Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kovács
Balázs
NEPÁL
Forrás: http://web.szote.u-szeged.hu/in1st/rosa/utleiras/nepal-01.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Nepál - mit hallott róla egy átlagos tudású magyar? Egy hazánkéhoz hasonló nagyságú ország valahol India és Kína között. Fővárosa Katmandu. No és persze a hegyek. Itt húzódik a Himalája fő vonulata. Itt van a világ teteje. Aki a statisztikákat böngészi azt is tudja, hogy nagyon szegény ország. Biztos helye van a legszegényebb 10 közt. Talán hallott az angol hadsereg híres gurkáiról - akik persze korántsem mind tartoznak ehhez a népcsoporthoz. És ezzel vége.
Nepál természetesen ennél sokkal több és színesebb. Én egy hónapot töltöttem hegyei, falvai és barátságos lakói között. Élményeimet a TOBOZ szerkesztőinek kérésére megosztom Önökkel, Veletek.
Egyesületemben, (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) szorgos természetjárók vannak. A Pireneusoktól a Vihorlátig, no és persze Felsőszölnöktől Lászlótanyáig jártuk a világot. Három-négy évvel ezelőtt gondoltunk egy nagyot. Miért ne mennénk el a Himalájába is. A gondolatot tett követte. Gyűltek a térképek, könyvek , információk. Körvonalazódott a terv. Nepál egyik szimbólumát az Annapurna hegytömböt járjuk körbe és talán bemegyünk az Annapurna szentélybe is, aminek az aljában a sziklamászók alaptábora található (4095 m), s körülötte 7-8ezres csúcsok.
Tipikus völgytúra. A táv nagyjából 300 km. Ez 21 napra elosztva kényelmes sétát ígér. Közben 4-5 népcsoport sok építészeti és néprajzi érdekesség, számos ősi hindu és buddhista zarándokhely, fantasztikus panorámát ígérő kilátópont kerül majd utunkba. Na és a Thorung La. Ez egy hágó a Marsiandi és a Khaligandaki folyó völgye között. Magassága 5416 méter. Ha már lúd legyen kövér - tervezzük egy hatezres nyílt csúcs megmászását is. Ezekből nagyjából egy tucat van az ország területén és potom 300 USD lefizetése esetén megküzdhet velük az ember. (Többi csúcs nagyságrendekkel többe kerül és magasságuk miatt esetünkben szóba sem jöhettek.) Lelkesen készültünk. Azután a társaság nagyobbik része lemorzsolódott. Sok tanár volt közöttük és az ideális nepáli túraidőszak március vége május eleje illetve szeptember és október. Ez pedig nehezen egyeztethető össze a tanítással. Két időpontmódosítás után maradtunk hárman. Így aztán a csúcsmászásról lemondtunk és nekiindultunk a nagy kalandnak.
Nepálba eljutni nem olcsó mulatság. Nekünk kb. 170.000 forintba került (persze ez a visszautat is tartalmazta, de a repülőtéri illetékeknek csak egy részét). A Lufthansa Frankfurtból, az Aeroflot Moszkvából indított közvetlen járatokat. ezek jövőbeni működése kérdéses, mert a Royal Nepál próbálja kézbevenni a piacot, s mivel a leszállási engedélyeket Nepál adja így nem kérdéses, hogy a "versenyben" ki fog győzni. Lehet még próbálkozni kerülő utakkal, de időben és anyagiakban hasonló a végeredmény. Mi a németek mellett voksoltunk és csak jókat mondhatunk róluk.
Április 15-16: Utazás Katmanduba
Április 15.
Az Airbus elrúgja magát a betontól aztán meg sem állunk 8800 méterig. Kiképeznek bennünket az összes katasztrófahelyzetre, majd nyilvánvalóvá teszik, hogy az éhhalál nem fog ezek közé tartozni. Szorgosan majszoljuk az elénk rakott finomságokat és néha kipillantunk az ablakon. Kezdetben sok a felhő, ránk is sötétedik, de egyszer csak egy igen ismerős tó körvonala bukkan ki a szárnyak alól. A Balaton! Ettől fogva már nemcsak a fedélzeti képernyőn figyeljük gépünk útvonalát és repülési adatait, de a földre is le-le pillantunk. Jó húsz perc elmúltával pedig leintegetünk Szegedre. Azután átrepüljük a Kárpátokat, Burgasznál elérjük a Fekete-tengert és Kis-Ázsia felett elbóbiskolunk.
Április 16.
Karachi előtt diszkréten felrázzák a társaságot. A személyzet meleg törlőkendőket és hideg frissítőt osztogat. Leszállunk. Egy órás pihenő. A gép üzemagyagot és részben új személyzetet kap, a konyhát pedig újabb adag élelmiszerrel rakják, meg nehogy lefogyjunk az úton. Ha már ilyen előzékenyek nem sérthetjük meg a Lufthansát, bekebelezzük a következő adagot is. Közben kivirrad és érdeklődve vizsgálom az alattam elterülő indiai szárazföldet. Hát nagyon száraz. Homokbuckák hullámzanak lent, néha kiégett növényzet látható. Minden sárga. Aztán egy órányi repülés után megjelennek az első vízfoltok és velük a zöld szín is. De még északon is - ahol folyók és csatornák elég sűrűn szabdalják a síkságot - az okker a jellemző árnyalat. Persze ez nem véletlen, az északi pólustól való távolságunk nagyjából a Szaharáéval azonos. Újabb egy óra és ellibbenünk Delhi felett, majd északnak fordulunk és feltűnnek a hegyek. Sajnos a levegő már nagyon párás, így csak a közeli "alacsonyabb" vonulatokat látjuk. Gépünk beereszkedik közéjük és hamarosan leszállunk a katmandui repülőtéren. Megszerezzük a vízumot (1 hónapra 17 USD), beváltunk némi pénzt (1 USD nagyjából 57 rúpia), azután elindulunk szállást keresni. Mielőtt kilépünk a rendőrök által biztosított repülőtéri várócsarnokból kapunk egy-egy nem igazán kiváló minőségű várostérképet, majd bevetjük magunkat a taxisok sűrűjébe. Pontosabban vagy negyven ember veti ránk magát. Szállodanevek, árajánlatok röpködnek a levegőben miközben a fiatalabb nemzedék megkísérli elragadni csomagjainkat. No, nem ellopni akarják, csak elvinni a legalább 3 méterre található autóig - némi baksis reményében. Lepaktálunk egy úriemberrel aki 10 dollár körüli szállodai szobát ígér és egy másikkal, aki 1 dollárért elvisz a szállodáig. Hátizsákjainkat és magunkat bepréseljük egy némileg kisebb utastömegre méretezett kocsiba és irány az ismeretlen. (No problem!) A közlekedési eszközök legfontosabb alkatrészei a dudák csengők, tülkölésre és berregésre használható különböző zajkeltő eszközök. Ezek megállás nélkül szólnak. A közlekedés baloldali, a zajt csak a büdösség és a por múlja felül. A kutyák, emberek, bivalyok tarka egyvelege biztosítja a minél nehezebb előrehaladást. Járda persze nincs, és számomra mindmáig megfejthetetlen módon baleset sincs. Megérkezünk egy szállodához. Ez a szálloda persze nem az a szálloda. (No problem!) A taxi majd a szálloda tulajdonosa ékes szóval ecsetelik, hogy a másik szálloda is az Ő családjuk tulajdona, így nem okozunk kárt senkinek, nem csapunk be senkit. Megrántjuk a vállunkat, nekünk tulajdonképpen mindegy hol alszunk 10 dollárért. Értik a célzást, megalkudtunk. Most már csak azt az apróságot kell tisztázni, hogy az épülőfélben lévő (No porblem!) ház alkalmas-e a vendégfogadásra. Rövid terepszemle után kiderül, hogy nem csinálunk rossz vásárt. Viszonylag tágas szoba, villany zuhany, wc. Tényleg no problem! Eldőlünk mint a zsák és alszunk délutánig. Este szolid vacsora a hazai készletekből. Érdeklődünk a tulajdonosnál a helyi viszonyokról. Több kedvező információt kapunk. Rimál úr szívesen segít elképzeléseink megvalósításában. Tud vezetőt adni, elintézi az engedélyeket és a vízumot. Nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket. Megy minden mint a karikacsapás.
Április 17.
Fedezzük fel Katmandut! A Nepál nyújtotta kulináris élvezeteket egyenlőre mellőzzük, csak egy liter teát hozatunk a sarki kifőzdéből. Az ugyanis finom, erős és biztosan felforralják hozzá a vizet, ami ebben az országban a hivatalos verzió szerint is fertőtlenítésre szorul. Mosakodni lehet benne de inni nem célszerű. (Jódozzuk is szorgosan. Miután a gonosz csírákat kiöltük belőle a maradék hatóanyagot C vitaminnal semlegesítjük. A módszer az egész túra alatt tökéletesen működött.) A hazai reggeli után kimerészkedünk az utcára.
Ez persze felszínre hoz egy-két problémát. Katmanduban ugyanis nemigen vannak utcanevek. Ez kicsit megnehezíti a tájékozódást. Magunkhoz veszünk három térképet és bízunk a jó szerencsében. Hamarosan rátalálunk a gyönyörű Kathesimbhu sztupára. A teteje hófehéren ragyog a délelőtti napsütésben, vidám zászlócskák lobognak körülötte és vagy 200 gyerek zsibong a mellette levő téren, szorgosan kongatva az ima-harangokat. Megkapó látvány, de annak legalább annyira örülünk, hogy ettől a pillanattól fogva használni tudjuk a térképeket. Pontosabban csak a Marco Polo nevével fémjelzett német gyártmányt mert a többi egy picit elnagyolt.
Átadjuk magunkat a szemlélődésnek. Van mit nézni. Klasszikus bazári hangulat. Szűk utcák, nyílt szennyvízcsatornák, riksák, néha egy autó, rengeteg ember számos templom, oltár, áldozóhely és bolt hátán bolt. A kínálaton látszik, hogy főként az idelátogató turisták alkotják a vevőkört, de hát ez a Thamel - a város idegenforgalmi negyede. Ha csak egy félszeg pillantást vetsz valamelyik kirakatra a tulajdonos azon nyomban eláraszt az ajánlataival. Ha netán az érdeklődés legkisebb jelét is mutatod, számíts rá, hogy több száz méteren keresztül nyomodban lesz és arról fog győzködni: soha nem látott értékű egyedi darabot szalasztassz el ha a réz szegekkel kivert nepáli tőrt, a jakcsontból készült Budha szobrocskát, vagy a valódi selyemből készült tibeti szőnyeget nem veszed meg tőle. Ez kissé fárasztó. (De az a vicc benne, hogy néha igaz.)
A helybéliek figyelmétől meggyötörten értük el a New Road-ot - ez azon kevés utcák közé tartozik amelyiknek van neve - ahol a Turisztikai Információs Iroda található. Feltettünk néhány kérdést, megnéztünk pár prospektust aztán nagyjából ugyanolyan bölcsen távoztunk mint ahogy bementünk.
Ámde alig pár lépésnyire van innen a Durbar Square, az egyik fő látványosság. Hindu és buddhista templomok - vagy két tucat, a volt királyi palota és az Élő Istennő háza. Gyönyörű faragások fából és kőből és az előző napok ünnepének maradványai.
Körbejárjuk a teret. (Rögtön megjelennek körülöttünk az önjelölt idegenvezetők.) Felmegyünk a Maju Deval lépcsőin. Az templomot 1690-ben emelték Síva isten tiszteletére. A fölső teraszról szépen belátni az alattunk levő térséget és itt viszonylagos nyugalom van. Visszamegyünk a földszintre és átballagunk a tér közepén álló kis palotához. Itt lakik a Kumari. A furcsa vallási "intézménynek" így vázolható fel a rövid története:
Két és fél évszázada egy fiatal lány álmot látott. Ébredése után azt állította, hogy belé szállt Káli istennő szelleme és azt kívánta építsenek neki templomot, s ott istennőként tiszteljék. A történet eljutott az éppen akkor uralkodó Jaya Prakash Malla fülébe is. Magához rendelte az ifjú hölgyet, akinek démoni tekintetétől olyannyira megrettent, hogy száműzte az országból. Ám ekkor felesége közölte vele, hogy a démon a lány helyett belé költözött és addig nem lesz eső az országban, míg kedves férje az istennő eredeti kérését nem teljesíti. És lőn. Pontosabban nem lőn - eső. Ez ott ahol a monszun elmaradása maga a pusztulás nagyon rossz ómen. A király pánikszerű gyorsasággal - saját királyi kocsiján - a fővárosba hozatta a lányt. Felépítette a templomot ami ma is áll. Így mindenki jól járt. Az istennő kapott egy újabb templomot, a nép elégedett volt a királlyal aki áldozatot hozott a népért, a király örült, hogy nem kell tovább nézni felesége eszelős tekintetét, és ami a legfontosabb megérkezett az eső is.
Azóta a papok a Banra nemzetségből időről időre kiválasztanak egy kislányt aki addig töltheti be ezt a fontos tisztet amíg sértetlen. Hiszen egy isten csak tökéletes lehet. A bonyolult rituálé szerin kiválasztott 3 éves kislány 8-10 évig lehet istennő. Ezután új kiválasztott kerül a helyére.
Kumarinak lenni nagy dicsőség mivel a törzs a legalacsonyabb kasztok egyikébe tartozik, és bár a kasztokat hivatalosan eltörölték, kiválasztottnak lenni hatalmas emelkedés a társadalmi ranglétrán. (Végső soron anyagilag is megéri, hiszen a kis Kumari ellátásáról isteni feladata ellátása közben az Őt látni kívánók gondoskodnak, később pedig gazdagon kiházasítják.)
Ha belépsz a Kumari Bahal-ba ma is láthatod az Élő Istennőt. Neki ugyanis kötelessége teljes pompájában megjelenni ha erre bárki igényt tart. Ekkor a szépen faragott belső udvar első emeleti ablakában megjelenik egy törékeny arc és te láthatsz egy isten közelről. (Természetesen ezért ellenszolgáltatás jár, amit minden nepáli templomban elvárnak. Hiszen az isteneknek áldozatot kell bemutatni.)
Mi nem hívtuk ki a Kumarit. Jobb az isteneket nem háborgatni.
Miután az egekből visszaszálltunk a földre, leráztuk a tőr árusok lelkes rohamát és elindultunk posta keresőbe.
Katmanduban ugyanis célszerű - már ha azt szeretnénk, hogy meg is érkezzen - a leveleket a nemzetközi főpostán feladni. Egy lelkes önkéntes kísérő segítségével hamarosan megérkeztünk. Bár ebben az esetben lehet "toronyiránt" is menni, hiszen a Dharahara torony a posta tőszomszédságában van, és az 1832-ben Bhim Sen Thapa miniszterelnök által emeltetett, 50 méter magas építmény jól látszik a város távolabbi pontjairól is. Tájékozódtunk az árak felől - Magyarországra 18 rúpiás bélyeg kell - majd gondosan megvártuk amíg a szorgos alkalmazott mindegyik képeslapot lepecsételte. Ezek után biztosak lehettünk benne, hogy a küldemény előbb-utóbb megérkezik. A kézbesítési idő 2-3 hét. Ha nem a fővárosban adjuk fel ennek a duplája is lehet.
A posta mellett van a Hősök kapuja. Egy furcsa palota-forradalom emléke. 1951-ben ugyanis az történt, hogy egy királyságban a király magához ragadta a hatalmat. Ezt az addig a hatalom csúcsán lévő, bár hivatalosan csak (örökletes) miniszterelnöki posztot betöltő Rána klán és tágabb érdekszférája nem nézte jó szemmel. Így aztán vér folyt Katmandu utcáin. Ennek emlékét őrzi az építmény. Mellesleg igen hasznos, mivel a főutcán átkelni maga az életveszedelem. Az emlékmű azonban felüljáró is egyben. Így a néhai hősök azóta is több tucat embert mentettek meg a dicstelen eltaposástól. Az út mentén az egyik oldalon a katonai parádék helyszíne található - a Tundikhel. Ez a hivatalos rendezvények közötti időben sportpályaként működik.
A másik oldalon taxi állomás és piac. Pici, háromkerekű járgányok elég olcsón szállítják az utasokat. Meglehetősen közkedveltek és szép számban robognak a főváros utcáin. A széles járdán igen sok árus kínálja portékáit. Nem igazán javasolható itt vásárolni. Az élelmiszer ólomtartalma alighanem nagyságrendekkel haladja meg a megengedett értéket és még a láthatóan nem elit közönségre számottartó eladók is két percenként porolják le az elárusító pultot. Négy sávon, szakadatlanul ömlik a járművek tömege. A zaj- és levegőszennyezés garantált ártalmakat biztosít.
Pihenésképpen elmegyünk pénzt váltani. Az első helyen nem működik a kártyára történő kifizetés, a másodiknál nagyon hosszú a sor. Átmegyünk az Arab Bankba, de ott meg záróra van. Visszaállunk a Grindlays Bankban kígyózó hosszú sor végére. Több mint két órányi várakozás után hozzájutunk a kívánt rúpia tömeghez. Már nagyon unjuk az ücsörgést, de a személyzet becsületére legyen mondva ők is másfél órája túlóráznak. Hazasétálunk és aznap már csak a pihenéssel törődünk.
Április 18.
A délelőtt nagy részét a külföldiek számára javasolt szupermarket helyének feltalálásával töltöttük. Eközben kiderült, hogy Katmanduban trolibusz is jár, sőt közlekedési lámpás csomópontok is léteznek. A boltot megleltük, de a péntek itt afféle pihenőnap így sokra nem mentünk a felfedezésünkkel.
Ám mintegy tévelygésünk hasznos melléktermékeként belebotlottunk a Bagmati partján található Kalmochan templomba, ami a nagyhatalmú Dzsang Bahadur Rána emlékére épült. A miniszterelnök tigrisvadászaton lelte halálát. Persze élete sem volt unalmas láblógatás. 1846. és 1877. között volt az ország miniszterelnöke. Egy 1841-ben kezdődő "örökösödési háborúban" a törvényes utód mellé állva végül is a királyság érdekeit védte, emellett azonban olyan pozícióra tett szert az államgépezet élén ami kezében összpontosította a végrehajtó hatalmat. Ellenfeleivel meglehetősen kíméletlenül leszámolt. Időnként személyesen. Családja több mint száz éven át uralta Nepált hivatalosan "csak" miniszterelnökként. Ezt a hatalmat elfogadtatta kora legjelentősebb nagyhatalmával Angliával is. Még Victoria királynő is kedvelte, bár ebben állítólag nem kis szerepet játszottak a gazdag ajándékok és az indiai rendfenntartásban is felhasználható gurka hadsereg. Halála után feleségei - 3 volt neki - önként követték a halotti máglyára, ami azért érdekes mert ő volt az aki betiltotta Nepálba az özvegyégetés (szati) vallási törvényét. A mogul stílusú emléktemplom-együttes indiai és tibeti hatást is hordoz. Napjainkban kissé elhanyagolt, de mindenképpen érdemes arra, hogy egy kis időt épületei között töltsünk.
Innen csak néhány lépés a Pátan-híd. Ha átmegyünk rajta nagyon szép dolgokat láthatunk - írja az útikönyv. Átmentünk és nem csalódtunk. A Nepáli Turisztikai Hivatal térképe ugyan csapnivaló de addig bolyongunk míg megtaláljuk az itteni palota teret. Közben sok "jelzetlen" értékre lelünk. Hiszen nekünk minden újdonság. Ami az itteni óvárosban rögtön feltűnik az az, hogy sokkal kevesebb az ember és sokkal inkább egységes a városkép. Szépen faragott ablakok és ajtók, díszes rácsok. Ha benézünk valamelyik kapualjba biztos találunk mögötte valami említésre méltót
Egy órás kószálás után az Arany-templom (Kwa Bahal) marcona oroszlánjai mellett találtuk magunkat. A kicsi de gazdagon díszített udvar kerengőjén alig férünk. Egy szerzetes vezet végig az épületen. Megmutatja a hatalmas aranyozott Buddha szobrot, a kolostor néhány belső helyiségét, a színpompás freskókat és külön megkér arra, hogy örökítsük meg mindenütt ott lábatlankodó teknősbékákat. Utána felhívja a figyelmünket az adakozásra felszólító táblára és elégedetlen amikor csak egy szerény összeget helyezünk a perselybe.
Ezután még teszünk egy rövid kitérőt Pátan legrégebbi - 1392-ben épített - 5 szintes, pagoda-stílusban épült templomához, majd vére megérkezünk a pátani Durbar Square-re. A katmandui sem csúnya de nekem ez jobban tetszik. Tizenegy remekbe faragott templom őrzi a régi mesterek keze munkáját. Ha lenne időnk ez az egyetlen tér legalább egy hetet érdemelne. Vallási, történelmi, művészeti emlékek szétválaszthatatlan egységben kelletik gyönyörű önmagukat. Állunk és nézünk, persze fényképezünk is. Ennek ellenére érezzük, ennek a gazdagságnak csak töredékét tudjuk megőrizni emlékeinkben, de így is csodálatos.
Április 19.
Ma a Swayambunath stupa lesz a nap fő programja. Világhírű buddhista zarándokhely. Amikor ie. 250-ban Asóka császár felkereste ezt a helyet már egy templomot talált a domb tetején. Azóta alaposan bővült az itt található épületek száma. Templomok, kolostor, áldozóhelyek. Könyvből már ismerjük, érdeklődéssel várjuk a személyes találkozást.
Átkelünk a Vishnumati hídján és némi fölösleges kitérő után megleljük a helyes utat. Éppen tanúi leszünk egy temetési szertartásnak. A fehér gyolcsba tekert testet egyenlőre nem égetik el - ahogy ez itt szokás - hanem a gyászoló tömeg átvonul egy kis fahídon és eltűnik a Sobhabhagwati templomlabirintusban. Miközben őket figyeljük egy-egy pillantást vetünk a vízre. Néhány felpuffadt bivaly tetem és élénk csatornaszag bizonyítja, hogy az ÁNTSZ nálunk nem nyilvánítaná strandolásra alkalmasnak. Ennek ellenére néhány gyerek vidáman fürdőzik benne. Félórás séta után egyre többen leszünk, majd feltűnik egy hatalmas fa és a nevezetes lépcsősor.
Kis csortenek és nagy Buddha szobrok között indulunk neki az emelkedőnek. A föl és le vezető lépcsőn az emberfolyam nem ér véget. A hívők és a kíváncsi turisták biztosítják az utánpótlást. Menetközben kőfaragókkal, kígyóbűvölőkkel és hivatásos koldusokkal is találkozunk. Ez utóbbiak vidáman csevegnek egymással és a környék árusaival, ám amikor "ügyfél" érkezik szívszaggató jajgatásban törnek ki, s évtizedeket öregednek. Ha az ember rááldoz húsz percet megfigyelésükre, rájön, hogy ez is egy szakma és koránt sem biztos, hogy a leginkább rászorulók ülnek itt.
A lépcső tetején egy aranyozott villám-köteg fogad bennünket és előttünk a stupa. Körös-körül hindu és buddhista zarándokok. Hosszú sorok várnak arra, hogy áldozatot mutathassanak be. Pörögnek az imamalmok, égnek az áldozati tüzek, több mázsa áldozati rizs röpköd a levegőben (a termékenység szimbóluma), füst és tömjén illat. Sajnos töredékét sem tudjuk annak ami ahhoz kellene, hogy értsük is mi történik körülöttünk. De ottlétünk még így is nagy élmény. Érdekes a vallás és az üzlet látható keveredése. A hívők áhítata és a takarító személyzet szenvtelen sepregetése közötti ellentét. A turisták érdeklődő ámélkodása és a vallásos embereknek a hely iránti tisztelete. Minden szempontból értékes találkozás volt ez Katmandu egyik legnevezetesebb helyével. Lefelé lépdelve összeismerkedünk a komplexum másik nevének képviselőivel is - tudniillik Majom-templomként is szerepel az útleírásokban - de most csak kis számban mutatkoznak.
Elindulunk megkeresni a Természettudományi Múzeumot. Csak félig járunk sikerrel. Megtaláljuk, de éppen építkeznek benne. Így aztán visszafordulunk a belváros felé. Ám előtte bepillantunk egy külváros életébe. Kopottabb és szegényesebb mint a szállodánk körüli nyüzsgés. Nincsenek éttermek, fényes üzletek, látszik, hogy itt nem nagyon jár idegen. A boltokban a helyi igényeknek megfelelő választék és a házak díszítése is szegényes. Az elődök sem lehettek gazdagabbak.
Lassan beérünk a Durbar Square szélére. Jegyet váltunk a régi királyi palotába és ismerkedni kezdünk a nagy tiszteletnek örvendő királyi családdal. A kiállítás nem túl érdekfeszítő de a fenségekről valóban elég sokat megtudunk. Számunkra nyilván kevésbé érdekfeszítő amikor az ország első embere tigrist lő, verset ír, bélyeget gyűjt vagy cukorgyárat avat, de talán a nepáliak ezt értékelik. Még az itt látható töménységben is.
A tematikai és szakmai problémák ellenére is nyilvánvaló az a tény, amit a kiállítás is sugallni szeretne, hogy a nagy műveltségű és igen sokoldalú királyok tudásukat és lehetőségeiket a nép szolgálatába állították. Ez a kép az újkori Nepál utolsó évtizedeiben feltétlenül igaz. Még akkor is ha a kiállítás unalmas. A tárlókon kívül az épületet is megszemlélhetjük menetközben. A lecsupaszított falak nyilván nem tükrözik azt a pompát ami az épület sajátja volt valaha, de még ezzel együtt is szerényebb lehetett mint akár a magyar megfelelője.
Főleg az épület belsejében látszik, hogy egy szegény országban a király is szerényebben élt. Ami itt is figyelemreméltóan szép az az igényes famunkák tömege.
Április 20.
Az alkudozások napja. Kiderült, hogy Rimál úr a tegnapi közös sörözés után csúnyán át akar verni bennünket. Korábbi ajánlatát csaknem duplájára emelve próbálja eladni a már megbeszéltnek hitt túránkat az Annapurna körül. Keményen küzd mindkét fél, majd nagyjából a reális ár körül megalkuszunk. Mindketten elégedetlenek vagyunk. Mi már beleéltük magunkat egy olcsóbb árba, házigazdánk pedig nyilván a nagyobb összegben reménykedett. Szerencsére másutt is érdeklődtünk, így tisztában voltunk a lehetőségeinkkel, de az idő sürgetett bennünket így maradtunk szállásadónk ajánlatánál. Az engedélyeket és a vízumhosszabbítást végül is elintézte és van egy vezetőnk (ha nem is az a tapasztalt úr akit ígért), valamint egy hordárunk. Este megismerkedünk mindkettőjükkel. Hary 21 éves egyetemista, családtag. Mint később kiderült az utat ugyan ismeri de mást nem tudhatunk meg tőle. Saját országai értékeit nem ismerte túlzottan, a felszerelése - ami egy dzsekiből két pólóból állott aligha tett volna lehetővé bármiféle segítségnyújtást ha baj van. Rai 43 éves sokat próbált úriember. A párosból összehasonlíthatatlanul ő volt a jobb társ. Megkapjuk a túraengedélyeket és tisztázzuk hordárunk teherbírását. Ha már van ne unatkozzon. Így azután olyan dolgokat is viszünk ami feleslegesnek látszik, de hát ki lát a jövőbe? Ég veled Katmandu! Irány az Annapurna!
Április 21.
Nepálban az utazás fölöttébb érdekes dolog. Először is az Európában bevett utazási módok közül a vasút eleve kiesik. Csak Indiával köti össze egy nagyjából 100 kilométeres vágánypár, de az országon belül több vonal nem létezik. Ezért a személy- és árúszállítás döntően az országutakon zajlik. Szeged sem panaszkodhat a gyenge kamionforgalomra, de amit Katmandu után láttam az kenterbe veri a hazai viszonyokat. Jószerével csak nehézgépkocsikat láttunk, meglehetősen sűrű konvojokban. Ezekhez szépszámú autóbusz társult. Típusuk meglehetősen egyenletes, az indiai Tata cég munkáját dicséri. Ez a szófordulat itt szó szerint értendő, mert a nepáli országutak - az utóbbi évek fejlődése ellenére - minőségben bizony elmaradnak olasz megfelelőiktől. Ennek több oka is van. Az egyik, az ország nem nagyon tudja finanszírozni az útépítés kiváló színvonalát. Tehát építenek ahogy tudnak. A másik, a monszun úgy is elmos mindent, főleg a hegyi szakaszokon. Éppen ezért a nepáli hadsereg egyik legfontosabb feladata az útépítés. Évről évre kemény küzdelem folyik, mert ha az utak járhatatlanok, az ország csak takarékon működhet. Bár ebből a szempontból a fejletlenség előny, hiszen egy többnyire önellátásra berendezkedett vidék könnyebben viseli ha néhány hétre vagy hónapra el van vágva a külvilágtól. Ám ha Nepál fejlődni akar itt is hatalmas összegeket kell majd befektetnie.
A buszoknak Nepálban 3 általam megismert kategóriája van. Mi a legkényelmesebbel kezdtük. Ez a túristabusz. Onnan ismerszik meg, hogy egy ülésen csak egy ember ül, Az útközben fölszállók számát erősen korlátozzák, a lábunkat kis mértékben ki lehet nyújtani, az ülés pedig hátradönthető. Sőt időnként a sofőr figyelembe veszi az ember bizonyos természetes szükségleteit, amit még sem lehet a buszon elvégezni. (Ha a naiv utazó abban a tévhitben él, hogy ez mindenütt így van súlyosan fog csalódni!)
A következő kategória a hosszújáratú busz. Ha előre megváltod a jegyed, itt nagy valószínűséggel le tudsz ülni.
A helykihasználás határozottan javul - a hely kisebb az emberek száma nő - de mivel ez a busz nem áll meg mindenütt, a feltörekvők egy részét a kalauz és segédei elég határozottan letessékelik a járműről. Ha valaki az út folyamán sokat ivott és ezt a folyadékmennyiséget nem tudja párolgással eltávolítani szervezetéből, akkor nagyon résen kell lennie, mert a hagyományos módszerre csak néhány pillanata van. De szerencsére a járművek elég gyakran elromlanak. Ilyen esetekben megkönnyebbülhetünk. (Jószerével csak ilyenkor.) Ebben a kategóriában találkoztam azzal az érdekes esettel, mikoris a célállomástól legfeljebb órányi útra a sofőr megállt, bezárta az ajtókat és aludt egy jót. A következő két és fél órát mi sanyargással töltöttük. Ő édesdeden bumbukált. Ez a helyzet már közelített az élvezetek csúcsát jelentő helyi buszon való utazáshoz.
Itt cél az utasok tökéletes kiszolgálása. Aki felfér az jöhet, egészen addig amíg a telitettség szintjét el nem éri a járgány. Ekkor belűről a heringes dobozhoz, kívülről a gazdagon díszített karácsonyfához hasonlít. Mekeg és kotkodácsol. A lélegzést a beszálláskor raktározott oxigénnel kell megoldani, a busz belső terében ez a kémiai elem ugyanis nem fordul elő szabad formában. Aki ül azon ülnek, aki áll azon állnak. Ez utóbbi kategória helyzete annyival rosszabb, hogy az 1 méter 60 centis belméretű busz tetejébe minden döccenőnél beverik a fejüket. Namármost ahol ezek a buszok járnak ott az út főként döccenőkből áll.
A végállomásról a járművek pontosan indulnak. Az út további részében apróbb-nagyobb késések előfordulhatnak. A legnagyobb késést Pokharából a Bardia Nemzeti Parkba vezető kb. 250 kilométeres úton gyűjtöttük össze. Három óra helyett hatkor érkeztünk.
De ez most még az ismeretlen távoli jövő. Járművünk gyakran a megengedett legnagyobb sebességet (40 km/h) is túllépve száguld. Ígéretesen közeledünk célunk felé. A kalauz névsorolvasást tart, majd kitöltünk egy űrlapot. Nepálban a turistáknak az utak mentén telepített rendőrállomásokon kell időről időre bejelentkeznie. Ha elmulasztja rosszul jár. Egyrészt visszaküldik, másrészt megbírságolják. Az országút mentén ez a szokás most formaságnak tűnik. A kalauz-tanoncok egyike az utaslistával kiugrik a buszból röptében pecsétel. Majd visszatrappol, kétszer megdöngeti az oldallemezt és megyünk tovább. (Ezek a fiatal fiúk egyébként nélkülözhetetlen részei az utazásnak. Jelzik a potenciális le- és felszállókat, figyelik, hogy utast, csomagot vagy alkatrész nem pottyantottunk-e le a vad rohanásban. Kritikus helyeken navigálnak és néha betolják a buszt.)
Dumréig betonúton megyünk, bár az utolsó néhány tucat kilométer legfeljebb egy elhanyagolt szegedi utcával vetélkedhet.
Megérkezünk az átszállás helyére. Mint amikor egy vadnyugati kisvárosba megérkezik a postakocsi. Néhány percig mi vagyunk az érdeklődés tárgya. A helybéli kereskedők frissítővel kínálnak, a helyi túristairodák túraajánlatokat tesznek, a busz tetejéről lekerülnek a csomagok. Megvizsgáljuk lehetőségeinket a továbbutazás területén, majd betérünk egy ebédlőbe és megebédelünk. A tésztás zöldségleves jó, a csirkés rizs nemkülönben. Ha a higiénia is ilyen színvonalú nem lesz baj az étkezéssel. Tele gyomorral vágtunk neki az utolsó 40 kilométernek. Igaz ez nem akármilyen út lehet, hiszen a táv megtételéhez állítólag 3-4 óra szükséges. Rögtön bemelegítésként a busz beletúrja az orrát egy sziklás folyómederbe. A víz a lépcsőig ér, szerencsére a bejárat völgyirányban van, a víz kint marad. Az út sok helyen hatalmas kátyúkkal tarkított. Két hónapja nem volt komoly eső, így aztán hatalmas porfelhő vonul a nyomunkban. Sajnos nemcsak a miénkben. Beérünk egy lassabban haladó sorstársat aminek következtében a porkoncentráció alaposan megnövekszik. Kemény csata után előretörünk, majd megállunk egy tekintélyes sor végén.
Nepálban az emberek kevésbé izgatják magukat az ilyen dolgok miatt, meg elég meleg is van, így beletelik némi idő míg megtudjuk a visszavonhatatlan igazságot: lassan köt a cement. A sor eleje egy híd előtt áll. A hidat most építik. De gyalog át lehet menni.
Végül is túrázni jöttünk. Az utasok elsöprő többsége vállára dobja a hátizsákot és elindulunk Besi Sahar felé. Másfél órás séta után Hary stoppol egy kőszállító traktort. Ez ugyan nem megy gyorsabban mint mi, de legalább jól összetöri a fenekünket és akkor a 20%-os lejtőkön való le és feljutás izgalmait még nem is említettem. Néhány vigyázatlan teherautó oldalára fordult karosszériája jelzi: itt óvatosan kell közlekedni. A sofőr vigyáz is és mi csendesen szemerkélő esőben, este 6 órakor megérkezünk az Annapurna kör indulási állomásához. Szállás a Hotel Sangrillában. Itt biztosan kisebb emberek élnek, mert miközben a küszöbre figyelek úgy nekimegyek a szemöldökfának, hogy reng belé a ház. A vacsora viszont kellemes. Utána kicsit még pakolunk majd bebújunk a hálózsákba és elszenderedünk.
Április 22.
A reggelinél érezzük, hogy a kenyér nagyon hiányozni fog a következő hetekben. Bár három féle kenyérpótló is létezik, de egyik a mi fánkunkhoz hasonlít, néhol lángosszerű, a másik a pászka hű mása, a harmadik leginkább palacsintát formáz. Kenyérre semelyikük nem hasonlít. Azért nem maradunk éhen és némi izgalommal lódulunk neki az útnak. Kezdetben tágas völgyben haladunk előre ahol a mindenütt jelenlévő teraszok azt mutatják: itt még rá lehet bírni a természetet arra, hogy adományaival segítse az embereket. Bár ezért az adakozásért nagy árat kell fizetni. Az ötvenes években Nepál erdősültsége 70% felett volt, most alig haladja meg a 30%-ot. A termőterületekért való harc pusztítja az erdőt, de a monszun által irtózatos erővel támadott talajt is áldozatul esik ennek a műveletnek, így az esetleges nyereség is csak időleges.
Az ősi módszerekkel dolgozó mezőgazdaság pedig újabb és újabb helyeken veti meg a lábát. Magyar ésszel elképzelhetetlen elhelyezkedésű "szántóföldeken" kísérli meg a termelést. Hogy mi készteti őket erre? Negyven évvel ezelőtt Nepál lakossága alig érte el a 10 milliót. Most 25 millióan vannak. A vaspapucsos faeke az ország nagy részén még használatban van és nem is a legkorszerűtlenebb eszköz. Vegyi anyagot sem a növényvédelemben sem a talajerőpótlásnál nem használnak. A termésátlagok - érthetően - nem verdesik az eget.
Először az egyik parttól a másikig való átjutást gyakorolják, majd amikor úgy vélik, hogy ez már jó színvonalon megy, a csapat vezére indulást vezényel. (Ő egyébként kis kajakjával a hullámtaréjokkal fogócskázott a közelben, de már nagyon unja az egyhelyben toporgást.)
A társaság hatalmas energiával kavarja a vizet, de az összeszokottság hiánya valószínűleg zátonyra futtatná a hajósokat ha nem lenne a farban egy tapasztalt kormányos, aki aztán társai minden kalimpálása és a nagy sodrás ellenére biztonsággal lovagolja meg a hullámokat, sikerélménnyel ajándékozva meg a legénységet.
Tovább megyünk és a faluban mi is leülünk ebédelni. Míg fő az étel két öszvérkaraván is elcsilingel mellettünk. A vezérállatok büszkén viselik díszes bokrétáikat és fegyelmet tartanak a csoportban. A hajcsárok hátulról, egy-egy füttyszóval irányítják őket.
A falu végén néhány férfi töri a követ. Munkájuk eredményét a család hölgytagjai szállítják a hozzánk közeli építkezéshez. A kőművesmester nagy szakértelemmel irányítja a munkát. A 8 erőteljes faoszlopra kerül a tető ácsolata az oszlopok közét pedig kővel rakják ki. A belső térelválasztók gyakran szintén fából vannak. Tetőfedésre itt már inkább a zsindelyt és a palát használják.
Teli pocakkal nehezebb a haladás, de tovább kell menni. A következő megállót egy magányos teaháznál tartjuk egy nagyobbacska emelkedő után. Jól esik megpihenni és a meredek folyópartról szép a kilátás. Főképpen az tetszik, hogy már látszanak Bahundanda házai. Eddig a településig mindenképpen el akartunk jutni ezen a napon. A 200 méteres emelkedő kicsit megizzaszt, de a rendőrségi ellenőrző pontnál van időnk pihenni. Hála a komótos adminisztrációnak kiszuszogjuk magunkat. Megismerkedünk egy szlovák házaspárral. A sok amerikai turista közt üdítő színfolt egy kis középeurópai csevely. Egy nagyobb társasággal jöttek ki, de amíg a többiek egy nyolcezres megmászásával bíbelődnek valahol a kínai határon ők inkább ezt az oxigénben dúsabb vidéket választották. Útiokmányaink rendbetétele után nézeteltérés alakul ki vezetőnk és köztünk. Ő már bekvártélyozna minket egy szállodába, mi azonban úgy érezzük hosszú még a nap. Négy órakor nem akarunk még megállni. Ezen elvitatkozunk vagy húsz percet aztán tovább indulunk. Hary mérges, valószínűleg elesett némi jutaléktól. De hát az élet kegyetlen. S nem csak hozzá, mert egy óra multán elered az eső és nem is akarja abbahagyni.
No de érzék kell a túrázáshoz. Amint szaporábban kezdett potyogni az áldás éppen beértünk Lilibhirbe. Az egész nem több öt háznál, de abból kettőt hotelnek titulálnak. Kapuk fapriccset a hálózsákunk alá és megmelegítik a konzervjeinket. Cserébe ennyi kedvességért rendelünk három üveg sört és leisszuk magunkat a sárga földig. Ez főleg énrám igaz, mert az itt szokványos 0,65 l/üveg árpalétől kiül a derű az arcomra. Társaim a nagymultú BEAC Sörklub tagjai, így őket nem rendíti meg a Tuborg. Azért ők is jót alszanak. (A vihar meg csak dühöngjön, az a dolga.)
Április 23.
Reggel hatkor kidugjuk az orrunkat a szabadba. Az eső elvonult. Egy alapos reggeli után követjük példáját. Mire Syangba érünk a reggeli hűvösséget felváltja az erős napsütés. Versenyt izzadunk az elmaradhatatlan öszvérekkel és csodáljuk a mellettünk elhaladó teherhordókat, akik ugyan szintén izzadnak, csakhogy a mi hátunkon lévő 15 kilónak a többszörösét viszik. Egy bögre forró citromos tea erejéig letelepszünk a menetrendszerűen érkező függőhíd mellett hívogató teaházba és miközben a kellemes nedüt kortyoljuk, irigykedve nézzük a háziasszony kisgyerekét aki élvezettel pancsol a számára odarakott lavórban.
Hiába no, a nyilvános WC-k területén Nepálnak még van behozni valója. Miután barátunk megnyugtatta zaklatott bélműködését ismét lendületesen haladunk. A folyóvölgy itt már nagyon meredek. Az utat nem ritkán a függőleges sziklába vájták. Körülöttünk egyre gyakrabban susog a bambusz. Nincs köztük idős példány. Talán korábban erdőtűz lehetett itt. Mással nem nagyon magyarázható az egyöntetű állomány. Rójuk a hepehupákat és bizony fáradunk. Tal előtt egy impozáns vízesésben gyönyörködhetünk. Egy mély szurdokvölgyben tajtékzik a víz, majd beömlik a Marsiandiba. Az útleírásból tudjuk, hogy a mi folyónk is valami hasonló tüneményt produkál néhány száz méterrel odébb, de a zuhatag megközelíthetetlen. Nem is nagyon erőltetjük a dolgot.
Fölkapaszkodunk az utolsó emelkedőn és kitárul előttünk a hajdan volt tómeder. (Tal=tó.) A lapos terep, a finom üledék áldás az ittlakóknak. Közel-távol a legalkalmasabb hely a mezőgazdaságnak. A taliak élnek is a lehetőséggel. Még egy valódi fóliasátrat is felfedeztünk az egyik tüskés bozóttal védett teraszon.
A falu "hivatalos" bejáratát egy kövekből rakott kapu jelzi, tetején egy fehér, egy fekete és egy vörös csorten díszlik. A vezetőnk azt mondja, hogy ez a daramszala. A kapuba imamalmokat építettek be. A távozó még elrebeghetett egy fohászt, az érkező pedig megköszönhette az isteneknek a segítséget.
Kimondottan kedves település. Csinos épületek. Szinte mindegyik vendégfogadó. Mi az Annapurna Gesthaus-ban éjszakázunk, de előtte beütjük az e napra eső rendőrségi pecsétet a túristaengedélyünkbe és így nyugodt lelkiismerettel fogyasztjuk el a vacsorát.
Április 24.
A betevő sajtos omlett és tea után búcsúzunk Taltól. A reggeli fényben is megcsodálom a falu fölött lévő kis vízesést. A komor sziklafalra mintha könnyű csipkefátylat borítottak volna, hét-nyolc ágra szakadva permetezik alá egy patak.
Ahol a hajdani tó alámosta a sziklát most hosszan elnyúló barlangszerű mélyedés húzódik. Bivalyistálló és a kecskék menedéke rossz idő esetén.
Bár az emberi lelemény kihasznál minden talpalatnyi földet, ahogy szűkül a völgy úgy maradnak el a szépen művelt burgonya és kukoricaföldek.
Felfedezünk egy térkép által nem jelzett hidat. Kicsit csodálkozunk az útvonal módosításon, de átmegyünk. A régi út nyilván az esőzések áldozata lett. Dharapaniról semmilyen emléket nem őrzök, pedig hivatalos pecsét bizonyítja, hogy ott jártam, Bagarchap viszont élénken megmaradt bennem. A bejárat után, a völgy közepén magányos sziklaszál. Dögkeselyűk fészkelnek rajta. Nagyon hasznos madár de annak, hogy itt tartósan megtelepedett szomorú oka van. Néhány lépéssel odébb két kis emlékmű. Két kanadai fiatalember neve van rávésve, akik '95-ben itt haltak meg - és rajtuk kívül még 300 helybéli. A fél falu. Rájuk omlott a szomszéd hegyoldal.
Ám róluk nem szólnak a réztáblákon. Talán csak a keselyűk tartják fejükben a nagy lakoma emlékét.
A megmaradt házak között néhol szobányi kőtömbök. Nem egy vidám hely. Harynak az egyik barátja is itt halt meg. Kölcsön kéri a fényképezőgépünket és körbejárja a falut. Addig mi jobb híján megebédelünk.
A felvégen ritka jövevénnyel találkozunk. Hamisítatlan fűrészüzem, igazi ipartelep. Kicsit odébb egy ima automatába botlunk. Ez nem más mint egy vízimalmocska ami egy imamalmot forgat. Órányi járásra onnan pazar zuhatag-sorozat dübörög mellettünk. Egyedüli szívfájdalmunk, hogy szép fényképeket csak a folyó túlpartjáról lehetne csinálni róla. Megint letérünk a térkép által jelzett útról, de ezzel megtakarítunk legalább 200 méter emelkedőt, így cseppet sem haragszunk. (A vezetőnek is lehetnek előnyei.) Átvágunk néhány friss hegyomláson és szép fenyvesek közt érünk Latemarangba. A természet jóvoltából forró fürdőt veszünk. A folyópart sziklafalából bővizű források fakadnak. Az egyik legalább 40-45C fokos. Enyhén vasas vizét kis fürdőmedencébe üríti. Engedünk a csábításnak és az esti szürkületben pancsolunk egy nagyot. Tőlünk három méterre ott rohan a folyó és finom vésőjével símára csiszolja az ide görgetett köveket. Hófehér, zöld és barna, pöttyös és csíkos műremekek a körömnyi tigrisszemtől az embernyi absztrakt szoborig. Szépek. Jól éreztem magam az őselem karjai közt.
De hát minden jónak vége szakad egyszer. Véget vetünk a hedonászásnak (lásd még élvezetek halmozása) és fellépdelünk a szállásunkhoz. Berámolunk a pocakba egy-egy méretes gombás pizzát, elsősegélyben részesítjük a fogadós leányát, aki vigyázatlanul orra bukott a sötétben, aztán nyugovóra térünk.
Április 25.
Háromnegyed nyolckor indulunk. A mai célpont Pisang. Szép fenyvesek közt haladunk a ma különlegesen nagy öszvérforgalomban. A keskeny ösvényen vigyázni kell nehogy a lejtő felőli oldalra kerüljünk, mert könnyen a szakadék alján találhatjuk magunkat.
Chame után Thalung következett. Meglehetősen zord falu. Barna kőházak kőtetővel, előttük barna kőkerítés. Csak az elmaradhatatlan imazászlók színesítik picit a képet. Aztán jött Bratang. A szakácsnő itt nem állt a helyzet magaslatán. A kaja - ez egyöntetű véleményünk - pocsék. A település egyébként hajdan a kereskedők megvámolásából élt. A függőleges falú folyómederben egyedül itt nyílott út. Nem is akármilyen. Fa támpilléreken, galériaszerűen húzódott több kilométeren keresztül.
A hetvenes években ezt felváltotta egy sziklába robbantott ösvény. Azóta biztonságosabb az erre való séta. Persze más veszély még bőven akad errefelé. Itt található egy japán hegymászó emlékműve, aki egy nagyobb havazás után innen indult neki a Thorung hágónak. Egy lavina örökre eltemette.
Szemrevételezzük a szemközti dombon lévő ófalut. A szabályos kis kúp tetején trónoló fehér házak, a lobogó zászlók impozáns látványt nyújtanak. Egy svájci pár éppen most jött le onnan. Nagyon szép - mondják. Holnap mi is felmegyünk.
Április 26.
A szemközti lankán szabályos rendben barna kupacok sorakoznak. Ennyi trágya egész Nepálban nincs. Ha már arra jártunk megnézzük ezt is. A halmok közelről fenyőtűnek és faháncsnak bizonyultak. Nem túl erős tápanyagpótló de nincs más. Lankadatlan szorgalommal hordják az erdőből.
A szokatlanul terjedelmes szántóföldek után beérünk a régi Pisangba. Ha tudnának pénzt rászánni csodálatos műemlék falu lehetne. Néhol elővillannak a régi értékek, de már nem nagyon gondozzák őket, A hegy csúcsán lévő kolostor is elhagyottnak látszik. A falut még lakják, de egyre többen költöznek le innen a forgalmasabb újfaluba. Európában egy ilyen településre idegenforgalmat alapoznak, itt öt-tíz éven belül csak romok lesznek. Ez persze nem a helybéliek hibája. Ők szegények mint a templom egere és ahogy szaporodnak az éhes szájak - gondolom - úgy csökken a porták szépítésére szánt összeg. Ráadásul ide csak a kevésbé lusta turisták jönnek fel. Nincs étterem, nincs szálloda. Csak szép. De ez itt és most kevés lesz a túléléshez.
Visszafelé megnézzük a korábbi, még fatörzsekből kivájt vízvezetéket. Nagyon messziről hozza a vizet, most is remekül működik. De már ott húzódik mellette az a vaskos gumitömlő aminek lecsatlakozásai behálózzák a völgyet. Épül és terebélyesedik az ivóvíz-hálózat.
Most már felcsatoljuk a hátizsákokat és nekiveselkedünk a közeli hágónak. Elég hamar feljutunk, de fújtatunk rendesen. A nyeregben kis kirakodóvásár és "büfé" fogad bennünket. A feleségem keményen alkuszik az állítólag valódi tibeti műremekekre, Mihály szorgosan fényképez. Én némiképp ideges vagyok, mert miért nem megyünk már? Mintegy 45 perces tespedés után leereszkedünk a szárazságba. Rövid távolság megtétele után is szembeötlő, hogy itt kevesebb a csapadék, erősebbek a szelek s a fák állapotán látszik, hogy gyakori a porvihar.
A kicsavarodott, megcsonkolt, félig kiszáradt fenyők azonban makacs következetességgel ragaszkodnak az élethez.
Legyűrhetetlennek látszó életerejükhöz csak a helybéli parasztoké hasonlítható akik a közelünkben szántanak, nyilván abban a reményben, hogy lesz itt még aratás is. Ami eddig nem volt jellemző, megjelennek a lovak. Közeledünk Mananghoz és a manangiak nemcsak Nepál szerte híres kereskedők, de közismerten híres lovasok is. Egyre gyakrabban találkozunk velük. A bozontos kis lovakon míves szerszámok, színes nyeregtakaró és minden esetben a nyugati kultúrkör ruháiba öltözött lovas. Ez itt a gazdagság, a világlátottság jelképe. Amolyan hivalkodás féle. Megérkezünk Hongde-ba. Ez az egyetlen hely Besi Sahartól a Thorung La-ig ahol van akkora vízszintes terület amin egy repülő le tud szállni. Ezekre a repülő járatokra állítólag sohasem lehet jegyet kapni, mert a gazdag manangi kereskedők - akik egész Ázsiát bejárják - már hónapokkal előre megvásárolják az utazási lehetőségeket.
Mire Mungji-ba érünk eltűnnek melőlünk a fák. A kietlen puszta közepén két ház és egy kecskeól. Itt ebédelünk. Míg fő az étel a fogadósnő kisfia végigjárja a társaságot és édesség adományozására buzdít bennünket. Egy fénykép fejében kap egy darabka csokit. Ezt a jóindulat jeleként értékeli és néhány perc múlva hozza húgocskáját is, aki oly mértékben koszos, hogy jóindulat ide vagy oda egy Bradoman kendőt kap ajándékba, mert azért fontos a tisztaság is. Miután megmutattuk hogyan működik friss sütetű szerzeménye szorgosan dörzsölte praclijait, s olyan komoly eredményeket ért el, hogy maga is meglepődött ujjacskái rózsaszín mivoltán. De azért a csokinak jobban örült volna.
Ha pedig tiszta az idő, az Annapurna és a Gangapurna szikrázó fehér csúcsai elrabolják a tekintetünket. Már jócskán 3500 méter fölött vagyunk, de a csúcsok vagy 4 kilométerrel magasodnak fölénk. Széttekintünk a tetőteraszról, ám az esti szürkületben már nem az igazi a panoráma. Lepihenünk és várjuk a reggelt.
Április 27.
A napkelte nyugodt, fenséges és káprázatos. Az ember áll, néz és gyönyörködik. Ilyen pillanatokban körbefon bennünket valami végtelen harmónia, s olyan dolgokra érzünk rá amit máskor hiába próbálunk megérteni. Elménk ott téblábol egy másik dimenzió határán, talán át is kukucskál a kerítésen. Aztán a csöndbe belebőg egy bivaly, a konyhába elkezdenek zörögni az edények, a magasztos gondolatokat felváltja a gyomor sürgető parancsa - de ezekre hajnalokra még sokáig visszaemlékszünk.
Lehet, hogy az indokoltnál kissé gyorsabb haladás mellett döntünk amikor az itt ajánlott egynapos pihenő helyett tovább megyünk. Pedig a Gangapurna gleccsere és a tövében található tó, meg a folyó túloldalán lévő izgalmas barlangnyílások adnának éppen programot, de hát akkor még úgy gondoltuk 19 nap alatt be kell fejezni a túrát - hitvány anyagi okok miatt - és ezzel a lépésünkkel megtakarítottunk egy értékes napot.
Így aztán rendületlenül nyomakodunk Letdar felé. Elhagyjuk a Marsiandi völgyét és lassan de biztosan föltornázzuk magunkat a hóhatárig. Balra a Tilicho-tó bújik meg a hasonló nevezetű csúcs tövében. Itt eddzenek a nepáli hadsereg katonái. Éppen ezért nem nagyon látogatható. Pedig szép vidék, legalább is a képeslapok alapján.
Jobbra a Chulu West villogtatja jégpikkelyeit. A tiszta levegőben csak karnyújtásnyira látszik a teteje, pedig majdnem elférne ide a Tátra legmagasabb csúcsa. (Keleti testvérével együtt ez is nyílt csúcs 6548 méteres magasságával.) A hegyoldal több helyen muszkovitból áll és a csillámpala köve versenyt sziporkázik a hóval. Déltájt elérjük Johny kunyhóját - ez egy szálloda neve - de elégedetlenek vagyunk a szálláslehetőségekkel és némi vita után egy házzal odébb állunk. Szerencsére a következő oldalvölgyben meghúzódó pihenőhely mindössze 2-3 kilométer így annak ellenére odaérünk, hogy a társaság egyes tagjain már kezdenek mutatkozni a hegyibetegség első jelei. Ilyenkor pihenni kell, hát pihenünk. Thorung Phedibe elindulni istenkísértés lenne. A legfontosabb útszakasz előtt nem szabad kockáztatni.
Április 28.
Ébredés, reggeli, indulás. Szűk 10 km és 180 m emelkedés (ez utóbbi persze az út himbálódzása miatt jócskán több). Ez a mai feladat. Óvatosak vagyunk nem kell sietni. Körülöttünk hosszú szőrű jakok dacolnak a széllel és szorgosan rágják valami rútul száraz és tüskés sivatagi bokor levelét. Nincs meleg. Fölöttünk kiterjesztett szárnyú óriási madarak köröznek. Himalájai griffek. Jobb mint a dögkeselyű! Aztán leereszkedés a folyóvölgybe - vagy 10 emelet mélység és ráadásul a lift sem működik - majd fölfelé ugyanez. Végül némi botladozás a morénás hegyoldalon és megérkezünk a hágó előtti utolsó lakott helyhez.
Thorung Phedi nem egy világváros, de sokat fejlődött az elmúlt években. Útikönyvünk még azt javasolja, hogy megérkezésünk után azonnal faljuk be a jegyre osztott rizst és teát, utána sürgősen foglaljuk el az első szabad priccset. Ezzel szemben, most, a konyha széles választékkal rendelkezik és az épületkomplexumnak harmadát sem töltik ki a vendégek. A belső udvarok és folyosók labirintusában teszünk néhány tiszteletkört míg megtaláljuk a rendőrséget.
Nincsenek irigylésre méltó helyzetben ha itt beáll a tél. Egy héttel ezelőtt is térdig ért a hó pedig még csak a száraz évszakban vagyunk. Mi lehet itt monszun idején?
Elfoglaljuk a szállásunkat, csomagolunk, pihenünk. Elballagunk a holnapi útszakasz elejére. Ezer méter felfelé és másfélszer annyi lefelé, no és persze a magassággal járó oxigénhiány. Nem lesz egyszerű. Rózsi kiszór minden nélkülözhetőt a zsákjából. Kicsit aggódik mert eddig a szintig nagyjából tudtuk mi vár ránk, de mi lesz ezután?
Megvacsorázunk, veszünk egy-egy liter tartalék vizet (micsoda plusz súly) azután aludni térünk. A vezetőnk hajnali kettőre javasolt indulási ajánlatát egyöntetűen elvetjük. Semmi kedvünk sincs megfagyni.
Április 29.
Négy órányi alvás után felébredek. Hasogat a fejem. Tegnap nagyon szeles volt az idő és én nem bírom a huzatot. Ezért aztán fittségi állapotom nem volt a legjobb amikor hivatalosan is elrendeltük az ébresztőt. A többiek is aludtak már jobban. Zsebre gyűrjük a Hary által reggeli helyett vásárolt 3 csomag kekszet és fél 5 után picivel - feleségem kíséretében - nekiindulok a kaptatónak. Nem sietünk. Nemcsak föl, le is kell jutnunk. Elégedetten nyugtázom, hogy fejfájásom semmivé foszlott.
Kisebb-nagyobb csapatok araszolnak felfelé. Tibeti királyfoglyok rikoltoznak a kövek között. De ezeket a szép madarakat rejtőszínük miatt alig lehet észrevenni. Nagyjából 7 óra van amikor első nagy pihenőnket tartjuk egy napsütötte lapos részen. Vagy egy tucat hasonszőrű vándor ejtőzik itt a verőfényben. Fényképezzük az alattunk elterülő vidéket, örülünk, hogy fél órára megszabadulhatunk a hátizsáktól. A bölcsebbek szorgosan kenik magukra a fényvédő krémek újabb rétegeit. (Mihály barátunk nem ezek közé tartozik - vagy veri a sors - így az összes kilógó porcikája rongyosra ég.) A Mont Blanc magasságában vagyunk és a hófoltok helyett egyre terebélyesebb hómezőkön haladunk. Szomorúan veszem tudomásul, hogy feleslegesen cipeltem 90 dekát - ennyi ugyanis a két becsomagolt hágóvas súlya - de ez még kedvezőbb helyzet mint ha kellene de nem lenne. Szerencsére, Kéri Feri barátom gonosz edzésterveinek jóvoltából, csak a normális fáradtságot érzem. Magam is csodálkozom, hogy mennyire nem gond a magasság. (Néhány évvel ezelőtt Európa tetején 4000 méter fölött 25-30 lépésenként vonszoltam odébb magam, pedig fele ekkora zsák sem volt rajtam. Igaz ott két nap alatt emelkedtünk több mint 3 kilométert minden akklimatizálódás nélkül.)
Szerencsére azt tudjuk, hogy a völgy bal oldalán kell maradnunk. Rózsi szószerint veszi az intést, de miután combig beszakad egy mélyedésbe visszatér az arany középúthoz amin a többség jár. Aztán hány egy kicsit. Talán a túlterhelés, talán a kezdődő hegyibetegség. Bármelyik is, ez nem ad erőt az embernek. Neki a belső problémák nekem a két hátizsák nehezíti az életemet a következő négy kilométeren. Aztán én is kidobom a taccsot. A "megy a hátizsák vándorútra" elnevezésű játék következő kedvezményezettje egy kedves angol fiú. De hát azért vannak az embernek barátai, hogy segítsenek a bajban. Azért nemcsak a gyomorbántalmainkkal foglalkozunk, de haladunk is. A tágas mezőn magányos teaház. A hágón átkelők itt tömörülnek. Általános az elégedettség. A kivétel talán most én vagyok, mert az ürítési folyamatok kiszívtak belőlem minden erőt. Egy nagy kövön pihenek kornyadtan és nagyon álmos vagyok. (Mellesleg több mint 11 órája vagyunk talpon.) El kell indulni mert különben elalszom. A következő két kilométer vánszorgás. A végén ráadásul egy mély, híd nélküli folyómeder. Voltam már vidámabb is mint amikor felmásztam a tetejére. Újabb pihenő. Kipróbálok egy multivitaminos pezsgőtablettát. Hátha nem jön ki belőlem. Semmi agresszív gyomorreakció, sőt, érzem, hogy mind a 8 kalóriája szétszalad a véremben. Nosza, még egyet! Kezdek feléledni. Ráadásként megjön a teherhordónk és így Rózsi gazdátlan hátizsákja újra avatott kezekbe kerül. Kezdenek a dolgok rendeződni.
Április 30.
Az éjszakai pihenés elkergetett minden fáradtságot. Talán csak a vezetőnk volt sápadtabb a szokásosnál. Mint előző nap este kiderült a csapatból őt viselte meg leginkább a hágó.
Muktinath sajátossága, hogy itt olyan forrás tör a felszínre, ami magas gáztartalmú. Feltehetőleg a gáz meg is gyulladt korábban és ez a furcsa jelenség, két - az itteni vallásokban nagy jelentőségű - őselem együttes megléte Ázsia szerte híressé tette ezt a helyet. Gyalogos zarándokok, akár több ezer kilométerről is eljönnek ide hogy imádkozhassanak valamelyik templomban. (A saduk különleges elbánásban részesülnek. Részükre szinte kötelező adományt adni. Ha csontig lesoványodott embert látsz, sárga köpenyben, háromágú szigonnyal a kezében, ne habozz némi anyagi segítséggel rendelkezésére állni. Ezt a jó cselekedetet az égiek is számontartják.)
Persze nemcsak efféle szent emberek járnak ide. Sokkal gyakoribb az egyszerű hívők látogatása. Ám a modern kor zarándokai sem csak a szomszéd falvakból érkeznek. Gyakran Japán, Thaiföld vagy Szingapúr az induló állomás. Az erre járók sokszor ültetnek emlékfát, tovább növelve a már itt található mesterséges kis erdőt. Ezen a helyen a természetes növénytakaró legfeljebb némi fűből és gyér sivatagi bozótból áll. A fák megléte itt különlegesség, amit gondos alapossággal igyekeznek fenntartani.
A kerítésen nyíló egyetlen bejáratnál az esetlegesen kárt okozó nagyobb állatok kirekesztésére keresztbe fektetett csövekből készült "küszöb". Kecskéknek átjárhatatlan. Bent gondosan söpört udvarok, kaviccsal felszórt gyalogutak.
Visszaindulunk a kijárathoz. A kerítés fölött szép kilátás nyílik a völgyre. A látvány megmagyarázza miért tartják oly nagy becsben a vizet a környéken. Ahol nem fakad forrás ott csak kő és por található. Bizony a horizonton végigtekintve nagyon kevés a zöld folt.
Ezzel a kis kitérővel véget is ért a teher nélküli sétánk. Hátizsákot fel, és irány a Kali Gandaki! Ennek a folyónak a völgye legalább három dologról nevezetes.
Ez a világ legmélyebb folyóvölgye. A Dhaulagiri - az egyik legszebb nyolcezres (8172 m) - és az Annapurna 7-8 ezes csúcsai határolják a 2400 m körül elhelyezkedő völgytalpat. (A főcsúcs itt 8091 m magas.)
A nagy magasságkülönbség miatt hajnalban gyenge északi szelek lengedeznek, majd 8 óra után egyre erősödő, délben már viharos déli szél tombol. (Szó szerint. Voltak ezen a napon olyan pillanatok, amikor lejtőn lefelé haladva, hátizsákostól "kényelmesen" belefekhettem, és nemcsak megtartott, de még vissza is nyomott.)
A harmadik általam említésre érdemesnek tartott dolog, pedig az, hogy a folyó felső szakaszán található Mustang tartomány. Ez lényegében zárt terület, s mint ilyen csaknem érintetlen. Az itteni életet még nem befolyásolja sem a szellemi sem a fizikai környezetszennyezés. Korlátozott számban, kísérővel és 1 millió forintnak megfelelő belépti díjért (ez személyenként értendő és nem tartalmazza az egyéb költségeket) már eljutott ide is néhány külföldi, de a teljes nyilvánosság előtti megnyitás - amit az érdeklődők ugrásra készen várnak - még várat magára.
Már a hágóról is jól látszott Jagarkot kiugró sziklagerincre épült települése. Most arra tartunk. Valaha erődítmény lehetett, hiszen uralja az egész mellékvölgyet és az út is közvetlenül alatta halad. Erre utalnak a falmaradványok is. Kiskoromtól vonzódok a várakhoz, így nagyon sajnáltam, hogy nem volt idő alaposabb megtekintésére. A falunak szemmel láthatólag van jövője, mert a "fellegvárban" egy terjedelmes és nyilvánvalóan a helyi elit kategóriába sorolandó szállodával rendelkezik. Sok ide igyekvő német vendéggel is találkoztunk.
A szél valóban gonoszul tutul és szorgosan tömködi a szemünket homokkal. Fölkerülnek a szemüvegek és a porvédő kendők. Az itt-ott megkapaszkodott szúrós bozótok alatt kis "tanúhegyek" húzódnak meg. A növényzet és a talaj egymást védelmezi. Mérsékelt sikerrel. Felettünk a hegyoldalban néhány öszvér rágcsálja a sovány táplálékot, alattunk kecskenyáj. Sok helyen a házak lapos tetején is a bozót maradékait látjuk viszont - szárításra kitett fűtőanyagként.
Jól megtermett jakok is bandukolnak. Ezek itt a tehergépkocsi megfelelői. A hozzájuk képest filigrán öszvérek csak afféle kis furgonok.
A völgy túloldalán szabályos boltíves barlangnyílások tömege látszik a függőleges falban. Három-négy jól elkülöníthető szinthez kötődve pöttyögetik a sziklát. Hasonlót már Manangban is láttam, de itt olyan tömegben vannak, hogy muszáj felfigyelni rájuk.
Vezetőnk a jelenséget firtató kérdésre azt mondja madarak tanyáznak a falban. Nem akarom elhinni. Egy odunak kerek a bejárata. A kőzet egységes keménységűnek látszik, ami nem magyarázza a szintenkénti tagozódást. Főképpen pedig milyen madár lehet az, ami többszáz, legalább néhány méter nagyságrendű lakást készít magának? Engem inkább a törökországi Kappadokia lakóbarlangjaira emlékeztet az elénk táruló kép. Később egy romvárost pillantunk meg (erről ír is az útikönyv). A szikla és az épületmaradványok találkozásánál a már ismerős lyukak. Talán istállók vagy mellékhelyiségek lehettek. A romok folytatásaként elszikesedett teraszok roncsai. Kár, hogy nem a túlsó oldalon vagyunk. Érdemes lenne bebarangolni azt a helyet. Úgy gondolom a folyó partján valaha település állott. A víz biztosította a megélhetést. De a hegység emelkedett a folyó bevágódott. A meder egyre mélyebb lett, a vizet egyre messzebbről kellett odavezetni ahol a teraszok voltak. Azután már túl nagy volt a távolság, nagy a vízveszteség, odébb kellett költözni. A barlangok egy-egy ilyen időszakot jeleznek. A legutolsó elhagyott település - Dzong - maradékai még látszanak.
Ez az igazság vagy más egy ideig még biztosan titok marad előttem.
Az út fordulójában feltűnik, majd eltűnik Kagbeni. Alattunk vagy 200 méterre. Ebből megtudjuk, hogy Hary elfelejtette teljesíteni, elég nyomatékos óhajunkat, mely szerint erre az érdekes városkára kíváncsiak vagyunk. Valahogy legördülünk a Kali Gandaki medréhez és megérkezünk Eklabati-ba. (Ez nagyjából annyit jelent:magányos fogadó.)
Betérünk a Ritz szállóba és megebédelünk. Aztán kicsit összeveszünk, majd elindulunk visszafelé, Kagbenibe. Szerencsére a meder szélén is vezet út, így nagyobb szintkülönbséget nem kell magunk alá gyűrni. Misi mérges, szerinte az egész kitérő fölösleges. Ám amint bejárjuk az utcákat kiderül, hogy nincs igaza. A település "óvárosa" régi, sok száz évvel ezelőtti viszonyokat konzervált. Mai szemmel nézve elmaradott, de ha az akkori viszonyokat vesszük alapul abban az esetben korszerű. Átgondolt építészeti koncepció, fejlett vízgazdálkodás. Sok helyen fedett utcákkal találkozunk. Ez a sajátosság a szél ellen védett és érdekes arculatot kölcsönöz a városkának. A szélső házak mellől bekukkanthatunk Mustangba. A táj innen nézve leginkább a Grand-kanyonra hasonlít.
Nincs sok időnk, ezért kettő után nem sokkal Eklabati-nak vesszük az irányt. Ahogy kifelé tartunk Kagbeniből gyönyörű gabonaföldekkel találkozunk és sok új házzal. Remélem a régieket is megőrzik. Az ösvény mellett még látunk egy szép, régi, megkövesedett iszap felszín darabot és egy embernyi betűkkel teleírt manifalat.
A fogadóba érve újabb civódás következik. Menjünk tovább vagy ne menjünk? Végül maradunk. Mihály kiválasztja az ideális fürdőszobával ellátott szállást. Átköltözünk. Sajnos a tulajdonos házőrző ebe egész éjszaka élénk és hangos párbeszédet folytatott a Holddal. Ennek ellenére az egyik legszebb nap volt mögöttünk. Ha ez a vidék okosan sáfárkodik értékeivel az idegenforgalom területén nagy jövőre számíthat.
Május 1.
Amit tegnap elhalasztottál az elől másnap sincs menekvés. Fokozottan igaz ez egy nepáli gyalogtúra esetén. Az előző nap kihagyott 8 km ma az elmaradás kategóriájába könyvelendő. Egyenlőre irány Jomsom. A széles folyómederben vezet az út. Néha föltűnik egy havas csúcs. Vezetőinkkel együtt találgatjuk, hogy ez vajon már a Nilgiri csúcsaiból valamelyik, vagy csak amolyan "helyi hatalmasság". A lábunk alatt heverő kövek is tartogatnak érdekességet. A görgetegek némelyikéből gyönyörű ammoniteszek pattinthatók ki. Ezek a kipusztult lábasfejűek a földtörténeti középkort uralták, s a tengeri rétegekben olyan fontos korjelzők, mint a szárazföldön a dinoszauruszok. Mi is hazahoztunk pár apróbb megkövesedett őslényt. Igaz nem mi voltunk a megtalálók, de rábukkantunk a bennszülöttek kiselejtezett köveire amelyek eladásra már nem voltak jók, ám azért akadt köztük még néhány csinos darab.
Találkoztunk az újra telepítési program néhány kísérleti területével is. Ennek lényege, hogy a lepusztított hegyoldalakat ismét fával kell beborítani. Megvalósítása annál is inkább fontos, mert az utóbbi évtizedek esőzései - a víz visszatarthatóságának hiánya miatt - a folyók alsóbb szakaszain, soha nem látott áradásokhoz vezettek. Persze a mostani ültetések megmaradása gyakran kétséges a jelentős takarmány hiány miatt. A fiatal fákat lombjukért gyakran megcsonkolják, s ezt évente többször csak kevés fa fajta bírja ki. Errefelé főként a folyópart közelében láttunk telepített erdőt. Döntően fűz-féléket. Ez persze bizonyos új ökológiai problémát vet fel, mert amennyire meg tudtam ítélni, ez a faféleség itt nem őshonos.
Láttunk még szép gyűrődéseket, meg tankönyvbe illő sasbérceket is, így elég gyorsan eltelt az idő és fél 10 táján megérkeztünk a völgy talán legfontosabb településéhez. Jomsom nepáli értelemben viharos gyorsasággal fejlődik. Ennek következtében rengeteg az építkezés. A város kereskedelmi, adminisztratív és katonai központ. Telefon és távírda. (Hary jelezte, hogy erősen megcsappant a rábízott pénz-készlet és utánpótlást kért.) Nemzetközi postahivatal. (Ennek nagyon megörültünk. Sürgősen tudattuk az itthon maradottakkal, hogy szerencsésen átjutottunk a hágón.) Repülőtér. Igaz ez utóbbi csak reggel 7 és 10 óra között működik, mert a pilóták a szűk völgyben uralkodó szélviszonyok mellett később képtelenek biztonsággal közlekedni. Valódi múzeumra is leltünk. Ezt a Rotary Club adományaiból hozták létre és rengeteg Mustangra vonatkozó érdekességet találtunk benne. Míg mi a múzeumot néztük nepáli segítőink előre mentek. Bár még egyikük sem volt bent nem érdekelte őket a dolog. Egy órás szemlélődés után mi is tovább indultunk. Kis kerülőt tettünk a találkozási pontig, de így jobban szemrevételezhettük az útba eső kis falvakat. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez gazdagabb vidék mint a Marsiandi vidéke. A tágasabb völgy, a kiépített és gondosan karbantartott öntözőrendszer, a nagyobb népesség és nagyobb forgalom úgy látszik nagyobb lehetőségeket biztosított az itt élőknek, s ők ki is használták ezt. A soronkövetkező Marpha utcái gondosan kövezettek, a falu tiszta, a csatornák fedettek. A városkapu festményekkel és mívesen megmunkált imamalmokkal díszített. A házak nagyok és gondozottak. Sokkal szebb mint Jomsom. Magasan a házak felett a kolostor, ami megnézendő lenne, ám a tegnap ellazsált idő miatt bizony kimarad. Ebédelünk egy nagyot és Tukuche felé elballagunk.
Tukuche neve nagyjából annyit jelent: gabonaszem. Itt volt a régi karavánutak egyik legfontosabb megállója. Az északról érkező só itt cserélt gazdát a déli részekről érkező gabonával. Hatalmas forgalom volt erre évszázadokon keresztül, de aztán Tibet kínai megszállása és az ottani só jódhiánya megszüntette a kereskedelem legvirágzóbb részét. Nepálban ugyanis korábban népbetegség volt a golyva. Így az indiai sót terjesztették el az országban és egészségügyi megfontolásból alacsonyabb áron adták, megtörve ezzel a konkurenciát. Bár valamilyen forgalom azért megmaradt, a környék kereskedelmi központjai komoly veszteséget szenvedtek. Ezt a vendéglátás bevételeiből próbálják ellensúlyozni, de állítólag régen jobban jártak. Őszintén szólva ez nem látszik a városkán. Csinos mediterrán hatású, kedves hely. Megérkezésünkkor az iskola röplabda csapata vívott éppen gigászi küzdelmet a Dhaulagiriről érkezett új-zélandi hegymászókkal. Lehet, hogy az általam már másutt is megcsodált nepáli röplabdaszenvedély, lehet, hogy a hegymászók bágyadtsága okozta, de tény, hogy az egy-két arasszal magasabb vendégeket - tisztesség ne essék szólván - ronggyá verték.
Erősen benne járunk a délutánban, ezért "letáborozunk". Pontosabban szólva inkább bekvártélyozzuk magunkat egy terebélyes, ízlésesen berendezett szállodába. Fehérre meszelt emeletes épület, a tetőn fedett kilátóterasz hangulatvilágítással. A pincér szerepét betöltő fiatalember ugyan nem tökéletesen érti mit kérünk vacsorára, de azért nem maradunk éhen. Megesszük amit hoz. Csak Mihály utasítja vissza a második adag dalbatot. Hiába no, sok az az egy kiló rizs egy embernek. Lezuhanyozunk aztán versenyt alszunk a mormotákkal.
Május 2.
Reggeli után még kicsit szemlélődünk a főutcán. Lefotózunk pár szép ablakkeretet és szamárhátíves kapuzatot, aztán búcsút intünk a Tukuche brandy hazájának.
Ha már az alkoholnál tartunk, meg kell említeni, hogy a nepáliak ebben a tekintetben csaknem " analfabéták", igény sem nagyon van rá, a saját kínálat még tán a keresletnél is szűkebb. Itt a környéken gyártanak egy sajátságos metódussal készülő, rendkívül gyenge "pálinkát", és létezik még a "serpa sör" elnevezésű csoda is, de ezt nem mertük megkóstolni, bár állítólag iható. A bor fogalmát egyáltalán nem ismerik, pedig délen sok szőlő terem. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ázsiai népek nagyon rossz hatásfokkal bontják le az alkoholt így kis mennyiség is látványos változást eredményez a kedélyállapotukban.)
Thukuche után ismét visszaereszkedünk a Kali Gandaki medrébe, aztán inkább csak a jobb parton folytatjuk utunkat. Larjung előtt szinte mediterrán vidéken érezzük magunkat.
Fehér sziklák, víz, a meredek hegyoldalban zöld fenyvesek, a túlparton pedig elővillannak a Nilgiri csúcsai. A parton komoly vízterelő kőgátak, sarkantyúk és frissen telepített ártéri erdősáv. Az első házak Kagbenit idézik. Az utat kapuként állják el a fedett utcarészletek. Beljebb érve ez a stílus eltűnik. Lényegesen szegényebb közösség ez mint az előző, de a fedett csatornák itt is tartják magukat.
Utat engedünk egy bivalycsordának, majd pallókból épített hidacskákon átkelünk a számtalan ágra szakadt folyón. A bal parton érdekes település. Hatalmas kéregkunyhók hosszú sora, közvetlenül a vízparton. Mintha 8-10 birkahodály lenne idetelepítve, de Hary azt mondja ez egy falu. Ám sehol egy templom, sehol egy teázó. Amolyan ideiglenes baraktábor jellege van a dolognak.
Sűrű öszvérforgalom mellett megyünk tovább, aztán Rózsiék elvesznek. Már éppen elindulnék megkeresni Őket, de szerencsére feltűnnek a hegyoldalban. Lemaradtak, aztán egy függőhíd csábításának engedve visszatértek a másik oldalra. De még időben ráébredtek, hogy ez nem a megfelelő útirány és így némi késéssel ugyan, de befutottak.
Megint néhány kilométer mederben botorkálás következi, aztán végleg kikapaszkodunk belőle. Egy irdatlan kövek közé épült falvacskába érkezünk. Az utat is hatalmas kőlapok borítják. A hangulatos házakat elhagyva Kalopani első épületeiről süt az idegenség. Stílusában, és főleg kék bádoggal fedett tetőivel egyáltalán nem illeszkednek környezetükbe. Itt nyilván valamilyen segélyprogram működik gondoltuk bölcsen és nem is tévedtünk. Az egyébként önmagukban nem csúnya épületek adnak otthont a körzet egyik legfontosabb intézményének. Mezőgazdasági (fő)iskola működik bennük.
Kalopani hosszan elhúzódó, kertvárosszerű település. A rendőrposzt akkurátus és szigorú. Az előírások pontos betartásának Hary látja kárát, mivel az eddig kissé slamposan vezetett dokumentációt rendbe rakatják vele. Szemerkélő esőben indulunk tovább. Nemsokára azonban eldurvulnak a dolgok és komoly jégeső kezd kopogni rajtunk. Meghúzódunk egy kis fenyvesben. Félórás ácsorgás után Ray beér bennünket és arra bíztat szaladjunk pár száz métert. Követjük és meghúzzuk magunkat egy magányos házacskában. Teát kapunk, mi pedig keksszel, dióval és mazsolával kínáljuk a háziakat. Főleg a három kisgyerek majszolja szorgosan a nem várt csemegéket. Az eső által összehozott anyukák kölcsönösen bemutatják családjukat. A gyerek itt tekintélyt kölcsönöz. Van is belőle sok. Aki azonban fel is akar cseperedni annak komoly próbákat kell kiállnia. A középső kisfiú annyira hurutos, hogy nálunk már a kórházat fontolgatnák vele kapcsolatban, de itt tán még egy ápolónő sem látta. A kicsi is beteg. Állandóan fölsír. Éjszaka sem aludt - mondják. Dacára minden veszélynek az ifjúság normális viselete - derékon alul - a csupasz bőre. Nem csoda hát, hogy a 12 fok körüli hőmérsékletben sorra fáznak meg. Kétéves kora előtt minden harmadik-negyedik gyerek meghal.
Egy szembejövő sorstárs két órányira mondja Danát. Lezúgunk a lejtőn mint a lavina. Néha ijedten hőkölünk vissza ha a kanyar után a várt lépcsősor helyett szakadékkal találkozunk. Hamarosan egy brahmin faluba érkezünk. A fékörös záródású házvégek eltéveszthetetlenül jelzik a népcsoportot. Itt valóban ki van írva, hogy Dana 2 óra. Ám újabb fél órára innen találkozunk egy másik kiírással, ami tudatja, hogy Dana már csak alig 3 órányira van innen. Ez kissé elbizonytalanít bennünket, de megyünk rendületlenül. Beérünk egy asszonyokból álló csoportot. Hátukon kazalnyi fa. Csöndesen mezitlábalnak a köves, pocsolyás úton. Valamelyikük háncskötele elszakadt. Most ott tétovázik a szétesett kupac mellett. Dana előtt ismét visszatérünk a Kali Gandaki mellé, csakhogy most a meder nagyon összeszűkül.
Úgy fortyog benne a víz, hogy Belzebúb üstjei is megirigyelhetnék. Ha ide beleesik valaki az halott ember. Mivel mi még sok érdekeset szeretnénk látni gondosan kerüljük a kényes helyzeteket. Szerencsére van hely bőven. Az út szélessége legalább 1 méter. Most. De hogyan mennek itt át monszun idején? A kis híd, ahova érkezünk szinte reszket az alatta leszáguldó víztömeg csapásaitól. A sziklafalban félgömb alakú kimarások. A néhány órája szelíden csordogáló patakocskák most harsogva tomboló zúgókká egyesültek. Pár percig még csodáljuk a rettentő erejű őselemet, aztán szedjük a lábunkat mert az a gonosz Dana csak nem akar meglenni. A hídfőben találunk ugyan néhány házat, de ezzel kapcsolatban csak Rajkin bácsit idézhetnénk. (A fiatalabbak kedvéért: " Valami van, de nem az igazi.)
Falu nincs de néhány érdekességgel azért találkozunk. A Kali Gandakiba igyekvő patak szorgosan kelepelő malmokat hajt. Az egyik mellett fiatal lány meregeti a kukoricát a garatba. Aztán egy virágbaborult kerítéssel találkozunk, és bár gyanakszunk, hogy nem a vöröslő kis szirmok szépsége volt a döntő a telepítésüknél, hanem az ágak tüskéi, azért szép látvány. Rövid ideig megállunk a községi kőbányánál. A kőzetkibukkanás jó minőségű és a természet által előre szabott építőanyagot kínál. Házfalnak, tetőfedő anyagnak egyaránt megfelel. Legfeljebb az igényesek igazítanak a fazonján.
Végre beérünk a várvavárt településre. Már sötétedik, emiatt a házak faragott és feketére pácolt díszeit nem nagyon tudjuk megörökíteni. A hosszan elnyúló házsorok legvégén találunk szállást az egyébként névrokonok által lakott településen. Ez ugyanis egy magar falu. Romantikus, gyertyafényes vacsora következik, mert bár Nepál ezen részén létezik elektromos világítás, de éppen ezért az áramszünet fogalma sem ismeretlen. Végül rendelünk egy-egy fazék meleg vizet, lecsutakoljuk magunkat és fejest ugrunk a hálózsákba.
Május 3.
Remekül aludtunk és gyönyörű napra ébredtünk. Megrendeljük a reggelit, azután engedünk a csábításnak és kiheverünk a napra. Mellettünk a háziak kutyája lógatja a nyelvét. (Fontos feladata - erről este meggyőződtünk - a vendégek által meghagyott maradék eltávolítása a tányérokról.)
Egy pokrócra rakva ott játszik a gazda kétéves formájú kisgyereke. Ha messzebbre merészkedik édesapja visszaterelgeti a megfelelő helyre. A kis bokácskákon ezüst bokalánc. Ez minden gyereknek - aki abbahagyta a szopást - ajándékként jár. Van akinek tömör ezüstpánt és van akinek szépen díszített csengettyűk füzére jut. A fogadós úr az utóbbit részesítette előnybe, így ha a a kis pernahajder veszélyes irányba talál csilingelni a nagyobbak közül valaki nyomban ott terem.
A jóízűen elfogyasztott sajtos omlett után gondosan bekrémezzük magunkat az UV sugarak ellen és elindulunk. Az időjárás, a növényzet jelzi megérkeztünk a trópusokra. Van már rizs és a banánfák is egyre sűrűbben köszönnek ránk. A gabonaföldeken szorgos munka folyik. Közeledik a monszun, és ahol sárgulnak a kalászok ott már aratnak, hogy szabaddá tegyék a földet a következő vetésnek. A módszer egyszerű. A nők lesarlózzák a kalászt, aztán a férfiak betakarítják a szalmát. Ezt követi a kapa vagy a faeke és lehet vetni. A learatott gabonát kézzel csépelik vagy kitapossák. Ebben az arra járóknak is komoly szerepet szánnak.
Tatopani felé haladunk. A folyó túlpartjáról egy valódi vízerőmű bukkan elő. Az energia megtermelése nem lenne gond ebben az országban, csak hát a megfelelő teherbírású elektromos hálózat megépítését gátolják nagy gazdasági és technikai akadályok.
A mi előrejutásunkat szerencsére nem nehezíti semmi, így a dús növényzettel kísért ösvényen, időnként egy-egy kis szikla alagúton átkelve, hamarosan megérkezünk a melegforrásáról elhíresült községbe. Ahogy az ókorban minden út Rómába vezetett, itt minden ösvény a medencékhez tart. Legalábbis az út menti szállodákból. Mi, fiúk csak megnéztük, de Rózsi fürdőruhát öltött és megmártózott a habokban. A fürdőcentrum infrastruktúrája még fejletlen, az idevezető utak tisztasága is hagy némi kívánnivalót maga után, viszont a víz kellemes és a környék egyenesen gyönyörű. A buján zöldellő, itt-ott virágokkal tarkított völgy felett a Nilgiri csúcsai fehérlenek.
Feltöltjük a kulacsainkat és indulunk tovább. Nem is akármilyen útszakasz következik. A Ghar folyócska torkolatánál az eddig lefelé tartó útról, egy bájos házcsoport mellett, nekivágunk az Annapurna-kör második leggonoszabb emelkedőjének. A két híd után egy végtelen lépcsőház tornyosul elénk. Én 2400-ig számoltam a fokokat. Nagyjából itt ért véget a legmeredekebb rész egy üzleti és stratégiai szempontból kiváló helyen álló fogadónál. A természetes kőoszlopok alkotta kapu mellől lefelé és fölfelé is remek kilátás nyílik. Visszanézve látszik, hogy szépen emelkedtünk. Előre pillantva látjuk: sajnos bőven van még tennivalónk. Én még törtetek előre vagy negyed órát, azután megállok. A többiek valamivel komótosabban jönnek fölfelé, de lassacskán ők is befutnak. (Bár így utólag belegondolva inkább bevánszorognak.) Mivel nem találjuk étkezésre alkalmasnak a vidéket, még elcammogunk Gharáig. Itt aztán nincs mese, enni kell mert elfogyott az energia. Betérünk egy "csárdába". Kényelembe helyezzük magunkat a lócákon. Rendelünk és szemléljük a körülöttünk hömpölygő történéseket. Az élet pedig zajlik rendesen. A helybéli legényegylet éppen gyűlést tart. Mellettünk harsány rádiószózatot intéz a néphez egy nepáli pártvezér. Feltehetőleg konzervatív beállítottságú úr lehet mert mindent szid a mi nem nepáli. Kína nem jó, India pláne, az amerikaiak meg végképp jól teszik ha meghúzzák magukat. A körülöttünk ülők egyetértően bólogatnak, néha hangosan helyeselnek. Aztán egy nagyon szent ember érkezik. A gazda azonnal ott terem. Látszik rajta, nagy megtiszteltetés érte. Frissítőt hozat, intézkedik. A nagyon szent ember elégedett. Főként alacsonyabb rangú kísérőjével beszélget de néhány mondattal megörvendezteti tágabb környezetét is. Azután rágyújt egy iszonyúan büdös pipára. Szerencsére nem vagyunk szélirányba. Kihozzák a mi ebédünket is. Kicsit csípős. Ennek ellenére el fog fogyni. Félresöpörjük az éhes szemeket meresztő kutyákat és nekiállunk a falatozásnak. A zöldséges rizs tojással kiváló. Aki arra jár annak feltétlenül ajánlom. Egy dombbal odébb éppen lakodalom zajlik. Szívesen megnéznénk a ceremóniát de mennünk kell tovább.
Kezd beborulni és mire beérünk Sikhába már szemerkél az eső. Ez szemmel láthatóan nem zavarja sem a szántóföldön dolgozókat sem a falu szélén röplabdázó gyerekeket. Mihály ismét elégedetlen a Hary által kiválasztott szállás fürdőszobájával. Így kis felderítő útra indul tisztázni az egyéb lehetőségeket. Addig mi elnézegetjük az útszéli párkányon játszadozó kislányokat. Földobnak egy követ és amíg leesik szélsebesen a tenyerükbe kapkodnak néhány másikat, majd a leérkező kavicsot is elkapják. Nagyon ügyesek.
Az ideális guest haus is meg lett közben. Odébb megyünk pár házzal és lepakolunk. Az eső beleerősít mi pedig dicsérjük bölcsességünket, hogy nem indultunk tovább. A ház tetőzete remekül állja a zivatar rohamait. Igaz a szoba fala enyhén hézagos, ablaküveg természetesen nincs. Az ebből adódó apró kényelmetlenségekért egy csodás szivárvány kárpótol bennünket. A többi már menetrendszerűen zajlik. Áramszünet, vacsora, mosdás és alvás.
Május 4.
Ez egy lazsálós nap lesz. Ma csak Deuraliba kell eljutni, ami 10 kilométerre sincs tőlünk. Itt fogunk megszálni. A falu fölött magasodó Poon Hill Nepál egyik legszebb kilátópontja. A rododendron erdőkkel borított csúcs maga is gyönyörű, de a körülötte látható panoráma párját ritkítja. A Dhaulagiri és az Annapurna csúcsai - csupa hegyóriás - felejthetetlen élménnyel ajándékozzák meg az erre járót. Sajnos csak reggel látható teljes szépségében ez a körkép. De így legalább délután is pihenhetünk pár órát.
Kilenckor elindulunk és izzadunk rendesen. Egy görög csapattal kerülgetjük egymást. Néha szembe is jön egy társaság de nincs nagy forgalom. Az egyik pihenő közben összeakadunk egy indiai fiatalemberrel. Muktinathba tart. Valódi zarándok. Sárga ruha és büdös pipa. Úgy látszik itt ez a szent emberek ismérve. Kortyolunk egyet a kulacsainkból aztán búcsút intünk egymásnak. Körülöttünk vörösen virítanak a rododendronok. A látvány még mindig impozáns, pedig az igazi virágbaborulás 2-3 hete volt. A kabócák fáradhatatlanul zenélnek, a kakukkok is lelkesen kiabálnak sőt időnként egy általunk nem ismert egzotikus madár is közberikkant. Chitrében iszunk egy citromos teát és a maradék utat végiggyönyörködve, de kicsit megfőve, úgy fél kettő táján beérkezünk Deuraliba.
Ebéd után heverészés következik. A házias Rózsi mosásra használja fel az időt. Bejelentkezünk a rendőrségen és egy érdekes megfigyelést teszünk. Itt is ismerik a bige nevezetű játékot. (Azt mondták, ez egy régi nepáli játék.) Még a neve is nagyon hasonlít, bár az utolsó hangot inkább "a"-nak ejtik.
Vacsora előtt felballagunk a Poon Hillre, hogy lássuk ébredéskor mennyivel kell megelőznünk a napfelkeltét. Az tetőre vezető ösvény mellett érdekes virágok, egy gurka ezred emlékhelye és persze az elmaradhatatlan imazászlók. A szigorúan védett csúcs előtti kerítésen figyelmeztetés: lehetőség szerint egyedül és este ne sétáljunk a hegyen.
A kicsit borongós szürkületben is szép ez a vidék. Addig-addig szemlélődünk míg rákezd az eső. Iszkolunk lefelé, de a faluba beérve már nagyon zuhog. Alaposan megázunk, ám a valódi hidegzuhany akkor ér bennünket, mikor Hary közli: erősen leapadt a pénze és így az utunk hátra lévő részén nem tudja fizetni a szállás és étkezés költségeit. Újabb összeget szeretne kivasalni belőlünk. Nem díjazzuk az ötletet. Megvitatjuk az új helyzetet és úgy döntük ha valóban nincs elég rúpia kedves vezetőnknél akkor bátran hazamehet. A további, indokolt, költségekről pedig majd benyújtjuk a számlát a főnökének. Gyors leltárt csinálunk saját bugyellárisunkban és megnyugodva tapasztaljuk, hogy a helyzet nem válságos, Pokharáig elég lesz a pénzünk.
Május 5.
A reggel kellemetlen közjátékkal kezdődik. Mihály olyan halkan suttogja el az ébresztőt, hogy Rózsi nem neszel föl rá, és bár én fél óra múlva kikergetem az ágyból súlyos időzavarba kerül. Emiatt a nap folyamán szapul is bennünket rendesen.
Szó mi szó éhgyomorra hegynek felfelé futni nem annyira kellemes dolog, de a lényegre felértünk. A nemzetközi társaság szaporán kattogtatja a fényképezőgépeket, berregteti a videókamerákat és időnként meleg teát szürcsölget, amit a szemfüles helybéliek hajnalban cipeltek föl a turisták kedvéért.
Deuraliból az Annapurna tömbjének közepét vettük célba. Emiatt elhagytuk a körtúra útvonalát és egy mellékúton Chomrung felé indulunk. Először egy szép gerincre kapaszkodtunk föl, ahol sok majom csapattal és néhány turistával találkoztunk. Itt nem járnak karavánok, csak néha találkoztunk egy-egy magányos teherhordóval.
A következő fogadóig sűrű rododendron erdőben haladunk. Erre már nincs virágpompa. Hűvös és sötét a hegyoldal. Az eső megint elered de nem látszik túl veszélyesnek, hát tovább megyünk. Egy bájos völgyben ereszkedünk lefelé. A meredek falak közt egy kínai festmény elevenedik meg előttünk. Néhol párába vesző buja növényzetből előbukkanó vadregényes sziklaormok, csobogó patakok, borzas moha szakállakból csörgedező erecskék, tigrisbroméliák, alpesi orgona és a napsütötte részeken ismét felbukkannak a piros és rózsaszín rododendronok. Egy órával később elhagyjuk ezt a kis ékszerdobozt és az ösvényt követve átmegyünk egy másik völgybe. Először a hegy derekán szintezgetünk aztán a csapás meredeken levezet a patakhoz. Átmegyünk egy kis hídon és rögtön utána föl a szemközti hegyre. Tadapani szélén sárba taposott tábla figyelmezteti az erre túrázókat, hogy ezen a vidéken a hegyi rablókkal való találkozás reális veszély, ezért legyenek óvatosak. A falu széléig még van vagy 52 méter, ezt komolyabb támadás nélkül megússzuk. Ezzel szemben tíz perc múlva akkora jégesőt kaptunk, hogy csak a közeli fedél mentette meg orrunkat a kék-zöld foltoktól.
Úgy tűnik, a hegy belsejében délután 1 órakor már esik valami. Jég, hó, eső, magasságtól függően. Ráadásul ez nem csöndes szitálás, hanem ismétlődő zivatarok sora. Most biztosan nem tudunk tovább menni és feltehetőleg a további 4 napon is ezt az új időjárási korlátot kell figyelembe venni. A kényszerű pihenőt arra használjuk, hogy Harytól beszerzünk még néhány információt az útviszonyokkal kapcsolatban és átgondoljuk mit küldünk le Pokharába Ray-jal. Ők holnap délben visszafordulnak a fővárosba, de addig még segítenek.
Este elbeszélgetünk két fiatal sráccal akik épen az Annapurna Base Camp-ből jöttek. Részletesen elmeséltetjük mire várhatunk. Közben vacsora és lábmelegítés a program. (A nepáli turistaházakban általában nincsen kályha. Viszont ha nagy a hideg akkor egy parázzsal teli üstöt tolnak be a vastag pokróccal körbevett asztallap alá és így kellemes légkört teremtenek az ott ücsörgők számára.) Naplemente előtt egyszer még elővillant a felhők mögül az Annapurna déli csúcsa (7273 m) és a Hiunchuli (6336 m), mintegy jelezve szép napfelkeltére számíthatunk. Lefekvés előtt még, nem túl nagy meggyőződéssel, kiteregettük az ázott ruháinkat száradni, aztán hajnalig húztuk a lóbőrt.
Május 6.
A hajnal valóban szép. A közeli csúcsok mellett már látjuk a Machhapuchhare impozáns sziklataréját és a felkelő Nap beragyogja a völgyet amin majd menni fogunk.
Reggel kipróbáljuk a gyömbér teát. Nagyon finom. Aztán még utoljára a vezetőnk helyismeretére bízzuk magunkat és beleereszkedünk a Kimsung Khola völgyébe. Az ösvények kuszasága vagy Hary figyelmetlensége okozta, nem tudni, de tény hogy Rayt az első két kilométeren elvesztettük. Csak délben láttuk viszont - iszonyú mérgesen. Ettől eltekintve zökkenőmentesen haladtunk. Úgy 9 óra tájt már nem erdőben hanem szántóföldek között süttetjük magunkat a napon. Az útirány közel sem egyértelmű. Attól a nyilvánvaló ténytől eltekintve, hogy át kell keveredni a völgy másik oldalára. Határozottan jó volt, hogy aznap még mutatták az utat. Így több száz méter szintet takarítottunk meg és ha betévedtünk egy gazda portájára nem nekünk kellett elmagyarázni a helyzetet. Tíz óra felé átkelünk a folyócskán, utána már felfelé lépcsőzünk tovább. Adakozunk a gurjunai iskola fenntartására és teázunk is egyet. A perzselő déli hőségben megérkezünk Chomrungba. A sok és szép szálloda azt mutatja, hogy ismét bekapcsolódtunk az idegenforgalom fő sodrába. Ez érthető is, hiszen a Annapurna szentély felé vezető utak itt találkoznak, s innen már csak egyetlen folytatás van a hegység belseje felé.
Egy óra múlva Ray is meghozza a rábízott holmikat. Nem tudjuk mit mond Harynak, de gyanítjuk, hogy az ő jó édesanyját emlegetheti, valamint azokat a nevelési elveket melyek abból a jobb sorsra érdemes csecsemőből ilyen mihaszna fiatalembert faragtak.
Átérezzük teherhordónk helyzetét, mert legalább 30 fok van és ilyenkor nem akkora öröm több száz métert felfelé kepeszteni a meredek emelkedőn, ráadásul fölöslegesen. Márpedig Hary a rövidebb úton jött csakhogy ezt Ray nem ismerte.
De hát ezt majd elintézik egymás közt. Mi azonban átrámoljuk az összes hátizsákot. Megbeszéljük, hogy Pokharába érve hol fogjuk megkapni azokat a dolgokat amiket most nem viszünk tovább. No és persze a visszafelé érvényes buszjegyekről is szót ejtünk. Írunk egy elbocsátó szép üzenetet, melyben tisztázzuk a szétválás okait, továbbá jelezzük azon óhajunkat, hogy a következő 4 nap igazolt költségeire igényt tartunk. Záradékként megelégedettségünket és nagyrabecsülésünket fejeztük ki kísérőinkkel és munkájukkal kapcsolatban. Aztán ők jobbra el, mi pedig elkezdtük önálló életünket.
Miközben mi ebédeltünk és pakoltunk egy indiai srác lefoglalta a fél házat. Mivel már korábban is volt néhány vendég odébb kell állunk. Nem mentünk nagyon messze. Úgy ötven méterrel lejjebb takaros és teljesen üres vendégház. A tulajdonos nyájasan invitál bennünket. Mihályt előre engedjük, mert mégiscsak ő beszél angolul (meg a fürdőszoba helyzetet is ő látja át legjobban). A szállás kellemes. Elfoglaljuk a szobánkat. Bár aznap a délutáni zápor csak 3 óra után kezdett rá igazán, nem indultunk tovább a nagyjából két órányira levő Sinuwáig. Az út végét két napi járóföldre gondoljuk, és mivel az Annapurna Base Camp környékén a reggel a fő látványosság egy délután esedékes korábbi beérkezéssel semmire sem mennénk.
Így aztán alaposan kipihentük magunkat ráadásként megnézhettük hogyan köpülik a vajat és még néhány vallási szokást is megfigyelhettünk. Az esti és reggeli imát jelző csengettyűszó, a füstölők vagy a bejáratok megszentelése csak újabb bizonyítéka volt a nepáli vallásosságnak. Megbeszéltük a szokásokhoz képest korai reggelit, majd elfogyasztottuk a vacsorát és lefeküdtünk.
Május 7.
Hajnalban még néhány vallási szokást is megfigyelhettünk. A háziasszony zöld ágacskákkal és feltehetőleg a reggeli tűzáldozat hamujával körbejárja a házat. A két réz vázácska egyikéből mindegyik küszöbre egy gallyacskát helyez és a bejáratot megszenteli. Ezek után füstölőedényét szorgosan lóbálva körbefüstöli a házat, nagy gondot fordítva a megélhetést biztosító részekre. Ezek után a reggelinkkel is foglalkozik. Ha nem is az eredeti tervek szerint, de igen korán eszünk. A számlák megírása okoz ugyan némi késedelmet de negyed nyolckor már a végtelennek tűnő chomrungi lépcsősoron döcögünk - egyenlőre még lefelé.
Jó fél óra mútán megérkezünk a falu alján található patakhoz. A többes szám alatt most csak Rózsi és én vagyok értendő, mert Mihály ezen a nem túlságosan megeröltető útszakaszon 15 percet késik. Megérkezéséig a parton telepített sajátságos áramfejlesztő készüléket szemléljük meg. Két különleges turbinájáról már messziről lerí, hogy nem a Ganz Művek erre szakosodott gyáregységében készült. A girbe-gurba lemezből megalkotott lapátokat két szabad végű gumitömlőből spriccelő víz pörgette, a célzási pontatlanság miatt nem túl jó hatásfokkal. Ezek után érthető, hogy este, a környező szállodák inkább saját generátorukat működtették. Délelőtt azonban már úgy tűnik minden energiatermelés feleslegessé vált, mert egy bácsi erre ballagott, megfogta csövek végét és a vízsugarat a folyócskába irányította.
A rövid pihenő után egy nem túl érdekes de elég fárasztó emelkedő következett, aminek a végén beérkeztünk a Sinuwa Guest Haus-hoz. Megszárítkozunk. Most nem az eső hanem az izzadtság miatt. Innen is szép a kilátás az alattunk húzódó völgyre. Próbáljuk megtalálni a fölfelé vezető út jellegzetes pontjait. Van időnk mert Misi tartja a lassú tempót. Háromnegyed 10-kor indulunk tovább és egy óra múlva megérkezünk Khudiba a check post-hoz. Beíratkozunk és 11-kor már Bamboo felé tartunk. A névadás nem véletlen az út mellett gyakran találunk bambuszt, de itt még van rododendron is, itt-ott egy magnólia fa és néha egy kisebb csoport fenyő. Az látható állatvilágot a különféle madarak és főleg a majmok képviselik.
Az őrbódé után elég komoly ereszkedő következik. Figyelni kell az útra, mert bár a rendkívül szűk völgy miatt valódi eltévedéstől nem kell tartani, egy-két helyen tehetünk fölösleges kitérőt. Az ösvény különbözö pontjain mindannyian bedőltünk egy ilyen eltévedőkének. A legkitartóbban Mihály követte a téves irányt. Így aztán Bamboo-ban már meg sem vártuk, 10 óra 25 perckor indultunk tovább. Nem túl kedvező előjelek mellett mert az eső fenyegetően közeledett. Mire azonban igazán komolyra fordult a helyzet éppen beértünk Dobanba. Mivel úgyis a legszebb ebédidő volt (12.15) a kényszerpihenőt hasznosítani tudtuk. Három órára lecsendesedett az eső. Egy lefelé induló csoporttal üzenetet hagytunk Mihálynak, a vendéglő bejáratánál pedig egy részletes útitervet, arra az esetre ha tarósan elszakadnánk egymástól. Folytattuk az utat és kevéssel 4 óra után végre elértük a nap végpontjának szánt Himalaya Hotelt. Szobát bérelünk. Kifeszítjük a szárítóköteleket, megmosakszunk aztán átöltözünk a vacsorához és az ebédlő asztal alatti parázs jótékony melegénél várjuk az ételt. Negyed 6 táján Mihály is bekocog, így ismét együtt a csapat. Alapos falatozás aztán alvás. Holnap korán kelünk.
Május 8.
Holnap van és 5 óra 40 perc. Kissé hűvös a levegő ami nem túl meglepő így hajnalban 3000 m közelében. Lassan ébredeznek a háziak, pedig a reggeli szempontjából ők foglalják el a stratégiai pozíciókat. Ez a dolog átvitt és közvetlen értelmében is igaz, mivel az ebédlő éjszakára alvó-helyiséggé változott. Lassan azért elkészül a tegnap este megrendelt étel és elfogyasztása után nekilódulunk az emelkedőnek. Bár a térkép, a helyi tájékoztató tábla és a magasságmérő is mást mond, de a legszerényebb becslések szerint is 1200 m szintkülönbség vár ránk, nem számítva a kisebb "döccenőket". A zöld növényzet kezd eltűnni, de egy-egy makacs virág még megpróbál szirmot bontani. Az alattunk rohanó patak medre néhol úgy összeszűkül, hogy szinte átérni a túloldalra. Lent és a oldalfalakon vízesések tucatjai. Szép de veszélyes! - figyelmeztet a kiírás és utunk során másodszor védőkorláttal is találkozunk. Vannak kőfolyások ahol az út nyomvonala bizonytalanná válik. Aki nem elég éber könnyű ám felesleges sétát tesz a hegyoldalban
Deurali előtt már komolyabb gleccser maradványokon kell átkelni. Itt aztán ahány csapat annyi nyom. Mindenki másfelé gondolta az ideális utat. Szerencsére a házak jól látszanak az omlásokkal tarkított hegyoldalban. Pihenünk, majd nekiveselkedünk az utolsó előtti szakasznak (8 óra 35 perc) Kétszer is átkelünk a Modi Kolán, miközben megmászunk egy dombot. A második híd mellett komoly vízhozam mérő műtárgy jelzi, hogy szemmel tartják az árvizek kiindulási pontját. Pár lépéssel odébb két házrom jelzi, itt is van elvándorlás. (Amíg lakták Bagar volt a neve.)
Egy hullámzó gerincen egyre feljebb és feljebb emelkedünk a ködös, nyirkos időben. A szembejövők csatakos cipője jól mutatja, a magasabb régiókban sem jobb az időjárási helyzet. Már kezdünk fáradni és gyanakodni, hogy az általunk erre az útszakaszra elképzelt 2 óra nem lesz elegendő, amikor az ösvény leereszkedik egy kis völgybe, amelynek másik oldalán egy elegáns lépcsősor vezetett a ködből előbukkanó Machhapuchhare Base Camp első épületeihez. (10 óra 30 perc)
Éppen elég bágyadtak vagyunk ahhoz, hogy ne menjünk tovább. Forró citromos teát rendelünk magunknak és kevésbé nedves ruhára cseréljük a rajtunk lévőt. A házban is hideg van, úgyhogy felkerülnek a dzsekik. Az udvaron olaszok sátraznak és úgy halljuk van itt egy nepáli csapat is. Az idő pocsék úgyhogy csúcsmászásról szó sem lehet. Itt múlatják az időt a ház körül. Egy óra múlva Mihály is bekocog. ő is szusszan egyet és a teát sem utasítja vissza. Háromnegyed tizenkettőkor ismét kimegyünk a zimankóba és nekivágunk az utolsó 4-5 kilométernek. Az MBC után már folyamatos a hómező. Szerencsére a reggel lejövők kitaposták az utat így nem tévelygünk sokat. Egy ideig az előttünk haladó társaság helyismeretére hagyatkozunk - nekik ugyanis van vezetőjük. Sokáig látótávolságban vagyunk de mi 1 óra tájt megállunk csokizni, így azután egyedül maradunk.
Miközben a szerencsi keserűt falatozzuk tőlünk biztonságos távolságra kék és fehér fejű vörösesbarna madarak csipegetnek a hótól megkímélt részeken. Egy négylábú állatot is megpillantunk. Talán mormota. Felcihelődünk, mert nincs meleg. A magasság miatt Rózsi egyre kevésbé virgonc. Szép csöndben lemarad. Mihállyal 14 órakor érünk az ABC-be vezető lépcsősor aljához. Fölmegyünk és kiválasztunk egy háromszemélyes hűtőszekrényt (ezt itt hotel szobának hívják). Lerakom a zsákomat, azután elballagok a feleségem elé.
A közben megindult dús havazásból picit szomorú képpel jön elő, nyomában egy furcsa úr. Könnyű pantalló, félcipő, egy lenge széldzseki és egy valódi kriketsapka az öltözéke, amit egy elegáns esernyő egészít ki.
Csatakosra ázott, ennek ellenére elégedett ember benyomását kelti, bár hangjában kis bizonytalanság hallik amikor arról érdeklődik messze van-e még a turistaház. Mivel ezt Rózsitól kérdezi nem lesz sokkal okosabb. Ám én is hamarosan bekapcsolódom a társalgásba és a beavatottak biztonságával állítom, hogy a vágyott cél itt van 150 méterre. Csak a köd és a hó miatt nem nagyon látszik. Kedvezően fogadja a hírt és a maradék távon elmeséli élete rövid történetét. Ebben az sem zavarja, hogy sajnálkozva közöljük: valójában nem beszélünk angolul. Nyilván a beszéd közben termelődő energiák tartják életben, mert egyébként a rajta lévő öltözék legfeljebb langy tavaszi szellőktől véd. Bőbeszédűsége ellenére a társaság szívébe zárta ezt minden lében kanál nyugdíjas bombay-i banktisztviselőt. Neve is volt neki, de legszívesebben úgy aposztrofálta magát, hogy " egy indiai úr krikett sapkában".
Éhesek lévén beszorítottuk magunkat az ebédlőbe. Magunkba tuszkolunk némi kalóriát és elmegyünk aludni. A hózápor újabb és újabb rohamai hatására apró lavinák indulnak el a háztetőkről. A házak közötti szűk ösvényeket másfél méter magas hó- falak övezik. A körpanorámát - amiért ide jöttünk - a végtelen számú kis hókristály tette láthatatlanná. Csalódás lesz-e Nepálnak ez a gyöngyszeme vagy mégiscsak meglátjuk azt a magasztalt körképet? Hat óra után valaki fölvisít. Élénk jövés-menés majd szapora fényképezőgép kattanások hallatszanak. Kidugom az orrom és a felhőfoszlányok között megpillantom a naplemente fényeibe öntözött hófehér óriásokat. A távolabbi Annapurna II, III, IV csúcsait, meg a Gangapurnát. Félig takarásba húzódva a Glacier Dom-ot, a kihívó és gyönyörű Machhapuchhare-t, a szerény, de meredeksége miatt innen kegyetlenül nehéz Hiunchulit, a mindenhonnan elegáns Annapurna South-t és az egyedüli nyolcezrest, az Annapurna főcsúcsát.
Ha csak ezt láttuk volna sem panaszkodhatnánk, de holnap reggel még esélyünk van egy hasonlóan szép napfelkeltére. A maradék fél órát én szájtátással töltöttem. A többiek vadul fotóztak.
Ami furcsa volt az az, hogy ezek a kőzetmonstrumok nem is tűntek olyan nagynak, holott még az apraja is közel olyan magasan volt fölöttem mint a Tátra góliátjai, a legmagasabb pedig pont 4 kilométerre volt a talpamtól. Ám a kristálytiszta levegő, a lejtők hajlásszöge és az a tény, hogy nem tudtunk mihez viszonyítani mintha összezsugorították volna a hegyeket. Fel kellett volna kapaszkodni valamelyikre ahhoz, hogy igazán átérezzük hol is vagyunk.
A déli csúcson még egy kis ideig ragyognak az arany fények. Legvégül aztán a legendás Halfarok is árnyékba borul és leszáll az est.
A kellően átfagyott turisták betódultak a közösségi helyiségekbe. Sok jó ember kis helyen is elfér. Ezen kívül a kis helynek előnyös tulajdonsága még, hogy könnyű belehetni. Bábeli nyelvzavar, hatalmas kártya csaták, egy étellel teli tálca ami eltűnik a tömegben. Pillanatkép az ebédlőről. Amíg a vacsora el nem készül a vendégkönyvet lapozgatjuk és iszunk egy sört az otthonmaradottak egészségére. Az ezévi beírások között egyetlen magyar nevet sem fedezünk fel. Véget vetünk ennek a tűrhetetlen állapotnak megvédvén hazánk világjáróinak jó hírét. Majd elégedetten megvacsorázunk.
Május 9.
A hajnali zajgás jelzi, hogy tiszta az idő. A koránkelők és a kevésbé fázósak már 5 után kint szurkolnak a Napnak. Mi is magunkra rétegezzük a ruhatárunkat és csatlakozunk a társasághoz. Keményre fagyott hó és jég vár bennünket. A hőmérséklet mínusz 8-10°C lehet. A nagy nyüzsgésben időnként hangosan puffan egy vigyázatlanul tükörjégre lépett ember. A gonosz és vágyott díva még kéreti magát egy darabig a hegygerincek mögött de aztán felvillantja mézszínű orcáját és megkezdődik az előadás. A most még makulátlan kék háttér előtt sárgára és barnásvörösre változnak az eddig fekete-fehér hegyoldalak, s a napsugarak melegsége a hómezőkről kis gőzpamacsokat kerget az ég felé. A kis pára csíkok mint megannyi glória díszlenek a csúcsok felett. De nem telik bele negyed óra már ködfátyol borítja a felső régiókat.
Azért mégiscsak az ősz az ideális a fényképezéshez - sóhajtja Mihály, miközben vagy egy tekercs filmet elhasznált (és tovább csattogtatja a masináját). Lassan-lassan beszállingózunk a reggeli mellé. Igyekszünk kellő mennyiségű üzemanyagot vételezni délelőttre. Ennek végeztével búcsút intünk a virágmintákkal díszített házikóknak és megkezdjük a völgymenetet. Az idő tisztább mint amikor fölfelé jöttünk, ezért még néha visszapillantunk egy szép látvány kedvéért, de új dolgot igazából már nem látunk. Nem így van ezzel kedves német ismerősünk akivel Briaga-ban futottunk össze először és most itt ingázik az ABC és Deurali között, hogy lássa végre az Annapurna-szentélyt tiszta időben. Talán - ha szedi a lábát - most szerencséje lesz.
Délben Doban megint megment bennünket a ronggyá ázástól, ezért cserébe ismét itt hagyjuk étkezésre szánt rúpiáinkat. Rózsi alszik egy adagot az özönvíz alatt, aztán amikor már csak szemerkél az eső tovább indulunk. Szomorkás, nyirkos időben érünk le Sinuwába. Este hét óra van. Ideje megpihenni. Megmosakszunk, átöltözünk a vacsorához és a kilátó-teraszon elbeszélgetünk a többi vendéggel. A két bőbeszédű ausztrál fiatalember eleszi előlem a csoki pudingot, de gyorsan kihozzák a pótrendelést, így megbocsátok nekik. Aztán hálózsák, meleg és alszunk mint a tej.
Május 10.
A chomrungi lépcsősor ebből az irányból is rútul fárasztó. A Nap persze megint hét ágra süt. Izzadunk kegyetlenül. Az emelkedő tetején megállok. Egy kis ing szárítás és pihenő következik. Elővesszük a térképet és megsaccoljuk a következő útszakaszt. Friss erőre kapva beereszkedünk egy szakadékszerű mély völgybe. Az utat néhol kőkerítések állják el, de szerencsére többnyire van rajtuk lépő kő megkönnyítendő az átjutást. Ennek ellenére egy alkalommal sikeresen térítenek el bennünket egy horhosba. A lejtő közepe táján két felé ágazik az út. Az egyik az itt is felszínre bukkanó hőforrásokhoz vezet - sajnos idő hiány miatt ezt kihagytuk - a másik New Bridge-be. Ez utóbbin megyünk tovább. Én kicsit előrébb tartok mint a többiek, de ez az előny hamarosan nagyra nő, mert én csak pár métert megyek egy rossz irányba ők azonban vagy 10 percet ballagnak egy széles lépcsőn, ami remekül meg van építve csak éppen másik faluba vezet. (Én rajzoltam ugyan nyilat arra a jellegtelen kis ösvényre amelyre a bennszülöttek küldtek, ám úgy látszik nem volt nagyon észrevehető.)
A hídnak és a falunak azért hamar a nyomára bukkanunk. Még húsz perc. Egy kis emelkedő egy nagy ereszkedő és a hídfőnél felállított egyik étkezde padjaira rogyhatunk. No, a helyzet nem ennyire válságos, de jól esik leülni. Feltöltjük a kulacsainkat és benevezünk egy adag zöldséges rizsre. Tető van a fejünk felett így aztán rezzenéstelen tekintettel nézzük a hegy belseje fölött már tomboló zivatart. Itt esőcsepp sem pottyan.
A pihenő alatt a fogadós nagy vehemenciával alkuszik a derékaljamra. Az üzlet nem jön létre, bár a gazda "pénz nem számít" felkiáltással tette meg ajánlatát. Igaz, eddig nem volt szükség a kérdéses felszerelési tárgyra, de én már csak azt a konzervatív elvet vallom, hogy az ember a létfeltételeit mindig tartsa magánál.
Ettünk, ittunk, pihentünk, nem volt más hátra indulnunk kellett. A térkép a korábbi napokhoz képest szolid felszíni kilengéseket ígért, de mivel három völgyet is érintenünk kellett csak óvatos bizakodással néztünk a délután elé.
A túloldali hídfőnél egy pöttömke sziget található, még laknak is rajta. Ilyenkor még csak hagyján, de monszun alatt minden ügyességükre szükség lehet a ki-be közlekedéskor. Az ösvény nagyjából vízszintesen halad így egyre magasabbra emelkedünk a folyóhoz képest. A parti bozótosban nem mindig egyértelmű az út, de a szűk, lapos sávon nem lehet nagyon eltévedni. Azután egy meredek kaptató jóvoltából emelkedünk vagy 50 métert és így kikerülve a völgy oldal takarásából megpillantjuk Landrungot. Ott ugyan nem tervezünk megállót ha nem muszáj, de a fejünk fölött egyre sűrűsödő felhők lehet, hogy bekergetnek a fedél alá.
Egyszeriben szántóföldek között találjuk magunkat. A lankásabb lejtőket a folyóig beteraszozták. Néhol már be is van vetve, de elég sok helyen még töretlen a talaj. Ez már - legalábbis nepáli értelemben - jól használható mezőgazdasági vidék. Brahminok lakják. Legalábbis erre utalnak a félköríves házvégek. Diszkréten emelkedünk. A közvetlenül a falu előtt keskeny de mély patakmeder. Aki szerencsésen választ ösvényt annak nem kell lemenni az aljára, mert még időben észreveszi a falusiak által is használt kis hidat. Néhány szembe jövő amerikai fiatal nálunk érdeklődik New Bridge iránt. Megnyugtatjuk őket, hogy néhány órája még meg volt, és csak tartsanak bátran a folyó irányába.
Landrung nem egy barátságos település. Komor és sötét. Nem is túl tiszta. Ám ilyennel találkoztunk másutt is, csakhogy itt az emberek is valahogy mogorvák. Rossz véleményemet nyilván az is erősíti, hogy itt a gyerekek elég agresszívan kéregetnek. Másutt nem fordult elő, hogy csak úgy belenyúlnak az ember zsebébe. Ez persze nem túl megnyerő. A sok szálloda közül is csak egyet találtunk bizalomgerjesztőnek, de egységes volt a véleményünk abban, hogy az eredeti terveknek megfelelően tovább megyünk. Landrung alaposan elterpeszkedik a környéken, így aztán még jócskán kellett bandukolnunk amíg megérkeztünk Tolkába. Itt is rengeteg szálláshely van, de ahogy elnéztük turista alig. Mi is dúskálhattunk a helyben. Más szállóvendég nem volt rajtunk kívül. Fellépkedtünk a korlát nélküli, magas lépcsőkön és elhelyezkedtünk. megrendeltük a vacsorát, lezuhanyoztunk és kezdtünk foglalkozni a gondolattal, hogy másnap már visszatérünk az átkos civilizációba.
Kénytelenek voltunk olyan rég elfelejtett fogalmakra rákérdezni mint buszmegálló, menetrend, sőt az is szóba került, hogy tudomásunk szerint holnap van Buddha születésnapja, s ha ezek a kedves nepáliak valami nagyobb ünnepet kerítenek mellé, még a végén pénz nélkül is maradhatunk, hiszen jeles napok alkalmával a közintézmények zárva vannak. A mi rúpia készletünk viszont erősen leapadt.
A nap végére minden kérdésünkre választ kaptunk, sőt az almás momo receptjére is szert tettünk. Nyugodtan hajtottuk álomra a fejünket, miután a gazda tanácsára a szárítani kitett ruhát is bevittük és az ajtót bereteszeltük. (Esténként járnak erre kevésbé jó emberek is.)
Május 11.
Reggelire valódi "magyar" paradicsomos hal és szalámi kerül a chapatira. Finom menta teát hörpintünk hozzá. Tolka után rövid időre még visszatérünk az erdőbe. A táblák ismét rablóveszélyes környéket jeleznek, de vagy nagyon ijesztőnek látszunk vagy nem vagyunk túl zsíros préda, mert nem támadnak meg bennünket. Ezen a pár kilométeren egyébként rendkívül gyér a forgalom. Délben még egy utolsó, hegyi menedékházban elfogyasztott tea, aztán már az egyre gyakoribb házak és üdülők következnek. A településeken teljes gőzzel megy a választási harc. A közeli hegyek az éppen arra járó kortes csapat hangjaitól zengnek.
Dhampusban véletlenül betévedünk egy esküvői rendezvényre majd felrázzuk az utolsó rendőr őrs szolgálatosait. Ezzel a pecséttel hivatalosan is búcsút veszünk a túránktól. A domb oldalában, szépen kikövezett úton megyünk még egy kilométert aztán a következő házcsoportnál balra fordulunk és megkezdjük a leereszkedést a rizsteraszok között az alattunk húzódó országúhoz. Az út itt gyakran csak 20 centiméter széles és nem ritkán a teraszok gátjain halad. Ennek ellenére viszonylag nagy biztonsággal lehet követni a nyomvonalat. Közben megfigyelhetjük, hogyan kell szántani ezeken az abrosznyi szántóföldeken.
Az utolsó útszakasz megint egy erdős rész. Túl meredek szántóföldnek. Három kiskecske szemezget a bokrok közt, meg egy kupac falusi üldögél a lépcsősor pihenőjében. Az erdő szélén nem mézeskalács házikó hanem egy étterem várja a megfáradt turistát, de tőle ötven méterre egy busz ébreszt bennünk ellenállhatatlan vonzerőt. A végállomása Pokhara egyben a mi úticélunk is. A vezető 10 perc múlva hangos dudálással szedi össze a lézengő utasjelölteket, aztán, hogy komoly szándékát bizonyítsa a motort is elindítja végül a jármű is elindul. Azért még csak lassan, hogy fel lehessen rá ugrani.
Jó fél óra mire beérünk a városba. Addig nézegetem a házakat. Az átlagos komfort biztosan magasabb mint a falvakban, de a szépség szinte teljesen eltűnt. Sok új, de elég jellegtelen épület van.
A végállomáson megkérdezzük merre van a Peva-tó és nekiindulunk a kellemesen perzselő aszfaltnak. Elhessentünk néhány vállalkozó szellemű taxisofőrt és lankadó szorgalmunk utolsó maradékával még 4 óra előtt beérünk kedvenc bankunkba. Üdítő oázisként hat ránk az intézmény. Mert nyitva van, pénzt is lehet váltani - ráadásul gyorsan, és első osztályú toilet áll a szükségleteit kielégíteni vágyók rendelkezésére.
Ismételt meggazdagodásunk után elindulunk megkeresni a Hary által megadott szállodát, hiszen ott vannak a maradék csomagjaink és a fővárosba szóló buszjegyünk. A keresés nem is olyan egyszerű, mivel a szálloda neve nem szerepel a térképen és mellesleg a '70-es évek egy-két szállodája helyett vagy 80 várja az erre járó idegent. Azért fél órás séta után ráakadunk és örülünk neki. Nemcsak azért, mert tudnak rólunk és meg van minden holmink, de a nekünk szánt szoba abszolút mértékkel is igen jó, mi több a tulajdonos azt kéri mi mondjuk meg mennyit akarunk érte fizetni. Hát nem akartunk sokat. Viszont gyorsan nagy rendetlenséget csináltunk, jó sok vizet kifürödtünk a tartájból és hogy egy kis haszna is legyen az intézménynek belőlünk dagadtra ettük magunkat. Megcsodáltuk az indiaiak által Nepálra zúdított televíziós reklámanyagot (tiszta Amerika, csak ebben a közegben sokkal kártékonyabb).
A vacsora során kiderült, hogy innen is meg lehet szervezni a bardiai programot. Időt és esetleg némi pénzt is megtakaríthatunk vele. Nem sokat kérettük magunkat, ráálltunk az üzletre. Ez egy ilyen ország. Megy minden mint a karikacsapás (csak az ígéreteket nem kell mindig komolyan venni).
Május 12.
Városnézés, de hogyan? Pokharában elég kevés a látnivaló. Ami van az viszont meglehetősen távol esik a szomszédjától. Szerencsére lehet kerékpárt bérelni (kb. 50 rúpia/nap) és így könnyebben leküzdhetők a kilométerek. A közlekedésre vigyázni kell mert mint említettem az baloldali, de a forgalom nem túl nagy. Az utak azonban többnyire keskenyek. Térképünk és a tegnap esti sétánkon látott fénykép alapján a Denevér-barlang, két templom meg a Pokharai Múzeum lesznek kíváncsiságunk tárgyai.
A barlang kuriózum. Nepálban nem nagyon vannak cseppkőbarlangok és ez ilyen. Sajnos vagy 10 kilométert kell tekerni mire odaérünk. Igaz ebben benne van egy 3 kilométeres " félrelépés" is. (Az utcák elhelyezkedése és a térkép vonalvezetése nem mindenütt egyezik.) Tévelygésünk Mihályt viseli meg legjobban. Ő csak tud biciklizni mi azonban nap mint nap csináljuk is ezt otthon, így nem csoda, hogy a mi gépeink könnyebben gurulnak. A város szélére érve már éppen az eltévedés módozatain kezdünk gondolkodni, amikor a közelben hűsölő társaság egyik tagja megérdeklődi, hogy a barlangot keressük-e. Majd felajánlja azt is, hogy megmutatja. Bizony egyedül nem találtuk volna meg, ugyanis Pokhara ezen nevezetessége egy konyhakertben található. Aláereszkedtünk a sötétségbe. Hamarosan kiderült, hogy elemlámpáink nem tudják bevilágítani a teret így a termek nagyságáról igazi fogalmunk nem alakult ki. Azt érzékeltük, hogy két-három nagyobb - szobányi - csarnok biztosan van benne, de nem túl nagy barlangban vagyunk. Kisebb de érdekes cseppkövekkel, sok denevérrel és őszinte sajnálatomra már néhány szemétkupaccal is találkoztunk bő 20 perces sétánk során. Kiérvén kísérőnk jelezte, hogy 30 dollárra értékeli a számunkra biztosított programcsomagot, mert a japán turisták is ennyit szoktak fizetni érte. Mi értésére adtuk, hogy ha lenne ennyi pénzünk akkor sem adnánk ekkora összeget, mert Magyarország legnagyobb barlangjába - ami mellesleg világhírű és egy kicsit nagyobb - szakszerű idegenvezetéssel több órán keresztül sétálhatnánk szerényebb összegért. Az errefelé szokásos alkudozás után a kapálást is abbahagyó izgatott barlang-tulajdonos és a minket kísérő fiatalember összesen 100 rúpiával lett gazdagabb. A helybéli viszonyokat ismerve ezzel sem voltak alulfizetve.
Visszagurultunk a belvárosba. Ez már kényelmesebb mint fölfelé. A piac labirintusába beérve megtippeljük melyik úton kell menni az első célbavett templom felé, azután kóválygunk egy keveset, de végül megleljük. Nem különösen érdekes, mostanában épülhetett, de biztosan nem előzmény nélkül, mert előtte hatalmas, árnyas fákkal teli kert terpeszkedik. A nagyjából másfél emeletnyi magasságba lépcső vezet fel. Az aljában kegyszer árusok. A Ganésának ajánlott szentély felkeresése ajánlott mindazoknak akik szerencsésen akarnak belefogni valamibe, legyen az utazás, vásárlás vagy családalapítás. Sokan múlatják itt az időt. Mi is csatlakozunk hozzájuk. Körbejárunk aztán leülünk. Nézzük a jövés-menést és csendben falatozunk a kerítés tetején. Barátságos mosollyal megrázzuk a fejünket amikor egy fiatalember felajánlja, hogy lefényképez bennünket. De hát elfogy az ebéd és elfogy a látnivaló is, így hát visszatérünk a jól fűtött aszfaltútra. A másik templomot, meglepő módon, lényegében ott találjuk ahol a térkép jelzi. Csinos kis pagoda. Vörösre festett falak, sötétbarnára pácolt gerendák, színes lámpafüzérrel díszített cseréptető. Járdaszigetként emelkedik ki az útból. A gerendákon az itt hagyományosnak számító vallási díszítés. Mi egyszerű európaiak inkább gondolnánk a Kámaszutra vagy az Illatos kert című művek illusztrációinak. Körbejárjuk és ötleteket gyűjtünk.
Azután mennénk tovább, de két ékes angolsággal beszélő hölgy leszólít bennünket. A nagy utazók biztonságával igazítjuk el őket, majd tovább indulunk múzeum keresőbe. Vagy kétszer elmegyünk mellette, mert a kiírás nem túl látványos és a telek végén húzódik meg az épület. Meglehetősen csüggetegek voltunk már a végén de megtaláltuk, és nagyon jól tettük mert színvonalas, érdekes kiállítást láttunk benne. Lényegében az utunk néprajzi összefoglalóját. Visszaköszöntek a fényes tányér sorokkal hivalkodó gurung konyhák, a félkörívben záródó brahmin házak. A születéstől a halálig láthattuk vallási meg népszokásokat ugyanúgy, mint ahogy a különféle népcsoportok építészetéről és öltözködési hagyományairól is képet kaptunk. Kis makettek, fényképek és egy-egy embernagyságú életkép. Ha arra jársz nézd meg! Érdemes.
További kerekezésre már sem kedvünk sem időnk nem volt, így azután hazafelé indultunk. Útközben volt egy kis afférom a baloldali közlekedés mellett az út jobb oldalára telepített járdasziget körüli körforgalommal, de hála a gyér járműsűrűségnek nagy baj nem történt. Még egy komoly látványosság volt ezen a napon. Valami megmagyarázhatatlan okból napközben - amikor egyébként nem szokott - látszott az Annapurna tömbje. Ha csak ezt a látványt élvezheti a turista néhány órán keresztül, már nem volt itt hiába a pokharai kiruccanása. Meguzsonnáztunk, pihentünk egy sort és hat óra felé lesétáltunk a parti útra. A tó csöndesen pihent mellettünk. Egy benyúló kis félszigeten aprócska szentély húzódik meg szerényen, körülötte kikötött csónakok pihennek. Távolabb egy hatalmas fán kócsagok gyűlnek éjszakai pihenőre. Mintha hófehér gyapot pamacsokkal hintették volna be az ágakat. Ahogy nő a sötétség kiderül milyen romantikus is tud lenni egy áramszünet. Gyertyák és lampionok sokasága bújik elő a házak mélyéről, a gazdagabb szállodák bekapcsolják a generátorokat. Színes lámpák és zene. Lesétálunk a mólóig. A vízparton már alacsonyabb a komfort fokozat, de az emberek kedvesek. Velünk is szívesen szóba elegyednek a hatalmas fejeseket ugró fiatalok, de a házak előtt is megy a traccsparti. Már korom sötét van. Visszaandalgunk a szállodánkba. Vacsorára húsokkal, tojással és mindenféle izgalmas szószokkal körített rizst eszünk. Menta teával és némi sörrel öblítjük le. Ágyikó, alvás.
Május 13.
Két étkezés közt egy nagy csomagolás. (Mellesleg az ebédre elfogyasztott Kasmíri pilao-t bátran ajánlom mindenkinek. Kellemes édeskés árnyalatú rizs különböző olajos magvakkal és gyümölcsökkel.) Délben már aggódva toporgunk az ajtóban amikor Hary barátja megérkezik a taxival. Még lebonyolít néhány fontos telefont és hozat nekünk egy hideg tonikot, aztán begyömöszöl a kocsiba és végig aggódja az utat a busz pályaudvarig. Nem minden ok nélkül. A kijáratnál már éppen fordul kifelé a járatunk amikor odaérünk. Csomagjainkat röptében behajigáltuk a busz különböző rekeszeibe és elindultunk valahova ahol majd valaki vár bennünket. Tökéletes útiterv, amit nem lesz nehéz megvalósítani.
Egyelőre lazítunk és szundikálunk. Eseménytelenül kapaszkodunk egyre feljebb. A pára már eltakarja a távolabbi vidékeket. Az út meredek hegyoldalakon fut, körülöttünk fenyvesek. Fölveszünk két stoppost (európaiak és lányok) és elzavarunk pár szomszéd faluba igyekvőt (helybéliek). Két óra múlva a buszon a romlás jelei kezdenek mutatkozni. Megáll. Többen hálaimát morognak és elrohannak elintézni ügyes-bajos dolgaikat. Harminc perc után lehet tovább menni, ha betoljuk a járgányt. Kezdetben a személyzet kísérletezik vele, de az összértékben is legfeljebb 80 kilós fiatalemberek nem boldogulnak a feladattal. Ezért aztán mi is csatlakozunk. Teljes siker, jöhet a száguldás. Még nem értünk le a síkságra amikor a kór végképp elpusztította a sebességváltót. A teljes sötétség leple alatt konzíliumot tartott a buszon tartózkodó műszaki értelmiség. Ennek végeztével nekiálltak szerelni. Másfél óra elteltével ismét életet leheltek a szerkezetbe. Ekkor már gyanítottuk, hogy némi késésre számítanunk kell. Az éj leple alatt átosontunk Butwal-on. Itt csak addig időztünk míg a sofőr megevett néhány kiló rizst és uzsgyi. Kohalpurban tankolunk. A benzinkút sajátos szerzet. Vagy húsz kútoszlop látszik a hajnali derengésben. Mivel ennyi féle benzin biztosan nincs ebben az országban valószínű, hogy a különféle utazási társaságok külön tankolnak. Megkeressük a magunk helyét és teletöltjük a tartályt. Mindjárt fél öt, de itt már lapos a vidék és most tényleg a lovak közé csapunk. Hat óra van amikor két sovány disznó és egy sárkunyhó mellett megállunk, mert egy délceg úr vadul integet. A busz fékez ő pedig hangos "hungarian" kiáltást hallatva vizslatja az utasok reakcióját. Megérkeztünk.
Május 14.
A takurdvarai Hideaway Hotel tulajdonosa 3 óra óta ismételgeti ezt a műveletet az erre haladó buszokkal. Még jó, hogy nem egy pesszimista típus. Kapunk egy finom gyömbér teát tejjel, aztán megérkezik egy sokat látott UAZ és fölpakoljuk a csomagokat, némi építőanyagot, meg hat embert és nekivágunk a nagyon poros útnak.
A Bardia Nemzeti Parkot 1986-ban alapították, de vendégeket csak kb. hat év óta fogad. Nepál délnyugati részén helyezkedik el 968 km2 területen. Az erdőkkel, mocsarakkal borított területet az Indiából átvándorolt tharuk alakították át művelhető területté. Olyan alapos munkát végeztek, hogy egy idő után már védelem alá kellett helyezni a vidék értékes állat és növényvilágát. A park főként változatos madárvilágáról híres, de találhatók benne látványos nagyvadak is. Elefánt, tigris orrszarvú egyaránt nagyjából 30-40 darab lelhető fel és szép számmal akadnak majmok, medvék, szarvasok.
Több mint 10 km-es poroszkálás után megérkeztünk a kis üdülőfaluba ahol a következő napokat töltöttük. Patics falú házak rizsszalmával fedve, bambusz gerendák. Bent három ágy moszkitóhálóval borítva és gyékényszőnyegek. Nem nagy komfort, de a hőség ellen viszonylag jól véd és ha már nagyon melege van az embernek zuhanyozhat is a közös fürdőhelyiségek valamelyikében. Az udvaron étkezőasztalok napernyővel fedve és egy nagyobb, szellős ebédlő. Virágágyások nyírott sövény, még fű is akad. Összességében kellemes, szép hely. Megreggelizünk azután pótoljuk az éjszakai alvást, majd ebéd. Délután megnézzük a közeli falut. A tharu és desauri nemzetségek lakják. Ez utóbbiak még szellem-hívők és ők a kevésbé művelt társaság. Mindkét népcsoporton látszik az indiai származás. Mások a viseletek, a teherhordási szokások is. Itt például a nők a fejükön hordják a kosarakat, vízhordó edényeket. Megnéztük hogy készülnek a hatalmas rizstartó edények. (Az embernyi tárolókat a napon szárított agyagrétegekből építik föl. Naponta egy arasznyit gyarapszik a magassága. Ha kész, néhány markos legény becipeli a tető alá.) Egyébként csaknem ugyanúgy mint mi a boroshordót - " csapra verik", ha már a fenti nyíláson nem férnek hozzá. A felhalmozott élelmiszer mellett kis házi oltárt láttunk primitív de szép formájú bronz szobrokkal. (Az itt készült diáinkat nézve egy művészettörténetben jártas ismerősünk pedig a rézkor formakincsét emlegette.) A vidék másik jellegzetessége a házak oldalát díszítő agyag domborművek. Szarvasok, rinocérosz, elefánt, emberek és különféle növények kerültek ábrázolásra.
A fal elkészülte után kerül kialakításra az eltervezett műalkotás, ami szinte mindegyik épületen megtalálható. A szebbeket még ki is festik. Fehér, fekete, okkersárga és vörös. A klasszikus természetes festékek. A környező síkság gabonatermő vidék. Most monszun előtt teljesen kopár. A púpos fehér tehenek és a bamba bivalyok alig találnak némi száraz kórót maguknak. Bár víz van a kutakban sehol egy konyhakert. A szállodatulajdonos panaszolta, hogy a több száz kilométerre lévő fővárosból kénytelen a vendégeinek zöldséget és gyümölcsöt hozni. A hagyományok nagyon erősek. Az újat nagyon nehéz bevezetni az élet bármely területén. A most huszas éveikben járó fiatalok már tudják, hogy van világ a falujukon kívül is, de nem nagyon férnek hozzá. Nap mint nap hallhatnak az öt kontinens lakóitól érdekes dolgokat a külföldi történésekről, de legtöbbjüknek a főváros is ismeretlen. Nincs orvos, vegyszerek, nincsenek gépek. Van viszont hatalmas felelősség azzal kapcsolatban, hogy mit vegyenek át a fejlettnek mondott világtól. Még megnézzük az új templomot és hazaballagunk. Az úton jól látszik az eredeti talajszint és a növényzet pusztulása következtében előállt óriási talaj-lehordás. A két szint közötti eltérés egy-másfél méter. Átkelünk egy kiszáradt csatornán. Az alján most néhány kő és bokáig érő por található. Rácsodálkozunk egy csűrszerű épület tetőfedésére majd leporoljuk magunkat, megvacsorázunk és lefekszünk. Holnap már hatkor az erdőben kell lennünk.
Május 15.
Hát a hat óra azért túlzás de nem sokat késtünk. Még be kellett ugrani az park- engedélyekért aztán miénk a világ. Erős fegyveres őrizetet rendeltek mellénk, ami az elöl haladó srácnál egy komolyabb furkósbotot a hátsó fiúnál egy bambusz rudat jelentett. Kiképeztek bennünket erdőjárónak. A legfontosabb tudnivalók: ne kiabálj, ha a vezető megáll te is állj meg, ha fut ne maradj le mögötte. Három állat jelent nagyobb veszélyt:
Az elefánt. Őt tisztes távolból szabad csak szemlélni, mert ha felbosszantod utolér és nem lehet elbújni előle. Minden bozóton áttör, minden folyón átlábal és az itt található fák 99%-át ki tudja dönteni.
A tigris állítólag nem veszélyes - csak ha kölyke van és ha éhes. Ha mégis váratlanul elénk toppan akkor soknak kell látszani és együttmaradni. Ha ez a trükk nem jön be akkor már mindegy mit csinálsz.
A leggorombább a rinocérosz - a legtöbb balesetet ezek okozzák. Jól hall, jó a szaglása és meglepően gyors. Szerencsére rossz a szeme, ezért ha az ember eldobálja a feltűnő színű ruhadarabjait és cikkcakkban menekül előle akkor van esélye. A másfél tonnát ugyanis nehéz fordulásra bírni. Ha fürgén mászunk, akkor egy nagyobb fán találhatunk menedéket. Az elefánttal ellentétben a vastagabb törzsekkel már nem bír az orrszarvú.
Kiképzés után rögvest belevetettük magunkat a Bahai folyó hűs habjai közé, mert se híd se komp és különben is jó az a kis fürdés. Nem is mentünk sokat amikor megpillantottam két megtermett szürke hátat a fűben. A vezetőnk rögvest felzavart egy fára, de a távolság elég nagy volt. A két rínó különben is egymással volt elfoglalva - lévén párzási időszak - és ügyet sem vetett ránk. Hatalmas röffenéseket hallatva besétáltak az erdőbe. Aztán főként majmokat láttunk és néha egy-egy szarvast, de fényképezni nem nagyon lehetett mert igen fürgék voltak. Meglátogattunk még két itatóhelyet ám nem sok eredménnyel. A folyó túlpartján a helybéliek rákásztak. Néha elröppent fölöttünk egy színpompás madár.
Amikor már vagy másfél órája tespedtünk és nagyon untuk magunkat, noszogatni kezdtük a fiúkat, hogy csináljunk valami értelmesebb dolgot, mert a Gangeszi delfin biztosan szép állat, de mi látni is szeretnénk valamit. El is indultunk visszafelé. A Karnali gázlójánál azonban megtorpantunk. Egy elefánt fürdőzött kéjesen. Aztán nemsokára jött egy másik, majd egy harmadik. Pancsoltak és láthatóan élvezték. Mi is. Kicsit ugyan megilletődtünk amikor az egyik átjött a mi oldalunkra és rövid ideig volt esélyünk egy kiadós rohanásra, de aztán lefújtuk a riadót. Az ormányos nem jött felénk. Odébb - már a túlparton - megálltunk tigrist nézni. Hát a cica az nem jött - bár hatalmas mancsának nyomát láttuk a porban - de hirtelen Rózsi kezdett el mutogatni. Rinocérosz. Nem volt tán 100 méterre sem. Ráadásul felénk jön. Mit mondjak, igen hamar felkapaszkodtunk a mellettünk álló fára. Az a kedves jószág meg alattunk dübörgött el, úgy 15-20 méterre tőlünk. Ha belegondolunk, hogy ez a hústömeg 40 km/ órával is tud kocogni, hát jobb hogy nem ott vagyunk az ösvényen, hanem a biztonságot jelentő 4 méteres magasságban. Még maradtunk is, mert a kis kedves fürdött picinykét a közelben és nem tartottuk tanácsosnak a korai lekászálódást. A fa hegyéről láttunk még szarvast és a folyóban sétáló háziasított elefántot. Estefelé pedig fáradtan és elégedetten tétünk meg a kunyhónkba. Vezetőinket meghívtuk egy kis sörözésre, minek következtében Laxman alaposan berúgott. De mindenki jól érezte magát. Óvatos politizálás közben elfogyasztottuk a currys csirkét krumpli salátával és utána elégedetten elszundítottunk.
Május 16.
Már a veteránok rutinjával gázolunk át a folyón. A mai nap a tigris vadászaté. Először azonban csak néhány vadmalacot kapunk lencsevégre. A tigrist elhibázzuk. Nem többel mint 3 perc. A pofájáról lecsurgó vízcseppeket még fel sem itta a parti homok és a majmok vadul ricsajoznak a parti bozótban. Hát ennyi. Meglátogatunk még néhány helyet ahol felbukkanhatna, de csak egymás nyomát tapossuk. Látunk néhány násztáncot lejtő kormoránt is. Délután teszünk még egy kísérletet, de csak Rózsi ijesztget bennünket. A közeli sűrű bozótosban látni vélt valamit. Szerencsére csak az ágak játékának bizonyult az egész. Nem is bánom. Van még egy jegyünk a menetrend szerinti elefántra. Nagy fatoronyból szállunk fel a "járműre" és tanulságos sétát teszünk. Megfigyeléseink: az erdő pókhálós, az elefántról kiválóan lehet fényképezni a többi állatot, a tanult elefánt szinte mindenütt átjut. Cseppet sem lepődöm meg, hogy egy okos fiatal állat vagyont ér. Végezetül még megnéztük a krokodilfarmot. Az sem volt akármi. Az arasznyi kis hüllők már ebben a korban is vadul támadnak. El tudom képzelni micsoda pusztításra képesek 6 méteres korukban.A szállodában fontos információval gazdagodunk. Holnap választás lesz. És ami még tán ennél is fontosabb, a választások alatt a közlekedés szünetel az országban. Kéretik türelmesnek lenni!
Május 17.
Madárles. Azonosítunk elég sok röpködő ékszert de igazán ez a program nem sikeres. A madarak megfigyeléséhez sok idő kell és 10 óra után a nagy meleg miatt már el is bújnak az árnyékba. A mi fényképezőgépeink sem rendelkeznek elég nagy teleobjektívvel. Ennek ellenére Mihály sikeresen kap el egy-két megörökítésre alkalmas pillanatot.
Délután ugye a voksolás következik. Rózsi el is megy a madarásszal és sok érdekes információhoz jut. Gyanús kotyvalékokból iszik , meglátogat egy családot és még a szárit is felpróbálja. Az este már a csomagolásé, azért még belefér egy jó hangulatú nepáli-magyar búcsúzkodás. Énekek, táncok, címcsere. (A vendégek közül csak mi barátkozunk, a többiek csak itt vannak.)
Másnap kiballagunk a buszmegállóba és ezzel vége. Igaz még várt ránk egy végtelen utazás. Néhány nap Katmanduban, de ezek új élményeket már nem hoztak. Elbúcsúztunk ettől a kedves érdekes országtól, repültünk haza. Namaszté Nepál.
