Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Príti

A príti vagy más néven préma istenszeretetet jelent. Koncepciója két dolgot sejtet: 1) prijatá – gyengéd érzelmek (bháva), vonzódás a szív választottja iránt és 2) szukha – boldogság. A prijatá azonban nem azonos az általános értelemben vett boldogsággal (szukhával), amely mindig személyes elégedettséggel jár, s így egocentrikus. A prijatá féle boldogság e tekintetben személytelen, mert semmit sem akar magának; csupán arra vágyik, hogy szeretettje boldogságát, örömét gyarapítsa, akár saját boldogsága árán is. Sőt, magát a szeretet tárgyát sem kívánná, ha e vágy netán gátolná a szeretett boldogságát.

A prijatának van alapja (ásraja) és tárgya (visaja), míg a szukhának csak alapja, amely maga az önvaló vagy lélek. Mivel a szukha nem másra irányul, ezért én-centrikus. Kétségtelen, a prijatá alapját is az én képezi, ám ugyanakkor értelmetlenné válna, ha nem lenne tárgya, amire irányulna. (42) Habár a prijatá távol áll a tudatosan én-centrikus örömtől, magát a boldogságot nem zárja ki, hiszen a szeretett boldogságát látva ez természetesen következik. Bármi is járuljon hozzá a másik boldogságához, az az ember saját örömét gyarapítja. A príti ezért nemcsak az együttlét alatt érzett, hanem a távollét alatt is tartó boldogságot (szeretetet) jelenti. Ez különbözteti meg az általános értelemben vett, földi szeretettől.

Miután a príti alapeleme a szeretett kedvében járni, őt odaadóan szolgálni, ezért szolgálatnak (szévának) is hívják. A szévából fakadó boldogság tehát sokkal magasabbrendű, mint az általános értelemben vett boldogság.

A príti tökélye az, ha a személyes Istenre (Bhagavánra) irányul. Eredetét tekintve a príti-boldogság nem evilági, mert Bhagaván személyes energiájának, a szvarúpa-saktinak a megnyilvánulása. Ez magyarul azt jelenti, hogy nem a hívő szívében keletkezik, hanem a szvarúpa-sakti helyezi azt oda. Ez csak akkor történik meg, ha a lélek már elérte a teljesen megtisztult állapotot, a transzcendentális síkot. Bhagaván ezen energiáján keresztül valósítja meg legbelsőbb, üdvös és szeretetteles természetét. [43]

A Bhagavánra irányuló príti okozta öröm tehát nagyban különbözik az általános értelemben vett boldogságtól (szukhától). Az előbbit Isten belső energiája, a szvarúpa-sakti okozza (s ezért nirguna, vagyis felette áll a természet kötőerőinek), míg az utóbbit a májá-sakti, az illuzórikus anyagi energia (pontosabban a szattva-guna, azaz a jóság kötőereje). Isten számára is mást jelent a szvarúpa-sakti által okozott boldogság (bhágavat-príti) és a saját belső lényébol fakadó boldogság (szvarúpa-ánanda). Az előbbi ugyanis megrészegíti az imádót és az imádottat egyaránt, s végül is az egymásba való teljes elmélyüléshez vezet. Ezért írja a prítiről a Bhágavata-purána, hogy képes még magát Bhagavánt is teljesen a hatalmába keríteni, legyőzni. Ez az elmélyülés azonban nem jelent teljes egységet, nem szabad úgy értelmezni, hogy a lélek úgymond beleolvad az Abszolútba. Nem teljes azonosságról van tehát szó, hanem szeretetbeli egységről. A védikus írások ezt a vas és a tűz példájával magyarázzák: felhevített állapotában a vas hasonlóvá válik a tűzhöz, fényt és hőt bocsát ki, ugyanakkor mégis megmarad vasnak.

Az emberek szívébe nem lehet belelátni, ezért nagyon nehéz megállapítani, kiben van jelen az istenszeretet (príti). Megnehezíti még a dolgot, hogy a tisztaszívű bhakták látszólag ugyanúgy viselkednek, mint az átlagemberek, vallásukból nem csinálnak mutatványt; sőt, annyira nemeslelkűek, hogy nem is tartják magukat többnek elesett, gyarló lelkeknél. Ugyanakkor vannak bizonyos közvetett, külsőleg megnyilvánult jelek, melyek olykor eléggé árulkodóak. Ezek a nyolc úgynevezett száttvika-bháva és a tizenhárom anubháva. A száttvika-bháva nem érzelmet (bhávát) jelent, hanem a legbelsőbb, tisztán lelki érzelmek külső megnyilvánulását. Intenzív lelki energia váltja ki, ami a prítiben a transzcendentális intuíció velejárója. A lelki kifejezések vibrációk, melyek nem zavarják az önvaló belső békéjét, de az ilyen nagy hatáshoz nem szokott psziché és test egyensúlyát megbonthatják. A príti hatására pszichikai rendszerünk oly mértékű izgalomba jön, hogy idegrendszerünk olyan részei is aktivizálódnak, melyek normális körülmények között nem működnek. Ez okozza aztán a fizikai test különleges változásait. E külső jeleket tehát mindegyik esetben az istenszeretet, a Krsnához fűződő erős ragaszkodás váltja ki – ez jelenti a különbséget a száttvika-bháva és a hasonló, a hétköznapi életben megszokott testi elváltozások között.

A száttvika-bhávák a következők:

1) Megdermedés, kábultság – ezalatt a beszéd és a mozdulatok hirtelen elakadása, valamint az üresség és az elválás gyötrelmének érzete értendő. Egyszer Krsna kertészlánynak öltözve lopakodott be a kertbe, hogy a gópíkkal találkozhasson. Amikor a lányok meglátták, megdermedtek. Egy másik példa: Amikor Kansza áldozati arénájában Krsnát hatalmas birkózók vették körül, anyja, aki a nézők között foglalt helyet, hirtelen megdermedt, kábultság fogta el, szemei szárazon égtek.

2) Izzadás – az istenszeretetben ezt örömérzet, ujjongás, esetleg félelem vagy düh váltja ki. A Bhágavata-puránában így szól Rádhához egyik gópí barátnője: „Kedves Rádhika, miért szidod a Napot? Úgyis tudom, hogy azért izzadsz, mert örülsz, hogy végre megpillantottad Krsnát, s most nagyon szeretnél vele lenni.”

3) Libabőrös állapot. Földi kedvteléseinek idején Jasóda, a gyermek Krsna anyja egyszer gyanította, hogy fia földet evett. Megkérte, nyissa ki száját, hadd nézzen bele. Ám nagy meglepetésére fia szájában galaxisokat, naprendszereket és számtalan bolygót látott. Azonnal libaborös lett egész testében.

4) Dadogás (beszédelakadás) – ez esetenként együtt járhat torokköszörüléssel és krákogással is. Amikor Krsna elhagyni készült Vrndávant, a gópík a lovak elé álltak, s a kétségbeesett Rádhiká el-elakadó hangon kérte Jasódá anyát, akadályozza meg Akrúrát, a kocsist tettében.

5) Remegés. Amikor Krsna nekiveselkedett, hogy megragadja Sankha démont, Rádhiká félelmében egész testében remegni kezdett. A remegést düh is kiválthatja: Egy alkalommal a gonosz Sisupála szidni kezdte Krsnát, mire Szahadéva dühbe gurult, testét reszketés fogta el.

6) A test színeváltozása – ezt nagy bánat, meglepetés, félelem s hirtelen öröm okozhatja. Egyszer a gópík így szóltak Krsnához: „Kedvesünk, Vrndávan lakóit annyira bántja távolléted, hogy testük színe teljesen megváltozott. Nárada, a nagy szent ittjártában azt hitte, fehér szigetre tévedt.” Amikor Indra felhőszakadást zúdított Vrndávanra, megdöbbenve látta, amint Krsna a Góvardhan hegyet felemelte, s esernyőként tartotta a falu fölé. A látványba belesápadt. A hirtelen öröm ezzel ellentétben általában arcpirulást okoz.

7) Sírás – ezt a Bhagavántól való távollét gyötrelme, valamint ujjongás és düh váltja ki. Rúpa Gószvámí szerint az örömujjongás könnyei hidegek, míg a dühé forróak. Mindegyik esetben sűrű szempillantással jár, a szem vöröses színt ölthet, környéke bedagadhat. Ehhez járul még egyfajta viszketegség érzés, amely szeme dörgölésére készteti az embert. Mikor Sisupála Krsnát sértegette, Bhíma azonnal neki akart rontani, ám Krsna nyugalomra intette. A dühös és morcos Bhíma szemében ekkor forró könnyek gyülekeztek. Rukminít egyszer annyira gyötörte a Krsnától való távollét gondolata, hogy szeméből azonnal megeredtek a könnyek, melyek szemfestékét feloldva hullottak mellére.

8) Megsemmisülésérzet – szanszkrtül pralaja. Teljes zavar, megdöbbenés és túláradó örömérzet válthatja ki. Az ember hirtelen szinte megbénul, képtelen gondolkodni, a külvilággal szemben érzéketlenné válik. Ez az állapot olykor ájulással is jár. Egy alkalommal a gópík kétségbeesetten kutattak Krsna után az erdőben, s amikor az hirtelen egy bokor mögül elébük toppant, túláradó örömükben a lányok majd elaléltak, érzékeik felmondták a szolgálatot. A Bhágavata leírása szerint ebben az állapotban szépségük még elragadóbbá vált.
Az anubhávák a belső, lelki érzelmek alábbi külső megnyilvánulásait jelentik: táncraperdülés, hempergés a földön, hangos éneklés, zokogás, vonaglás, kiabálás, ásítás, sűrű sóhajtozás, a közvélemény figyelmen kívül hagyása, nyáladzás, hangos nevetés, szédülés és csuklás. Az anubhávák az érzelmek velejárói és erősítői.

Príti magában egy és oszthatatlan, akárcsak Bhagaván, akire irányul. De miként Bhagaván hívei különböző fokú odaadása szerint nyilvánul meg előttük, úgy a príti megnyilvánulási mértékét is a hívő bhaktijának (odaadásának) milyensége határozza meg. Ugyanúgy meghatározó továbbá az is, hogy az odaadó szolgálat magára az eredeti Bhagavánra (Krsnára), vagy pedig isteni kiterjedéseinek egyikére irányul-e. Földi kedvtelései idején Krsna személyiségének legvonzóbb, legédesebb aspektusát Vrndávanban, a pásztorok falvában nyilvánította ki. Ezért, míg a dvárakai Krsna púrna (tökéletes), s a mathurai púrnatara (tökéletesebb), addig a vrndávani púrnatama (legtökéletesebb). Ebből adódóan a Krsnára irányuló príti egyedül Vrndávanban bontakozik ki legteljesebb formájában.


A príti fejlődésszakaszai

A lelki világban, Bhagaván társaiban [44] a príti örökké jelen van, önmegnyilvánult. Természetesen a príti egyben a közönséges lélek (dzsíva) természetes funkciója is, de az ő esetében a májá hatására ez nem Istenre, hanem önmagára, illetve a vele kapcsolatos dolgokra és személyekre irányul.

Az anyagi létben, a születés és halál körfolyamatában vándorló lélek természetes funkciója, Isten szeretete szunnyadó állapotban van, amit fel kell „ébreszteni”, s fokozatosan kifejleszteni. Ez léte, vagy ahogy mondják, szíve megtisztításával jár, s ezt a célt szolgálják a különféle lelki folyamatok.

Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta című könyve az alábbi szakaszokban tárgyalja a príti fejlődését: hit (sraddhá), szentéletű személyek társasága (szádhu-szanga), a lelki folyamatok művelése (bhadzsana-krijá), megszabadulás a rossz tulajdonságoktól (anartha-nivrtti), bizalom (nisthá), a lelki dolgok iránti kedv vagy íz (rucsi) kibontakozása, vonzódás (ászakti), érzelmek (bháva) és végül istenszeretet (préma vagy príti).

Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még hétköznapi életében sem. Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben.

A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb elvezeti a szádhukhoz, szentéletű emberekhez. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb. Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá). Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély gyökeret ereszt, s ez a nistá. E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet iránt. Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik.

A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, mégcsak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját.

A bhávát vagy ratit kilenc anubháva jellemzi: állandó lelki nyugalom; igyekezet, hogy minden perc Bhagaván szolgálatával teljen; közömbösség az érzékek tárgya iránt; szerénység; intenzív vágyakozás Bhagaván elérésére; szilárd hit Bhagaván elérésének sikerében; vonzódás a szent nevekhez; hajlam a Legfelsőbb tulajdonságainak dicsőítésére, és végül vágyakozás olyan helyen élni, amely kapcsolatos a Legfelsőbbel (szent helyeken vagy egy templom, esetleg egy ásram közelében).

Amikor a Krsna iránti gyöngéd vonzalom fokozódik, a bháva intenzívvé válik, és istenszeretetté (prítivé) alakul. Az Uddzsvala-nílamani ezt bháva-bandhanának, érzelmi köteléknek nevezi, mely sohasem szakad szét, bármit hozzon is a sors. Csandraválí, a főbb gópík egyike például tisztában van azzal, hogy Krsna Rádhát szereti a legjobban, és bár egy átlagembernek ilyesmi már éppen elegendő ok lenne a válásra vagy a szakításra, ő ennek ellenére továbbra is szenvedélyesen szereti Krsnát. A prítiben a bhakta egy pillanatra sem a saját boldogságát kívánja, s nincs olyan, amit meg nem tenne szeretettje öröméért. Ezért van az, hogy a príti köteléke szétszakíthatatlan.

A Csaitanja-csaritámrta a prítit transzcendentális síkként írja le, amit még a legkiválóbb bölcsek sem tudnak felfogni. A príti síkját elért bhakta viselkedése, gondolkodása és beszéde meghaladja a földi ember felfogását. [45] Az ilyen lélek az isteni szeretet részegítő borát issza, ezért az őrültekhez vagy részeg alkoholistákhoz hasonlóan hol nevet (látszólag minden ok nélkül), hol sír, de lehet, hogy éppen táncra perdül, vagy hangosan dalol.

A bhávát és a prémát el lehet érni fizikai létünkben is. Az istenszeretetnek vannak felsőbb fokai is, melyeket csakis az anyagi test levetése, illetve a lelki test kifejlesztése után lehet megvalósítani.


Az istenszeretet magasabb szintjei

Mint már említettük, Csaitanja csak nyolc versszakot hagyott maga után. Tanítását követői jegyezték le, főként a hat gószvámí: Rúpa, Szanátana, Dzsíva, Raghunátha Bhatta, Raghunátha Dásza és Gópála Bhatta Gószvámí.

Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta-szindhu című könyvében az ember Isten iránt érzett vonzalmának fejlődéséről ír. Munkájában tudományos igénnyel, részletesen tárgyalja a transzcendens pszichológiát, a lélek Istennel való kapcsolatának jellemzőit, egészen a préma – istenszeretet – kibontakozásáig. Az ezt követő magasabb síkokról viszont ebben a könyvében már nem ír, csak az Uddzsvala-nílamani-ban. Ebben a művében kifejti, hogy a préma intenzív formájában átalakul, és sznéha, mána, pranaja, rága, anurága, majd végül mahábháva lesz belőle.

A sznéha (gyengédség, kedvesség) a préma kifinomult változata, amikor a gyengéd érzelmek kötele még erősebb, az „elme olvadása” még nagyobb. A lélek ezen a síkon még egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való távollétet, állandóan látni szeretné Őt, e vágya sohasem csillapodik, sőt, egyre növekszik. Rúpa Gószvámí kétféle sznéháról tesz említést. Mint írja, a ghrta-sznéha olyan, akár az olvasztott vaj (ghí), melynek íze ugyan van, ám mindaddig nem élvezhető, míg nem édesítjük valami mással, például cukorral. Hasonlóan, a ghrta-sznéha is rendelkezik egy bizonyos „ízzel”, de ez csak más bhávákkal, érzelmekkel együtt válik édessé. A madhu-sznéha ezzel ellentétben már magában is édes, mint ezt neve is mutatja: madhu jelentése méz. Miként a méz a különféle illatú virágok porának az esszenciája, a madhu-sznéha is több fajta raszából tevődik össze – ennek tulajdonítható eredendően édes természete.

A két sznéha közötti különbséget a következőképpen lehet megállapítani: az előző síkján a hívőt az „én a Tiéd vagyok”, a másodikén a „Te az enyém vagy” mentalitás jellemzi. A vrndávani fejőslányok, a gópík közül Csandraválít a ghrta-sznéha jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Csandraválí Krsna iránti érzelmeiben enyhe tisztelet is vegyül, s ez viselkedésében egyfajta természetes visszafogottságot okoz. Rádhá érzelmei ugyanakkor a madhu-sznéhát példázzák: őt kizárólag kedvese boldogsága érdekli, olyannyira, hogy soha nem jutna eszébe mérlegelni, mi a helyes és mi nem. Például, míg Csandraválí meg nem érintené lábával Krsnát – hisz az ilyen viselkedés illetlenségnek számít –, addig Rádhá habozás nélkül akár kedvese fejére is helyezné a talpát, ha ezzel örömet tudna neki okozni.

Mána („féltékenységből eredő düh”) tulajdonképpen a kedveskedés, a becézgetés színlelt visszautasítása. Ezen a síkon a szeretet intenzívebb a sznéhánál, mert egy sajátságos, plusz gyönyört is ad Krsnának. Ezt az örömérzést az váltja ki, hogy a mána szintjére jellemző érzelmek rejtettek, s a kedves közeledésének tettetett elutasításában, illetve „szerelmi civódásokban” nyilvánul meg. Két fajtája ismeretes, az udátta- és a lalita-mána. Az előző a ghrta-, míg a második a madhu-sznéhából fejlődik ki.

A következő fok a pranaja (magáénak vallani), amit sajátságos önbizalom, visrambha jellemez. A szeretet ilyen fokú hatására a lélek azonosságot érez Istennel. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez az azonosság korántsem azonos a lélek szájudzsja-féle felszabadulásával. Visvanátha Csakravartí a pranaját úgy írja le, mint a szeretetnek azt a fokát, amikor a félénkség, szerénység és határozatlanság teljes hiánya tapasztalható. Ez az állapot csak akkor következik be, amikor az ember nem tesz, nem érez különbséget saját, illetve kedvese teste, értelme, elméje, sőt akár léte között. Például, úgy aggódik kedvese életéért, akár a sajátjáért, s ugyanazt, ugyanakkor érzi jónak, rossznak, igaznak, valótlannak, örömnek vagy bánatnak, mint a másik. Ezen azonosságérzetnek tulajdoníható, hogy szeretettjével kész habozás nélkül megtenni bármit, ami számára egyébként természetes. Néhány példa: Vrndávanban Jasódá természetesnek tartja, hogy előbb maga kóstolja meg az ételt, mielőtt azt Krsnának tálalná. Hasonlóan, Krsna pajtásai néha olyan gyümölcsöt, vagy egyéb finomságot adnak neki, amibol ők már ettek.

A rága az az állapot, amikor még a legnagyobb baj vagy bánat is boldogságnak tűnik, amennyiben elősegíti a kedvessel való találkozást, de ha ezt gátolja, akkor a legnagyobb öröm is csupán gond. Például, amikor egy alkalommal Rádhá Krsnát kereste, mezítláb hágott fel a Góvardhana hegyre. A forró nap hevétől felizzott éles kövek számtalan sebet ejtettek a talpán, ám ő semmit sem érzett, mert egész testét és lényét áthatotta az isteni üdvösség.

Anurága (rága utáni) a rága intenzív formája. Hatására a szeretet tárgya is minduntalan újnak, üdének, frissnek tűnik. Habár Rádhá állandóan Krsnával édeleg, számára Ő – teste, tulajdonságai, bájossága – mindig új és üde. Az anurágát jobban megérthetjük, ha sorra vesszük azokat a jelenségeket, amit a szerető és szeretett között előidéz:

a) Önátadás. A préma (istenszeretet) síkján mindkét fél szeretné alárendelni magát a másiknak, de a lélek (hősnő) szégyenlőssége miatt palástolja ezt az érzést. Az anurága esetében viszont az önátadás vágya teljes egészében megnyilvánul.

b) Az elválástól való szerető rettegés. Az anurága síkján az istenszeretet intenzitása néha oly hatással jár, hogy a szerető kedvese hiányától szenved, akár a társaságában is. Ez például akkor történhet meg, amikor a szerető annyira vonzódik kedvese személyiségének valamilyen aspektusához, vagy bármely dologhoz, tárgyhoz, amely vele kapcsolatos, hogy tudata teljesen elmerül abban, s így képtelen észrevenni őt, bár lehet, hogy éppen előtte áll.

c) Vágy arra, hogy élettelen tárggyá változzon. Vrndávan fejőslányai, a gópík néha úgy vélik, gyakrabban élvezhetnék Krsna társaságát, ha megszületnének valamilyen tárgyként, amely az Ő tulajdonát képezi, például fuvolaként. d) A kedves látványa távolléte esetén. Az anurága síkján az istenszeretet érzelmei oly intenzívek, hogy például a gópík hajlamosak mindenben Krsnát látni. Ez a vízió annyira élethű, hogy cseppet sem kétkednek valódiságában.

A mahábháva (hatalmas érzelem, csupaszív) felsőbbfokú anurága. Jellemzői a következők:

1) Öntapasztaló állapot (szvaszamvédja-dasá). Anurága az egyetlen sík, ahol meg lehet tapasztalni Krsna édes bájosságát (mádhurja). Minél intenzívebb az anurága, annál édesebb mádhurja tapasztalható.[48] Ugyanez fordítva is igaz: Minél több mádhurja tapasztalható, annál nagyobb az anurága intenzitása. Az anurága növeli a mádhurját és viszont, mintha versengenének egymással. [49] Mindez addig folytatódik, míg el nem érik a legfelsőbb síkot, ahol a legteljesebb isteni gyönyör tapasztalható. Ez az üdvös állapot oly édes és gyönyörteli, hogy megszünteti az alany-tárgy tudatiságot. Az alany teljesen elveszíti tudatát önnön magáról, sőt a mádhurjáról, a gyönyör okáról, s így egyedül csak a gyönyör-tudat létezik, mintha az tapasztalná önmagát. Ez az állapot Rádhá és Krsna elméjét, tudatát annyira egybeolvasztja, hogy szinte teljesen eggyéválnak. Így az alany-tárgy kapcsolat szóba sem jöhet. Az anurága sajátságos megtapasztalása ez, a normális megtapasztalás minden eleme nélkül. Másfajta megtapasztalásnak e síkon nincs helye. Ez az önnön magát tápláló, tiszta anurága, amely saját megtapasztalását okozza és élvezi is egyben.[50]

2) Prakásita (megnyilvánult, látható) az az állapot, amikor bizonyos külső jelek válnak nyilvánvalóvá. Ha a száttvika-bhávák mind, de legalább közülük öt-hat megnyilvánul egyidejűleg, akkor ez jelzi ezt az állapotot.

3) A jávadásrajavrtti állapota nemcsak a szóbanforgó személyt, hanem annak közvetlen környezetét, a többi tiszta és felszabadult bhaktát is befolyásolja.
Az anurága egyedül a fejőslányok esetében éri el a mahábháva síkját. Ők Krsna legönzetlenebb hívei, kiket egyedül az Ő öröme érdekel. Nincs az az áldozat, amit ne hoznának meg Őérte azonnal, boldogan.

A mahábháva síkján tapasztalt gyönyör (ánanda) és báj (mádhurja) a legmagasabbrangú, s annak természetes velejárói, mint cukor esetében az édesség, vagy tűz esetében a hő és a fény. Ez a gyönyör és báj semmilyen külső tényezőtől nem függ. Ezt a síkot az is jellemzi, hogy a gópí elméje teljesen beleolvad a mahábhávába, így a különféle érzéki cselekvések – melyeket az elme hivatott kontrollálni – mind közvetlenül abból erednek, annak különféle megnyilvánulásai. Ezért ezek külső formájuktól függetlenül egyaránt nagyon kedvesek Krsna számára. Például, ha a gópík megfeddik, szidják Őt, ez jobban esik neki, mint a papok által énekelt védikus imák és himnuszok.[51]

A mahábháva két fokból áll: rúdha (növekvő, feltámadó) és adhirúdha (fokozott, kifejlett lelki gyötrelem). A rúdha-mahábháva lehet testtel, illetve elmével kapcsolatos.

Az előző esetben az összes, de legalább öt-hat száttvika-bháva egyidejű, zaklatott állapotú megjelenései jellemzik, a másodikban pedig a következők:

1) A szerető egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való elválást

2) Az a képesség, ami a jelenlévők szívét is felkavarja. Például, amikor hosszú idő után végre találkozhattak a gópík szeretett Krsnájukkal Kuruksétrán, akkor a szívükből áradó mahábháva még a dvárakai királynők szívét is felkavarta olyannyira, hogy a rúdha-mahábháva jelei mutatkoztak rajtuk.

3) Még ha boldog is, bánkódik a gyötrelem láttán. A gópík annyira szívügyüknek tekintik Krsna boldogságát, hogy néha szomorúak, mert úgy vélik – persze helytelenül –, viselkedésükkel kínt okoztak Őnéki.

4) Az az állapot, amikor sok-sok év mindössze egy pillanatnak tűnik. Amikor a gópík Krsnával járták a rásza-táncot, oly isteni gyönyörben volt részük, hogy számukra röpke pillanatnak tűnt az egész, holott éppen annyi ideig tartott, mint Brahmá egy éjszakája – vagyis több millió évig.

5) Amikor egy pillanat sok-sok évnek tűnik. Krsna mondja barátjának, Uddhavának: „Vrndávanban társaságomban a gópíknak egy egész éjszaka csupán egy röpke pillanatnak tűnt. De most, hogy nem vagyok ott, számukra egyetlen éjszaka egy egész jugánál is hosszabb.”[52]

6) Minden elfeledése (tudatvesztés) ájulás nélkül. Fokozott anurága esetében a gópík tudatukat vesztik, még magukról sem tudnak, egyedül Krsnáról tudatosak. Ez az állapot hasonló ahhoz, amikor nagy szentek a szamádhit elérve sem magukról, sem környezetükről nem tudatosak, egyedül az Abszolút megtapasztalása adta gyönyörnek élnek.


Módana és mádana

Az adhirúdha-mahábháva a rúdha-mahábháva különleges, kifinomult változata, amikor a száttvikák még inkább felkavartak. Az Uddzsvala-nílamani címu könyv úgy próbálja illusztrálni az adhirúdha leírhatatlan jellemzőjét, hogy idéz egy verset, amelyben Siva az alábbi szavakat intézi párjához, Párvatíhoz: „Ha a transzcendens lelki világ és a végtelen számú anyagi világok minden öröme és bánata összegyulne két hatalmas halomba, akkor sem vetekedhetnének Rádhá örömének és bánatának akár egy csöppjével, amely Krsna iránt érzett szerelméből fakad.” Hozzá kell tenni, hogy Rádhá bánata természetesen nem evilági, hanem transzcendentális, melyet a szerelmétől való távollét okoz, s amely végül is – mint majd később meglátjuk – ízesebb, mint az együttlét gyönyöre.

Az adhirúdhának két fajtája ismeretes: módana és mádana. Módanáról akkor beszélünk, ha a száttvikák Rádhá és Krsna személyében egy különlegesen magasfokú vonzerőt érnek el. Mivel a madhu-sznéhából fakad, így ez csak a Rádhá csoportjába tartozó gópíknál tapasztalható. A szeretettől való távollét esetében a módana móhanává alakul, amikor a száttvikák még inkább kiemelkednek. A móhana egyedüli alapja (ásraja) Rádhá – őbenne nagyon gyakran nyilvánul meg. Jellemzői az alábbiak:

1) Ájulást okoz, akár távolról is. Az Uddzsvala-nílamani ezzel kapcsolatban a Padjávalí címu muből idéz: Miközben Krsna dvárakai palotájában átöleli Rukminít, Vrndávanban Rádhát a móhana érzése keríti hatalmába. Ez azonnali hatással van Krsnára – eszébe jutnak a Rádhával töltött szerelmetes órák a Jamuná folyó menti ligetekben, s ezen édes emlékek felidézése annyira felkavarja, hogy nyomban elájul.

2) Vágy örömet szerezni Krsnának akár elviselhetetlen szenvedések árán is. Rádhá számára nincs elviselhetetlenebb a Krsnától való távollét érzésénél, Uddhavával mégis azt üzeni Krsnának Mathurába, ne jöjjön vissza Vrndávanba, ha ez akár a legkisebb gondot vagy kínos helyzetet jelentené számára.

3) Bánatot okoz az egész világnak. Amikor Rádhában a Krsnától való távollét móhanát okoz, az egész világmindenséget – beleértve a transzcendentális lelki világot (vaikunthát) – páratlan bánathullám árasztja el. Ez abban az értelemben egyedülálló, hogy lényegében elbűvölően gyönyörűséges, hiszen Rádhától, a hládiní-sakti (gyönyör-energia) megtestesítőjétől ered. Ez az energia pedig a lélek számára a legnagyobb gyönyört adja. Ezért e bánathullámot a misztikusok maguk között „mérgezett nektár”-nak, illetve „a szerelem édes-keseru kelyhé”-nek hívják. Dzsíva Gószvámí ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy bár a móhana érzelmek többé-kevésbé állandó jelleggel díszítik Rádhá szívét, csak ritkán történik meg, hogy a világmindenséget a „nélkülözés eksztázisá”-ból eredő édes bánat árasztja el.

4) Az állatokat sírásra készteti. A Padjávalí leírása szerint még a Jamuná folyóban élő állatok is sírtak, amikor meghallották, hogyan zokog Rádhá, akit a kedvesétől való távollét gyötört.

5) Epekedés a halál után, hogy a szerető Krsnát testének felbomló elemeivel szolgálhassa. Szintén a Padjávalíban olvashatjuk, miként hívja Rádhá a halált, hogy a testét felépítő öt fő elem szétbomoljon, majd azokkal a tárgyakkal, dolgokkal vegyüljön, melyek állandóan Krsna szolgálatában állnak. Például, azt szeretné, ha a testét alkotó víz-elem elvegyülne abban a tóban, amelyikben Krsna szokott fürödni, a levegő-elem azzal a levegővel, amely Őt legyezi, a föld-elem azzal a talajjal, melyen Ő jár és így tovább…

6) Isteni őrület (divjónmáda), amely kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg. Például, Rádhá megfeledkezik arról, hogy Krsna Mathurába utazott, s azt hiszi, kedvese még mindig Vrndávanban tartózkodik. Készül a vélt találkozóra, feldíszíti magát és környezetét. Krsna persze nem jön, mire Rádhá előbb mélyeket sóhajt, majd bosszankodni, mérgelődni kezd. A divjónmáda mint csitra-dzsalpa is megnyilvánulhat, amikor is Rádhá Krsna egyik barátjával találkozik és sértett, bosszús hangon beszél róla. A csitra-dzsalpa változatai a következők: a) szandzsalpa, amikor szánakozóan, ironikusan szólnak a szerető hálátlanságáról, b) avadzsalpa, amikor kijelentik, hogy a szerető kőszívű, ezért szerelme értéktelen.

A kifinomult módanát mádanának hívják. Ez a legmagasabb sík, melyet az anurága elérhet. S mivel ez az isteni gyönyör-energia (hládiní-sakti) lényege, az istenszeretet (préma vagy príti) minden lépcsőjét magába foglalja (rati, sznéha, mána, pranaja, rága, anurága és mahábháva). Nem más ez, mint felsőfokú mahábháva, ezért még azon is túltesz. Az istenszeretettel kapcsolatos összes érzelem (bháva) kútfőjének is szokták nevezni. Egyedüli támpontja, forrása (ásraja) Rádhá, akiben állandóan jelen van, bár csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha együtt van kedvesével, különben rejtve marad.[53]

A mádanának van egy sajátságos, részegítő tulajdonsága, amely nem található meg a módanában. De a mádana páratlanságát és egyedülálló kiválóságát az alábbi tulajdonsága adja: képes állandó jelleggel a Krsnával kapcsolatos különböző, sőt ellentétes bhávákat, érzelmeket összefogni. A mádana különleges képessége, hogy csupán Krsnát megpillantva, vagy akár emlékezve Őrá, a vele való egyesülés sok ezer különféle élvezetét lehet megtapasztalni. Fontos megjegyezni, hogy ezek a megtapasztalások nem a fantázia termékei, ugyanis az Ő megtapasztalása magába foglalja sok ezer féleképpen a közvetlen megjelenés előidézésének képességet is! A mádanát az teszi még felfoghatatlanabbá, hogy az egyesülés sokféle élményét egyszerre mutatja be az elválás (vijóga) különféle átéléseivel, beleértve az egyesülés utáni epekedést (utkanthá).


Az ötféle alapérzelem

Eddig a bhakti útján haladók odaadó érzéseinek fokozatairól szóltunk. A továbbiakban a bhakta és Isten közötti különféle viszonyokról lesz szó. Csaitanja a védikus bölcseletet idézve többször is kifejtette tanítványainak, hogy a hívő és Isten közötti szeretetteljes viszony sokféle lehet. Öt fő csoportról esik említés, a következő sorrendben: sánta, dászja, szakhja, vátszalja és mádhurja. E sorrendet a tisztelet hiányának, illetve a szeretet spontaneitásának mértéke határozza meg.

Például: míg a sánta-bháva jellemezte bhakta inkább tiszteli Istent, mint szereti, a dászja-bhávát érző pedig mint Urát és feljebbvalóját imádja Őt, addig a szakhja-bhávát spontán barátság, a vátszalját és mádhurját pedig olyan nagyfokú ragaszkodás és szeretet jellemzi, hogy a bhakta Istenhez fűződő viszonya már nem alárendelt, mégcsak nem is egyenrangú, hanem domináló, sőt, akár kisajátító. Ezen esetekben Isten természetesen boldogan vállalja az alárendelt szerepet, hiszen ne feledjük: Csaitanja tanítása szerint a makulátlan, önzetlen szeretet még magát Istent is hatalmába keríti.

Hogy az Istenhez fűződő viszonyában milyen fokozatot ér el a bhakta, attól függ, milyen abhimána vagy rati jellemző rá. Ezt alaptermészetű érzelmei, az úgynevezett sztháji-bháva határozza meg. A sztháji-bhávát az inspiráló, imádott istenség sajátságos karaktere (szvabháva) alakítja, ami a hívő tudatában egy bizonyos önhittséget (abhimána), egyfajta beképzeltséget vált ki. Ez az abhimána nem világi önhittség, hanem olyan tudatállapot, amely csupán az Isten iránti odaadást segíti azáltal, hogy a bhakta bizonyos szerepet, viszonyt vagy akár pozíciót képzel el magának, amibe teljesen beleéli magát.

Az abhimána többféle lehet: 1) amikor a hívő szerencsésnek, „kiválasztottnak” képzeli magát, hogy az imádott istenség kegyében részesül, 2) amikor magát az istenség pártfogolójának, eltartójának képzeli, 3) az istenséghez fűződő baráti érzelmekből fakadó abhimána, és végül, 4) amikor a bhakta az istenség szerető kedvesének vallja magát.

Ha az a fajta büszkeség, melyet a kegyeltség érzése vált ki, nem párosul gyengéd vonzalommal (mamatával), akkor a hívőt sánta-bhaktának hívják. Miután a mamatá érzése az, amely az istenséget emberközelbe hozza, a sánta-bhaktának elégedettnek kell lennie azzal, hogy „távolról” meditál Őrajta. Az ilyen bhakta számára Isten általában Brahman vagy Paramátmá aspektusában vonzó.

A sánta-bhaktát gjánínak hívják, ha Isten iránti odaadása tudás (gjána) iránti szomjjal is vegyül. Ez esetben az istenszeretet csak a rati síkját érheti el, a hívő pedig a Vaikunthát (a transzcendens világ azon szféráját, ahol a különféle Visnu formák uralkodnak).

A mamatá érzelmű bhakták az általuk imádott istenségre mint védelmezőjükre, urukra és feljebbvalójukra tekintenek, magukat pedig alattvalónak, szolgának, illetve a kapcsolatban alsóbbrangúnak vélik; esetükben a príti (istenszeretet) a rága síkjáig fejlődhet.

Azt a bhaktát, akiben olyan abhimána fejlődött ki, hogy magát az istenség pártfogolójának véli, a szülői ragaszkodás (vátszalja-bháva) jellemzi. Az istenséget édes gyermekének, magát pedig aggódó anyjának vagy törődő apjának képzeli, szeretetük az anurága síkjáig fejlődhet.

Az istenség barátságára büszke hívek természetesen úgy viszonyulnak Őhozzá, mint barát a baráthoz: fesztelen kapcsolatukat egyenlőségérzet jellemzi. Az effajta baráti odaadásra (szakhja-bhávára) is az anurága természete a jellemző. A Csaitanja-csaritámrta szerint e két utóbbi bháva között az a különbség, hogy míg a vátszalja-bháva az anurága utolsó stádiumáig fejlődhet, addig a szakhja-bháva csak annak első fázisáig.

Madhura-rati vagy kánta-bháva az az érzelem, amikor a bhakta magát az istenség szeretőjének, Őt pedig imádott kedvesének tekinti. Ez a dvárakai királynék esetében az anurága utolsó, vagy a mahábháva első szintjét jelenti, míg a vrndávani fejőslányok (gópík) esetében a mahábháva módana síkját. Rádhá érzelmeire a mahábháva végső stádiuma, a mádana a jellemző.


Acsintja-bhéda-abhéda

Az Isten és ember közötti kapcsolatot, az Abszolútum s a véges tapasztalati világ, a noumena és a phenomena viszonyát fejtegető filozofikus gondolkodás két fő szemléletmódot eredményezett. Egyesek a véges és a végtelen lényegi különbségeit hangoztatják – ez utóbbi teljességgel transzcendentális mivoltára alapozva gondolkodásukat –, míg mások a kettő hasonlóságaira fektetik a hangsúlyt, Istent immanensnek tekintve az emberi lélekben s a világban egyaránt.

A filozófia története arról tanúskodik, hogy sem az immanencia-elmélet, sem pedig a transzcendencia-elmélet nem nyújt kielégítő választ Isten s a világ kapcsolatrendszerének problematikájára. A létezés hiteles föltárásában az azonosság és a különbözőség elmélete egyaránt inadekvátnak bizonyul. Az azonosság kizárólagos feltételezése a valós világ illúzióként történő elutasítását eredményezi, míg a különbözőség gondolata kettéhasítja az egységes valóságot, áthidalhatatlan mély szakadék két partjára állítva Istent és a világot. Mégis mindkét nézetnek van létjogosultsága. A racionális értelem követelése az azonosságot, míg a tapasztalat tényei a különbözőséget támasztják alá. A filozófia dédelgetett álma e két nézet eszményi házassága, ám e szintézis lehetetlennek, megvalósíthatatlannak tűnik. Ez az emberi logika végső próbája, melyen bizony kudarcot is vall. A Végtelen, az Abszolút logikája azonban ott is győz, ahol a korlátozott emberi ész csütörtököt mond. Az Abszolút Lényben nincs ellentmondás a szükségszerűség és a lehetségesség között. Isten számára mindaz lehetséges is, ami szükségszerű.

Csaitanja filozófiája szerint a fenti probléma megoldásának kulcsa Isten felfoghatatlan energiájában (acsintja-sakti) rejlik, mely túlhaladja s magasabb szintu harmóniában egyesíti az azonosság és különbözőség látszólagos ellentmondását. A transzcendencia és az immanencia Isten megingathatatlan teljességének társ-aspektusai. Ez a gondolat a Csaitanja-iskolát minden egyéb filozófiától megkülönböztető tana: a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben, az acsintja-bhédábhéda-tattva. Isten „rejtőzködő” aspektusa a Paramátmá arculata, míg a véges határokon túli, transzcendens, végtelen tökéletességben, hatalomban és tulajdonságokban bővelkedő Isten Bhagaván. Paramátmáként Ő a véges lelkek tetteinek belső irányítója és tanúja, minden élő egységes elve. Bhagavánként viszont Ő a gyönyörteli személyes Isten, messze túl az anyagi felfogóképesség határán. Isten transzcendens és immanens aspektusát, valamint felfoghatatlan energiáját említi a Bhagavad-gítá kilencedik fejezete is (4-5. versek).

Brahman transzcedens és immanens mivoltát saktijára való hivatkozás nélkül is meg lehetne magyarázni, mondván, Brahman egy részében immanens, másik részében viszont transzcendens. Ám ez a magyarázat belső különbözőséget (szvagata-bhéda) feltételezne Brahmanban, aki oszthatatlanul egységes (advaja). Brahmannal kapcsolatban nem helytálló a rész-egész gondolat, hisz ha az egyik kizárja a másikat, szembekerülünk Brahman advaja, egységes jellegével.

Acsintja-saktijának köszönhetően tehát Brahman számára semmi sem lehetetlen. Ezt támasztja alá a Brahma-szútra is.[54] Tehát Brahman számára igenis lehetséges, hogy különbözzék is a világtól de egyszersmind azonos is legyen azzal; hogy saját magából megteremtse a világot, s ugyanakkor változatlan maradjon. Ezt viszont észérvekkel nem lehet megmagyarázni. Csaitanja mégis fölhoz egy példát Szárvabhauma Bhattácsárjával folytatott eszmecseréjében.[55] A bölcsek kövét említi, ami aranyat eredményez, s mégis megmarad változatlannak.

Dzsíva Gószvámí a Bhágavata-szandarbhában úgy definiálja az acsintja fogalmát, mint ami képes valóra váltani a lehetetlent.[56] A Visnu-purána 1.6.1-3. verseit magyarázva is kiemeli, hogy az acsintja, vagyis a felfoghatatlan dolgok kifürkészhetetlenek a bennük foglalt hasonlóság és különbözőség ellentmondásossága miatt, ám mégis érthetővé válnak a logikai implikációk (arthápatti) által (bhinnábhinnatv-ádi-vikalpaiscsintajitum aksjáh kévalam arthápatti-gjána-gócsaráh). Dzsíva Gószvámí tehát az arthápatti révén bizonyítja az acsintja bhédábhéda filozófiát, s feltárja a Csaitanja-iskola sakti-elméletében benne gyökerező acsintja elvet. A sakti, vagyis energia különbözik saját forrásától, mert nem tekinthető azonosnak azzal, de azonos is vele, mert anélkül nem létezhet. Az azonosság és különbözőség egyidejusége viszont acsintja, felfoghatatlan, mert a két aspektus látszólag antagonisztikus ellentmondásban van egymással.

Dzsíva Gószvámí a tűz és a hő példájával illusztrálja a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben esetét. Ha a tüzet említjük, egyszersmind égető hatásáról is beszélünk. Égés nem lehetséges tűz nélkül, így hát a kettő azonos. A tűz nem más, mint ami éget, s az égés nem más, mint a tűz működése. Ugyanakkor a tűz és az égés mégsem egy és ugyanaz. Mert ha így volna, semmi értelme nem lenne a gyermeket arra figyelmeztetni: a tűz éget! Elég volna csak annyit mondani: tűz! A „tűz éget” kifejezés fölösleges szószaporítás volna csupán, mert akkor a tűz ugyanazt jelentené, mint az égés. Mi több, ha a tűz s annak hatása között nem volna különbség, nem is lehetne a tűz égető hatását gyógyszerekkel vagy mantrákkal semlegesíteni anélkül, hogy magát a tüzet is ki ne oltanák.

Ha viszont Isten s a világ azonossága és különbözősége ily módon magyarázható, miért szükséges e kapcsolat acsintja jellegét is feltételezni? A fenti magyarázat nem a kapcsolat lényegét, hanem annak egységes és ugyanakkor eltéréseket is mutató jellegét vázolja fel. Ezek harmonikus egysége viszont már túl van az emberi felfogóképesség határán. Az anyagi példázatok – a Nap és sugarai, a tűz és a hő, a muszk és illata – a felfoghatatlanságot (acsintjatva) illusztrálják s nem a kapcsolatot magát. E példák inkább a bhéda és abhéda egyidejű meglétét támasztják alá, bár a logikus gondolkodás kizárná az azonosság és különbözőség egyidejű jelenlétét ugyanabban a dologban.

E példákból is következik, hogy az acsintja-bhédaabhéda egyetemes érvényű tétel. Nem csupán Istenre s energiáira vonatkozik, hanem anyagi dolgokra s azok jellemzőire is.[57] Ezt Dzsíva Gószvámí a Bhágavata-puránához fuzött magyarázataiban is egyértelműen kijelenti (11.3.37.).

Ám nem ez az egyedüli ok, ami miatt Isten s energiáinak kapcsolatát acsintjának, felfoghatatlannak nevezhetjük. E kapcsolat valódi tartalmát ugyanis nem teljesen fedi le a rész-egész, vagy a szubsztancia-attribútum összefüggése, de még az anyagi analógiákkal sem fejezhető ki teljességgel. Mert hiszen Isten esetében a rész nem csupán közönséges rész, s a sakti sem közönséges sakti. Ugyanis a rész s az egész, a sakti és a saktimán (az energia birtokosa) egybefonódik s oszthatatlan egységet alkot.

Az acsintja-koncepció nem Csaitanja találmánya, hiszen számos írásos idézet is alátámasztja. A Mándukja-, a Kaivalja- és a Szubála-upanisad (1., 1.6., 8.) is használja az acsintja jelzőt Brahmannal kapcsolatban, s a Bhagavad-gítá is acsintjarúpának nevezi Brahmant (8.9.). A Brahma-szútrák is utalnak erre.[58]

Az acsintja-tan nem jelent kifejezhetetlenséget. Az acsintja igenis leírható, jellemezhető, bár az ellentmondásos tulajdonságokat is felölelő teljessége, végtelensége hagyományos módon nem érthető. Acsintja tehát illogikusnak tunik, mégis elfogadható az írások bizonysága alapján, Hiszen a sásztrák egyszerre nevezik Brahmant nagyobbnak a legnagyobbnál s kisebbnek a legkisebbnél, mozgónak, de egyszersmind mozdulatlannak, aki távol is van, de közel is, aki transzcendens és immanens, s kinek nincsenek anyagi érzékszervei, de mégis használja azokat.[59]

A Csaitanja-iskola acsintja filozófiája tehát a sakti-saktimán kapcsolatra egyetemlegesen vonatkozik, a jelenségvilágban s a transzcendens szférában egyaránt. Vonatkozik úgy Istenre és társaira, valamint hajlékára, mint a dzsívákra s a fizikális világ objektumaira. Az acsintja pozitív koncepció, amely a különbözőség és egyezőség ellentétes koncepcióinak házasságát jelzi egy magasabb és teljesebb egységben. Az acsintja-tan tehát tekintettel van az írások hitelességére s nem hátrál meg az ellentmondások láttán sem.


Szójegyzék

Az alábbi szójegyzék tartalmazza mindazokat a szanszkrt és egyéb kifejezéseket, amelyek a könyv anyagában előfordulnak, emellett a megemlített személyiségekről, egyes írásművekről és bizonyos földrajzi helyekről is tájékoztat.

A

abhimána — bizonyos fajta nem világi önhittség, beképzeltség, olyan tudatállapot, amely csupán az Isten iránti odaadást segíti azáltal, hogy a bhakta bizonyos szerepet, viszonyt vagy akár pozíciót képzel el magának, amibe teljesen beleéli magát

acsintja-bhédábhéda tattva — Csaitanja Maháprabhu filozófiája, ami a felfoghatatlan azonosság-a-különbözőségben tanát hirdeti, a látszólag ellentmondásos vonásokat egy magasabb szintézisben egyesítve

acsintja-sakti — a Legfelsőbb Úr kifürkészhetetlen energiája, aminek révén az ellentmondások is összeegyeztethetők

adharmacsárí — az írások útmutatásait névleg követő

adhirúdha — fokozott, kifejlett lelki gyötrelem, a mahábháva második fokozata

advaita — nem kettős, monista; a Védánta egyik magyarázatára alapuló filozófia, amely egyetlen alapelvre, Brahmanra vezet vissza minden létezést, az Abszolútumról alkotott egyik részleges felfogás

Advaita Ácsárja — (Kr.u.1434-?) Mádhavéndra Purí tanítványa, Ísvara Purí hittestvére. A világ elesett sorsát látva kérte Krsnát, szálljon alá, aki így Csaitanja Maháprabhuként jött el. A Csaitanja-lílában Mahávisnu inkarnációja, visnu-tattva, a panycsa-tattva tagja.

advaja — oszthatatlanság, egységesség, Brahman egyik elidegeníthetetlen vonása

aham — én, a valódi identitás, azonos magával a lélekkel, transzcendentális, örömteli és örökké makulátlan

aham-mama — a téves „én” (aham) és „enyém” (mama) tudatosság, minek hatására az élőlény saját magát hiszi a tettek végrehajtójának, illetve bizonyos dolgok birtokosának

ahankár — téves, testi önazonosítás, hamis énkép, a testtel, illetve az elmével való azonosulás eredménye

aisvarja — dicsőség, fenség, mindent és mindenkit befolyásoló hatalom, Isten egyik transzcendentális tulajdonsága

anartha — értéktelen, nemkívánatos dolog, ami hátráltatná a lelki fejlődést

anartha-nivrtti — megszabadulás a rossz tulajdonságoktól

antarangá — belső; Isten lelki energiájához tartozó

antarjámí — a Felsőlélek, mint minden lény tudatos, belső irányító elve

antascsintita sziddha déha — az elképzelt lelki test, a valós lelki forma mentális tükörképe

anubháva — a tizenhárom mellékes eksztatikus érzelem

Anupama — Szanátan és Rúpa Gószvámí legifjabb öccse, Dzsíva Gószvámí atyja. Korábbi neve Vallabha. Csaitanjával Rámakéliben találkozott. Sakabda 1436-ban (Kr.u. 1515) halt meg, Ráma-hívő volt.

anurága rága — utáni, a rága intenzív formája, minek hatására a szeretet tárgya minduntalan újnak, üdének, frissnek tűnik

arcsana — kegyszobor imádata, a bhakti kilenc elemének egyike, a rituális templomi imádat folyamata

artha — gazdasági fejlődés

arthápatti — logikai implikáció

astaszáttvika-bháva — az eksztatikus istenszeretet nyolc testileg is megnyilvánuló ismertetőjele, pl. reszketés, zokogás, égnek álló haj stb.

aszamjak ávirbháva — Isten kevésbé teljes megnyilvánulása személytelen Brahmanként

aszamjak — hiányos, nem teljes (megnyilvánulás)

avatár — aki alászáll, isteni megnyilvánulási forma, kiterjedés, olyan megjelenés, aki eredeti lelki mivoltát megőrizve képes az anyagvilágban is megjelenni

ádhibhautika-klésa — a környezetünk, mint az embertársaink, illetve a különféle élőlények okozta szenvedések

ádhidaivika-klésa — természeti katasztrófák, mint éhínség, árvíz, járvány, földrengés stb. okozta szenvedések

ádhjátmika-klésa — a saját testünk és lelki világunk okozta bajok

ánanda — örömteli; Isten s a lélek egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága

ásraja — valaminek az alapja

ásram — menedék, remetelak vagy szerzetesi közösség hajléka; illetve a négy lelki életrend (tanuló, házas, visszavonult és lemondott)

ászakti — kibontakozás, vonzódás

átmanivédana — teljes önátadás, mindenestől való meghódolás, a bhakti kilenc elemének egyike

átmá — az empirikus ego

ávésa-rúpa — az az isteni megnyilvánulás, mikor Krsna egy kiválasztott élőlényt áld meg isteni hatalmával, s így általa nyilvánul meg az emberek számára

B

bahirangá-sakti — külső, kívül lévő, Bhagaván elkülönült külső energiája, a matéria szférája, az anyagként funkcionáló isteni energia

Baladév — Krsna elsődleges vaibhava-prakás kiterjedése, aki csak testszínében különbözik a Legfelsőbbtől, a világ fenntartó energiája

bhadzsana-krijá — a lelki folyamatok művelése

Bhagaván — a transzcendentális tulajdonságokban bővelkedő Legfelsőbb Személyes Isten, Krsna

bhakta — Istent odaadással szolgáló, imádó hívő

bhakti — az istenszeretet, rajongó odaadás önmegvalósítási folyamata, a jelen korszak ajánlott vallásos útja

bhágavat-príti — a szvarúpa-sakti által szerzett öröm, amit Isten tapasztal

bháva — érzelem, az istenszeretet során kibontakozó emóció

bháva-bandhana — érzelmi kötelék, az egyéni lelkek s Isten gyöngéd kapcsolatának intenzív foka

bhóga — anyagi élvezet

Bilvamangala Thákur — Dravida tartományban, saka VIII. században született, Visnuszvámí egyik fő tanítványa, más néven Lílásuka. Igen hosszú ideig élt Vrndávanban, a Brahmakund mellett, életét a Srí Vallabha-digvidzsaja mondja el. Főműve a Krsna-karnámrta, ami 112 versből áll s csak a legfejlettebb bhakták számára való. E könyvet Csaitanja hozta Dél-Indiából. Vartma-pradarsaka guruja a Csintámaní nevezetu prostituált volt, beavató guruja Szómagiri.

Brahma-szanhitá — Brahmá fohászai, a Gaudíja-vaisnavák egyik legszebb forrásműve. Sáz fejezetéből csak az ötödik ismert, ezt Csaitanja dél-indiai zarándokútja során az Ádi-Késava templomban kéziratos formában lelte fel. Fő témái a teremtés folyamata, a lelki világ leírása és Krsnához intézett költői fohászok.

Brahmá — az univerzum első teremtett lénye, az effektív alkotó, a radzsasz guna-avatárja, általában dzsíva-tattva (valójában nem személynév, hanem a pozíció megjelölése)

brahmánanda — a Brahman síkján tapasztalt lelki öröm

bráhmana — Brahman ismerője, a négy társadalmi rend (varna) közül a legfelsőbb, ide tartoznak a papok, tanítók, tudósok stb.

Buddha — a tíz fő isteni avatár egyike, Kr.e. 623-ban jelent meg, missziójának fő célja az ahinszá, erőszakmentesség hirdetése volt

buddhi — értelem, a finom fizikális test egyik alkotóeleme

CS

Csaitanja-csaritámrta — a legfontosabb Csaitanja-életrajzok egyike, Krsnadász Kavirádzs műve, 11 555 versben követi végig Csaitanja életét és tanítását

csakra — harcidiszkosz, isteni jelvény

Csandraválí — a „jobboldali” gópík vezéralakja Vrndávanban (szemben Rádhával), érzelmei az illem keretein belül maradnak, s az „én a tiéd vagyok” gondolat uralja

csaturvjúha — a tadékátma-rúpa, vagyis Istentől lényegileg megkülönböztethetetlen kiterjedések kategóriájába tartozó első négyes kiterjedés: Vászudéva, Szankarsana, Pradjumna és Aniruddha

csit — tudatosság, a lélek és Isten egyik elidegeníthetetlen tulajdonsága

csit-sakti — Isten belső, lelki energiája, a transzcendentális mindenség alkotóeleme

csitra-dzsalpa — az isteni őrület egyik megnyilvánulása, mikor Rádhá találkozván Krsna egy barátjával, sértődötten szidalmazza Krsnát. Válfajai a szandzsalpa, vagy gunyoros beszéd, illetve az anadzsalpa, mikor Krsnát kőszívunek nevezi Rádhá.

D

daiva — sors

dászja-rasza — hűséges vagy szolgai viszony

déha — a fizikai test

Dévakí — Vaszudév hitvese, Krsna anyja az ötezer évvel ezelőtti földi kedvtelései során

dharma — törvény, kötelesség, jámborság, a vallásos elvek és kötelességek szerinti életmód

dharmacsárí — aki tetteiben is hű az írásokhoz

dháraná — az emlékezés (szmarana) második fázisa, amikor az ember gondolatai, vágyai és érzelmei már nem anyagi dolgokra, hanem Istenre irányulnak, általános módon

dhjána — az emlékezés (szmarana) harmadik fázisa, a Bhagaván nevére, tulajdonságaira, kedvteléseire és formájára való koncentrálás

dhruvánuszmrti — az emlékezés (szmarana) negyedik fázisa amikor a koncentrálás megszakítatlan nektárfolyam

divjónmáda — isteni őrület, ami kétségbeesett tettekben és mozdulatokban nyilvánul meg, a móhana egyik felsőfokú jellemzője

drvja — az öt anyagi elem szubtilis állapota

dvápara-juga — a harmadik időciklus, 864 000 esztendeig tart

Dváraka — város India nyugati partvidékén, Krsna királyi székhelye

Dzsagannáth — a világ ura, Krsna egyik neve

Dzsagannáth Misra — Upéndra Misra ötödik fia, Csaitanja atyja. Erényes és tehetős bráhmana, aki Sríhattából a Gangesz mellé, Nadiába költözött. Neje Sacsídéví, Nilámbara Csakravartí leánya. Nejével együtt nitja-sziddha bhakták, az úr örök társai. Korábban Nanda Mahárádzs.

dzsangama — mozgó élőlény

dzsapa — mormolni, kántálni; az egyéni mantra-meditáció folyamata, mikor lelki tartalommal teli imákat, illetve Krsna szent neveit ismételgeti az ember

dzsíva — az egyéni élőlény, lélekszikra, ld. dzsíva-sakti

Dzsíva Gószvámí — Anupama fia, Rúpa és Szanátan unokaöccse, korábban Vilásza-manydzsárí gópí. Kisgyermekkorától nagyon vonzódott a Bhágavatamhoz, aztán Navadvípba költözött, hogy ott szanszkrtot tanuljon. Nitjánanda nyomdokában bejárta egész Navadvípot, majd Benáreszben folytatta tanulmányait, Madhuszúdan Vacsaszpatí keze alatt. Ezután Vrndávanba költözött, Rúpa és Szanátan Gószvámík oltalmába ajánlotta magát. Rúpa és Szanátan halála után ő lett a vaisnavák fő guruja. Vrndávanban megalapította a Rádhá-Dámódar templomot. Itt is élt 65 éves koráig.

dzsíva-sakti — Bhagaván közbülső energiája, amely természetére nézve a felsőbbrendű lelki energiához tartozik, de hajlamos az illúzió befolyása alá kerülni; az individuális lelkek forrása

Dzsjótir Véda — védikus asztronómia

G

Gadádhara — Krsna gyönyörenergiájának megtestesítője, Rádhá nélkül. A Krsna-lílában Vrndávanésvarí volt. Tridandi szannjászí volt, a panycsa-tattva tagja

gadha — buzogány, isteni jelvény

Gaja — szent zarándokhely Indiában, főként az atyák lelki üdvéért mutatnak be itt áldozatokat

Gangesz — szent folyam, amely a lelki világból ereszkedik alá az anyagi univerzumba

Garbhódakasájí Visnu — a második purusa-avatár, az univerzumi Felsőlélek, fenntartó

Garbhódasájí Visnu — ld. Garbhódakasájí Visnu

gjána — Isten mindentudása; illetve Istent a filozófiai spekuláción keresztül megközelítő folyamat

gjána-jóga — transzcendentális tudás, elméleti vizsgálódáson alapuló önmegvalósítási folyamat

gjánéndrija — az öt információs érzék (hallás, látás, ízlelés, szaglás és tapintás)

gjání — a gjána gyakorlója

Gópál Bhatta Gószvámí — A Srírangam-béli Vjénkata Bhatta fia, korábban a Rámánudzsa szampradája tagja. A XV. század első harmadában született, nagybátyjától, Prabódhánanda Szaraszvatítól kapott felavatást. Szülei engedelmével Vrndávanba költözött, Csaitanja örömére, akinek tanácsára Rúpa és Szanátan öccsükké fogadták, s ő alapította a Rádháramana templomot. Korábban Ananga manydzsárí volt, mások szerint Guna manydzsárí. Taníványai Srínivász ácsárja és Gópináth Púdzsárí.

gópík — vrndávani fejőslánykák, Krsna legodaadóbb hívei, akik mindenféle fenntartás nélkül szolgálják Urukat

guna-avatár — Brahmá, Visnu és Siva, az anyagi természet kötőerőinek irányítói

guna-májá — az egyensúlyban lévő anyagi kötőerők, összetevői drvja, ksétra (prakrti), prána, átmá, vikára

Gundicsá templom — templom Dzsagannáth Puríban, a Dzsagannáth múrti nyári rezidenciája

H

Hari — Krsna egyik neve, jelentése: aki minden ragaszkodástól megfoszt

hari-náma felavatás — a vaisnava felfogás szerint a legfontosabb beavatási ceremónia, a lelki élet kezdete, mikor a guru a szent név zengésébe avatja be tanítványát

Haridász Thákur — A szent név ácsárjája, naponta háromszáz-ezerezer ejtette ki Krsna szent neveit. Budhanában született, majd Sántipur közelébe, Fuliába költözött. Bénápolában lakott és mantrázott, mikor maga Májádéví kísértette meg. Egy csáturmászját Kulina-grámban töltött. Később Puríban élt s olyan alázatos volt, hogy nem akart bemenni a nagytemplomba, ezért azt kérte Csaitanjától, hadd lakhasson valahol a templom közelében. Így Csaitanja egy olyan épületet biztosított neki, ahonnan láthatta a templom tornyán a csakrát, s megnyugtatta, e látvány éppen olyan jó, mintha felkeresné a templomot.

hládiní — az antarangá-sakti harmadik és legteljesebb aspektusa, Bhagaván lelki testének elemei közül megfelel az ánandának, Bhagaván belső, lényegbeli természete

I

Indra — a félistenek királya, az esőzés és fellegek félistene

indrijání — érzékszervek

Ísvara Purí — Kumára-hattában élt, Mádhavéndra Purí legkedvesebb tanítványa, Csaitanja díksá-guruja volt. Alázatos szolgálataival elnyerte Mádhavéndra áldását, aki élete végén teljesen magatehetetlenné vált, Ísvara Puri gondozta, tette tisztába. Néhány hónapig Navadvípban élt Gópináth ácsárjánál. Itt találkozott Csaitanjával, akinek előadta Krsna-lílámrta címu könyvét. Csaitanja felkereste szülőhelyét, Kumárahattát, ahol port gyűjtött a megszentelt földről, amit gondosan megőrzött, s minden nap fogyasztott belőle keveset, ezzel mutatva példát, hogyan kell tisztelni a lelki tanítómestert.

J

jasasz — Krsna csodálatos testének, elméjének és beszédének híre

Jámuna Ácsárja — a Rámánudzsa által alapított Srí-szampradája jeles tanítómestere

jávadásrajavrtti — a mahábháva harmadik fázisa, amikor az érzelmek nemcsak a résztvevőkre, de a környezetükben lévőkre is hatnak

jóga-májá — lelki illuzórikus fátyol, amely a bhakták szeme elől elfedi Isten nagyságát és fenségét, ezzel biztosítva a fesztelen viszonyt kettejük között

juga — világkorszak, az anyagi teremtés ciklikus korszakai (szatja, trétá, dvápara és kali)

juga-avatár — a világkorszakonként alászálló isteni „inkarnáció” (a kali-jugában Csaitanja Maháprabhu)

K

kali-korszak — a négy világkorszakból álló ciklus legutolsó és legrövidebb érája, a nézeteltérések vaskora, időtartama 432 000 esztendő

karma — cselekedet, ok-okozati törvény, a cselekedetek s azok visszahatásainak rendszere;

karma-jóga — helyes cselekvés

karméndrija — az öt cselekvést szolgáló érzék (fül, szem, nyelv, orr és bőr vagy nemiszerv)

Katva — szent hely a Gangesz mentén, ahol Csaitanja beavatást nyert a szannjász rendbe

kála — idő, a világok pusztítója, Krsna egyik anyagvilágban megnyilvánuló energiája

káma — érzéki élvezet

kánta-bháva — mádhurja-bháva, ld. mádhurja

Kárana-szamudra — másképpen Viradzsá, ld. ott

Kási Misra — Az orisszai király papja, akinek házában Csaitanja is lakott. Később ezt a házat Vakrésvar Pandit, majd tanítványa, Gópálguru Gószvámí örökölte. Ő állított itt fel egy Rádhákánta múrtit. Korábban Krsnavallabhá gópí volt Vrndávanban.

Késava Bháratí — Szandípani Muni, vagy más vélemények szerint Akrura inkarnációja, Csaitanja szannjász-guruja (saka 1432, Kr.u. 1510). A Dél-indiai Srngéri Math-hoz tartozó tanítványi lánc tagja, akinek kolostora Katvában volt. Ugyan Sankara irányzatát követte, formálisan mégis vaisnava volt, mert Mádhavéndra Purítól kapott szannjász felavatást. Khátundi falvában (Burdvan körzet) az általa alapított templomi imádat ma is folyik. Családos korában két fia született: Nisápati és Usápati, kiknek utódai az ottani papok mind a mai napig.

Késava Pandit — Előkelő kásmíri bráhmana család sarja, jeles tudós. Filozófiai vitákban mindig győzedelmes volt, ezért a digvidzsají, mindenütt győzedelmeskedő nevet kapta. Navadvípba is eljutott ahol Csaitanjával szemben alulmaradt. Később Csaitanja tanácsára fölhagyott a filozófiai vitákkal és viadalokkal, s a Nimbárka szampradája nagy bhaktája lett. E vonal Védánta-szútra kommentárjához, a Páridzsáta-bhásjához Kausztubha-prabhá címen fűzött magyarázatokat.

kírtana — magasztalás, dicsőítés, Isten szent neveinek és tulajdonságainak énekkel, hangszerekkel és tánccal kísért dicsőítése

kötőerő — az anyagi természet három alapeleme, a tudatlanság (tamasz), szenvedély (radzsasz) és jóság (szattva), melyek az élőlényeket befolyásolják

Krsna — az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a mindenkit vonzó Személyes Isten eredeti formája

Krsnadász Kavirádzs — a Csaitanja legjelesebb életrajzírója, a Csaitanját követő második generáció fő guruja

Krsna-karnámrta — Bilvamangala Thákur fő műve, a vaisnava gondolkodás egyik jeles forrásmunkája

ksétra — az anyagi tettek mezeje, más szóval az anyagi természet (prakrti)

Ksíródakasájí Visnu — az individuális lelkek Felsőlelke, a minden univerzumban ott lakozó isteni fenntartó kiterjedés, a tejóceánon lakozó

ksóbhaka — ingerforrás, kiváltó ok, az idő egyik funkciója

Kumára fivérek — Brahmá fiai, önmegvalósult gyermekszentek, az isteni tudás-energia által felkent ávésa-avatárok

Kumbha mélá — tizenkét évenként Prajágnál (Allahabad) megrendezett nagyszabású szellemi találkozó, ahová India minden tájáról összesereglenek a különböző filozófiai és vallási irányzatok, jógaiskolák követői, eszmecsere, tanítás és szent zarándoklat végett

L

Laksmiprija — Vallabha Ácsárja lánya, Csaitanja első felesége

lemondott rend — ld. szannjásza

linga-saríra — szubtilis vagy mentális test

lílá — kedvtelés, isteni játék

lílá-avatár — valamely kedvtelés végett megjelenő isteni avatár (például Matszja, Kúrma, Nrszinha stb.)

lílámaja — lelki kedvteléseknek hódoló, Isten természetének sajátsága

Lókanáth Ácsárja — (v. Lókanáth dász Gószvámí) Csaitanja személyes társa és jeles bhaktája. Thálakadi (Jasóhara, Bengál) faluba valósi, korábban Kácshápádában lakott. Atyja Padmanábha, egyetlen öccse pedig Pragalbha. Csaitanja utasítására Vrndávanba költözött, ahol háromszázharminchárom szent helyet tárt fel és a Gókulánanda templomot alapította. Naróttam dász Thákur volt az egyetlen hivatalos tanítványa. Tálakhadi ma Bangladésben van, ahol öccsének utódai ma is élnek.

M

Madhukantha — a dászja rasza egyik vezéralakja Vrndávanban

Madhva tanítványi lánc vagy tattvaváda-szampradája — a Madhva ácsárja (sz. sakabda 1040, mások szerint 1160) által képviselt vaisnava iskola, a személyes istenkoncepció Dél-indiai letéteményese, fő céljuk mindemellett a varnásram-dharma tökéletesítése és a felszabadulás

mahat — az anyagi teremtés elsőként megnyilvánuló aspektusa, a teljes anyagkészlet

mahá-juga — négy jugából álló ciklus, ezer mahájuga alkotja Brahmá egy nappalát

mahábháva — hatalmas, csupaszív érzelem, a felsőbbfokú anurága, jellemzői: öntapasztaló állapot; megnyilvánult, vagy látható és a környezetet is befolyásoló, elragadó állapot

mahápralaja — végső megsemmisülés, az anyagi univerzum élettartamának végével bekövetkező teljes világvége

Mahávisnu v. Káranódakasájí Visnu — az elsődleges purusa-avatár, minden univerzum forrása, testének pórusaiból áramlanak ki az univerzumok, az Okozati-óceánon pihen

mamata — gyöngéd vonzalom, „az enyém vagy” érzése, ami Istent emberközelbe hozza

mantra — lelki erővel telített ima, fohász, szent formula, aminek célja az elme felszabadítása (manasz - elme, trájaté - felszabadít), beavatás során kapja a tanítvány, folyamatos ismétlése, zengése segíti elő a fejlődést

manvantara-avatár — az emberiség ősatyáinak, a Manuknak ideje alatt alászálló isteni forma

mádana — a kifinomult módana, a legmélyebb eksztatikus istenszerető érzelem, a hládiní-sakti leglényege

mádhurja-rasza — hitvesi vagy szeretői viszony, az istenkapcsolat legfelsőbb szintje

májá — illúzió, ami nincs, isteni energia; két fázisban működik: a jógamájáként (lelki bűvenergia) és a mahámájáként, ami az anyagi káprázat

májá-sakti — a Legfelsőbb Úr illúziókeltő, külső energiája

májávád — illúzió-elmélet, Sankarácsárja monista filozófiája, ami egyedül Brahman létét ismeri el, minden egyebet, így az individuális létet is illúziónak tekint

májávádí — a Sankara-féle májávád filozófia követője, monista felfogásban élő transzcendentalista

mána — féltékenységből eredő düh, a kedveskedés, becézgetés színlelt visszautasítása

monisták — az egy-ség személytelen filozófiájának követői, akik minden jelenséget egyetlen princípiumra vezetnek vissza, s csak a mindent felölelő, végtelen Istenség, Brahman létét ismerik el

monizmus — személytelen filozófia, amely tagadja a világ s Isten dualizmusát, s mindent egyetlen létezőre, Brahmanra vezet vissza

módana — az istenszeretetnek az a fázisa, mikor Rádhá és Krsna személyében a száttvikák egy különlegesen magasfokú vonzerőt érnek el

móhana — a módana felsőfoka, Rádhá sajátsága

móksa (vagy mukti) — felszabadulás az anyagi kötelékek alól, az üdvösség állapota

mukta-purusa — az anyagi kötelékek alól teljesen felszabadult lény

mukti — ld. móksa

múrti — kegyszobor, felszentelt isteni forma, melynek templomi imádása nagyban segíti a személyes Isten-koncepció kialakulását

N

Nanda — Krsna földi kedvtelései során az Úr nevelőatyja

Naróttama dász Thákura — Lókanáth Gószvámí tanítványa, jeles prédikátor és költő, Krsnadász Kavirádzs után a vaisnavák fő guruja

Navadvíp — szent hely a Gangesz mentén, egykor a logikatudomány fellegvára, Csaitanja születési helye

Nárada — Brahmá fia, a bhakti-sakti által felkent személyiség, aki lelki testében szabadon járja be az anyagi s a lelki univerzumok bármelyikét

nimitta- vagy dzsíva-májá — az anyagi világ feltételekhez kötött élőlényeire (dzsívákra) vonatkozó illúzió, összetevői: kála (idő), karma (ok-okozati törvény), daiva (sors) és szvabháva (individuális természet)

nirguna — tulajdonságok nélküli, a személytelen isteni aspektus, Brahman egyik jellegzetessége

nirvisésa — ld. nirguna

nisthá — bizalom, a lelki fejlődés egyik fokozata

nitja-baddha — örökre kötött, rab; a feltételekhez kötött lelkek megnevezése, ez az „örökkévalóság” addig tart, ameddig a lelkek ezt a rabságot akarják

nitja-mukta — örökre felszabadult; a meghódolt tiszta lelkek megnevezése, akik nincsenek az anyagi energia befolyása alatt, s fizikális testükben is elérik a felszabadulás állapotát, Krsna transzcendentális szolgálatát

Nitjánanda — Baladév inkarnációja, Ékacsakrában (Birbhum) jelent meg. Atyja Hadai Pandit, anyja Padmávatí. Tizenkét éves korában Mádhavéndra Purí alamizsnaként elkérte szüleitől. Vele járta be a szent helyeket. Csaitanjával Navadvípban, Nandana ácsárjánál találkozott. Később is Bengálban prédikált. Ékacsakra templomában ő szentelte fel a Bankima Ráj nevezetű Krsna múrtit. Az ottani pap szerint Nitjánanda e múrti testébe hatolva hagyta el e világot. Emiatt szentelték fel ugyanott sok más múrti mellett Dzsáhnavá Déví múrtiját is, aki a hitvese volt, fia pedig Vírabhadra Gószvámí. Négy fő raszában a guru-tattva megtestesítője.

njája — („hatalom”) óind logika, logikatudomány, kialakulása Gautama (nem Buddha!) nevéhez fűződik, ő a Njája-szútrák szerkesztője, feltehetően a Kr. előtti II. században

O

Okozati óceán — az anyagi s a lelki univerzumokat elválasztó transzcendentális víztömeg, melyen Mahávisnu a végtelenség kígyójának, Anantának a ölén pihen

Orissza — állam India keleti partvidékén, jelentős zarándokhelyei közé tartozik Dzsagannáth Purí

P

padma — lótuszvirág, isteni jelvény

pandit — tudós, művelt személy

panycsa-mahábhúta — az öt durva fizikai elem (föld, víz, tűz, levegő, éter)

Parabrahman — a Legfelsőbb Brahman, Krsna

parama dharma — az ember legfőbb kötelessége, Isten imádata, szolgálata

Paramátmá — Felsőlélek, a mindenki szívében ott lakozó lokalizált isteni aspektus

pará-sakti — felsőbbrendű lelki energia, Isten belső energiája, melyhez közbülső elhelyezkedésük ellenére a lelkek is tartoznak

paránuraktirísvaré — Istenhez való kizárólagos és intenzív szeretetteljes vonzódás, Sándilja definíciója a bhaktiról

parikarák — az Úr meghitt társai, nem közönséges lelkek, hanem Bhagaván belső energiájának megnyilvánulásai, így ők sohasem kerülnek az anyagi illúzió befolyása alá

páda-szévá — az odaadó szolgálat egyik eleme, a lótuszlábak szolgálata, testileg végezhető lelki gyakorlatok, például zarándoklat, templomjárás, ceremóniákon való részvétel

pálana-sakti — fenntartó, oltalmazó energia, felruházott személyisége Prthu király volt

Párvatí — Siva hitvese

pradhána — ősanyag

Prakásánanda Szaraszvatí — a májávád filozófusok vezéralakja Váránaszíban (Benáreszben) Csaitanja idején

prakásitja — megnyilvánult, látható állapot, a mahábháva második fázisa, mikor több száttvika bháva is megnyilvánul a szerető testén

prakrti — természet, az anyagi természet megjelölése, a női elv, szemben purusával, a teremtő férfi elvvel

pralaja — megsemmisülésérzet, teljes zavar, megdöbbenés és túláradó örömérzet válthatja ki, a száttvika-bháva egyik jele

pranaja — Isten kisajátítása, amikor a hívő magáénak vallja a Legfelsőbbet, ezt sajátságos önbizalom jellemzi

Pratáparudra — A Gangá királyi dinasztia tagja, Orissza császára, Csaitanja bhaktája. Rámánanda és Szárvabhauma elrendezése folytán személyesen is találkozhatott Csaitanjával, aki királyi pozíciója miatt addig elutasította. Korábban Indradjumna király volt, aki évezredekkel ezelőtt a Dzsagannáth templomot alapította. A Csaitanja-csandródaja című drámát az ő útmutatása mellett írták.

pravrtti-hétuh — a bhaktira való hajlamot megteremtő előírások

prábhava-prakás — a szvajam-prakás isteni kiterjedés egyik válfaja, például a rásza-táncban megsokszorozódó Krsna

prábhava-vilásza — a tadékátma-rúpa kategóriába tartozó isteni kiterjedések, az elsődleges csaturvjúha (Vászudéva, Sankarsana, Pradjumna és Aniruddha), de ide sorolható az egyébként szvajam-rúpa kategóriába tartozó négykarú dvárakai Vászudéva is

prákrta — világi, tisztátalan, nem tökéletes

prána — az emberi test éltető elve, vitálesszencia

préma-bhakti — az istenszeretettől átfűtött rajongó odaadás

prijatá — gyengéd érzelmek (bháva), vonzódás a szív választottja iránt

príti vagy préma — istenszeretet

Puránák — a védikus irodalom egyik csoportja, ősi történeti feljegyzések és a lelki megvilágosodás szempontjából fontos tanítások, események gyűjteményei, tizennyolc fő Purána ismeretes

Purí — szent zarándokhely Orissza államban, India keleti partvidékén, Dzsagannáth székvárosa, ahol Csaitanja utolsó éveit töltötte

purusa-avatár — a három (Mahá-, Garbhódakasájí- és Ksíródakasájí-) Visnu, ők a teremtésben, illetve annak fenntartásában játszanak fontos szerepet

purusártha — a Legfelsőbb elérése

Purusóttama — ld. Szvarúp Dámódar

púrna avatár — tökéletes isteni megjelenési forma

púrna ávirbháva — az összes jótulajdonság teljes tökéletességű megnyilvánulása a legfelsőbb lényben, Bhagavánban

púrna-sakti — az isteni energiák tökéletes megtestesítője, Rádhá

púrna-saktimán — az isteni energiák végső, tökéletes forrása, Krsna

púrnatama avatár — legtökéletesebb isteni forma, a többi avatár forrása, Krsna

púrnatara avatár — tökéletesebb isteni megjelenési forma

R

radzsasz — szenvedély, az anyagi természet egyik köteléke (guna)

Raghunáth Bhatta Gószvámí — Tapana Misra fia, aki Benáreszben szolgálhatta először Csaitanját, akinek követője lett. Csaitanja tanácsára Vrndávanba költözött, Rúpa Gószvámí oltalmába ajánlva magát. Körülbelül Sakabda 1425-ben (Kr.u. 1504) született s nagyon értett a Bhágavata recitálásához, valamint a főzéshez. Csaitanja kérésére brahmacsárí maradt, s Vrndávanban szintén Csaitanja kérésére Rúpa Gószvámínak olvasta a Bhágavatamot. Minden vershez három dallamot tudott. Mindig Krsnáról hallott és beszélt, a vaisnavák esetleges hiányosságait sosem vette figyelembe, mivel Krsnát szolgálják. Később a Rádhákund mellé költözött egy kunyhóba. Korábban Rága-manydzsárí volt.

Raghunáth dász Gószvámí — Feltehetően Sakabda 1416-ban született (Kr.u. 1495), Góvardhan Madzsumadár fiaként, Krsnapurában, Bengálban. Ősei mind gazdag vaisnavák voltak. Családi guruja Jadunandan Ácsárja volt, s bár nős volt, a család mégsem érdekelte. Elvágyódását megfékezendő szülei testőröket fogadtak mellé. Mégis megszökött és Sakabda 1439. évében Puríban találkozott Csaitanjával. Hosszú életet élt a Rádhákund partján. Szinte semmit sem evett, csont és bőr volt s gyönge. Alvását is szinte az állandó ébrenlétig csökkentette s mindig mantrázott. Szemében mindig könnyek csillogtak. Korábban Rasza-manydzsárí volt. Három műve: Sztava-málá vagy Sztavávalí, a Dhána-csarita és a Muktácsarita. Ő a prajódzsana ácsárja.

Raktaka — a dászja rasza egyik vrndávani képviselője

rasza — íz, zamat; a Krsnához fűződő viszony

rati — lelki érzelem, másképp bháva

Rádhá — Krsna örök párja, legodaadóbb híve, az Úr gyönyör-energiájának megtestesülése

Rádhá-kunda — Rádhá tavacskája Vrndávanban, ahol fürdőzni szokott, a gaudíja-vaisnavák legszentebb helye

rága — az az állapot, amikor még a legnagyobb baj vagy bánat is boldogságnak tűnik, amennyiben elősegíti a kedvessel való találkozást, de ha ezt gátolja, akkor a legnagyobb öröm is csupán gond

rágánugá — spontán odaadás

Ráma — Krsna egyik lílá-avatárja, az eszményi egynejű uralkodó, a Raghu nemzetség nagy királya, Dél-Indiában van a legtöbb híve

Rámánudzsa Ácsárja — A Srí-szampradája alapítója (1017-1137), filozófiája a visista-advaita, a sajátságos egység, miszerint a dzsíva egy Brahmannal, de nem minden tekintetben. Védánta-szútra magyarázata a Srí-bhásja. Egyik műve a Védártha-szangraha.

rásza-lílá — Krsna legintimebb kedvteléseinek egyike, melynek során a vrndávani gópíkkal a holdvilágos éjjelen körtáncot lejtett

Rg-véda — a négy Véda közül a legkorábbi, 1017 himnusz gyűjteménye

rucsi — a lelki dolgok iránti kedv vagy íz

Rudra tanítványi lánc — Visnu Szvámí (XIII. sz.) által megalapozott, majd Vallabha ácsárja (XVI. sz.) által felvirágoztatott szampradája, melynek filozófiája a suddhá-advaita, a tiszta, vagy valóságos egység

Rukminí — Krsna első dvárakai hitvese, Bhísmaka király leánya, Rádhá kiterjedése

rúdha — növekvő, feltámadó, a mahábháva első fokozata

Rúpa Gószvámí — Szanátan Gószvámí és Vallabha (Anupama Gószvámí) testvére, Rúpa-manydzsárí inkarnációja, korábban Dabir Khás néven szerepelt. Karnátha-béli jeles bráhmana családban született testvéreivel együtt. A mohamedán kormányzati hivataltól visszavonulva Csaitanja utasítására Vrndávanba indult, a lemondott rendbe lépett, vagyonát felosztotta. Csaitanja hű hasonmása, eksztatikus szeretetének megtestesítője, az abhidhéja-ácsárja, sásztra guru. Számos bhakti-filozófiai alapmű szerzője.

S

sabda — az isteni kinyilatkoztatás, azaz a Védák tanítása

sakti — energia

sakti-ánanda — Istennek a hívei szívében megfogant hládiní-saktiból fakadó öröme

sakti-parinámavád — Csaitanja teremtéselmélete, miszerint a világ Isten saktijának, energiájának a transzformációja (parinámája)

saktjávésa-avatár — egyéni lelkek (dzsívák), akiket isteni inspiráció jellemez

Sankara — Sakabda 608-ban (Kr.u. 687) született, Káládi faluban. Atyja Sivaguru, aki korán eltávozott. Nyolcéves korára már áttanulmányozta az összes írást és Góvindának, a Narmadá partján élő mesternek szannjász tanítványa lett. Néhány hónapig mesterénél maradt, majd engedélyével Váránasziba, utóbb Badarikásramba ment, ahol 12 éves koráig élt. Ezalatt kommentálta a Brahma-szútrát, a 10 Upanisadot és a Gítát. Harminckét éves korában távozott, Siva inkarnációja volt, aki a májávád filozófiát, e rejtett buddhizmust tanítota.

sankha — kagylókürt, isteni jelvény

saranápatti — teljes meghódolás Bhagaván előtt

Sándilja — Brahmá fia, ősbölcs, egy jeles törvénykönyv szerzője, a Védák ismert kommentálója és egy bhakti-szútra szerzője

sánta-rasza — nyugodt, békés viszony, az istenkapcsolat legalsóbb szintje

sásztra — szentírás

Sésa — a végtelenség kígyója, a sokezer fejű isteni kobra, akinek ölén Visnu fekszik az Okozati-óceánon

Siksástaka — Csaitanja egyetlen fennmaradt műve, nyolc strófából álló vers, amelyben a rajongó istenszeretet érzelmeit foglalja össze

Sisupála — Krsnával szemben ellenséges érzületű király, a Vaikuntha-béli Dzsái és Vidzsái egyik megtestesülése

Siva — „áldásos, könnyen megörvendeztethető”, a tudatlanság kötelékének guna-avatárja, Brahmá fiaként jelenik meg, a világ teremtése során a férfi-elv szimbóluma, egyébként a világ megsemmisítésében játszik szerepet

sraddhá — hit, az odaadó szolgálat egyik kezdőpontja

sravana — hallás, az odaadó szolgálat kilenc eleme közül az első s legfontosabb

sráddha — az eltávozott ősök emlékezetére bemutatott ételáldozat

srí — isteni fenség, Krsna páratlan szépsége és különféle csodálatos tulajdonságai

Srídáma — a szakhja rasza egyik vezéralakja Vrndávanban, Krsna barátja

Srívásza — A panycsa-tattva tagja, a tiszta bhakta inkarnációja, korábban Nárada Muni. Navadvípban élt, ottani házában tartotta Csaitanja a szankírtan találkozókat. Miután Csaitanja felvette a szannjászt, elköltözött Navadvípból (valószínű az elválás miatt) és Kumárahattában telepedett le. Felesége Málini.

sruti — kinyilatkoztatás, „amit hallani”, a legfontosabb védikus bizonyíték

SZ

szaguna — tulajdonságokkal rendelkező, a személyes istenkoncepcióban Brahman jelzője

szakhja-rasza — baráti viszony

szamádhi — az emlékezés (szmarana) ötödik fázisa amikor az elme egyedül a koncentráció tárgyáról tudatos és semmi másról

szamjak — teljes, egy dologról, fogalomról alkotott integer kép, ami a szubsztanciát s a lényeges tulajdonságokat is felöleli

Szanátan Gószvámí — Rúpa és Anupama Gószvámí bátyja. Családjuk története Sakabda XII. századig nyúlik vissza. Visszavonulása előtt beteget jelentett a nábobnak, majd megtagadta kérését, ezért bebörtönözték. Kalandos módon menekült meg s végül eljutott Benáreszbe, ahol találkozott Csaitanjával, aki személyesen oktatta a bhakti tudományára, s fölszólította, írjon könyveket és tárja föl Vrndávan szent helyeit. Rati vagy Labanga manydzsárí inkarnációja, az szambandha-ácsárja. Guruja Vidjávacsaszpatí volt, akitől Rámakéliben tanulta a Védákat. Nagyon odaadó és végtelenül alázatos volt, mert mindig emlékezett mohamedán „áttérésére”. Művei: Hari-bhakti-vilász, Vaisnava-tósáni (a Bhágavatam 10. énekének magyarázata), Brhad-vaisnava-tósáni (Sakabda 1476, Bhágavata kommentár), Laghu-tósáni (Sakabda 1504)

Szanátan Misra — Navadvíp egyik híres panditja, Csaitanja Maháprabhu második apósa, Visnuprija atyja

szandhiní — az antarangá-sakti első aspektusa, Bhagaván lelki testének elemei közül megfelel a szatnak, lényege a tiszta lét (suddha-szattva) megtapasztalása

szankírtan — a szent nevek együttes magasztalása, a Kali-juga ajánlott lelki önmegvalósítási folyamata (szam – együtt, kírtan – zengés, magasztalás)

szannjásza — a negyedik lelki életrend (ásrama), a szerzetesség, a világról való teljes lemondás, illetve Isten iránti odaadás intézménye

szannjászí — a szannjásza gyakorlója

szanszára — lélekvándorlás, az ismétlődő születések és halálok körfolyamata

szanvit — az antarangá-sakti második aspektusa, Bhagaván lelki testének elemei közül megfelel a csitnek, végső soron azt a felismerést eredményezi, hogy Bhagaván nem más, mint Krsna

Szaraszvatí — a tudományok s az ékesszólás félistennője, Brahmá párja

szat — örökkévaló

szatja-juga — a négy világkorszak közül az első, az aranykor, jellemzője az erkölcsi tisztaság, bölcsesség és vallásosság, 1 728 000 évig tart

szatkárjavád — az a filozófiai nézet, miszerint az okozat vagy hatás (kárja) valódi (szat) és az anyagi okban megnyilvánulása előtt is létezik. Két fajtája a parinámavád és a vivartavád. Az előbbi szerint az ok okozattá változása valós, az utóbbi szerint illuzórikus.

szattva — jóság, anyagi kötőerő

szaundarja — isteni szépség, a vrndávani Krsna páratlan vonása

szádhana-bhakti — minden olyan eszközt felvonultató gyakorlati bhakti-folyamat, amely a lélek figyelmét Istenre irányítja

szádhja-bhakti — a tiszta istenszeretet, a bhakti folyamatának igazi célja

szádhu — szent ember

szádhu-szanga — a szentek, bhakták társasága, akik között minden tökéletesség elérhető

szájudzsja — eggyé válás, személytelen üdvözülés, az ötféle felszabadulás egyike

száksátkár — a Legfelsőbb személyes arculatának (Bhagavánnak) közvetlen megtapasztalása; fajtái a belső meditatív (antah-száksátkár), illetve a külső, érzékelt (bahih-száksátkár)

szálókja — az Istenség lelki hajlékának elérése, az ötféle felszabadulás egyike

számípja — Isten közelségének elnyerése az ötféle felszabadulás egyike

szánkhja — (szan-khjáti – „összefoglaló számítás, számos”) filozófiai folyamat, a hat fő ind iskola egyike, melynek fő mestere Kapila; célja a lélek s anyag közötti különbség felismerése analitikus módon.

szárstí — a Legfelsőbb hatalmához hasonló hatalom elnyerése, az ötféle felszabadulás egyike

szárúpja — az imádott Istenhez hasonló forma elnyerése, az ötféle felszabadulás egyike

Szárvabhauma Bhattácsárja — Eredeti nevén Vászudév Bhattácsárja a Navadvíp közelében lévő Vidjánagara szülötte. Atyja híres ember volt, Mahésvara Visárada. Mithilában (Bihar) tanult Praksadhara Misra professzortól, akinél nem lehetett jegyzetelni. Navadvípba visszatérte után iskolát alapított, amely hamarosan fontosabb lett, mint a mithilai. Korának legnagyobb logikatudósaként ismerték. Puríban védánta-iskolát alapított s bár maga házas volt, sok szannjászít is oktatott. Mikor Csaitanjával találkozott, előbb oktatni akarta, majd a tanítványa lett. Előtte nyilvánult meg a hatkarú sadbhúdzsa forma is. Műve a Csaitanja-sataka. Korábban Brhaszpati, a félistenek tanítómestere volt. Fia Csandanésvara, felesége Sáthira Mátá.

száttvika-bháva — az eksztázis nyolc külső megnyilvánulása testi jegyekben (megdermedés, izzadás, libabőrös állapot, dadogás, remegés, a testszín elváltozása, sírás, megsemmisülésérzet)

szévá — szolgálat, a bhakti folyamatában a transzcendens tudás s a világtól való elrugaszkodás záloga, Isten feltételek nélküli, önzetlen odaadó szolgálata

sziddha-déha — lelki test

szmarana — az odaadás egyik eleme, emlékezés, öt szakaszból áll: szmarana-számánja, dháraná, dhjána, dhruvánuszmrti és szamádhi

szmarana-számánja — az emlékezés (szmarana) első fázisa amikor az elme csak kevésbé irányul a koncentráció tárgyára

sznéha — gyengédség, kedvesség a préma kifinomult változata, két fázisa a ghrta- és a madhu-sznéha

szthávara — helyhezkötött élőlények

szthúla-saríra — a fizikai test

Szubala — a szakhja-rasza egyik fő képviselője, Krsna barátja Vrndávanban

Szubhadrá — Krsna húga

Szudáma — a szakhja-rasza egyik fő képviselője, Krsna barátja Vrndávanban

szukha — boldogság

szukrti — olyan jámbor tett, aminek eredményeképp az ember elnyerheti a szentek társaságát, két fajtája ismeretes, a tudatos (gjáta) és az önkéntelen (agjáta)

szútra — (fonál, vezérfonal) a hindu filozófiai irodalom egyik jellegzetes műfaja, lakonikus, sokszor elliptikus tömörséggel szerkesztett aforizmák sorozata

szvabháva — individuális természet

szvagata-bhéda — belső különbözőség

szvajam-prakás — az önmegnyilvánult isteni formák (szvajam-rúpa) egyike, az egyszerre több helyen is megjelenő, megsokszorozódó kiterjedések, két fajtája a prábhava-prakás és a vaibhava-prakás

szvajam-rúpa — az az isteni forma, amely önmegnyilvánult, azaz megnyilvánulása semmilyen más isteni formától nem függ; két formája a szvajam-rúpa (Góvinda Krsna) és a szvajam-prakás egyidejűleg több helyen is megjelenő, mintegy önmagát megsokszorozó forma

Szvarúpa Dámódara — Korábban Purusóttama Bhattácsárja néven volt ismeretes Navadvípban, szannjász rendbe akart lépni, ezért Benáreszbe költözött, ahol egy májávádí szannjászí brahmacsárí tanítványa lett Szvarúpa néven. Hamarosan tovább költözött Puríba s anélkül, hogy formálisan követte volna a szannjász külsőségeit, Csaitanja személyi titkárja lett, kinek életét naplójában örökítette meg. Egyrészt Lalitá inkarnációjának (Rádhá második kiterjedésének) tartják, másrészt Visákhának, aki Gólókán szolgálja Krsnát. Nagy lemondásban élt, jeles tudós volt és naistiki-brahmacsárí maradt. Mint Csaitanja másodhasonmása képviselte Urát, s minden verset, írást előbb ő vizsgált meg, majd miután kijavította, úgy kerülhetett csak Csaitanja elé.

szvarúpa- sakti — Isten belső, lelki energiája

szvarúpa-ánanda — Isten saját természetéből fakadó öröme

szvaszamvédja-dasá — öntapasztaló állapot, a mahábháva első fázisa

szvámsa — a tadékátma-rúpa második kategóriája, a kisebb hatalommal rendelkező isteni avatárok forrása

T

tadékátma-rúpa — lényegében megkülönböztethetetlen a szvajam-rúpától, formájában mégis másnak tűnő isteni kiterjedés. Két csoportja a vilásza (a lelki bolygókon lakozó Nárájan formák) és a szvámsa pl. Matszja és Varáha avatárok

tamah — tudatlanság, az anyagi kötőerők legalantasabbja

tanmátra — az öt fő anyagi elem (panycsa-mahábhúta) és azok sajátosságai

tataszthá — (föveny, partmenti sáv) Isten közbülső energiája, az individuális lelkek megszámlálhatatlan tömege

Tótá Gópínáth — híres kegyszobor Dzsagannáth Puríban, kinek templomában Csaitanja földi kedvtelései zárultak

trétá-juga — a négy világkorszak közül a második, az ezüstkor, időtartama 1 296 000 év, a bűn ebben a jugában kezdődik

U

Uddhava — Krsna igen meghitt bhaktája, a Jadu nemzetség hercege

Udupi — szent zarándokhely Dél-Indiában, a Madhva iskola székhelye

Upanisadok — főként a személytelen Abszolút kérdéseit taglaló száznyolc filozófiai mű

utkanthá — sóvárgás az egyesülés után

V

vaibhava-prakás — a szvajam-prakás isteni kiterjedés másik válfaja, kétkarú formája Balarám, vagy a mathurai Dévaki-nandana Krsna, négykarú formája (prábhava-vilász) például a dvárakai Vászudéva

vaibhava-vilásza — a tadékátma-rúpa kategóriába tartozó isteni kiterjedések, az elsődleges csaturvjúhából eredő huszonnégy fő istenség

vaidagdha-vilásza — a vrndávani Krsna páratlan tréfás, humoros vonása

vaidhí — rituális bhakti

vaikuntha — (aggodalom nélküli) a lelki világnak ama része, ahol a Legfelsőbbet magasztos, pompás módon, mint Nárájant imádják

vairágja — Isten jellemvonása, miszerint a világon felül áll, azaz az illúzióra hajlamos lelkekkel szemben Őneki nincsenek ún. anyagi vágyai, semmilyen világi dologhoz vagy eszméhez nem vonzódik

vaisnava — (Visnuhoz tartozó) Visnu-hívő; Ráma és Krsna hívei is ekként ismeretesek

Vallabha Ácsárja — A Nyugat-indiai Rudra- (Vallabha)-szampradája vezetője, előbb Visnuszvámí követőihez csatlakozott. Eredetileg a dél-indiai Trailangából származott, atyja Laksmana Díksit, aki Kánkadabádában lakott. A bélla-náti bráhmana közösségben Saka 1400-ban (Kr.u. 1479) született. Tizenegy évig Váránasziban tanult, majd hazatért. A következő 18 évben háromszor járta be Indiát, mindenütt győzedelmeskedve a filozófiai vitákban. Harminc éves korában feleségül vette Mahálaksmít, aki ugyanabba a bráhmana közösségbe tartozott, mint jómaga. Prajággal szemben, a Gangesz túlpartján Ádáila-grámban találkozott Csaitanjával, majd később Puríban. Idős korában fölvette a szannjászt és Saka 1452-ben Váránasziban halt meg.

vandana — fohászkodás, az odaadó szolgálat kilenc elemének egyike

varnásram — a társadalmi osztályok (varnák) és a lelki rendek (ásramák) intézménye, melynek célja a fokozatos lelki fejlődés

Vaszudév — Krsna atyja az ötezer évvel ezelőtti földi kedvteléseiben

vátszalja-rasza — szülői viszony, a Legfelsőbbhöz fűződő öt fő kapcsolat egyike

véda-nistha — védakövető, a Védák elveihez ragaszkodó ember

Védák — (véda – tudás) India ősi kinyilatkoztatott szentírásai, elsősorban a négy eredeti Véda (Rg, Száma, Jadzsur és Atharva), de tágabb értelemben az összes védikus szellemben fogant műre (pl. Puránák, Mahábhárata, Rámájana stb.) használatos

Védánta-szútra — Vjásza által szerkesztett összefoglaló védikus filozófiai mű, tömör aforizmákban megfogalmazva

védikus — védakövető, a Védák szellemében fogant

vijóga — elválás, távollét Istentől

vikára — az öt érzék, az öt fizikai elem (panycsa-mahábhúta) és az elme (manasz) összessége

Viradzsá — (Kárana-szamudra) az anyagi és lelki világot elválasztó Okozati-óceán, melyen Mahávisnu lakozik

visaja — tárgya valaminek

visistádvaita — Rámánudzsa vaisnava filozófiája, a lélek s Isten sajátságos egységét tanító iskola

Visnu — (fenntartó) Krsna közvetlen képviselője az anyagi világban, teljesértékű kiterjedés, a jóság és fenntartás irányító istensége

Visnu Szvámí — a XIII. század közepén élt vaisnava tanítómester, a Rudra-szampradája megalapozója, filozófiája a suddhá-advaita, vagyis a tiszta, valóságos egység, Védánta-magyarázata a Szarvagja-bhásja

Visnuprija — Csaitanja felesége, Szanátan Misra leánya, atyja a helyi földesúr papja volt

visrambha — az Istent magáénak valló (pranaja) érzelmű bhakta jellemzője, egyfajta önbizalom

vivartavád — illúzió-tan, a Sankara iskola elmélete, amely szerint Isten – pontosabban a személytelen Abszolút (Brahman) – az egyedüli valóság, így a világ nem lehet más, mint illúzió, nem létező (vivarta vagy májá)

vírja — isteni erő, mint amilyennel – anyagi példával – a drágakövek és a különféle varázslatok rendelkeznek

Vjásza — Krsna irodalmi feladatokra felhatalmazott avatárja, a Védák s a védikus irodalom egyéb részeinek szerkesztője, a Védánta-szútra szerzője

Vrndávan — Krsna ötezer évvel ezelőtti kedvteléseinek színhelye India Uttar Pradésh államában

Lelki tanítómesterünk, Sríla Bhakti Abhay Narayan Szvámí (1954–1993) a bhakti filozófiájának és gyakorlatának igazi tudósa volt. Bár írásai és előadásai sok kötetet töltenének meg – ezek főleg a Kagylókürtben jelentek meg illetve egyetemi előadásokon és a bhakták közösségében hangzottak el –, könyvei életében nem készülhettek el. E könyv anyagát is eredetileg a Kagylókürt számára írta és csodálatos bizonyítéka annak a tudományos igényességgel párosult istenszeretetnek, bhaktinak, ami őt jellemezte, és amire minket is mindig oktatott. Ez a mű ismerteti Csaitanja Maháprabhu életútját, a vaisnavizmus filozófiáját, miközben föltárja a bhakti lényegét és célját, s az isteni szeretet érzelemvilágát.


Jegyzetek

[1] A Csaitanja életéről és tanításáról szóló számtalan középkori mű közül a legnépszerűbb, szerzője Krsnadász Kavirádzs.

[2] Szan – együtt; kirtan – zengeni, dicsőíteni: lelki folyamat, amit a szent nevek tömeges, hangszerekkel való éneklése jellemez.

[3] Szanszkrtül astaszáttvika-bháva; pl.: reszketés, zokogás, égnek álló haj stb.

[4] Ezt azért tette, mert megszánta osztálytársát, aki a legkiválóbb tanulóként ismert Csaitanja dolgozatával szemben esélytelennek tartotta saját munkáját.

[5] A szatkárjavád azt jelenti, hogy az okozat vagy hatás (kárja) valódi (szat) és az anyagi okban megnyilvánulása előtt is létező. A parinámavád és a vivartavád a szatkárjavád két fajtája. Az előbbi szerint az ok okozattá változása valós transzformáció, míg az utóbbi szerint e transzformáció csupán látszólagos.

[6] „Az a teljes, ez a teljes. Abból a teljesből (Brahmanból) ered ez a teljes (a világ). Ezt a teljest elvéve abból a teljesből, ami megmarad, még mindig teljes.” (Brhad-áranjaka Upanisad 1.1.)

[7] Cshándóghja-upanisad 7.14.4.

[8] Gópála-tápaní 79.

[9] Brahma-szanhitá 5.1.

[10] Katha-upanisad 1.3.15.

[11] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.110.

[12] Szarva-szamvádiní, 54. oldal

[13] Svétásvatara-upanisad 3.2.20.

[14] Kaivalja-upanisad 1.21.

[15] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.116.

[16] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 6.132.

[17] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 3.36-37.

[18] brahmanó hi pratistháham (Bhagavad-gítá 14.27.)

[19] Bhágavata-purána 1.2.11.

[20] Bhagavad-gítá 14.27., 6.31., 7.7.

[21] Rg-véda 1.22.20

[22] Bhágavata-purána 1.3.28.

[23] Bhágavata-purána 2.9.32.

[24] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.116.

[25] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 8.154-155.

[26] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.60.

[27] Hari-bhakti-sudhodaya 14.36.

[28] Bhágavata-purána 1.7.10.

[29] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.68-69.

[30] Bhágavata-purána 1.3.28.

[31] Bhágavata-purána 10.40.7.

[32] Brahma-szanhitá 5.1.

[33] Brahma-szanhitá 5.32.

[34] Brahma-szanhitá 5.30.

[35] Csaitanya-csaritámrta, Madhja 20.148-150.

[36] Szútra 2.

[37] Bhágavata-purána 1.2.6.

[38] Dzsíva Gószvámí: Bhakti-szandarbha 237.

[39] Srí Upadésamrta 4.

[40] Csaitanja Bhágavata, Antja 7.68.

[41] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 22.89.90.

[42] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.169-170.

[43] Dzsíva Gószvámí: Príti-szandarbha, 67.

[44] Ők az ún. parikarák, akik nem közönséges lelkek, hanem Bhagaván belső energiájának megnyilvánulásai; s mint ilyenek, sohasem kerülhetnek a májá, az illuzórikus energia bűvkörébe.

[45] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 23.21.

[46] A sznéha jelenthet olajat, s így olvasztott vajat is.

[47] Uddzsvala-nílamani, sztháji 72-76.

[48] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.44.

[49] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.124.

[50] Uddzsvala-nílamani, sztháji 110.

[51] Csaitanja-csaritámrta, Ádi 4.23.

[52] Bhágavata-purána 11.12.11.

[53] Uddzsvala-nílamani, szthájí 155.

[54] átmani csaivam vicsitras csa, 1.4.26.

[55] Csaitanja-csaritámrta, Madhja 6.170-171.

[56] durghata ghatakatvam hjacsintjatvam, 16.

[57] Visnu-purána 1.3.2.

[58] sabdamúlatvát, 2.1.27.: átmini csaivam vicsirascsa hi, 2.1.28.

[59] Svétásvatara-upanisad 3.19-20.