Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kúnos
Ignác
A MOSOLYGÓ JAPÁN
(Bevezető egy japán meséskönyvhöz)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nyugat, 1930, II. 701-703. oldal
Derengőben a távol Kelet népeinek rejtekes misztériuma. Belső világát tárja
elénk az óperenciák messzesége és új megismerések kápráztatják szemeinket.
Hasadoz a homályossága annak a másszínű, másfajzatú, máshitéletű japán népfajnak,
melynek örökké derűs, örökké titokzatos, mind testiekben, mind lelkiekben való
megnyilatkozása. Pedig a fölkelő nap tűzsugaras országa alig egy századja hogy
ismereteink világát szokatlan színek és gondolatok eredetiségével gazdagította
és sajátos világfelfogásának különleges lelkiéletének bizarr jelenségeivel,
egy eleddig rejtve maradt kultúrát tett nyilvánvalóvá. Multját alig ismerjük,
jelenjét ámultan csodáljuk és jövőjét szinte szorongva sejdítjük.
Akár a bábjátékosok szótalan árnyékalakjai, úgy suhannak át a mi kifáradóban
levő világunkon és sötétesbarna színükkel, hegyesre ferdülő szemeikkel, szénfekete
hajzatukkal, élesen fürkésző tekintetükkel és örökké mosolygó ajkukkal szinte
nyugoti problémává, egy még megfejtésre váró világkérdéssé kristályozódtak.
Nyelvük zengzetes, akár az eol hárfája, énekük igézetes akár a szférák zenéje,
bensőséges életük fehéren csillogó, akár a vizek tükrein imbolygó lótuszvirágok
színtisztasága.
Történetelőtti eredetük mitikus homályosságba burkolódzik. Hitté magasztosult
mondájuk szerint a Nap-Istenasszonyának a kisarjadzottjai és az Isten-Anya dédunokájának,
Dzsimmu-nak, a japán nép első mikádójának szárrnazékai. Ebből az égiekhez vezető
ősiségből alakult ki a japán nép belső életének ama mély gondolata, mely az
ősök kultuszában tömjénezi az életadó Istenséget.
A japán nép lelkivilága, hitéleti kifejlődöttsége elsősorban lakóföldjükkel,
földjük éghajlati sajátosságával van okozatos összefüggésben. A japán szárazföld
hosszú és keskeny szigetalakulatoknak szeszélyes csoportozata, Észak jeges Kamcsatkájától
a Dél trópikus Formózájáig. A jórészt hegyes tagozottságú szigetek vulkánjai
nem egyszer tőből inogtatják meg áldástosztó rizsföldjüket, mimózás és krizántémos
kertjeiket, melyek balzsamos levegőjét a tenger jótékony áramlásai és a nagy
passzátszelek teszik enyhén meleggé és termékenyítően nedvessé.
A színeikben tobzódó cseresznyefák virágszemecskéi szilvafák fehér kelyheire
mosolyognak és kertek apró lugasaiban csodás illatok terjengenek. Az örökké
kék égbolt vidám derűje, az enyhén domborodó hegyvidék mosolygó zöldje, a sok
színvirággal teletűzdelt síkságok buja termékenysége, az életvidító tavasz hófehér
virágai, a sirámos ősz bíborpiros levelei, a végtelenbe nyúló tengerpartok szeszélyes
tagozódottsága, amelynek hófehér szegélyeit loccsanó habok kéksége símogatja,
mindezek a festői és érzéskeltő hangulatok, mély és eltörülhetetlen nyomokat
hagytak a japán néplélek derűre hajló belső életén és elzárt világuk csendes
harmóniáján. Messze ködös magasságában pedig védően tündöklik a havascsúcsú
Fudzsi-jama, a minden időkbeli japánságnak nemzeti szentségű és mekkai varázsú
zarándokhegye.
A japán nép érzésvilága egész lelkiéletükre átalakító hatással van. Még az indokínai
buddhista tanításokat is a maga derűs felfogásához idomította és úgyszólván
japánosan nemzetivé tette. Mert míg a buddhizmus az örök sötétség éjjelének
és a komor halálnak lett vallásává, addig a japán sintoizmus az örök világosság
nappalának és a megtisztult életét élő halálnak vált nemzeti hitévé. Egyben
pedig annak a mélyértelmű gondolatnak is, mely nem az öntudatlanságba, hanem
az ősi tudatosságba való visszatérést hirdeti. A haláltól lelke valójában nem
fél, mert a vele járó megsemmisülésnek hitelt se tud adni. Aminthogy hitük szerint
nem egyéb a halál, mint egy újból kezdődő és ugyancsak a földön folytatandó
másik és láthatatlanná vált élet. És napfény körülragyogta oltáraikon, házi
bálványaik szentségén őseik mosolygó szellemvilágát érzik és derűs áhitattal
sereglenek össze, hogy földi eledellel és égi imádsággal áldozzanak el nem halványuló
emlékezetének.
Az elődök kultuszának eme meggyőződéses hite vezeti őket ahhoz a Nirvánához,
mely nem buddhai sötétségben komorkodik, hanem egekbeli fényességben nyilatkozik
meg előttük. Erre a szent útra pedig, a sinto útjára, a Nap-Istenasszonya vetíti
az ő éltetve vidító sugarait és távoltartja tőlük mindazokat a kozmikus zordonságokat,
melyek mimózásan érzékeny lelkükre ránehezedhetnének. Örökös az ő viruló tavaszuk,
kevésbé tikkasztó a nyárszaki forróság és még a zordonabb északi tájak havasaiból
is virágok színes szemecskéi kandikálgatnak elő. Mert lelkes énjük van a virágaiknak
is és eleven színeikben, szétáradó illataikban Isten-Atyák szellemei rejtőznek.
De meg többet élnek az áldó természet ősök adta szabadjában, mint az egyébként
egy-kettőre megépíthető házikóikban. Üdébbet és dúsabbat érlel a nap melege,
kipárolgó nedvessége és a megélhetés szorongó gondjai kevésbé zavarják az ő
nyugodt és egyenletes életüket. Innen a természetnek ama fanatikus imádata,
mely sóvárosan egyesül bennük a tisztaság után való vágyakozással. A tisztaság
ikertestvére pedig a lélek derűje és külső megnyilatkozásakép a mosoly.
A japánságnak szinte megkövesült jellemvonása az előzékeny viselkedés, a megszabott
formaságokhoz kötött udvariasság, mozdulataik kimértsége és lelki adottságuk
látható megnyilvánulásakép, a híressé vált japán mosoly. És e mosoly magvát
már a gyermekélet lelkébe kezdik elültetni és tudatosan beléjük nevelni; akár
csak az arra érdemesek előtt való mély meghajlást, a nagyrabecsülésből eredő
arcraborulást és az örvendezés jelekép a levegőnek a szájüregbe való beszippantgatását.
A mosolygó arc kelleti magát, a komorkodó arc kelletlen; az előbbit mutatni,
az utóbbit pedig leplezni szinte emberbaráti és társadalmi kötelesség.
- Ha a szívünk szakad is belé - mondja Lafkadio Hearn, a japán néplélek egyik
legkiválóbb és legalaposabb ismerője, a japánná és japán családapává lett angol
-, ha bele is kellene pusztulnunk, emberi kötelességünk, hogy bánatunkat magunkba
fojtsuk és ha hősi küzdelmek árán is, mosolyt erőszakoljunk arcunkra.
Élénken él még emlékezetemben, hisz alig négy-öt éve hogy történt. Az én japán
mesemondó barátom, Toyama Koichi, aki több éven át élt itt közöttünk és akivel
hosszú hónapokon át jegyezgettük össze az emlékezetében életelevenen élő japán
népmeséket, azzal állított be egy nap hozzám, hogy sürgős értesülést kapott
hazulról, Japánba kell visszautaznia haladéktalanul. Közben pedig mosolygott,
mint mindig, ha beszélgetésbe kezdett.
- Mi történt? - kérdem tőle meglepődötten.
- Legidősebb nőtestvérem meghalt és most már, mint a család legöregebb tagjának,
nekem kell a helyét elfoglalnom - feleli még mindig mosolyogva és derűt mutató
arccal halkan nevetgélve.
Én néztem e mosolyt, néztem, mely bizonyára vérző szívet takart és én nem voltam
az életnek oly fegyelmezettje, hogy mosolyát mosollyal viszonozhattam volna.
Ám megértettem az ő japánosan megedződött lelkét, amely mosolyt fagyasztott
arcára, hogy mélységes bánatát mások előtt elfedje. Hogy ne okozzon felebarátjának
a haláleseten való fájdalmas megilletődést és hogy a maga bajával senkinek se
kelletlenkedjék. Amikor a halál különben sem egyéb, mint látszólagos kimúlás.
És nincs az életnek oly küzdelmes vívódása, lelkek viharzásának oly bánatos
keserűsége, melyet Nippon mosolyfakasztó égboltozata ne aranyozna át a maga
örökös derűjével. Mosollyal az ajkán lép az élet viruló világából a halál hideg
csarnokába, oda a kérdező szellemek színe elé és minden testi és lelki megrázkódtatásnak
a legmélyebb nyugalommal néz a szemébe. Ez váltja ki belőle a Harakiri vérfagyasztó
és egyben boldogító gondolatát. A japán néplélek egyébként is a pozitívumnak,
a kézzelfoghatónak az embere, imádója a ragyogó Napvilágnak, a Hold ezüstszóró
fényességének és a valószínűvé tett valószínűtlenségnek.
Ebből a japán néplélekből virult elő érzékeny eszmeviláguknak népköltésekbeli
varázskertje. És a mókoszó bohókás Istenalakja, a groteszk megjelenésű bálványarc
természeti jelenségek megannyi szellemei, apróbbrendű Istenkék, emberi gyarlóságok
forgatagába sodródnak, virágok pompázó kelyhei között bujkálnak, állati meg
növényi palástot öltenek magukra és bűvösen bogozgatják az ezerszínű meseszálak
szivárványos szövevényeit. Mimózák sárgás fejecskéi hajladoznak egymáshoz, krizántémok
bársonyos sziromkái sugdolóznak össze, cseresznyevirágok helyezgetik színes
kelyheiket és szilvalombok hamvas gyümölcsein a vidámság harmatcseppjei csillámlanak.
Megannyi szimbólumokká finomodnak az események és nyomukban a bűnhődés vagy
a jutalom, a kijózanodó okulás és a kesernyés-ízű kárvallás. Akár az aesopusi
mesék ostorsuhintása, olyasféle a japán osztó igazságnak bambuszcsapása. Mély
sebet nem okoz, de sajog, véreset nem vérzik, de fájósan dagad. Hol mosolyognak
sorsukon, hol siránkoznak rajta és a magábaszállás megbánó könnyein a megnyugvás
mosolya szűrődik keresztül.
És csapongva száll a néplélek rejtelmessége és virulnak rikító hajtásai. Rizsesföldek
ingoványain, tengerbe dűlő dombok zöldelő lankáin állati szólások kurrognak
és emberivé finomodik a hangjuk. Mert a végzetes Kárma egyaránt teljesedik állaton
emberen növényen, virágon és állati lélek emberi testben magasztosodik, emberi
lélek meg állati testben tisztul és bűnhődik. Szinte mosolyogva büntet és büntetve
mosolyog.
Egy-egy erkölcsi tanusággá, oktató példázattá válik minden egyes mese, mely
a lélek megtisztulásához és az ősök igazi útjához, a testi és lelki tisztasághoz
vezet. Virágszínné, virágillattá nemesedik minden egyes mese, harmatcseppek
mosolyává. kékellő égboltozat örök derűjévé.
