Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ivanics Mária
A MONGOL BIRODALOM
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás:
Rubicon, 1995/13
A történészeket
régóta foglalkoztatja az a rejtély, hogy miként jöttek létre egy-két emberöltő
alatt világrészekre kiterjedő, de rövid életű birodalmak. A kérdés megválaszolására
az eurázsiai steppén fennállt nomád birodalmak közül a mongolokét célszerű vizsgálnunk,
mert történetére sokoldalú – mongol, kínai, perzsa és európai – forrásokkal
rendelkezünk, s igazgatási hagyományaiba beépültek a korábbi nomád államalakulatok,
pl. a türk és az ujgur kaganátus tapasztalatai is. Nomád birodalom több kedvező
objektív és szubjektív tényező együttes meglétekor született. A fontosabb momentumok
közé sorolhatjuk a kedvező földrajzi és politikai helyzetet, a birodalomalapító
személyiségét, az erős hadsereget és a közigazgatási szervezet milyenségét.
A nomád törzsszövetségek gyors létrejöttét nagymértékben elősegítette a földrajzi
környezet, az eurázsiai steppe, ahol a lovasnomádok akadálytalanul tudtak érintkezni
egymással. Mivel közel azonos civilizációs szinten álltak és hasonló életmódot
folytattak, valamint a gyakori érintkezés következtében nyelvileg sem különültek
el élesen egymástól, közülük azok a törzsek tudtak kiemelkedni és birodalmat
alkotni, amelyek kivételes képességű vezetőkkel rendelkeztek. A belső-ázsiai
térség, ahol a Mongol Birodalom bölcsője ringott, két nagy civilizációval érintkezett:
kelet felől a kínai kultúrával, nyugat felől az iszlám világgal. A két gazdasági-civilizációs
centrum között élénk távolsági kereskedelem folyt a selyemúton. E tevékenység
"védelem" címén való megcsapolása minden nomád birodalomnak biztos
jövedelemforrást jelentett.
A térségben a 13. század elején hatalmi vákuum állt fenn. Egyes mongol törzseknek
a távoli Kínától való függése névlegessé vált. A közvetlen szomszédok közül
a karakitájok birodalmát a buddhizmus és az iszlám szembenállásából eredő vallási
ellentétek osztották meg. Az Amu-Darja oázisaira rátelepedő horezmi birodalmat
pedig az egyesítéssel járó veszteségek késztették passzivitásra. A kedvező történelmi
pillanatot egy tehetséges mongol hadvezér, a bordzsiginok nemzetségéből származó
Temüdzsin ragadta meg .
Temüdzsin 1162-ben született, 44 éves volt, amikor az Onon forrásánál a mongol
törzsek Dzsingisz kán néven uralkodójukká választották. A hatalomhoz vezető
útját számos akadály nehezítette, és némi szerencse kísérte. A mongolok ősellenségeit,
a tatárokat 1202-ben sikerült legyőznie, majd sorra következtek a kereitek,
najmanok s a velük szövetkező kisebb törzsek.
A permanens hódításra való képesség az egyik előfeltétele volt a nomád birodalmaknak,
mert csakis ezáltal szerezhette meg és tarthatta fenn hatalmát a kán. A hódítás
a nomádok számára nem területi nyereséget jelentett. Ôk mindig népeket gyűrtek
maguk alá, függetlenül attól, hogy ugyanaz a nép egyszer közelebb, másszor esetleg
néhány száz kilométerrel távolabb élt. A nomád birodalmakban az ember és a hozzá
tartozó állatállomány volt a legfőbb érték. Ez azonban nem képezte akadályát
annak, hogy a következő hadjárat alkalmával az első harcvonalban áldozzák fel
őket.
A mongol törzsek egyesítése után (1206) Dzsingisz megindult világhódító útjára.
Az első jelentősebb hadjáratát a gazdag és titokzatos Kína ellen vezette 1211-ben,
s három év múlva, egy újabb katonai akcióval ki tudta kényszeríteni a főváros,
Peking meghódolását. Kína értékes ajándékok (valójában hadisarc) révén, selyemmel,
arany- és ezüstneművel még egy ideig fenn tudta tartani önállóságát. (Véglegesen
Dzsingisz fia, Ögödej fogja majd 1234-ben a Mongol Birodalomhoz csatolni.) Ezután
Dzsingisz nyugat felé fordult, s az iszlám világ virágzó városait rohanta le.
1219–21 között elfoglalta Horezm legjelentősebb gazdasági központjait, Szamarkandot,
Buharát és Urgencset, majd az évezredes kultúrájú Irán következett. Utolsó csatáját
a buddhista tangutok ellen vívta. Fővárosuk, Otrar ostroma közben, 1227-ben
hunyt el.
Dzsingisz kán a Kaszpi-tengertől Észak-Kínáig terjedő hatalmas birodalmát a
mongol hadsereg hozta létre, tartotta fenn és gyarapította újabb hódításokkal.
Dzsingisz fiai és unokái 1231-ben Iránt és a szeldzsukokat rohanták le, 1236–41
között Kelet-Európát támadták, s kényszerítették tatár függésbe az orosz részfejedelemségeket.
Az iszlám világ ellenállását végérvényesen a bagdadi kalifátus elfoglalásával
(1258) törték meg.
A nomád birodalmakban a különböző nyelvű és kultúrájú alávetett népeket a katonai
szervezet tartotta egyben. Mégis gyakran előfordult, hogy az első adandó alkalommal
felmondták a hódító iránti hűséget. Dzsingisz kán zsenialitása éppen abban állt,
hogy a meghódított népeket nem egészében vagy nagyobb egységenként csatolta
a mongol törzsszövetséghez, hanem szétosztotta a hozzá minden körülmények között
hű alakulatok között. Az ősellenség tatárokat például saját törzsébe, a mongolok
közé tagolta be. Tudatosan széttörte a még meglévő törzsi kereteket, teljesen
átgyúrta, összeolvasztotta a különböző népcsoportokat, melyek élére személyétől
függő katonai vezetőket állított. A katonáskodó köznépet a steppén használatos
tízes rendszer szerint osztotta be tizedekbe, századokba, ezredekbe, tízezredekbe.
Csak egészen ritkán, különös uralkodói kegyként fordult elő, hogy egy-egy önként
meghódolt törzs egyazon katonai egységbe került. A hadsereg és társadalom szoros
egységet képezett a Mongol Birodalomban. Az ezred nem csupán egy katonai alakulatot,
hanem a társadalom életének keretét is jelentette, mivel beletartoztak a nők,
gyerekek, sőt az állatállomány is. A nemzetségi gyökereitől megfosztott hadsereg
tartotta fenn ezután a birodalmat, hiszen az újonnan meghódított népek könnyen
betagolhatók voltak ebbe a rendszerbe. A Mongolok Titkos Története szerint,
a Dzsingisz kán uralma alatt levő népek 95 ezredet tudtak kiállítani.
A mongol társadalomban a katonai és közigazgatási funkció nem különült el élesen.
Egy ezredes, katonai tisztsége mellett magas polgári hivatalt is viselhetett.
Ezredessé válhatott egy behódolt, Dzsingiszhez hű törzsfő, de akár egy közkatona
is, ha különleges képességeivel kitűnt a harcban. A fiaik pedig már az arisztokrácia
soraiba kerültek, mert az apák társadalmi rangja tovább öröklődött. Hasonló
figyelhető meg a kán személyes biztonságát őrző testőrségnél is. Mégsem jött
létre a korabeli európai államokra jellemző uralkodó osztály, mert a kán abszolút
hatalommal rendelkezett minden alattvalója felett. A kán bármikor visszavehette
az adományozott kiváltságokat. Az európai feudális uralkodó osztály helyzetével
összevetve a különbség még szembeötlőbb, hiszen a mongol előkelőknek nem volt
adómentességük.
A társadalom életét hosszú időn keresztül alapvetően a mongol szokásjog (töre)
szabályozta. A hódítások során alávetett városok teljesen más viszonyaira ezt
azonban nem lehetett alkalmazni, hiszen a letelepedett városlakók nem illeszkedtek
be az állattenyésztő nomád lakosság katonai szervezetébe. A nomád és a letelepült
világ törvényeit összhangba hozni nem kis feladat volt. Ezt a munkát is Dzsingisz
végezte el, jobban mondva az ő uralkodói akarata. A világhódító feltehetően
nem tudott írni, mint ahogy bizonyosan a másik nagy birodalomalapító, a török
Oszmán sem volt írástudó. A törvényeket a mongoloknak meghódolt najmanok egyik
főembere, Sigi-Kutuku foglalta írásba. Dzsingisz kán személyes szóbeli útmutatása
alapján állította össze az ujgurírással készült Kék Könyvet, mely aztán évszázadokon
keresztül a Mongol Birodalom utódállamainak is törvénykönyvül szolgált.
A nagy vonalakban itt felvázolt fejlődés egy fokozatosan kiépülő, megszilárduló
társadalom, államigazgatás, jogszolgáltatás és írásbeliség képét mutatja. Ha
ehhez még hozzávesszük a mongol postaszolgálatot, amely a maga korában egyedülállóan
gyors információtovábbítást tett lehetővé a hatalmas kiterjedésű területek végpontjai
között, akkor joggal merül fel a kérdés, hol torpant meg a birodalom egybekovácsolásának
folyamata, mi okozta a szétesését?
A felbomlás indokaként kézenfekvő a birodalom óriási kiterjedését felhozni,
csakhogy ennek ellentmond, hogy a közel azonos kiterjedésű Oszmán Birodalom
évszázadokon keresztül fennmaradt. Az oszmánokkal való összevetés csupán azzal
a megszorítással helytálló, hogy ezek a hódítók Kis-Ázsiában Bizánctól és a
szeldzsukoktól örökölt igazgatási rendszerre és városhálózatra telepedtek rá.
A mongol hódítás centrális steppei területein viszont kétségtelenül hiányoztak
az ilyen előzmények. A földrajzi tényezők szerepét nem kisebbítve, a bomlás
folyamatát a kutatók újabban a hatalom átörökítésével és a hatalomgyakorlás
módjával világítják meg.
Az uralkodóválasztás a káni család belső ügyének számított. A mongol birodalomban
a társadalmi hierarchia csúcsán az úgynevezett "arany ág", vagyis
Dzsingisz kán egyeneságú leszármazottjai álltak. Mindenki más, szolga és magas
rangú főember egyaránt alattvaló volt. A káni hatalomnak a dzsingizida származás
az előfeltétele (például a nagy hódító, Timur Lenk sem vehette fel a káni címet,
s maradt mindvégig emír). A trónkövetelők gyakori összeütközései jelzik azonban,
hogy a trónöröklés rendje a Mongol Birodalomban nem volt szabályozva. Két egymással
szemben álló elv harcolt egymással, a senioratus és a fiági leszármazás elve.
A legújabb összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy a nomád társadalmakban
kezdetben mindig ez utóbbi érvényesült, tehát a birodalomalapító egyenesági
leszármazottjai (fia, majd annak fia) vették át a hatalmat. Az utód kijelölésében
azonban ekkor sem az elsőszülöttség, hanem az uralkodói akarat volt a meghatározó.
A harmadik nemzedéknél azonban mindig visszaállt a seniorátus elve. A mongoloknál
így örökölte Dzsingisz négy fia (Dzsocsi, Csagatáj, Ögödej, Toluj) közül a harmadik,
Ögödej, majd annak fia Göjük a nagykáni címet. Utánuk viszont Toluj fia, Möngke
került a nagykáni trónra, jóllehet nem ő volt a senior a családban, hanem Dzsocsi
fia, Batu. Amikor a kutatók ezt az öröklésrendet elkezdték elemezni, a nagykáni
hatalomgyakorlás új szerkezetére jöttek rá.
A Mongol Birodalom a hadszervezethez hasonlóan két szárnyra oszlott, mely a
mongolok déli irányú tájékozódása folytán a jobb oldal a nyugati (európai) birodalomrészt,
a bal oldal a keleti (ázsiai) birodalomrészt jelentette. Ezen belül az uralkodócsalád
tagjainak saját területei, uluszai léteztek. (Az ulusznak eredetileg nem volt
területi jelentése, hanem a népek és az állatállomány feletti hatalmat értették
alatta.) Dzsingisz kán négy fiának uluszai a következők: Dzsocsi kapta az Irtistől
nyugatra elterülő részeket, de korai halála miatt azt gyakorlatilag fiai, Orda
és Batu vették birtokba. Ezt a területet nevezik az európai források Arany Hordának.
Csagatáj az Amu-Darja és Szír-Darja oázisvárosait, valamint a hét folyó vidékét;
Ögödej a Balhas tótól keletre eső részeket; míg a legkisebb fiú, a "tűzhely
őrzője", Toluj az ősi mongol szállásterületet, az Onon és a Kerülen folyó
vidékét mondhatta magáénak. A két szárny között a választóvonalat az Altaj hegység
vonulata képezte. Ily módon Dzsocsi és Csagatáj ulusza a jobbszárnyat, Ögedei
és Toluj ulusza a balszárnyat alkotta. Az 1230-as években lerohant Perzsiát
e felfogás értelmében a jobbszárnyhoz számították. E területi metszetben vizsgálva
a trónöröklés kérdését, nagyon világosan a következő tendencia rajzolódott ki:
a nagykáni trónt mindig a birodalom keleti részéinek uralkodói örökölték, de
a nyugati részek kánjai sem voltak kizárva a hatalomból, sőt nyilvánvalóan hatalommegosztásra
utaló együtt uralkodás mutatható ki a birodalom keleti és nyugati szárnyának
kánjai között. Eszerin at keleti ág adta a nagykánt, a nyugati ág a közös hadjáratok
fővezérét.
Az együtt uralkodás csírái már Dzsingisz kán életében érzékelhetők, amikor 1225–27
között elsőszülött fiával, Dzsocsival együtt igazgatta a birodalmat. Az együtt
uralkodás rendje ezt követően fejlődött ki. Ilyen uralkodó párok voltak Ögödej
és Csagatáj (1229–41), Göjük és Batu (1246–48), majd 1251–56 között Möngke és
Batu. Batu halála után a nyugati uralkodótárs továbbra is mindig az ő utódai
közül került ki.
Az együtt uralkodás a birodalom hatalmas méreteiből és a nomád birodalmak hagyományaiból
eredt, s az uralkodótársak családi közösségén, az "arany ágból" való
származáson alapult. A saját területükön mind a ketten szuverének voltak, noha
a nyugati birodalomfél uralkodója formailag a nagykánnak rendelődött alá. A
diplomáciai gyakorlat szemléletesen tükrözte a két együtt uralkodó hatalmi állását.
Batu kán küldötteit a többiekétől megkülönböztető külsőségekkel fogadták a nagykáni
udvarban. Batunak viszont a hozzá érkező orosz követeket tovább kellett kísértetnie
a nagykán székhelyére, a Karakorumba. Noha az orosz fejedelemségek feletti katonai
ellenőrzést ő gyakorolta, az adószedőket a nagykán jelölte és küldte ki.
Az együtt uralkodással ugyan sikerült szabályozni a nagykáni trón betöltésének
rendjét, s megőrizni a hatalmas kiterjedésű birodalom látszólagos igazgatási
egységét, de általa egyidejűleg intézményesítették a keleti és a nyugati birodalomrész
különállását is. Ez pedig a széthúzó erők felerősödését vonta maga után.
A Mongol Birodalom 1260-ra érte el legnagyobb kiterjedését, s utána még egy
évszázadig húzódott a felbomlás folyamata. A két birodalomrész szétválása Toluj
másik fia, Kubiláj nagykánná választása után (1260–94) indult meg. Nagymértékben
hozzájárult, hogy az új kán a birodalmi központot a mongóliai Karakorumból Hanbalikba
(Peking) helyezte át. A mongolok által alapított Jüan-dinasztia 1368-ig uralkodott
Kínában.
A másik nagy integráló kultúra, az iszlám még ennél is gyorsabban beolvasztotta
és saját értékeihez idomította a hódítókat. A nyugati rész déli ágában, Perzsiában
a 14. század közepére szinte teljesen megszűnt a mongol uralom. E két nagy kultúrterület
leválása egyben a központi mongol területek fokozatos elszegényedését is eredményezte.
A hódításokkal járó pusztítások nyomán visszaszorult a kereskedelem, a hadjáratok
során Mongóliából széttelepült és a meghódított országok népességébe beolvadt
mongolok demográfiai űrt hagytak maguk után. (Innen eredeztethető a mai Mongólia
rendkívül alacsony népsűrűsége.)
Egészen másként alakultak a viszonyok Kelet-Európában, mely terület 1260 körül
Arany Horda néven önállósította magát. (Az Arany Horda elnevezés csak az európai
forrásokban fordul elő, a török nyelvű munkákban továbbra is kettős megjelölést
használnak: az Uraltól nyugatra fekvő részeket Kék Horda, az attól keletre lévőket
Fehér Hordaként emlegetik.) Az eurázsiai steppén élő török nyelvű népek civilizációs
fejlettségi szintje a nomád katonai és igazgatási tradíciók fennmaradásának
kedvezett, ezért a Mongol Birodalom hagyományai itt maradtak fenn legtovább.
Jóllehet az Arany Horda vezető rétege már a 13. század elején megismerkedett
az iszlámmal, mely 1313-ban Üzbeg kán uralkodásával államvallássá is vált, az
iszlamizáció nem érintett széles rétegeket. Az iszlám kultúrája nem hatolt be
sem a köznép mindennapi életébe, sem a közgondolkodásba. A steppén nem a fejlettebb
kultúra volt az integráló erő, hanem a mongollal azonos földrajzi és politikai
helyzet, valamint a hódítóknak a terület nagyságához képest kis száma. A mongolok
mind nyelvileg, mind etnikailag nagyon gyorsan asszimilálódtak. Annak azonban,
hogy ők szervezték a Mongol (az európai forrásokban Tatár) Birodalomba ezeket
a főleg kun-kipcsak nyelvű török népeket, a mai napig kézzelfogható bizonyítéka
a kazáni tatár, krími tatár stb. elnevezés.
Az Arany Horda a 15. század elején főleg belső nyomásra és az egyre erősödő
orosz támadások következtében hullott szét. A helyén létrejövő három utódállam,
a Kazányi, Asztrahányi és Krími Kánság közül az első kettőt a 16. század közepén
kebelezte be a moszkvai nagyfejedelemség vezetésével létrejött, s az 1500-as
évek elején a tatároktól függetlenné vált orosz állam. Déli határainak védelmében
azonban még majd kétszáz éven keresztül (1685-ig) volt kénytelen "pominki",
azaz ajándék címén adót fizetni a krími tatároknak, mígnem 1783-ban sikerült
a nomád birodalmi hagyományok utolsó maradékát őrző Krími Kánságot annektálnia.
