Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kéri Katalin
Nevelésügy a középkori iszlámban
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://nostromo.pte.hu/~carry/text/islam01/index.htm

ELŐSZÓ

Köszöntöm a kedves Olvasót! Öt évnyi gyűjtő- és kutatómunkám eredményét tartja most a kezében: egy könyvet a középkori muszlim nevelés- és művelődéstörténetről. E mű régi hiányt próbál pótolni a magyarországi neveléstörténeti irodalomban. Hazánkban ugyanis kiváló orientalisták és jeles neveléstörténészek munkássága dacára sem foglalta el méltó helyét az „egyetemes” neveléstörténet bemutatását felvállaló könyvekben a muszlim nevelés- és művelődésügy históriája. Ez több szempontból is érthetetlen és tarthatatlan. Egyrészt azért, mert az iszlám nem csupán a legnagyobb világvallások egyike, hanem olyan civilizációs szervezőerő és gondolati rendszer, amelyen belül kiemelt és hangsúlyozott szerepet kap a nevelés, a tanulás és a tudományosság. Másrészt azért, mert sem a középkori és kora újkori, sem pedig napjaink európai (világ-beli) tudományos eredményei és történései nem értelmezhetők az iszlám kultúrájának ismerete nélkül.

A muszlim nevelés- és művelődéstörténet összefoglalását sürgeti továbbá az az igény is, hogy a 3. évezred elején elő kell készítenünk egy újabb szemléletváltást a történeti, társadalomtudományi diszciplínákon belül, azaz meg kell alapoznunk a bolygónk egészének múltjára figyelő történetírás és társadalomkutatás művelését. A nemzetek históriáját feltáró, a 19-20. században számos értékes eredményt felhalmozó és jelentős társadalom-megtartó szerepet betöltő történeti vizsgálódások mellett (mellett, és nem helyett!) új évezredünk új kihívásai glóbusz-szintű és problématörténeti gondolkodásra ösztönöznek. A környezetvédelmi, politikai, emberjogi, gazdasági és egyéb problémák megoldása ugyanis az egyének, érdekcsoportok és nemzetek felett átívelő egyetemes emberi összefogásért kiált. Ilyenfajta összefogásra pedig esélye sincs a világ népességének, ha különböző népek és kultúrák nem próbálják megismerni egymás értékeit és értékrendjét, gondolkodásmódját, kulturális és tudományos örökségét, kultúraközvetítő hagyományait, problémamegoldó és túlélési stratégiáit.

Szándékaim szerint ez a kötet egy lehetséges modellt vázol fel arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet tágabb összefüggésrendszerbe ágyazni a neveléstörténetet, a kronologikus megközelítés mellett érvényre juttatva változatos szinkrón szempontokat is. A nevelés és művelődés ügye, a kulturális javak átörökítésének céljai, módszerei, helyszínei, segédeszközei és szereplői ugyanis minden történeti időben és földrajzi helyszínen szervesen beleilleszkednek az adott kor társadalmi, gazdasági, politikai, vallási, tudományos, filozófiai és művészeti életébe, és nem vizsgálhatóak eredményesen eredeti környezetükből kiszakítva. A neveléstörténet sokdimenziós, több tudományág ismereteit, forrásait és módszereit alkalmazó feltárása óriási és nehezen teljesíthető feladat, emiatt minden igyekezetem ellenére ez a mű sem lehet teljes, további bővítésekre és újragondolásra vár.

Ez a könyv nem ilyen lenne muszlim segítőim, illetve az iszlám kultúrájának és az arab nyelvnek kiváló ismerői nélkül, ezért kiemelten köszönetet mondok lektoraimnak és tanácsadóimnak. Ahhoz, hogy a kötet anyaga fejezetekbe rendeződött, nagyban hozzájárultak azok a magyarországi folyóiratok, amelyek tanulmányaimat és cikkeimet 5 éven át folyamatosan közzétették: a Valóság, az Egészségnevelés, az Iskolakultúra, a Magyar Pedagógia és A Gondolat. Hálás vagyok továbbá azoknak a munkatársaimnak, diákjaimnak, barátaimnak és családtagjaimnak, akik éveken át buzdítottak és támogattak munkám során. S végül: ez a mű nem jöhetett volna létre az OTKA és a PTE rektorának támogatása nélkül.

BEVEZETÉS

Historiográfiai áttekintés

A 19. század közepéig, a vasutak, gőzhajók, automobilok és repülőgépek elterjedése előtt a legtöbb földlakó számára a szomszédos településre való „kikocsizás” is nagy kalandnak számított. Mivel az európai emberek többségének esélye sem volt arra, hogy beutazza a világot, távoli, egzotikus országok iránti kíváncsiságukat útleírásokkal próbálták kielégíteni (feltéve, ha tudtak olvasni a tankötelezettség bevezetése előtti időkben), vagy kocsmákban és vásárokon hallgatták épségben hazatért honfitársaik elbeszéléseit. A 19. század nagy utazói – a könyv- és sajtótermékek számának exponenciális növekedése következtében – egyre több hosszabb-rövidebb lélegzetű útirajzot készítettek valós vagy képzelt élményeikről. Ami az iszlám civilizációját illeti, méltánytalanul sok hibás, torz képet mutató beszámoló látott napvilágot az útleírásokra éhes Európában. Ez a fentebb említett okokon kívül sok egyéb dologgal is magyarázható: a muszlim országokba érkező (gyarmatosító vagy „turista”, kisebb részben tudós vagy politikus) személyek kiríttak a külföldi környezetből, így eleve esélyük sem volt arra, hogy „beleolvadjanak” a muszlim kultúra mindennapjaiba, az ottani helyszínek eseményeibe. Súlyosbította helyzetüket a megismerés szempontjából az a tény is, hogy a legtöbb esetben helyi tolmács segítségére kellett hagyatkozniuk, akinek kalauzolása mellett sokszor inkább az egyedi, kirívó, semmint a tipikus, az iszlám kultúrájára jellemző jelenségeket tudták megragadni.

A 20. századi Európában – noha számtalan könyv és tanulmány látott napvilágot a muszlimok kultúráját illetően ” még mindig csak szűkebb szakmai körökre jellemző a szemléletváltás az iszlámot illetően. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a média katasztrófákra és háborúkra, terror-támadásokra és politikai csatározásokra figyelő információközvetítései éppen az iszlám azon szegmenseire irányítják a figyelmet, amelyek nem a vallás és kultúra lényegéhez visznek közelebb, és a legtöbb médium meg sem kísérli felvillantani az iszlám világának sokszínűségét, multikulturális jellegét, a muszlim vallás irányzatait és alaptanításait. Nyugat-Európában és a muszlim országokban az elmúlt évszázadban számos könyv és tanulmány került publikálásra, melyek az iszlám nevelés- és művelődéstörténetének kutatása nyomán születtek. A kutatók nagy figyelmet fordítanak a muszlim iskola- és oktatástörténet, a pedagógiai gondolatok tanulmányozására. Ez a kutatás több, mint múltra koncentráló feltárás: a muszlim nevelés lényeges vonásai, annak vallásos meghatározottsága, ennélfogva céljai és alaptanításai az évszázadok során szinte nem is változtak, inkább csak az oktatást segítő eszközök, intézmények, módszerek igazodtak az újabb korok követelményeihez.

Magyarországon is mindvégig az elmúlt századokban jelen volt a muszlimok kultúrájának torzításokkal és kiszínezett történetekkel teli ábrázolása, sőt, ez napjainkban is gyakorta megfigyelhető. Ugyanakkor éppen hazánk esetében elmondható, hogy már a 19. században jelentős törekvések bontakoztak ki a hiteles iszlám-kép kialakítása kapcsán. Az 1848-49-es szabadságharc magyarországi menekültjeinek törökországi befogadása a történeti okok miatt régtől fogva meglévő magyar-török (keresztény-muszlim) ellenségeskedés élét jelentősen tompította, sőt, a magyar közvélemény szimpátiáját az iszlám világa felé fordította. A magyar emigráció több tagja is felvette a muszlim hitet, és az iszlám országaiban telepedett le.1 A 19. század középső felében több, Koránból vett részlet magyar fordítása is megjelent hazánkban.2

A későbbiekben is éppen a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchián belül elhelyezkedő Magyarország lett földrészünkön az egyik helyszíne annak a hitelességre törekvő, reális képet festő tudományos kutatásnak és újságírásnak, mely nagyban hozzájárult az iszlám kultúrájának európai megismeréséhez. Ennek több oka is volt a 19. század második felében és a 20. század elején. Egyrészt a Monarchia Kelet-Délkelet felé orientálódása, a törökbarát, illetve a Balkán (Bosznia-Hercegovina) felé tekintgető külpolitika. A Törökországgal kötött megállapodások, illetőleg Bosznia-Hercegovina okkupálása (1878) és annektálása (1908) is hozzájárult e folyamathoz. Az iszlám vallás követői az 1895:XLIII. tc. 1. paragrafusa nyomán nyertek bizonyos vallásszabadságot. 1915-ben került a magyar országgyűlés elé (a VKM miniszter beterjesztése alapján) az iszlám vallás elismeréséről szóló törvényjavaslat, és az iszlám magyarországi jogállását végül az 1916:XVII. tc. szentesítette.

Fontos volt továbbá azoknak a magyar Kelet-kutatóknak, orientalisztikával foglalkozó tudósoknak az igényes információközvetítése a muszlimok kultúráját illetően (legfőképpen Goldziher Ignác és tanára, Vámbéry Ármin munkásságát emelhetjük ki), akik nemzetközi viszonylatban is elismert tudósok voltak. Kiemelhető azoknak a magyar művelődéspolitikusoknak a támogatása is, akik nélkül e tudósok kevesebb sikert érhettek volna el: legendás például a pályája alkonyán lévő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József kapcsolata a fiatal „titánnal”, Goldziherrel. Goldziher múlt században írott műveit használták fel többen azon magyar kutatók közül is, akik a 19-20. század fordulóján neveléstörténettel foglalkoztak. Munkáinak nagy része ma sem olvasható magyarul, valószínűleg emiatt van az, hogy megszámlálhatatlanul többen és többet hivatkoztak írásaira a külföldi szakirodalomban, mint a hazai könyvekben. Várat még magára műveinek neveléstörténeti szempontú áttekintése és elemzése, és természetesen szükséges nézeteinek kiegészítése azokkal az információkkal, amelyek az akadémiai székfoglalója óta eltelt több, mint 125 évben kerültek publikálásra.

Goldziherhez hasonló látókörű, az iszlám kultúrájának egészét szemlélő, különböző muszlim országokban kutatásokat végző és tanulmányokat folytató magyarországi tudósok a 20. században is akadtak, a neveléstörténet vonatkozásában azonban Goldziher hatása bizonyult a legjelentősebbnek és legmaradandóbbnak. Főként az ő műveit kivonatolták és közölték rövidítve a pedagógiai lexikonok és neveléstörténeti összefoglalások készítői a 19-20. század fordulóján, a későbbi szerzők pedig ezekre a művekre támaszkodtak – ha egyáltalán írtak a muszlim nevelésügyről.3

Verédy Károly például, aki a 19. század legnagyobb hatású pedagógiai enciklopédiáját készítette Magyarországon,4 a Koránból vett idézet mellett Goldziher egyik 1881-es könyvét használta fel,5 abból is leginkább azt a részt (az 5. fejezetet), amely korábban már a Budapesti Szemlében is megjelent.6 Mindezt kiegészítette Asbóth János Egyiptomról írott útibeszámolójának részleteivel.7 Bár Verédy enciklopédiájának és Fináczy Ernő középkori nevelésről szóló kötetének kiadása között 4 évtized telt el,8 utóbbi szerző – aki a magyarországi neveléstörténet-írás egyik legigényesebb és legnagyobb formátumú alakja volt – szintén főleg Goldziher kutatásaira támaszkodott.9 Könyve 11. fejezetét „Muszlimok és zsidók” címmel készítette el. E fejezet bevezetésében (123. rész) „A nevelés módja és menete a muszlimoknál” alcímmel olvashatunk egy csokorra valót a muszlim tudósok nevelésről vallott gondolataiból, valamint információkat a főbb oktatásiintézmény-típusokról, tartalmakról, az oktatás menetéről, a tanítói mesterségről és a gyerekek fegyelmezéséről. Bár ez a leírás tartalmát, szerkezetét tekintve az előző enciklopédiánál átgondoltabb, alaposabb, mégsem ad kimerítő és hiteles képet a muszlim neveléstörténet jellegzetességeiről.

Fináczy kötetei, legalábbis azok egyes részletei szinte mostanáig meghatározónak bizonyultak a neveléstörténet tanulmányozása kapcsán. Ezek a kötetek az 1980-as évek közepétől (amikor reprint kiadásban megjelentek) reneszánszukat élik. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy az 1940-es és 1980-as évek között nem készültek igazán alaposabb, az övénél átfogóbb egyetemes neveléstörténeti munkák. Ami az iszlám neveléstörténetét illeti, ezen évtizedekben a pedagógiai kézikönyvekből, szemelvénygyűjteményekből és lexikonokból vagy eltűntek a témával kapcsolatos információk, vagy miniatűr méretűvé zsugorodtak. A sokáig, sokak által használt, hetvenes években kiadott Pedagógiai Lexikon-ban például az „iszlám nevelés” címszó alig haladja meg a vele egy lapon található Ityelszon „szovjet” pszichológust bemutató, illetve az Izland oktatásügyét leíró szócikk terjedelmét.10 Erre a – nem túl szerencsés, hitelesnek és részletesnek egyáltalán nem mondható – lexikon-szócikkre támaszkodtak feltehetőleg az újabb lexikon-összeállítók is.

A kötetről

Kötetemben – építve magyar elődeink tudására, illetve a muszlim kultúra és tudomány történetével kapcsolatos régebbi és legújabb nemzetközi kutatásokra – megkísérlem áttekinteni a középkori iszlám világában felhalmozott szellemi javak tartalmát, összegyűjtésük, gyarapításuk és átörökítésük módszereit és helyszíneit. Vizsgálódásom időbeli keretei a 7. század elejétől a 14-15. század fordulójáig terjednek, földrajzi értelemben pedig kutatásaim homlokterében elsősorban a Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlamizált országai és Dél-Európa muszlimok által meghódított területei állnak.

A kötet címében jelzett témát megpróbáltam szélesebb összefüggés-rendszerbe ágyazottan vizsgálni, mert hiszem, hogy a nevelés története elválaszthatatlan a művelődéstörténettől; hogy feltárásához és értelmezéséhez szükség van a korabeli történelmi körülmények, a gondolkodás- és intézménytörténet vizsgálatára, és – az iszlám esetében legalábbis – magának a vallásnak a beható tanulmányozására, hiszen a muszlimok körében Mohamed fellépése óta a nevelésnek is – mint minden másnak a hívők életében – alapja és egyben célja is a vallásos elmélyülés, a hitben való megerősödés.

Könyvem első fejezeteiben így az iszlám születéséről, középkori történetéről, alapvető forrásairól és tanításairól, valamint a muszlim kultúra alapjairól nyújtok áttekintést. Ezt követően a születéstől felnőtt korig bemutatom a gyermeki élet és az iskoláztatás különböző szakaszait, figyelmet fordítva a nevelés korszakolására, eszményeire, napi gyakorlatára, változatos színtereire és szereplőire. Iskolatípusonként foglalkozom a korabeli curriculum tartalmával, alakulásával, valamint a főbb didaktikai módszerekkel. Az iskolai képzési helyszíneken kívül a középkori tanulás és művelődés, a kultúraközvetítés több további intézményének működésébe nyújtok bepillantást, kiegészítve mindezt a nem intézményesült nevelés jellemzőinek bemutatásával. A muszlim neveléstörténet fontos területének tekintem a korabeli nevelésfilozófia ránk maradt alkotásainak elemzését.

A muszlimok szellemi felemelkedése a középkor során nem egyszerűen emírekhez és kalifákhoz, sejkekhez vagy imámokhoz köthető jelenség volt. Maga a vallás olyan, hogy minden egyes hívőtől megköveteltetik legalább minimális tanulás: a Korán szövegének ismerete. Ezért a középkorban – főként a muszlim civilizáció nagyvárosaiban – igen elterjedtnek tételezhetjük a Korán-tanulás és -tanulmányozás szokását, azzal, hogy ez valójában leginkább alulról szerveződő folyamat volt, vagyis maguk a szülők igyekeztek gondoskodni gyermekük képzéséről otthonuk falai között vagy nyilvános intézményekben. Az vitathatatlan, hogy az iskolák, könyvtárak, tanulmányi célból tett utazások elsősorban a fiúk (férfiak) számára jelentettek tanulási lehetőséget, de több forrás is alátámasztja, hogy a lakóházak női lakrészeiben a kislányokat és nőket is tanították a Korán ismeretére – sokszor költészetre, írásra, szép beszédre és muzsikálásra is – nőrokonaik vagy tanítással foglalkozó, nem a családhoz tartozó hölgyek.

A 8. századtól Európa déli területeit is elérő, Indiától az Atlanti-óceánig nyújtózó, az ókori tudományos eredményeket szintetizáló és továbbfejlesztő muszlim kultúra jelentős hatással volt kontinensünk szellemiségére, tudományos gondolkodásának alakulására. Ez a korabeli mindennapi élet számos területére vonatkozóan is elmondható, a viselkedési kultúrától a gasztronómiáig. Könyvünk záró részében rövid kirándulást teszünk a középkori fordítói munka világába, utalva a legnagyobb hatású, muszlim közvetítéssel Európába került vagy muszlimok által megfogalmazott művekre és módszerekre. Nyugati kutatók körében mára már többnyire elfogadott tény az, hogy ezeknek a műveknek, gondolkodási és kutatási metódusoknak, a muszlim nevelési-muvelődési szokásoknak és tartalmaknak a hatása maradandóan beépült az európai oktatási intézmények gyakorlatába, először a kolostori, majd a székesegyházi iskolák falai között, végül pedig az egyetemeken. Ez – a nagyszabású, Spanyolország mellett Franciaországot, Itáliát is érintő fordítói munkálatokon kívül – annak is köszönhető, hogy számos neves, illetve mára már elfeledett európai keresztény vagy zsidó tudós utazásokat tett az iszlám világában, és ott szerzett tapasztalatait, tudását beleszőtte életművébe.

Munkámat igyekeztem több olyan részlettel és segédlettel gazdagítani (ábrák, képek, szakirodalmak, magyarázó jegyzetek, forrásrészletek), amelyek nem csupán megerősítik és illusztrálják a könyv szövegét, hanem kapaszkodót nyújtanak az olvasónak az általam megkezdett kutatások folytatásához. A továbblépéshez, ami nagyon fontos volna, hiszen számos forrás vár még feltárásra, fordításra és értelmezésre, és sok kérdés maradt kutatásaim során megválaszolatlan. Kívánom, hogy minden hiba és hiányosság, mely e könyvben előfordul – csakúgy, mint eredményei –, ösztönözze művem megismerőjét újabb vizsgálódásokra.

AZ ISZLÁM SZÜLETÉSE

Előzmények

Az iszlám napjainkban egyike a világ legnagyobb vallásainak. Követőinek száma a legutóbbi statisztikai adatok szerint 1,2-1,3 milliárd fő és folyamatosan növekszik. A vallás, melynek neve az „Isten akaratában való megnyugvást, az Istenség iránti odaadást” fejezi ki, a 6. századi Arábiában alakult ki, ám mára már korántsem csak az arab országok lakói közül kerül ki a muszlim hívok tömege. Ez a vallás napjainkban jelen van Ázsia, Amerika, Afrika és Európa számos országában, és megjelent Ausztráliában és Óceániában is.

A vallás követőit muszlimoknak szokás nevezni, és sokan közülük nem tartják helyénvalónak a „mohamedán” elnevezést, hiszen ők nem Mohamedet imádják, hanem az általa közvetített isteni kinyilatkoztatásokat követik, és hangsúlyozzák, hogy utolsó prófétaként nem új vallást alkotott, hanem az Ádám óta meglévő, Ábrahám próféta által megerősített ősvallás legmagasabb rendű és végleges formáját hozta létre.11

Az iszlám vallás a 7. századi Arábiában jött létre, amely térség felemelkedése sajátos történelmi helyzetnek köszönhetően történt. A „hosszú 6. században” Bizánc és a Szászánida Irán (224-644) folyamatosan harcban állt egymással. Hadi cselekményeik kapcsán szívesen támaszkodtak egyes észak-arábiai törzsek szolgálataira, jóllehet a korábbi időszakokban egyik nagyhatalom sem mutatott különösebb érdeklődést Arábia iránt.12 Abesszínia, Jemen és Észak-Arábia területének – mint a bizánciak és perzsák között fekvő „harmadik világnak” – jelentőségét nem annyira katonapolitikai, mint inkább kereskedelmi értelemben vett fontossága adta.13 Bizáncnak különösen szüksége volt új szárazföldi kereskedelmi útvonalakra, hogy az Ázsiából jövő (luxus)termékekhez hozzájusson, hiszen az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl közti vízi utat az irániak uralták. A sivatagi Mekka városa kulcspozícióba került a térségben, a közvetítő kereskedelem kapuja lett, és gazdasági felemelkedésének köszönhetően – az észak-arab térséggel együtt – fontos történelmi szerephez jutott.

Mohamed (570-632) életének idején az Arab-félszigetet főként nomádok (beduinok) lakták, akik állandó harcban álltak egymással és a térségen áthaladó karavánokkal. Az alapvetően állattartásból s gazdag kereskedők kirablásából élő beduinok rendszeresen kereskedtek városlakó társaikkal, ám igen kevés vagyonuk volt. A muszlimok a „tudatlanság kora”-ként (al-dzsáhilíja) tartják számon az iszlám előtti időket, ami valójában arra utal, hogy nem ismerték még a kinyilatkoztatást. A korszak nomád arabjairól mindazonáltal elmondható, hogy sajátos erkölcsi rendszerük volt, melynek szabályaira éberen ügyeltek. A legfőbb érték körükben a muruvva volt, amely kifejezés magában foglalta a bátorság, a férfiasság, a nagylelkűség és a vendégszeretet fogalmát. A társadalom szerveződési szintjei a család, majd a klán vagy törzs voltak; és rendkívüli összekötő kapocsnak számított a vérségi kötelék. A közösséget érintő fontos kérdésekben nem a bátorságánál, találékonyságánál fogva kiemelkedett törzsi vezető döntött, hanem a törzsi tanács.14

Ezeket a beduin törzseket összekapcsolta közös nyelvük, azonos életformájuk, így minden viszálykodásuk ellenére is sajátos egységet alkottak Arábiában. A törzsi hagyományok megbecsülése, az ősi erények ápolása, a vérbosszú kötelezettsége csakúgy jellemző volt rájuk, mint az idegenektől való elzárkózás, illetve természeti tárgyakkal szimbolizált isteneik imádása s a legfőbb városukban, Mekkában őrzött fekete kő tisztelete.

Az iszlám születése szorosan összefonódik a város, a térség, illetve Mohamed próféta életének történetével. Mekka felemelkedése annak a közvetítő szerepének köszönhető, melyet a nagyhatalmak viszálykodása idején vett magára, elsősorban a presztízs- és luxusjavak kereskedelmét illetően.15 A város – miként azt egyéb források mellett a Korán néhány részlete is bizonyítja – nem volt alkalmas sem földművelésre, sem állattenyésztésre, a fejlődéshez egyetlen esélye a kereskedelemben betöltött helyzetének kiépítése és megszilárdítása volt.

Ezen a földrajzi helyszínen született meg 570 körül – a kereskedelemben és a város felvirágoztatásában fontos szerepet játszó Qurajs törzs egyik elszegényedett mellékágából – Mohamed.16

Mohamed élete és tevékenysége

Az iszlám vallás megszületése szorosan és szervesen összefügg Mohamed személyével, aki küzdelmes és sanyarú gyermekkor után tevehajcsár lett, s élettörténetének legfobb forrása maga a Korán. A Banú Hásim nemzetségből származó szegény, ám tehetséges fiatalember 25 évesen a Qurajs törzs Aszad nemzetségéből származó 40 éves özvegyasszonyt, Khadídzsát vette feleségül, aki a szíriai kereskedelemben érdekelt jómódú nő volt. A Szíriát, Palesztinát és Irakot karavánútjairól már jól ismerő Mohamed sikeresen vezette felesége kereskedelmi vállalkozásait. Az asszony hű társa volt egészen annak haláláig s hét gyermekkel ajándékozta meg Mohamedet, akik közül csak négy lány maradt életben, köztük Fátima, cAli későbbi felesége.

Egyes feltevések szerint útjai során Mohamed gyakran találkozott vallásos személyekkel, zarándokokkal és szerzetesekkel. A próféta, miként maga az arabság is, hosszú időn keresztül élt különböző vallású népek mellett, ismerte és tisztelte például a Koránban a „könyv népének” (ahl al-kitáb) nevezett zsidókat és keresztényeket. Mohamed ismeretei hatására magába forduló, sokat meditáló emberré vált, és egyre intenzívebben foglalkozott vallásos kérdésekkel. Negyven éves kora körül egy Mekka környékén lévő barlangba vonult elmélkedni, ahol – szokásához híven – eltöltött néhány napot. A muszlim források szerint ezalatt Mohamednek látomásai voltak: Gábriel (Dzsibríl) arkangyal buzdította őt Allah17 nevében az igehirdetésre, mégpedig három ízben, a Korán 96. szúrájának soraival, Mohamed ezt követően otthonába tért, és felesége, Khadídzsa, valamint egyik unokatestvére is megerősítették abbéli hitében, hogy isteni kinyilatkoztatásban volt része.

Ezt követően a próféta egészen haláláig folyamatosan átélt hasonló élményeket, és mind több és több alkalommal mondta el a számára kinyilatkoztatott szövegeket Mekka lakóinak, akik kezdetben megmosolyogták és kigúnyolták. (Az első kinyilatkoztatás után érzett prófétai elhivatottság (nubuwwa) és a nyilvános igehirdetés (riszála) között a muszlimok különbséget tesznek.18)

A Mohamed által közvetített tanítások szöges ellentétben álltak a Qurajs törzs gazdag előkelőinek kereskedelmi szemléletével. Az Istennek önmagát mindenben alávető ember, az embertársak önzetlen segítésének és szolgálatának eszménye ugyanis összeegyeztethetetlen volt a nagy haszonra törekvő, gyakran harácsoló életmódot folytató, vagyonukat mindenáron gyarapító kereskedők életcéljaival. Történeti tény, hogy az iszlám első követői főként azokból a szegény vagy ifjú, s így a vagyon birtoklásából még kizárt személyekből lettek, akik körében nem kívánt különösebb áldozatot Mohamed követése. A kibontakozó vallás a közösség összetartó erejét is jelentette azoknak a nincsteleneknek és szolgai, félszolgai elemeknek, akik státuszuknál vagy származásuknál fogva nem élvezték az arabok körében szokásos törzsi vagy nemzetségi védelmet. Kiemelendő továbbá az első muszlimok köréből azoknak a nőknek a csoportja, akik hittek Mohamed tanításainak kinyilatkoztatás jellegében, s teljes hitükkel Allah felé fordultak. A keresztény tanításokhoz hasonlóan az iszlám vallás követőinek is nagy erőt adott a földöntúli életben való hit s az ember sorsát, földi tetteit mérlegre tévő utolsó ítélet napjának az eljöveteléről való gondolatok. 12 év is eltelt azonban s Mohamednek nem akadt számottevő követője a mekkaiak között, és azt vetették szemére a városi előkelők, hogy tanításai nagyban eltérnek az ősök szokásaitól, értékeitől. 619-ben meghalt Mohamed felesége, Khadídzsa, és felnevelője, nagybátyja, Abú Tálib, aki ugyan nem tért át a muszlim vallásra, de unokaöccse legfőbb támogatói közé tartozott. A próféta helyzetét végképp megnehezítette az, hogy a mekkaiak egész nemzetségével megszakították a kapcsolatot, jóllehet rokonai nem fogadták el tanításait.19

Mohamednek így új támogatókra volt szüksége, akiket 620 körül meg is talált az egymással viszálykodó medinaiak között. (Medina városának eredeti neve Jászrib, és csak később, éppen Mohamed miatt kapta a „Próféta városa” (medinat al-nabí) nevet.) 622-ben Mohamed átköltözött (tehát nem menekült) Medinába híveivel együtt, és ezt a mindenképpen kényszerű átvonulást nevezik hidzsrának az iszlámban, ami a muszlim időszámítás kezdete (622. július 16.). A város tulajdonképpen egy kiterjedt oázis volt, ahol két zsidó törzs is élt, így a település lakói számára nem volt ismeretlen az egyistenhit. Mohamed ebben a városban jelentős munkálkodást folytatott muszlim közössége megszervezése érdekében, ám az első időkben világosan kiderült, hogy a régi, hagyományosan nagyra tartott és iránymutató vérségi kötelékek erősebbnek bizonyultak az új vallás szervező erejénél. Ezt követően haláláig mintegy hetven kisebb-nagyobb csatát vívtak a muszlimok, egyrészt a mekkaiakkal, másrészt különböző arab törzsekkel és csoportokkal, és kereskedői karavánokon ütöttek rajta. 624-ben a badri csatában a próféta néhány száz követőjével győzedelmeskedett mintegy ezer mekkai előkelőn. E győzelem hírét a vesztes cuhudi ütközet (625) sem feledtette, és végül 630-ban Mohamed híveivel Mekkát is elnyerte.

A Kába szentélyét Mohamed és követői megtisztították a bálványoktól, és megtartották az iszlám vallás szent zarándokhelyének. Mohamed életének utolsó éveire a korábban ellenségeskedő, Qurajs törzshöz tartozó előkelők közül kerültek ki a próféta legharcosabb védelmezői.

Mohamed visszatért Medinába, és még megérte, hogy több arab törzs küldöttei keresték fel, hogy bejelentsék csatlakozásukat az iszlámhoz. Ezekkel a törzsekkel szerződéseket kötött, amelyek tulajdonképpen körvonalazták egy muszlim társadalom és állam szervezetét.20 (Behódolási szerződéseket kötött továbbá egyes zsidó és keresztény közösségekkel is, hasonlóan, mint később követői más, nem muszlim népekkel.) Sikerein felbuzdulva 629-ben felhívásokat intézett a bizánci császárhoz, a perzsa királyhoz és más fejedelmekhez, mert szerette volna elismertetni velük, hogy ő Allah, az egyetlen igaz istenség küldötte, ám ez az igyekezete nem hozott eredményt. Az iszlám horizontja tehát már Mohamed életében túlnőtt Arábián, bár ez akkor még nem valóságos, pusztán virtuális terjeszkedés volt. Az arabság körében ugyanakkor a próféta még életében megtapasztalhatta annak a vallásos, szellemi értelemben vett egységnek a kialakulását, mely az iszlám követőit nyelvüktől, földrajzi helyzetüktől és vagyoni hátterüktől függetlenül máig egybefogja. A próféta a nagy erkölcsi és gazdasági siker ellenére haláláig (632) egyszerű körülmények között élt. Az általa közvetített isteni kinyilatkoztatások minden addigi ismeretnél fontosabb hatást gyakoroltak az arab törzsek gondolkodására, hiszen hitük szerint saját nyelvükön szóltak hozzájuk Allah szavai. Ez a hatás természetesen fokozatosan bontakozott ki és terjedt el; Mohamed halálakor azonban az iszlám körvonalai már világosan kirajzolódtak.21

Dióhéjban az iszlám középkori történelméről

Mohamed halála után alig hetven év alatt a muszlimok óriási földrajzi térségekre terjesztették ki fennhatóságukat, és a középkor századaiban szinte folyamatosan gyarapították területeiket, jóllehet gyakran ütköztek komoly ellenállásba az európai keresztények, az indiaiak, kínaiak, mongolok és más népek részéről. A 15. század végére Keleten az iszlám megjelent Kínában, a Maláj-félszigeten, Szumátra és Jáva északi részén, a Fülöp-szigeteken, Északon a muszlimok megtérítették a mongol törzsek egy részét a Tarim-medencétől a Volga kazanyi kanyarulatáig, ellenőrzésük alatt tartották a Szahara és Afrika trópusi része között lévő szavannákat, megvetették a lábukat Afrika és India keleti részén, Nyugaton pedig fennhatóságuk kiterjedt Marokkó atlanti-óceáni partvidékéig. (A délnyugat-európai muszlim területvesztésekkel arányban kontinensünk délkeleti felében éppen ebben az időben nyomultak előre a törökök.)22 A muszlim birodalom azonban csak vallási értelemben létezett (mint umma, vagyis vallási közösség), politikailag nem tételezhetünk egységes államot. Az iszlám középkori történelme ugyanis számos dinasztia uralkodásához kötődik, melyek földrajzi területenként és időszakonként egymást váltották és/vagy egymás mellett viaskodva éltek. Históriájuk részletes bemutatását jelen mű nem tudja felvállalni, csupán rövid tájékoztató áttekintés leírását kíséreljük meg.

632 után a muszlimok számára fontos kérdés volt, hogy hogyan őrizhetik meg közösségük erejét és egységét, a törzsek összetartozását, magát az iszlám hitét.23 Több törzs is fellázadt (ridda), őket azonban a muszlimok néhány hónap alatt leverték. Nagy problémát jelentett az, hogy Mohamed életében nem alakultak ki az utódlás rendjét megszabó elvek.24 Az első négy kalifát a próféta közvetlen követőiből választották ki (632 és 661 között). Uralkodásuk időszakára tehető a Szászánida Perzsia meghódítása, de ettől az időtől kezdve gyakoroltak felügyeletet a muszlimok Észak-Afrika (Egyiptom) és a Bizánci Császárság szíriai területei fölött is, dacolva Irán és Bizánc ellenállásával. A kis, városállami iszlám kultúrája fokozatosan, ám nagyon gyorsan világhatalmi erővé vált.

Az arabok fennhatóságukat az elfoglalt területeken katonai táborhelyek (miszr, többes száma: amszár) létesítésével próbálták megerősíteni.25 Sikereik azonban nem pusztán katonai erejük kifejeződései voltak. A kialakuló iszlám képes volt a lehető legkülönbözőbb idegen hatásokat saját keretei között összeötvözni, hallatlan nyitottságról és rugalmasságról téve tanúbizonyságot. Az iszlám korai kultúrájára jellemző volt a vallási türelem, a más népek tudományos eredményei iránti hallatlan érdeklődés. Az arabizálást sem erőszakolták a meghódított területeken, de a Korán nyelvét minden nyelv előtt valónak tartották. Megengedték a szúrák más (pl. perzsa) nyelven való magyarázatát, de elfogadhatatlannak tartották a Korán lefordítását más nyelvekre. Nem erőszakolták a meghódítottak iszlám hitre való áttérését sem, sőt számos kisebbségi csoportnak védettséget adtak. Így az iszlám menedéket nyújtott például a bizánci egyház által elnyomott vagy üldözött keresztény tanok képviselőinek (monofizitáknak és nesztoriánusoknak). Az iszlamizált területeken tehát fontos tényező volt, hogy a lakosság mindennapi élete általában nem szenvedett törést. Az újonnan szerzett területeken a legfelsőbb hatalmat ugyan maguk a muszlimok (a katonai seregek tagjai) gyakorolták, de a szerződések értelmében az ott élők megőrizhették szabad vallásgyakorlatukat, megtarthatták törvényeiket, birtokaikat, és adóikat ettől fogva a muszlimoknak fizették (ez volt a muszlim közösség szuverenitásának elismerése). Ebben az időszakban tehát nem a meghódítottak, hanem éppen ellenkezőleg, maguk a muszlimok élték át mindennapi szokásaik, hagyományos életvitelük és lakókörnyezetük gyors és gyökeres megváltozását.26 A hadizsákmány különböző fajtáinak elosztása is gyorsította mindezt, valamint az az elodázhatatlanul lejátszódó folyamat, amely elvezetett a muszlim társadalom differenciálódásához, a vallási-társadalmi-politikai szerepek elkülönüléséhez (egyesek a hadsereg adminisztrációs ügyeivel foglalkoztak, mások jogi, megint mások gazdasági vagy vallási ügyekkel, például kultuszhelyek alapításával).

Az egyre terebélyesedő és mind szervezettebbé váló birodalom építményén azonban minden törekvés ellenére már nagyon korán repedések keletkeztek. Ennek okai csak részben voltak vallási természetűek, inkább az utódlás körüli konfliktusok okozták a problémákat. Az első két kalifa, Abú Bakr (uralkodott: 632-634) és Omar (cUmar) (uralkodott: 634-644) idején még egységes volt a muszlim közösség, az Omajjáda családból származó Oszmán (cUszmán) kalifa idején (uralkodott: 644-656) azonban ez az egység megbomlott. Ennek egyik legfőbb oka egyesek szerint az volt, hogy a nagy hadizsákmányok és befolyt adók hatására megjelenő gazdagság erkölcsi romlást és gazdasági (vagyonelosztási) problémákat vont maga után a muszlimok körében. A meghódított területek katonai vezetői ugyanis azt követelték, hogy területük teljes jövedelme őket illesse meg, ne kelljen osztozni azon a központi térség muszlimjaival.27 Ezzel szoros összefüggésben merült fel az a kérdés is, hogy tulajdonképpen ki az, aki hivatott a muszlimok egészének vezetésére. A kalifa úgy próbálta hatalmát megszilárdítani, hogy több fontos pozícióba saját rokonait nevezte ki. Emiatt erős ellenállás szerveződött ellene. 656-ban (máig tisztázatlan körülmények között) megölték Oszmánt, és ezt követően polgárháború osztotta ketté az arabokat. A lázadó törzsek és egyes medinai segítőik cAlit, Mohamed unokaöccsét (aki egyben Fátima lánya férje is volt) kiáltották ki kalifának. Uralomra jutása után alakult ki tehát az iszlám közösségén belül az első szakadás (fitna). Súlyos harcok következtek, és tulajdonképpen három csoportra bomlottak a muszlimok. cAli követői a későbbi síiták, akik szerint Mohamed leszármazottait illeti a gyülekezet szellemi fővezérlete, a kalifai (imám) méltóság. Akkor, abban a történelmi helyzetben éppen ők voltak azok, akik a hagyományok (a szunna) legtisztább megtartását követelték. cAli ellenfelei szerint a közösség, a muszlim állam stabilitása a fő, mert az lehet alapja a hit gyakorlásának, a békés és ájtatos életnek, ehhez pedig megfelelő, arra alkalmas vezető szükségeltetik, akit gondosan (és nem származás alapján) kell kiválasztani (őket illetik a későbbiekben szunnita névvel). A harmadik csoportba azok tartoztak, akik mindkét párttól visszahúzódtak, a „kivonulók” (kharidzsiták). Közülük került ki 661-ben az a férfi, aki a kúfai mecset előtt meggyilkolta cAlit. A megölt kalifa legidősebb fia lemondott az uralkodásról.

E körülmények között, 661-ben szilárdította meg hatalmát (csaknem egy évszázadra, 749-ig) az a keleti Omajjáda dinasztia, mely korábban, még az iszlám előtti időkben Mekka egyik legbefolyásosabb családjából származott, s mely család – I. Muáwijával (uralk. 661-680) az élen – cAli egyik legerősebb ellenfele volt. Uralkodásuk alatt Damaszkusz vált a muszlim birodalom fővárosává, és Kína nyugati határaitól Dél-Franciaországig jutottak el az iszlám katonái. Nem csupán katonai-politikai, de társadalmi, jogi és tudományos szempontból is nagy virágzást élt meg ebben az időszakban a birodalom. 680-ban ugyan újra fellángoltak a harcok a síiták lázadása miatt – amit cAli fiatalabb fia, Huszejn vezetett Jazíd Ibn Muáwija kalifa (uralk. 680-683) ellen –, ám a felkelő katonák nagy részét Kerbalánál megölték. A síita párt ezt követően is több lázadást kezdett, és legfőbb hitelvükké vált, hogy a kalifa helyét hiteles személy vegye át a muszlim társadalomban. 750-ben más csoportosulások segítségével a síiták megdöntötték a keleti Omajjádákat, és a próféta rokona, al-cAbbász (uralk. 749-754) került trónra, az Abbászidák (750-1258) dinasztiájának alapítója.28 Amikor 750-ben elfoglalták Damaszkuszt, az Omajjáda dinasztia egyik hercege, akinek sikerült megmenekülnie, Nyugat felé vette útját, és az Ibériai-félsziget déli területeit elfoglalva megalapította a nyugati Omajjáda birodalmat (711-1060), melynek fénykorában Andalúzia29 soha nem látott virágzást élt meg. Az emírség, majd a 10. század végétől a kalifátus központja Córdoba volt, az a hallatlanul népes és politikai-kulturális értelemben véve páratlan város, amelyhez fogható a középkori Európában aligha létezett. (A 11. század elejétől a félsziget muszlim területeinek egysége megtört, és kiskirályságok laza halmazaira esett szét (mulúk at-taváif), melyek száma időnként a húszat is elérte.)

Keleten az Abbászidák uralkodása alatt Bagdad lett a központi város, ami nagyszerű fellegvára volt a tudományoknak, az iskoláknak, az építészetnek, a politikai és hivatali életnek mintegy 500 esztendőn át. A két kiemelkedő kalifa, Hárún al-Rasíd (uralk. 786-809) és al-Ma’mún (uralk. 813-833) uralkodása idején az iszlámból jelentős civilizáció vált, bár megjegyzendő, hogy az akkori muszlim területek jóléte főként és szinte kizárólag a városokra nézve bontakozott ki. Politikailag ebben az időszakban az iszlamizált területek konszolidációja volt a legfőbb törekvés, az Abbászidák alig növelték a korábban megszerzett területeket. A fennhatóságuk alá tartozó térségben a Pax Islamica biztosította minden, szorosabban-lazábban összekapcsolódó ország lakóinak nyugalmát. Ugyanakkor kiemelendő, hogy e dinasztia sohasem tudta úgy egységben tartani a muszlim uralom alatt álló területeket, mint korábban az Omajjádák.

Miközben Bagdadban az Abbászidák voltak hatalmon, Egyiptomban többek között a Fátimidák (973-1171), az Ajjúbidák (1171-1250), majd a mamelukok (1250-1517) uralkodtak, akik Szíria és Palesztina területére is hatást gyakoroltak. Több más független rendszer is létrejött Keleten és Nyugaton, például a maghrebi Idriszídák (788-921) és Aghlabidák (800-909), a kelet-iráni származású Túlúnidák (868-900), Akhsádidák (847-981), Szaffáridák (867-1225) és Számánidák (874-1004), Andalúziában pedig a marokkói származású Almorávida (1090-1145), majd 1130-1223 között az Almohád dinasztia élte fénykorát, és további, igen számos, különböző időtartamban és területen hatalmat gyakorló csoportot tételezhetünk.30 Megemlítendő az a nevelés- és művelődéstörténethez is szorosan kapcsolódó jelenség, hogy a 9-10. század folyamán az iszlám világán belül egyre határozottabb formát öltött, igen megerősödött az iráni azonosságtudat, ami együtt járt az arab nyelv használata mellett az arab írásjeleket használó perzsa nyelv reneszánszával. Ebben az időben íródott például Firdauszí híres műve, a klasszikus iráni történetekből bőven merítő „Királyok könyve” (Sáhnáme).31

Erre az időszakra tehető a pápai buzdításra európai királyok által indított keresztes hadjáratok több hulláma, melyek célja a Szentföld felszabadítása volt. (Jeruzsálemet még a második muszlim kalifa, Omar foglalta el, elrendelve a keresztény szent helyek védelmét.) Bár az európaiak értek el bizonyos sikereket, megvetették lábukat Szíria és Palesztina egyes részein, végül mégis a muszlimok kerekedtek felül, és 1187-ben Szaláh al-Dín visszafoglalta Jeruzsálemet és legyőzte a keresztes lovagokat. Kereskedelmi és tudományos értelemben mindkét fél esetében nagyobb volt ezeknek a harcoknak a hozadéka, mint katonai-vallási szempontból. A 11-12. században a délnyugat-európai helyszíneken is kezdetét vette a félszigeten a rekonkviszta: 1091-ben a normannok visszahódították Szicíliát, 1147-ben a keresztesek Lisszabont, 1212-re pedig a granadai királyság kivételével keresztény kézre jutott Spanyolország legnagyobb része is. A muszlimok által uralt területek visszafoglalásának utolsó állomásaként 1492-ben a katolikus királyok, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd csapatai a granadai királyságot is elfoglalták.

Keleten a 10. századtól kezdve az iszlám központi területei sorozatos nomád támadásoktól szenvedtek. A Közép-Ázsiából érkező török törzsek (szeldzsukok, akik áttértek az iszlámra) számos területet vontak uralmuk alá. Megjelenésüknek a középkori iszlám szempontjából nagy jelentősége volt, hatalmuk kiterjesztése évszázadokon át folyamatosan és eredményesen zajlott. Létrehozták az egyetemes szultánság intézményét. Hódításaiknál nagyobb hatású volt azonban az iszlám középkori történelme szempontjából az utolsó nagy nomád invázió: a mongolok Nyugat és Dél felé nyomulása. Az Abbászida Kalifátust végül Hülegü mongol kán (Dzsingisz kán unokája) döntötte meg, aki 1258-ban bevonult Bagdadba is és feldúlta azt, elpusztította például a város nagyértékű könyvtárait is. Bár a bagdadi székhelyű Abbászida birodalom utolsó kalifáját családtagjaival és több száz előkelő hívével együtt Hülegü 1258-ban megölette, néhány távolabbi rokonának sikerült Egyiptomba menekülnie, és ott az Oszmán Birodalom létrejöttéig voltak uralmon e dinasztia leszármazottai (al-Mutawakkil, az utolsó Abbászida kalifa 1543-ban halt meg).32 A mongolok 1260-ban Szíriát is elfoglalták, és további terjeszkedésüknek csak az egyiptomi mamelukok tudtak határt szabni (török és kipcsak harcosok segítségével). Ők helyreállították Egyiptomban a kalifátust, és egészen 1517-ig, a törökök hatalomra kerüléséig éltették és megtartották a régi muszlim civilizációt. A 16. század elején azonban végleg szertefoszlott a politikailag egységes muszlim birodalom létrehozásának minden illúziója. Két fontos hatalmi központ jött létre: Egyiptom és az oszmán-török birodalom, amely egyeduralomra tört és jelentős hódításokat folytatott.33

Az iszlám kulturális sokszínűsége

Az iszlám univerzalizmusa, világvallás jellege már Mohamed tanításaiban, magában a Koránban, illetve a korai muszlim politikai gyakorlatban világosan megfogalmazódott. A muszlimok vallási-politikai-gazdasági értelemben vett, hihetetlenül gyors terjeszkedése hosszanti irányban (Nyugat-Kelet) szinte átfogta az egykori Római birodalom területét, kihasználva a Bizánci birodalomrész hanyatlását, a nyugati részek barbár invázióktól sújtott gyengülését, illetve a keleti és nyugati egyház közötti folyamatos vetélkedést és az 1054-es egyházszakadást.

Az iszlám – csakúgy, mint kezdetben a kereszténység – az egész világra kiterjedő vallási és kormányzási rendszer megteremtésének gondolatával lépett fel, terjeszkedése során azonban összegző és heterogén civilizáció-szervező erővé vált a sokszínű kulturális hatás következtében. Abban az időszakban, amikor Nyugat-Európa lemondott az ógörög és hellenisztikus szellemi örökségről, a muszlimok felvállalták ezen tudományos-filozófiai kultúrkincs átörökítését és gazdagítását, eleinte főként szír-nesztoriánus közvetítéssel.34

A keleti Omajjádák biztosították a hellenisztikus tudományok fantasztikus virágzását: Bejrút, Gondisápúr, Niszibisz, Harrán, Antiochia és Alexandria iskoláiban, tudományos központjaiban támogatták a keresztény, perzsa és szabbeus tudósok, fordítók működését. Ugyanezt a politikát folytatták az Abbászida uralkodók is, számos görög nyelvű művet ültettek át ebben az időben arabra, gyakran zsidó és nesztoriánus keresztény tudósok munkálkodásával. Tudományos központok és iskolák alakultak, könyvtárak szerveződtek, és ezeken a helyszíneken a görög nyelv mellett szír, pehlevi és szanszkrit nyelvről is tettek át műveket arabra.

Az a vallási kultúra, amely a 7. században még főként arabként formálódott, a 15. századra magába olvasztotta valamennyi meghódított nép civilizációs eredményeit, tudományos ismereteit. Így vált az iszlám a görög-latin kultúra elemei mellett a perzsa, szír, indiai, kínai és török, sőt vizigót tudásanyagot is felölelő és azt továbbfejlesztő, világformáló tényezővé.35 Erre az időszakra már óriási területek népessége lett muszlimmá, és valamennyi, teljesen eltérő földrajzi-gazdasági körülmények között élő és sajátos hagyományokkal rendelkező hívő számára a Korán, a hagyományok és a vallásjogi törvények, valamint maga az arab nyelv teremtette meg a muszlim közösséghez tartozás alapját.

AZ ISZLÁM TANÍTÁSAI

A Korán

A muszlimok életében abszolút központi jelentoségű a Korán (Qur’án), a benne található olvasmányok segítségével szemlélik és értelmezik az egész történelmet, az ember és Isten közötti kapcsolatot, illetve az emberi együttélés jelenségeit, ez számukra maga a törvény. A muszlimok szerint ez a könyv Isten (Allah) szava, amit Gábriel arkangyallal küldött Mohamednek, aki Allah üzenetének közvetítője az emberek felé. A Korán szó jelentése „olvasmány”, „kinyilatkoztatás” vagy „prédikáció”.

A 7. századtól kezdve a Korán vált a muszlim élet, így a muszlim nevelés és oktatás alapkövévé is. Széleskörű megismerésével kapcsolatosan nehezítette a helyzetet az, hogy a próféta által kinyilvánított szövegek lejegyzésére zömmel csak halála után került sor, hiszen amíg ő és tanítványai éltek, a szóban történő hagyományozás elsőbbséget élvezett az írásbelivel szemben. A szöveg részleteit ekkor még pálmalevelekre, sima csontokra, ritkán pergamenre írták.36 A harmadik kalifa, Oszmán volt az, aki 652-ben elrendelte a kinyilatkoztatásnak tartott és akként továbbhagyományozott szövegek lejegyzését, és a Korán első teljes, írott változatait szétküldte a muszlim birodalom valamennyi sarkába. A Korán végleges változatának kialakítása csak a 10. századra fejeződött be.37

A Korán 6226 verssorból (ája) áll, amelyek 114 szúrába elrendezetten találhatóak a szent könyvben. A szúrák elrendezése nem keletkezésük időrendjében történt, hanem terjedelmük szerint: a Korán elejére kerültek a hosszabb, végére pedig a rövidebb szakaszok, kivéve a Fátiha című nyitó szakaszt, mely a muszlim imádkozás központi eleme:

„Allah, a könyörületes és irgalmas nevében.
Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának,
a könyörületesnek és az irgalmasnak,
aki az Ítélet Napját uralja!
Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért.
Vezess minket az egyenes úton,
azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál,
s ne azokén, akiket haragvásod sújt,
sem a tévelygőkén!”

(Korán 1:1-7)

A szövegelrendezés ezen módja a többnyire kronologikus rendbe fogott bibliai részek olvasása után szokatlan és nehéz lehet az európai olvasó számára. Megkönnyíti azonban az eligazodást annak tanulmányozása, hogy melyik szúra mikor került kinyilatkoztatásra. Megkülönböztethetünk keletkezésük szerint mekkai és medinai szúrákat. Az előbbi csoportba tartoznak azok a részek, amelyek Mohamed 612 és 622 közötti életszakaszában hangzottak el, s amelyek kifejezetten a monoteisztikus vallás megerősítését szolgálták, felelevenítve a Bibliából ismert történeteket (változataikat). Mohamed a muszlimok szerint olyan prófétaként lépett fel az arabok között, mint korábban Mózes vagy Jézus a zsidóság körében, a Korán részletei szerint az ő nyomdokaikban járva: „(Leküldtük ezt az Írást nektek,) hogy ne mondjátok azt: »Ez az Írás csupán két (vallási) csoportnak küldetett le előttünk« (...) Vagy hogy ne mondjátok: »Ha az Írás hozzánk küldetett volna le, mi jobban követnénk az útmutatást, mint ők.«” (Korán 6:156-157)

622 után, amikor Mohamed Medinába ment, ő lett a muszlim közösség feje, a formálódó vallás vezetője. A medinai szúrák a köz- és magánszféra kapcsán előírt kötelezettségeket, a muszlim életvitel alapszabályait tartalmazzák. Meg kell azonban jegyezni, hogy a muszlimok szerint a Korán szúráinak efféle elemzése, csoportosítása nem követendő módszer, hiszen hitük szerint a szúrákat Allah nyilatkoztatta ki, és nem emberi „megfontolás” döntette el keletkezésük időpontját. Ezt, illetve Mohamed szerepét a közvetítésben így írja le a Korán: „Az Igazsággal küldtük le azt, és az Igazsággal jött le. És csupán örömhírhozó és intő gyanánt küldtünk el téged. És Korán (ez), amelyet részekre osztottunk, hogy sietség nélkül hirdesd az embereknek.” (Korán 17:105-106) A muszlim tudós (jogi) testületek szerint a szent könyv szúrái négy alapvető téma köré összpontosulnak, és ez a tematika lehet a csoportosítás alapja: a hitvallás, Allah tiszteletének módjai és a hívő kötelezettségei, az erkölcs és végül az emberek közötti társadalmi érintkezés szabályai.38

A Koránt Allah „világos arab nyelven” küldte el teremtményeinek, ám ezzel kapcsolatosan igencsak megoszlik a tudósok véleménye. A szent könyv szövegei klasszikus arab nyelven szólalnak meg, helyesebben szólva a beduin költészetben használt költői koiné került felhasználásra az isteni kinyilatkoztatás lejegyzésénél. Ez a nyelv, melyet valamennyi arab törzs megértett, ám egyik sem beszélt, mesterséges nyelvnek tekinthető, mely hosszabb folyamat során alakult ki.39 A Korán nyelvének tökéletessége, szókincse, ritmusa, dallamossága az arabok számára már önmagában is bizonyíték arra, hogy e szöveget nem alkothatta meg ember, csakis isteni eredetű lehet.

Az arabok a Korán nyelvéről azt tartják, hogy a legszebb nyelv a világon, hiszen Allah ezen a nyelven szólott az emberiséghez. Ezt a vélekedést alátámasztandó, az arab tudósok már a 7. századtól kezdve folyamatosan bizonygatták nyelvük nyelvészeti és stilisztikai fölényét más nyelvekkel szemben, amely egyben vallásuk felsőbbrendűségét is jelentette számukra.40 Ez több zsidó és keresztény szerzőt arra ösztönzött, hogy saját nyelvének szépségét méltassa. (A zsidó Mózes ben Ezrá (kb. 1055-1135) például a Biblia héber nyelvű szövegeinek esztétikai értékét emelte ki, a katalán nyelv nagyszerűségét bizonyítandó pedig a mallorcai tudós, Raimundus Lullus (1232-1316) írt imádságoskönyvet „Llibre d’oracions” címmel.41) A Korán nehezen értelmezhető, prózában megírt költemény, muszlim és nem muszlim tudósok szerint is lefordíthatatlan a maga teljességében, mert bármily kitűnő fordítást is készítsen valaki, sohasem lesz képes visszaadni a szúrák eredeti nyelvezetét, stílusát és hangzását. A világ muszlimjai ezért minden (többnyire nem arab nyelvű) országban eredetiben tanulmányozzák szent könyvüket és arab nyelven imádkoznak, ettől soha nem térhetnek el.

A Hagyományok

Az iszlámban tehát vitathatatlanul a Korán a vallás, a muszlim életvitel alapja, annak minden sora követendő és megkérdőjelezhetetlen a hívők számára. Ugyanakkor kiemelendő, hogy nem ez az egyetlen törvény, mert a mindennapi vallásos életvitel Koránban le nem írt, nem szabályozott mozzanatai is útmutatásra szorulnak. Mohamed személyes életvitele és elhangzott gondolatai, véleménye ezért az iszlámban különös jelentőséggel bír.

Hagyomány alatt értjük egyrészt azokat a közléseket, elbeszéléseket (hadísz), amelyeket főként a vallási, de akár egyéb, például történeti tárgykörből véve, szóban adtak tovább a muszlimok. Meg kell különböztetnünk azokat a szokásokat (szunna), amelyek a régi muszlim közösségben érvényben voltak, „tekintet nélkül arra, hogy létezik-e rá nézve szóbeli úton közölt hagyomány vagy sem. ... a dolog természetéből következik, hogy egy hadíszba foglalt norma szunnának számít; az azonban nem szükséges, hogy a szunnára mindig megfeleljen egy hadísz, amely azt szentesíti. Könnyen előfordulhat, hogy egy hadísz tartalma ellentmond a szunnának...”42 Valamennyi hadísz két részből áll: azoknak a személyeknek a felsorolásával kezdődik, akik szóban egymásnak továbbadták a megőrzött szöveget, vagyis az átadói lánc (szilszila) tagjainak nevei szerepelnek első helyen (isznád), s ezt követi maga a szöveg (matn). Például: „Abú Darr al-Gifari és Abú cAbd ar-Rahman Macad b. Dzsabaltól: Így szólott Allah követe: »Bízzál Allahban, bárhol tartózkodsz is, ha rosszat követsz el, kövess el utána nyomban jó cselekedetet, hogy amazt eltörölje, és bánj az emberekkel szép módon.«”43

A prófétának – vagy közvetlen és hű követőinek – tulajdonított hagyományok összegyűjtését és egyeztetését halála után kezdték el azok az emberek, akik őt ismerték, életében gyakran vele voltak, szem- és fültanúként megtapasztalhatták, mit tesz különböző esetekben, viták alkalmával, otthonában vagy köztereken. Goldziher azonban kiemelte, hogy korántsem áll az a feltételezés, hogy Mohamed halálát követően a muszlim közösség tagjai a szunna, illetve a hadíszok szerint éltek volna. Ez legfeljebb a legrégebbi és igen vallásos medinai hívők között volt így. Történetileg vizsgálva a hadíszok összegyűjtésének és értékelésének folyamatát kitetszik, hogy az Omajjáda uralkodók igen kevés gondot fordítottak a vallási életvitelre és annak közösségen belül való kialakítására. Az iszlám szempontjából az igazi vallásos kor II. Omar (uralk. 717-720) kalifával kezdődött csak el és az Abbászida korszakban virágzott fel.44 (Ez annak is köszönhető, hogy ez utóbbiak uralkodása alatt a muszlim birodalomban központi helyre kerülő, saját vallási hagyományokkal rendelkező művelt perzsák (mawálí) hitük elemeit átfordították az iszlám tanításaira, vallásos lelkületüket és ismereteiket is felhasználták az iszlám megerősítésére. A folyamat eredményeként az Omajjádák „királyi” méltóságával ellentétben az Abbászida uralkodók „vallási vezető” mivolta vált hangsúlyossá.)45 Ekkor az eleinte szóban, majd – ahogyan az idő telt – írásban hagyományozott hadísz-gyűjtemény óriásira növekedett, több tízezer hadíszt gyűjtött és őrzött meg Mohamed követőinek és tanítványaiknak mintegy 14.000 fős láncolata, akik között százas nagyságrendben nők is voltak. A hagyományok gyűjtői és értékelői közül kiemelkedett a 9. századi al-Bukharí, aki mintegy 600.000 Mohamednek tulajdonított mondást és cselekedetet gyűjtött össze, melyek közül azonban csak valamivel több, mint hétezret talált hitelesnek. Időszakonként és területenként is változott tehát az iszlám születését követő körülbelül két-háromszáz évben a hadíszok mennyisége és tartalma, és a muszlim fennhatóság alá került idegen területek iszlámra áttérő lakosait éppúgy meg kellett tanítani a vallás előírásaira és a hívők számára előírt életvitelre, mint magukat az arabokat. Az alább bemutatandó vallásjogi iskolák képviselői sokat fáradoztak azon, hogy a hadíszokat összevessék és összeegyeztessék a Korán tartalmával, illetve azon, hogy az ellentmondásokat kiküszöböljék és a szövegeket értelmezzék. A közép- és felsőfokú iskolák tananyagának a Korán-szövegek tanulmányozása mellett mindig is nagyon jelentős részét alkották a hagyományok, ezekre épült fel magának a klasszikus muszlim vallásjognak a rendszere is.

Az iszlám vallás alaptanításai

„Nincs más Isten, csak Allah (lá iláha illá-lláh), és Mohamed az ő küldötte (wa Muhammad raszulu-lláh).” Ez a kijelentés az iszlám vallás alapvető tanítása, vagyis az Allah (Isten) egyedüliségében és oszthatatlanságában való hit és Mohamed prófétaságának elfogadása.46 Ezt a kijelentést, a muszlimok credóját sahádá-nak nevezik, és ha valaki magáévá teszi ezt a kijelentést, akkor az iszlám közösségének tagjává válik. A Korán fentebb idézett első, nyitó szúrája is erről szól, illetve a muszlimok Allah iránti odaadó magatartásáról.

A muszlimok hite szerint az általuk vallott egyetlen és igaz istenség, Allah, az egész világmindenség ura, és ez a hit teszi az iszlám vallást igazi világvallássá, népek és országok felett átívelő univerzális gondolattá. A muszlimok Allahba vetett hite olyan kohéziós erő, amely az általuk isteni kinyilatkoztatásnak tartott Koránon nyugszik, mely könyv minden egyes szava szent és megkérdőjelezhetetlen számukra.

Az egy és oszthatatlan Istenben való hit mellett a muszlim vallás másik alaptanítása a feltétlen hit Allah küldötteiben, a prófétákban. A muszlimok szerint Mohamed előtt már számos próféta élt a világ különböző helyszínein, akiket Isten azért választott ki, hogy hirdessék kinyilatkoztatásait és tanítsák az emberiséget. A Koránban 25 prófétáról esik szó, ám közöttük öt olyan volt, akiket az iszlám világában máig kiemelt tisztelet övez: Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus és természetesen az arab próféta, Mohamed, akit a muszlimok utolsónak hisznek. (Lásd: Korán 21. szúra: A próféták)

A muszlimok elismerik azokat a kinyilatkoztatásokat, szent iratokat is, amelyeket a próféták közvetítettek az embereknek: a Tóra, a zsoltárok, az Evangéliumok és természetesen maga a Korán tartozik ide, ám ezen írások közül csak a legutóbbit tartják teljes, hiteles, változtatások nélkül megőrzött szövegnek.

A Koránban több utalás történik Allah angyalaira, akiknek a tisztán szellemi létezésében való hit szintén a muszlim vallás alaptanítása. Az iszlám szerint számos, érzékszerveinkkel fel nem fogható angyal létezik, és mindegyiknek meghatározott feladata van. Nincs részük viszont Allah istenségében, teljesen tőle függenek, az ő akaratának alárendeltek, utasításai szerint igazgatják a világegyetemet. A muszlim felfogás fontos része, hogy az angyalokat nem tartják jogosultnak az emberekért való közbenjárás elvégzésére, így nem imádkoznak hozzájuk és nem kérik a segítségüket.47

Vallják továbbá az iszlám követői az utolsó ítélet napjának eljövetelét, amikor majd mindenki megítéltetik cselekedetei és gondolatai alapján, s értékei szerint a mennyországba vagy a pokolba kerül. (Mohamed már legelső mekkai prédikációi során is beszélt erről a kérdésről.) Ez a tanítás ösztönöz az erkölcsös életvitelre, segít elviselni a nehézségeket.

Az Allah végtelen hatalmába és tudásába, az isteni törvényekbe vetett hit is része a muszlim vallásnak. Az iszlám tanításai szerint Allah nem közömbös a világ dolgaival szemben, tudását és hatalmát minden időben gyakorolja. Az alábbi szúra-részlet jól érzékelteti Isten és ember felelősségét a világ iránt: „Bármi jó ér téged, az Allahtól van, és bármi rossz ér, az saját magadtól van.” (Korán 4:79) A muszlimok szerint az ember szabadsága és hatalma véges, egyedül az isteni erő az, melynek kiterjedése korlátlan. Fontos tanítás azonban az az iszlámban, hogy az ember lehetőségein belül felelős sorsa alakulásáért, terveivel és cselekedeteivel hozzá kell járulnia a teremtett világ javításához. A muszlimok szerint az isteni teremtésnek értelme van, az életnek pedig az ember anyagi létén túlmutató, magasabbrendű célja. Ez nem más, mint Allah imádása, csodálatos művének megismerése és élvezete. Az emberi lények az iszlám szerint az összes ismert létező között a legmagasabb szintű teremtmények, ezért kötelességük megismerni és megóvni Allah világát. Az ember tehát nem csupán egy születésre és halálra kárhoztatott lény, hanem fontos szerepe van a hatalmas isteni tervek beteljesítésében. A muszlimok szerint valójában minden egyes ember muszlimként születik a világra, vagyis Isten akarata szerint, bűn nélkül és felruházva azzal a képességgel, hogy Allahnak engedelmeskedjen, tehát kettős értelemben szabad: mentes a bűntől és szabadságában áll eldönteni, követi-e az egy és igaz isten tanításait. Ebből következik az iszlám vallás azon alaptanítása, hogy a hívő muszlimnak saját magának kell üdvözülésén fáradoznia élete végéig, ezt pedig csak akkor tudja megtenni, ha Allahba vetett hite mindennapi cselekedeteiben és gondolataiban is megnyilvánul. A bűnről szóló fontos tanítás – mely az igen pozitív muszlim gyermekszemléletnek is alapja –, hogy mindenki ártatlan lényként születik, és csakis a saját cselekedeteiért és gondolataiért felelős, tehát senkinek sem kell mások vétkei miatt bűnhődnie (beleértve az első emberpárt is). Az iszlámban tehát nem létezik az eredendő bűn fogalma. Ebből következik, hogy bár a muszlimok hisznek Jézus prófétálásában, nem fogadják el azt a keresztény tanítást, hogy ő váltotta meg bűneiktől az embereket. Az iszlám szerint tehát mindenkinek magának kell lelki épülésén és üdvözülésén fáradoznia, és senki sem járhat közben Allahnál embertársai érdekében, az embereknek nem tulajdonítanak ilyenfajta, közvetítői szerepet. Valamennyi embernek egyéni utat kell járnia az erkölcsi tökéletesedés és tanulás érdekében, amely során – ez az iszlámban nagyon fontos – a közösség tagjai természetesen segítik. (A muszlim tanítások nem felejtkeztek meg azokról az emberekről sem, akik úgy élik életüket, hogy nem találkoztak az iszlámmal. A velük kapcsolatos muszlim álláspont az, hogy nem büntethetőek olyasmi miatt, amit nem tudnak, tehát nem felelősek azért, ha nem a kinyilatkoztatások szerint élnek. A felelősség inkább a muszlimokat terheli, ha nem tettek meg mindent ezeknek az embereknek a tanításáért, felvilágosításáért, ha életvitelükkel nem mutattak vonzó és követendő példát. Senkire sem szabad azonban ráerőltetni a muszlim hitet, mert az csak szabad választás után lehet igazán szilárd. Az iszlám tehát biztosítja a vallási szabadságot.)

A muszlim tanítások részletesen kifejtik azt, hogy senki nem élhet példamutató, hithű életet, ha kétségek gyötrik vallásával kapcsolatosan. Ezért a folyamatos tanulásra, keresésre és kérdezésre buzdít a Korán több részlete is, és a hit megerősítésének fontos eszköze az iszlámban – a szent írások tanulmányozása mellett – az Isten által teremtett világ minél alaposabb megismerése. Az embernek maximálisan használnia kell értelmét, képességeit, egész élete során kutatnia kell az igazságot. Megjegyzendő, hogy az iszlámban a racionális megközelítés mellett elfogadott a lelki-szellemi megközelítés is. (Az alaptanítások ezen összekapcsolódása jelenti a kulcsot a muszlim nevelés-, művelődés- és tudománytörténet jelenségeinek és eredményeinek a megértéséhez, és a muszlimok körében oly nagyra értékelt tudás és tanulás kiemelésének is ez a magyarázata.)

Az iszlám alappillérei, a hívők kötelezettségei

E vallás legfőbb alappillére az a fentebb már bemutatott hittétel, hogy nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája. Ennek elfogadása után a muszlim hívőknek különböző kötelezettségeik vannak, melyek két nagyobb csoportra oszthatók: elkerülni a rossz cselekedeteket és gondolatokat (még akkor is, ha senki nem látja, hiszen Allah előtt semmi nem láthatatlan), illetve jó cselekedetekkel szolgálni Istent (ihszán). Ehhez hozzátartozik a valamennyi muszlimra nézve kötelező napi ötszöri ima (szalát), előírások szerint és rituális tisztálkodással kiegészítve. Az ima legfőbb fajtái 1. a kötelező imák: napi öt imádság és péntek déli istentisztelet (a férfiaknak kötelező!); 2. a kötelességen felüli imák: az istentiszteletet kísérő ima és a nagy ünnepeken végzett imák; 3. szabadon választott imák.

A napi ötszöri imádság időpontja kötött, és mindig megmosdva, tiszta ruhában, tiszta talajon, Mekka felé fordulva kell azokat elvégezni: kora reggeli ima (szalát al-fadzsr) hajnal után, de még napfelkelte előtt; déli ima (szalát al-zuhr), melyet akkor kell elkezdeni, amikor a Nap hanyatlani kezd a zenitről. Mikor a nap éppen delelőn van, muszlimok számára tilos az imádkozás. A délutáni ima (szalát al-caszr) a déli ima után, még naplemente előtt; napnyugtakor mondott ima (szalát al-maghrib); esti imádság (szalát al-ciszá’) az alkonyattól éjfélig tartó időszakban.

Fő kötelesség továbbá a vallási adó vagy szegényadó (zakát) fizetése, hogy a rászorulók (akikről részletesen ír a Korán) mindig részesülhessenek támogatásban. Az iszlám alappillére még a muszlimok szent hónapjának, a 9. holdhónapnak, a ramadán-nak az illő megtartása (napkeltétől napnyugtáig böjt, tartózkodás a házasélettől és élvezeti szerektől, gyakori ima), a szaúm. Végül pedig fontos, hogy minden muszlim legalább egyszer az életben elzarándokoljon (haddzs) Mekkába, a szent városba, ha erre van lehetősége, s ha ennek minden feltétele adott.48

Ezen, az egyénekre vonatkozó előírásokon kívül az iszlámban fontos közösségi követelmény erőfeszítéseket tenni a muszlim tanítások védelme és terjesztése érdekében. Az erre utaló, a Koránban gyakran szereplő kifejezés a dzsihád, amit Nyugaton teljesen tévesen fordítanak „szent háborúnak”, mivel ez az irodalmi arab nyelvből vett kifejezés „erőfeszítést” jelent, míg a háború arabul harb. Az iszlám szerint valamennyi muszlim számára a legszebb és legnemesebb cél az iszlám törvényeinek elterjesztése és megerősítése az egész világon. (Kétségtelen, hogy a történelem során az Allah nevében folytatott, bármilyen körülmények között is kívánatos „erőfeszítések” gyakran eredményeztek fegyveres konfliktusokat, hadi összecsapásokat.) Mohamed több ízben hangsúlyozta, hogy a fizikai erőfeszítéseknél (harcoknál) sokkallta fontosabb és értékesebb a belső, lelki küzdelem, s azt is erősítette, hogy a háború csak védekező jellegu lehet.

A preventív vagy tiltó jellegű előírások az iszlám világában főként a hívők viselkedési és étkezési szokásaira, szórakozási formáira, gazdasági tevékenységére irányulnak. Közismerten tiltott például muszlimok számára a sertéshús, illetve ragadozó állatok (tigris, farkas, sólyom, keselyű stb.) húsának fogyasztása, illetve olyan élőlény élelemként való felhasználása, melyet nem megfelelő módon vágtak le (például nem folyatták ki a vérét). Muszlimok számára tiltott az alkoholfogyasztás és más, toxikus anyagok élvezete. Tilos az illetlen, szerénytelen, csábító viselkedés, a dicsekvés és a kihívó öltözködés. Igen kemény megítélés alá esik az iszlámban a házasságon kívül fenntartott szexuális kapcsolat. Tilos továbbá a szerencsejáték, a nyerészkedés. Tiltott dolog kölcsönadott pénz után kamatot kérni, mely alapelv máig jellemzi a muszlim bankok működését.

VILÁG- ÉS EMBERKÉP, GYERMEKSZEMLÉLET

Világnézet és emberkép

Az iszlám vallás alaptanítása a hit Isten egységében (tauhíd), ami alapvető és meghatározó jelentőségű a muszlim világnézet és világkép szempontjából. Allah, a világegyetemen uralkodó, mindent teremtő és átfogó hatalmas istenség a legfőbb a muszlimok számára, a világot szerintük egy mindenek felett álló törvény igazgatja. Tökéletes, Allah által létrehozott és működtetett rendszernek tartják tehát magát a természetet, az univerzum minden jelenségét és objektumát. Tagadják, hogy mindez véletlenszerűen létrejött, kaotikus halmaz volna csupán, és azt is, hogy magától jött létre vagy hogy valaha befejeződhet.

A muszlimok életszemléletéhez szorosan hozzátartozik a halál utáni, túlvilági életbe vetett hit. A hívők minden földi cselekedetét és gondolatát áthatja az a bizonyosság, hogy haláluk után evilági érdemeik vagy bűneik szerinti lét vár rájuk, az utolsó ítélet napjának (jaum al-qijáma) isteni döntése szerint.49

A halál utáni életbe vetett hit alapvetően meghatározta a középkorban is a muszlimok világnézetét és életszemléletét. Ennek a mozzanatnak nagyon sok köze van az oktatás- és művelődésügyhöz is, hiszen a tudás tökéletesítése, a vallásos ismeretek elsajátítása és Allah minél jobb megközelítése, valamint mások tanítása a muszlimok legfőbb életcéljai között szerepeltek, ezek mindegyike a túlvilági boldogság irányába vezető út volt. A halál utáni életbe vetett hitet a muszlimok az emberi élet legfontosabb és legmeghatározóbb tényezőjének tartották (és tartják), melynek elfogadása vagy tagadása meghatározza az emberek egész életmódját és viselkedését.50 Véleményük szerint ha valaki ebben nem hisz, akkor csakis az evilági sikert tartja szem előtt, ebből következően pedig cselekedeteit és gondolatait másként irányítja, olyasmit cselekszik, amitől előnyöket remél, és nem óvja meg semmi a rossz cselekedetektől és a tanulás mellőzésétől, mindezzel azonban csak rövid és múlandó dicsőséget ér el.

A muszlim életszemlélet ezzel szemben tág keretek között, az örökkévalóság és a mindenség távlataiban mozog, nem hisz a relatív erkölcsben, nem a világi mérce szerint mér, hanem az isteni törvényekhez igazodik, minduntalan azoknak akar megfelelni. A muszlim emberkép olyan hívőt állít a közösség tagjai elé ideálként, aki magát mindenben aláveti Allahnak, aki teljesíti a fentebb kifejtett kötelezettségeket, és minden pillanatában törekszik a jóra, még akkor is, ha az nem hoz számára evilági hasznot. A muszlim embernek tehát istentől kapott képességeit, tehetségét ebben a szellemben kell felhasználnia. A „jó” és „rossz” megkülönböztetése azonban sok esetben nem könnyű, a hívő dilemmáin és tudatlanságán csakis az segíthet, hogyha tanul, ha minél többet megtud és megért a kinyilatkoztatottnak hitt tanításokból. Megjegyzendő, hogy spirituális értelemben az iszlám tanításai nem tesznek különbséget férfiak és nők között, és Évát, az emberiség ősanyját nem tartják a bűnök és szenvedések átörökítőjének. A származás, a nem, a vagyoni helyzet és egyéb dolgok helyett az iszlám szerint az ember egyedüli értékmérői a lelki nagyság, a becsületesség és mértékletesség, az Allah szolgálatában mutatott odaadás.

A muszlim emberideál a vallásos tárgyú műveken kívül a középkori irodalmi szövegekben is megjelent. Az Ezeregyéjszaka meséi című gyűjtemény történetei is tartalmaznak ezzel kapcsolatos kifejtéseket, például Szufján al-Thaurí mesébe rejtett intelmei is – melyeket cAlí ibn al-Haszan al-Szulamí-hez intézett – jól érzékeltetik, milyen volt a középkorban a muszlim embereszmény: „Légy igaz, óvakodj a hazugságoktól, árulástól, képmutatástól és önhittségtől. Allah eme bűnök bármelyikéért is semmibe veszi a jámbor munkálkodást. Ne légy adósa, csakis olyannak, aki könyörületes az adósa iránt, csak olyannal társalkodj, aki a világban való önmegtartóztatásra tanít; gyakorta emlékezz a halálra, gyakorta esedezz bocsánatért, és kérj Allahtól üdvöt életed hátralevő részére. Adj tanácsot minden hívőnek, ha vallása dolgában kérdez, s óvakodj attól, hogy hívővel szemben árulást kövess el, mert aki hívőt árul el, Allahot és prófétáját árulja el. Kerüld a csetepatét és a viszályt. Hagyd el azt, ami kétséges, annak kedvéért, ami nem kétséges, s békességed leszen. Parancsold meg a jótéteményt, tiltsd meg az utálatost, s Allah kegyeltje leszel. Szépítsd meg belső éned, s Allah megszépíti külső énedet. Fogadd el annak mentségét, aki mentegetőzik előtted, ne táplálj gyűlölséget senki muszlim iránt, kösd össze a köteléket azzal, aki megszakította azt veled, bocsáss meg annak, aki ellened vétkezett, s prófétáknak társa leszel. Helyezd sorsodat Allah kezébe titkon és nyíltan. Féld Allahot annak félelmével, ki tudja, hogy halott, ki feltámasztatik, végítéletre megy, s a leghatalmasabbnak színe előtt fog állani. Emlékezz arra, hogy a két háznak valamelyikébe tartasz: vagy a magasztos Paradicsomba, vagy a pokol tüzére.”51

A muszlim hívők a tanítások szerint olyan közösséget alkotnak, mely földrajzi, politikai határokon átívelő, tagjai összetartozásának alapja az Allah iránti odaadás. A Korán szerint: „És olyan közösség váljék belőletek, amely fölhív a jóra, megparancsolja, ami helyénvaló, és megtiltja, ami elvetendő. Ők azok, akiknek jól megy (majd) a soruk.” (3:104) és „Ti vagytok a legjobb közösség, amely létrejött az embereknek.” (3:110) A közösségi életre nevelés, a muszlim életvitelre való felkészítés valamennyi középkori családban is fontos volt, és tulajdonképpen már a születéskor kezdetét vette. A szülők vagy gyámok erkölcsi, vallásbeli kötelessége volt a gyermek muszlim szellemben való felnevelése.

Gyermekszemlélet, kisgyermekkor

Gyermekszületés

A középkori iszlám kultúrája bővelkedik olyan – jogi és irodalmi – szövegekben, melyekből következtetéseket vonhatunk le a muszlimok gyermekszemléletére vonatkozóan, és feltárhatjuk a gyermeki élet jellegzetes mozzanatait. A téma vizsgálatához elsődleges kútfő maga a Korán, melynek több részlete szól a gyerekekről. A muszlim jog Korán mellett létező forrásait is szükséges felidézni, például a hagyományokat, továbbá haszonnal forgathatóak azok az irodalmi művek is, amelyek részletei gyermekszületésre, nevelésre vagy gyermekhalálozásra vonatkozó leírásokat tartalmaznak. Arab és perzsa költők művei, az iráni Firdauszí jelentős könyve, a Sáhnáme vagy Az Ezeregyéjszaka meséi számtalan, hosszabb-rövidebb fragmentummal gazdagítják e téma forrásértékű gyűjteményét. Fontos adalékokat jelentenek még azok a leírások, melyek orvosi könyvekben, híres utazók tollából vagy éppen életrajzi leírásokban maradtak fenn.

Az iszlám középkori világában nagy értéknek számított a gyermek. Megölését bűnnek tartották. Az egyes családokban sok gyermek nevelkedett, és létezésük még a családi vagyonnál is értékesebb volt, miként ezt például az Ezeregyéjszaka 15. meséje – mely egy kereskedő későn született fiáról szól – is tanúsítja: „(a férfi) ... drágakövekkel kereskedik, tömérdek áruja, szolgája, mamlúkja van. Kereskedők állnak szolgálatában, akik a legtávolabbi vidékekre elhajóznak az áruival, tevekaravánokkal és tenger vagyonnal. Gyermek azonban nem adatott neki soha.”52

A Korán elítélően ír a gyermek- (leány)gyilkosságokról. Ezt tanúsítja például az alábbi részlet is: „...és amikor az élve eltemetett kislányt megkérdezik: miféle bűnért öletett meg? (...) s a Pokol tüze föllángol, a Paradicsom pedig közel kerül – megtudja (minden) lélek, hogy mit hozott magával.” (Korán 81:8-9, 12-14.) Ibn Hanbal a 9. században – felidézve Mohamed próféta mondásait – 1957. hadíszában az alábbiakat írta: „Bárkit, akinek lánya van, és nem öli azt meg, nem is bántalmazza és nem részesíti előnyben a fiút, Allah beereszti a Paradicsomba.”53 Mindennek ellenére elmondható, hogy a leányok születése a muszlim családokban nem váltotta ki ugyanazt az örömet, mint a fiúk világrajövetele.54 Ha a szülés körül segédkező asszonyok nem törtek ki hangos üdvrivalgásokban, Allahot dicsőítve, suttogásuk halk hangfoszlányaiból az anya rögtön kitalálhatta, hogy lánya született. Jól érzékelteti mindezt az Ezeregyéjszaka egyik története is, amely arról szól, hogy hogyan adott életet egy ikerpárnak cUmar ibn an-Nucmán bizánci rabnője, Szófia. Először a kislánya született meg, így azt hitte, hiába fohászkodott fiúért Allahhoz. „Amint Szófia megszülte a gyermeket, megvizsgálták a bábaasszonyok, s látták, hogy lány, kinek arca a holdnál tündöklőbb” – szól az eseményről igencsak szűkszavúan a mese, és folytatódik a második gyermek, a várva várt fiú világrajövetelének leírásával: „A bábák megnézték, s látták, hogy fiú, hasonlatos a teliholdhoz, homloka ragyogó, orcája rózsálló. Örvendezett neki a rablány, örvendeztek a szolgák, az eunuchok és minden jelenlevő. ... a palotában örömujjongásba fogtak. Meghallották a hírt a rablányok, s irigykedtek Szófiára. cUmar ibn an-Nucmánhoz is eljutott a hír, s örvendezett rajta, azon nyomban odament, megcsókolta Szófia fejét, aztán megnézte az újszülöttet, fölébe hajolt és megcsókolta. A rablányok megverték a tamburinokat, megszólaltatták hangszereiket.”55 A fiú születése tehát – csakúgy, mint a világ számos más, patriarchális kultúrájában – valóságos örömünnep volt, szemben a lány érkezésével.

A beduinok sátrától az uralkodói palotákig így volt ez, hiszen az iszlám világában a családnak csakis a fiú lehetett támasza. Egy anya által írott korabeli költemény soraiból kiderül, hogy milyen fogadtatásban részesültek a megszületett kisleányok, és hogy milyen élet várt rájuk.

„Egy lány ez, üsse kő, mit csináljak vele?
Mossa majd a hajam s tisztel engem,
Ha fátylam lehull, fut, hogy felemelje.
Ahogy majd nődögél, nyolc évesen
Jemeni ruhát kap, hogy testét díszítse.
Hozzáadom majd valami finom illetőhöz,
Marwán vagy Muáwíja-féle bőkezű kérőhöz.”56

A fiúkban már „előre” látták leendő dicső tetteit, amelyek fénnyel boríthatják be a család becsületét. Egy történet szerint Szulejmán Sáh király, mikor hírül vette fia születését, örömében gazdagon megjutalmazta a hírvivőt, és „Repesve rohant a gyermekhez, megcsókolta a két szeme közt, ámult-bámult elbűvölő szépségén, mire a költő szavai illenek:

„Allah a fenség dzsungelének adá, miként
arszlánt, ki csillag lesz a kormányzás egén.
Ábrázatából felderül trón s lándzsahegy,
vidul sereg, pata és gazella tekintetén.
Emlőre már ne tegyétek őt, hiszen így beszél:
»Kényelmesebben ülök deres paripámon én!«
Anyamelltől válasszátok el, hiszen így beszél:
»Vérét vad elleneimnek inkább iszom én!«”57

Vannak természetesen olyan források is, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes szülők fiaiknál is jobban ragaszkodtak leánygyermekeikhez, és ezt írásban is kifejezték, például leányuk halála okán, amint azt tette a neves baszrai költő, Bassár Ibn Burd is a 8. század közepén:

„Ó, kicsi lányom, kit nem is vártam,
öt évesen rabolt el a halál.
Én oly nagyon szerettelek,
Hogy búmban szívem szakad tán...
Igen, többet értél, mint egy fiú,
Ki iszik, s éjjel szajhákhoz jár.”58

A kislányokhoz való ilyenfajta atyai ragaszkodás azonban a középkori iszlám társadalmaiban nem volt általánosnak tekinthető. Míg az előkelő otthonokban a fiú születését pompás lakoma követte, az újszülött kislányokat nem ünnepelték.59 Fiú születésekor a 7. napon két tevét áldoztak, a lányok esetében csak egyet, és ez az áldozat gyakran el is maradt... Több forrásból is látható, hogy a gyermek nemével kapcsolatos érzelmek hagyományosan annak ellenére is a fiúk születésekor voltak kitörőek és örömteliek, hogy az iszlám tanításai szerint vallásos értelemben nincs különbség férfiak és nők között. A középkori muszlimok körében tehát ebben a tekintetben sokszor a Korán tanításainál is jelentősebbnek bizonyultak a régi, iszlám előtti szokások.

Ha egy muszlim nő ikreket szült, arról úgy tartották a középkorban, hogy Allah kegyeltje. Jutalomnak vélték az ikerpárt, és úgy gondolták, akkor születik egyszerre több gyermek, ha a szülők mindegyike nagyon erősen és egyszerre vágyakozik kisgyermek után.60

Az iszlámban elsősorban a hagyományokon nyugvó volt a törvényi szabályozás arra vonatkozóan, hogy a megszületett gyermek törvényes-e vagy sem. A hadíszokból következően a világra jött csecsemő mindenképpen az anya férjéhez tartozó volt. Bár az apának jogában állt megtagadni az apaságot, ilyen esetben bizonyítania kellett felesége házasságtörését. Az anya személyét illetően a szülésnél segédkezők voltak a tanúk.61

A születést követően a gyermeket többször is lemosták, utoljára virágokkal felfőzött vízben, és a bábaasszony tüzet rakott a bölcső közelében, és a kettő között három napon és éjen át senki sem mehetett át. Hittek a tűz „démonűző” szerepében, többek között ezzel próbálták védeni az anyát és gyermekét. Más, egészségvédő szertartásokat is végeztek: tömjént égettek, a bölcső fölé talizmánt akasztottak (például üveggyöngyökkel körberakott, kiszárított birkaszemet), és a gyermek szemét körülhúzták egy kuhl nevű antimon-tartalmú szemfestékkel,62 mint például a mesebeli kisfiúnak, Tádzs al-Mulúk Kháránnak a szemeit.63 (Már az ókori Kelet országaiban is szokásos volt ennek az anyagnak a használata, például a régi Egyiptom asszonyai körében a szemhéj kihúzására. Az arab kuhl szót az európai orvos, Paracelsus a 16. században önkényesen spiritusznak fordította, amit ezért máig „alkohol”-nak is emlegetnek.)

Névadás

A gyermekek születéskor saját nevet kaptak, melyet a szülők választottak. A fiúk közül sokan viselték a Mohamed, cAli, Omar, Ahmed vagy Haszan nevet, kislányok pedig gyakran kapták a próféta valamely nőrokonának nevét: Ámina, Khadídzsa, cÁisa, Fátima, Zajnab. Az iszlám társadalmaiban is nagyban befolyásolta a névválasztást a divat, a családi vagy helyi szokások. A nevek sokasága mindenki számára ismerős jelentéssel bíró kifejezés volt: például Lajla („éjszaka”) vagy Abdulláh („Allah szolgája”). A gyermekek általában valamilyen becenevet is kaptak (kunja), és sokszor ezt a nevüket használták, nehogy a valódi név rontást hozzon rájuk. A családi nevek már az iszlám előtti időkben is léteztek, használatuk azonban csak a 10. századtól vált általánossá. A lányok esetében ez gyakran azt jelentette, hogy személynevükhöz hozzátették a „valakinek a lánya” (bint) kifejezést, megnevezve az apját; a fiúknál pedig a „valakinek a fia” előtag vagy szóvégződés szerepelt (arab területeken ibn vagy abú, Kelet-Iránban az -án, párszi földön pedig a -waihi végződés). A családnév gyakran a gyermek egyik ősének foglalkozására utalt (például: Zajját, vagyis olajkereskedő), és magába foglalhatta annak a városnak vagy országnak a nevét is, ahonnan a személy származott (például: al-Bagdadi, vagyis Bagdadból való).64 Ragadvány- és gúnynevek is bőséges számban előfordultak az iszlám történelme során, külső vagy belső sajátosságok, testi hibák vagy jellembeli tulajdonságok jelenthették ezek alapját (például: al-Rasíd: kiváló, Rukn al-Daula: a birodalom oszlopa stb). A nők, ha fiút szültek, megkapták nevük elé a nagy megtiszteltetést jelentő umm szót (anyja valakinek).

Szoptatás

Az iszlám világában fontosnak tartották, hogy a kisgyermeket édesanyja tejével táplálja és hogy az első években ő nevelje.65 A kívánatos szoptatási idő a Korán szerint két év, amit még akkor is igyekeztek betartani, ha időközben a gyermek szülei elváltak. (Korán 2:233) Ha az anya nem tudta újszülött gyermekét szoptatni, akkor dajkát fogadtak mellé, vagy valamely rokonhoz adták. A források szerint magát Mohamedet is dajka táplálta. Anyja, Ámina, aki szép, de törékeny egészségű nő volt, nem tudta szoptatni fiát, mert lelki okokból – valószínűleg férjének Mohamed születését megelőző halála miatt – elapadt a teje. Így a fiút egy szoptatóasszonyra, bizonyos Halímára bízta, aki a csecsemőt magával vitte a beduinok közé, és ott nevelte hat éves koráig. Halíma személye sokszor megjelenik különböző mítoszokban és legendákban, mint olyan, Allah által kiválasztott jóságos asszony, aki védelmezte Mohamedet. A próféta felnőtt korában is kapcsolatot tartott egykori dadájával, például amikor Khadídzsát feleségül vette, Halíma is ott volt a lakodalom díszvendégei között.

A kisgyermek mindennapjai

A gyerekek elválasztásukig (5, 7 vagy 12 éves korukig, a szülők által követett vallásjogi iskola álláspontjától függően) a ház nők és gyermekek számára fenntartott részében, a háremben66 lakva élvezhették gondtalan gyermekkorukat. A tehetősebb családoknál a gyerekeknek külön szobájuk volt, szőnyegekkel vagy gyékénnyel borítva, benne medence és vizeskancsó, hogy megmosdathassák őket. A muszlimok nagyon ügyeltek a tisztaságra, és „becsületbeli ügynek tekintették, hogy gyermekeik egészségesek, ápoltak és jól öltözöttek legyenek”.67 A gyerekek már kicsi koruktól hasonló ruhákat hordtak, mint szüleik, kivéve a fátyolviselést: a kislányok kilenc éves koruk táján kapták meg első fátylukat, és ekkortól kezdve szemüket is kifestették, és ékszereket is kaptak, ez jelezte serdülőkoruk kezdetét. (Ám csak 12 éves koruk után házasodhattak, a fiúk 15 éves kor fölött.) A fiúkkal kapcsolatosan II. Omar kalifa idejére tehető annak a hadísznak a kinyomozása és elterjesztése, amely szerint Mohamed egy 14. életévét betöltött fiúnak nem engedélyezte a nagykorúsággal járó jogokat, ám a 15. születésnapja után megadta számára azokat.68

Az iszlám világának egyes területein szokásos volt a fiúk (esetenként a lányok) körülmetélése.69 E művelet elvégzésére általában a kisgyermekkor végén, 7-8 éves korban (esetleg később) került sor. A fiúk körülmetélése napján a gazdag családok nagy ünnepségeket rendeztek. A középkor folyamán a muszlim birodalom valamennyi részében szokássá vált, hogy ezen bankettek alkalmából a tehetős apák saját fiúgyermekükkel hasonló korú szegény fiúkat is összegyűjtöttek, és a gyerekeken egyszerre végezték el a műveletet. A lakoma költségeit ilyenkor teljes egészében a gazdag atya fizette, kegyességével emlékezetessé téve számos fiú és család számára a muszlim férfiak életének első jelentős eseményét.70 Ezeken az ünnepségeken csakúgy, mint a mindennapokon, a gyerekeket gyümölcsökkel és édességekkel kényeztették, és erről több forrás is ránk maradt.

Nagyon kevés forrásrészlet vall arról, hogy mit vagy mivel játszadoztak a középkorban a muszlim családok gyermekei. A kislányok babáztak, apró edényekkel játszottak, a fiúk labdáztak, homokból építkeztek, papír- és agyagfigurákkal szórakoztak. Két korai, az iszlám előtti időkből való költemény is felidézi ezeket a játékszereket. A 6. században élt Tarafa Ibn al-Abd a lovakról írván említett játszadozó gyerekeket:

„Szügyük hasítja a víz nyugtalan hullámait,
mint ahogy a homokot gyermek ujja vájja.”71

A beduin költőfejedelem, Imru’l-Qajsz (meghalt 650 k.) ugyancsak kedves lováról írott költeményében alkalmazta az alábbi hasonlatot:

„Fürge, miként a gyermek csigája, hogyha
keze felhúzza, folyvást tekerve rá fonalát...”72

Több – főként irodalmi – kútfő is szól arról, hogy az előkelő fiúgyermekeket sokszor már egészen kicsi korukban lovaglásra, vadászatra, fegyverhasználatra tanították.

Gyermekhalálozás

Miként egy fentebb idézett költeményből is kiderült, az iszlám középkori világában a szülők és hozzátartozók nagy veszteségnek tekintették gyermekük elvesztését. Különösen akkor volt fájdalmas a gyász, ha a kis halott fiúgyermek volt. Az irodalmi művek telis-teli vannak olyan részletekkel, melyek gyerekük elvesztésekor ábrázolják a szereplőket – gyakorta szimbolikus formában magát az írót vagy költőt. Az Ezeregyéjszaka meséi számos, e témát érintő leírást tartalmaznak, például annak a sejknek a fájdalmát, aki elveszítette tizenöt éves fiát (akinek már születésekor megjövendölték korai halálát). Az apa így kesergett:

„... Mily jól is ment a sorunk, volt szép közös fedelünk,
életünk egybevegyült, élveztünk száz örömet,
amíg az elszakadás nyila nem érte szívünk;
ki éli túl, ha e nyíl azon üt durva sebet,
ki minden földi között a legdrágább, ki a kor
csodája, és akinél nincs szebb, tökéletesebb?
(...) Naponta fáj szívem, s a bánat érted emészt,
olyat nem lelni, aki betöltené helyedet!
Atyád lakában a vágy szívemre rátelepült,
utam, mióta nem élsz, oly keskeny és kusza lett!”73

A 9. században élt arab költő, al-Huszajn ibn al-Dahhák fia halála kapcsán írott elégiája hasonló módon, páratlan szépségű sorokkal fejezi ki az apa fájdalmát:

„Szemeim, csak sírásotok enyhít, bár sok haszna nincs;
bőven ontsátok a könnyet, elpusztult világotok!
(...) Gyermekeink: mint a testünk tagjai, kezünk s a lábunk;
bármelyiket elveszítjük, egész testünké a seb.
Nem pótolja fia vesztét új fiucska születése,
sem az összetört szivűnek, sem a keményszívünek.
(...) És te, ott a magányosság hajlokában, elvonulva,
látod-é, hogy társaim közt is mily egyedül vagyok?”74

Firdauszí a Királyok könyvében egy anya kesergését írta le: Rusztem felesége fiát, Szuhrábot siratja, aki a sors kegyetlen játéka folytán saját atyja kezétől esett el a párviadalban.75

Miként az a rendelkezésre álló – jogi és irodalmi – forrásokból megállapítható, a középkori iszlám világának gyermekszemlélete pozitív volt: a muszlimok a gyermekeket értéknek, Allah ajándékának tekintették. Csapás volt számukra a gyermektelenség, és a szülők mély fájdalmat éreztek gyermekük elvesztésekor. Noha egyértelmű, hogy a fiú születése jelentette az igazi örömet a muszlim országokban, a leányok gondozásáról és felneveléséről is lelkismeretesen gondoskodtak, szem előtt tartva az iszlám törvényeit. Az anyákról azt tartották, hogy azok, míg egyik kezükkel a bölcsőt ringatják, a másikkal a világot tartják, és Mohamed egyik mondása szerint a „Paradicsom kulcsa az anyák lábai előtt hever”. A gyermekek a Korán tanítása szerint szüleiknek tisztelettel és engedelmességgel tartoznak, a szülőknek viszont mindent meg kell tenniük azért, hogy csemetéik igazi muszlimokká, boldog és egészséges felnőttekké nevelődjenek.

Ugyanezt a szemléletet tükrözik a középkorban született muszlim pedagógiai értekezések is, melyek nem csupán a neveléssel kapcsolatos kérdéseket tárgyalták, hanem a gyermekápolás, a szülő-gyermek kapcsolat témáit is érintették. Firdauszí költeményének egyik sora, mely szerint a gyermek naponként új kedvet ad szülei lelkének, jól mutatja a középkorban élt muszlimok gyermekszemléletét.

AZ ISZLÁM KULTURÁLIS FELEMELKEDÉSÉNEK ALAPJAI

Megváltozott életkörülmények

Amikor az iszlám vallás terjedése nyomán az arabok idegen országokba kerültek, életkörülményeik, művelődési viszonyaik jelentősen megváltoztak. Ebben a folyamatban óriási jelentősége volt a kifinomult, városias kultúra megismerésének, illetve a szakképzett hivatalnokokat kívánó birodalomszervezési törekvéseknek. A muszlim világ határai, miként fentebb vázoltuk, már a 8. század első felére stabilizálódtak, és úgy a Mohamed utáni kalifák, mint az Omajjádák megpróbálták a lehető legjobb és legáttekinthetőbb, az iszlám tanításaival összhangban álló kormányzást kialakítani. A birodalomépítés szempontjából nagy jelentősége volt a minél megfelelőbb jogrend és közigazgatás kimunkálásának, amely a római jogra, valamint a bizánci és perzsa közigazgatásra is támaszkodva történt meg. Az Omajjádák idejében a kalifa személyére épülő, egyszemélyes kormányzás volt a jellemző, jóllehet már akkor körvonalazódtak azok az intézmények, amelyek igazi kivirágzását az Abbászida kor hozta el. Ezek létrejötte megkövetelte a művelt hivatalnokréteg, jogi, gazdasági szakemberek és tanárok nagyszámú csoportjának a kinevelését. A városokban letelepedő arabok közül sokan műveltekké, jelentős arányban írástudókká, vagyis a klasszikus arab nyelv ismerőivé váltak, számosan közülük tanulni kezdtek, és ugyanez volt jellemző az iszlamizált területek nem arab lakóira is, különösen a perzsákra.

Az Abbászida kalifák a 9. század közepétől szilárd vezírátusra (a központi kormányzás hivatalait irányító intézményre) támaszkodtak. A hivatalnokszervezet kiépítése megkívánta egy olyan – részben természetesen már korábban is létező – hivatalnokréteg (kátib-ok, vagyis írnokok, különböző tisztviselők, titkárok stb.) felemelkedését, amelynek a létszáma folyamatosan és jelentősen gyarapodott. A Bagdadban székelő kalifák számos, arabizált iránit alkalmaztak hivatalaikban a kisebbségben lévő irakiak mellett, akik között sok nem muszlim személy (például nesztoriánus keresztény) is dolgozott. A hivatalnokok feladatkörei egyre összetettebbé váltak, mind alaposabb képzettségre, elmélyült szakmai tudásra volt szükségük a pozíciók elnyeréséhez, melyeket jövedelmezőségük és társadalmi presztízsük okán gyakran átörökítettek családtagjaiknak.76 A közigazgatási hivatalok láncolatát a perzsa díwán szóval illették. Külön díwánja volt a pénzügyi, a katonai, a politikai stb. természetű ügyeket intéző hivataloknak. Ezek tagjai részletesen írásba foglaltak mindent, meghatározott technikai és stilisztikai szabályok szerint, és a precíz, kiterjedt adminisztráció nyomán létrejött óriási mennyiségű iratot archívumokban őrizték.77

Az igazságszolgáltatás megszervezése a közigazgatás kiépítéséhez hasonlóan számos jól képzett embert kívánt. A bírói posztot betöltő qádi-k, az őket körülvevő tanácsadók és ülnökök – például az eljárás szabályosságát felügyelő tanúk (suhúd) – a peres ügyek lefolytatásával foglalkoztak, a bűnözők üldözését és a bírói döntések végrehajtását azonban nem ők, hanem a kormányzók alá tartozó személyek (surta) végezték. Szintén az Abbászidák alatt szerveződött meg a közrendre és a gazdasági életre felügyelő (például a piacok életét szemmel tartó és javítgató) személyek (muhtaszib) hivatala, akiknek munkáját komoly kézikönyvek segítették.78 További fontos tisztségviselőket követelt az adószedés és adónyilvántartás, a kereskedelmi és pénzügyek megszervezése, adataik feljegyzése.

A hivatalnokréteg megszervezése és kiképzése csupán egyik velejárója volt a városi alapokra helyeződött muszlim világ hatalmas növekedésének. A tisztviselőkkel párhuzamosan, az ő „laikus” ismereteikkel mintegy szemben helyezkedtek el a vallástörvény emberei (faqíh, t. sz.: fuqáha), akik leginkább magánjogi kérdésekkel foglalkoztak. Rajtuk kívül számos, magához a muszlim valláshoz értő, annak fő forrásait őrző, ismerő, értelmező és átörökítő személyre volt szükség. A muszlim világ különböző országaiban élő emberek további, mindennapi életét könnyítő és szükségleteit kielégítő szolgáltatásokra is jelentős igény mutatkozott, így a 9-10. századtól a kézművesek, kereskedők, orvosok stb. képzése is fellendült. A terjeszkedő városok, az uralkodói dinasztiákhoz tartozó jelentős építkezések pedig mind több és több építészt és művészt kívántak.

A városi társadalmon belüli, a birodalmiságból következően különösen hangsúlyos munkamegosztás az Abbászida korra soha nem látott mértékben fellendítette a muszlim oktatás- és művelődésügyet. Az iszlám világ különböző helyzetű és származású lakói felemelkedési lehetőséget láttak a tanulásban, a birodalomszervezés által gerjesztett igények szerencsésen találkoztak a tudás gyarapítására buzdító muszlim vallásos tanításokkal. Az intézményesült nevelés születésének kezdetén a tanulás alapjait az alább bemutatandó görög, indiai, perzsiai, szíriai és hellenisztikus könyvek, tanárok, illetve iskolák adták.

Ókori művek megőrzése az iszlám előtt

Történeti tény, hogy a muszlimok körében – minden korábbi feltételezés és elmélet ellenére – már az iszlám első két évszázadában is megfigyelhető volt a klasszikus tudományos eredményekhez, magához a tanuláshoz való pozitív viszonyulás. A fentieken kívül több más tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a középkorban éppen az iszlám vált összekötő kapoccsá ókor és középkor, Kelet és Nyugat között. Az egyik fontos háttértényező volt az, hogy Keleten a keresztény egyházon belül megjelentek olyan (idővel az anyaegyház által eretneknek kikiáltott és száműzött) irányzatok, mint a nesztoriánus és monofizita szekta. Ezen kiközösített közösségek tagjai az 5. században kénytelenek voltak olyan területen letelepedni, ahol védelmet kaptak, és ahol megtalálták a lehetőségeket önfenntartásuk biztosításához, nézeteik éltetéséhez és terjesztéséhez. A nesztoriánusoknak ez a helyszín Perzsia lett, a monofizitáké pedig – a perzsa császárság peremvidékén – az arab világ egyes területei. Új élőhelyükre magukkal vitték kulturális gyökereiket, a görög-hellenisztikus tudományos örökséget, elsősorban orvosi, matematikai, csillagászati és filozófiai ismereteiket.79 És vitték magukkal természetesen azt a szemléletet is, amely – szemben a nyugati hívőkkel – a keleti keresztény gondolkodókat jellemezte, vagyis azt az eszmét, hogy a vallásos és a tudományos gondolkodás összeegyeztethető.

A keleti országokban rövid idő alatt jelentősen megnőtt a nesztoriánusok száma, központjuk, Ktésziphón,80 Rómával és Bizánccal egyenrangú vallásos centrummá vált, és a nesztoriánus egyház igen nagy hatalmú volt a 6. és 13. század között, püspökségeivel behálózta Perzsiát, Indiát, Szíriát, Mezopotámiát, Belső- és Kis-Ázsiát, Arábiát, sőt a későbbi Törökország területét is.81 Amikor a muszlim arabok elfoglalták azokat a területeket, ahol e szekták követői éltek, a nesztoriánusok gyakran felszabadítókként fogadták őket, és barátságos viszony alakult ki közöttük már a kezdet kezdetén, hiszen a muszlimok toleránsaknak bizonyultak más népek, közösségek hitét, kultúráját illetően. A nesztoriánusok az 5. századtól folyamatosan számos fordítást készítettek (görögről szír nyelvre); saját tanításaik szövegein kívül így továbbhagyományozták Arisztotelész, Galénosz, illetve számos neoplatonikus gondolkodó műveit. Ezekkel a szövegváltozatokkal találkoztak aztán a muszlimok.

Mellettük az ókori kulturális eredmények fontos áthagyományozói voltak azok a nem keresztény tudósok is, akikkel a muszlimok tartós kapcsolatba kerültek, például a perzsiai zoroasztriánus nézetek őrzői. Történetileg ugyan távolabbi, de szintén kimutatható hatást tett a muszlim tudományosság alakulására a görög, majd pedig az az indiai civilizáció, mely az ókorban főként Nagy Sándor hódításai révén került szorosabb kapcsolatba a görögséggel, és később – többszörös áttételekkel – a muszlimokkal is.

A perzsiai Gondisápúr82 város akadémiáján – mely az alexandriai iskola mintájára szervezte meg saját képzését – már az iszlám kialakulása előtt, a 4-6. század folyamán szintetizálták az indiai, szír, görög, hellenisztikus, zoroasztriánus és zsidó eredményeket az ott tevékenykedő kiemelkedő tudósok. Már ebben az időben végbement a legfontosabb görög (és egyéb nyelvű) művek pehlevi és szír nyelvre fordítása, ami tulajdonképpen közvetlenül és nagyrészt megalapozta a kevéssel későbbi arab-muszlim felemelkedést. Lefordították többek között Hippokratész, Platón, Arisztotelész, Diophantosz, Theodosius, Eukleidész, Arkhimédész, Ptolemaiosz, Galénosz és mások főbb műveit, valamint az indiai Sziddhanta című matematikai művet. A Gondisápúrban dolgozó tudósok, tanárok, orvosok jelentős része az Omajjádák uralkodása alatt (661-750) áttelepült Damaszkuszba, és az ő, valamint tanítványaik közreműködésének köszönhetően ismerkedtek meg első ízben a muszlimok az ókori ismeretekkel. (A gondisápúri tudományos központ egyébként egészen a 11. század elejéig jelentős gyűjtőhelye volt a különböző hatásoknak.)83

Ebben az iskolában dolgozott az Abbászidák idején az a híres nesztoriánus tudós is, akit kora legkiemelkedőbb fordítójaként tartottak számon, Hunajn Ibn Iszháq (809-873). Latinos névvel Joannitiusként emlegették őt Európában, és élete jelentős részében a bagdadi al-Mutawaqqil kalifa (uralkodott: 847-61) udvari orvosa volt, és mellette – a könyvtár vezetőjeként – fordítói munkáját is folytathatta. Nem csupán a források hitelességére felügyelt, hanem igyekezett felkutatni a legpontosabb, legmegbízhatóbb eredeti forrásokat is. Személyesen többször elutazott a Bizánci Császárságba, hogy válogasson az ottani görög művekből. Bagdadba visszatérve képes volt kiválóan megszervezni a művek lefordítását. Egész csoportnyi személy munkálkodott a vezetésével, a fordítók között volt saját fia, Iszháq és unokaöccse, Hubajsh is, és más fiatal tudósok. (Az ő révén került lefordításra a hippokratészi értekezések java része, Galénosz művei, Platón némely munkái, például az Állam, a Törvények és a Timaiosz, Arisztotelész logikáról szóló írásai, Eukleidész, Arkhimédész és mások matematikai tárgyú könyvei.)

Mindehhez hozzájárult még a maga szintén nagyon fontos kultúraközvetítő szerepével a középkori zsidóság, mely Keleten és később Nyugaton is görög művek héberre és arabra, majd a 13. századtól kezdve arabról héberre és latinra történő fordításával gazdagította a gondolkodás történetét.84

Arabra fordított ókori művek

A muszlim vallás terjedése már a 7. századtól maga után vonta a klasszikus arab nyelv széleskörű használatát. Ez, a muszlimok szent könyvének a nyelve, három kontinens országaiban vált a tudás, a tanulás, szélesebb értelemben véve a kultúra alapnyelvévé. Az arab nyelv a sémi nyelvcsalád délnyugati ágához tartozik. Amikor arab nyelvről beszélünk, hangsúlyoznunk kell a különbséget az írott nyelv és a beszélt nyelvjárások között, mely különbség jellemző volt már a középkorban is, és mind a mai napig fennáll. Mohamed fellépésének idején belső Arábia beduin törzsei sátorban élő, tevékkel és juhokkal pásztorkodó népcsoportokból álltak. Csak egyetlen művészeti ággal foglalkoztak: a szóban hagyományozott költészettel. Ezek tekinthetők a klasszikus arab nyelv első (szóbeli) emlékeinek, amely nyelv a Korán szövegének rögzítése nyomán az írott (irodalmi) arabban őrződött meg. Ez, a klasszikus arab nyelv vált a középkorban a vallásos tanítások, tudományos értekezések és irodalmi művek nyelvévé (ma ezt használják továbbá az arab nyelvű tömegtájékoztatási eszközök munkájában, illetve különböző ünnepélyes alkalmakkor is). A beszélt arab nyelvjárások nem az irodalmi arabból alakultak ki, hanem a klasszikus arabbal egyidős régi nyelvjárásokból.85 A beszélt köznyelv írásbeli használata nem terjedt el, így az arab nyelv tulajdonképpen „kettészakadt”: rögzített, pontos szabályokon nyugvó irodalmi, illetve földrajzi területenként, időszakonként változó nyelvjárások alkották (alkotják).86

A 8-12. században, miután rögzült az arab irodalmi nyelv, több neves fordítóiskola is működött, ahol legnagyobbrészt arabra fordították a görög csillagászati, matematikai, orvosi és földrajzi tudományos irodalmat, és számos új, a korabeli muszlim tudományosság nóvumnak számító eredményeit is felvonultató kötet született. A 9. században al-Ma’mún uralkodása alatt különösen szárnyra kaptak a fordítói munkák, s az általa létesített bagdadi „Bölcsesség Háza” (Bajt al-Hikma) kiemelt helyszínévé vált az effajta tevékenységnek. A 8-9. században főleg szír nyelvről készültek fordítások a görög művekről. Mivel a szír nyelv széles körben ismert volt (például Irakban), könnyűszerrel lehetett olyan embereket találni, akik a szír és arab nyelvet egyaránt ismerték. Megemlítendő, hogy ebben az időszakban létezett Bagdadban egy olyan szellemi mozgalom, melynek tagjai (zsidók, egyiptomiak, görögök, sőt, andalúziaiak is) azt a célt tűzték ki, hogy ellensúlyozzák az arab kulturális befolyás erősödését. Arra törekedtek, hogy a muszlim civilizáció kialakítása során saját kulturális örökségüket az arab hagyományokkal azonos súllyal használják fel (sucúbíja párt).

Ahogyan az idő telt, egyre több és több görögből közvetlenül arabra lefordított munka került a muszlimok kezébe. Az arab nyelvre történő fordítások készítőinek eleinte az volt a legnagyobb problémájuk, hogy saját nyelvükön csak elvétve léteztek tudományos tárgyú művek, és így valóságos úttörő munkát kellett végezniük annak érdekében, hogy a szükséges szókincset megteremtsék.87 Miután megjelentek az első arab nyelvű könyvek, a tudományos nyelv fokozatosan és folyamatosan fejlődött. Ez lehetové tette a korábbi (számos görög kifejezést változatlan formában hagyó, ezért zavaros és érthetetlen) fordítások felülvizsgálatát és korrigálását. A fordítómunka ezen időszakában, főként a 10-11. században vették ki részüket a feladatokból a dél-itáliai és spanyolországi muszlimok, zsidók és keresztények, akik gyakran egymás mellett, sőt együtt dolgoztak tudományos műhelyeikben, illetve fordítóiskoláikban.

Az arabra fordított művek sok más mellett azért is fontosak az emberiség kultúrtörténete szempontjából, mert számos korábbi szerző műve csakis arab fordításban maradt fenn, miután az eredeti kézirat elveszett. Így történt például Alexandriai Hérón „Mechanika” című művével, Apollóniusz „Kúpok” című könyvének egyes fejezeteivel, illetve Galénosz bizonyos írásaival.88

A kultúraközvetítés eszközei

Az arab írás

Az arab írás a délnyugati sémi írások csoportjába tartozó, jobbról balra haladó írás. Bár már a keresztény időszámítás kezdete előtti századokban is létezett az ún. dél-arab (musznad vagy „alátámasztott”) írás, a később kialakult és máig használatos arab írás nem ebből, hanem az arámi írások közé tartozó nabati (nabateus) írásból fejlődött ki.89 Kialakulása hosszabb folyamat volt, valamikor a 3. század közepe és a 6. század vége között történt, több lépcsőben.90 Az első, számosabb mennyiségben fennmaradt arab nyelvű írások az iszlám születésének századából, a 7. századból valók. Az akkoriban használt írásjegyek együttese azonban nem volt képes hűen visszaadni az arab beszédhangokat, így további mássalhangzókkal bővítették a betűkészletet, és – valószínűleg szír hatásra – használatba hozták a diakritikus jeleket (pontok és rövid vonások a betűk alatt, illetve felett). Az arab írás formálódása ezt követően is hosszú időn át tartott, éppen ezért Mohamed életében és halálát követően a Korán szövegét biztonságképpen szóban is továbbhagyományozták, és emellett készültek – eleinte különböző és egymás mellett létező – írott szövegváltozatok is. A harmadik kalifa, Oszmán idejében egy általa felállított bizottság foglalkozott a végleges és hiteles változat kialakításával.91

Az arab írás fejlődése szempontjából nem csupán ez a munka, hanem az a közigazgatási reformsorozat is döntő volt, amelynek az elrendelése az omajjáda cAbd al-Malik kalifa uralkodásának idején (685-687) történt, akinek birodalmában az addig jobbára görög nyelvű ügyintézés helyét mindenütt az arab vette át, ezért fontos lett a jól olvasható, egyértelmű íráskép. A 8. század második felében nagyjából már létezett a ma is használatos jelölési rendszer, jóllehet a betűk sorrendje az ábécén belül csak ezt követően, a 9. század elejére rögzült. (Az első nyelvtani szótárak nem a ma ismert sorrendben rendezték el a betűket, hanem – valószínűleg a szanszkrit ábécé mintájára – hangképzési helyük szerint állították sorrendbe azokat, torokhangoktól az ajakhangokig.)

Bár Mohamed maga írástudatlan volt, több hagyományból is kitűnik, hogy nagyon fontosnak tartotta az írás megtanulását, élénken ösztönözte erre a muszlimokat. A kereskedelemmel foglalkozó, művelt mekkaiak voltak az első időkben a legfőbb írástanítók, legelőször a Mohamed medinai híveivel folytatott csaták hadifoglyaiként, kényszerből...92 Az iszlám terjedése nyomán minden meghódított területen az arab írás lett az uralkodó, ami azonban gyakran kiegészült az írásjegy-készletet az adott ország nyelvéhez igazító néhány betűvel.

Az írás hordozói

Íróanyagok

Az iszlám előtti időkből leginkább kőbe, sziklába vésett feliratok maradtak ránk, majd – az iszlám kultúrájának 3. századáig – a pergamen és a papirusz volt a legfőbb íráshordozó. A legjobb minőségű pergament a legfehérebb, legrugalmasabb és legfinomabb borjúbőrből készítették. Egy költő szerint a pergamenkészítés ugyanolyan fáradságos munka volt, mint a cserzővarga tevékenysége. Córdobában a 10. században volt egy Rabad al-Raqqaquín nevű kerület, melyet teljesen benépesítettek a pergamen-készítők.93 Pergamenre elsősorban a Koránt másolták és más, fontosabb írásokat. A 11. századtól a drága, nehéz munkával előállított pergament teljesen kiszorította a papír. A pergamentől eltérően a papirusz – mely elsősorban Egyiptom területéről származott – főként a hivatali élet során használatos íráshordozó volt. A papirusztekercsekre írt arab nyelvű írásokat egyébként a 14. századig készítették, ami bizonyíték arra, hogy az olcsóbb papír nem szorította ki teljesen a papirusznádból készült íróanyagot.

A muszlimok a 8. század során ismerkedtek meg a kínai papírkészítés titkával. Bár a papírgyártást már a 2. században feltalálta egy Ts’ai Lun nevű kínai mandarin, 600 évig sikerült titokban tartani ezen íráshordozó anyag készítésének folyamatát. A muszlimok 751-ben, Szamarkand városát elfoglalva, az ott ejtett hadifoglyoktól tanulták el a papírgyártást.94 Még ugyanebben az évszázadban Bagdadban is létesítettek papírmalmokat, és Hárún al-Rasíd bagdadi kalifa vezírje, bizonyos Dzsacfar a 8. században a hivatalokban is kötelezővé tette a papír használatát a pergamen helyett. (A papír elterjedése és olcsósága nagyban hozzájárult magának a fentebb bemutatott hivatali szervezetnek a kiépüléséhez.) Más muszlim városokban szintén papírmalmok létesültek, és a selyemhez hasonló vékonyságú, viszonylag olcsón és könnyen előállítható papír világhódító útjára indult. A papírhasználat terjedését valószínűleg az is elősegítette, hogy az erre az anyagra írott Korán-szövegekbe nem lehetett belejavítani, mivel az meglátszott (szemben a pergamenről kivakart, kimetszett és megmásított szövegekkel). Az arabok különböző újításokat kísérleteztek ki a papírkészítés során, és pontos középkori leírások maradtak fenn a technológiát illetően. Az alábbi részlet például azt mutatja, hogyan kellett előkészíteni a papírt a Korán-kódex elkészítéséhez: „Az írnok feltesz a tűzre egy fazék keményítőt, 1:10 arányban higítva vízzel, felforralja, amíg a színe megvörösödik. Azután bevonja az írás számára kiszemelt papírt ezzel a keverékkel, és két napig hagyja száradni. Majd elővesz némi finom timsót és tojásfehérjét, s jól összevegyíti. Újból bevonja a papírt ezzel a keverékkel, és egy napig hagyja száradni. Aranyfényező kővel lecsiszolja a papírt, hogy finom, puha legyen, és lehessen rá írni.”95

Az iszlám középkori világában a papír színének is szimbolikus jelentősége volt, csakúgy, mint az egyes ruhadaraboknak. A kék szín a gyászt fejezte ki, a piros és a rózsaszínű az öröm és a hatalom szimbólumai voltak. Csak a legmagasabb méltóságok viselői írhattak ilyen színű papírra, illetve a kalifákhoz intézett folyamodványok kerülhettek ezekre. A sárga színű – sáfránnyal megfestett – papírokra Córdobában a művelt és előkelő hölgyek írták leveleiket.96

Íróeszközök

Az írásművészet szempontjából nem csupán a papír minősége és színe számított, hanem fontos volt az íróeszközök milyensége és a kalligráfus felkészültsége, beleértve még a helyes ülésmódot és testtartást is. Az írótoll, a kalam kemény, kihegyezett nád volt, lehetőleg Babilónia árterületeiről való. Az al-Qurtubí nevű szerző szerint (10. század) háromféle toll van: az első toll Allah tolla, a második az angyaloké, a harmadik pedig az embereké. Abú Hafsz al-Andalúszi költeménye szerint: „Milyen csodás dolog is a toll! Sötétséget iszik és fényt áraszt a szája”97 – vagyis költeményében kifejezte az írószerszám tudásterjesztésben betöltött szerepét. A korabeli kalligráfusok tollaikat tolltartókban tartották, és ránk maradtak olyan leírások, amelyek pontos képet közvetítenek egy-egy ilyen tolltartó „tartalmáról”: a kések, tintatartók, késélesítők, hegyezők, ollók és vonalzók, írópapírok világáról.

Az írás másik elengedhetetlenül fontos kelléke volt a tinta, amelynek szintén több változata volt ismeretes a muszlim világ írásmű- és könyvkészítői között. A madad nevűt mézzel és gumival elkevert koromból készítették, míg a hibr a fák oldalán található, rovarpetéket tartalmazó gubacsokból, makkokból, tamariszkuszbogyókból készült. A tintakészítés során használtak még tojásfehérjét, birkagyapjút és homokot is mint adalékanyagokat, valamint színezékeket a sárga, vörös, arany, ezüst, kék, zöld és egyéb színű tinták előállításához. Egy-egy kalligráfusnak a tolltartó mellett elengedhetetlen munkaeszköze volt a tintatartó, amely készülhetett rézből, cserépből vagy porcelánból, és mindig ott lógott az írnok övén.

Könyvek

A könyvek szeretete

A gigantikus méretű és óriási értékeket felhalmozó fordítói és másolói munka megalapozta a muszlimok szellemi felemelkedését. Az ókori eredményeket kiegészítették saját megfigyeléseikkel, és alkalmazták azokat a gyakorlati életben, így magas szintre emelték a később Európa gondolkodását is nagyban befolyásoló empirikus-kísérleti módszereket. Könyvek ezreit fordították, tíz- és tízezreit másolták egy-egy kiemelkedő szellemi központban, és nagyszerűen szervezett köz- és magánkönyvtárakban őrizték ezeket.

Az iszlám világában a Korán első példányai voltak a legelső könyvek. A tudás utáni vágy és a könyvek szeretete azonban nem az iszlámmal jelent meg, a muszlimok körében csak kiteljesedett az, ami már korábban is jellemezte a fentebb említett, jelentős fordítómunkát végző szír, perzsa és más tudományos központokat. A muszlim arabok olyan szeretettel szóltak a könyvekről, mint testvéreikről vagy barátaikról. Egy régi történet szerint egyszer egy kalifa elküldött egy tudós emberért, hogy jöjjön az udvarba egy jóízű beszélgetésre. A férfi azonban éppen olvasott, ezért ezt üzente vissza a kalifának: „Éppen segítőkész barátaim között időzöm, velük beszélgetek, úgyhogy majd később megyek.” A kalifa erre ugyancsak megharagudott és újra a tudósért küldetett, tudakolván, hogy kik ezek a – még a kalifánál is fontosabb – barátai. A művelt férfiú erre azt felelte, hogy olyan barátok ezek, akik bár nem élnek, mégis tudást, útmutatást és dicsőséget nyújtanak.98 Az arab irodalmi művekben is gyakran olvashatunk a könyvekről, főként verses munkákban. Al-Dzsáhiz 9. századi költeményében például az alábbiakat: „A könyv addig marad néma, amíg csendre van szükséged, ékesszóló, mihelyst vitázni van kedved. Sosem szakít félbe, ha beszélsz, de ha magányosnak érzed magad, jó társaságod lesz. (...) Barátod a könyv, ki sohasem csap be, nem is hízeleg, olyan társ, ki nem un rád soha...” Ugyancsak ő írta azt, hogy a könyv „a tudás teli zsákja, a bölcsességet és a tudást őrző edény...” Egy másik költő, a kúfai születésű Abú al-Tajjib Ahmad ibn Huszajn, ragadványnevén al-Mutanabbí (915-965) szerint „A legbecsületesebb ülőhely a világon a ló hátán van, a legjobb útitárs pedig mindig a könyv”. Más korabeli megfogalmazások szerint a könyv „gyümölcsöskert”, „a halál nyelve és az élet hangja”, „a legjobb barát, engedelmes társ, alázatos tanítómester, tapasztalt és hasznos kísérő”99

Az araboknak számos lehetőségük volt arra, hogy az olvasás, a könyvek szeretetét megtanulják, hogy az írás, a könyv jelentőségét felismerjék. Az iszlám előtti idők különböző kultúráinak meséiből jócskán merítő, egységes óriási gyűjteménnyé formált Ezeregyéjszaka meséi számos történetéből kiderül, hogy a mesék egyes szereplői tudtak és szerettek olvasni, maga a mesemondó Seherezádé is. E történetek, melyekben nem csupán az uralkodók és nagyvezírek, de egyes nők, sőt még a teherhordók is tudnak olvasni, – másodlagos forrásként – mutatják az iszlám által meghódított népek olvasás-szeretetét. E szokás már a 8. századtól az arabság körében is visszaköszön, az oktatásügy kibontakozásával és a könyvmásolás fellendülésével, könyvtárak alapításával pedig jelentős lendületet vett a könyvkultúra kibontakozása. A könyvek tanulmányozása nem kevesek kiváltsága volt: sokan hozzáfértek a különböző művekhez, akár olvasóként, akár – egyben – tulajdonosként is. Főként a városokban széles körben elterjedt a könyvmásolás és könyvkötés szokása, egyes értékes példányok akár évszázadokon keresztül is öröklődtek egy-egy családon vagy csoporton belül.

Könyvkészítés, könyvmásolás

Az iskolák világa, a kalligráfia, a papírkészítés és az iszlám könyv-kultúrájának kibontakozása egymástól elválaszthatatlan jelenségek. A 8. századtól egyre inkább papírra írott szövegek bekötése az ókorban már kidolgozott és megszokott módszereket követte. A papíríveket három vagy öt dupla lapba hajtogatták, és a szövegírás során minden egyes ív átmenetekor megjelölték az előző lap utolsó szavát. A könyveket (díszes) bőrbe kötötték.100 A kéziratos könyvek másolása nagyon fontos, időt, türelmet és felkészültséget kívánó elfoglaltság volt. E művelet egyrészt a mecsetekhez, másrészt a madraszákhoz kötődött.

Mivel nem volt mindenkinek alkalma arra, hogy a tág birodalmon belül a leghíresebb oktatási központokat, tanítómestereket felkeresse, számos másolóműhely működött az iszlám világának valamennyi főbb kulturális központjában, Damaszkusztól Córdobáig, hogy az olvasói igényeket kielégítsék. A műhelyekben, illetve az uralkodói vagy magánkönyvtárakban folyó könyvmásolás kapcsán is ki kell emelnünk az elkészült szöveg hitelességének ellenőrzését, amely munkamozzanatot általában külön ezzel a feladattal megbízott tudós személyek végezték. Nem csupán középkori diákokat és tanárokat találhatunk a másolók népes táborában, hanem nagyhírű tudósok is kivették részüket e fáradságos munkából. Ennek több oka is lehetett: a jeles optikus, a 9-10. század fordulóján élt Ibn al-Hajszam például kenyérkereseti forrásként használta másolói kapacitását, a 13. századi damaszkuszi al-Dakvar orvosi könyvek másolásából élt. Ezen kívül egy-egy neves szerző vagy tudós azért is vállalkozhatott könyvmásolásra, mert így a saját elméjét is pallérozta, illetve alkalma nyílt személyesen ügyelni a szöveg helyesírására, a szöveghűségre. A 12. században élt nagyhírű tudós, Ibn Rusd (Averroës, 1126-1198) például több, mint tízezer lapnyi szöveget másolt le élete során.101 A másolók között nők is akadtak szép számmal, Córdobában például 160 hölgy dolgozott e szakmában a 10. században.

Könyvárusítás

Már a 9. században, az Abbászidák uralkodásának elején megjelentek az első könyvesboltok a bagdadi bazárban. E század végére már száz fölött volt a könyvkereskedők száma csak ebben a városban.102 A papír elterjedésével kialakult egy külön szakma, a warráq mestersége, aki egy személyben volt könyv- és papírkereskedő, sőt, akár könyvmásoló és író is. Legtöbb idejét ez a férfiú a bazár porától távol eső kis boltjában (esetleg a mecsethez illesztett kis bódéban) töltötte, ahol vendégül látott másolókat és vevőket, és ahol az árusításon és másoláson kívül tudományos viták is folytak a művelt tudósok és tanítványaik között.103 A régi Kairóban például a 11-12. század fordulóján Ibn Szuráh volt a legjelentősebb könyvkereskedő, aki csakis ritka könyveket forgalmazott, és csak hetente kétszer fogadta a gyűjtőket. Córdobában a 11. században IbncAbbász, Bagdadban a 14. században a kurd Zajn al-Dín al-cÁmidí volt a leghíresebb könyvárus. A nagyobb városokban a 9-10. században már olyan sok könyvárusító hely volt, hogy külön negyedet foglalt el a szúq al-warráqín, a könyvesek piaca.

A könyvesboltok, könyvpiacok a viták, a tanulás fontos helyszínei voltak a muszlim világban. A könyvárusok nem csupán kereskedők voltak, hanem egyben művelt (olvasott!) emberek is, akik ismerték saját portékájukat és tisztában voltak számos tudományos és költészettani ismerettel. Al-Maqrízi például azt írta, hogy a könyvpiac Kairóban a diákok és tudósok legkedvesebb tartózkodási helye. Az a kép, ahogyan a 15. században ő, vagy korábban, a 14. században élt Ibn Battúta leírta a kairói könyvpiacot, a nagy magyar orientalista, Goldziher Ignác 20. század eleji utazásáig mitsem változott. Az egyiptomi fővárosban ajándéktárgyak után kutatva Goldziher a könyesek utcájába jutott: „hol különböző bódékban (dukkan) két igen ellentétes dolgot árulnak: könyvet és papucsot. Sajátságos, hogy a keleti városokban (Szíriában is tapasztalhattuk ezt) e két árucikket egy és ugyanazon bazárban árulják, s még sajátságosabb az összefüggés oka. A könyveket többnyire vörös bőrbe kötik, s a papucsok is rendszerint ugyanolyan vörös bőrből készülnek, minőből a könyvek táblái. Igen csábító ugyan itt maradni, hogy valamely értékes buláki nyomtatvány iránt alkuba ereszkedjünk Haszan barátunkkal, a könyvkereskedővel vagy mekkai szomszédjával, ki nekünk a „korán”-on kívül minden könyvet, akár hagyományművet, akár a szent Omar ibn al-Fárid dívánját mérsékelt vételár mellett átengedni kész, s a keleti kereskedelem kánonjához tartozó alkudozás által igen hosszúra nyújtott vételművelet tartalma alatt pár tucatszor, mégpedig meglehetős tolakodó módon, kérdezősködik drága egészségünk felől, s ezenkívül a hangulat emelése céljából egypár csésze kávéval és nargilével is kedveskedik.”104

Ibn Szacíd (1029-1070) hasonlóan élénknek írta le egy művében a korabeli Córdoba könyvpiacát, ahol szintén sok könyvárus kínálta portékáját, és gyakorta tartottak könyvárveréseket. A bibliofil al-Hadramí története az egyik legismertebb forrás, mely idézi az ottani könyvpiac hangulatát: „Jártam egyszer Córdobában, és gyakran kimentem a könyvpiacra, hogy lássam, árulnak-e valami olyan könyvet, amit nagyon szeretnék megvenni. Egy nap aztán végre elém került egy szépen írott, elegáns kötésű példány. Nagy volt az örömem. Kezdtem licitálni, de az árverést vezető közvetítő magatartása változott irányomban, mutatván, hogy valaki más jobb árajánlatot tett. Egészen csillagászati összegig vertem fel a könyv árát, jóval felette a kötet igazi értékének. Ám látván, hogy valaki még nálam is többet ajánl, mondtam az árverezés vezetőjének, mutassa meg, ki az a személy. Mutatott nekem egy nagyon elegáns ruházatú férfiút, aki előkelőnek látszott. Közelébe férkőztem, és ezt mondtam neki: – Allah legyen Önnel, doktor úr. Ha elhatározta, hogy ezt a könyvet mindenképp elviszi, én nem makacskodom tovább. Épp eleget alkudoztunk és emeltük az árakat. Ő erre azt felelte, hogy »– Bocsásson meg, de nem vagyok én orvos. Meg sem néztem, miről szól ez a könyv. De annak, aki szeretne Córdoba előkelőségei közé beilleszkedni, illendő könyvtárat alapítania. A könyvtáram polcai között van még egy üres, ami éppen akkora méretű, mint ez a könyv, és mivel láttam, hogy szépen írott és jóféle kötése van, megtetszett. Az ár nekem nem számít, Allahnak hála, futja a pénzemből ilyenfajta dolgokra.« Ezt hallván, én nem bírtam tűrtőztetni magam, és azt feleltem neki: »– Igen, az ilyen embereknek, mint maga, van pénzük. Ám igaz az, amit a közmondás mond: Annak ad diót Allah, akinek nincs foga. Én, aki ismerem a könyv tartalmát, és szeretném használni, szegénységemnél fogva nem tudok hozzájutni.«”105 Az ilyen – kissé szélsőséges – esetektől eltekintve a könyveknek a muszlim kultúra területén többé-kevésbé kiszámítható áruk volt. A könyvárak alakulása koronként és helyszínenként természetesen változott, és nagyon sok függött attól is, hogy milyen volt egy-egy mű iránti kereslet, hogy mennyire volt ritka vagy kivételesen szép kivitelezésű egy könyv. Emelte egy adott kötet árát az, ha maga a szerző készítette, hiszen ő azonnal ellenőrizni is tudta a szöveget. Számított, hogy milyen anyagra és milyen színű, minőségű tintával írták. Nagyon jelentős volt, hogy a könyvmásoló mennyire volt a kalligráfia mestere, alkalmazott-e érdekes, művészi értékű díszítéseket a könyv elkészítése során. Egyes esetekben a munka gyorsaságát is meg kellett fizetni. A 9. századi Bukharában például 50 és 1000 dínár között mozgott a könyvek ára, amely adat önmagában is mutatja a rendkívüli eltéréseket.106

folytatás