Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Nemes
Ödön
Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán misszionárius?
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I-II.
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.communio.hu/ppek/konyvek/mjzsv01.txt
Japánba 1949. augusztus 27-én érkeztem. Ha a propelleres
repülőgép nem romlik el Manilában, talán éppen Xavéri Szent Ferenc
Japánba érkezésének (1549. augusztus 15.) négyszáz éves fordulóján
léptem volna először japán földre. Huszonhárom éves voltam akkor.
A fogantatástól a születésig
Amikor beléptem
Jézus Társaságába munkáspap akartam lenni, hogy a
testi munka megosztásával sorsközösséget vállaljak a nehéz körülmények
között dolgozó emberekkel. Jezsuita és papi hivatásomat munkások
között kaptam, ezért szerettem volna velük tölteni életemet. A
szegényekkel való együttérzés háromévi jezsuita életem alatt azonban
misszionáriusi hivatássá változott. Világossá lett előttem, hogy a nem
keresztény japánok még nehezebb körülmények között élnek, mint az
Istent ismerő keresztény munkások. Ha valaki Magyarországon komolyan
érdeklődik Krisztus után, vannak elegen, akik segíteni tudják. De ahol
kevés a keresztény vagy nincs, ott nem így van. Azt gondoltam, ha
egyetlen japánnak is sikerül megvinnem az evangéliumot, a jóhírt,
megéri a fáradságot. De bevallom, hogy vonzott a kalandokkal teli
úttörő élet is.
Az is megfordult a fejemben, hogy én azért vagyok keresztény,
mert voltak emberek, akik otthagyták hazájukat, és eljöttek
Magyarországra minket megtéríteni. Nagylelkűségüket csak hasonló
nagylelkűséggel lehet meghálálni, azzal, hogy én is továbbviszem Jézus
örömhírét azoknak, akik még nem hallották. Későbbi misszionárius-
életem nagy boldogsága volt, hogy sok japán életében láttam Isten
kegyelmének munkáját, az örömhírt megélő élet gyümölcseit. Csodálatos
élmény, ahogyan egy nem hívőből hívő keresztény ember születik.
Lassan arra is rájöttem, hogy a misszionáriusi élet még
radikálisabb Krisztus-követésre adhat alkalmat. Novíciuskoromban, a
háború nehéz napjaiban többször megtapasztaltam, mekkora boldogság
életemet csak Jézusra építeni. De felmerült bennem a kérdés: meg lehet-
e ezt tapasztalni akkor is, ha elhagyom hazámat, kultúrámat, fölégetek
magam mögött minden földi biztonságot, és csak Istenre támaszkodva
próbálok élni? Jézus valóban tökéletes boldogságot nyújtó élettársam
tud lenni a messzi Japánban is? Ha igen, akkor másoknak is mondhatom,
hogy Krisztus útja az igazi boldogság felé vezető út. Erről akartam
meggyőződni, ezért kértem, hogy küldjenek Japánba.
Hosszú évek múltán most már tapasztalatból mondom az itthoni
kispapoknak, hogy érdemes Jézusra építeni életüket. ő igazán boldoggá
tud tenni mindenkit, aki komolyan elkötelezi magát iránta és az Isten
országa iránt. A Vele való személyes, mély kapcsolat minden más
kapcsolatot felülmúlóan értékes, és értelmet ad az életnek. Ez a
tapasztalat misszionáriusi életem legnagyobb ajándéka. Jézus
százszorosan kárpótolt mindenért, amiről lemondtam. S bár én akartam
az evangélium jóhírével megajándékozni a japánokat -- őszintén
mondhatom --, inkább én ajándékozódtam meg általuk.
Idáig azonban hosszú út vezetett. Mindenekelőtt teljesen újjá
kellett születnem. Mint minden születés, ez sem történt vajúdás
nélkül.
A misszionárius születése
A japán misszionárius
kétéves nyelviskolában ,,születik''. Több
mint harminc fiatal jezsuita, körülbelül tíz különféle nemzet fiai
tanulták együtt a nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar. Német
közöttünk nem volt, angolul még nem tudtam, így eleinte csak latinul
érthettem szót azokkal, akik hajlandók voltak ,,deákul'' megszólalni.
A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem
számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt
gondoltam könnyen megbirkózom vele. De nagyot tévedtem. A japánul
tanulás ugyanis nem csak szavak, jelek és a különleges nyelvtan
elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni,
viselkedni. Ez nekem körülbelül azt jelentette, hogy férfi létemre
máról holnapra egyre azon kell gondolkodnom, hogy egy nő ilyenkor
hogyan viselkedne, mit érezne, és hogyan fejezné ki érzéseit,
gondolatait. Az európai kultúrában felnőtt ember legfontosabb értéke
az igazság, míg egy japánnál mindent felülmúló érték a harmónia. Egész
gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sőt értékrendem gyökeres
átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok
világába.
A nehézségeket csak fokozta, hogy a japánt angolul tanították,
amelyet ugyancsak alig értettem. Minden héten vizsgázni kellett,
fordítani angolt japánra, és fordítva. Nekem először azt kellett
kisütnöm, hogy mit is jelenthet az az angol mondat magyarul, és csak
azután tudtam nekilátni, hogy leírjam valamiképpen japánul, kínai
jelekkel. A szótárak a japán nyelvet angolul magyarázták. Így nekem
saját szótáramat kellett megírnom, négy oszlopban: a kínai jelet,
annak japán kiejtését, angol értelmét és végül a magyar jelentését.
Három ismeretlen és egy ismert. Holott egy ismeretlen és egy ismert a
nyelvtanulás normális rendje.
Ahhoz, hogy lépést tudjak tartani társaimmal, igen sokat kellett
tanulnom. A napi tizenkétórás órás memorizálás is kevésnek bizonyult
az egyre bonyolultabbá váló anyag elsajátításához. Helyzetemet még
súlyosbította a teljesen új környezet, a nagy meleg és a nedves klíma.
A születés fájdalmai
Az első két
hónap után rám szakadt a ,,kultúrsokk''. Ez a szó
akkor még nem is létezett. Nem tudtam mi a bajom, csak azt éreztem,
hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném
elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen odakerülök én is.
Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt.
Ebben a nehéz helyzetben igen nagy segítségemre volt a japán
misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok
jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióért. Tudták, hogy biztos
halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak
a pap nélkül maradt japán keresztények közé. Azt gondoltam, a
megbolondulás lesz az én vértanúságom.
Amikor a legkeservesebb napokat éltem, elgondolkoztam azokról a
jezsuitákról is, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs
táborokban. Tőlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki
értéket tud találni a koncentrációs tábori életben is, és azért az
értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem
is értelmet kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Arra
gondoltam, hogy sokkal esztelenebb dolgok miatt is bolondulnak meg
emberek. Én legalább próbáltam valamit tenni Japánért. Ha ezért
roppanok össze, az nem is olyan nagy szégyen. Elkezdtem komolyan
imádkozni, gondolkozni és nap mint nap leírtam, hogy milyen értéket
találtam a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá
lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt
a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az
Oltáriszentség előtt és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy
ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért.
Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra.
Vannak, akik sokkal szomorúbb okok miatt bolondulnak meg: drogoznak,
isznak, kicsapongó életet élnek. Én viszont Krisztusért, az ő japán
népéért bolondulok meg.
Amikor ezt ki tudtam mondani, teljesen megkönnyebbültem és nagy
béke költözött szívembe: ,,Úgyis megbolondulok, most már nem kell
semmitől sem félnem!'' Tudtam, hogy a megbolondulásnál nagyobb
nehézséggel biztosan nem kell már szembenéznem. Ha fáradt vagyok, ha
nehéz, ha keserves, nem számít, úgyis megbolondulok. Ezt az utat pedig
szabadon, örömmel és szeretettel választottam.
Ez a felajánlás alapozta meg életemet Japánban. Attól kezdve már
nem voltak különösebb problémáim sem Japánnal, sem a nyelvtanulással.
Éreztem, hogy sikerül belegyökereznem a japán kultúrába, és könnyebb
lett a mindennapi nehézségek elviselése.
Lassan az angolt is kezdtem megérteni. Már nem volt szükség a
magyar jelentés kikeresésére. A napi tizenkét óra memorizálás
megmaradt, de már az sem számított, mert más már nem történhetik, mint
az, hogy belebolondulok.
Meg vagyok győződve, hogy ezekben a szenvedésekben ,,születtem''
meg ,,japánná''. Negyvennégy évi misszionáriusi életemben többé semmi
nehézségem nem volt Japánnal, egyszer sem gondoltam arra, hogy
elhagyjam.
Első munkaköröm
A nyelviskola
elvégzése után azt reméltem, hogy Tokió
szegénynegyedében dolgozhatom. Csalódtam. Éppen azt a beosztást kaptam
-- középiskolai angoltanár --, amit kértem, hogy ne adjanak. Mikor az
igazgatót figyelmeztettem, hogy nem tudok annyira angolul, hogy
tanítani tudnám, csak annyit mondott: ,,Tanítás közben lehet azt
legjobban megtanulni.'' Ekkor megint segített a szabad elhatározással
vállalt ,,bolondság''. Elkezdtem tanítani egy olyan nyelvet, amelyet
alig ismertem. Csak az segített, hogy próbáltam egy leckével a fiúk
előtt haladni. Lassan megértettem, hogy nem is olyan buta dolog a
tanárkodás. Mivel japánból kellett angolra fordítani, megadódott a
lehetőség, hogy mindkét nyelvet jobban megtanuljam.
Hetvenöt tizenkétéves fiút tanítottam angolra és háromszáz fiúra
kellett felvigyáznom napközben. ők gyakran jót nevettek furcsa japán
beszédemen. (Ezt felnőtt japánok nem tették volna meg.) Meg is kértem
őket, hogy javítsák ki hibáimat és tanítsanak meg olyan kifejezésekre,
amelyeket még nem tudok. ők ezt boldogan tették, mert mindig adtam egy-
egy külföldi bélyeget azoknak, akik segítettek. Úgy éreztem, hogy
inkább ők tanítottak és neveltek engem, mint én őket.
Tanítványaim szülei és az iskola ötven japán tanára révén
betekintést nyertem a japán társadalomba. Ekkor döbbentem rá, hogy a
nyelvtanulás csak az első lépés volt Japán felé. Ahhoz, hogy Japánban
valamit tenni tudjak, az élethez való egész hozzáállásomat is át kell
alakítanom. Ez az ,,átnevelődés'' egy külföldinek természetesen soha
nem sikerül százszázalékosan. Hosszú évek után is mindig éreztem, hogy
a japánok szemében azért mindig külföldi maradok. Csak az igazán mély
baráti kapcsolatokban oldódnak fel ezek a távolságok, mert ott mély,
meghitt szinten folyik a kommunikálás.
Elfogadni a japánok másságát
Miért okozott
annyi gondot a japán életmódba való belegyökerezés?
Legegyszerűbben így mondanám: a japánok ízig-vérig mások, mint a
magyarok. Ezt a radikális másságot egy példával szeretném
érzékeltetni.
Japánban a tulajdonképpeni kommunikálás nem szavakkal történik. A
szavaknak itt másodrendű szerepük van. Arra valók, hogy harmonikus
légkört teremtsenek, hogy ugyanazon a ,,hullámhosszon'' legyünk. Ezt
úgy érhetem el, hogy lehetőleg azt mondom, amit úgy vélek, hogy a
másik hallani szeretne vagy meghallgatom azt, amit ő nekem elmondani
szeretne. Csak arról beszélünk, ami előmozdítja közöttünk a harmóniát.
Ez mindennél, még az igazságnál is sokkal fontosabb. Mindent, ami
feszültséget, kellemetlenséget okozna, amennyire csak lehet,
elkerüljük.
Az ilyen módon létrejött harmonikus légkör olyan szinten hoz
kapcsolatba egymással, hogy intuitív módon megérezzük, felfogjuk az
egymás szavai mögött rejlő gondolatokat, érzéseket, kívánságokat. A
japánok számára a nyelv nem arra való, hogy valamit bebizonyítsanak,
megmagyarázzanak, kifejtsenek. Amit argumentumokkal kell bizonyítani,
az már nekik eleve gyanús. Ami fontos és értékes, azt -- szerintük --
intuícióval kell megragadni.
Az ilyen síkon történő kommunikációt a külföldieknek nehéz
elsajátítani. Hosszú idő kell hozzá. Ha igazán szeretem a japánokat,
ha örömmel vállalok sorsközösséget velük, és próbálok mindent
megosztani velük, lassan, évek alatt, bizonyos mértékig bele sikerül
tanulnom ebbe a japán stílusú kommunikációba.
Vannak, akik a ,,japán mosolyt'', a mindent igenlő beszédmódot
színészkedésnek tartják. Én nem így látom. ők kellemessé akarják tenni
egymás életet. Japán a szégyen-kultúra országa. A szégyen pedig
elsősorban abban áll, hogy valakinek kellemetlenséget okozok. Ilyet
soha sem szabad tenni, mert leszámítva a családi és baráti
kapcsolatokat, nincsen megbocsátás. Tehát mindig nagyon kell vigyázni,
hogy ne legyenek ellentétek, vitatkozások, feszültségek vagy akármi,
ami megbontaná a harmóniát. Egy olyan kultúrában, ahol nincsenek
abszolútumok, nincsen istenhit, nem ismeretes a keresztény felebaráti-
és ellenségszeretet, csak így lehet széppé és elviselhetővé tenni az
életet.
Ez a japán életszemlélet természetesen háttérbe szorítja a
személyt és fontosabbá teszi a közösséget. A japán nyelv nem ismeri a
,,személy'' szót, ami azt mutatja, hogy az ő gondolkodásmódjukban a
személy nem nagy érték. De mi, nyugatiak, sokat tanulhatnánk a
japánoktól a közösség nagyrabecsülése, a harmónia előmozdítása és a
természettel való egybeolvadás tekintetében.
Ez a kis kitérő megérteti talán, mi szükséges ahhoz, hogy
,,megszülessen'' egy japán misszionárius, és milyen utakat kell
járnia, ha fel akar nőni mint a japán nép tagja.
Első munkaterületem, a középiskolai tanárság csak egy évig
tartott, de elegendő volt ahhoz, hogy szívem mélyéből megszeressem a
japánokat. Ez azért volt lehetséges, mert munkatársaim, tanítvá nyaim
és a szülők is a szívükbe fogadtak.
Megint egy más kultúrába
Nehéz volt
megválnom Japántól, de csak így tudtam folytatni
tanulmányaimat a jezsuita papi élet érdekében. Akkor még jezsuita
teológia Japánban nem volt. Elöljáróim Kanadába küldtek, mert ott
kaptunk egy ingyen helyet. Ez is az Isten gondviselő műve volt, mert a
négy év alatt állandóan volt kapcsolatom japánokkal. A több száz
torontói idősebb japán nem tudott angolul. Igen örültek, hogy valaki
japánul tanítja nekik a hittant. Én meg boldogan voltam közöttük. Így
nem felejtettem el a keservesen megtanult nyelvet.
1955-ben, a harmadév elvégzése után pappá szenteltek.
Kanada után még egy év tanulás és a papi életre való gyakorlati
előkészület következett az Egyesült Államokban. Itt is sok japánnal
találkoztam.
Tanulmányaim befejeztével örömmel siettem vissza Japánba. Az
ötévi távollét miatt azonban -- annak ellenére, hogy ez idő alatt is
állandóan kapcsolatban voltam japánokkal -- nem volt könnyű
visszazökkennem a japán kultúrába.
Ismét tanárkodás
Papi életemet
ugyancsak középiskolai tanárkodással kezdtem.
Tizenkét éven át két jezsuita fiúiskolában tanítottam angolt,
erkölcstant és -- azoknak a fiúknak és szülőknek, akik kérték --
katekizmust is. Iskoláinkban csak délután, órák után tanítottunk
katekizmust, és csak azoknak a diákoknak, akik szüleiktől írásos
beleegyezést hoztak. A középiskolai tanulmány hat évig tartott. Egy-
egy évfolyamon körülbelül százötven fiú tanult. Minden évfolyamnak
volt egy jezsuita tanára -- amolyan évfolyamfelelős -- aki a hat éven
keresztül végig gondjukat viselte, és kapcsolatot tartott szüleikkel
is.
Az én időmben a diákok 70--80 százaléka kérte, hogy megismerhesse
a kereszténységet. Ezek 20, néha 30 %-a a hatévi középiskola alatt
kérte a keresztséget, néha szüleikkel, főleg édesanyjukkal és
testvéreikkel együtt. Amint Japán kezdett jómódú lenni és
elanyagiasodott, csökkent a hittanulók és a keresztelések száma.
Iskoláink célja azonban elsősorban nem a katolikusok számának
gyarapítása volt, hanem a keresztény szellemben való nevelés,
talajkészítés az evangélium befogadására. Az iskola szellemét a
jezsuita és a katolikus civil tanárok jelenléte és a rendszeres
keresztény erkölcsoktatás építette ki. A nem keresztény tanárok és
diákok is szívesen közreműködtek ennek a szellemnek a kialakításában.
Keresztényellenes magatartással nem találkoztam.
A diákok és családjuk, akik hat éven keresztül kapcsolatban
voltak velünk, megszerették és becsülték a kereszténységet akkor is,
ha nem kötelezték el magukat. Bár a százhuszonöt millió japán közül a
keresztények száma még az 1%-ot sem éri el, a kereszténység jól
ismert, tiszteltben álló vallás és világnézet. Sokan úgy vélik, hogy
kb. 20 millió japán szimpatizál velünk, és a kereszténységet tartja a
legjobb vallásnak.
Tizenkét évi középiskolai tanári életemnek voltak nehézségei is.
Az iskola magas akadémiai színvonalának megtartásáért sokat kellett
dolgoznia diáknak, tanárnak egyaránt. Többször megesett, hogy
háromszáz felsős diákot tanítottam. Ez állandó dolgozatjavítást
jelentett. Az osztályozás igen nehezemre esett. Embereket számokkal
értékelni súlyos teher volt számomra. Amikor olvastam és javítottam a
vizsgalapok százait hosszú órákon keresztül, folyton imádkoztam a
diákokért, akiknek jegyet kellett adnom, különben nem ment a munka.
Az iskolaévek alatt a hittanuló csoportok és a katolikus
diákokból szervezett kisközösségek éltettek engem, mert éreztem, hogy
többre vágynak. Gyakran hívtam őket hosszabb-rövidebb lelkigya-
korlatokra, és akik óhajtották, rendszeres lelkivezetést kaptak. Papi
hivatások és példaadó laikus apostolok születtek ezekből a
kisközösségekből.
Ötven--hatvan édesanya is rendszeresen jött Szentírás -órákra.
Több éven keresztül olvastuk, megbeszéltük, próbáltuk életünkbe
|ltetni Szent Lukács evangéliumát. Azért Lukácsét, mert ő a
pogányságból megtértek számára írta evangéliumát. A Szentírás -órákra
készített és azokon jól átbeszélt magyarázatokat később könyvbe
foglaltam. Ez a három kötetes Mi és a Szentírás című Lukácsevangélium-
magyarázat több kiadást ért meg, mert sokan használták szentírás-
csoportokban is, egyedül is.
Miért lesz valaki keresztény Japánban?
Egy japán megkeresztelkedése
elsősorban Isten kegyelmének a
csodája. Az emberi szempontok a keresztényekkel való személyes
kapcsolaton alapulnak. Legtöbbször az történik, hogy egy nem
keresztény japán közelebbi kapcsolatba kerül egy kereszténnyel, akinek
az élete megtetszik neki, mert észreveszi, hogy az különféle
nehézségek ellenére is igazán boldog. Felébred benne a vágy, hogy ő is
ilyenné legyen.
Fiatal pap koromban még olyan volt a helyzet, hogy azt, aki
kereszténnyé lett, a családból és bizonyos mértékben a társadalomból
is kiközösítették, vagy legalábbis ferde szemmel néztek rá. Ahogy az
évek múltak, egyre csökkent az előítélet a keresztényekkel szemben.
Ennek fő oka a sok katolikus óvoda, közép- és felső iskola, valamint
az egyház komoly szociális tevékenysége. A kis katolikus egyház
valóban kiállt a szegények, elnyomottak és kisemmizettek mellett. Erre
a becsületesen gondolkodó japánok felfigyeltek, és Japán jövőjét
többen a keresztény alapelveken felépült társadalomban látták.
A japán egyház
A katolikusok
elenyésző kisebbségben vannak Japánban, de a
számukat sokszorosan meghaladó befolyást gyakorolnak a japán
társadalomra. Az 1991. évi adtatok szerint: Japánban 16 egyházmegye,
812 templom volt. 1807 pap, 7383 szerzetesnő és 388 szerzetes
segítőtestvér dolgozott, összesen 431633 katolikus és 125 millió nem
katolikus szolgálatában. Hogy milyen szellemben történjék ez a
szolgálat, azt a papok, szerzetesek és hívők képviselőinek
összejövetele 1984-ben világosan megfogalmazta. A püspöki kar ennek
az összejövetelnek javaslatait elfogadva, így határozta meg a japán
egyház feladatát:
,,Mi, katolikusok, mindegyikünk egyenként és közösségileg is,
misszionáriusok vagyunk. Azoknak, akik még nem ismerik Krisztus
jóhírét, és még nem veszik körül az Úr asztalát velünk együtt,
mindenképpen meg akarjuk hirdetni hitünk örömét. Szeretnénk minél több
embert elvezetni a keresztséghez, és velük együtt Jézus Krisztussal
közreműködni az emberi nem megváltásáért.''
,,Igaz, hogy a japán társadalomban és kultúrában láthatóak az
evangélium csírái, de azért még sok az olyan ember Japánban, akiket
igen nehéz helyzetbe kényszerítenek, elnyomnak, igazságtalanul
megkülönböztetnek. Mi, katolikusok mindnyájan, ezekkel az emberekkel
együtt akarjunk dolgozni azon, hogy az evangélium csírái szárba
szökkenjenek és jó gyümölcsöt teremjenek a japán társadalom számára.
Minden embert tisztelünk és fontosnak tartunk, és az evangélium
szellemében velük közreműködve hozzá akarunk járulni a japán
társadalom átalakításához. Ennek megvalósításához minden
egyházmegyének és egyházközségnek missziós közösséggé kell fejlődnie,
minden szerzetesrendnek, minden iskolának és intézménynek
kézzelfoghatóan közre kell működnie ebben az evangelizációban.''
Milyen jó lenne, ha az egyházban mindenütt ilyen közös
elhatározás születne!
Nekem különösen is tetszett ez a program, mert engem éppen ilyen
vágyak vezettek Japánba. A középiskolában is, és később az egyetemen
is, mindig kerestem a kapcsolatot a kiszorítottakkal, az
elfelejtettekkel, azokkal, akiknek különösen is nehéz az élet.
Elöljárói munkakör
Tanárságom
tizenkettedik évétől egyre inkább éreztem, hogy minden
erőmet a papi munkának szeretném szentelni. Kértem, adják meg a
lehetőséget, hogy kispapokkal foglalkozzam mint lelkivezető, esetleg
mint a katekétika tanára. Kérésem olyan formában teljesült, hogy
kineveztek a tokiói jezsuita szeminárium elöljárójának. Ez erőimet
felülmúló munkakör volt. Felelősséget vállalni több mint ötven
jezsuita egyetemi tanárért és kispapért, akiknek nagyobb része fiatal
japán vagy fiatal misszionárius, nem volt könnyű feladat. Közösségi
összejöveteleinken sokat gondolkodtunk a II. vatikáni zsinat
kívánságai szerinti nevelési elvek gyakorlatba ültetéséről. Mindez a
hatvanas évek vége felé történt, amikor Japánban is sok volt az
egyetemisták között a zavargás és fejetlenség.
Ebben a munkakörben gyakran tapasztaltam meg tehetetlenségemet,
gyengeségemet. Egyik nap ima közben rádöbbentem, hogy társaimért és
Japánért talán éppen azzal tudok valamit tenni, hogy szenvedek értük.
Ebben találtam vigasztalást, ebből merítettem erőt.
Mivel nehéz volt a papságra készülők elöljárójának lenni,
megpróbáltam összehívni a környékbeli többi szerzetesi és egyházmegyei
szemináriumok elöljáróit, akik -- gondoltam -- ugyanezt tapasztalják.
Mindegyikük szívesen fogadta a meghívást, és rövidesen tizenkét főből
álló elöljárói közösség született. Sokat segítettünk egymáson imával
és tapasztalataink megosztásával.
Az is nagy segítség volt számomra, hogy részt vehettem Rómában a
jezsuita elöljárók részére megszervezett kollokviumon. Húsz év után
először jutottam vissza Európába. Érdekes élmény volt. Különösen hálás
voltam azért, hogy Jézus Társasága ennyire megsegít abban, hogy jól
végezzem elöljárói feladatomat. Az elöljáróképzőre sok országból
jöttek. A római Jezsuita Központból és több országból összehívott
szakértők segítségével lassan világossá lett, mi is tulajdonképpen az
elöljáró feladata. Az itt szerzett ismeretek és tapasztalatok, a fent
említett japán elöljárói közösségen keresztül kapott segítség és az
évek folyamán szerzett tapasztalataim alapozták meg az elöljáró
feladatairól írt könyvem anyagát. Japán elöljárók hosszú éveken át
használták -- és gondolom most is használják -- ezt a könyvet.
Későbbi életemben gyakorlattá vált, hogy amikor egy-egy
munkakörben elég tapasztalatot szereztem, ezeket könyv formájában
foglaltam össze. Ez nekem segítség volt ahhoz, hogy visszatekintsek
tapasztalataimra, de -- úgy láttam -- hasznosak voltak mások számára
is, mert nem elvont fogalmakon, hanem gyakorlati tapasztalatokon
alapultak.
Szerzetes- és papnevelőket képző intézetben
Szemináriumi
megbízatásom lejártával a jezsuita japán
nyelviskolánkban tanuló új misszionáriusok lelkivezetőjének neveztek
ki. Ebben a munkakörben is szembesültem felkészületlen voltommal.
Jószándék és érdeklődés nem elég ahhoz, hogy komoly lelkivezetést
lehessen végezni. Igen jókor jött tehát, hogy -- mivel tanulmányaim
befejezése óta már tizenhét év múlt el --, lehetőséget kaptam egyévi
tanulásra, felfrissülésre. Felvételt nyertem az amerikai jezsuiták
vezetése alatt álló St. Louise-i szerzetes- és papnevelőket képző
intézetbe (Institute of Religious Formation). Itt egy éves programon
vettem részt, melyet a világ különböző részeiről összejött negyven
novíciusmester, novíciamesternő és szemináriumi spirituális részére
szerveztek meg. Az egész év fő témája a keresztény értékek és a
szerzetesi karizmák továbbadása és a lelkivezetés volt. Az elméleti és
a sokoldalú gyakorlati kiképzés nagyon érdekes és hasznos volt
számomra. Különféle közös munkák, megbeszélések segítettek életem új
irányításában. A II. vatikáni zsinat szellemének gyakorlatba
ültetésével itt találkoztam először.
Az év folyamán mindegyikünknek volt személyes lelkivezetője.
Felbecsülhetetlenül sokat kaptam lelkivezetőmtől. A program végén a
spanyolországi Manrézában végeztünk harminc napos személyesen kísért
lelkigyakorlatot. Ez is igazi megújulás volt számomra.
A szünidőben és évközben is alkalom adódott a személyesen kísért
lelkigyakorlat-adás különböző módszereinek tanulmányozására.
Lelkivezetőm elvállalta, hogy az ő szupervíziója alatt több ilyen
lelkigyakorlatot adhassak. Később pedig a kanadai jezsuita
lelkigyakorlatos központban, Guelph-ben, kísérők közösségével adhattam
több személyesen kísért lelkigyakorlatot. Ezek a tapasztalatok
megalapozták jezsuita papi életem legfontosabb munkaterületét, a
személyesen kísért lelkigyakorlat adást. Ettől fogva, kevés
kivétellel, csak ebben a formában adtam a Szent Ignác-i
lelkigyakorlatokat.
Sokoldalú misszionáriusi munkakör
a) Lelkigyakorlatok
Japánba való visszatérésem után úgy gyümölcsöztettem amerikai
tapasztalataimat, hogy először megalapítottam a novíciusmesterek és -
mesternők közösségét a lelkivezetés és a személyesen kísért
lelkigyakorlat adás céljából. Több szerzetes és később laikus
lelkigyakorlat-kísérőt képeztem ki. Sokaknak adtunk együtt három-,
nyolc- és harmincnapos lelkigyakorlatot. Ugyancsak velük szerveztünk
hosszú éveken keresztül, évente kétszer, hivatástisztázó
lelkigyakorlatot fiatalok részére. A résztvevők közül sokan ezen
lelkigyakorlatok alatt kitisztult hivatástudattal döntöttek a házas
vagy a papi, szerzetesi életforma mellett.
b) Katolikus házastársakkal való közreműködés
Az egy éves amerikai tartózkodásom alatt gazdag tapasztalatot
szereztem a keresztény házastársi kapcsolat elmélyítésére megalapított
Marriage Encounter (Házas Hétvégek) mozgalommal kapcsolatban is. A II.
vatikáni zsinat gyakorlati megvalósításának egyik legjobb példáját
tapasztaltam meg benne. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy
Japánban is meggyökereztessem. Eleinte ez sok nehézséget jelentett,
mert a japánok nem szívesen beszélnek, még egymás között sem, a férj-
feleség kapcsolatáról. Azok a házaspárok, akik eljöttek a negyvennégy
órás hétvégi tapasztalatra, megértették, hogy a keresztény házastársi
kapcsolat nemcsak a család, de az egyház és a társadalom alapjául is
szolgál. A találkozók révén a résztvevők házastársi kapcsolata
megszilárdult, és igazán életadóvá lett ,,befelé'', a család életében
és ,,kifelé'' a társadalomban is. Közülük többen szívesen működtek
közre velem különféle apostoli munkákban.
A Házas Hétvégek mozgalomban való közel húszévi részvételem alatt
a házaspároktól mérhetetlen sok szeretetet kaptam, és tőlük rengeteget
tanultam. Nemcsak a laikusokkal való közreműködést illetően, de
Jézussal való személyes kapcsolatom elmélyítésére vonatkozóan is.
Röviden így tudnám összefoglalni a közöttük nyert tapasztalataimat.
Megtanultam, hogy :
-- mi akadályozza és mi segíti elő mély emberi kapcsolatok
kiépítését;
-- miért fontos az értelmi, akarati és érzelmi síkon való
kommunikálás megkülönböztetése, kifejlesztése és elmélyítése;
-- hogyan lehet felismerni a különbséget az érzések kifejezése és
az ítélkezés között; miért fontos e kettőt megkülönböztetni; miért
szükséges ezt a különbséget szem előtt tartani a mélyebb kommunikálás
terén;
-- mi szükséges ahhoz, hogy igazi dialógus jöjjön lére,
folytatódjon és elmélyüljön két ember között;
-- hogyan lehet a dialógust elindítani és gyakorolni családokban
és kisközösségekben;
-- miben áll az igazi szeretet, bizalom, megbocsátás és az élet
sebeinek kölcsönös gyógyítása;
-- hogyan és miben tud a házasság és a papság szentsége
együttműködni az Isten Szíve szerinti társadalom felépítésében;
-- hogyan tud egy pap egyenrangú viszonyban dolgozni
házaspárokkal az egyház és a világ megújulásán;
-- mi a pap szerepe a házastársak kisközösségében.
Lehet, hogy kívülállóknak ez a néhány félmondat elvontnak tűnik.
Számomra azonban ezek a meglátások és tapasztalatok világos,
gyakorlati lépéseket jelentettek az emberi kapcsolatok kiépítésében és
az apostoli munkatársakkal való együttműködésben, s misszionáriusi és
apostoli életem irányításában igen nagy segítségemre voltak. A
házastársakkal való együttdolgozás megtanított arra, hogy ameny-nyire
csak lehetséges, semmit se tegyek egyedül. Mindent munkatársakkal
együtt tervezzek, velük egyenrangú viszonyban hozzak döntéseket, és
hajtsam végre azokat. A kivitelezésben is világos legyen, hogy
apostolkodásunk közösségi munka. Így minden, amit végeztünk sokkal
gazdagabbá és termékenyebbé is lett, mert szeretetkapcsolatunk
önmagában is tanúságtétel volt a nem keresztények előtt.
c) Nem keresztény házastársak mozgalma
A katolikus házastársak mozgalmából született meg a nem
keresztény házaspárok kapcsolatát elmélyítő mozgalom. Ennek elindítása
több mint kétévi kemény munkát jelentett. A keresztény házastársaknak
szóló anyagot ugyanis át kellett dolgozni a keresztény fogalmakat nem
ismerők számára. Ezt a munkát több katolikus házaspárral együtt
végeztük. Minden katolikus fogalmat és értéket megpróbáltunk
szakkifejezések nélkül megvilágítani. Munka közben döbbentünk rá, hogy
az igazi szeretetkapcsolaton keresztül mennyi keresztény értékre rá
lehet világítani, hogy szeretetben élő emberekkel mennyire könnyű
megkedveltetni ezeket az értékeket, és elfogadtatni minden kényszer és
rábeszélés nélkül. Azok közül, akik részt vettek ezeken a házas-
hétvégi tapasztalatokon, sokan kérték a keresztséget.
d) Nem keresztény jegyespárok
Mint már előbb is említettem, Japánban sok a kereszténységgel
szimpatizáló, főleg a fiatalok között. Iskoláink és egyetemeink révén
sok olyan fiatallal kerültünk kapcsolatba, akik nem tartották
kielégítőnek a sintó házassági ceremóniákat. Főleg azért, mert
távolabbi rokonaikat és barátaikat nem engedték be a szertartás
helyére, de azért is, mert a régi ceremóniák előírásai, szavai,
gesztusai nem szóltak eléggé a fiatalok szívéhez.
A fiatalok óhajait jól ismertük, láttuk, hogy nagy lehetőség
nyílik a nem keresztényekkel való kapcsolatra. Az is tudtuk, hogy sok
fiatal igen komolyan veszi a házasságra való előkészületet, mert jó és
igazán boldog házasságot akar kötni. Ezért több paptársammal és
katolikus házaspárral együtt kidolgoztunk egy öthónapos házassági
előkészítő programot a következő célkitűzéssel:
1. -- Az öt hónapig tartó heti másfél órás program a jegyespár
kapcsolatának elmélyítését szolgálja.
2. -- Megismerteti a keresztény házasélet alapvető elveit.
3. -- Nem a keresztségre való előkészületet célozza, hanem
keresztény alapokra épülő házastársi kapcsolat kialakítására
törekszik.
4. -- Felkínálja szakértők és idősebb házaspárok tapasztalatait a
közös megbeszéléseken keresztül.
5. -- A házasságra készülőket segíti rádöbbeni Isten létére,
amennyire lehet megismerteti velük Jézus Krisztust és értékrendjét.
6. -- Mélyebb közösségi kapcsolatot próbál kialakítani, hogy a
párok később is segíteni tudják egymást.
7. -- Az egyes jegyespárokkal előkészítjük és személyessé tesszük
az esküvői ceremóniát.
Misszionáriusi életem egyik legmélyebb és legtermékenyebb munkája
volt ez a nem keresztény jegyespárokkal való foglalkozás. Éveken
keresztül egyfolytában jött egyik csoport a másik után. Minden
csoportban volt legalább húsz-huszonkét pár. Néha egyidejűleg két
csoportot is kellett vezetni. Az egyes csoportokat két-két tapasztalt
házaspárral együtt vezettük.
Meghitt, közvetlen légkör alakult ki a csoportban, mindenki
szabadnak érezte magát, mondhatott, amit akart. Ahogy a hetek múltak,
egyre jobban megismertük egymást és észrevehetően közelebb kerültünk a
keresztény értékrendhez. Gyakran elcsodálkoztam, hogy a fiatalok
mennyire becsületesen betartják ígéretüket. Legtöbben mind a húsz
alkalommal, mindketten eljöttek. Sokan messzi távolságból, több órai
vonatozást vállalva.
A jegyespárok érezték, hogy a program segíti őket egymás
megismerésében és közös értékrendjük kialakításában. A házasságra
készülést életük egyik legfontosabb időszakának tekintették. Szívük
tele volt szeretettel, és becsületesen készültek a komolyan
megalapozott házaséletre, ezért igen fogékonyak voltak. Érzékeny
szívükbe mélyen belegyökerezett a krisztusi szeretet. Kevesen lettek
keresztények, de mindegyikük közelebb került Istenhez, jobban
megismerték Krisztust, mélyebb lett szeretetkapcsolatuk.
A nem keresztény jegyespárokat házasságra előkészítő program
anyagát több évi tapasztalat után könyv formájában is megjelentettem,
hogy segíthessem azokat -- sok ilyen jegyespárról szereztem tudomást -
- akik nem tudtak eljönni a Tokióban tartott szemináriumokra.
Gyulafehérváron magyarra is lefordítottam ezt az anyagot. Ennek
alapján tanítottam a kispapokat arra, hogyan lehet segíteni a mélyebb
emberi kapcsolatok kiépítését. A kolozsvári egyetemistákkal is
végigvettük ezt az anyagot egyik tanév folyamán.
e) Házasság előtt álló fiatalok mozgalma
A katolikus házaspárok kapcsolatát elmélyítő ,,Házas Hétvégek''
mozgalomból született meg a ,,Choice'' (választás) nevű mozgalom a
fiatalok kapcsolatainak elmélyítésére. Ez is hétvégi negyvennégy órás
összejöveteleken alapszik. A résztvevők -- húsz-harminc fiatal fiú és
lány -- először két házaspár, három fiatal és egy katolikus pap
tapasztalatait hallgatja meg a különféle emberi kapcsolatokról. A
hallottakkal kapcsolatos saját tapasztalataikat a fiatalok ezután kis
és nagy csoportokban osztják meg, és irányítást kapnak kapcsolataik
elmélyítéséhez. A mozgalom célja nem a fiatalok összeismertetése volt,
de több fiatal ezeken az összejöveteleken találta meg élete párját. Az
összejöveteleken nem keresztények is részt vettek. Ezeknek nagyobb
része kereszténnyé lett.
A fentebbi négy mozgalommal közel húsz évig voltam kapcsolatban.
Tudatosan törekedtem arra, hogy mindig képezzek az egyes mozgalmaknak
elkötelezett papokat és laikusokat is, akiknek átengedtem a vezetői
szerepet. Pár év után nekem már csak a háttérből kellett segítettem
őket. Ezek voltak misszionáriusi életem igazán boldog évei.
Krisztusi Élet-Közösség (KÉK)
1976-ban a
Szent Ignác-i lelkiséget élő laikusok mozgalmának (KÉK
= Krisztusi Élet-Közösség, Japánban CLC = Christian Life Community)
vezetői megkértek, hogy legyek egyházi asszisztensük. Nehéz volt
számomra még egy mozgalomért felelősségét vállalni, de
tartományfőnököm meggyőzött arról, hogy mennyire fontos a Szent Ignác-
i szellemben élő laikusok alapos kiképzése és a velük való
együttműködés.
Japánban körülbelül harminc ilyen kisközösség működött az ország
különböző részein, mindegyikben öt-hat személy, általában hasonló
életállapotúak és nagyjából azonos korosztályhoz tartozók. Voltak
fiatalok, akik keresték életcéljukat, új házasok, akik próbálták
megalapozni közös értékrendjüket, nyugdíjasok, akik életük
összefoglalására készültek. Minden KÉK közösség a maga plébániáján,
munkahelyén vagy egyetemi közösségében fejtett ki komoly apostoli
munkát.
Az én feladatom a japán kisközösségek egymással és a KÉK
világközösséggel való kapcsolatának mélyítése, az egyházzal való jó
viszony fenntartása, a közösségek vezetőinek és főleg a személyesen
kísért lelkigyakorlatokat adók kiképzése, és a KÉK-kiadványok
szerkesztésének irányítása volt.
Több mint húsz évig voltam kapcsolatban ezzel a lelkiségi
mozgalommal. Számomra is nagyon gazdagító volt. Mindig otthon éreztem
magamat közöttük, mert befogadtak mint egyenrangú idősebb testvérüket.
Mély testvéri kapcsolatban voltam az ország vezető közösségével és a
saját kisközösségemmel is. Velük együtt sok új apostoli, missziós
lehetőséget próbáltunk ki és valósítottunk meg.
Az egyik ilyen kezdeményezés a fiatalok részére szervezett
,,tapasztalatszerző túra'' volt a Fülöp-szigetekre. Nyomortelepek,
lepratelepek, szegény falusi közösségek és gazdag egyházközösségek
szerepeltek a programban. Beszéltünk idősebbekkel, akik átélték a
japán megszállást, és elmondták szomorú élményeiket a japán
fiataloknak. Találkoztunk kereskedőkkel, akik beszéltek nekünk a japán
kereskedők és vállalatok tevékenységéről a Fülöp-szigeteken. Az itt
szerzett élmények nyomán a tizennégy fiatal közül nyolc szerzetesi
vagy papi pályát választott.
Hasonló ,,tapasztalatszerző túrákat'' Japánban is szerveztünk.
Évente egy-egy vasárnap reggel kis csoportokban meglátogattuk azokat a
tokiói városrészeket, ahol nagy mulatozás volt az előző éjszaka, és
láttuk, milyen és mennyi szemetet dobnak ki. Egy-egy ilyen napon
meglátogattuk a nyomorban élő embereket és a dúsgazdagok üzleteit és
lakhelyeit is. Így próbáltuk megtapasztalni azt, amire a japán
püspökök felhívták figyelmünket. Ezek a tapasztalatok mind a
fiataloknak, mind az idősebbeknek sokat segítettek az evangéliumi
értékek felfedezésében és továbbadásában.
A KÉK természeténél fogva nem individualista, ,,csak befelé''
forduló mozgalom. Szent Ignác-i lelkisége arra irányul, hogy
átalakítsa a társadalmat Isten Szíve szerintivé. A ,,tapasztalatszerző
túrák'' élményei indítottak arra, hogy a szentmise szociális
vonatkozásait mélyebben tanulmányozzuk, és egymást segítve, Jézus
eredeti szándéka szerint éljük meg a szentmisét mindennapi életünkben.
Több KÉK közösségben különféle gyakorlatokat végeztünk erre
vonatkozóan, és tapasztalatainkat rendszeresen megosztottuk egymással.
Ebből a közös keresésből született meg egy könyvem, amelynek címét
magyarra így fordítanám: A társadalmi életünk mindennapjaiban megélt
szentmise . A könyv bevezetőjében II. János Pál pápa szavaira
hivatkozom: ,,A szentmise a legfontosabb szociális tevékenység.'' Ez a
könyv több kiadásban jelent meg. Úgy vélem, valamelyest segített a
japán egyháznak kilábalni az individualista lelkiségből.
A személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatok
tapasztalatait is elkezdtem könyvbe foglalni. Ezt azért láttam
fontosnak, mert nagyon sok japánnak -- idő és pénz hiányában -- nem
adódik meg a lehetőség a teljes harminc napos Szent Ignác-i
lelkigyakorlat elvégzésére. Szent Ignác korában is voltak, akik nem
vonultak el harminc napig egy csendes helyre lelkigyakorlatozni, hanem
elvégezték ugyanazt a lelkigyakorlatot a mindennapi életben. Több évi
tapasztalatomat dolgoztam fel ebben a könyvemben, amely- ben
irányítást kap mind a lelkigyakorlatozó, mind a kísérő. Ezáltal
sikerült sokaknak lehetőséget adni, hogy elvégezzék a teljes Szent
Ignác-i lelkigyakorlatot, és még több kísérőt kiképezni az ország
különböző részeiből. Ennek az Imádkozni az életet című könyvnek az
ötödik kötetét Japánban tartózkodásom utolsó napjaiban fejeztem be.
Japánban töltött utolsó éveim
Az utolsó hét
évben misszionáriusi életem külső körülményei
nagyot változtak. Három éven át gondolkoztam, terveztem és imádkoztam,
hogy hogyan tudnék közelebb kerülni Japán szegényeihez és
kitaszítottjaihoz. Első próbálkozásom alkoholista nők intézetében
vállalt lelkivezetői munka volt. Itt főleg a nehéz helyzetben lévő
nőkkel foglalkozó AA-vezetők (AA = Anonim Alkoholisták) támasza
akartam lenni. Közöttük megtaláltam az alkoholisták szenvedéseivel és
őszinte törekvéseivel együttérző Krisztust, és észrevettem, hogy
mennyi szeretettel gondoskodik a társadalom peremére szorult nőkről
is. Világossá lett előttem, hogy csak azok az alkoholisták tudnak új
éltet kezdeni, akik beismerik, hogy saját erejükből nem képesek talpra
állni, és szükségük van a ,,Magasabb Erő '' támogatására. ( A nem
keresztény japánok így nevezték a természetfeletti erőt, Istent.)
Láttam, hogy mennyire szükséges az alkoholistáknak a kisközösség, ahol
megértésre találnak, elbeszélhetik örömeiket, fájdalmaikat és ahol
erőt tudnak kapni az újrakezdéshez.
Az Anoním Alkoholisták elfogadtak munkatársuknak, de tudatára
ébredtem annak, hogy alkoholistákat csak kigyógyult alkoholisták
tudnak igazán segíteni.
A szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösség iránti
fiatalkori vágyam továbbra sem hagyott nyugodni. Más lehetőségeket
kerestem. Vágyamat megosztottam hasonló gondolkozású jezsuita
társaimmal. Egy spanyol és egy amerikai paptársammal nemsokára
elhatároztuk, hogy kiköltözünk Tokió legszegényebb negyedébe.
Elöljáróink elfogadták tervünket, és hatvanéves koromban új életet
kezdtem társaimmal ott, ahol úgy gondoltuk, hogy legközelebb tudunk
lenni a társadalom peremére szorultakhoz. Két jezsuita testvérem
egyetemi tanárkodása mellett foglalkozott a környék szegényeivel,
egyikük a külföldi munkásokat vette gondjaiba, másikuk a környékbeli
iskolásokat gyűjtötte össze és segítette tanulmányi előmenetelükben.
Én a KÉK mozgalom irányításával párhuzamosan, fogyatékos gyerekek
szüleivel és a gyűjtőfogház rabjaival foglalkoztam. Ezek voltak
Japánban töltött utolsó éveim legszebb emlékei.
Egy nem keresztény szülő számára igen nagy tragédia, ha
fogyatékos gyermeke születik. Japán a ,,szégyen-kultúra'' országa. A
legtöbb szülő megbélyegzőnek, szégyennek tekinti a fogyatékos
gyereket. Rokonaik is mind azzal vádolják őket, hogy valami rosszat
követtek el, és annak büntetéseként született ilyen gyerekük. Egyik fő
törekvésem az volt, hogy meggyőzzem ezeket a szülőket arról, hogy nem
minden szenvedés büntetés, Jézus Krisztus szenvedése sem volt az.
Próbáltam velük együtt felfedezni a fogyatékos gyerek értékét a család
és a társadalom számára. Minden évben sikerült összehozni a különösen
is érdeklődő szülőkből egy kisközösséget. Ezekkel eljutottunk addig,
hogy értéket és értelmet találtak abban, hogy értelmi fogyatékos
gyereket nevelnek. Sikerült felfedezniük, hogy ez mennyire fontos
testvéreik, rokonaik és az egész társadalom számára. A gyakori közös
megosztások közben igen sokat tanultam tőlük a szenvedés értelméről.
Sokan a szülők és nevelők közül közelebb kerültek a kereszténységhez
is. Néhány keresztelésre is sor került körükből.
Sok szép élményre tettem szert a gyűjtőfogház rabjai között is.
Itt is kisközösségeket hoztam össze, akik ebédszünetüket áldozták fel
hat-hat hónapon keresztül minden második héten azért, hogy értelmet
találjanak a rácsok mögötti életben. A képzés végén sokan mondták:
,,Itt találtam meg az igazi szabadság értelmét.'' ,,Tudom, miért
vagyok itt, más életet fogok kezdeni.'' A rabokkal személyesen is
sokat beszélgettem. Igazán őszinték voltak, már nem volt semmi
titkolnivalójuk, még egymás előtt sem. őszinteségük, nyíltságuk
közelebb hozta őket Istenhez.
Japánból Erdélybe
1986-ban ,,véglegesítettem''
Japánhoz tartozásomat: japán
állampolgár lettem. Meg voltam győződve arról, hogy egész életemet ott
fogom leélni. Negyvennégy év alatt sohasem gondoltam arra, hogy
elhagyjam szeretett Japánomat.
1993-ban újabb szabbatikumot (hétévenkénti pár hónapos
kikapcsolódás a szokásos munkakörből felfrissülés, tanulás,
tapasztaltszerzés céljából) kaptam. Elindultam szétnézni a kommunizmus
szorításából felszabadult országokban élő magyarok között. Különösen
Kárpátaljára és Erdélybe vágytam, mert nagyon érdekelt a nehéz
körülmények között élő magyarok sorsa.
Nagyhéten érkeztem Budapestre. A helyi tartományfőnök elmondta,
hogy levelet kapott a gyulafehérvári érsektől, aki jezsuitát kért
lelkivezetőnek a szemináriumába. A tartományfőnök engem is
megkérdezett: nem mennék-e el. ,,Én semmiképpen sem akarom otthagyni
Japánt -- feleltem --, és különben is idős vagyok.'' Kértem, hogy
küldjön fiatalabbat. Azt nem mondhattam, hogy nem értek a
lelkivezetéshez, mert Japánban elég sok tapasztalatra tettem szert
ebben. ő azt válaszolta, hogy természetesen nem akar Japán elhagyására
kényszeríteni, de mást nem talált, és én a hatvanhét évemmel a
fiatalabbak közé tartozom. Ezzel nagyon elgondolkoztatott. Elkezdtem
komolyan imádkozni, gondolkozni az ajánlatról.
Két hónapi komoly ima és gondolkodás után mentem el Erdélybe,
beszéltem az érsek úrral, láttam az ottani helyzetet és értesültem
arról, hogy nemcsak az érsek úr, hanem a szeminaristák is nagyon
akarnak egy jezsuita spirituálist. Ez késztetett arra, hogy elkezdjem
a végleges lelkek megkülönböztetését: kérjem-e vagy ne Erdélybe való
áthelyezésemet? Ima közben három döntő indítékot láttam meg: Erdélyben
még több alkalmam lesz a szegénység, a gyengeség és a megaláztatások
megtapasztalására. Ezek pedig Jézusnak nagyon fontos értékek.
Világosan láttam, hogy a kérés elfogadása közelebb tud vinni Jézushoz.
Japán elöljárómnak azonnal elküldtem a lelkek
megkülönböztetéséről szóló írásomat, még innen, Erdélyből, és kértem,
hogy ő is fontolja meg imádságban, és kérdezze meg mások véleményét
is. Amikor megkapta levelemet, éppen indulóban volt az általános
rendfőnökkel való találkozásra Indonéziába. Neki is elmondta
áthelyezésem lehetőségét. Hazaérve beszélt a tokiói érsekkel is,
akinek intézetében dolgoztam, összehívta jezsuita közösségemet
közvetlen elöljárómmal együtt, megkérdezte négy tanácsadóját.
Mindenkinek az volt a véleménye, hogy érdemes megpróbálni először egy
esztendőre.
Erdélybe menetelem tervét megosztottam japán barátaimmal és
munkatársaimmal. Meglepett, hogy bár elválásunk gondolata mély
fájdalmat okozott nekik, egy kivételével, mindenki belátta, hogy
Erdélyben még nagyobb szükség van munkámra. Egyetlen jó barátom, a nem
keresztény kezelőorvosom tiltakozott hevesen. Négy hónappal
ideérkezésem után, egyik volt munkatársamtól hozott levelet a posta
Japánból. Egy újságcikk is volt a borítékban. Rólam szólt. Meglepve
fedeztem fel, hogy az orvos barátom írta. Az állt benne, hogy büszke
barátjára, aki hajlandó volt elmenni egy olyan messzi országba
másokért dolgozni. A cikk küldője mit sem sejtett arról, hogy a szerző
az én barátom, és mekkora örömet jelentett nekem megtudni, hogy már ő
is másként vélekedik.
Az egy év letelte után elöljáróim és a kispapok véleményét
kikérve, még két évre meghosszabbítottam szemináriumi munkámat.
Nem volt könnyű a japán kultúrából az erdélyi kultúrába való
átmenet, de a kispapokért érdemes volt megtenni. Az Erdélyben töltött
évek új színekkel egészítették ki életemet.
Gyulafehérvár, 1996. január 27.
