölkelt helyéről, s készített egy lófejes hegedűt, melyre kedves lovának fejét faragta rá, s melyen szürke lovának járását utánzó dallamokat játszott. Ez a története a morín húrnak - lófejes hegedűnek.

Miért ólmozzák a dombra fejét?

Egyszer régen élt egy kegyetlen, gonosz kán. A kán ezekkel a szavakkal tartotta rettegésben a népét: "Ha bárki rólam mer beszélni, ólmot öntetek a szájába, és így végzek vele." Ennek a kánnak volt egy fiatal szolgája, aki a dombráján nagyon szépen tudott játszani. A környékbeli emberek szerették ennek a fiúnak a dalait hallgatni. A fiú eldalolta az igazságot kánjuk összes gonoszságáról, kegyetlenségéről. Az emberek pedig egymás között elkezdtek sugdolózni erről. Ezt a gonosz kán megtudta, és így parancsolt a szolgáinak: "Azt, aki rólam beszél, találjátok meg, és hozzátok elém!" A szolgák nyomról-nyomra haladva a dombrás fiút elfogták, és a kán elé vitték.
- Hm. Te terjeszted a rossz híremet? - förmedt rá a fiúra.
- Nem én, a dombrám a vétkes - válaszolt a fiú.
A kán felbőszülve dühében a dombra fejére ólmot öntött.
Ettől fogva ólmozzák a dombra fejét.

Az ehel dallam eredete

Mikor a mongolok morín húron játszanak, a "Béklyózott sárga" című dalt adják elő, s egy távoli vidékről vágtató szilaj ló patáinak hangját idézik. Ez az otthonából távoli vidékre eladott gyors sárga ló feszes béklyója ellenére viszszatért gazdájához, oda ahova régen ki volt kötözve. A ló gazdája megbánta, hogy eladta a lovát. Ekkor egy dalt játszott, és csodálatosan szép dallam kíséretével dicsérte a lovát:

Hajtsd a méneshez
Magasztald ékes szóval

A mongolok ezt a dallamot később "ih hel"-nek nevezték, amit úgy értelmeznek, hogy "ékes szóval magasztal". Ebből lett az ehel szó.

A mongol és más idegen eredetű kifejezések mutatója

actaj bagan / a jurta füstkarikájának villás végű tartóoszlopa.

aga burját / a Bajkál tótól keletre élő burját népcsoport.

Ajsin gioró / a XVII. századtól a XX. század elejéig Kínában uralkodó, Mongóliát is kormányzó mandzsuk uralkodó nemzetsége.

Aliban / ártó szellem, a csötgör küldönce.

Altan / "arany" - a mongol hitvilág és folklór gazdagságot, hatalmat kifejező színe, jelzője, így a mongol uralkodó nemzetséget, Dzsingisz kán leszármazottait is "arany nemzetség"-nek nevezték.

Altaj / hegység Nyugat-Mongóliában, az ún. altaji népek (mongol, mandzsu-tunguz, török népek) őshazája.

Amikor a vadkecske szarva az eget éri és a teve új farka a földet verdesi / vagyis soha.

Angara / a Bajkál tóból eredő szibériai folyó.

Arany cövek / az Északi Sarkcsillag neve.

arát / "emberek, nép" - a mongol közemberek, így a pásztorság összefoglaló neve.

Aszar, Baszar / a mongol népmesékben szereplő két félelmetes kutya, amelyek a hősénekekben csodálatos képességekkel rendelkezve segítik gazdájukat.

Aszen / Asina, a türkök uralkodó nemzetségének neve, a mitológiai ősükről több eredetlegenda is szól.

Ataga tengri / a keleti ártó istenek vezetője a burját mitológiában; védőistenség.

árúl / a mongol fehér, vagyis tejes ételek egyike, a jurta tetején szárított kemény túróféle. Egész évben, de elsősorban nyáron fogyasztják.

Bajdrag hüré / "kolostor" - valóságos helynév.

balagani burját / nyugati, vagyis a Bajkál tótól nyugatra élő burját népcsoport, melynek későközépkori története során fontos szerepet játszott a lamaista buddhizmus.

Barga bátor / a barga burját nép mondai hőse.

Bisnu / az indiai mitológia Visnu istenének mongolban elterjedt alakja.

Boldzótín bor (tolgoj) / "Találkozók Szürke Dombja", a mongol mesehősök szokásos találkozóhelye, az ellenfelek mérkőzéseinek szintere.

Bogdín erén havirga/ "a Szentséges csíkos tarka bordája" kelet-turkesztáni hegy, mely fontos szerepet játszik az ojrát mese- és mondavilágban.

bódhiszattva / szanszkrit bodhisattva "megvilágosodott lényegű" - azok a megvilágosodott lények, akiket már csak egy lépcsőfok választ el a buddhává válástól, de ők önként e világon maradnak, hogy a többi élőlényt a megvilágosodáshoz segítsék.

Buddha / "a felébredt, megvilágosodott", a szanszkrit buddh-"felébredni, megvilágosodni" szóból. A mongol mitológiában Sákjamuni történeti buddha mellett az istenségeket is ezzel a szóval (halha burhan) jelölik.

burját / a mongolság északi ága, Észak-Mongóliában és a Bajkál-tó környékén, Dél-Szibériában nagyobb csoportokban, Belső-Mongóliában pedig elszórt kis csoportban élnek. Életmódjuk, nyelvük és kultúrájuk különbözik a halha mongolokétól. A burjátságon belül a Bajkáltól keletre élő nemzetségek az erős orosz hatás ellenére is megőrizték samanista hitüket, míg a Bajkáltól nyugatra élő nemzetségek között az erős orosz hatás mellett a XVII. századtól érvényesült a lamaista buddhizmus is.

Büküri jonsoi / mandzsu Büküri - hegynév, jonsoi "hős" - Fekülen fia, a mondák szerint a mandzsu Csin dinasztia alapítója.

cagán / "fehér" - szakrális szín, a mongol hiedelemvilágban a világalkotó öt szín egyike.

Cagán sühert / tib. gDugs-dkar, szanszkrit Sitátapatrá "Fehér Ernyős" - bódhiszattvai rangú buddhista védőistenség, jelvénye, a fehér ernyő mind Indiában, mind Kínában hatalmi jelkép volt.

cér / tilalom, tabu.

Colmon / az Esthajnalcsillag, vagyis a Vénusz bolygó, melynek a mongol szövegekben külön jelenítik meg esti és hajnali megjelenését.

csahar / déli-mongol nyelvjárás és népcsoport Belső-Mongóliában.

csötgör / "ördög, démon" - összefoglaló név, az Alvilág egyik alakja, betegségdémon, esetleg a nem természetes halált halt emberek menedéket nem találó szelleme.

dág / másodfű csikó.

Dajin dérh / mongol sámánistenség. A sámánok beavató szertartásának védőszelleme.

dagina / tibeti mKha'-'gro-ma, szanszkrit dákiní "istennő, tündér" - a hindu mitológia vad, kegyetlen asszonyi lényei Káli istennő kíséretében. Innen kerültek át a tibeti és a mongol buddhista mitológiába, ahol haragvó ábrázolásuk ellenére pozitív eszméket fejeznek ki.

dél / mongol nemzeti viselet. Hosszú, oldalt gombokkal, a deréknál övvel záródó köntös.

Divangar / szanszkrit Dípankara - a múlt egyik jelentős buddhája a lámaista mitológiában.

Dogsit / a tibeti és mongol buddhizmus haragvó tanvédő istenei. Az ún. nagy tanvédő istenek a buddhista pantheonban egy nyolcas csoportot alkotnak, ugyanakkor az ún. kis tanvédő istenek megszámlálhatatlanul sokan vannak.

Dolón burhan / Vö. Hét Buddha.

dombra / kéthúros hangszer, a magyar koboz rokona.

dörböt / "a négyek" - nyugati mongol nyelvjárás és népcsoport, melynek képviselői Nyugat-Mongóliában, Kínában és a Kalmük Köztársaságban élnek.

dürveh / "kitör, kirobban".

Düger dzajszan / kínai eredetű szó, mandzsu kori tisztség. Düger dzajszant tigrist vezetve ábrázolják a buddhista festményeken.

Dzambutiv / szanszkrit Jambudvípa - az emberek lakta világsziget az indiai és a buddhista mitológiában.

Dzandan / szantálfa. Agar dzandan - egyfajta szantálfa, gyakran az életfát jelenti.

dzud / állatvész, a jószág tömeges pusztulása a nagy hideg (fekete dzud), a túl vastag hótakaró (fehér dzud) vagy a járványok, esetleg aszály miatt.

dzsin / kínai eredetű szó a mongolban. Súlymérték, kb. 0,6 kg.

Eceg malian / a nyugati jóindulatú istenek vezetője.

edzen / "úr, gazda" - gazdaszellemek, helyszellemek, föld, víz, jószág, egyes emberi tevékenységek urai, pártfogói.

ehel / kezdet, kezdő dallam.

Enhamgalan / "Béke és Nyugalom" - mitológiai és történeti uralkodó.

Emegeldzsi édzsi / "Védőszellem Anyácska" - istenanya jellegű háziisten, az ősasszonyok ongonjait is így nevezik (vö. ongon).

Erhí mergen / "Hüvelyk Íjász", szoláris hős a mongol mitológiában.

erike / buddhista olvasó, rózsafüzér, 108 szemből áll, (v.ö. misztikus számok), mind a laikus hívő, mind a szerzetes napi imáinak fontos kelléke.

Erlig kán / tib. chos-rgyal, szanszkrit Yama - a Poklok ura a mongol buddhista mitológiában.

Etügen / Földanya a mongol mitológiában.

Égi Ezer Buddha /a mongol népi hiedelemvilágba a buddhizmusból átkerült "istenségcsoport".

Égi Fehér Császár / a kínai mitológiában a Felső Világ ura.

Égi Út / Tejút

fehér nemez / a belőle készült szőnyeget szakrális célokra (pl. kánválasztás, menyasszony fogadása, stb.) használják.

Fehérszájú Borjú / a mongol és tibeti mesevilágban a magyar Fehérlófiának megfelelő mesehős. Társai Teknőszülte Szélesvállú, Erdőszülte Szélesvállú és Fákszülte Szélesvállú.

Fehér Tára / a buddhista mitológiában szereplő egyik legfontosabb női bódhiszattva, a néphit szerint a Halál megtévesztésére is képes, ezért a Hosszú Élet Három Istensége között is helyet kapott (vö. Tára).

Fekete Védőszellem / elsősorban a sámánok védőszelleme (vö. ongon).

Gadá dalaj / "Külső tenger", a mongol mese és mondavilág "Óperenciás tengere".

Galbinga / tib. ka-la-pin-ka, szanszkrit kalavinka - az indiai kakukkmadár, amely a világteremtés mítoszokban szerepel.

Garuda / Vö. Hangardi.

gelüng / tib. dge-slong - szerzetesi fokozat.

Geszer / tib. Ge-sar - mitológiai hős, az Égisten fia, kultúrhérosz.

halha / keleti mongol népcsoport. Önálló népként a XVI. századtól ismertek. A mai Mongol Köztársaság legnagyobb népességszámú csoportja. A halha nyelv a Mongol Köztársaság állami és irodalmi nyelve is.

Hangáj / mongóliai hegység és tájtípus, erdős, ligetes puszta.

Hangarid / Vö. Hangardi.

Hangardi / szanszkrit Garuda - a jót jelképező mítikus madár, a Madarak Királya, a gonoszt jelképező kígyó legyőzője.

hargan / lat. Caragana caragana Linnae - a karagana bokor szárazságtűrő növény.

Haszar / történeti és mitológiai hős, Dzsingisz kán testvére.

Hét Buddha / "Hét buddha, Hét isten", a Göncölszekér. Egyéb nevei: "Hét öreg"; "Hét kovács". A Nagy Medve csillagkép, Ursa Maior.

Hét Öregember Vö. Hét Buddha.

hori burját / keleti burját népcsoport, nyelvük a Burját Köztársaságban állami és irodalmi nyelv (vö. burját).

Horiodoj mergen / "Horiodoj, a mesteríjász", a hori burjátok mítikus ősatyja.

Hormasz / Vö. Hurmaszt.

Hovog szair / torgutok által lakott kelet-turkesztáni terület.

Höhí / hegység az Altajtól keletre.

Höhő Namdzsil / "Kakukk Namdzsil", az ő nevéhez fűződik az első "lófejes hegedű" (morín húr) elkészítése (vö. morín húr).

Huntajdzsi / kínaiul hong tai zi, "koronaherceg, trónörökös".

Hurmaszt / a burját és a mongol mitológiában a Felső Világ ura, alakja iráni eredetű (ir. Ahuram-masda).

Hühedej mergen / burj. Xüxedei mergen - szoláris hős (vö. Kökedej mergen). Az Orion csillagkép, a magyar Kaszás.

jak / lat. Bos mutus és Bos mutus grumiens - a szarvasmarhák családjába tartozó, hosszú szőrű állat, a Himálaja és Mongólia északi részének jellegzetes állata. Létezik vad és háziasított jak is.

jurta / mong. ger, halha ger - kerek alapú, nemezből készült sátor.

kepes / kazak férfiak hímzéssel díszített, kerek fejfedője.

kerej / mong. kereid - török-mongol vegyes népességű törzs a XIII. században. A kazakok közt napjainkban nemzetségnévként ismert.

kilenc fekete madár / a sámánok erejének jelképe (vö. Kilenc Szülde istenség).

Kilenc Szülde istenség / a szülde eredetileg a mongolok harci szelleme, később megszemélyesítették és istenségként tisztelték.

Köke núr / a Kukunór tó Észak-Kínában.

Kökedej mergen / Vö. Hühedej mergen.

kubilgan / "átváltozó, újjászületett", magas egyházi méltóság a lamaizmusban. Viselője valamely meghatározott istenség reinkarnációja.

Külső Tenger / Vö. Gadá dalaj.

láma / tib. bla-ma "méltóságos, tisztelt", halha lam - buddhista szerzetes.

Lham / tib. lha-mo "istennő", mong. Ökin tngri, halha Oxin tenger, szanszkrit Srídeví - a lamaista pantheon egyetlen női tanvédő istensége.

li / hosszmérték, kínai mérföld.

lúsz / kín. lung, tib. klu, halha luus - az Alsó Világ kígyó vagy sárkány alakú lakói.

maralszarvas / a mongolok eredetlegendájának egyik szereplője, női totemős.

Majdar / Vö. Maitréja.

Maitréja / szanszkrit Maitreya, mong. Maidari, halha Maidar - az Eljövendő Világkorszak emberbuddhája, jelenleg bódhiszattvaként várja a mennyben a Ötödik Kalpa beköszöntét.

mandzsu / az altaji nyelvcsalád mandzsu-tunguz ágához tartozó nép. Birodalmuk, mely Kína és a környező területek meghódításával jött létre, 1644 és 1911 között állt fenn a Csing dinasztia uralkodása alatt. 1636-tól Belső-Mongólia, 1696-tól Külső-Mongólia, majd 1755-től az ojrát területek is uralmuk alá tartoztak. Jelenleg Mandzsúriában és Turkesztánban (xibo) élnek kisebb létszámú, mandzsu nyelvet beszélő népcsoportok.

Mandzsúria / eredetileg mandzsuk lakta terület a mai Északkelet-Kínában.

Mandzsusír / szanszkrit Manjusrí "gyönyörű sugárzás", a buddhisták ún. Szentháromságának jobboldalon ábrázolt tagja, a három bódhiszattva egyike, a Tudás megtestesítője.

mangasz / sokfejű (15, 25, 35 ..., 95) szörnyeteg, démon, a mongol mesék és eposzok gyakori alakja (vö. solam, solmasz).

Mangasz kán / a népmesékben és eposzokban megjelenő mangaszok királya.

Matar / szanszkrit makara - "krokodil, viziszörny".

Matar dzögi / Vö. matar.

mergen / "bölcs, előrelátó, mesteríjász" - a folklóralkotásokban gyakran előforduló jelző, név.

Mí / kínai eredetű, ritkán használt szó a mongolban: "macska"

Micsid / "Majmok", a Fiastyúk csillagkép mongol elnevezése (Pleiades); lehetséges, hogy eredendően a müsed "csillag" szóból ered az elnevezése, s csak később forrott össze a hangzásban hasonlító "majom"-mal, melyet a mongolok az indiai-tibeti mesékből ismertek meg.

misztikus számok / mint minden kultúrában, így a mongolban is nagy jelentőséget tulajdonítanak egyes számoknak. A 108 valószínűleg a buddhizmussal került be, lásd az olvasó (vö. erike) 108 szemét vagy a buddhista szent iratok gyűjteményének, a Kandzsurnak 108 kötetét. A 33, 55, 77, 99 a Felső Világ királyságainak számait jelentheti (vö. Tengri).

morín húr / kéthúros hangszer, az ún. "lófejes hegedű".

múmingan / Belső-Mongóliában élő mongol népcsoport.

Muna hegy / mitikus és valós hely, Dzsingisz kán egyik vélt temetkezési helye.

Mügden / ma Mukden városa Mandzsúriában.

najman / elmongolosodott török eredetű nép a XIII. században. Miután Dzsingisz kán meghódította őket, fejlett kultúrájuk okán valószínűleg jelentős szerepet játszottak a korai mongol írásbeliség és kultúra kialakulásában.

Namszraj Buddha / tib. rNam-thos-sras, szanszkrit Vaisravana - a buddhizmusban a gazdagság és az északi irány védőbuddhája.

Miszir / Egyiptom mongol elnevezése.

Nyugati Szentség / halha Baruun Juu - Lhásza, Tibet fővárosa, a legfontosabb lamaista zarándokhely.

Ocsirváni Buddha / szanszkrit Vajrapáni, a buddhista tanvédő istenek egyike, a szútrák egyik legnépszerűbb alakja.

ojrát / a nyugat-mongol népcsoportok összefoglaló neve. Lakhelyük Nyugat-Mongólia és Kelet-Turkesztán.

ongon / "szent, tiszta, eredendő, szűz" - az elődök vagy sámánok szellemei és azok ábrázolása.

őlöt / nyugat-mongóliai ojrát népcsoport (vö. ojrát).

Örök Kék Ég / mong. Köke Möngke Tngri, halha Xöx Mönx Tenger - a mongol uralkodó nemzetség, a bordzsigidok, akik közül Dzsingisz kán is származott, az Örök Kék Égre vezette vissza uralkodói hatalmát.

Ráhu / mong. raqu, ra-a-hu, burját arxan, halha arax - az ind mitológia alakja, csillagisten, az indiai hét egyik napját uraló bolygó megszemélyesítése. Kormuszta (vö. Hurmaszt) nem ad neki a halhatatlanság vizéből, ezért bosszúból időnként elnyeli a Napot és a Holdat.

sar/ "sárga" - az öt misztikus szín egyike.

Sagdzsitüv / tib. Šákya thub-pa - Sákjamuni buddha.

Szolharnaj / mong. Sulqarnai, halha Solharnai - a makedón Nagy Sándor nevének változata, mely a Koránban előforduló Sul Qarnai "Kétszarvú" alakon alapul. Nagy Sándor történelmi alakja Kis-Ázsiától Mongóliáig megjelent a mondák világában.

sulam / Vö. sulmasz.

sulmasz /mong. simnus, burját šolmos - az embert megkísértő gonosz démonok.

Szaran / "Hold".

Szülde / mong. sülde, halha süld - lélek, életerő. A mongol népek hitvilágában az ember egyik lelke, életerejét, szellemi erejét hordozza. Lakóhelye a férfiak öve, illetve egyes zászlók.

Szümber / szanszkrit Meru - "Világhegy".

Tan /Buddha alaptanításai, melyek megmutatják a helyes magatartás, gondolkodás, stb. útját.

Tankerék / szanszkrit cakra - a buddhizmus és Buddha tanításainak jelképe.

Tankereket Megforgató / szanszkrit cakravarti - a Buddha nélküli korszakokban a Tant védelmező földi uralkodó elnevezése.

Tára szanszkrit Tárá "megmentő" - a buddhista mitológia legnépszerűbb nőalakja, a végtelen könyörületesség megtestesítője. Zöld és Fehér alakja békés, Vörös és Sárga megtestesülései haragvók.

tarbagán / halha tarwag, lat. Marmota sibirica Radde - "mormota".

Tejtenger / mong. sün dalai, halha süün dalai - Világtenger. Az ind mitológiából átkerült elképzelés szerint a Tejtenger köpülésével keletkezett a föld.

Tengri / a sámánista hitvilág istene, a buddhista pantheonban is az emberekhez hasonlóan halálnak és újjászületésnek alávetett isten.

tizenkét éves ciklus / a kelet-ázsiai eredetű időszámítás alapegysége, a tizenkét állatról elnevezett évek sora.

torgut / nyugat-mongol népcsoport.

urjanhaj / nyugat-mongóliai népcsoport.

Vadzsrapáni / Vö. Ocsirváni.

vérszíj / halha ganjag - a zsákmány nyereghez kötözésére szolgáló bőrből készült szíj.

Zöld Tára / halha nogoon dari ex - a Könyörületesség bódhiszattvájának, Avalókitésvarának könnyeiből keletkezett tóból kiemelkedő lótuszbimbóból született, maga is a könyörületesség eszméjét képviseli, a Huszonegy Tára istennő csoportjának alapalakja.



A kötet forrásai

Mongol ardiin domog ülger. Szerk.: D. Cerensodnom. Šinjlex Uxaanii Akademiin Xel Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar 1989. [Mongol mítoszok és mondák]
Mongol ardiin aman joxioliin deej bicig. Szerk.: Š Gaadamba - D. Cerensodnom. BNMAU-iin Šinjlex Uxaanii Akademiin Xel Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar 1978.
[A mongol népköltészet java]
Mongol ardiin ülger. Szerk.: D. Cerensodnom - A. Luwsandendew. BNMAU-iin Šinjlex Uxaanii Akademiin Xel Joxioliin Hüreelen, Ulsiin Xewleliin Gajar, Ulaanbaatar 1982. [Mongol népmesék]

A témára vonatkozó magyar nyelvű művek:

Mongol mesék: A sárkánykirály palotája (Népek meséi IV., szerk.: Ortutay Gyula).Ford.: Bese Lajos. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1959. pp. 207-250.
A mongol irodalom kistükre. Szerk.: Kara György. Európa Könyvkiadó, Budapest 1971 pp. 126-196.
Lőrincz László; Mongol mesetípusok. ELTE Bölcsészettudományi Kar, Tankönyvkiadó, Budapest 1977.
Lőrincz László: A mongol népköltészet (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 6.) Akadémiai Kiadó, Budapest 1969.
Apagyilkos sámánfiak. Burját mesék és mondák. Szerk.: Mándoki László. Európa Könyvkiadó, Budapest 1973.
Az arany kantár. Mongol mesék. Ford. Kun Edit. Mladé Letá, Bratislava - Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1985.