Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nádai Pál
JAPÁN ÍZLÉS

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nyugat, 1938, II. 431-435. oldal


Van egy bizonyos fajta sárgaláz, mely időnként elfogja az európai művészetet és amelyről köztudomású, hogy fészke Kelet-Ázsiában van. Egyszer Kína-divatnak nevezik, máskor "japanizmus"-nak. Szép, de izgalmas betegség. Többnyire hajók hozzák ide Európába a Csendes-Óceán tájáról. Első szálláscsinálója Marco Polo volt a tizenharmadik században. Ez a bátor velencei hajós megmutatta honfitársainak a mennyei birodalom csodáit: a vastagfalu, zöldmázas Seladon-porcelánokat. S elbűvölte vele a szép edények barátait. Azóta Kelet-Ázsia szellője körülbelül minden évszázadban rálehelt az európai ízlésre.
Milyen bátor kézzel, eltökélten nyúltak a tizennyolcadik század főúri palotaépítői a "chinoiserie"-k után! Szép, sárga porcelán-szobák, csodálatos kerti pagodák tették dúsabbá a gazdagok életét. S még azonfelül mennyi selyemköpeny, bronzisten, illatszeres üvegecske és vésett kardmarkolat került elő a vitorlások fenekéről.
Japánnal már kissé tartózkodóbb volt a barátkozás. A felkelő Nap országának művészeti későn - csak a múlt század hatvanas éveiben - váltak ismertekké az ó-világban. Ez is eleinte csak mindenféle régiségböngészők magánügye volt. De még e kritikus szellemeket is hamarosan elfogta a "sárgaláz". Úgy nyolcvan évvel ezelőtt fedezték fel egy párizsi nyomda pincéjében e műértők az első Hokusai-féle fametszeteket - csomagoló-papirosok közt. Ez a felfedezés hamarosan egy új művészet-szemlélet kiindulópontja lett.
Egy festői, inkább rajzilag közölt kifejezésmódé, melyben az ember a természetről való érzéseit mondja el gyorsírási rövidséggel. Új sárgaláz tört ki, melyben a "bacilushordozók" a második császárság francia szellemének képviselői voltak. A toll emberei: Zola, a Goncourtok és az ecset mesterei: Degas, Manet és Whistler. Műveikből a világ hamar megtanulta, hogy a festői kifejezésnek egyik módja: a természet pillanatvétele, egyetlen szeletbe beleszorítva a világnak kétféle dimenziója.
Japanizmus uralkodott 1860-tól fogva mindenfelé az európai művészetben. A felkelő Nap fénye és a virágzó cseresznyefák távoli illata beleivódott az európai kultúrába. Ezt a hatást nevezték jobb szó híján impresszionizmusnak is. De ez a szó keveset mond a nyugalomnak és izgalmaknak e pár évtizedes művészeti életéről. Hiszen ehhez hozzátartozott az a plakátművészet is, mely a japán grafikusoktól eltanult nagy foltokkal dolgozott és egy új világvárosi stílust teremtett. Beletartozott a zseniális Toulouse-Lautrec sajátos művészete is, mely egy új éjszakai hangulatvilágot szőtt a Montmartre és annak bálványképe: Yvette Guilbert köré. Kétségtelenül idetartozik az angol Aubrei Beardsley rajzolóónja is, a szerelem és a Wilde-i szellemesség századvégi fénysugaraival.
Sokáig ott reszketett Európa tagjaiban a sárgaláz. Nemcsak a festőket, az írókat is rabul ejtette: a skandináv Knut Hamsuntól a derűs bécsi Peter Altenbergig. Az eredménye: a lelkekben a természetérzés feloldódása, a stílusban valami elragadó könnyedség.
De legyünk igazságosak s valljuk be, hogy már a múlt század végén is kétféle ízlést termeltek ki a japánok. Egyik az európai műértőktől felismert magasrendű művészeté. Sárgabőrű matrózok szállították ennek a termékeit a marseillei kikötőbe és kiválószemű gyűjtők szedték össze Párizsban. Ezek a Czernuschi-k, Guimet-k s más műbarátok lettek a legszebb magánmúzeumok alapítói a francia fővárosban és a kelet-ázsiai ismeretek első megalapozói.
De már ugyanabban az időben volt egy másik japán ízlés is, az olcsóbb igények számára. Ez az emléktárgyak és díszmű-iparcikkek művészete volt. Imari-porcelántányérok a falra, gyöngyházzal kirakott kesztyűdobozok és villanyerővel készült zsírkő-istenek. Ezeket történetesen éppen azok az iparmágnások szállították nagyban Európába, akik maguk tekintélyes összegeket fizettek egy-egy igazán jó, régi kínai műtárgyért - kicsiben.
Ez a nagyüzem még ma is virul Japánban. Termékei kellemes ábrándokkal zsongítják el Pierre Loti és Lafcadio Hearn könyveinek élteskorú tisztelőit. Volt és van ugyanis egy tagadhatatlan Japánománia sokmillió résztvevővel a mai Európában is. Látomásaikban ezek ott járnak Yoshivara, a gyönyörváros pavilonjai és az éneklő gésák csoportjai közt. Selyem kimonókból, karcsú hidakból és színes lampionokból szövődik össze ez a ködfátyolkép.
Pedig ez az érzelmes Japán már elsüllyedt és helyét acélból, betonból és vasgerendákból épült városrészek foglalták el. Japán jórészt már el van gépesítve, túrista szempontból pedig az egész élete "baedekerizálva". A rizsföldek mentén, ahol a vasút száguld, mérföldekre csak neoncsöves hirdetőtáblák és füstölgő gyárkémények merednek az ég felé. A nagyvárosok perifériáin pedig nyomorúságos üzemekben készülnek tonnaszámra a dömpingáruk. Váltakozva giccses műtárgyak boltjai és rosszillatú teaházak árnyékai.
A nyugati, modern mázzal bevont Japán szíve már elfelejteni látszik a régi istenségeket. Fáradtan és kevéssé őrzi a szépséghagyományokat. Hiszen két vasmarok ölelő szorítása között verejtékezik népe: az egyik saját országuk hűbéries rendszere, a másik az európai indrusztializmus sorvasztó szelleme. Japán ízlése nemes emlék, mint egykori tavaszi képeiken a gyöngyházfény. Ezt a fényt gyöngykagylók porzójával varázsolták rá a frissen festett képekre, de az idő lassan lefújja a finom porréteget.

Japán alkotószellemét vizsgálva rájövünk arra, hogy mi az alapja. Az, hogy igen egyszerű eszközökkel nagyszerű hatásokkal tudnak elérni. Jeles grafikai lapjaikon ez éppen úgy nyilvánvaló, mint apró-művészetükön. Gondoljunk a japán kert, vagy a japán színpad szcenikai meglepetéseire. Néhány zseniális fogás eredménye az egész. Azt hihetné az ember: évezredes művészeti ügyeskedéssel finomult ki ennyire az érzékenységük. De ez a magyarázatnak nem elég. E japán bűvészek kitűnő számítók is. hatásaikról el lehet mondani, hogy ezek a mérnöki és optikai elemek nyugodt keveréséből születnek.
Európa számára évszázadokon át ennek a keleti kultúrának a misztikuma volt a vonzóerő, különös zárkózottságával és furcsa fintoraival. "Kína a mi gyarmatunk" - mondta a rokokó-idők finnyás építésze. És odaröpdösött a mandarinok elvarázsolt kertjeibe. Onnan hazatérve a kastélyok megteltek: aranyos pagodákkal, ragyogó kalitkákkal, tojáshéj vékonyságú porcelán-edényekkel és kínai költők légies verssoraival.
De a japán lelkület nem egészen azonos tanítómesterével, a kínaival. Az átvevők sokban tehetségesebbek voltak, mint a példaadó rokonnép. És minden bizonnyal józanabbak. Mikor Krisztus születése előtt hetedfélszáz évvel kóreai vándorművészek áthozták Japánba Kína fejlett kultúráját: az írásjegyeket, a csillagászatot, a selymeket, a szép égetett agyagmunkákat és az erkölcsbölcseletet, Japán nyugodt és rendszerető elmével mindezt összefoglalta és felszívta. Annyi értéket termelt ki belőle, hogy maradt is, jutott is - európai kiviteli célokra.
A japanizmus utolsó hullámaival Európa már nem a keleti álomvilág töredékeit kapta. A háború utáni Európát ez már nemigen érdekli. Japántól azt kérte s kapja, ami ennek a reális népnek talán legerősebb oldala: józan ésszerűségét. Európa építészete sietett ösztönzést meríteni a japán építészet régi elveiből. Furcsa, de így van: az amerikaias szellemű, gépesített Európa a régi japán építőmesterektől szerzett friss tanulságokat az utolsó évtizedekben.
Ez azonban nem afféle szemfényvesztő külsőségek átvételét jelenti, mint amilyen a szecesszió díszítőművészei űztek. Mi történt a századforduló körül? Japán himbálózó lótuszok, ibiszek és paeoniák díszítményeivel kedveskedett lakásművészetünknek. És a grafikai lapokról ellesett jelképeket itt rárakták hímzésekre, edényekre s minden másra. Ez a divat hamar elfonnyadt. És kellemetlen emlékeket hagyott maga után.
De a háború utáni évtizedben Európa építészei észrevették az építőstílusok hangzavarát. A fojtogató káoszból egy kivezetőút volt lehetséges: az egyszerűség irányában. Így kerültünk közelebb a japán házhoz. Ebben az időben körülbelül mindenki torkig volt már a klasszicizmussal, a részarányosság elveivel. Fordult a közönség ízlése. Csak semmi díszítmény, semmi stílusemlék! Inkább az olyan lakóház, mint a régi, meggyökeresedett japánház, mely szabálytalan, részaránytalan és ide-oda nyújtható, de megvan az az előnye, hogy minden életigényhez hozzáigazodik és a mai embernek való.
Évezredek óta ezt az elvet testesíti meg a japán építészet. A szimmetria hiánya valósággal művészi elv náluk. Nem az egyensúly törvénye, nem az ismétlés elégíti ki a lelkeket. A teljességet a szabadságérzés adja. Ez a szabadság addig nálunk alig volt ismeretes. A ház a japánokat valóban szolgálja és tere úgy van megalkotva, hogy örökké változtatni lehet a formáját s terjedelmét. A szobák is úgy fekszenek déli és északi irányban elhelyezve, hogy évszakok szerint hol ezek, hol amazok vannak használatban. A déli oldalt fedett veranda védi a tűző napsugarak ellen. De ami a legfontosabb és döntő a japán építésmódban: az a falak eltolásának lehetősége. A japán háznak nincs szigorúan körülhatárolt területe. Az utcai falak is, a szobai falak is a padozat árkolásába vannak illesztve és ha akarják, félretolhatók vagy kiemelhetők. Ilyenformán a ház és a kert, a belsőség és a külvilág, a szobák és a természet észrevétlenül átnyúlnak egymásba.
A lakóháznak ezt a természetközelségét a vallásos érzület is létrehozhatta. Ez a japánoknál át és át van szőve kozmikus és csillagászati elemekkel. De valószínűbb, hogy serkentője inkább a józan ész volt, mely ott már évezredekkel ezelőtt érvényesült az építésben.
A természet kétségtelenül a legtökéletesebb együttható-erő az ember berendezkedésében. A mindenség megjelenik lépten-nyomon a földi dolgokban, mint valami reflex-fény. A törpecserjék a kertben, a csöndesen csobbanó patak, s a nyugodtan gyűrűző víztükör a kontemplatív élet megnyugtató pontjai. Csupa természetes képződmény. De ilyen az ősi lakóház maga is. Olyan, mint valami furcsa növény, a bambusznádból vagy deszkából való falakkal, a kontyos zsúptetővel és a csodálkozó arcával. Nem is a tájhoz simul, inkább azt érezzük, hogy a földből nő ki. Hozzátartozik a fényben és levegőben úszó körképhez.
Különös nép, különös lelki kettősséggel. Szerelmesek az anyagba, de nem materiális a gondolkozásuk. Meghatóan gyermekiesek társasjátékaikkal. De egyúttal hűvösen számító építészek. Van egy jellemvonásuk, mely a technokrácia vívmánya, de náluk már félezer éve megvan: a standardizálás. Az egyformásított méreteket már akkor bevezették házaikban. Japán lakásokban a padló befedésére mindig rizsszalmából font gyékényeket használnak. És ezeknek a nagysága állandóan 91x182 cm. A szoba alapmérete mindig ennek a szabályos többszöröse. Eszerint nevezik is a szobákat: két-, négy, ötgyékényesnek. Minden ehhez a mérethez igazodik: a fülkék magassága, a tolóajtók, a gördülőfalak terjedelme. Ezt a racionalizálást egy nép helyes építőösztöne sugallta.
Hagyományhűség és modern etikai rendszer, - ez a két látszólagos ellentét érvényesül tehát a lakásépítésben. Hagyományhűség az ódon, faragott mennyezetgerendákban. Rendszerető gondolkozás a falba épített szekrényekben. Az ablakokat áttetsző papírral, vagy félig tejüveggel s félig matt-papírral vonják be; de az ablakok csúsztathatók, mint a legmaibb kirakatszárnyak. Vegyük ehhez hozzá a szobák ősidők óta ismétlődő típusait, amelyekben szintén példaadó rendszeresség van a megértjük a lakáskultúra fejlődésének biztos vonalát.
Az előszoba, hálófülkék és vendéglátó szobák mellett a legfontosabb része a háznak: a nagy lakószoba. Ebben a csarnokszerű, sokgyékényes teremben csodálatos nyugalom van. A kevésszínű, dísznélküli falak, a majdnem teljesen hiányzó bútorok szabadon engedik érvényesülni a térséget. A teret, mely bölcseletük szerint "mindenható, mert mindent átölel". Az élet ebben méltóságosan és bensőségesen játszódik le. Az ember jár-kel ezen a nagy színpadon, vagy gondolataiba mélyedve ül a földre rakott selyempárnákon, teázik, társalog. A japán lakásnak nincsenek bútorai. Még a gazdagok házaiban is csak a selyempárnák és a kartámlák pótolják a székeket s matracok pótolják az ágyakat. Mind a falba épített szekrényekbe kerülnek, ha nincs éppen szükség rájuk. Az ilyen bútor nélküli szobát könnyű azután percek alatt "átépíteni" a tolófalakkal. A házigazda egyúttal színpadi rendező is.
Csoda-e, ha európai építészeink zűrzavaros és túlterhelt lakásokból ide menekültek új eszmékért? Előbb csak ismertetések, felvételek, később egész könyv számolt be erről az annyira korszerű új forrásról. (Jiro Harada: "The lesson of Japanese architecture". Studio-kiadás.) A fény, a levegő, a természetközelség, a funkcionális építészet ősi egyszerűségű szobái ellenállhatatlan erővel vonszolták magukhoz a háború utáni évtized építészeit. A legnagyobb újítószellemek szívták magukba tanulságait: Out és Taut, Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe. Ezek az építészek távoli világrészekben kerestek termékenyítő eszméket. Így jártak fényképezőgéppel a felhőkarcolók közt és így jutottak el a szerénységében félrevonult japán lakóházhoz is. Elég soká tartott, míg Európa ezt a bennük lappangó nagy erényt: a takarékosság és szolgálatkészség szellemét felismerte.
A japán lakóház ésszerű, de azért nem rideg. Ne felejtsük el: a színpad mindig csak keret. Élővé az ember teszi. Ezeken a falakon és padozaton különösen gyengéd színek uralkodnak. A papíros-ablakok tompított fénye összemosódik e színekkel. Majd a gömblámpák tejfehérje szór rájuk világosságot. Mindez nyájas fénybe burkolja a szobákat. S ezekből a tarka kimonók annál hatásosabban ragyognak ki. A színek aláhúzzák, a falak hátterükkel megelevenítik az embert. Laocse két és félezeréves bölcselete szinte parancsolóan megtisztítja a lakást anyagiasságától. Az csak jelkép: átmenet, a földi életből egy gazdagabb síkra. Vallásbölcselet, mely elevenül ható erő ma is. Hit, amely üdítő gondolataival és felemelő eszményeivel egy egész életapparátust teremtett a szépség szolgálatában.
A japán családi élet még elcsenevészedett formáiban is őrzi a régi érzésreligió egyes szertartásait. S ezek mindegyike szorosan összefügg családi életük belső életformáival. A teaceremóniák és a virágokkal való játékok évezredes művészet maradékai. Talán még ennél is jelentősebbek: misztériumok. Minden lakáshoz hozzátartozik egy külön kis házacska ("chaseki"), vagy legalább is a nagy lakószoba főhelyén egy fülke ("cha-no-yu"), melyben szigorú rendben vannak elhelyezve a tea főzésére, tálalására szolgáló edények. A tea fogyasztása megfelelő ceremóniák, mozdulatok, mondások között történik. E ritus valaha csak a gazdagok kiváltsága volt, de ma már az egész nép űzi. A teafülke mellett oldalt ott van a képfülke ("tokonoma"). A szobát lezáró oltárnak lehetne nevezni; áhítatos nyugalma, gördülő képe, vagy ehelyett alkalmazott mély értelmű feliratos táblája miatt.
"Tavaszi szél, teremts boldog összhangot!" - szólal meg a tábla. A fülke talapzatánál virág. Kevés virág bronzedényben, vagy porcelánban, de nagyon előkelő hatással. Hány évezred virágkultuszának visszfénye van ottan az alázatos pár szál virágdíszben! Az "ikebana"-t a virágrendezés szabályait minden leány évekig tanulja Japánban. A virágok mestere oktatja sok évezredes kódexekből, éppen úgy, mint a teaceremóniákat a teamester. A virágkultusz tavaszi zarándokutakhoz, népies virágünnepségekhez vezeti a tömegeket. De a természetérzés ősi mágiáját ezek az apró virágáldozatok koronázzák meg a házi oltár előtt.
Ember, virág, természet és művészet tökéletes összhangba zökken a mindenséggel. A virág nem színes folt, dísztárgy a lakásban. Több annál: jelképe a természet-vonzalomnak. Erre azonban Európa csak enyhe sejtelmekkel tud ráeszmélni, mert a sokezeréves bölcselet hiányzik az igazi értékeléséhez. Egyelőre tehát ily imaginárius értékek helyett az élet reális adottságaival kell számot vetnünk. A japán építőmóddal, mely biztos, nyugodt és gyakorlatias.