Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Adorján Imre
Muzulmánok a magyarok közt
A kezdetektől az Árpád-kor végéig
Fejér Megyei Pedagógiai Szolgáltató Intézet, 1988
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

Bevezetés

A honfoglalás előtt

A Kazár Birodalom
A Kazár Birodalom és az iszlám

A magyarság találkozása az iszlámmal
A honfoglalás és az államalapítás között
A honfoglalásban részt vevő, csatlakozott népek

Kabarok
Kazárok
Alánok
Besenyők
Bolgárok
A csatlakozott népek helyzete a magyarok között

Nyugat hódítva-térítő politikája
Magyarok a X-XI. századi krónikák tükrében
Nyitás a keresztény Nyugat felé

Szent István törvényei és intelmei a vendégekről és az idegenekről

Iszlám hívek Magyarországon a XI-XII. században

Muzulmánok a király fegyveres szolgálatában
Kálizok, a "király kalmárjai"

A muzulmánok László és Kálmán törvényeiben
Abu-Hámid Al-Garnáti a magyarokról
Magyarok nyugati szemmel
A magyar király hatalmának gyengülése
A muzulmánok helyzetének romlása az Aranybulla évszázadában

A római egyház hatalmi törekvései
" Pannónia, Róma legelője"

Új népelem a Kárpát-medencében: a kunok

Kun László, a renegát

Muzulmánok támasz nélkül
Fennmaradt emlékek a muzulmánokról

Iszlamizáló pénzveretek

Irodalom


Bevezetés

"Allahnak a könyörületesnek, az irgalmasnak nevében"
/Korán baszmala formula/

A magyarság történelmi tudata erősen Európa-centrikus. Valójában az egész nyugati világ közgondolkozásában - beleértve az Amerikai Egyesült Államokat is - a "történelem" európai történelmet jelent.

Ezt a nyugati történelemírás során állandóan visszatérő, egyoldalú szemléletmódot bírálta Oswald Spengler már a két világháború között: "Európa nyugati része képezi a szilárd pontot...nem tudni miért, hacsak azért nem mert mi, akik megalkottuk a történelemképet, történetesen itt élünk, e pont körül pedig a gigászi történelem évezredei és távoli, roppant kultúrák forognak kellő szerénységgel. Felettébb sajátos módon elgondolt bolygórendszer ám ez!" De mintha tovább tartaná magát a Spengler által bírált szemlélet, nem véve tudomást tévedéséről.

Így van ez a magyarság és az iszlám kapcsolatával is. Pedig a magyarsággal érintkező török népek kultúrhatása nyomon követhető a magyar nyelv számos török eredetű szavában, így rá kell bukkannunk az iszlám nyomaira is történelmünkben, mivel a sztyeppei és közép-ázsiai törökség a VII. században és az azt követő időkben az iszlám-arab hódítás hatalmi, politikai és egyben kulturális hatása alá került.

Az arab-iszlám utazók, geográfusok, történészek tudósításai bizonyítják az iszlám tudomány magyarok iránti érdeklődését már a honfoglalás előtti időkben. Ez a figyelem nem szakadt meg a honfoglalás után sem, sőt a nyugati forrásoknál sokkal elfogulatlanabbul foglalkoznak hazánkkal és népével. Nagyon kevés a hozzáférhető magyar nyelvű, középkori arab forrás és kevés a magyar históriákban, gesztákban vagy más, történeti szempontból hiteles okmányainkban is a magyar-iszlám kapcsolat bizonyításához támpontot nyújtó adat. A legkönnyebben elérhető dokumentumok ismeretében is felvetődik a kérdés: hová lett az iszlám szerepének ismertetése jóformán az egész magyar történelemírásból? Valójában senki sem vetette fel komolyan ezt a problémát történészeinknek, senki sem kívánta, hogy történelemtanításunkban megfelelő helyet kapjon a mai tankönyvekben méltánytalanul el- és agyonhallgatott iszlám. Ennek következtében nem játszhat kellő szerepet történelmi tudatunkban sem.

Történészeink számoltak ugyan az iszlám magyarországi hatásaival, azonban annak természete, mélysége - egyáltalán létezése a magyarság történelmében - sohasem képezte kutatásaik tárgyát.


A régebbi, múlt századi vagy századunk eleji forrásmunkából származó idézeteknél megmaradt a veretes, ám sokszor a mai
olvasó számára ósdinak tűnő szöveg. Így ezek hitelesek, de a millenniumi kiadású történelemkönyv szövegéből vett idézetek esetében következetesen a mai helyesírásnak megfelelően találja meg az olvasó a hosszú ékezetes í és ú betűt, melyet az eredeti forrás nem használt.

A forrásmunkákban a khorezm, hválisz, korezm szavak mind megtalálhatók, így megmaradtak ebben a dolgozatban is. A Keleti Nevek Magyar Helyesírása szerint elfogadott mai írásmód egyszerűen csak horezm.

A muzulmánok tiltakoznak az ellen, hogy őket "mohamedán" névvel illessék, mert a hitük Istennek (Allahnak) való "önátadás" (ezt jelenti az arab (muszlim szó), s nem kívánják magukat Mohamed, a legnagyobb próféta nevéről neveztetni. Ezért csak szó szerint idézett szövegekben hagytam meg az eredeti mohamedán kifejezést.

Köszönettel tartozom az UNICOMP Számítástechnikai Kft. vezetőinek és munkatársainak a technikai támogatásáért, Baráth István tanár úr lelkiismeretes stilisztikai és kritikai segítségéért, valamint Fülöp Gyula régész, megyei múzeumigazgató úr lektori munkásságáért.

Legyen ajánlás a korunk írói és olvasói számára egyaránt megszívlelendő figyelmeztetés, az Al-Garnáti által is idézett versrészlet:


"A tudás a szívben van, nem a könyvekben,
Ne szeresd meg a léhaságot és a balgaságokat"

*

"Ha írod a tudományt, mintha egy kosárba dobálnál,
És ha nem tanulod meg azt kívülről, akkor sohasem fogsz győzedelmeskedni.
Egyedül az győz, aki megtanulja azt - megértvén és védekezvén a hibákkal szemben"

Székesfehérvár,
Adorján Imre


A honfoglalás előtt

A magyar-iszlám kapcsolatok gyökereit időben a VII-VIII. század táján, térben pedig a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között elterülő Kazár Birodalomban kell keresnünk.

A magyar történelem jól ismert ténye, hogy egy bizonyos, de időtartamát tekintve pontosan meg nem állapítható ideig őseink szoros szervezeti kapcsolatban álltak a kazárokkal.

A Kazár Birodalom

A kazár nép történetének legrégebbi korszaka az ismeretlenség homályába vész. A történészek többségének véleménye megegyezik abban, hogy a kazárok népességének java része a török népcsoportokhoz tartozott, és birodalmuk a VI. században alakult meg. "Úgy véljük, hogy a VI. századtól a forrásokban szereplő kazárok a IV. századtól Európa keleti végén megjelenő türk hullámnak alkották egy részét," azaz "A kazárok alatt azt a kevert türk-török népességet értjük, mely forrásaink szerint minden kétséget kizáróan a Kaganátus politikai szervezője volt " - írja Bartha Antal.

Már a VII. században bizánci források számolnak be a kazár-bizánci kapcsolatokról és megemlítik a kazár-bizánci uralkodó családok közötti házasságokat, melyek a következő században is folytatódnak. A 650-es években kialakult hatalmas Kazár Birodalom szomszédja és alkalmi szövetségese lett Bizáncnak. Előbb a trónjától megfosztott s a kazárok támogatását kereső II. Justinianus /685-695/ vette feleségül a kazár uralkodó testvérhúgát, később pedig a kagán lánya lett V. Konstantinos /741-775/ felesége. Ezeket a kapcsolatokat erősen befolyásolták a közös ellenség, az arabok elleni harcok.

A sztyeppei birodalmak sehol és sohasem idegenkedtek attól, hogy bizonyos szolgálatokat vegyenek, illetve követeljenek meg független vagy részleges függőségben élő népcsoportoktól. Ebben a tekintetben a kazár birodalom sem különbözött elődeitől és szomszédjaitól. Így kerültek horezmiek is a kazár kagán szolgálatába. Horezm /Hvárezm/ Aral tó melletti ország volt a mai Híva környékén. A IX. században magas kultúrájú, muzulmán vallású, iráni dialektust beszélő nép lakta. Kazáriában jelentős számban laktak alánok is. Az alán ugyancsak iráni nyelvű nép volt, amely igen korán, már Kr.u. 50 körül az Ural és a Kaszpi-tenger között elterülő pusztákra nyomult. A kazár uralom alatt kettéváltak: a Kaukázus mellé települt alánok keresztények, az Azovi-tenger és a Volga között nomadizálók pedig iszlám-hívők lettek. Ibn Battúta, arab származású iszlám tudós utazó még a 14. században is talált muzulmán alánokat a Volga-parti Szaraj város környékén.

A sokszínű kazár birodalomban élő népek kultúrája és vallása is különbözött. Egyes népek hiedelemvilága, istentisztelete a "sámán-kultusz", másoké a perzsa -iráni manicheizmus körébe, azaz a politeista vallásokhoz tartozott, míg a monoteista vallások, mint a keresztény, zsidó, iszlám már a birodalmak feletti uralmukért küzdöttek egymással.

A Kazár Birodalom és az iszlám

Az iszlám hitű arabok Derbent megszerzése után indultak észak felé a kazárok ellen. Az első, sikertelen támadásokat /642-652/ követő második háború /716-737/ a kazárok részére súlyos békefeltételekkel zárult 737-ben. A későbbi kalifa, Marwán ibn-Muhammed a menekülő kazár kagán számára a béke feltételeként az iszlám hitre térést szabta, valamint a vazallusi függőség elismerését. Ez az áttérés bizonyára nem érintette a népesség teljes körét, azonban szabaddá tette az iszlám gyakorlását és a misszió erősödését is az egész Kazár Birodalom területén. A kazárok azzal igyekeztek megőrizni függetlenségüket az iszlám araboktól - és természetesen az ortodox Bizánctól -, hogy a rabbinista judaizmushoz csatlakozva azt államvallássá is tették. A zsidó vallás politikai indítékú felvételének pontos ideje nem ismert, azt igen tág időszakra teszik a történészek, legkorábbi a 740-es évek, legkésőbbi pedig a IX. század közepe lenne. Amikor azonban a keresztény hittérítő, Konstantin /Cirill/ 860-862-ben a kazárokhoz utazott - és a Krim félszigeten magyarokkal is találkozott -, már olyannyira erős volt a zsidó hit a kazár előkelők körében, hogy keresztény missziója meghiúsult. Az egyre erősödő iszlám azonban méltó ellenfele lesz a zsidó vallásnak. Küzdelmüket későbbi adat is hitelesíti: 932-ben Itil város nagy mecsetjének minaretjét leromboltatja a kagán, megtorlásul egy zsinagóga lerombolásáért.

Vitatott kérdés, hogy hány év alatt, de a kazár vezetők között meggyökeresedhetett az iszlám. Egyesek szerint ez nem tartott tovább három évnél. Szomszédságukban, a Kaszpi-tenger keleti partján élő török és más népek már muzulmánnak vallották magukat. Az iszlamizálódás folyamatát valószínűleg meggyorsította, hogy a szomszédos Horezm muzulmán vallású vezetői és lakói közül számosan kerültek a kazárokhoz. A Kazár Birodalomban ők alkották a testőrséget és a lovas katonaság egy részét, de jelentős számban éltek hvárezmi iparosok és kereskedők is Kazárországban.

A horezmiek idővel igen nagy tisztségeket értek el a birodalom vezetésében is. Amikor a kazár hadvezér 764-766-ban sereget vezetett a Kaukázus felé, az arab krónikás, Tabarí szerint a hadvezér mellékneve al-Hhwarizmi, azaz "a khorezmi" volt. Yakubí pedig egyenesen "malik al-khazar"-nak, a kazárok királyának tartja a vezért. Mindenesetre nagyon jelentős szerepe lehetett nemcsak a hadviselésben, hanem a kormányzásban is.

A hvárezmiek szerepe a későbbiekben sem csökkent a kazároknál, hiszen amikor a rusz Igor 930-ban elfoglalta Kijevet, az itt táborozó onogur zsoldosok élére hvarezmi parancsnokot állítottak a kazárok. Megjegyzendő, hogy az orosz évkönyvek a Kaszpi-tengert "khwalisz-tengernek" nevezik, s ez az orosz népdalokban "khwalinszkoje" alakban él tovább. Úgy látszik, hogy a ruszok a Kaszpi-tenger partvidékét elérve magát a tengert is az itt élő népről, a "khwaliszok" -ról nevezték el. Ebből következik, hogy a horezmi nép sem számbeli, sem pedig politikai vagy katonai tekintetben nem volt jelentéktelen eleme a rendkívül vegyes összetételű kazáriai lakosságnak.

A kazárokról a X. században több muzulmán író úgy tudósít, hogy igen jelentős a birodalomban és városaiban is az iszlám hívek száma.

Ibn Fadhlán muzulmán utazó így ír: " A kazár királynak egy nagy városa van az Itil / Volga / folyó mellett, amely két részből áll. Az egyikben laknak a muzulmánok, a másikban a király és kísérete..." Hozzátehető, hogy a "király kísérete" nagyobbrészt muzulmán fegyveresekből állt, tehát a Volga-parti város lakóinak többsége iszlámhívő lehetett. Az utijelentésből azt is megtudjuk, hogy a bolgár fejedelem a bagdadi kalifához küldött követe kazár származású és muzulmán volt. A fejedelem arra kérte a bagdadi kalifát, Muqtadirt, küldjön valakit, aki hitükben megerősíti őket, és mecseteket épít nekik, kancelláriát szervez, s neki ellenségei ellen biztonságos erődítményt emel, valamint hittérítő munkát is végez.

Hasonlóan ír Dzsajháni is a kazárokról: "Fővárosuk Szár.gh.s.n. /Szaárghsin/, melyben egy másik város is van....Ebben a két városban muzulmán népesség is van, akiknek mecsetjeik, imámjaik, müezzinjeik és korán-iskoláik vannak."

Ibn Haukal így tudósít: "A kazárok városának déli részében laknak a kereskedők és a muzulmánok, és /ott/ tárolják a kereskedelmi árukat. A nyugati rész azonban a királyé, az előkelőké, a katonáké és az al Khazar al Khális-nak van fenntartva."

Összegzésének is tekinthetjük Masudí /+ 956/ leírását: "A muzulmánok képezik az uralkodó elemet a Kazár birodalomban, mert ők állítják ki a király testőrségét, általában larisijek /arsija/-nak nevezik őket. Korezm környékéről származnak és az iszlám kiterjesztését követően kitört háborúk és dögvész miatt menekültek a kazár királyhoz...Amint a kazárok országában letelepedtek, megtartottak maguknak határozott jogokat, így a következőket: a vallásuk szabad gyakorlatát, a lehetőséget, hogy mecseteket alapítsanak és imádságaikat nyilvánosan végezhessék, úgy mint azt a jogot is, hogy vezérüket saját soraikból választhassák. A jelenlegi vezér is muzulmán. Ahmed ben Kovaihnak nevezik őt. Kikötötték maguknak azt a jogot, hogy távol maradjanak a háborútól, ha a kazár király muzulmánok ellen vonul hadba, és csak olyan háborúban vegyenek részt, amely a hitetlenek ellen indul...olyan fegyvereket viselnek, mint más muzulmánok. Bíráiknak is ugyanaz a vallásuk...A kazár birodalomban a larisijek mellett vannak más muzulmánok is, akik kereskedelemmel és iparral foglalkoznak...A nagy mecseten kívül, melynek minaretje meghaladja a királyi palotát, vannak még más kis mecsetek, melyek az iskolákhoz kapcsolódnak, ahol a gyerekeik a Koránt olvasni tanulják..."

A Kazár Birodalom területén kereskedelmet folytató népcsoportok között is megkülönböztetett figyelem kísérte a muzulmánokat. Erről olvashatunk Bartha Antal: A 9-10. századi magyar társadalom című művében: "Itilben külön bírói szervezet foglalkozott a különböző nemzetiségű kereskedők ügyeivel. Ez a testület egyes adatok szerint hét, más adat szerint kilenc bíróból állt, akik között voltak keresztények, kazárok, muzulmánok és pogányok. Következésképpen minden kereskedő a neki megfelelő törvénykezési eljárás szerint tevékenykedő bíróhoz fordulhatott panaszával. A muzulmán területekkel fennálló kapcsolatok fontosságát ismerhetjük föl abban, hogy a mohamedán bírókon kívül még egy udvari főember is foglalkozott a Kaganátus mohamedán lakosainak ügyeivel."

A közép-ázsiai török népek az iszlám hódítás után csakúgy, mint az egész Kelet, általános fizetőeszközként használták az arab pénzt, a dirhemet, de az egyes országok maguk is vertek saját pénzérméket dirhem mintára. Ezt az utat követték a kazárok is. Az egykori kazár területen nagy számban kerülnek elő a közép-ázsiai arab városokban vert 2.7-2.9 grammos ezüstdirhemek. A kazár kaganátus területéről származó leletek nagy része utánzat, melyeket a kazár állam bocsátott ki, azonban rajtuk az arab felírás nem torzult érthetetlenné, ahogyan az a barbár dirhem-utánverések esetében gyakori. Az arab jellegű és arab írásos pénz használata arra enged következtetni, hogy a kazár pénzverők és pénzt verető vezetők ismerték és elfogadták az iszlámmal együtt terjedő írásformát vagy pedig a pénzverés volt - akár kagáni megbízásból - iszlám mesterek kezében.


A magyarság találkozása az iszlámmal

A kazár és magyar kapcsolat sohasem volt vitatott, de annál inkább annak formája és időtartama. "A magyar törzsek hozzávetőleg két és fél évszázad folyamán a kazárok oldalán küzdöttek" - írja Bartha Antal. A magyarság olyan népcsoportokkal élt együtt a birodalomban, melyek között akadtak más nyelven beszélők, mint a kazárok, törökök, alán-jászok, valamint a török és iráni nyelv számos változatát használók. A különféle nyelven beszélők más-más hagyományokkal és szokásokkal is rendelkeztek, így ismerkedtek meg őseink más kultúrákkal is.

Kétségtelen, hogy egyetlen olyan forrással sem rendelkezik a történettudomány, ami a honfoglalás előtti magyarság és az iszlám közvetlen kapcsolatát igazolná. A forrásul szolgáló muzulmán és bizánci írók nem említik a magyarokat az "igaz hit" követőiként. A magyarok ősvallásáról is vajmi keveset tudunk, ismereteink következtetéseken alapulnak. Az iszlámmal kapcsolatban csak óvatos feltételezésekkel élhetünk. Azonban minden bizonnyal volt fogalmuk őseinknek arról, mi is lehet a szomszédságukban élő török és iráni népek között terjedő iszlám, ami már nem a törökség "sámánisztikus" hite. Fogalmat nyerhettek a legfontosabb iszlám hittételekről, mint a szigorú egyisten-hitről, a bálványok elutasításáról, Isten mindenféle ábrázolásának és annak imádásának tilalmáról. Látniuk kellett a mecseteket és összehasonlíthatták azokat más vallások kultuszhelyeivel. Ha nem is a legtisztább formájában, de az iszlám rítus gyakorlását is ismerhették.

A magyarságot ért kazár hatások szempontjából az egyik legjelentősebb a nyelvi. A honfoglalás előtti magyarságot itt érte - a legkevesebb két évszázadon keresztül tartó érintkezések során - az ócsuvasos nyelvi és műveltségi török hatás. A bolgár-török nyelvet beszélő kabarokkal történő érintkezések legjelentősebb fejezetei is itt, a kazár földön alakultak ki. A kapcsolat a Kárpát-medencében folytatódott, ahol az együttélés során kölcsönösen megtanulták egymás nyelvét.

A magyar népesség bizonyára jelentős lehetett a kazár birodalomban, hiszen a kazár kagán ugyanolyan házasságra alapuló dinasztikus kapcsolatra törekedett a magyar vezetőkkel, mint a Bizánci Császársággal. Szerénykedő történészeink aligha méltatták figyelemre, hogy bizánci császári mű tudósít a kazár-magyar kapcsolatokról: "Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán, vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt, hogy tőle gyermeket szüljön..." - írja Bíborbanszületett Konstantin. Észre kell vennünk, hogy a kagán a javaslattevő, aki bizonyára a politikai függőség megerősítésének céljából ad "hercegi" menyasszonyt Levedinek, megalapozva ezzel a dinasztikus kapcsolatot. Konstantinos, a mű írója maga is érdekelt Levedi alakjának hangsúlyozott kiemelésében, hiszen már korábban létrejöttek kazár-bizánci dinasztiák szövetségét erősítő házasságok. Ha Levedi nem elég előkelő, "fényes", akkor a császári ház tekintélye is veszélybe kerülhet a magyarokkal létesült közvetett családi kapcsolat miatt.

A kazár-magyar kapcsolatokkal szorosan összefügg a magyar-kabar kérdés. Valóságosnak látszik az a feltevés, hogy a kabarok voltaképpen abból a hvárezmi népességből váltak ki, akik Kazariában a testőrség és lovasság egy részét alkották. Természetesen mint horezmiek az iszlám hívei voltak. Györffy György, akinek munkássága kiterjedt a kabar kérdésre, az alábbi következtetésre jutott: "...valószínű, hogy a kazár uralom ellen fellázadt és a magyarokhoz csatlakozott kabarok egy részét hvárezmi kálizok tették ki. Ha a kabarok lázadása és a magyarokhoz való csatlakozása kapcsolatban állt azzal, hogy 860 körül /?/ a kazár kagán és az uralkodó réteg zsidó hitre tért, akkor a csatlakozást az ezt követő évekre kell tennünk." Hasonlóan vélekedik a lázadás okáról Bartha Antal is, bár ő a lázadás időpontját 860 előttre teszi: "Van olyan álláspont is, amelyik a VIII. sz. utolsó negyedére, 780 körüli időre teszi a kabarok lázadását és csatlakozását a magyarokhoz. Igen valószínűnek kell tartanunk azt, hogy a lázadás a zsidó hit kazáriai terjedését követő törvénykezési és igazgatási változások következményeként tört ki a VIII. sz. utolsó évtizedeiben. A kabarság kirobbantotta belviszály része volt annak az eseménysorozatnak, amelyik... a VIII - IX. sz. fordulójának évtizedeiben feszültté tette a Kaganátus nyugati határvidékeinek életét."

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a hithű muzulmán kabarok azért lázadtak a kazár vezetők ellen, mert nem akartak az új keletű zsidó-judaista kazár kormányzat irányítása alatt szolgálni, megpróbálták azt megdönteni, de kísérletük nem járt sikerrel. Ezért kellett a "türkökhöz", azaz a magyarokhoz csatlakozniuk. Abból pedig, hogy a kabarok a magyarokhoz csatlakoztak, két következtetést vonhatunk le: egyrészt, hogy a magyarok a kazár birodalmon belül olyan katonai és politikai erőt képviseltek, hogy a lázadókat befogadhatták és a kabarok a velük való szövetségben védelmüket biztosítottnak láthatták, másrészt, hogy a magyarság ugyanúgy, mint a befogadott kabarok, nem kívánt az új, judaista kazár hatalom alatt élni. A kazároktól való elszakadásunkat a többségükben iszlám hívő kabarok csatlakozása biztonságosabbá tette.

Bíborbanszületett Konstantin császár "A birodalom kormányzása" címen ismert művében " A kabarok népéről" illetve " A kabarok és a türkök törzseiről" ezt írja: "Tudnivaló, hogy az úgynevezett kabarok a kazárok nemzetségéből valók. És úgy történt, hogy valami pártütés támadt közöttük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenvén, letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket. Ennek következtében a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik nyelvét is."

Jellemző, hogy a bizánci forráson kívül egyetlen nyugati, a "Salzburgi Évkönyvek" említi a kabarokat a 881. évnél, a magyarok és a kabarok külön harcolnak, mintha két népről lenne szó. A magyar krónikákban egyáltalán nem szerepelnek kabarok.

A magyar-káliz-kabar kapcsolatra nem csupán korabeli leírásokból következtethetünk, hanem a díszítőművészetben fellelhető közös motívumrendszerre utaló tárgyi emlékekből is. Feltehetően a kálizok voltak közvetítői annak a szászánida ötvösségnek, amely palmetták mögé rejtette a képi ábrázolásokat. Ha igaz ez a feltevés, akkor ez a magyar-kabar kapcsolatban olyan lényeges vonás, melyet a régészeti leletek kézzelfoghatóan bizonyítanak és több, a művészettörténet részéről felvetett kérdésre is választ ad. Kétségtelen, hogy az avar ötvösségre az állatábrázolás a jellemző, míg a korai magyar ötvösségben a szászánida művészetre utaló fonatos-palmettás növényi díszítés az uralkodó. Ez a motívumrendszer az iszlám művészetben elterjedve horezmi-kazár-kabar közvetítéssel került a magyarokhoz, feltehetően még a levediai tartózkodás előtti időkben. László Gyula írja: "Létezik egy mohamedán legenda, amely valósággal magyarázatul szolgálhat palmettás művészetünkhöz. Mondják, hogy az egyik állatfestő panaszkodott egykor, hogy nem folytathatja művészetét, ha pusztán növényi mintákat szabad festenie. Ibn Abbas így felelt neki: vágjad le az állatok fejét, hogy ne legyen eleven tekintetük, és kíséreljed meg, hogy virághoz hasonlítsanak."

A szaszanida ötvösség természetesen nem egyedülálló keleti jelleg a magyar régészeti emlékek közt, hiszen a magyar koronázó-jelvényekkel együtt őrzött jogar oroszlános kristály gömbje - Győrffy György szerint is - keleti készítmény, s tartható akár fejedelem-kori jelvény részének is.

A magyar néptörténetben jelentős következménnyel járt a török érintkezés. Bizonyítékul szolgálnak erre a keleti kútfők, akik közül Dzsajhani nevezi először a magyarokat M.DZS.GH.R.-oknak. Azt is megtudjuk, hogy a magyarok a türkök egyik fajtája, ugyanis az V-X. század közötti időben a sztyeppen élő népek közül azokat nevezték türköknek, akik viselkedésükben, szervezetükben a török népekhez igazodtak. Az ősmagyarokkal kortárs bizánci szerzők Ongroi névvel illették a magyarokat, ami szintén török népágnak, de még nem egyetlen népnek a neve.

A magyarság oly kultúrkörből került Európába, melynek népei meglehetősen magasrendű istenélménnyel rendelkeztek. Nem csupán oly, a kereszténység legbelsőbb lényegéhez tartozó fogalmak megjelölésére szolgálnak "pogány" magyar szavak, mint bűn és a bocsánat, nem csupán Isten házát jelölték őseink a magyar "szent" jelentésű "egy" szó összetételéből képzett egyházzal, hanem a kereszténység Atyaistenének jelölésére sem volt szükségük szláv vagy nyugati jövevényszóra.

A magyarok a kazárokkal való kapcsolatuk során megismerkedhettek a kereskedelem állami hasznosságával, a különféle adók rendszerével, kivetési és beszedési módozataival, a soknemzetiségű és sokvallású államszervezetre is tekintettel lévő igazságos törvénykezési gyakorlattal is. "A magyar törzsek tehát bőséges tapasztalatot szerezhettek a katonai segédnépek terheit illetően." Ezt a tapasztalatot úgy, mint más egyéb, a kormányzásra vonatkozókat is, a későbbiek során évszázadokig fel is használták a magyarsághoz csatlakozó népekkel való bánásmódban.

A honfoglalás előtti korban a magyarság és kísérő népei készen állottak arra, hogy elfogadjanak egy sokszínű csoportosulást, azaz egy többféle etnikumból, nyelvből és vallásból, nomádokból és letelepedettekből építkező államot. Mindezt még a Kárpátoktól keletre megtanulták.


A honfoglalás és az államalapítás között

A magyarságot a hozzá csatlakozott népekkel a IX. század végén már a Kárpát-medencében találjuk. A Kazár Birodalomban a más népcsoportokkal való együttélésből következtethetünk arra, hogy őseink a "sámánhiten" kívül ismerhették az iszlám vallást és a bizánci, keleti /orthodox/ kereszténységet is. Ezt a feltevést támasztják alá a régészeti leletek, melyeken igen csekély számban, de elvétve mégis található olyan jel, jelkép, amely megfelel a keresztény szimbolikának. Feltételezhető, hogy iszlám hívők is voltak őseink között.


A honfoglalásban részt vevő, csatlakozott népek

A magyarsághoz még a honfoglalás előtt csatlakozott a kabarság, az alán-jász, valamint a kazár nép egy töredéke, a honfoglalás idején pedig - már az új haza területén - a székelység, melyhez X. század folyamán egyes keletről menekülő besenyő rajok és bolgárok járultak.

A honfoglalásban részt vevő, csatlakozott népek közül iszlám-hívőknek tarthatók a kabar, alán-jász, kazár, esetleg egyes bolgár és besenyő csoportok.

Kabarok

A kabarok a már korábban tárgyalt feltételezés szerint iszlám hiten voltak. Eredeti származáshelyükről, Horezmből muzulmánként települtek át a Kazár Birodalomba, muzulmán hitük megőrzése miatt szakadtak el a kazároktól és csatlakoztak a magyarokhoz. A nemzetséget minden fenntartás nélkül fogadta be nemcsak a magyarság, hanem később az Árpád-ház is. Az Árpád-ház jó kapcsolatát a kabarokkal házasság révén is biztosította: Géza vezér a kabarok hadnagyához, Aba Sámuelhez adta lányát feleségül.

Az Aba nemzetség származásával Anonymus foglalkozik. A családfát a honfoglalás koráig vezeti vissza: "Akkor Árpád nagy földet adott a Mátra erdejében Edünek és Edumennek - akik később kun vezérekül említtetnek - hol később unokájuk, Pota várat alapított. Az ő nemzetségökből származott aztán hosszú idő múlva Sámuel király, kit kegyessége miatt Abának neveztek." Maga az Aba nemzetség is Ed-ben és Edemen-ben tisztelte törzsatyáit, de azokat nem kunoknak, hanem Csaba fiainak tekintette, aki a Képes Krónika szerint a Corosmin nemzetből hozott hitvest. A Corosmin ősanya említése kazárokra utal, így szabad az a föltevés, hogy Aba a magyarokkal bevándorolt kabarok kozár törzsének volt a feje. Anonymus bizonyára a keresztény Európa előtt szégyellni való muzulmán ősök miatt állapítja meg a török nevű nemzetség Sámuel nevű sarjáról, hogy "kegyes ", azaz buzgón vallásos. Elfogadva Anonymus és a Képes krónika az Aba nemzetség idegen származására utaló állítását és a khorezmi-kabar eredetet, Aba honfoglalásban is részt vevő őseit később keresztény hitre tért muzulmánoknak tekinthetjük.

Kazárok

A kazár népnév egyetlen esetben bukkan fel Anonymus Gestájában. Szerinte Ménmarót, bihari dux földjén kazárok laktak: "Azt a földet továbbá, mely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt, ezt a földet az a népség lakta, melyet kozárnak mondanak." Feltehető, hogy az unoka a "Mén" melléknevet a kazár, iszlám környezetben megengedett többnejűség miatt kapta, ami egyébként a nomád török népekre nem volt jellemző.

Alánok

Nikolaos Mystikos konstantinápolyi pátriárka 923/924-ben Simeon bolgár cárhoz írt levelében a "nyugati türkökkel", azaz magyarokkal együtt alánokat is említ, mint akik a bolgárokat megtámadhatják.

Az alánok muzulmán voltát hitelesnek elfogadható forrás bizonyítja. "Az alánok neve magyar kapcsolatban Maszúdinak azon elbeszélésében bukkan fel, amely egyebek mellett a magyaroknak 934-ben Konstantinápoly elleni kalandozó hadjáratát írja le. Eszerint midőn a rómaiak ellen felvonuló türkök /magyarok/ értesültek, hogy a rómaiak seregében megkeresztelkedett muzulmánok vannak, elhívatták hazulról azokat a muzulmán kereskedőket, akik náluk voltak, és hozzájuk jöttek a kazárok és az alánok földjéről, Al Bábból és máshonnan, s összegyűjtötték a törzseikben levő muzulmánokat, akik csak a hitetlenek ellen hajlandók harcolni, ezeket állították a seregbe s ezek előnyomulván felszólították a rómaiak oldalán levő áttért muzulmánokat, hogy ne harcoljanak." Maszúdí híradása alapján megállapítható, hogy a magyaroknak nemcsak a köztük élő kereskedők muzulmán voltáról, hanem azok vallási alapokon létesült kapcsolatairól is jól felhasználható ismereteik voltak. A muzulmánokkal való kapcsolatfelvétel sikere feltételezni engedi, hogy a magyarok vezetői és az iszlám hitű kazárok és alánok között jó, sőt baráti viszony alakult ki. A magyarok jól fejlett politikai-diplomáciai érzékét igazolja, hogy nemcsak a muzulmánok egymás közti érintkezését, az iszlám közösség kapcsolatait, hanem az iszlám és a kereszténység között dúló hatalmi harcot is ki tudták aknázni a magyarság érdekében, "bel- és külpolitikájukban" egyaránt.

Besenyők

A besenyő török nép volt, akikkel korábban ellenséges viszonyban állt a magyarság. Később váltak szövetségesekké, Bolgárországot 934-ben már együtt támadták meg. Anonymus szerint a 955-ben fejedelemmé választott Taksony vezér számára apja, Zolta Cumaniából, azaz "Kunországból" szerzett feleséget. Történészeink egybehangzó véleménye szerint - mivel ez időben más "kun" nép a szomszédságban nem volt - Cumanián Besenyőországot kell érteni. Anonymus ír arról is, hogy Zolta besenyőket telepített gyepüőri szolgálatra Moson környékére. Tévedése nyilvánvaló, ugyanis Taksony idejében az ország határa még a Bécsi-erdőnél is nyugatabbra húzódott.

Anonymus arról is ír, hogy Taksony vezér idejében /955-970/ egy besenyő fejedelem, Tonuzoba fiával, Urkunddal és népes kíséretével Magyarországra költözött. Tonuzoba /török: 'disznó apa'/ valószínűleg Talmac/s/ törzsbeli harcosokat hozott be magával Magyarországra. Ebből a névből eredeztethető a kor gyepűinél több helységnév a Mura, Morva, Vág, Garam és az Olt mellett. Anonymus szerint a besenyők vezetői közül többen megkeresztelkedtek, arról azonban nincs biztos tudomásunk, hogy keresztény hitre térésük előtt a törökök ősvallását, vagy már az iszlám hitét gyakorolták. Később, Árpád-házi királyaink alatt azonban a besenyők minden kétséget kizáróan az iszlám hitet követték.

Bolgárok

Valószínűleg a volgai bolgárokról írja azt Anonymus, hogy Taksony idejében /955 és 970 között/ izmaelitákként, azaz muzulmánokként jöttek és telepedtek meg Magyarországon, Pesten és szerteszét az országban. Az ország különböző részén földet kaptak, sőt Pest vára Billye és Bakcs nevű uraké lett, akik a magukkal hozott nép kétharmadát a vár szolgálatára rendelték. (Megjegyezzük, hogy Karácsonyi János szerint Anonymus későbbi eseményt vetít vissza Taksony idejére, ugyanis a bolgárok 1090-ig bizánci szolgálatban voltak. Anonymus korában viszont már ismert a pesti bolgárok létezése és megbízatása.)

A csatlakozott népek helyzete a magyarok között

A nem bizánci, illetve nem nyugat-európai jellegű - rossz megfogalmazásban "nomád"- államokban a hódítás nem érintette az alárendelt népek kultúráját, vallását. (Az iszlám terjeszkedésének első időszakában az omajjád kormányzók még erőszakkal akadályozták meg, hogy a más hitűek áttérjenek az iszlámra.)

Amikor egy nomád nép szomszédjait meghódította, nem semmisítette meg őket, hanem magához csatolta és a további terjeszkedésnél támogatásukat igénybe vette. Az útjába került népek maguk is csatlakoztak a formálódó birodalomhoz a gazdag zsákmány reményében. Maga az állam fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség - tudomásunk szerint - sohasem befolyásolta az egyes népcsoportok belső szerkezetét és kormányzási viszonyait. Az alárendelt törzsek hadi erejük önálló felhasználási jogával és külpolitikai önállósággal bizonyára nem rendelkeztek, ugyanakkor hadi erejük mint egység önálló és sajátjuk maradt.

A magyarok eurázsiai nomád szabadságszeretete is biztosította az egyes népek önállóságát, egyéniségük megtartását azt, hogy ősi szokásaik és szabályaik szerint élhessenek, azaz a törzsek és nemzetségek fejei s a legfőbbek, a "hadnagyok" igazgassák őket. Az is valószínű, hogy ezek a hadnagyok közvetítették a vezető, idegen nép parancsait is, vagyis az alárendelt nép saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig fölébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására. A magyarok tehát régi hazájukból rendkívül rugalmas nép-fogalmat hoztak magukkal, melynek nem a faji és nyelvi egység, hanem a közös politikai és katonai vezetés adott tartalmat, így idegen népek és néprészek csatlakozásának és szerveződéseinek tág teret engedett. A magyarságnak a nyelvi és faji szempontok kiélezése iránt kezdettől fogva nem volt érzéke, így a nomád népek "állama" nem alkotott egyfajú és egynyelvű népet, nemzetet. A magyarság a leigázáson, hódoltatáson alapuló "missziót" nem ismerte, így ezt a csatlakozó népek esetében nem is alkalmazta. Lovas-nomád kultúrájának megfelelően kezdettől fogva biztosította a más néptestekről leváló idegen elemek csatlakozásának lehetőségét. Mindezen népcsoportok nem mint szolgák vagy izolált szabadok helyezkedtek el a magyarság között, hanem a nép akkori politikai berendezkedésének megfelelően maguk is törzset alkottak, külön szállásföldet kaptak és így mai szóval élve bizonyos "autonómiával" is rendelkeztek.

Természetesen a hódoltatott népeket Keleten különféle szolgálatokra és szolgáltatásokra is kötelezték - például a hadbavonuló sereg élcsapatát kellett alkotniuk. A Kárpát-medence védelmére, a gyepük őrzésére azonban nemcsak azért jelölték ki őseink az egyes népcsoportokat, mert azok "jövevénynek" számítottak, hanem megbízhatóságuk miatt is, ugyanis kizártnak tűnt a zömmel iszlám közösségek átállása mind a nyugati, mind a keleti gyepük mellett található, esetleg ellenséges keresztény és mindenáron téríteni akaró szomszédokhoz.


Nyugat hódítva-térítő politikája

Hatalmas szakadék tátongott a keleti jellegű nomád államforma és a nyugati császárság állameszménye között. Míg a nomád állam elfogadta a sokszínűséget, nem törekedett korlátlan központosításra, nem törölte el az egyes népek vallását, kultúráját, meghagyta vezetőit, addig a császárság le akarta igázni mindazokat, akik nem keresztények, pogánynak ítélve a nomád életformát, barbárnak a nomád államot, rablóhordának a lovas íjász sereget.

Nyugaton császárnak lenni a szó keresztényi értelemben annyit jelentett, mint a hívő világ békéjét hatalmas karral biztosítani a barbárság ellen. Már annak idején Nagy Károly is a pogány szászok és főként az avarok legyőzőjeként érdemesítette magát a császári koronára a 800. esztendő karácsonyán. A VIII. század végén az avarok nem háborgatták már a nyugat népeit, mégis Nagy Károly a közvélemény nyomása alatt, mely a hit ellenségeinek legyőzését követelte, egyszerűen rájuk rontott. A császári méltóság megújítására Nagy Ottónak is a pogány szlávok és magyarok legyőzése adott közvetlen alkalmat. Nagy Károly és Nagy Ottó példája azt mutatja, hogy a császári méltóság elnyerése mindenkor egyben újabb ösztönzést is adott egy nagyszabású hódító és missziós célú keleti politika folytatásához.

A magyar történelemben is találunk példát e nyugati szemléletmódra. A már említett Aba Sámuel király és magyarjai ellen III. Henrik nemcsak seregének fegyvereit fordította, hanem az Annales Althanenses adata szerint pápai anathemát (kiközösítést) is mondatott ki rájuk, "mert királyukat /Pétert/ gyalázattal illették". Pedig a magyarság - mint történelme során sokszor tette - csupán a beilleszkedni nem akaró, de hatalomra törő idegenek ellen harcolt: "Azután Péter ellen fellázadva, minden teutónt és latint, akik Hungaria-szerte különféle tisztségeket viseltek, csúf halállal ölték meg..." ..." vegyék fel újból a pogány hagyományt, töröljék el teljesen az adót, és vesszen Péter emléke teutonjaival meg latinjaival együtt mindörökre és még azon túl is...". A lázadás kétségtelenül pogány, mert az idegeneket a római egyház testesítette meg. Így III. Henrik az 1040-es években már kiközösített "lázadókat" győzött le Magyarországon. Mindez tehát pápai jóváhagyással indult és a pápaság érdekeit is szolgálta, ami végül "szent háború" színezetét adta a vállalkozásnak.. A pápai és a birodalmi érdekek határozták meg tehát Aba Sámuel megbuktatását, s ha még nemzetségét, származását és nevének eredetét is ismerték, akkor a pápa és a császár még inkább vélhették magukat a kereszténység ügyéért küzdőknek.


Magyarok a X-XI. századi krónikák tükrében

Amíg a keleti - bizánci vagy muzulmán - történelem- és földrajzírók a kornak megfelelő tárgyilagossággal írnak a magyarokról és a csatlakozott népekről is, addig a nyugati és keresztény krónikaírók rettegéssel és nagyfokú ellenszenvvel tudósítanak róluk. A nyugati közvéleményben minden keletről jövő nép az Apokalipszis végveszélyét jelentette, Góg és Mágóg népét, a világ végének előjelét. Miután szerintük a barbárok az északi /?/ Scythiából jönnek, tévesen szkítáknak nevezik a magyarokat, rájuk erőltetve minden rosszat /és téveset/, amit azokról már nyugaton megírtak. Szevillai Izidor Kr. u. 600 táján például így ír a szkítákról: "Ezek közül néhányan a földeket művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek és embervért isznak" Ezt a "forrást" használva Regino német krónikás is hasonlóképpen vélekedik: a magyarok nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik.. és így tovább! A Metzi Évkönyvek is hasonlóan "jólértesült" a magyarokról, akik szerinte "nem emberek, de vadállatok módjára élnek". Aventínus szerint pedig "a megölt ellenség hasát felvágják, szívét megeszik, vérét megisszák, holttestek fölött lakmároznak és ugyanilyen vadak nőik is". Ezeket a képtelen ráfogásokat ismétli az Auctuarium Gartense, a Szent Trudperti évkönyvek, az Actus Brunwilerensis, a Nagy Belga Krónika valamint Saxo évkönyvíró és Brémai Ádám. Liudprand pedig a Merseburg melletti csatáról /933/ szóló tudósításában ocsmánynak és ördöginek nevezi a magyarok "hui, hui" csatakiáltását. Ebből is világosan kitűnik, hogy a keresztények mennyire gyűlölték a "pogány", azaz számukra ismeretlen magyarokat.

Ahogyan Deér József is megállapította, a nyugat-európai forrásanyag egyoldalúan regisztráló természetű. A krónikák az egyes helyek és időpontok tekintetében pontosak és hűek, de az egykorú bizánciakkal és arabokkal ellentétben hiányzik belőlük minden etnográfiai érdeklődés. Így éppen az aktív fél, a magyarság marad ki a maga sajátos, a dél-oroszországi sztyeppén kialakult népegyéniségével, a nyugatitól élesen különböző társadalmi, gazdasági, politikai és katonai szervezetével.

Ibn Ruszta arab muzulmán földrajztudós részletesen ír a magyarokról: "/Ezek/ a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyöngyökkel berakottak..." Láthatjuk, mennyire más tulajdonságokat és jellemzőket talált a magyarok leírására, mint nyugati kortársai.

A nyugati krónikások láthatóan sem az arab, sem a bizánci forrásokat nem ismerik, ami pedig azt jelenti, hogy a két kultúra egyáltalán nem érintkezik egymással, de míg a keletiek tárgyilagos, új ismeretek megszerzésére törekednek, addig a nyugatiak elfogultan rosszindulatúak, és még a régi mintákat is rosszul alkalmazzák.

A honfoglalást követő letelepedés és a nyugatra-keletre irányuló hadjáratok idejéből sajnos kevés olyan forrás áll rendelkezésre, melyből a vallási viszonyokra következtethetnénk. A keresztény Nyugat érdeklődési köréből a már korábban tárgyalt, tájékozatlansággal vegyes rosszindulat, a Keletéből pedig - bizánci és muzulmán-arab /perzsa, török/ források - a földrajzi távolság zárja ki a Kárpát-medencét. A magyar államban pedig ebben a korban még nem készültek feljegyzések, okmányok. A formálódó állam szerkezetéről, vallási sokszínűségéről, a letelepítettekről azonban a vezetőknek és az alárendelteknek egyaránt tudomása lehetett. Az bizonyosan állítható, hogy kizárólag az "állam" szolgálatában végzett tevékenység és a vezér/ek/hez való hűség számított nyelvi, faji vagy vallási hovatartozástól függetlenül.

Amíg a magyar uralkodók elég erősek és határozottak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak a nyugati, missziós álruhába öltöztetett törekvésekkel, a csatlakozott népek meghatározott jogaikkal szabadon élhettek a középkori Magyarországon - természetesen az uralkodónak járó szolgáltatások teljesítésének feltétele mellett. Ebből következik, hogy az iszlám nyomait addig követhetjük történelmünkben, amíg erős a magyar király hatalma. A magukat még az Árpád-házi királyok alatt is muzulmánnak valló kálizokra gondolva feltételezhetjük, hogy az iszlám évszázadok alatt sem pusztult ki, legfeljebb az idegen vallási környezetben eltért az ortodoxiától.

A későbbi századok okmányaiból pontosabb és részletesebb képet alkothatunk az ország egyes részein élő népek vallásáról, bár ekkor már a keresztény papok és írástudók vallási indíttatású bírálatait is magukon hordozzák az írásos források. De ez már a magyar államalapítás és az Árpád-házi királyok korszaka.


Nyitás a keresztény Nyugat felé

Szent István törvényei és intelmei a vendégekről és az idegenekről

Mint tudjuk, már István apja, Géza és elődei birodalmában helyet kaptak különféle török és iráni nyelvjárást beszélő kisebb népcsoportok, melyeknek más és más volt műveltségük, kultúrájuk, azaz szokásaik, nyelvük és természetesen vallásuk is. A különböző vallásúak jelenlétét bizonyítja az Intelmek vendégekről szóló VI. fejezete.

A Szent István nevével fémjelzett és kutatói szerint 1020 és 1031 között keletkezett, úgynevezett "királyi tükör" írója ismeretlen. Lehetséges maga István király, de Gellért püspök vagy Thancmar németországi bencés szerzetes is. A Szent István király intelmei Imre herceghez, röviden Intelmek-nek nevezett mű a nyugati állameszmétől eltérő, sajátos magyar állapotot tükrözi, ugyanakkor kifejezési módjában és felhozott példáiban a nyugati ízlésnek is megfelel.

Az Intelmek napjainkban sokat idézett, VI. fejezete, "A vendégek befogadásáról és gyámolításáról" nem utal új jövevényekre. Nyilvánvaló, hogy a vendégek és jövevények alatt a mű írója elsősorban a csatlakozott és letelepedett népeket érti.

"A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén...Mert amikor különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsad országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák."

Szent István jól tudja, hogy az idegenek, azaz a csatlakozott és letelepedett népek mennyire szükségesek a hadsereg harcaiban, a gyepüvédelemben, a vámszedésben, a pénzügyek kezelésében, a kereskedelemben, azaz mekkora hasznot hajtanak a magyar államnak. Természetes, hogy István a "különb-különb fegyvert" hozókat említve a német-bajor lovagokra is gondol, de nem feledkezhet meg - éppen saját és a magyarság hadi tapasztalatai alapján - az alán íjászokról vagy a besenyő gyepüvédőkről sem.

Nagyon fontos és megszívlelendő intelem, hogy a vendégek befogadását és gyámolítását olyan kormányzási eszközökkel kell irányítani, mely " a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti."

Az Intelmek írója vagy íratója nagyon is tudatában volt annak, hogy a magyar állam különleges sajátosságait őrző hagyományok megváltoztatása vagy elvetése magát az országot és a királyságot sodorná veszélybe. Az Intelmek VIII. fejezete, melynek címe: " A fiak kövessék az elődöket" így szól erről: "Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, vagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Ezért hát kövesd szokásaimat...", vagyis Magyarországot az előző uralkodók mintájára, a vezérek szokását követve 'magyar módon' kell kormányozni. Figyelemre méltó a keresztény teológiából vett indokolás is: "Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel." Ezzel a kifejezéssel próbálja az író a keresztény egyház által is elfogadhatóvá tenni az Árpád-házi ősök kormányzási hagyományait.

Az ősök hagyománya rányomja bélyegét még a keresztény király törvénykezésére is. "István király törvényhozása nem terjeszkedett ki számos olyan bűnre, amit a keresztény erkölcsi felfogás annak tartott. Ilyen esetben a "vezeklés" kiszabását áthárította az egyházi bíráskodásra...A magyar társadalom jogi szemléletére inkább az egyezkedés volt jellemző. Ennek a hagyománya él István törvényeiben, amikor a feleséggyilkost az asszony szüleivel való egyezkedésre utasítja (I. 25.§), és amikor a nőrablót 10 tinóra bünteti akkor is, "ha utána a leány szüleivel kiegyezkedett" (1. 27 §)..."

Horváth János veszprémi kanonok 1817-ben közölt tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy I. István törvényeinek latin terminológiája nem csupán az európai műveltségű papi értelmiség társadalmi-politikai gondolkozásában megrögzött fogalmak gépies alkalmazása a magyarországi viszonyokra, hanem I. István korát jóval megelőző fejlemények is kifejezésre jutottak első törvényeinkben.

"István király I. törvénykönyvének bevezetésében a következő áll: "...mivel minden nép (gens) saját törvényei szerint él, azért mi is...országunkat (monarchiam) kormányozván...törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára (nostre...genti): miképpen éljen tisztességes és békés életet." Abból az elvből, hogy minden nép (gens) saját törvényei szerint él...következnék, hogy István országában...a kisebb közösségek (pl. káliz-böszörmények, dunai bolgárok...) régi szokásjogaik szerint élhettek. A törvény ezt ...lehetővé teszi azáltal, hogy nem rendezi átfogóan a magyar birodalom jogviszonyait, és nem kodifikálja teljességében a magyar szokásjogot...Voltak ugyan Magyarországon más tételes vallások képviselői, muzulmánok és zsidók is, de amikor az egész pogány nép keresztény hitre térítéséről volt szó, ezek megtérítése másodlagos kérdéssé vált...István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és szigorú, de igazságos törvények megtartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta...Magyarország...jogbiztonság tekintetében az élvonalba került Európában, Ez eredményezte, hogy Európa minden részéből megindult a bevándorlás Magyarországra, és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek, vallásúak és foglalkozásúak megtalálták boldogulásuk helyét."

Az Intelmekben és a törvényben foglaltakat követik Szent István utódai és azok alattvalói is, ezért kormányozzák sikeresen királyaink még jó néhány évtizeden keresztül a különféle nyelvű, szokású és vallású alattvalóikat. A jog szentségét tanúsítják azok a szabadságlevelek, melyeket a magyar középkor uralkodói az ország legkülönbözőbb kisebbségei részére bocsátottak ki, s amelyek egyéni jogaik megőrzése révén végeredményben nyelvük és etnikumuk fenntartását is biztosították. Ennek köszönhetően élnek a fejér-megyei besenyők még a XIV. században is saját besenyő ispánjuk alatt, a csanád megyeiek kiváltságait pedig még Nagy Lajos, sőt Zsigmond is megerősítik az ő külön besenyő jogukra való hivatkozással.

Az Intelmek szellemében íródott Szent István király kis legendája, melyben ez olvasható: "a besenyőknek a hittől jócskán idegen és szinte vadállati balgaságú, értelem híján való népe rombolni tört országának határaira." Majd így folytatódik a történet: "hatvan férfi a besenyők közül... minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal, ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett" a magyarok megtámadták és kirabolták őket de a király elé tárták bajukat, az önkényeskedő "vendégpusztítók" hadnagyát a király megbüntette. A bizánciak elől menekülő, iszlám-hívő besenyők tehát már első és szent királyunk országában menedéket kaptak és igazságszolgáltatásban részesültek. István tehát úgy cselekedett, mint ahogy azt fiának az Intelmekben meghagyta.

Szent István korában élt még a "pogány hagyomány", mely az ősi totemizmusból származó elemeket is őrizhette. "A totemizmus eredeti jelentése: vérrokon, majd ebből következően: törzsjelvény. A vérrokon kifejezés arra utal, hogy a törzs vagy a nemzetség természetfeletti kapcsolatban áll egy állat vagy növényfajtával, amely rokon és barát, és ugyanúgy totem az őst ábrázoló tárgy vagy szobor is, amelyben reduplikálódik maga az eredeti totem. A totemizmus tehát egységes világfelfogás, ugyanakkor egyfajta rendezési kísérlet az egyes törzsek eltérő természeti eredetére, származására vonatkozóan."

"A vérrokonságot nem döntő érvényűnek tekintő korszakokban a totem kollektív felosztásában való részvétel, illetve az egy totemhez való tartozás jelentette a rokonság fogalmát. A más törzsből való ember-totemek ellenségeknek voltak tekintendők, de a jövevény, az idegen részt kapva a felosztott totemből, már maga is azonosult azzal, így a hasonlók jogán a törzshöz tartozott, élvezvén az egyenlők privilégiumait. A vendég, aki idegen volt, ily módon barát illetve testvér lett."

A fentiek alapján a befogadást igazolja a honfoglalást megelőző vérszerződés a magyar és kabar törzsek között. Ezzel köttetett meg a vérrokonság, a totemállat pedig a turul lehetett, melytől az Árpád-ház származott.

Szent István után már található - bár nagyon kevés és hiányos - hazai írásos forrás is, amelyek segítségével pontosabban követhetjük nyomon a csatlakozott népek és köztük az iszlámhívők sorsát Magyarországon.


Iszlám hívek Magyarországon a XI-XII. században

A muzulmánok Árpád-házi királyaink uralkodása alatt elsősorban fegyveres szolgálatot láttak el, majd a magyar állam közigazgatási rendszerének kialakulásával és megerősödésével párhuzamosan egyre nagyobb számban jelentek meg a legfontosabb államigazgatási, kereskedelmi és pénzügyi területeken. A XI-XII. századra a pénzügyigazgatás és bizonyos vonatkozásban még a kereskedelem is muzulmán vallású és keleti származású népek, összefoglaló elnevezéssel izmaeliták /szaracénok vagy böszörmények/ kezében összpontosult. Az 1092 évi szabolcsi zsinat a kereskedőket kifejezetten az izmaelitákkal azonosította. Egy 1111. évi adat szerint pedig a királyi kincstár ügyintézőit "magyarul" káliznak hívták, mivel a pénzverés és a pénzforgalom irányítása mohamedán bérlők kezén volt.

A muzulmánok nagy számban és fontos pozíciókban való megjelenése magával hozta helyi jellegű, magyaros megnevezéseiket is. Karácsonyi János úgy véli, hogy már Kálmán törvényei előtti források az "izmaelita " elnevezéssel különböztetik meg a siíta muzulmánságot a szunnitáktól. ( A Mohamed halálát követő utódlási harcban vejét, a megölt Alit követőket - akik csak a Próféta családjából származó kalifákat fogadták el törvényes utódainak - hívjuk siítáknak.)

A latin Saraceni, Sarraceni, Sarateni szavaknak a magyar szerecseny szó felel meg, amelynek jelentése és származása pontosan nem ismert, és a magyar forrásokban először 1138-ban bukkan fel "Scerecin" formában. A középkorban ez nem a fekete bőrűeket jelentette, hanem az iszlámhoz tartozókat. A források gyakran felcserélik az izmaelitával. Anonymus a Pesten letelepített kálizokat izmaelitáknak nevezi, majd egy 1218-ban keletkezett irat ezek leszármazottjairól a "saraceni de Pest" kifejezést használja. A Győr megyei Szerecsen /muzulmán/ falu helyneve is besenyő-mohamedán lakosságra utal. A "szerecseny "szó Melich János szerint az arab "sarakijume", "sarakina" Kelet-et jelentő szóból származtatható. (Török nyelven a kelet: şark, a szerző megjegyzése.)

Ugyancsak muzulmánokat jelöl a magyar helységnevekben ma is sokszor használt "böszörmény" szó. /Hajdúböszörmény, Böszörménytelek stb./ Oklevelekben latinosan "Bezzermini" alakban jelenik meg, mint II.Ottokár /1253 - 1278/ pápához írt levelében is. A böszörmény szó eredete távolra vezet, mert az arab "muslím" szóból származik, mely a török nyelvekben "müsülman, müsürmen", a perzsában pedig "müslimán, müsülmán," a karakirgizeknél "busurman" és ugyanez a kazáni tatároknál is. Jelentése: " aki magát Istennek átadta", azaz az iszlámhoz tartozó. Plano Carpini, a Mongóliába küldött pápai követ is muzulmán chorezmieket ért "Bissermini" elnevezés alatt.

Muzulmánok a király fegyveres szolgálatában

A csatlakozott népek - a korábbi időszakokhoz hasonlóan - továbbra is igen komoly szerepet töltöttek be a könnyűfegyveres lovasságnál, a testőrségnél és az íjász alakulatoknál.

A honfolalás utáni időszak jelentős népessége hazánkban az alán volt. A muzulmán alánok, azaz a jászok a király fegyveres íjászai voltak, akiknek szolgálataira uralkodóink a későbbiek során folyamatosan igényt tartottak. Az alánok keleten maradt csoportjaiból toborozták királyaink ezeket az íjászokat még a XII. század közepén is. Erről a "toborzásról" részletes, megbízható iszlám forrás tudósít, Abu-Hamid Al-Garnáti. Az alánok egy régi neve aszian-oszian volt, s ez bolgár-török közvetítéssel voszjan-vosjan alakban került a magyar nyelvbe. A Hármas-Körös vidékén 1075-ben említenek "illi qui Vosciani dicuntur" népet. Az Árpád-kori vosian népnevet közel 20 Varsány helynevünk tartotta fenn.

Másik jelentős - többségükben muzulmán vallású - nép a szintén fegyveres szolgálatot ellátó besenyő volt hazánkban.

Endre, Béla és Levente, a megvakított Vazul fiai 1031 után Lodomérián át a "kunokhoz", valójában besenyőkhöz menekültek. Endre később szerencsésen kamatoztatta besenyőföldi kapcsolatát, ugyanis 1046 után magyar királyként jószomszédi viszonyt tudott fenntartani a besenyőkkel. Nemsokára megjelennek a történelemben a hazánkban letelepedett, a magyarok oldalán küzdő, gyepűőri és testőri szolgálatokat ellátó besenyők is. A Kárpátokon túl élők és a Magyarországon letelepedettek között bizonyára volt - a magyar érdekeket természetesen nem sértő - kapcsolat, mint például a kereskedelemben való részvétel, a kereskedelmi utak védelme.

III.Henrik császár Magyarország ellen indított 1051. évi hadjárata során Székesfehérvár felé haladva Bodajkig jutott el, ahol éhező seregét már magyarok és besenyők támadták minden éjjel mérges nyilakkal és csapdákkal. A magyarok oldalán küzdők minden bizonnyal a sárvidéki besenyők közül kerültek ki.

I.Géza trónra lépése után (1074) királyunknak a besenyők szabadságukért cserében felajánlották Salamon király megfékezését, aki Moson és Pozsony várából készült támadásra az ország ellen. A besenyők vezére valamennyiük számára kért szabadságot, azaz a megyék és a királyi udvar ispánjai alól való mentességet. A besenyők Zoltán vezérükkel Salamon ellen vonultak, azonban vereséget szenvedtek és sokan a Fertőbe vesztek. (Meg kell jegyeznünk, hogy az arab "szultan" szóból eredő Zoltán név a besenyők muzulmán voltára utal.)

Könyves Kálmán /1095 -1116/ korában is meghatározó az idegen elem jelenléte a királyi seregben, illetve a testőrségben. Már Kálmán udvarában megjelentek azok a 'kunok' - valójában besenyők - akikkel fia, II. István később körülvette magát. Kálmánnak tulajdonítják a Visegrád és Esztergom környéki Oroszi nevű falvakban az oroszok /rusz/ letelepítését is.

II.István seregében már 1116-ban harcoltak besenyő és székely íjászok a morva-magyar határon, az Olsava partján Vladiszláv cseh herceg ellen. Az Álmos párt mozgolódása miatt II.István belső támaszának erősítésére befogadta Magyarországra az 1122. évi berrhoéi csatában a bizánci birodalommal szemben vesztes sereg vezetőit és maradványait is, amelynek meghatározó etnikuma a besenyő volt. A Képes Krónika említi, hogy II. István túlzottan szerette a "kunokat", vagyis besenyőket, akiknek Tatar nevű vezére a királyhoz menekült a görög császár öldöklése elől. Később, a Nándorfehérvár elleni ostromban is sok besenyő könnyűlovas harcolt a magyarok oldalán. Az uralkodó egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a besenyőkkel. 1130 táján a besenyő előkelők a király legbizalmasabb tanácsadóinak körébe tartoztak, illetve a besenyő lovasság a legmegbízhatóbb katonai erők közé számított. Amikor II.István 1131 elején súlyosan megbetegedett, kiéleződtek az ellentétek a magyarok és az itt élő besenyők között. Halálos ágyát Tatar besenyő fejedelem és más besenyő előkelők vették körül akiknek megígérte, hogy bosszút áll a megölt besenyőkért.

II.Géza (1129-1162) is igényelt íjász besenyőket. Ottó, freisingeni püspök "Gesta Friderici" című művében a II.Géza és Jasomirgott Henrik közt 1146-ban lezajlott csatát leírva - annak ellenére, hogy a Képes Krónikából tudjuk, besenyők és székelyek vettek rész az ütközetben - már nem említi külön a népelemeket, mert a székelyeket és a besenyőket egy comes vezette.

Dániel, prágai püspök 1158 nyarán mint Frigyes német császár követe járt Magyarországon és kért segítséget "a hatalmas Milánó" ostromához. A király /II.Géza/ meg is ígérte, hogy legalább 500 szaracént /izmaelitát/ küld oda. Más történetíró feljegyzi, hogy 600 válogatott nyilas...vett részt Milánó ostrománál.

Kinnamos bizánci történetíró, aki ifjúkorában elkísérte Manuel császárt hadjárataira, és saját szavai szerint részt vett Zimony 1165. évi ostromában, Epitomé címen írta meg Ioannes és Mánuel császárok történetét, mely a kor magyar történelmének is becses forrása. Kinnamos nemcsak a besenyőket, hanem a kálizokat is megemlíti az egyik csataleírásában: "...a felderítésre kiküldöttek közül néhányan futva jöttek a császárhoz, s dadogó nyelvvel, szörnyen sápadtan azt mondták, hogy a folyó túlsó partján megszámlálhatatlan sereg áll hadirendben, nemcsak az ország lakói, hanem részben hun lovasok, a részben köztük élő, de más hiten levő kálizok. /Mert míg a hunok a keresztények hitét vallják, ezek most is a - mégpedig nem is tiszta! - mózesi törvényeket használják./ Azt mondták tehát, hogy ezek meg még a besenyők harcolnak a dalmatákkal együtt."

A kálizok alatt nyilvánvalóan a Dél-Magyarországon lakó, török fajú népet kell érteni, melynek egy része még Kazáriában felvette a karaita zsidó hitet - innen a "mózesi törvények" említése -, más része mohamedán. Feltételezhető, hogy nem a zsidóság alkotta a segédcsapatok lovasságának gerincét, de Kinnamos tudhatott a kálizok Kazáriai tartózkodásáról, valamint arról, hogy csak később csatlakoztak a magyarokhoz és most is köztük élnek. Más forrásokkal egybehangzóan írja, hogy "A király /III.István/ egy másik erőd ostromához kezdett, ahová Ő a sirmioni hunok közül - akiket náluk kálizoknak szokás hívni, s akik mint mondtam, más vallásúak, a perzsákkal azonos hitet vallanak - sokat telepített,..." Ezzel a tudósításával igazolja Kinnamos, hogy a magyarok maguk közé számítják a kálizokat, hiszen korábban a magyarokat nevezte "hunnak", most pedig "sirmioni hunok közül" valóknak tartja a kálizokat. Pontos az a megállapítása, hogy a "perzsákkal" vallanak azonos hitet, hiszen a káliz izmaeliták ugyanúgy síiták, mint a perzsák és származásukat tekintve is iráni népnek számítottak. Útjuk - mint tudjuk - Horezmen keresztül vezetett Kazáriába, itt csatlakoztak a magyarokhoz és hűségesen szolgáltak muzulmán fegyveres lovasokként, valamint gazdasági szakemberekként a kereskedelemben, a vámoknál, a pénzverésnél és a pénzváltásnál még a XIII. században is.

Kálizok, a "király kalmárjai"

A királyi kincstár egyik fő jövedelmi forrása a pénzverésből és pénzváltásból eredő haszon, a "lucrum camarae" volt. A külföldiek Magyarországon magyar pénzt voltak kötelesek használni, így idegen pénzüket be kellett váltaniuk. A külföldi pénzek kényszerbeváltásából a király nem csekély jövedelemhez jutott még méltányos váltási nyereség esetén is. A harmadik keresztes háborúban részt vevők Magyarországon átvonulva súlyosan károsultak, amikor pénzük átváltása során elvesztették pénzük eredeti értékének 60-80 %-át
.
Szent László halálától kezdve nagyarányú pénzromlás indult meg Magyarországon. A II. Istvántól II. Géza uralkodásáig eltelt 25 év alatt a magyar pénzek színezüst tartalma 0,399 g-ról 0,0327 g-ra esett vissza. A pénzrontási folyamat megállítása, az állandó súlyú és finomságú pénzek megteremtése II. Géza nevéhez fűződik. Ő és az utána következő uralkodók lemondtak a pénz értékének csökkentéséből adódó királyi jövedelemről, s megelégedtek az évi pénzújítás rendszeréből eredő haszonnal. Ebben az időszakban, amikor megerősödött a magyar pénz, a kálizok irányítása alá tartozott a pénzverés, pénzváltás és a királyi jövedelmek beszedésének nagy hányada. Talán éppen az az alapja az erős királyságnak, hogy - amint azt al-Garnáti saját tapasztalata alapján írta - "ez a király szereti a muszlimokat."

III. Béla tért át a bizánci rendszerű pénzverésre. Míg régebben a magyar pénz azonos súlyú volt a némettel, különösen a regensburgival, Béla a görög pénzlábat alkalmaztatta. A magyar pénz azonban jobb volt, mint az olasz, veronai és nem hamisították, mint azt a francia és angol királyok tették.

"A pénzváltó haszon, azaz a lucrum camarae nagy szerepet játszott financiális történetünkben. A király /III. Béla/ évente új pénzt adatott ki, a régi érvénytelenné vált, és birtokosa azt csak az értékének megközelítően 1/10-ének levonása után válthatta be. Végrehajtását a "királyi kalmárok", a pénzügyekben annyira járatos izmaeliták végezték. Ott voltak minden vásáron, rémei voltak a városoknak. III.Béla 1191-ben kelt oklevelében megadja a pécsi egyház népeinek azt a kiváltságot, hogy az ő vásáraikon a királyi pénzváltóknak ne legyen helye a kiváltságosok más vásárokon szerezhessék meg a királyi pénzt. "

Nemcsak írásos források, hanem régészeti leletek is bizonyítják, hogy a pénzverés is a kálizok feladata volt a XII. század folyamán. II. Géza és IV. István királyaink által veretett pénzérméken arab felíratok olvashatók. IV. István /1162-1163/ és II. Béla /1131-1141/ királyokat együtt, kettős trónon ülve ábrázoló rézpénzeken a veret alsó részén fekvő félhold és három arab írásjel látható. Az írásjelek az arab "illáhi", azaz Allah nevét jelentik. A későbbiekben III. Béla /1173-1196/ és Imre /1196-1204/, sőt utóda, II. András /1205-1235/ pénzérméin is feltűnnek az arab mintákra visszavezethető, arab "kúfí" írást utánzó jelek, melyeknek nincs olvasható értelme. Úgy látszik, IV. István idejében még tudtak a kálizok arabul írni-olvasni, de a későbbiekben csak utánozták a hagyományos formát. A középkori Keleten több helyen vertek arab stílusú pénzt, melyek között volt helyesen írt, olvasható, mint például a kazároké, de volt olvashatatlan utánzat is. Hazánkban a legkorábban vertek olvashatóak voltak, a későbbiek már nem. Az arab írásos magyar veretek közül azok az olvashatóak, melyeken nem túl díszes és kevés az írásjel. A szavaknak is felfogható, hosszabb írásjelek olvashatatlanok. Ezeket valószínűleg pusztán "díszítő" céllal verték pénzeinkre.

Hasonló királyi monopólium a só is, melyet az erdélyi bányákból nyertek. Úgy látszik, hogy ennek az eladásával is elsősorban az izmaeliták voltak megbízva. A só kitermelését és elszállítását a királyi udvarnak alárendelt úgynevezett "sahtos"- ok végezték. Nagy számukra jellemző, hogy Szent László 1092-ben 24-et, Álmos herceg pedig 1109-ben 25-öt adott közülük egy-egy királyi egyháznak, és 1230- ig még legalább 40 nagy egyház részesült hasonló adományban, emellett királyi kézen is maradtak. Az ércbányászat és a só regaleja már a XI. század folyamán alkalmazást nyert hazánkban. Ami az ércbányászatot illeti, a XII. század két utolsó évtizede az, amikor a Német-római Császárság területén a regále jogok első, de gazdaságilag mit sem érvényesülő megnyilatkozásai észlelhetőek.

A bányatelepeken vásárolt só vámjából származott azoknak a királyi só-vámoknak a jövedelme, amelyekkel a tordai só aranyos-marosi útján már 1075-ben s a Meszesi kapun át vivő útvonalon 1165-ben találkozunk. A magyar királyok a só útvonalának őrzésére és biztosítására a csatlakozott népek köréből jelöltek ki muzulmán fegyvereseket, akiket a megfelelő őrhelyekre telepítettek le. A Körösök folyása mentén nem kevesebb, mint 9 besenyő és 1-1 kazár, illetve káliz /horezmi/ eredetre visszavezethető helységnév található. Besenyő, Besenyőtelek, Besenyőtó, de csak Bihar megyében is 9 'besenyő' alapszavat tartalmazó helység van. A Szamos mellett 3 falu neve közül 1 besenyő, 2 pedig kazár-kabar-káliz eredetű. A Maros-mentén pedig 5 helynévből, melyek török-iráni eredetű lakosságra utalnak, 3 besenyő és 1-1- káliz-kabar.

A kálizok kereskedelemben játszott szerepét mutatja az elsősorban só szállítására használt útvonal "Káliz út" elnevezése. Ez késő-középkori fontos út, mely Szegedről Bodrog megyén keresztül nyugatra vezetett és Bátmonostoron ért véget. Okmányainkban "Kaluzwt" és " viam qua vocatur Caluzutu" formában szerepel. A "Káliz út" mellett az őrzésére, vámolására letelepített kálizok a Szerémségiekkel együtt Magyarország határvédelmét is ellátták, főként a bizánciakkal való háborúskodások idején.

A XII. század még a nyugati leírások szerint is a magyar királyság virágkorának tekinthető. II. István, II. Géza és III. Béla korában a magyarországi muzulmánok a magyar királyok segítségére voltak a központi királyi hatalom megerősítésében. Tették ezt a gazdasági életben a pénzverés, pénzváltás, adók és vámok azaz a királyi jövedelem behajtása terén és a fegyveres szolgálatban mint íjászok, valamint a magyar sereg elő- és utóhadát képező könnyűlovasságnak tetemes részét alkotva.


A muzulmánok László és Kálmán törvényeiben

A magyarországi iszlám lakosság helyzetéről és viszonyairól részletes és pontos képet kapunk a Szent László és Könyves Kálmán uralkodása idejéből származó okmányokból. Egy évszázad sem telt el azóta, hogy a magyarság Szent István térítése folytán kereszténnyé lett, mikor második szent királyunk uralkodása alatt kiéleződött a vallási különbségen alapuló, de valójában gazdasági gyökerű ellenségeskedés az iszlámhívő és főként a király szolgálatában álló lakossággal szemben. Ez a vallási csoport jelentős szerepet játszott a királyi jövedelem behajtásában, őrzésében. Mint csatlakozott népelem, közvetlenül a király vagy a király által kinevezett, legtöbbször körükhöz tartozó hadnagy irányítása alá tartoztak. Kiváltságaik mérséklését és a kereszténységbe való beolvadásukat célozza Szent László 1092-ben hozott törvényeinek nem is egy szakasza, valamint Kálmán király tíz évvel később hozott törvényei.

Szent László törvénykönyvének 9. szakasza elrendeli: "Ha izmaelitáknak hívott kereskedők, megkeresztelkedésük után visszatérnének régi törvényükhöz és körülmetéltetik gyermekeiket, lakóhelyeikről eltávolíttassanak és más javakba helyeztessenek. Akik a vizsgálatkor ártatlanoknak bizonyulnak, régi lakóhelyeiken maradjanak."

A törvényben említett, izmaelitának nevezett üzletemberek - mint foglalkozásuk magukkal hozta - az ország nagy vásárhelyein alkottak külön telepeket. Valószínű, hogy Pesten, Debrecenben, Szegeden és más helyeken voltak községeik és ott szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ahol azonban a magyar nép közt elszórva laktak, ott aránylag könnyebben váltak meg hitüktől, különösen ha üzleti érdekük megkívánta. A törvény rájuk nézve azt írja elő, hogy akik megkeresztelkedtek és aztán visszatértek régi vallásukhoz, mozdíttassanak el lakóhelyükről más községbe. Akik azonban nem vétettek, azok bántatlanul megmaradtak helyükön.

Figyelemreméltó, hogy ez a törvény még nem az iszlám vallást bünteti - sőt bizonyos mértékben elfogadja a circumcisiot mint iszlám rítust -, hanem a kétszínűséget, a csalást, a csalárd 'áttérést', amely az egyház álláspontja szerint a 'szentségekkel való visszaélés' bűnét jelenti. Viszont térítési szándék tűnik ki abból a kitételből, hogy a kereszténnyé lett muzulmán gyermeke csak keresztény lehet, ezért nem szabad körülmetélni. A törvényt nyilvánvalóan teológusok fogalmazták, hiszen a kezdetleges kancellária egyházi személyek tiszte volt és maradt még századokon keresztül.

A keresztény vallás suprematiája abban állott, hogy aki egyszer hozzá csatlakozott, újra hitehagyott - az egyház nyelvén relapsus renegatus - nem lehetett. Muzulmán közösségek a római kereszténység területén egyebütt nem voltak, így a magyar egyház a hazai viszonyokat szem előtt tartva, külső minta nélkül intézkedhetett. A muzulmánok így továbbra is gyakorolhatták vallásukat, az iszlám rítusok tovább élhettek hazánkban. A magyarok és törvényhozóik is ismerték ezeket az előírásokat, ezt bizonyítják az ellenük hozott törvények és szabályok.

A Kálmán király első törvénykönyveként ismert okmány megmaradt kéziratának első sora már elárulja, hogy keresztény egyházi szellemben írták, sőt Pauler szerint a latin szövegben németes megfogalmazások /germanizmusok/ is találhatók. A törvényt lejegyző nemcsak a helyes latinságban tévedhetett, hanem a tartalmi megfogalmazásban is.

Kálmán általános érvényű egyházi és világi intézkedéseit zsinati határozatokban hagyta az utókorra. A tarcali zsinaton született az új törvénykönyv, melynek 8 tárgykörében külön helyet kap a "böszörmények és zsidók" jogviszonyait tárgyaló rész. Erre azért volt szükség, mert az első keresztes hadjáratok zsidóüldözései miatt zsidók költöztek Magyarországra. Míg 1098-ban Bretiszláv cseh herceg intézkedésekkel akarta megakadályozni a Lengyel- és Magyarországra kitelepülő zsidók vagyonának kimentését, addig Kálmán rendezte jogaikat, földbirtokot vásárolhattak, melyet pogány rabszolgákkal műveltethettek, de keresztényeket nem tarthattak szolgaságban.

Amíg Kálmán elismeri a zsidó vallás gyakorlását, addig kérlelhetetlennek tűnik a muzulmán vallással szemben. A zsidók ellen hozott és jogállásukat érintő, középkori magyar törvények sohasem korlátozták a zsidó rítust olyan szigorúan, mint a muzulmánok vallásgyakorlását. Különös, hogy az egész Nyugat-európában elterjedt zsidóüldözések menekültjeit szívesen befogadó, tehát az általános európai magatartást elutasító királyaink iszlám ellenesek. Ennek a szigorú vallási megkülönböztetésnek az okát valószínűleg a keresztes-háborúk ideológiájában kell keresni. A keresztesek a Szentföldön muzulmánok ellen harcoltak, így azok a kereszténység ellenfeleinek számítottak a belpolitikában is, és ez hatott ki a jogállásukra is.

A Kálmán törvényeként ismert XLVI. T.c. szerint: "Ha valaki észreveszi, hogy valamelyik izmaelita a pogány szokás szerint böjtöl, vagy eszik, vagy a disznóhústól tartózkodik, vagy mosakodik, vagy vallásfelekezete valamelyik cselekedetét míveli, jelentse a királynak s a vádló az izmaelita vagyonából részt kapjon" . Továbbá a LXIX. Tc. szerint: "Ha valamelyik izmaelitához valaki vendégül megy, vagy ő valakit ebédre hív, ő is, vendége is csak disznóhússal táplálkozzanak." A törvényekkel kapcsolatban két fontos megállapítást tehetünk. Egyrészt, hogy a törvényhozók nagyon jól ismerték az iszlám rítust, hiszen az imákat kötelezően megelőző 'mosakodást', a ramazán böjtöt, a sertéshúsevés megtagadását - feltehetően a circumcisiót is - a tiltott cselekedetek közé sorolják. Másrészt, hogy a muzulmánok meglehetősen jó, irigylésre és ezért feljelentésre is érdemes anyagi helyzetben vannak. Úgy tetszik azonban, a muzulmán és keresztény lakosság a társadalmi érintkezések terén nem különült el egymástól, nem voltak ellenséges viszonyban, mert különben nem kellett volna a vendégeskedések alkalmával szokásos étkezésekre a kötelező disznóhúsevést elrendelni.

A törvények azonban utalnak a keresztény egyház anyagi haszonszerzéssel egybekötött, erőszakosnak minősíthető térítési szándékára is. A XLVII. Tc. szerint: "Mindenik izmaelita falu egyházat építsen, s azt kellőkép javadalmazza. Miután az egyház felépíttetett, az izmaeliták fele költözzék el azon faluból, s úgy lakjanak együtt velük, mint egy házban egy erkölcsűek...istentiszteleten egyértelműen jelenjenek meg......Egyik izmaelita se merje lányát az ő nembélihez adni, hanem a mi nembélinkhez adja." Ez a rendelkezés az iszlám közösség megsemmisítését, a muzulmánság beolvasztását célozza.

Marczali Henrik az 1896-os millenniumra kiadott munkájában a következőképp ír a kereskedő muzulmánokról az izmaelitákról: " Ők tartották fenn a magyarság kereskedelmi összeköttetését a kelettel. Ők voltak magának a dynastiának is bankárjai, nagykereskedői, ők 'a királyi kincstár kalmárjai, kiket magyarul káliznak neveznek'.....Mennél fontosabb szerep jutott e kálizoknak a királyi jövedelmek kezelésében és növelésében, annál erősebben volt azon a király, hogy ők, kik nyelvre már alig különböztek a magyaroktól, vallásra se térjenek el. Ő /Kálmán/ már abból indul ki, mintha régi törvények alapján valamennyien keresztények lennének, körülbelül azzal a pia fraus - szal élve, mint István az ő törvénykönyvében a pogányokra nézve...Nevezetes, hogy a király az ilyen renegatusok elleni eljárást magának tartja fenn, az egyház teljes kizárásával. A kalmárok az ő emberei voltak és vagyonuk confiscatioját - mert csak az lehetett a büntetés - nem engedte át másnak...Ha e törvények nem maradnak meg írott malasztnak, az izmaeliták oly zaklató rendőri felügyeletnek, oly bosszantó üldözéseknek lettek volna kitéve, mint négyszáz évvel később a moriszkók Spanyolországban. Nem maradt volna részökre hátra más, mint kivándorlás vagy nyílt ellenállás. Tényleg azonban úgy tudjuk, hogy a szaracénusok még jó másfél századon ezentúl megmaradtak az országban, mint az iszlám hívői, és gazdasági téren nagyon is nyomtak a latba. Kálmán törvénye tehát nem volt teljesen végrehajtva soha. Ennek magyarázatát pedig megadja maga a törvény szövege. Feltűnő, hogy ami sehol másutt el nem marad: a büntetés kimérése, az egyházi és világi bíróság megállapítása, itt teljesen hiányzik. A király keresztényekké, magyarokká akarja tenni ezeket a kiváló üzletembereket, törvényben ki is jelöli az erre vonatkozó leghathatósabb szereket, de azoknak alkalmazását teljesen magának tartja fenn. Azért nincs szó sem püspökről vagy esperesről, sem ispánról vagy bíróról, aki zsarolásra és kínzásra használhatná fel a királynak annyira üdvös szándékát. Világos tehát, hogy mihelyt a király maga nem tartja erős kézben a kormányzást, azaz az egész kényes kérdés tovább is megoldatlan marad."

Királyaink igyekeznek a Nyugat keresztény missziójának eleget tenni, ugyanakkor szigorúan őrködnek a jövevényeknek adott korábbi jogok felett is.

Ahogy Marczali Henrik megállapította, István királytól kezdve a XIII. századig megfigyelhetjük a törvényhozás és annak végrehajtása közötti ellentmondásosságot. A törvények szövegezése a szigorú nyugati keresztény igényeknek, a végrehajtás nagyvonalúsága, engedékenysége a más nyelvű és vallású (muzulmán) csatlakozott népek érdekeinek felel meg.

Kálmán törvényének LXXVII. fejezete rendelkezik arról: "Milyen szolgák adhatók el Magyarországon kívülre..." Világosan látszik, hogy a király mennyire azonos jogokat biztosít az országban élő, folyamatosan itt tartózkodó népesség számára. "Senki ne adjon el magyar nemzetiségű szolgát, vagy akárkit, aki Magyarországon született, még ha idegen nemzet is, vagy szolgálólányt, azon más nyelvűek kivételével, akiket más területekről hoztak ide."


Abu-Hámid Al-Garnáti a magyarokról

A világjárt mór-arab tudós, Abu- Hámid Al-Garnáti hasonló tapasztalatokról számol be. Garnáti az andalúziai Granadában született 1080-ban. Járt Egyiptomban, Szíriában, Arábiában, Perzsiában, Horezmben, Bolgáriában Kievben, de ami a számunkra legfontosabb, II. Géza uralkodása alatt három évig élt Magyarországon (1150 - 1153 ). Magáról ezt írja: "három évig éltem köztük...Vettem egy rabságban született rabszolgalányt /ágyasnak/ ...Tizenötéves lány, szebb, mint a hold, fekete hajú és szemű, bőre fehér mint a kámfor. Ért a főzéshez, varráshoz és a számoláshoz is. Vettem egy másik rúmi lányt is, nyolcéves és öt dinárba került...Született tőle egy fiúgyermekem is, de meghalt. Felszabadítottam és a Marjam nevet adtam neki. Szerettem volna magammal vinni Sadzsszinbe...."

Érdemes művéből bővebben idézni, mert az a korabeli forrásokhoz képest sokkal részletesebb, a kort jól megrajzoló, pontos, de mégis színes leírás, melyből kitűnik népünk iránti szeretete és tisztelete. Azután megérkeztem Unkuríjjába, ahol egy básgird nevű nép él. Ők voltak az elsők, akik a törökök országa felől jőve behatoltak Frankföldre. Bátor emberek, megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk melyet Unkuríjjának hívnak, 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel. Itt ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot."

Magyarorzságot, mint kortársa, Al-Idríszi Unkurijjának nevezi, ami a latin "Ungaria" vagy "Hungaria" arab átírása. Az arab szerzőknél gyakori a magyarok "básgirdnak" nevezése is. Így hívta, bár megkülönböztette őket al-Isztahri az igazi baskíroktól. Ugyanezzel az elnevezéssel találkozunk Ibn Haukal munkájában is.

Al-Garnáti úgy találja, hogy sok muzulmán él Magyarországon: "ezerszámra magrebiek és megszámlálhatatlanul sokan hvárezmiek". A hvárezmiek titkolják muzulmán vallásukat. Ez egybecseng azzal, hogy őket nevezik más források izmaelitáknak, ami - mint már tudjuk - az iszlámon belül a síiták megkülönböztető neve, akiknél megengedett a taqija, azaz veszély esetén a hit eltitkolása.

Al-Garnáti magrebiek alatt valószínüleg a besenyőket érti, akik már korábban muzulmánok voltak. Leírását így folytatja: "Amikor eljutottam a magrebiek leszármazottjaihoz, nagy tisztelettel láttak vendégül. Egy kicsit tanítottam őket a vallás tudományaira, néhányat sikerült arra ösztönöznöm, hogy próbálkozzanak az arab nyelvvel is, nagy kitartással velük együtt arra törekedtem, hogy átismételjék és gyakorolják az imádkozás és egyéb vallási kötelezettségek előírásait. Hasonlóképpen röviden összefoglaltam számukra a /mekkai/ zarándoklatra és az öröklésre vonatkozó előírásokat - ez utóbbit oly nagy sikerrel, hogy már alkalmazzák is...." A Korán nyelve tehát lassan feledésbe merült, sőt a rítus gyakorlását és az imádkozást sem végezhették szabályosan. Még ennél is figyelemre méltóbb, hogy az öröklésre vonatkozó előírásokat is tanítja Al-Garnáti, melyből arra a következtetésre juthatunk, hogy az iszlám népcsoportnak a maga körében lehetősége nyílt a sajátos, a vallással szorosan összefüggő iszlám örökösödési-jogot alkalmazni.

A továbbiakban a pénteki ima tanításáról, az imára buzdításról ír és így fejezi be ezt a szakaszt: "Ma már több mint tízezer helyen prédikálnak péntekenként, nyíltan vagy titokban, mivel országuk hatalmas."

Figyelemreméltóak a magyar király íjászairól, azok származásáról, azaz a fegyveres muzulmánokról szóló leírásai is: "A básgird király gyakran pusztítja a bizánci területeket. Így szóltam az ottani muszlimokhoz: 'Tegyetek meg mindent a szent háborúra, karöltve a /básgird/ királlyal, mert Isten a javatokra számítja majd a szent háború erényét /az utolsó ítélet napján/' Ki is vonultak vele együtt Konstantinápoly tartományaira, és megverték a bizánci király tizenkét seregét, s /rabul ejtve/ elhoztak egy nagy csapat / muszlim / türkmént a kúnijjai seregből. Megkérdeztem néhányukat: 'Miért jöttetek a bizánci uralkodó seregébe?' Így feleltek: 'Mindegyikünk 200 dinár zsoldot kapott, s nem tudtuk, hogy ezen a földön /t. i. Magyarországon / muszlimok /is/ élnek.' Elintéztem, hogy újra bizánci földre vigyék őket és visszatérhessenek Kúnijjába." A tudós utazó bizonyára nagy becsben állhatott a magyar királynál, ha az közbenjárására hazaengedte az iszlám hittestvér kúnijjaiakat. Al-Garnátí úgy ítéli meg, hogy II. Géza harcaiban való részvétel a magyarországi muzulmánok számára vallási kötelesség, tehát "dzsihád", a hősi halottak "şehit"-ek, akik méltókká válnak az iszlám paradicsomra, a "dzsennet"- re.

Nagyszámú muzulmán fegyveres állt a magyar király szolgálatában de még többre volt szüksége. II. Géza tehát továbbra is igényelte az íjász besenyőket, amiről maga Al-Garnati számol be hazatérése előtt: "Így szóltam hozzá / a királyhoz/: 'Gyerekeim és a családom ott van, de még visszatérek hozzád, ha Isten is úgy akarja.' A király azt mondta: 'Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot, én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan muszlimokat és törököket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban.' Írt nekem egy ajánlólevelet a szlávok királyához. Vörös arannyal pecsételte le, a pecséten a király képmásával. Elküldött velem egy férfit, Iszmail ibn Hasszánnak hívták, egyike volt azoknak, akiket tanítottam."

Érdekes leírásnak az a része, melyben a muzulmánság bizánci és magyarországi helyzetéről tudósít: "Eljött Konstantinápoly ura békét kérve, rengeteg kincset és számos muszlim hadifoglyot hozva /ajándékként/. Az egyik ilyen hadifogoly, aki Bizáncból visszatért /Magyarországra/ a következőket mesélte nekem. A bizánci király megkérdezte: 'Mi az oka annak, hogy a básgird király bevonult országunkba és végigpusztította azt? Hiszen korábban ez nem volt szokása.' Mire a következő választ kapta: 'A básgird királynak van egy seregnyi muszlim katonája, akiket meghagyott vallásuk gyakorlásában, s ők voltak azok, akik rávették, hogy törjön be országodba, és pusztítsa végig földjeidet.' A bizánci király erre azt mondta: 'Nekem is vannak muszlim alattvalóim, de azok nincsenek segítségemre a harcban.' Erre azt mondták neki: 'Azért, mert te arra kényszeríted őket, hogy keresztényeknek vallják magukat.' Akkor így szólt /a király /: 'Ezentúl nem fogok egyetlen muszlimot sem az én vallásomra kényszeríteni, sőt mecseteket építek nekik, hogy harcoljanak velem együtt."

Tanmesének tűnhet a fenti történet, mintha a bizánciakat egy arab nyelvű "útleírással" jobb belátásra lehetett volna bírni a muzulmánokkal kapcsolatban. Al-Garnátí minden bizonnyal elfogult, amikor hittestvéreiről szól. Az viszont biztos, hogy a magyarok közt élő iszlám híveknek "törvényes és sajátos" jogaik voltak, közvetlen kapcsolatban álltak a királlyal, legalábbis vezetőik révén. Bizáncban mindez nem így volt.

A magyar királlyal személyes kapcsolatban álló Al-Garnátí mai szemmel is színes, élvezetes formában ír hazánkról. Országunkat hatalmasabbnak tartja Bizáncnál, a királyunkról pedig azt írja, hogy bár "ugyanazt a vallási irányzatot követi, mint a frankok, - mert közülük házasodott - ennek ellenére hódító hadjáratokat vezet a frankok országa ellen, és hadifoglyokat ejt közülük. Valamennyi nép fél a támadásától, mert sok a katonája és nagy a vitézsége". Majd így folytatódik a keleti közvetlenségű társalgás: "Amikor meghallotta, hogy megtiltottam a muszlimoknak a borivást és megengedtem nekik, hogy ágyasokat vegyenek maguk mellé és négy szabad nőt /feleségnek/, akkor azt mondta nekem: 'nem ésszerű ez, mert a bor erősíti a testet, a sok nő viszont gyengíti a testet és a szemet. Az iszlám vallás előírásai nincsenek összhangban a józan ésszel.' Így válaszoltam a tolmácsnak: 'Mondd meg a királynak: a muszlimok törvényei különböznek a keresztény törvényektől. A keresztény ember ugyanis a bort az ételre issza víz helyett, és nem részegedik le tőle, s így valóban csak növeli erejét a bor. A muszlim azonban, amikor bort iszik, csak a részegséget akarja, elmegy az esze, és olyan lesz, mint a bolond, paráználkodik, öldököl és istentelenségeket mond, csinál. Minden jó kivész belőle, /bárkinek/ átadja fegyverét és a lovát, elvesztegeti minden vagyonát, pusztán az élvezeteket hajhászva. Ezek a muszlimok itt a te katonáid, és ha támadást parancsolnál nekik, nem lenne sem lovuk, sem fegyverük, sem vagyonuk, mert mindent az ivásba ölnének. Neked meg, ha tudomást szereznél erről, meg kellene öletned őket, vagy megveretned és elűznöd, esetleg éppenséggel új lovat és fegyvert adnod nekik, amiket aztán újra csak elherdálnának. Ami pedig az ágyasokat és a feleségeket illeti, a muszlimoknak nagyon is megfelelő a többnejűség, mert forró a természetük. Meg aztán, ne feledd, ők a te katonáid, és ha nekik /a sok feleségtől és ágyastól/ több gyerekük lesz, akkor neked több lesz a katonád.' Erre a király azt mondta: 'Hallgassatok erre az öregre, mert bölcs, házasodjatok csak annyiszor ahányszor akartok, és semmiben ne mondjatok ellent neki.' Géza volt az, aki szembeszállva a keresztény papokkal, engedélyezte az ágyasokat /a muszlimok számára/ - ez a király szereti a muszlimokat."

Amíg Bizánc nagy ellenfele Keleten az iszlám, addig Magyarországnak szövetségese. A besenyő muzulmánság vallási szilárdsága erősítette az ország fegyveres erejét és védte a király függetlenségét mind a külső, idegen, mind a belső, főúri és egyházi törekvésekkel szemben. II.Géza, mint elődei is, erősen kihasználta a magyarországi muzulmánok gazdasági szakértelmét, és fegyvereseinek gyors ütőképességét, megtalálta a helyes egyensúlyt, hogy ne kerüljön veszélybe az ország belső békéje. Világos, hogy a király, akárcsak László és Kálmán úgy tudta engedélyezni az iszlám vallási joggyakorlatát, hogy kivonta őket a keresztény egyházi törvények és a bíráskodás alól, fenntartva magának a jogot, hogy a szolgálatában állók viszonylagos függetlenségét, jogait és kötelességeit meghatározza. Megállapítható, hogy Magyarországon a csatlakozott népek egyenrangúak voltak a magyarokkal, sőt bizonyos feladatok ellátásakor még kiváltságokat is élvezhettek. II. Géza idejében a magyarországi iszlám fénykorát élte és közösségei az iszlám rítust, a jogrenddel együtt gyakorolhatták.


Magyarok nyugati szemmel

A magyar állam szervezete a Nyugaton megszokottól és elfogadottól lényegesen eltérő volt. A nyugati utazók, történetírók legtöbbször még a magyarság és az itt élő, jobbára török népesség eltérő embertani típusát is észrevették, a különbségeket azonban csak a barbárság bizonyítékának tekintették.

Freisingi Ottó püspök, az "egyik legnagyobb középkori történetíró" 1147-ben a Szentföldre vezető útja során Magyarországon haladt át. Az országról szóló leírását bátyja, az osztrák herceg és a magyar király között folyt 1146-os háború elbeszéléséhez fűzi.

"Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hívták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borít. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához, vagy Aegyptushoz hasonlítható...A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és ízetlen maradt. Mert először a hunok özönlötték el, kik Jordanes szerint boszorkányoktól és szabad személyektől származtak, aztán a nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok taposták el, végre a Scythiából kijövő magyaroknak lett birtokává, kik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgy, hogy gáncsolni kell a sorsot, vagy inkább bámulni az isteni türelmet, hogy az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek íly gyönyörű földet adott.

Egyben mégis utánozzák a görögök gondolkodását: abban , hogy fontos dolgokhoz nem fognak hosszas és gondos tanácskozás nélkül.....A főemberek mind elmennek a királyi udvarhoz, mindenki elviszi oda székét, és ott nem szűnnek meg a közügyeket tárgyalni és megvitatni, télvíz idején pedig ugyanazt cselekszik szállásaikon...Fejedelmöknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nem nyílt ellenmondással keserítenék....minden birságnak két harmada a királyi fiscust illeti meg....senki sem mer pénzt verni, sem vámot szedni a királyon kívül.....Ha a király háborúba indul, mindnyájan ellenmondás nélkül követik. A falvakban letelepedett lakók közül kilencen a tizediket, vagy heten a nyolcadikat, - ha szükséges többet - elküldik a háborúba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, a többi a föld művelése végett otthon marad. De a vitézi rendhez tartozót csak igen nyomós ok tarthatja vissza a hadtól. A király személyét külföldiek veszik körül, kik ott igen számosak és kiket vezéreknek /principes/ neveznek. Csaknem mindnyájan rútak és hitvány fegyverzetök is, ha csak nem a külföldiektől, kiket mi zsoldosoknak nevezünk, származtak vagy tanultak idegen harci módot..."

Ez a leírás éppúgy bizonyítja szerzőjének politikai beállítottságát, mint a magyarok iránti, úgy szólva vele született gyűlöletét. Úgy szól róluk, mintha nem is tartoznának az európai nemzetek közösségéhez, körülbelül úgy ítéli meg őket, mint a mieink három-négy századdal később a törököket és a tatárokat. De gyűlölete nem vakítja el teljesen. Kiemeli a magyarok nagy és általános érdeklődését a közügyek iránt, ami már magában véve is kizárja azt a gondolatot, mintha ez a hatalmas monarchia tisztán királyi önkénynek lenne műve. Midőn a magyarok engedelmességéről, hadseregük egységéről, a királyi igazgatás központi voltáról szól, észre lehet venni hangján, hogy ezeket követendőnek tartaná tulajdon hazájában is.

Csodálkozik Freisingi Ottó azon is, hogy Magyarországon a király kizárólagos joga a pénzverés, melyet az uralkodó nem oszt meg püspökökkel, hűbéresekkel, városokkal, mint akkor Németországban és nyugaton már általános szokás volt. Arról azonban nincs tudomása, hogy ezt a király a kálizokra bízta, sőt Kálmán király idejétől a fiskus feladata kizárólag a kálizok kezében lehetett, sőt még a pénzverés is. Az 1111-ben keletkezett írásos forrás szerint "institories regii fisci, quos hungarice caliz vocant" azaz "a királyi fiskusok intézőit magyarul kálizoknak hívták." Ugyanez az adatforrás nevezi latin nyelven a kálizokat "monetariusoknak," mely a pénzverőket jelenti.
Egy népcsoport neve válik tehát tevékenységük elnevezésévé.


A magyar király hatalmának gyengülése

A XII. század végén már észrevehetők a gyengülés és a hanyatlás jelei is. A királyok egyre nehezebben tudták megakadályozni a magyar főurak, és az egyház hatalmának növekedését a királyi központi hatalom kárára. A főurak jóindulatát a trónutódlások esetében és a király támogatásánál kellett megnyerni, ennek természetes eszköze pedig a tisztségek és birtokok adományozása lett. A római keresztény egyház is latba vetette minden befolyását, hogy nagyobb részt szakíthasson ki a gazdasági és politikai hatalomból. A kiéleződött harcban az egyik oldalon a király állt a muzulmán és zsidó bérlőkkel, míg a másikon a főurak és az egyház, azaz a római pápa által is támogatott főpapság.

A muzulmán kálizok és az egyház közötti vetélkedés egészen a keresztény államalapítás idejére nyúlik vissza. 1111-ben a zobori apát elmondja, hogy István király az apátságnak adta a vámok harmadát egész Nyitrában, a várban, Udvardon és az egész Vág folyón, az összes vásáron s Trencsén várban és egész környékén. A királyi jövedelmek kezelői, akiket magyarul káliznak hívnak /institories regii fisci, quos hungarice Caliz vocant/, azonban 1111 előtt ezt az adományt megtámadták, éspedig Procus, aki annak idején századosuk /centurio/ volt, Etheius, az ő társa, valamint szövetségeseik: Markus és Magiug /arab-iráni Magóg/, akik ispánok voltak, de egyben pénzverők is.

Komoly harc folyt a kiváltságokért az egyes püspökségek, egyházmegyék, prépostságok és egyéb kánonikus szervezetek között, természetesen a királyi jövedelem rovására. A magyar királyok sorra ajándékozták a sószállító hajókat az egyházaknak, ráadásul az egyházak "területén" tartott vásárok adómentességet kaptak. III. Béla 1183-ban három sószállító hajót adományozott a nyitrai egyháznak ugyanazokkal a kedvezményekkel, mint amelyet Bizere monostorának hajói bírtak a só vásárlása és tárolása tekintetében, s e hajóikat akár Aradon, akár Szegeden állomásoztathatták. Béla azt is megengedte, ha van elegendő hajójuk, akkor azt a mennyiséget, melyet három alkalommal kellett volna az erdélyi sóbányákból elhozni, egyetlen fuvarral is elhozhatják. Ugyancsak Béla 1192-ben a pannonhalmi apátságnak is adott három sószállító hajót azzal a kiváltsággal, hogy a sóbányából az apátságig mind szárazon mind vízen e három hajón szállított só után vámot szedni senki ne merészeljen.

Hasonlóan jutott királyi kedvezményekhez 1211-ben az aradi prépostság és az Arad megyei bizerei bencés apátság is.

Ahogyan a királyt, úgy a "csatlakozott népek" kincstári ügyekkel foglalkozó rétegeit is egyre erőteljesebb támadások érték. Ez utóbbiak kiváltságos helyzetének megszüntetésére jó okot szolgáltatott, hogy nem keresztények, hanem az iszlám hívei vagy zsidók voltak. A római pápák is igyekeztek kitaszítani jövedelmező tisztségeikből a "pogány" vallások híveit, helyükbe pedig keresztényeket helyeztetni. Lassan megszűnik a "nem keresztények" feladata, vele együtt jelentőségük, és így az iszlám hívei fokozatosan eltűnnek a magyar gazdasági- és közéletből. Egyre kevesebb az említésük az okmányokban, így beolvadásuk pontos ideje sem ismeretes.


A muzulmánok helyzetének romlása az Aranybulla évszázadában

A római egyház hatalmi törekvései

A római keresztény egyház papjait már szent Gellért is szigorúan bírálta: "Mert hogyan él Krisztusnak némely papja? Azt csak a vadászatok, perlekedések, rablások, elnyomások, komédiások, a sóvárság, az isteni jog megszegése és az ágyasok hadai mondhatják el. Erről beszélhet Germania és Pannónia sem hallgathatja el." Az sem véletlen, hogy Szent László szabolcsi zsinatának 17. artikulusa - átvéve Odiló saint-gillesi apát somogyvári szerzetesek részére írt fogadalmából - így rendelkezik: "Ha valamely idegen egyházi személy püspökének ajánlólevele nélkül jön ebbe az országba, ítélettel vagy tanúbizonysággal vizsgálják meg, netalán szerzetes-e, vagy nem gyilkos-e, vagy nem olyan-e, aki valamelyik rend tagjaként tett fogadalmat."

A XIII. század papsága is adott okot a bírálatra. Kalán pécsi püspököt gyilkossággal vádolták, és úgy tartották, hogy tulajdon unokahúgával fajtalankodik. Ellvin váradi püspököt botrányos viselkedése miatt - hamis eskü, simónia, erőszakoskodás - metropolitája, Saul, kalocsai érsek kiátkozta. A későbbi kalocsai érsek, Berthold - Endre király sógora - tudatlansága és parázna élete közismert volt. III. Ince pápa 1213-ban keményen megrója a pécsi egyházmegye cisztercitáit és johannitáit, hogy a bort összevásárolják és rút haszon kedvéért kereskedést űznek vele külső tartományokban. Tehát a királyok által adományozott kiváltságokkal - így az adómentességgel - visszaélve a pécsi egyházmegye szerzetesei is borkereskedelemmel foglalkoztak, külföldre szállítottak, nyerészkedtek. A pannonhalmi apát szenvedélyes pört folytatott a veszprémi püspök ellen. A magyar egyház másik két elöljárója, az esztergomi és a kalocsai érsek is ellenségek és versenytársak voltak. A köztük zajló hatalmi harcot egy különleges "békekötéssel" kívánták rendezni: a királyi jogokat is erőteljesen megnyirbálva úgy osztozni a hatalmon, hogy a pénzverés dézsmája egész Magyarországon az esztergomi egyházat illesse. Jellemző, hogy már lehetőnek tartják a királyi pénzverési jog megosztását és hűbéresekre vagy püspökökre való ruházását. Az egyház nemcsak a pénzverést, a királyi tisztségviselőket illető jogokat, hanem még a királyi törvénykezés és bíráskodás alá tartozó muzulmánok és zsidók feletti ítélkezés jogát is magának követelte. A királyi ház tisztjei fölött minden püspök a maga megyéjében bíráskodott volna.

Az erkölcsi hanyatlással és a féktelen vagyonszerzéssel a hatalomszerzés gátlástalansága is társult, és ebben a magyar egyház folyamatosan számíthatott III. Ince és a későbbi pápák támogatására. Szent István még egyedül rendelkezett egyházai fölött, de ebben a korban már van más főhatósága is a magyar érsekségeknek: a pápa. Joggal állapítja meg Marczali Henrik: "Magyarország már nemcsak vallásos hódolattal adózott Szent-Péter székének, hanem teljesen bevonatott a pápai financziák rendszerébe."

II. Endrével /1205-1235/ szemben az egyház rosszallását váltotta ki az l208 után fokozatosan bevezetett, a király által is "új berendezkedésnek" nevezett gazdaságpolitika. Lényege a királyi földtulajdon szétosztása és a közvetlen adóztatás helyett a bérleti rendszer bevezetése volt. A királyi jövedelem tehát a pénzben fizetett bérleti díjakból állt (só, vám, pénzváltás, pénzverés bérlete). Az "új berendezkedés" politikájának összekapcsolódása a bérleti rendszerrel két szempontból is kedvezőtlenül érintette az egyházat. Egyrészt elesett bizonyos jövedelmektől, például a só kereskedelemből származó bevételektől, másrészt pedig az izmaelita és zsidó bérlők teljességgel sebezhetetlenné váltak számára a hagyományos egyházi fenyíték révén. Az "új berendezkedéssel" szemben állók sikerének számított, hogy a reform 1217-ben zátonyra futott, és Endre még keresztes hadjáratának megkezdése előtt meghátrált.

Ettől kezdve figyelem még következetesebben irányult a legnagyobb királyi bérlőkre, a zsidó és muzulmán lakosságra, és az egyház minden eszközt felhasznált helyzetük lehetetlenné tételére. A pápai levelekből megismerhetjük a magyarországi muzulmánok és zsidók helyzetét, valamint megtudhatjuk azt is, hogy a magyar főpapok mögött Róma áll a király ellenében.

III.Honorius pápa /1216-1227/ már 1218-ban felfigyelt a magyarországi kálizokra, különös tekintettel azok vagyonára. A pápa azt írja levelében, hogy II. Endre felesége, Jolantha de Courtenay hozományának /nyolcezer ezüstmárka/ a pesti szaracénok Bodrog megye szolgáltatásaiból és az erdélyi sóbányák kereskedelméből származó jövedelme a biztosítéka. A pápa 1221. évi levele utal a magyarországi izmaeliták létszámára is. Ebben a magyar királynét, Jolanthát kéri, akihez Magyarország szaracénjainak sokasága tartozik, hogy ne engedje a keresztényeket az izmaeliták fennhatósága alá kerülni, mert méltatlan lenne őket hitük ellenségeinek hatalmában hagyni. A pápa figyelmezteti továbbá a királynét az izmaelitákkal való együttélés veszélyeire. Hasonlóan ír a pápa II. Endrének is.

Honorius úgy látta, hogy Magyarországon a kánonok ellenére zsidók és pogányok hatalmaskodnak keresztények felett, ahogyan írja is a kalocsai érseknek 1225 augusztusában.

Míg a római keresztény papság el-eltávolodik az általa hirdetett keresztény életmódtól és a tiszta erkölcstől, addig az iszlám hívek a fokozódó támadások ellenére is következetesen ragaszkodnak hitükhöz.

Yakut al-Rúmí /1178-1229/, arab utazó 1220-ban magyarországi muzulmánokkal találkozott Aleppóban. Elbeszélésük szerint a magyar határon laknak, közel 30 faluban, melyek közül "mindnek a nagysága egy kisebb városhoz hasonló." Majd így folytatják: " beszéljük a magyarok nyelvét, úgy öltözünk, mint ők, szolgálunk az ő hadseregükben és harcolunk velük együtt minden ellenségükkel szemben." "Mindannyian, akik közülünk fegyvert viselnek, levágják szakállukat és a frankok módjára öltözködnek, nem úgy a többiek"... "azért jöttünk ide, hogy az Isten törvényét megtanuljuk! Amint a mi hazánkba visszatérünk, nagy tisztességet nyerünk és feltárul előttünk a hitnek az állapota." Mivel egyéb hazai tevékenységükről nem tesznek említést, feltehetően Magyarország határvidékén lakó, fegyveres gyepűőri szolgálatot teljesítő - valószínűleg szerémségi - besenyőkről van szó. Mint a király alattvalói szabadon élhetnek, utazhatnak és elég nagy közösségekben gyakorolhatják iszlám hitüket. Megkezdődött beolvadásuk a magyarságba, beszélik a magyar nyelvet, de - amint arról már Al-Garnáti is beszámolt - arab nyelvismeretük nyilvánvalóan hiányos, ami pedig szükséges az iszlám rítus gyakorlásához, az imádságokhoz és a Korán olvasásához. Ezek a hazai muzulmánok tehát az iszlám jogrendet azért akarták megismerni, hogy azt saját közösségükben hazánkban is követhessék, gyakorolhassák. Erre nyilván a magyar uralkodók részéről biztosított kiváltságok is feljogosították az iszlám közösségeket.

Az egyház koncentrált támadásának oka többek között az a téves feltételezés, hogy az iszlám a keresztények között az erőszakos térítés eszközével él. Magyarországi iszlám térítésről ugyan van tudomásunk, ez azonban nem "kényszerítés", hanem a keresztény és iszlám vallás közti hasonlóságoknak - mint az egyistenhit, a biblia szent iratként való tisztelete, az ószövetségi próféták azonossága - felhasználása a cél érdekében. Ezt tartja a pápai levél "ravasznak, ámítónak, csalónak és a kegyesség leplének".

Ugyanakkor az iszlám ismerte és igyekezett is mindenkor megtartani a vallási türelmességet, mai szóval toleranciát. Ugyanis sem a zsidó vallás, sem az iszlám hit nem él a kényszerítés eszközével.

A Korán 4. szúrájának /A nők/ 24. versében ez áll: "És /tilalmasok nektek/ a tisztes /férjes/ asszonyok, kivéve azokat, akiket /mint rabszolganőket/ a jobbotok birtokol. Ez Allah előírása nektek." A 2. szúra 256. verse így szól: "Nincs kényszer a vallásban!" Mindkét Korán idézet bizonyítja, hogy iszlám-hívő ágyasul veheti a birtokában levő /rab/szolgát, de nem kényszerítheti őt az iszlám felvételére, sőt tágabb értelemben, az ágyasság elfogadására sem. Bizonyára voltak olyan keresztények - közöttük nők is - akik szívesen vállalták a házasság közösségét muzulmánnal, melynek az is oka lehetett, hogy az iszlám jog elismeri az "ágyastól" született gyermekeket is, és a házasságban sem tekint a társadalmi különbségekre.

A pápák tehát tudatlanságukból fakadó tévedésük áldozatai.

Az egyre jobban előretörő egyház, valamint az egyre nagyobb hatalmat követelő nemesség és a főurak együtt kényszerítették ki II. Endre királytól az Aranybullát. De az sem az előtte kiéleződött vitákat, sem a végrehajtása során jelentkező nehézségeket, valójában nem tudta megszüntetni. Olyan sok érdek ütközött egymással, annyiféle bel- és külföldi erő igyekezett minél nagyobb részt megkaparintani a királyi központi hatalomból, hogy egy minden fél számára békességet biztosító megoldás nem létezett.

Az Aranybulla kiemelten és hangsúlyozottan foglalkozik a birtokokkal, a pénzzel és a sóval kapcsolatos ügyekkel. Az egyház - a kincstár rovására - természetesen kiköveteli az adómentességet, és így rendelkezik: "Az egyházak népeitől nem szedünk semmi adót." Ez pedig azt jelentette, hogy nemcsak a pap adómentes, hanem egyházának szolgáló népei is. A csökkenő adóbevételt viszont pótolni kellett és ez a nehéz és hálátlan feladat a királyi jövedelmek kezelőire hárult, a muzulmánokra és a zsidókra.

Az egyház más jelentős kedvezményt is kap: " A püspökök ne adjanak lovaink részére dézsmát a szabad emberek jószágairól és népeik ne legyenek kötelesek dézsmájukat a királyi jószágokra elvinni." Természetesen az nem zavarja a pápát, hogy az egyházi dézsmát is a keresztények szolgáltatták, csak az, hogy a papoknak és egyházaiknak is adót kellett fizetni. Az egyház "szabadságát" sérti továbbá a nem keresztények szabadsága, közhivatalokban való alkalmazása, tisztviselővé választhatóságának joga és a már betöltött tisztségeik: "A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők a birodalom nemesei /legyenek/, izmaeliták és zsidók ne lehessenek." Ez a kitétel már a király hűséges pénzbeszedőit támadja, tehát a megnyírt bevételeket sem lehetne az ősidők óta ezt végzőkre bízni.

Marczali Henrik a múlt században nagyon találóan állapította meg: "Magyarországon két össze nem férő dolgot akartak megegyeztetni /az Aranybullában/. Mert midőn a nemességet és a papságot, a nemzet legtehetősebb osztályait, teljesen kivonják az adó alól, a királyt még sem hozzák abba a helyzetbe, hogy más forrásokat nyissanak részére udvara fényének és az ország hatalmának fenntartására. Ezen a belső ellenmondáson nem segített sem a zsidók sem izmaeliták eltávolítása a közhivataloktól."

További zavarokat okozott a Német Lovagrend is, akiket II. Endre 1211-ben fogadott be Erdélybe. Már 1212-ben kiváltságot nyertek a kamara haszna adójának könnyítése által, és új birtokot. A rend nagymestere egészen függetlennek érezte magát, pénzt vert, kővárakat épített, jóllehet kiváltságlevele ezt nem engedte meg. Az Aranybulla utáni zavarokban Hermann /nagymester/ felajánlotta földjét Szent Péternek birtokul, és a pápai felsőség elismeréséül évenként két arany márka fizetésére kötelezte magát. Ezt már nem tűrte Endre és a keresztesekre tört, mire azok 1226-ban végleg elhagyták az országot. A magyar király ezzel a lépésével érthetően nem nyerte el a pápa tetszését, aki 1225 júniusától kezdve hónapokon át küldött leveleket Magyarországra, a Német Lovagrend visszavételét szorgalmazva. A pápa jobbnak tartotta volna, ha a magyar gyepüket a lovagrend védi a székely és besenyő lovasság helyett. A székelyek ebben az időszakban települtek keletebbre. Célja érdekében a politikai zsarolástól sem riadt vissza.

A XIII. század már úgy köszönt be, hogy a központi királyi hatalommal szemben álló főurak és egyház jól látván, hogy kik képviselik a király érdekeit, összefognak, és a római pápa segítségét is elnyerve, vallási köntösbe öltöztetett "hitharcot" folytatnak a muzulmánok ellen. Feltehetően még a nép rokonszenvét is megnyerték az iszlám-ellenességhez, hiszen mikor és hol kedvelik az állami bevételeket behajtókat, az adó- és vámszedőket, pénzváltókat. A templomokban pedig senki sem korlátozhatta a "pogányokat" elítélő beszédeket.

Erre az időszakra is találó III. Béla jegyzőjének, Anonymusnak megállapítása:

" Pannónia, Róma legelője"

1227-től IX. Gergely a pápa. Ő indulatosabb és körmönfontabb elődeinél. Az 1231. március 3-án kelt pápai levélben így ír: "A fájdalom tőre járt át szívünkön, midőn hallottuk, hogy Magyarországon olyanok történnek, melyek miatt elvész a hit, lábbal lesz taposva az egyház szabadsága és megcsorbul a királyi tekintély, ha az apostoli szék nem siet az orvoslással." Az orvoslás módja természetesen a kor rettegett pápai eszköze, az excommunicatio. A pápa ezután felsorolja a magyarok bűneit: "Szerecsenek és zsidók uralkodnak ott a keresztényeken, és sok keresztény, leroskadva az elviselhetetlen teher alatt, látva, hogy a szerecsenek jólétnek és nagyobb szabadságnak örvendenek, hozzájok csatlakoznak és fölveszik hitöket. A keresztények házasságra lépnek szerecsen nőkkel és viszont." "A szerecsenek keresztény rabszolgákat vásárolnak, kényszerítik őket, hogy álljanak hozzájok, s nem engedik, hogy gyermekeiket megkereszteljék. A szegény keresztényen pedig annyi a teher és az adó, hogy kénytelen nekik eladni gyermekeit és így lesz a szabadból szolga, a keresztényből szerecsen. Sokan közülök hazug módon azt színlelik, mintha keresztények volnának, keresztény nőkkel házasodnak össze, akiket aztán hitökre kényszerítenek. Összevásárolják a most megtérőben levő kunokat, és azokat vagy hitökre szorítják, vagy eltérítik a kereszteléstől. És ámbár a toledói zsinat előre meglátóan megállapította, hogy zsidókat nem szabad közhivatalba tenni, mégis abban a birodalomban /Magyarországon/ gyakran tesznek meg zsidókat és szerecseneket tisztviselőkké, akik aztán károsítják az egyházat és ellenségei a kereszténységnek. De nemcsak a zsidók és szerecsenek sértik az egyház szabadságát. Nemcsak az egyház népei, hanem magok a papok és egyházaik is súlyos adó alá vettetnek. Régi javadalmaik elvétetnek... (tehát) kötelessége az érseknek szigorú egyházi büntetéseket alkalmazni." A pápa félti a zsidók és muzulmánok "hatalmába" kerülő keresztényeket, különösen a rabszolgákat és rabnőket. A pápai levelek abban látják az "együttélés" /ex cohabitatione/ veszélyét, hogy a hitetlenek "kényszerítik" szolgáikat keresztény vallásuk elhagyására." Tehát minden bajnak oka és forrása "a szerecsenek és zsidók uralkodása", emiatt szegényednek el a keresztények, a szerecsenek nagyobb szabadsága miatt áttérnek a keresztények, de a "hitetlenek" rabszolgákat vásárolnak, magyar keresztényeket és kunokat is, akiket nem átallnak saját hitükre téríteni.

Miután II. Endre nem hajtotta végre következetesen az egyház elvárásait, az idegen származású esztergomi érsek, Róbert élve a rábízott fegyelmi hatalommal, 1232 februárjában a legszigorúbb egyházi büntetést alkalmazta: az egész országot interdictum alá vetette. Eljárásának okairól és körülményeiről így számolt be a veszprémi püspöknek írt levelében: "...A király maga köré gyűjtve fiait, a püspökök és más jobbágyai nagyobb részét, törvényt adott ki, némely cikkely megtartásáról és megígérte, hogy azokat ő maga szentül megtartja. Az is benne volt, hogy zsidót vagy izmaelitát nem állítanak a kamara élére, nem tesznek közhivatalba. Hanem ezt a törvényt semmibe sem vették, a tévelygés nagyobb, mint azelőtt volt. Mert a szerecsenek most is tisztviselői a kamarának és közhivataloknak, sőt helyzetük jobb, mint azelőtt volt. Mert voltak közöttük eddig szolgáló népek is, kik a királyné asszonynak évi adóval tartoztak, most pedig ez alól felszabadulva, hópénzt kapnak. Még keresztények is a szerecsen hitre állottak, mert látták, hogy azoknak jobb a sorsuk, mint a szegény keresztényeknek és ez által sok ezer lélek veszett el a tartományban. Az egyházak, monostorok, árvák özvegyek állapota napról napra rosszabbá válik, mert sok birtok és jövedelem, melyet az egyházak és klastromok királyi kiváltság által bírtak, a szerecsenek gonoszsága, a király tanácsosainak rosszakarata miatt elvétetett tőlük...e kihágásokat megszüntetni, végrehajtva az apostoli meghagyást, Magyarország egész birodalmát interdictum alá vetettük...Hanem tanácsosait, akinek rábeszélésére emelte a szerecseneket a polcra, kiátkozzuk. Dénes nádorispánt pedig nemcsak azért, hanem sok más okból is."

A "sok más ok" egyike, hogy János mestert, a pozsonyi prépostot, mikor neki ellenállt, felpofoztatta és még meg sem követte. A szerecseneket és "álkeresztényeket" oltalmába fogadta, sőt még jószágait is magánál tartotta. Dénes csupán a neki dolgozó, számára szükséges embereket mentette, mert nélkülük nem tudta ellátni a kincstárral kapcsolatos feladatait.

Nem menekülhetett Sámuel sem, a korábbi kamara-ispán, aki eretnekség gyanúja alatt állt. Bár felvette a keresztet "tisztulása" érdekében, keresztes hadjáratra azonban mégsem vonult. Ráadásul ő is pártfogolta és oltalmazta a szerecseneket "és a hozzá hasonló álkeresztényeket". A pártfogás oka a kamara-ispán esetében még nyilvánvalóbb, hiszen a pénzveréssel, pénzváltással és egyéb pénzügyi tevékenységgel mindig is böszörmények, kálizok, szerecsenek és zsidók foglalkoztak hazánkban.

A főurak elmarasztalása után következik az igazi ellenség, az izmaeliták megfenyítése: "Megtiltjuk, hogy keresztény ember akár kereskedésben, akár szerződésben, akár bármi módon érintkezzék szerecsennel, mindaddig amíg az összes szerecsenek el nem bocsátják mind a keresztelteket, keresztelkedni akarókat, vagy kereszteltek fiait, akár magyarok, akár bolgárok vagy kunok, vagy bármely más nemzetűek, kik most mint szolgák vagy szabadok náluk tartózkodnak."

Feltűnő, hogy a zsidók, akikről a törvény ugyanúgy rendelkezett, mint a muzulmánokról, az interdictum okai gyanánt nem említtetnek, míg az iszlám-hívek teljes elszigetelését rendelte el a törvény. A keresztényekkel való érintkezés megszakítása számukra a teljes tönkremenést, elszegényedést jelentette volna, amennyiben eleget tesznek ennek az értelmetlen és szigorú követelménynek. A magyar egyház püspökeit azonban mindez nem elégítette ki. Csapást csapásra halmoztak az iszlám híveire. Az öregedő és özvegy királlyal l233 augusztusában elfogadtatják a pápai követ által már előre elkészített fogalmazványt (beregi egyezmény), mely Marczali Henrik szerint "az egyházi uralom zenitjét jelezte hazánk történetében". Legelől áll a cikkelyek között, hogy a király többé zsidót vagy izmaelitát nem tesz meg tisztségviselőjévé, nem állítja őket tisztjei mellé, útját állja annak, hogy a keresztényeket elnyomhassák. Nem engedi, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak, vagy vásároljanak. Gondja lesz arra, hogy már külső jeleken is meg lehessen őket ismerni. Az olyan zsidók, izmaeliták vagy pogányok, akik mégis tartanak keresztény szolgát, vagy keresztény asszonnyal élnek együtt, elvesztik vagyonukat, és a király eladatja őket keresztény szolgaságba.

A király többször is pártfogásába vette a szolgálatában álló muzulmánokat, de a sorozatos és ismétlődő támadásokkal 1233-tól, a beregi határozatok után már nem tudott szembeszállni. A beregi törvénykezés 61 artikulusából 51 foglalkozik a "hitetlenekkel." Figyelemre méltó Marczali megállapítása: "Csak az a feltűnő és idegenszerű, hogy ezek a külföldi papok első sorban üldözni, elnyomni akarnak, a térítés, beolvasztás, mely Kálmán szeme előtt lebegett, nem érdekelte őket."

Tovább is érdemes szó szerint idézni: "A következő cikkelyek - van még belőle vagy hatvan - nagyon is megmutatják, mi volt az, mi őket érdekelte. Szó sincs se szabadságról, se bíróságról, sem a jobbágyoknak megszorításáról, sem az adó és robot könnyítéséről, mint az előző 'aranybullákban'. Rikító, bántó egyformasággal következnek egymás után a megállapítások, számokban kifejezve, mennyi sót, azaz mennyi pénzt tartozik adni a király évenként az egyes egyházaknak. Itt nincsen szó pontatlan szövegezésről: szabatos, részletes minden, mint egy adóslevél." Történészünk meg is jegyzi: "Ennek az oklevélnek az eredetije megvan Esztergomban. Vajha úgy megőrizték volna az arany bullának eredetijét is!"

A királyra az egyház által kirótt adó, amelyet a múltra nézve is követel, öt év alatt fizetendő 10.000 márka. A 10.000 márka hatalmas összeg volt, hiszen 10 márkáért egy egész rabszolga családot lehetett venni. 1231-ben 10 ekealja földet, azaz legalább 1.000 holdat adtak 20 márkáért, tehát a király tartozása a beregi egyezmény szerint 500.000 hold ára volt, azaz évente 100.000 hold, vagy 200 rabszolga-család. Feltűnő, hogy a só mértékére a latin nyelvű oklevél a tyminus szót használja. Ez nem más, mint a "szerecsenek" és "kálizok" keleties, perzsa-török szava, a tümen, mely mai nyelvünkben a tömény, és más e szóval kapcsolatos összetételekben is használatos.

Örvendezik is a kor német szerzetese: "Örvendj anyánk Róma, mert a földön megnyílnak a kincsek zuhatagjai, és nagy bőségben ömlik hozzád a pénzeknek sokasága! Vigadj az emberek fiainak igazságtalanságán, mert te kapod meg annyi gonoszságnak váltságát!...Megvan immár ami után mindig szomjúhoztál...mert nem vallásod, hanem az emberek gonoszsága által győzted le a mindenséget!"...

A "pénzek sokaságát" az egyház, a pápai udvar a nekik járó perköltségekkel is növelte. Egyetlen per költsége elérhette a 15.000 márka, azaz 360.000 forint költséget is. Magyarországról külföldi egyházakat támogatott a pápa. IV. Ince 1250-ben egyszerűen meghagyja a kalocsai érseknek, hogy ő és püspöktársai évenként 2000 márkával segítsék az aquilejai pátriarchát, "míg a háború tart".
IV. Orbán az elűzött aquinói püspöknek utalványoz évenként 150 toursi forintot. 1216 óta már állandó adót is szednek a pápa emberei a Szentföld felszabadítása érdekében. X. Gergely pápa a modenai Gellértet küldte Magyarországra, aki öt év alatt nem kevesebb mint 66.000 márkát (másfél millió forintot) gyűjtött össze a magyar birodalomban. Ez az adószedés akkor sem szűnt meg, amikor a Szentföld utolsó vára, Akko is a törökök hatalmába került (1291). V. Kelemenről jegyezte fel a Budai Krónika, hogy a tengerentúli hadjáratra "nagy bölcsen roppant pénzösszeget gyűjtetett, de nem láttuk, hogy valami valóban történt volna annyi kincsen".

A harmincas évekre már eredményesen működött a magyarországi muzulmánok elpusztítását célzó gazdálkodás és politika. Mindezt a hazai főpapok a kereszténység és hívei védelmében, a királytól kikényszerített "bullák" és "egyezségek" betartatásával érhették el. Vallási mezbe bújtatott kapzsiságukat Róma is támogatta. Önző céljaik kíméletlen megvalósítása során lehetetlenné tették az ország vám- pénzügyi és gazdasági szakembereit, a zsidókat, valamint a sokkal nagyobb számú és sokkal szélesebb körben tevékenykedő muzulmánokat. Amikor a király és főemberei már nem tudták megvédeni hűséges, bár jól jövedelmező tisztségekben alkalmazott szolgálóikat, maguk is áldozattá váltak. II.Endre megújító eszméjének kudarca, hogy a zsidó és muzulmán alattvalók vesztével együtt a független és önálló központi királyság is egyszer s mindenkorra véget ért.


Új népelem a Kárpát-medencében: a kunok

A keletről kiszoruló, a XIII. század elején előbb a khorezm-sah, majd a tatár sereg által egyre nyugatabbra szorított kunok szükségképpen nyugati szomszédjaik irányában tájékozódtak. A kunok se nem keresztények, se nem muzulmánok, hanem pogányok, bár valószínűleg mindhárom vallás képviselői, hívei megtalálhatók voltak közöttük. A kunok bizonyára már Volgán túli hazájukban megismerkedtek az ujgurok közt elterjedt manicheizmussal és az iszlámmal, utóbb pedig a keleti és nyugati rítusú keresztény vallással. Az iszlám vallás arab szókészletéből eredeztethetők a sátán /arab: sejtán/ és a próféta (pajgambar) szavak, mely fogalmakat, ha a keresztény térítőktől tanulták volna, nem lennének azonosak az iszlámban használatosakkal. A kunok iszlámra térésére nincs a mongol kor előtt adat, de kétségtelen, hogy voltak közöttük szép számmal.

A kunok diplomáciai tevékenysége a mongolok megjelenésekor öltött rendkívüli méreteket. A Köncsek vezér fia, Kumarmys Kolcy által vezetett, az 1223 előtti években Bagdadba küldött követség célja a mongolok elleni védelmi szövetség megkötése lehetett, és bizonyára kapcsolatban volt az iszlám felvételével. Hasonló követség előzte meg a havasalföldi kunok keresztény hitre térését is /1223/.

A kun tervekkel találkozott a domonkosok keleti missziója, akik szemben a Német Lovagrenddel nem ellenségként, hanem megtérítendő pogányként kezelték a kunokat. Az Erdéllyel határos területeken lezajló kun misszió 1226-ban már felkeltette Béla érdeklődését, mint ahogy azt a pápa és a magyarországi püspöki kar is kitüntette figyelmével. Mind Béla, mind az egyház saját hatalmának kiterjesztését várta a kun misszió sikerétől: fennhatóságuk alá kerülő földeket, adó- és tizedfizetésre kötelezhető embereket.

1226 második vagy 1227 első felében Barc, a rangsorban negyedik kun fejedelem követséget küldött Róbert érsekhez, akit később IX. Gergely pápa legátusként küldött a kunok megtérítésére Kunországba. Róbert érsek Béla herceg jelenlétében - egyik kútfőnk szerint - 15.000 kunt keresztelt meg Erdélyben. A kun püspökség a térítés eredményeképp jött létre Milkó székhellyel 1227-ben. A pápa az új püspökséget hamarosan mentesítette az esztergomi érsek fennhatósága alól, és közvetlenül a maga hatáskörébe vonta. A pápát egyrészt anyagi nyereségvágy hajtotta, másrészt meg akarta akadályozni, hogy a magyarok birodalma kelet felé terjeszkedjen, évszázadokkal visszavetve ezzel a Kárpátok keleti lejtőjénél az államalapítás és államszervezés lehetőségét.

A kunok a keleti fenyegetettség miatt Kötöny vezetése alatt telepedtek meg Magyarországon, hosszas diplomáciai tevékenység után.

A tatárjárás készületlenül érte az országot. A királynak a korábbiakhoz képest erősen megcsappant bevétele miatt is rosszul felszerelt és gyenge hadserege - melyet a hazai muzulmán besenyő lovasság, az alán-jász íjászok már nem olyan mértékben erősítették, mint II. Géza korában - nem is állhatott ellen a kiválóan szervezett tatár seregnek. A tatárjárást megelőző kun tragédia, Kötöny megölése és az azt követő csatározások, majd a kunok kivonulása csak tetézte a magyarországi zűrzavart. A tatárjárás a magyarországi muzulmánok számára is végzetes volt. Rogerius, Nagyvárad kanonokja megírja, milyen kegyetlenül használták fel a tatárok foglyaikat nyílfogónak, sánctölteléknek. "Először a fogoly magyarokat küldték előre, azok eleste után az oroszokat, izmaelitákat és kunokat. A tatárok hátul maradtak és nevettek, ha amazokat megölték, a hátrálókat pedig levágták. Egy álló héten át éjjel-nappal folyt a csata, míg végre kitöltve az árkokat, elfoglalták a várost."

A nagy vihar elcsendesedése után a második országalapítónak méltán nevezett IV. Béla király kialakította a jó kapcsolatot a kunokkal. Fiának és örökösének kun feleséget adott, "hogy még rosszabbat elkerülhessen", mint írja 1254. november 10-én a pápának.

Feltűnő, hogy a tatárjárás után már majdnem kizárólag a zsidók szerepelnek mint a királyi kamara tisztviselői, és az izmaelitákról alig történik említés. 1244-ben IV. Béla egyik oklevele azonban arról tanúskodik, hogy a királyi pesti pénzügyi- és vámtisztviselők a Duna jobb partján is letelepültek, mely települést napjainkig is a Buda-Kalász /Kalász-Káliz/ helységnév őrzött meg. Valószínű, hogy IV. Béla az ország újjáépítésében fel akarta használni a gyakorlott zsidó és muzulmán pénzügyi szakemberek segítségét is, ezért nem távolította el valamennyit tisztségéből. Erre lehet következtetni IV. Urbán pápa 1263-ban kelt, Bélának írt leveléből, melyben a korábbi összes vádat megismétli a zsidó és muzulmán királyi tisztségviselőkkel szemben.

IV. Béla 1251-ben hozott törvénye már csak a zsidót nevezi a király emberének, akiknek immár több jog jutott, mint Kálmán törvényében és aki őt bántja, a király jószágát csökkenti, tehát a királynak tartozik kárpótlással. Béla szükséghelyzetben volt, minden, az országépítésben használható emberre számított. Marczali Henrik megjegyzi, hogy "ugyanaz a felfogás tette Németországban a császári kamara szolgáivá a zsidókat". E törvénynek számos rendelkezésében kimutatható a német, különösen az osztrák befolyás.

A budai 1279-es zsinat, ahol az ország világi és egyházi méltóságai gyűltek össze, a zsidókat és muzulmánokat minden közhivataltól eltiltotta.

Kun László, a renegát

IV. László akit anyja után inkább Kun Lászlónak ismer a magyar történelem, a magyar főurak ellenében a kunokra támaszkodott. Belpolitikájának megítélése a keresztény források elfogult tudósításai és a tények ellentmondásossága miatt kérdéses marad. Mint az Árpád-ház utolsó egyenes ági sarja, elődei egyeduralmát akarta megvalósítani, de azt sem személye, sem a kor nem tette már lehetővé.

Életéről számos részletet beszéltek, többek közt, hogy 1281-ben a tatárokhoz szegődött. A tatár fejedelem három lányát küldte hozzá, hogy tartsa meg mind a hármat, ha pedig úgy tetszik, vegye el az egyiket és adja nőül a másik kettőt jobbágyainak. A kunokhoz és a kun asszonyokhoz való vonzalmában mindenesetre következetes maradt. A kunok mellett már tatár vitézeit, a nogaiakat /latin: neugeri, a magyarban: nyögér/ testőrként is emlegetik. László csak a keletre nyitó politikában remélhetett megoldást, amennyiben nem akart behódolni a hatalmára törő egyházi és világi főuraknak. Kísérlete azonban nem járt sikerrel.

Lodomér esztergomi érsek levelet írt IV. Lászlóról IV. Miklós /1288-1292/ pápának, amelyben egyúttal beszámolt Fülöp, fermói püspök, pápai legátus magyarországi küldetésének eredményéről. Fülöp 1279 októberében kiközösítette a királyt, mert az nem tartotta be a "kun törvényt". Kun László ezután harmadszor is megesküdött az egyház által kikövetelt törvény megtartatására. A levél tele van panasszal és kifakadással a király magatartását illetően. "Nem tudom hányszor ígérte meg színlelve...immár most csaknem minden gonosztettel teljes mélységre jutva, nyilván hirdeti, hogy a tatárokkal össszeszövetkezett, és maga is olyan lett, mint a tatár... akikhez mindig is húzott, és ma is hozzájuk szít...hozzám jött Esztergomba...Nagy megalázkodásnak jegyeit mutatta... meg kellett esküdnie az általam szerzett cikkelyekre. Mindenekelőtt, hogy a tatár hitetlenséggel való nyilvános vagy titkos szövetkezéstől és barátkozástól magát szívből távol tartja... Továbbá, hogy tatárt nem, hasonlóképpen szerecsent, nyögért, zsidót, kunt vagy bárki mást bármilyen névvel nevezendőt, ki az igaz hit egységétől idegen, akár házi szolgálatban vagy külső szolgálattételben, különösképpen méltóságban, várispánságban, nyilvános és magán királyi vagy országos hivatali tiszt igazgatásában meg nem tűr..." Az érsek beszámolt a pápának arról is, hogy miért nem tartotta meg esküjét a király és miként mutatta ki mérgét, amikor "azon nyomban ama mérges viperának, aki a varázsló mesterség művészetében nem kevésbé járatos volt, ama fajtalan Éduának... ágyastársává lett..."

Nem véletlen, hogy a király húga sem maradt ki a levélből. Erzsébet Margit mellett sem tudta megszokni a Nyulak-szigetén a kolostori életet. Ennek ellenére 1277-ben Kun László kívánságára a kolostor főnökasszonya lett, 1288-tól itt vigyázott a király eltaszított hitvesére. Erzsébet, IV. Béla unokája előbb maga is a tatár kánhoz akart férjhez menni.

Lodomér leveléből világosan kitűnik, hogy azt a "keleti" politikát, melyet már IV. Béla elkezdett és melynek szellemében fiának is kun feleséget szerzett, Kun László folytatni akarta. A királyi család más tagjai sem idegenkedtek ettől a szemlélettől. Az egyház ugyanakkor minden eszközt felhasznált a bármilyen "keleti", tehát nem keresztény viszony felszámolására.

1278-ban a Dürnkrut melletti csatában a magyarok és a kunok gyors könnyűlovassága verte tönkre a cseh Ottokár seregét. A német történetíró szerint: " A magyaroknak az a szokása, hogy sokkal jobban tisztelik királyukat, semhogy bebocsátanák az ütközetbe. Mert ők könnyű, gyors lovakon nyargalnak, s mivel a szerencse forgandó, nem bízzák magukat reá, és azért nem is jutnak szorultságba, s nem engedik, hogy őket körülfogják."

1279. augusztus 3-án Kun László az ország gyűlésén Fülöp, pápai legátus befolyása alatt beillesztette a kun nemzetet a magyar keresztény állam keretébe. "...azon célból, hogy a szent hit tökéletessége kezdetét vegye nálok, hét túszt vettünk tőlök, hét nemzetségök szerint... Tudniillik ezentúl elhagyják sátraikat és nemez házaikat, és falvakban laknak a keresztények módjára, a földhöz erősített házakban. Szakálluk levágását, hajuk kurtítását és ruházatukat kivéve, amire a legátus a király kérésére, nem akarja őket kényszeríteni, minden egyébben a keresztények szokásaihoz alkalmazkodnak..." A kunok többségükben pogányok voltak, de akadt köztük keresztény és muzulmán is, mert mindkét vallás régóta igyekezett őket megtéríteni.


Muzulmánok támasz nélkül

A XIII. század második felére Magyarországon az uralkodóvá vált nyugati keresztény szellemiség a királyok minden igyekezete ellenére háttérbe szorítja a vele szemben állókat, a nem keresztény vallásúakat pedig beolvadásra kényszeríti.

Az iszlám hívek sajátságos élete, kultúrája és vallása, mely az Árpád-házi királyok alatt különleges szerepet kapott, a magyarság őstörténetétől fogva nyomon követhető. A későbbiek során azonban a dokumentumok egyre ritkábbá válnak, a történelmi források kiapadnak, a történelmi irodalom terén pedig, főleg a XII. századtól kezdve erős a keresztény egyházi szemlélet hatása. A muzulmánok évszázadok után szervesen betagolódnak a magyar társadalomba. Amikor önálló vallási közösségeik működésének lehetősége megszűnik, népesség tekintetében a magyarságba, vallási tekintetben pedig a kereszténységbe olvadnak be.

Kövessük nyomon a fent említett folyamatot a magyarországi muzulmán besenyők esetében. A XIII. század első negyedében még okmány rögzíti kiváltságaikat. Az árpási besenyők /Bisseni de Arpas/ helyzetéről tájékoztat az 1224-ben kelt dokumentum.

1./ Az árpásiak minden harmadik évben egy pár lovat és hat pénzt /pensas/ kötelesek adni a grófjuknak /comiti eorum/.
2./ Akik nem tudják katonai kötelességüket teljesíteni, minden ló után hat pénzt fizetnek
3./ A grófjuk, csak egyszer keresheti fel őket, a hivatalba lépése alkalmával..
4./ Egy udvari bíró /Curialis comes/ többször egy évben körbeutazik /circuire/ köztük és az előadott ügyekben ítéletet tesz.
5./ Nem kell az a ő grófjukkal kivonulniuk, csak ha egy a jobbágyok közül /iobagio/ látogatja meg őket és a gróf királyi teljhatalmát közölte.
6./ Az ő jobbágyaikhoz, akik maguktól képesek hadbavonulni /qui per se possunt ire in exercitum/ az udvari bíró /curialis comes/ nem szállhat meg.
A kiváltságlevélből kiderül, hogy a comes legtöbbször a kiváltságosok soraiból került ki, a besenyők csak a király udvarához tartoztak, felettük csak a király ítélkezhetett saját megbízottja útján. A ló-adó még a lovas-nomád örökségből maradt meg, és a székely székek még 1499-ben is kötelesek voltak a király által megnevezett comes-nek lovakat leadni.

Az európai források a XIII. században már összetévesztették a magyarokhoz csatlakozott népek neveit. Így történhetett, hogy II. Ottokár cseh király a pápának 1260-ban írt levelében "böszörmények és izmaeliták" kifejezést használ /"Bezzermini et Hysmahelitae" /. Ha a levélben latinul írt "bezzermini" szó helyesen "bisseni", akkor besenyőket, azaz népet, nemzetséget jelent, ha a magyar "böszörmény" megfelelője, akkor a levélben mindkét kifejezés iszlám híveket jelöl.

A besenyők népi öntudatának megtartásához vagy inkább felélesztéséhez hozzájárult, hogy a beköltöző, velük nyelvileg is rokon kunok vezérei, majd a kun vezérekkel rokonságban álló egy-egy főméltóság, végül a nádor bíráskodása alá kerültek, amint az egy korai besenyő csoport esetében kimutatható /1224/. A szabad besenyők legnépesebb, sárvidéki csoportjának még sikerült elérnie az Anjouk alatt, hogy ispánságot alkothattak /1321/, és a kunok bírája, a nádor lett az ő bírájuk is /1324/, majd Károly királynak és Nagy Lajosnak személyes szolgálatokat tevő Zsadányi Besenyő János fia személyében vérükből való főbírót kaptak /1346-1352/. A besenyő öntudat XIV. századi feléledésére jellemző, hogy a bihari /Vajda-/Besenyő melletti Tobolról származó Ilarus fiai, Marcell és Jakab besenyő tárnokok 1268-tól két nemzedéken át csak mint nemesek szerepeltek, de utódaik a XIV. század közepétől ismét "besenyőnek" vallották magukat. A besenyő tudatot legtovább a Csanád megyei "bottal ütő besenyők" nemesi csoportja őrizte, akiknek kiváltságait 1495-ben újították meg utoljára. Alighanem őket jellemezte Antonio Bonfini az 1495-ben befejezett "Rerum Ungaricarum Decades" című művében, amelyben Salamon megtámadására 1074-ben ajánlkozó besenyőket említ. Bonfini szerint zászlóik vannak, lenyírják szakállukat, nagyra növesztik bajszukat, lófarok-bokrétás süvegük van, perzsák módjára bő selyemköpenyt viselnek és kivált kedvelik a gyors lovakat. Olyan tájékozottsággal ír viseletükről, mintha saját szemével látta volna őket. A XV. században még emlegették a Csanád megyei "Bottalütő-Besenyő" lakóit, tehát Bonfini valóban találkozhatott is velük.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy ezek a besenyők, ha származásukat jól ismerték is, már nem iszlám-hívők, hanem keresztények. Ha Nagy Lajos idején voltak is még "szaracén" grófok és kamarások, lehet hogy csak nevükben hordozták az iszlám jelleget, vagy titokban gyakorolták vallásukat. A kunok és besenyők a magyarságba zökkenőmentesen tudtak beilleszkedni, azonban a római egyház hitét és gyakorlatát nem sok emberöltőn keresztül és nem nagy állhatatossággal tartották, hiszen mind a kun, mind a besenyő területek népessége hamarosan a reformáció hívévé vált, sőt még napjainkban is az maradt.

A besenyők török nyelvüket valószínűleg a tatárjárásig őrizték meg. A XIII. század folyamán hagyták el a török személyneveket és lett általános körükben a keresztény nevek használata. A besenyők neve mint népnév ezen időben egyre jobban eltűnik, csakúgy, mint a muzulmán bolgárok, beolvadnak a magyarságba.


Fennmaradt emlékek a muzulmánokról

A spontán beolvadás, valamint a keresztény térítés eredményeként a XVI. századra megszűnik az iszlám jelenlét Magyarországon, bár bizonyára voltak - különösen az izmaelita, azaz síita iszlám hívek között -, akik titokban még sokáig gyakorolták vallásukat, ami a síitáknál ma is elfogadott magatartás. Ilyenek lehettek a káliz-izmaeliták Magyarországon.

Réthy László 1880-ban megjelent munkájában (Magyar pénzverő izmaeliták és Beszarábia) nagyon figyelemreméltó megállapítást tesz: "A szaracénok, vagy az izmaelita kereskedők nem tűntek el az országból a tatárjárással, hanem elmagyarosodtak és I. (Nagy) Lajos /1387 -1437/ koráig művelték régi tevékenységüket, talán még nagyobb ragyogással, mint az Árpád-házi királyok alatt. Az állítás azon a tényen alapul, hogy egy 1352-ből származó okmányon Jakab és János Saracenus testvérek mint grófok Pécs-Szerém és Buda kamarásaiként szerepelnek. (A Saracenus -mint tudjuk- azonos jelentésű a magyarban máig is használatos szerecsen szóval.) A mesztegnei Szerecseny nemzetség címerében szerepel is egy szerecsen-fej, ami megjelenik Nagy Lajos több pénzérméjén is.

A muzulmánok egykori jelenlétére a fennmaradt középkori településnevek utalnak. Ezek tanúsága szerint elég nagy lehetett a csatlakozott népek között a török, iráni és ezzel együtt az iszlám népesség száma. Az amúgy is mozgékony, könnyen hadra fogható lovas népek elhagyva korábbi szállásterületeiket feltehetően biztonságosabb vidékre költöztek. Erre utal, hogy Fejér és Tolna megyében - már a XIII. századtól kezdve - nagy számú besenyő településnév található. Győrffy György kutatásokra alapozott számításai szerint, ha egy faluban 20 ház volt, akkor feltehetőleg 100 lakossal lehet számolni. Ez esetben, a helységneveket számítva a két megyében 1350-ben 3000-4000 besenyő lakos lehetett, akik hozzávetőlegesen 600-1000 harcost voltak képesek állítani az ország seregébe. Természetesen nehéz volna kiszámolni és akár megközelítően pontos számot közölni a besenyő és a többi (kun, káliz, alán, stb.) lakosságról és kiállítható fegyveresekről. Az ország területén található és az iszlámot követő népekkel biztosan kapcsolatba hozható helynevek: a Kovár-kazár 2, a Kozár-Kazár 12, együtt 14. A káliz nép nevét viseli különböző formában 26, a besenyő népnév pedig nem kevesebb, mint 88 helynévben található meg. Összesen tehát 128 helységnév őriz népnevet. Oklevelekben pedig 190 besenyő-török helynevet vizsgált Győrffy. A török eredetű magyarországi helységnevek sora még napjainkban sem végleges, sok vitát vált ki egy-egy helynév török eredetének bizonyítása, de bizonyos, hogy számuk egyre növekszik. A "törökös" helynevek viszont más kérdést is felvetnek: vajon nem magyar települések-e, melyek török szavakra vezethetők vissza, mint ahogyan a magyar nyelv is számos török szót használ? Mindenesetre a helynevekből lehetetlen a magyarországi középkori iszlámhívő lakosság létszámára akár megközelítően is következtetni. Az eddig tárgyalt források - keletiek és nyugatiak - egyaránt arról vallanak, hogy ebben az időszakban jelentős volt az iszlám szerepe, ezt bizonyítja az ellenük vívott ádáz harc. De létszámuk is tetemes lehetett, mert különben nem képezhettek volna külön seregtesteket a magyar hadseregben, sőt nem hívták volna fel magukra az amúgy is elfogult nyugati keresztény krónikások figyelmét.

A XVI. században az iszlám híveiről és általában a "hitetlen és pogány" muzulmánokról, de az iszlám hittel kapcsolatban álló népekről beszámoló forrásokat is alighanem erős vizsgálat alá vették hazánkban. Erre példa, hogy bár a bolognai Margit-legenda két ízben is megemlékezik Fejér megyében lakó besenyők gyógyulásáról / pater familiaris natione Bissenus in villa Beseneu /, illetve egy besenyő özvegyasszony lányáról /gentis Wissenorum/, a hazai forrásban nem szerepel a besenyő népnév, csak maguk a csodák. Ráskai Lea sem említi már az 1510-ben másolt Margit-legendájában a besenyőket.

A XVI. században bekövetkezett oszmán-török hódítás idején már nem lehettek önálló magyarországi iszlám közösségek és gyülekezetek. Ezt a török történetírók - mivel számukra nagy jelentőséggel bírt - bizonyára megírták volna. Az oszmán-kori Magyarországról szóló török leírásokban iszlám-magyar közösségről sem esik híradás. A Magyarországon tartózkodó és az iszlámot képviselő oszmán-török csapatok, valamint a hadsereggel együtt érkező egyházi emberek, mollák, hodzsák, különböző dervisrendek, a Sztambulból kinevezett tisztségviselők és sok esetben azok családtagjai képviselték ugyan az iszlámot hazánkban, de helyzetük és a magyar néppel való kapcsolatuk már lényegesen másként alakult, mint a korábbi századokban az Árpád-házi királyokat szolgáló hittársaiké. Ők a megszállók képviselői voltak és nem váltak a magyar gazdaság és társadalom szerves részévé. A XVI. és azt követő századok iszlám-magyar kapcsolatai nem egyszerűsíthetők le megszállók és megszállottak viszonyára.

Iszlamizáló pénzveretek
(Göckenjan alapján)

98. VS. joboldalt II. Béla, baloldalt IV. István liliomos jogarral, országalmával. Felirat: REX BELA és REX STS. A félhold alatt III (illalah="Isten nevében").
RS. Szűz Mária liliomos jogarral, körfelirata: SANCTA MARIA.
99. Mint az előző, de olvashatatlan felirattal.
100. Mint az előző, de kisebb, felirata: mint 98.
101. Rézpénz, arab felirattal.
102. Mint az előző, de arany bevonattal (Triens).
103. Mint az előző, olvashatatlan arab írást utánzó felirattal.


Irodalom

ABU-Hámid al Garnati
1985 Abu-Hámid al Garnati utazása Kelet- és Közép Európában, 1131-1153. Közzétette: O.G. Bolsakov és A.L. Mongajt. Bp.

BARTHA Antal
1968 A 9-10. századi magyar társadalom, Budapest.

1988 A magyar nép őstörténete, Budapest.

BRENTJES, Buchard
1986 Izmael fiai. Az arabok története és kultúrája, Budapest.

DEÉR József
1938 Pogány magyarság, keresztény magyarság, Budapest.

ECKHARDT Sándor
1939 A magyarság külföldi arcképe,
In: Szegfű Gyula, Mi a magyar? Budapest.

FODOR István
1988 Kazárok és kabarok
In: Magyarrá lett keleti népek, Budapest

GERICS József
1980 Judicium Dei a magyar állam XI. századi külkapcsolataiban, In: Hungaria Sacra 1. Atheta Patriae szerk: Mezei László Budapest.

GÖCKENJAN, Hansgerd
1972 Hilfsfölker und Grenzenwächter im mittelalterlichen Ungarn, Wiesbaden.

GYÓNI Mátyás
1938 Kálizok, kabarok, kazárok, magyarok
In: Magyar Nyelv

GYŐRFFY György
1990 A magyarság keleti elemei, Budapest.

1977 István király és műve, Budapest.

KARÁCSONYI János
1913 Kik voltak és mikor jöttek hazánkba a böszörmények vagy izmaeliták?
In: Értekezések a Történeti Tudományok Köréből
ÉTK. XXIII. 7. Budapest.

KRISTÓ Gyula
1980 Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig, Budapest.

KORÁN
én. Fordította: Simon Róbert Budapest.

KUMOROVITZ L. Bernát
1980 Szent László vásár-törvénye és Kálmán király pecsétes kartulája, In: Hung.Sacra I.
szerk: Mezei László Budapest.

KURUCZ Ágnes
1983 Árpád-kori legendák és intelmek Szent István király kis legendája, Ford: Kurucz Ágnes, Budapest

LÁSZLÓ Gyula
1988 Árpád népe, Budapest

LIGETI Lajos
1986 A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban, Budapest.

MARCZALI Henrik
1896 Magyarország története
az Árpádok korában /1038-1301/ Budapest.

MORAVCSIK Gyula
1988 Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Budapest.

NAGY Gábor
1995 A Magyar Középkor Az Államalapítástól Mohácsig,
Forrásgyűjtemény

PAULINYI Oszkár
1923 A sóregále kialakulása Magyarországon, In. Századok Bp.

SPENGLER, Oszvald
1995 A nyugat alkonya, Budapest.

RÖVIDÍTÉSEK:

M.T.
1987 Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242- ig, MTA. TTI. 2.kötet Budapest.

KNMH
1981 Keleti Nevek Magyar Helyesírása, Budapest
Szerk: Ligeti Lajos és Terjék József