Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Nizámí
KÖLTEMÉNYEI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
NIZÁMÍ GANDZSAVÍ
(NIZAMUDDIN ABU MUHAMMAD IBN JUSZUF (1141-1209) földbirtokos apától és kurd
anyától született Gandzsában (ma: Kirovabad) a Kaukázus hegyei közt. Uralkodók
udvarát nem látogatta, hízelgő ódákat nem szerzett senkiről, mindössze munkáit
ajánlotta az azerbajdzsáni hercegeknek. Szülővárosát és környékét nem hagyta
el. Nem annyira földbirtokos dzsentrihez, mint a reneszánsz polgárának legrokonszenvesebb
típusához hasonlít önálló gondolkodásával, műveltségével, vallási és nemzetiségi
toleranciájával. Hírnevét öt, gondosan kidolgozott eposzának, vagy inkább romantikus,
verses regényének köszönhette. Ezekben, mint Lodovico Ariosto négyszáz évvel
később, fantasztikus mesevilágba vezeti olvasóit. Leghíresebb a Koszráv és Sirín,
II. Koszráv perzsa király és Sirín örmény hercegnő szerelmének története. -
Eposzai mellett N. néhány szép lírai verset írt; az itt közölt az első perzsa
költemény, mely 200 évvel ezelőtt Európában is közismertté vált. (Goethe fordította
németre.)
(Faludy György gyüjtése)
NIZÁMÍ - a perzsa romantikus epikus költemény legnagyobb művelője, Iljász ibn Júszuf Nizámí-je Gendzseví (született az azerbajdzsáni Gendzsében 1141-ben, meghalt 1209. március 12-én), azon kevesek közé tartozott, akik távol tartották magukat az udvari költőlakájkodástól, bár - jellemző módon - minden elbeszélő költeményét egy-egy fejedelemnek ajánlotta megfelelő dicsérő sorok kíséretében. Öt különálló elbeszélő költeménye (Khamsze) azon perzsa alkotások közétartozik, amelyek a világirodalom integráns része. 1173-74-ben írta Makhzanu'l-aszrár (A titkok tárháza) című moralizáló didaktikus költeményét, amelynek, Nizámínál először és utoljára, erős szúfí alaptónusa van. Kivételesen mély gondolkodása, az ihletettség, párosulva a reáliák iránti meglepő fogékonysággal, és nem utolsósorban boldog családi élete megóvta őt a zsákutcába torkolló aszketizmustól. 1180-81-ben írt műve, a Khoszrou és Sírín a beteljesületlen (Ferhád szerelme Sírín iránt) és a beteljesült (Sírín szerelme Khoszrou iránt) szerelem csodálatosan költői ábrázolása. 1189-ben írta a Lailá és Madzsnún című, arab előzményekre visszanyúló elbeszélő költeményét, amely a két beduin fiatal tragikus szerelmének elégikus ábrázolásával az epikus hangvételt egyre inkább a líra felé tolja el. 1197-ben írt Haft peikar (Hét képmás) című műve a híres Szászánida uralkodó, Behrám Gór, a perzsa Don Juan szerelmeit, s hét feleségének Ezeregyéjszaka-szerű történeteit mondja el utánozhatatlan könnyedséggel, s egyúttal lenyűgöző monumentalitással. Utolsó műve az Iszkánder-náme (Két része: a Saraf-náme - a nemesség könyve és az Iqbál-náme - a boldogság könyve), amelynek keretét Nagy Sándornak mint hódítónak, filozófusnak és prófétának a története adja, ezen keresztül azonban Nizámí e nem éppen könnyű költeményben a keleti egyéni és társadalmi etika enciklopédikus ismeretét hagyományozta ránk. Nizámí oeuvre-je kora totalitásának talán csak Firdauszínál fellelhető summáját nyújtja.
mihráb -
bemélyedés a mecsetben, amely mutatja, hogy az imádkozónak merre kell fordítania
az arcát.
kebáb - nyárson sült hús.
rutám égetni - reménytelen szerelem kifejezése.
Dzsemsíd - az első mondai iráni királyok között a negyedik.
Zahák kígyója - a világ mitikus királyainak egyike, aki az ördöggel (Iblísz)
kötött egyezség után Irán királya lett, de két vállából két kígyó nőtt ki, amelyeket
agyvelővel kellett táplálnia.
KHOSZROU ÉS
SÍRÍN
(RÉSZLETEK)
Brodszky
Erzsébet fordítása
A SZERELEMRŐL
Szerelmet tűztem
én zászlómra ékül,
Ne adj'Isten, hogy éljek már enélkül.
Mert nincs mihrábja több az égi boltnak,
S világunknak vizet más föld nem onthat.
Ezért szolgája légy, csak erre gondolj,
Ha minden tisztaszívű néki hódol.
Szerelmen kívül nincs más tiszta szándék,
Csalárd minden, mi nem szerelmi játék.
Világszellem ha nincs eltelve véle,
Időknek kezdetétől vajh ki élne?
Szerelmétől ki fosztott, senyved az rég,
Halott, bár benne száz lélek lakoznék.
Szerelmed bárha bűbájt nem keverget,
A bánattól ugyé feloldja lelked?
Ne élj csak, mint szamár, alvás-evéssel,
Ha csak macskával is, élj jó kötéssel.
Ha csak macskával is, hű szívet osszál
Inkább, mintsem legyél árván oroszlán.
Szerelmed nélkül egy szem mag se sarjad,
Szerelmed háza adhat csak nyugalmat.
Szerelmes tűz a legfőbb jó, s ha senyved,
Virág nem nyit mosolyt, s nem sír a felleg.
KHOSZROU ÉS FERHÁD VETÉLKEDŐJE
Tanácskozván
a sáh ilyképp határoz:
A hegyzúzót vezessék trónusához.
Belépett, mint a hegy s állt rendületlen,
Nyomában jött a nép sűrű tömegben.
Fejében vert tanyát kín s eltörődés,
Szivében mély magával-nem-törődés.
Siralmas háborultság ült az arcán;
Az ég is könnyezett láttán, siratván,
A sáht nem nézte, mint űl ott a trónján,
Kemény lábat vetett, mint zord oroszlán.
Sirínért ugy epedt, hogy semmi mással
Nem is gondolt, se sáhval, sem magával.
Fogadták őt parancsolt tisztelettel,
Ahány lépése, szórták ékkövekkel.
Leültették az órjás elefántot,
Hol el'fántnagyra szórt aranyhegy állott;
De mert szívében ékkő-kincse egy volt,
Arany vagy por szivének mindenegy volt.
Aranykinccsel mivelhogy nem törődött,
A sáh ajkat nyitott s hint drágagyöngyöt.
De bármit szólt, szavát csiszolta bárhogy,
Csiszolt elmével éppugy visszavágott.
Először kérdi: "Honnan jössz, mi tájról?"
"Barátságnak - felelt - fővárosából."
A sáh: "Mit tesznek ott, kik benne laknak?"
Felelt: "Bút vesznek ott és lelket adnak."
A sáh: "Árulni lelket mégsem illik."
Felelt: "Szerelmeseknek szépen illik."
S sáh: "Szívtől van égő nagy szerelmed?"
Felet: "Szívtől, de értek rajta lelket."
A sáh: "Sírín iránt mily vággyal áradsz?"
Felelt: "Az Édes üdvösséggel áraszt."
A sáh: "Éjente tán holdként csodálod?"
Felelt: "Álmomban, ám hol leljek álmot?"
A sáh: "Meg hát mikor szűnik szerelmed?"
Felelt: "Szívem ha föld mélyén pihen meg."
A sáh: "S mit tész, ha kastélyába lépsz be?"
Felelt: "Tüstént fejem vetném elébe."
A sáh: "S ha félszemed sebzé, taposva?"
Felelt: "Párját kinálnám, azt tapossa."
A sáh: "Más hogyha elhódítja vággyal?"
Felelt: "Kő volna bár, vész kardom által."
A sáh: "Hozzá ha nem jutsz, semmi áron?"
Felelt: "Távolból is bár látva-látom."
A sáh: "Holdtól a távollét mi dőre!"
Felelt: "Kóros maradjon messzi tőle."
A sáh: "S ha mindened kívánni fogja?"
Felelt: "Istentől ezt kérem zokogva."
A sáh: "Kérné fejed tán, vágyra kapván?"
Felelt: "Zálogba vállamról odadnám."
A sáh: "Vágyad magadtól máris elvesd!"
Felelt: "Ily tettre nem képes szerelmes."
A sáh: "Nyugtot keress, meddő a vágyad!"
Felelt: "Nyugtot szivem sohsem találhat."
A sáh: "Kínod türelmessen viseld el!"
Felelt: "Ily kínt szerelmes hol viselt el?"
A sáh: "Nem szégyen az, kínt tűrni némán."
Felelt: "Tűrnék, de szívem nem enyém már."
A sáh: "Vágyadból így csak kín fakadhat."
Felelt: "Ennél nagyobb üdvöt mi adhat?"
A sáh: "Szíved ha nincs, úgy lelked őrizd!"
Felelt: "Nélkűle ellenségem ő is."
A sáh: "Mit félsz, nagyobb kín még mi érhet?"
Felelt: "Távol ha kell hogy tőle éljek."
A sáh: "Ágyast kivánsz tán, az hiányzik?"
Felelt: "Más az, ki ágyastársra vágyik."
A sáh: "Szépsége mint fénylik szivedben?"
Felelt: "Nem tudni azt, csak képzeletben."
A sáh: "Szívedből irtsd ki szenvedélyed!"
Felelt: "Lelkem ha nincs, aztán hogy éljek?"
A sáh: "Sírín enyém, rá már ne gondolj!"
Felelt: "Szívem mikor lesz ment e gondtól?"
A sáh: "S vágyam ha szemtől-szembe látja?"
Felelt: "Jajszóm világot gyújtna lángra."
Legyőzetvén a sáh csak nézte szótlan,
Vetélytársát felűl nem múlta szóban.
NEKÍSZÁ GHAZALT MOND SÍRÍN NEVÉBEN
Nekíszá, mint
a Bálvány mondta, fennen,
Helyes hangnemben íly ghazalt dalolt el:
"Ó, szem, üdvöt sugárzó, hagyd az álmot!
A boldogság jelét tán hogyha látod!
Türelmem bércein kelj, égi hajnal!
Szivem szemét, ó, fényesitsd a Nappal!
Ha néhány napra csak, rám üdvöt árassz!
A kulcsot hozd, bilincsem hogy kizárhasd!
Agyam tisztítsd, te jó Szerencsecsillag!
Segíts rajtam, ha tudsz, esengve hívlak!
Csapást készíts, koholj cselt, ó, te kedves!
A búbánat hadát futásba kergesd!
A szívem lázban ég és vértől ázik;
Ha irgalmat hozol, ne késs sokáig!
Esettebb társra nálam nem találhatsz,
Se gyengébbet keresvén sem találhatsz.
Vizet nem öntök bár tenyérre, látod,
De főzök tűzön ízes-jó kebábot.
Fonállal nem tudok bár varrni képet,
Rutám égetni kellőn, ahhoz értek.
S ha méltó nem lehetnék rózsavízhez,
Kinálnék sört, kezemben míg erő lesz.
Ha szőttest nem terítek láb-elédbe,
Seperhet port ruhám köntös-szegélye.
Fejemmel porban én árnyék vagyok csak,
Keserves árvaságban búsulok csak.
Lakozzék csillagraj Hold-udvarodban,
Vidító Vénusz is kell bánatodban.
Fogadj házadba, szolgálnék akárhogy,
Krályné-rangra egy percig se vágyok.
Kivánod tudni, vágyam merre terjed?
Tudod bár jól, ha kérded, mit feleljek?
A vándorral szivet fájón ki oszthat -
Ki gondot hord s a súlytól összeroskad?
Szerelmes rózsaszál, mely fátyla-tépten
Világtól elvonult s nem látja régen;
Mezőföld, melybe nyílvesszők hatolnak,
Tulpánvirág, mely ifjan, rejtve fonnyad:
Reményét vesztve itt semmit se vár már -
Ilyenné lettem éppen, mondanád rám.
Se társam nincs, bajomban hogy segéljen,
Szerencsém sincs, hogy ölné most a szégyen.
A fuldokló mezítlen példa erre:
A haldoklásban is kell ám szerencse.
Szerencsétlen szivem csak búsul árván,
Szived hogy lángra gyúljon, várva-várván.
Irántam hogyha nem gyúl lángra vágyad,
Legyen hát úgy, ahogy kívánja vágyad.
Keservet hogyha mérsz rám ajkad által,
Hogy égjek, mint a száraz jó fa, lánggal,
Menyegzőm lesz csak ez, mert el nem égek,
Szerelmes szív a tűzben el nem éghet.
Hogy adhatnék parancsot én királynak?
Ha jobbat szánsz nekem, hát rajtad áll csak.
LEILÁ ÉS MADZSNÚN
(RÉSZLETEK)
IGAZSÁGTALANSÁGOT
NE VISELJ EL!
Brodszky
Erzsébet fordítása
Mért tűröd el
ártalmát gazoknak?
Játékszere mért vagy aljasoknak?
Mért tartod a vállad más fejeknek?
Mért vállalod el, ha sértegetnek?
Tégy, mint a magas hegy, állj keményen,
Azzal, ami lágy, te bánj keményen!
Mint szűz liliom, ha selymet ölt föl,
Kínt szenved a tiszta itt e földön.
Lelked öli csak a vak alázat,
Lealjasul az, ki fel se lázad.
Légy mint a tövis, s a kopja vállon,
Rózsát utadon sokat nyalábolj!
Rombol csak erőszak, jogtalanság,
Embert öl a rút igaztalanság.
Ó, száqi, időm lejár, ha mondom!
Bort hozz, a fejem nehéz a gondtól!
Vándornak amely világol, abból,
Vén is megujul, ha kortyol abból.
Nembánom ivókat végy ma társul,
S lelj már utat e hiú világbul.
A PÁDISÁHOK
SZOLGÁLATÁT HAGYD EL!
Brodszky
Erzsébet fordítása
Porszemmel örülj,
mint Nap sugára!
Mért vágyol a Dzsemsid udvarába?
Képül ne királyok életét vedd!
Romlást okoz ám a tétlen élet!
Inkább ovakodj a pádisáhtól,
Félj mint a gyapot, ha máglya lángol.
Fénnyel lobogó tűz, oly veszélyt rejt,
Melytől csak a messzeség, mi védhet.
Lám, gyertya körűl a pille fénylett,
S hozzá közelebb hogy ért, elégett.
Ó, száqi, a fájdalom szorongat!
Fájdalmat elűzni tiszta bort adj!
Azt hozd, minek ó-ezüst a színe!
Szívem csupa-kedvre az deritse!
SERÉNYEN SZOLGÁLD
AZ EMBEREKET!
Brodszky
Erzsébet fordítása
Seprűzd csak
e szőnyeget keményen,
Lábad mikoron veted, keményen.
Táncolj, ahogyan kering a mennybolt!
Úton buzogányod éberen hordd!
Inkább gyalogolj, ne ülj nyeregbe!
Nem félve csapást, nézz véle szembe!
Terhét a világnak vidd, ha bírod.
Zálog mi lehetne biztosabb, mondd?
Vállról ha leejted itt a terhet,
Vállon viszik akkor mind helyetted.
Ó, száqi, a bíbor bort elébem!
Jöjj, életet adj, borod segéljen!
Oly bor, mely a szervezettel egyez,
Lelket derit és szivet legyezget.
MADZSNÚN LEILÁ
LÁTÁSÁRA MEGY
Brodszky
Erzsébet fordítása
A lég, az a
bársony öltözékű,
Hogy lábperecét öltötte ékül,
S az ég peremén higanyló csillag
Naptűz vörösében égve csillant,
Madzsnún, dobogó, riadt szivével
S néhány jóbarát kiséretével
Indult a szerelme otthonához; -
Versel, s: "A rabod vagyok!" - kiáltoz.
Ment s már közeledve tűzben égett,
Mert már a türelme inge tépett.
Gonddal tapogatva szíve táján,
Foltozni a rongy-lepelt kivánván,
Ment, botladozón, megittasultan,
Arcát s a fejét csapkodta dúltan.
Nem volt ura többé már szivének -
Így ért közelébe kedvesének.
Ott ült az a Hold, arab ülésben,
Sátrán a lapok kikötve szépen.
Nézett a leány s a szíve sajdult;
Nézett ez is ám, s keserve jajdult.
Leilá a palankin csillag-éke,
Madzsnún borul mint a menny fölébe.
Leilá keze félrevonta fátylát;
Madzsnún szive kín-keservvel átjárt.
Leilá a szivéhez kap - sikoltván;
Mandzsnún keze homlokán dobol már.
Leilá? Nem! A hajnalfény-sugár ő.
Madzsnún? Nem! Elégő gyertyaszál ő.
Leilá? Dehogy ő! A kert a kerten.
Madzsnún? Nem is, ó! Fekély a sebben.
Leilá, mint a Hold, ragyog, sugárzik;
Madzsnún patyolatfehérre válik.
Leilá: szeme fát is kivirultat.
Madzsnún: csupa drágagyöngyöt hullat.
Leilá?! Dehogyis no! Péri volt ő!
Madzsnún? Node?! Máglya, lánggal égő!
Leilá: üde jázmin, ősz-nem-látott.
Madzsnún: lehel őszi pusztaságot.
Leilá szine: pirkadat világa.
Madzsnún kialudt, mint lámpa lángja.
Leilá haja vállra omlik szépen;
Madzsnúnnak a rab-gyürű fülében.
Leilá: üditő ital varázsa;
Madzsnúnon a dervis-tánc ruhája.
Leilá belül öltöget selyemmel,
Madzsnún rutaszálat égetett el.
Leilá üde rózsaszál, virágzik,
Madzsnún szeme rózsavízben ázik,
Madzsnún szeme rózsavízben ázik.
Leilá a haját fésülve bontja,
Madzsnún lesi drágagyöngyöt ontva.
Leilá bora mósusz, illó méreg,
Madzsnún a bor illatától részeg.
Megtelt emez ámbra illatával,
Az meg a szerelme óhajával.
Ám hogy a barátok meg ne lássák,
Egymást csak a távolból csodálták.
Felkelt a Nap és alátekintett.
Köztük ez esett csak: egy tekintet.
AZ ŐSZ ÉRKEZÉSE
ÉS LEILÁ HALÁLA
Hegyi
György fordítása
Hull már a levél,
akárha volna
Vércsepp, a fa vére mintha folyna,
Buggyan ki a vére, szél ha rázza,
Fut már el a nyár e vérben ázva,
Korsókban a víz hidegre dermed,
Fonnyadnak a sárga arcu kertek,
És lesz ragyavert az ág, avar lesz,
Bár hitte hiú levél: arany lesz,
Málháznak a nárciszok tevékre,
Pálmák koronájukat tevék le,
Megtörve a jázmin arca, búnak
Könyvébe a rózsafák a búnak,
Ráng, minta Zahák kigyója, átráng
Rét fürtjei közt a vadvirágpánt...
Megróni ne ródd a fát, ha hullat
Lombot, belekapva vad fuvallat:
Így szórja hajós ki terheit, ha
Fél újra hajótörést gyanítva.
Nézd, jószivü, sója-édes ember,
Haldoklik a kert s dacolni sem mer!
Vagdalja a földmüves cselédje
Szőlővenyigék sötét fejét le,
S mint várfalakon gonosztevőké:
Fittyednek a fők lecsüggedővé;
Megkérdi - a föld felé az arca -
Gránátfa gyümölcsitől az alma:
"Hogyvagy?" - de amannak válaszul csak
Vérző szive bérkönnyűi hullnak;
Mint csöpp szerető-harapta ajkak,
Pisztácfa-gyümölcsök elhasadnak:
Elvérzik a kert, e szörnyü őszi
Tusába kidől, az ősz legyőzi...
Leilá, ez a
büszke, ifju homlok
Kútjába a fájdalomnak omlott,
Nem lát soha több tavaszt a kertje,
Lámpása törött, a szél leverte,
Kendője, aranyszinű fejéke
Váltotta aranyszinét sötétre,
Áttört patyolat befedte, zsenge
Szép teste, akár a cérna: gyenge,
Felváltja a hold, az új a teltet,
Már-már elenyész a karcsu termet,
Fellökte agyába a szív keservét,
Lázálmai meg szivét keresték,
Hőség a virágjait gyötörte,
Vad szél tulipánjait letörte,
Megtörte a láz, roskadt a teste,
Láz marta az ajkait sebesre,
Ciprusfa szülötte ágyra dőlt le,
Hullott le a kismadár a földre,
Hullt, mint ekenyomba hull a búza,
Fátylát, az ezüst-aranyost lehúzta
Orcája elé s beszélt imígyen
Anyjához: "Anyám, velem mi légyen?
Mérgezve a kis gazella! Meg volt
Mérgezve a tej, amelybe kóstolt!
Málhám a szerájba hagyva, gyenge
Lettem, de ne szidj meg érte engem!
Mondd: ez szerelem? vért inni folyton?
S mondd: élet-e ez? hiszen halódom!
Szívem csak a bú etette titkon,
Úgy eltelité, ki kell ma nyitnom,
És most, hogy a lélek indul útra,
Hadd leljen a titkom is kapúra,
Titkomnak a leple félrecsúszott,
Már mondok e földnek én bucsúszót;
Még egy ölelést, anyám, a végsőt,
Véremre vigyázz, nehogy bevérződj,
Megkérlek, anyám, ha majd a lelkem,
Mert távol a kedves, el-kireppen,
Rajzold ki szemem lábnyom-porából,
Fessed ki az arcom jajszavából,
Könnyének a rózsavíze mosson,
Hűs vére behintsen, illatozzon
Holttestem a szíve illatából,
Készítsd kenetem halott virágból,
Vérrel feketítsd halotti leplem,
Ezt vértanuként kiérdemeltem,
Testemre a mátkadíszem öltve
Tégy engem a hű komorna földbe...
Eljő, tudom én, a kedves itt lesz,
Eljő, a halálomról ha hírt vesz:
Hírt kapva buzogni kezd a búja,
S jő felkerekedve végbucsúra,
Jő s ül le a sírszegélyre: holdat
Vél lelni, de lel helyette port csak,
Majd jajgat e furcsa porszülötte,
Szíven ha a bú s a kín ütötte!
Ó, drága, csodálatos szerelmem!
Megkérlek, anyám, szeresd helyettem,
Könyörgök, anyám, ővéle jól bánj,
Görbén ne tekints reá s mogorván;
Őbenne dobog tovább a szívem,
Írd majd neki, hogy mi volt, le híven;
Kincs volt nekem ő, te is tekintsed
Őt, édesanyácska, drágakincsnek;
Búcsút mikor - ezt mondd - Leila intett
E bús karavánszerájnak, innet
Úgy ment tova, hogy csak érted égett,
Csak téged imádott és idézett;
Hogy mint szeretett éltébe téged:
Tett erre halál hites pecsétet.
"Hogy van Leilá?" - ne kérdd, ne kérdjed,
Itthagyta e földet, égve érted;
Nem volt amig élt se dolga más, mint
Érezni miattad búsulást, kínt,
És erre a hosszu útra kelve
Sem volt vele más, csupán keserve,
Még most is, a föld habár benyelte,
Kínozza a vágy utánad egyre,
S mint az, ki továbbutazni vágyón
Jártatja szemét a láthatáron,
Néz hátrafelé, keresve téged,
Vár egyre, amíg utol nem éred,
Már várni ne hagyd, továbbra Leilád,
Két karja kitárva, menj, öleld át!"
Titkát kibeszélte
így egészen,
Indulni a messzi tájra készen.
S omlottak a könnyei, és szerelmét
Még hívta szegény. S kiadta lelkét.
HAFT PEIKAR
(RÉSZLET)
BISR SZERELMÉNEK
TÖRTÉNETE
Képes
Géza fordítása
Rúmban egy ifju
élt, ki szép vala és
Olyan édes, akár a lépes méz.
Ész, tehetség, s miket kivánni lehet,
Ékesíték e kedves, ifju fejet.
Bár okos volt: szelíd a szíve, szerény
S tisztasághoz kötözve volt ez erény.
Példaképül becsülte szerte a nép:
Bisr, a tiszta - megérdemelte nevét.
Egy napon, míg bejárta ő a határt,
Hol se lejtőt s emelkedőt se talált,
Síma útjána lelke álmodozott,
Csábitás véle egyre játszadozott:
Drága kép - dúrva leple volt a keret,
Mint a hold, mit sötét felhők raja fed -
Könnyedén lépve, Bisrre rá se figyelt.
Holdról a szél letépte most a lepelt:
Csábitásnak a szél is fegyvere volt,
S ím kilibbent födetlen a telehold.
Bisr remeg, roskadozva nézi e nőt:
Íjból egy nyíl a földre szegzi le őt.
O, ez arc lázra gyújt egész sereget,
Bünbocsánatra szomjazót ezeret.
Karcsu cédrus - virág az arca, vidám:
Mosta fácánkakasnak vére talán.
És e szemhéj, röpitve bűvöletet,
Hány szerelmesnek álmait köti meg?
Harmatos rózsa olyan, mint ez ajak:
Telve mézzel, ragyogva int ez ajak;
Nárcisz olyan, ha szunnyad, mint ez a szem:
Rejtve bár, perzselőn tekint ez a szem.
Lengenek könnyü fürtök arca körül,
Mint sötét szárny, amely a sasra terül.
Hindu holdja - hajánál illatosabb,
És e szem lángja mennyi bánatot ad!
Fürt ha leng s homlokán ha villan a hold:
Vágyad elszáll, amerre illan a hold.
Kél kiáltás az ajkon, önfeledett,
Mintha tüskébe lép a gyönge gyerek -
Bisr kiáltott s a meglepett nő most
Összehúzta a lepleket s ő most
Gyorsan indult előre a sikon át,
Vére hulláma elborítja nyakát.
Bisr, hogy álomból-felnyitotta szemét:
Nincs a kép már! Mereszti ott a szemét.
Szólt: Követném, s hiába, mégse merem!
Tűrni kell - ó, de hol van itt türelem?
Most ez egyetlen út, mi célhoz is ér -
Más uton becstelenség árnya kisér.
Szomjuság űz - pihenni percre se hágy:
Ember elbír sokat: nem öl meg a vágy!
Hát lemondok s a tiszta hit jele ez -
Hogy legyőzzem magam: feltétele ez.
Szent terítőt falumból jobb, ha viszek:
Vár a szentély s elérem - ebbe hiszek.
DÖGLÖTT KUTYA
Faludy György fordítása
Volt, ki félrefordult,
volt, ki felsóhajtott: jaj nekem,
ott, ahol a döglött kutya terület el az útfelen.
Volt, ki orrát
fogta, volt, ki megborzongott, kiköpött,
volt, ki hányingert kapott, de mind továbbment sebesen.
Így feküdt a
dög a porban, mikor Krisztus arra jött,
odaállt a hulla mellé s hívei, vagy negyvenen.
-"Nézzétek"
- szólt - "a szegény kis elhullt állat fogsorát,
tisztább, mint a frissen hullt hó, csillog, mint a nyersselyem.
Almavirág nem
fehérebb. Ez a szépség, úgy hiszem."
Senki sem szólt. Mindahányan álltak, mint egy ünnepen.
Óceán mozdult
mellükben. Testük szakadt köpenyükben
rózsaszínre izzott, mint a kagylóhéj a tűzhelyen.
