Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Nádai Pál
JAPÁN ÍZLÉS
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nyugat, 1938, II. 431-435. oldal
Van egy bizonyos fajta sárgaláz, mely időnként elfogja az európai művészetet
és amelyről köztudomású, hogy fészke Kelet-Ázsiában van. Egyszer Kína-divatnak
nevezik, máskor "japanizmus"-nak. Szép, de izgalmas betegség. Többnyire
hajók hozzák ide Európába a Csendes-Óceán tájáról. Első szálláscsinálója Marco
Polo volt a tizenharmadik században. Ez a bátor velencei hajós megmutatta honfitársainak
a mennyei birodalom csodáit: a vastagfalu, zöldmázas Seladon-porcelánokat. S
elbűvölte vele a szép edények barátait. Azóta Kelet-Ázsia szellője körülbelül
minden évszázadban rálehelt az európai ízlésre.
Milyen bátor kézzel, eltökélten nyúltak a tizennyolcadik század főúri palotaépítői
a "chinoiserie"-k után! Szép, sárga porcelán-szobák, csodálatos kerti
pagodák tették dúsabbá a gazdagok életét. S még azonfelül mennyi selyemköpeny,
bronzisten, illatszeres üvegecske és vésett kardmarkolat került elő a vitorlások
fenekéről.
Japánnal már kissé tartózkodóbb volt a barátkozás. A felkelő Nap országának
művészeti későn - csak a múlt század hatvanas éveiben - váltak ismertekké az
ó-világban. Ez is eleinte csak mindenféle régiségböngészők magánügye volt. De
még e kritikus szellemeket is hamarosan elfogta a "sárgaláz". Úgy
nyolcvan évvel ezelőtt fedezték fel egy párizsi nyomda pincéjében e műértők
az első Hokusai-féle fametszeteket - csomagoló-papirosok közt. Ez a felfedezés
hamarosan egy új művészet-szemlélet kiindulópontja lett.
Egy festői, inkább rajzilag közölt kifejezésmódé, melyben az ember a természetről
való érzéseit mondja el gyorsírási rövidséggel. Új sárgaláz tört ki, melyben
a "bacilushordozók" a második császárság francia szellemének képviselői
voltak. A toll emberei: Zola, a Goncourtok és az ecset mesterei: Degas, Manet
és Whistler. Műveikből a világ hamar megtanulta, hogy a festői kifejezésnek
egyik módja: a természet pillanatvétele, egyetlen szeletbe beleszorítva a világnak
kétféle dimenziója.
Japanizmus uralkodott 1860-tól fogva mindenfelé az európai művészetben. A felkelő
Nap fénye és a virágzó cseresznyefák távoli illata beleivódott az európai kultúrába.
Ezt a hatást nevezték jobb szó híján impresszionizmusnak is. De ez a szó keveset
mond a nyugalomnak és izgalmaknak e pár évtizedes művészeti életéről. Hiszen
ehhez hozzátartozott az a plakátművészet is, mely a japán grafikusoktól eltanult
nagy foltokkal dolgozott és egy új világvárosi stílust teremtett. Beletartozott
a zseniális Toulouse-Lautrec sajátos művészete is, mely egy új éjszakai hangulatvilágot
szőtt a Montmartre és annak bálványképe: Yvette Guilbert köré. Kétségtelenül
idetartozik az angol Aubrei Beardsley rajzolóónja is, a szerelem és a Wilde-i
szellemesség századvégi fénysugaraival.
Sokáig ott reszketett Európa tagjaiban a sárgaláz. Nemcsak a festőket, az írókat
is rabul ejtette: a skandináv Knut Hamsuntól a derűs bécsi Peter Altenbergig.
Az eredménye: a lelkekben a természetérzés feloldódása, a stílusban valami elragadó
könnyedség.
De legyünk igazságosak s valljuk be, hogy már a múlt század végén is kétféle
ízlést termeltek ki a japánok. Egyik az európai műértőktől felismert magasrendű
művészeté. Sárgabőrű matrózok szállították ennek a termékeit a marseillei kikötőbe
és kiválószemű gyűjtők szedték össze Párizsban. Ezek a Czernuschi-k, Guimet-k
s más műbarátok lettek a legszebb magánmúzeumok alapítói a francia fővárosban
és a kelet-ázsiai ismeretek első megalapozói.
De már ugyanabban az időben volt egy másik japán ízlés is, az olcsóbb igények
számára. Ez az emléktárgyak és díszmű-iparcikkek művészete volt. Imari-porcelántányérok
a falra, gyöngyházzal kirakott kesztyűdobozok és villanyerővel készült zsírkő-istenek.
Ezeket történetesen éppen azok az iparmágnások szállították nagyban Európába,
akik maguk tekintélyes összegeket fizettek egy-egy igazán jó, régi kínai műtárgyért
- kicsiben.
Ez a nagyüzem még ma is virul Japánban. Termékei kellemes ábrándokkal zsongítják
el Pierre Loti és Lafcadio Hearn könyveinek élteskorú tisztelőit. Volt és van
ugyanis egy tagadhatatlan Japánománia sokmillió résztvevővel a mai Európában
is. Látomásaikban ezek ott járnak Yoshivara, a gyönyörváros pavilonjai és az
éneklő gésák csoportjai közt. Selyem kimonókból, karcsú hidakból és színes lampionokból
szövődik össze ez a ködfátyolkép.
Pedig ez az érzelmes Japán már elsüllyedt és helyét acélból, betonból és vasgerendákból
épült városrészek foglalták el. Japán jórészt már el van gépesítve, túrista
szempontból pedig az egész élete "baedekerizálva". A rizsföldek mentén,
ahol a vasút száguld, mérföldekre csak neoncsöves hirdetőtáblák és füstölgő
gyárkémények merednek az ég felé. A nagyvárosok perifériáin pedig nyomorúságos
üzemekben készülnek tonnaszámra a dömpingáruk. Váltakozva giccses műtárgyak
boltjai és rosszillatú teaházak árnyékai.
A nyugati, modern mázzal bevont Japán szíve már elfelejteni látszik a régi istenségeket.
Fáradtan és kevéssé őrzi a szépséghagyományokat. Hiszen két vasmarok ölelő szorítása
között verejtékezik népe: az egyik saját országuk hűbéries rendszere, a másik
az európai indrusztializmus sorvasztó szelleme. Japán ízlése nemes emlék, mint
egykori tavaszi képeiken a gyöngyházfény. Ezt a fényt gyöngykagylók porzójával
varázsolták rá a frissen festett képekre, de az idő lassan lefújja a finom porréteget.
Japán alkotószellemét
vizsgálva rájövünk arra, hogy mi az alapja. Az, hogy igen egyszerű eszközökkel
nagyszerű hatásokkal tudnak elérni. Jeles grafikai lapjaikon ez éppen úgy nyilvánvaló,
mint apró-művészetükön. Gondoljunk a japán kert, vagy a japán színpad szcenikai
meglepetéseire. Néhány zseniális fogás eredménye az egész. Azt hihetné az ember:
évezredes művészeti ügyeskedéssel finomult ki ennyire az érzékenységük. De ez
a magyarázatnak nem elég. E japán bűvészek kitűnő számítók is. hatásaikról el
lehet mondani, hogy ezek a mérnöki és optikai elemek nyugodt keveréséből születnek.
Európa számára évszázadokon át ennek a keleti kultúrának a misztikuma volt a
vonzóerő, különös zárkózottságával és furcsa fintoraival. "Kína a mi gyarmatunk"
- mondta a rokokó-idők finnyás építésze. És odaröpdösött a mandarinok elvarázsolt
kertjeibe. Onnan hazatérve a kastélyok megteltek: aranyos pagodákkal, ragyogó
kalitkákkal, tojáshéj vékonyságú porcelán-edényekkel és kínai költők légies
verssoraival.
De a japán lelkület nem egészen azonos tanítómesterével, a kínaival. Az átvevők
sokban tehetségesebbek voltak, mint a példaadó rokonnép. És minden bizonnyal
józanabbak. Mikor Krisztus születése előtt hetedfélszáz évvel kóreai vándorművészek
áthozták Japánba Kína fejlett kultúráját: az írásjegyeket, a csillagászatot,
a selymeket, a szép égetett agyagmunkákat és az erkölcsbölcseletet, Japán nyugodt
és rendszerető elmével mindezt összefoglalta és felszívta. Annyi értéket termelt
ki belőle, hogy maradt is, jutott is - európai kiviteli célokra.
A japanizmus utolsó hullámaival Európa már nem a keleti álomvilág töredékeit
kapta. A háború utáni Európát ez már nemigen érdekli. Japántól azt kérte s kapja,
ami ennek a reális népnek talán legerősebb oldala: józan ésszerűségét. Európa
építészete sietett ösztönzést meríteni a japán építészet régi elveiből. Furcsa,
de így van: az amerikaias szellemű, gépesített Európa a régi japán építőmesterektől
szerzett friss tanulságokat az utolsó évtizedekben.
Ez azonban nem afféle szemfényvesztő külsőségek átvételét jelenti, mint amilyen
a szecesszió díszítőművészei űztek. Mi történt a századforduló körül? Japán
himbálózó lótuszok, ibiszek és paeoniák díszítményeivel kedveskedett lakásművészetünknek.
És a grafikai lapokról ellesett jelképeket itt rárakták hímzésekre, edényekre
s minden másra. Ez a divat hamar elfonnyadt. És kellemetlen emlékeket hagyott
maga után.
De a háború utáni évtizedben Európa építészei észrevették az építőstílusok hangzavarát.
A fojtogató káoszból egy kivezetőút volt lehetséges: az egyszerűség irányában.
Így kerültünk közelebb a japán házhoz. Ebben az időben körülbelül mindenki torkig
volt már a klasszicizmussal, a részarányosság elveivel. Fordult a közönség ízlése.
Csak semmi díszítmény, semmi stílusemlék! Inkább az olyan lakóház, mint a régi,
meggyökeresedett japánház, mely szabálytalan, részaránytalan és ide-oda nyújtható,
de megvan az az előnye, hogy minden életigényhez hozzáigazodik és a mai embernek
való.
Évezredek óta ezt az elvet testesíti meg a japán építészet. A szimmetria hiánya
valósággal művészi elv náluk. Nem az egyensúly törvénye, nem az ismétlés elégíti
ki a lelkeket. A teljességet a szabadságérzés adja. Ez a szabadság addig nálunk
alig volt ismeretes. A ház a japánokat valóban szolgálja és tere úgy van megalkotva,
hogy örökké változtatni lehet a formáját s terjedelmét. A szobák is úgy fekszenek
déli és északi irányban elhelyezve, hogy évszakok szerint hol ezek, hol amazok
vannak használatban. A déli oldalt fedett veranda védi a tűző napsugarak ellen.
De ami a legfontosabb és döntő a japán építésmódban: az a falak eltolásának
lehetősége. A japán háznak nincs szigorúan körülhatárolt területe. Az utcai
falak is, a szobai falak is a padozat árkolásába vannak illesztve és ha akarják,
félretolhatók vagy kiemelhetők. Ilyenformán a ház és a kert, a belsőség és a
külvilág, a szobák és a természet észrevétlenül átnyúlnak egymásba.
A lakóháznak ezt a természetközelségét a vallásos érzület is létrehozhatta.
Ez a japánoknál át és át van szőve kozmikus és csillagászati elemekkel. De valószínűbb,
hogy serkentője inkább a józan ész volt, mely ott már évezredekkel ezelőtt érvényesült
az építésben.
A természet kétségtelenül a legtökéletesebb együttható-erő az ember berendezkedésében.
A mindenség megjelenik lépten-nyomon a földi dolgokban, mint valami reflex-fény.
A törpecserjék a kertben, a csöndesen csobbanó patak, s a nyugodtan gyűrűző
víztükör a kontemplatív élet megnyugtató pontjai. Csupa természetes képződmény.
De ilyen az ősi lakóház maga is. Olyan, mint valami furcsa növény, a bambusznádból
vagy deszkából való falakkal, a kontyos zsúptetővel és a csodálkozó arcával.
Nem is a tájhoz simul, inkább azt érezzük, hogy a földből nő ki. Hozzátartozik
a fényben és levegőben úszó körképhez.
Különös nép, különös lelki kettősséggel. Szerelmesek az anyagba, de nem materiális
a gondolkozásuk. Meghatóan gyermekiesek társasjátékaikkal. De egyúttal hűvösen
számító építészek. Van egy jellemvonásuk, mely a technokrácia vívmánya, de náluk
már félezer éve megvan: a standardizálás. Az egyformásított méreteket már akkor
bevezették házaikban. Japán lakásokban a padló befedésére mindig rizsszalmából
font gyékényeket használnak. És ezeknek a nagysága állandóan 91x182 cm. A szoba
alapmérete mindig ennek a szabályos többszöröse. Eszerint nevezik is a szobákat:
két-, négy, ötgyékényesnek. Minden ehhez a mérethez igazodik: a fülkék magassága,
a tolóajtók, a gördülőfalak terjedelme. Ezt a racionalizálást egy nép helyes
építőösztöne sugallta.
Hagyományhűség és modern etikai rendszer, - ez a két látszólagos ellentét érvényesül
tehát a lakásépítésben. Hagyományhűség az ódon, faragott mennyezetgerendákban.
Rendszerető gondolkozás a falba épített szekrényekben. Az ablakokat áttetsző
papírral, vagy félig tejüveggel s félig matt-papírral vonják be; de az ablakok
csúsztathatók, mint a legmaibb kirakatszárnyak. Vegyük ehhez hozzá a szobák
ősidők óta ismétlődő típusait, amelyekben szintén példaadó rendszeresség van
a megértjük a lakáskultúra fejlődésének biztos vonalát.
Az előszoba, hálófülkék és vendéglátó szobák mellett a legfontosabb része a
háznak: a nagy lakószoba. Ebben a csarnokszerű, sokgyékényes teremben csodálatos
nyugalom van. A kevésszínű, dísznélküli falak, a majdnem teljesen hiányzó bútorok
szabadon engedik érvényesülni a térséget. A teret, mely bölcseletük szerint
"mindenható, mert mindent átölel". Az élet ebben méltóságosan és bensőségesen
játszódik le. Az ember jár-kel ezen a nagy színpadon, vagy gondolataiba mélyedve
ül a földre rakott selyempárnákon, teázik, társalog. A japán lakásnak nincsenek
bútorai. Még a gazdagok házaiban is csak a selyempárnák és a kartámlák pótolják
a székeket s matracok pótolják az ágyakat. Mind a falba épített szekrényekbe
kerülnek, ha nincs éppen szükség rájuk. Az ilyen bútor nélküli szobát könnyű
azután percek alatt "átépíteni" a tolófalakkal. A házigazda egyúttal
színpadi rendező is.
Csoda-e, ha európai építészeink zűrzavaros és túlterhelt lakásokból ide menekültek
új eszmékért? Előbb csak ismertetések, felvételek, később egész könyv számolt
be erről az annyira korszerű új forrásról. (Jiro Harada: "The lesson of
Japanese architecture". Studio-kiadás.) A fény, a levegő, a természetközelség,
a funkcionális építészet ősi egyszerűségű szobái ellenállhatatlan erővel vonszolták
magukhoz a háború utáni évtized építészeit. A legnagyobb újítószellemek szívták
magukba tanulságait: Out és Taut, Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe. Ezek
az építészek távoli világrészekben kerestek termékenyítő eszméket. Így jártak
fényképezőgéppel a felhőkarcolók közt és így jutottak el a szerénységében félrevonult
japán lakóházhoz is. Elég soká tartott, míg Európa ezt a bennük lappangó nagy
erényt: a takarékosság és szolgálatkészség szellemét felismerte.
A japán lakóház ésszerű, de azért nem rideg. Ne felejtsük el: a színpad mindig
csak keret. Élővé az ember teszi. Ezeken a falakon és padozaton különösen gyengéd
színek uralkodnak. A papíros-ablakok tompított fénye összemosódik e színekkel.
Majd a gömblámpák tejfehérje szór rájuk világosságot. Mindez nyájas fénybe burkolja
a szobákat. S ezekből a tarka kimonók annál hatásosabban ragyognak ki. A színek
aláhúzzák, a falak hátterükkel megelevenítik az embert. Laocse két és félezeréves
bölcselete szinte parancsolóan megtisztítja a lakást anyagiasságától. Az csak
jelkép: átmenet, a földi életből egy gazdagabb síkra. Vallásbölcselet, mely
elevenül ható erő ma is. Hit, amely üdítő gondolataival és felemelő eszményeivel
egy egész életapparátust teremtett a szépség szolgálatában.
A japán családi élet még elcsenevészedett formáiban is őrzi a régi érzésreligió
egyes szertartásait. S ezek mindegyike szorosan összefügg családi életük belső
életformáival. A teaceremóniák és a virágokkal való játékok évezredes művészet
maradékai. Talán még ennél is jelentősebbek: misztériumok. Minden lakáshoz hozzátartozik
egy külön kis házacska ("chaseki"), vagy legalább is a nagy lakószoba
főhelyén egy fülke ("cha-no-yu"), melyben szigorú rendben vannak elhelyezve
a tea főzésére, tálalására szolgáló edények. A tea fogyasztása megfelelő ceremóniák,
mozdulatok, mondások között történik. E ritus valaha csak a gazdagok kiváltsága
volt, de ma már az egész nép űzi. A teafülke mellett oldalt ott van a képfülke
("tokonoma"). A szobát lezáró oltárnak lehetne nevezni; áhítatos nyugalma,
gördülő képe, vagy ehelyett alkalmazott mély értelmű feliratos táblája miatt.
"Tavaszi szél, teremts boldog összhangot!" - szólal meg a tábla. A
fülke talapzatánál virág. Kevés virág bronzedényben, vagy porcelánban, de nagyon
előkelő hatással. Hány évezred virágkultuszának visszfénye van ottan az alázatos
pár szál virágdíszben! Az "ikebana"-t a virágrendezés szabályait minden
leány évekig tanulja Japánban. A virágok mestere oktatja sok évezredes kódexekből,
éppen úgy, mint a teaceremóniákat a teamester. A virágkultusz tavaszi zarándokutakhoz,
népies virágünnepségekhez vezeti a tömegeket. De a természetérzés ősi mágiáját
ezek az apró virágáldozatok koronázzák meg a házi oltár előtt.
Ember, virág, természet és művészet tökéletes összhangba zökken a mindenséggel.
A virág nem színes folt, dísztárgy a lakásban. Több annál: jelképe a természet-vonzalomnak.
Erre azonban Európa csak enyhe sejtelmekkel tud ráeszmélni, mert a sokezeréves
bölcselet hiányzik az igazi értékeléséhez. Egyelőre tehát ily imaginárius értékek
helyett az élet reális adottságaival kell számot vetnünk. A japán építőmóddal,
mely biztos, nyugodt és gyakorlatias.
