Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Moldova György:
Ha jönne az angyal...
LIV-XCV
[Regény Mikes Kelemenről]
Forrás: Korunk, 1998. február-május
A regény előző fejezetei a Korunk 1997. októberi-1998. januári számaiban jelentek meg.
Könyvkiadás: Budapest, Kertek 2000, 1998, 213 oldal > Digitális Irodalmi Akadémia

 

Magyarázat helyett

Mit akartam mondani ezzel a könyvvel? Ha két-három mondatban meg tudnám fogalmazni, hogy mit jelent nekem Mikes Kelemen példája, akkor azt írtam volna meg, és nem egy tizenöt íves regényt.

Már két évtizednél is régebben gondolkodom az ő sorsán és nem merném állítani, hogy messzebb jutottam a jelképeknél. A mindenkori számkivetett magyar írástudót látom benne, aki idegenbe kényszerítve szolgálja a Fejedelmet, a hazájában üldözötté vált szabadság gondolatát:

„… hol majd megpróbáltatik ki mit bír el,
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a bitangságban majd hogy elbitangolok-e” – mondja a költő.

Valószínűleg kevéssé érdekelt volna Mikes személye, ha egy világtól idegen, mennyekre-mártíromságra kancsalító, önpusztító alkat lett volna, de ő mindvégig örömre és szerelemre vágyott, helytállásának, lemondásainak ez adja meg az igazi súlyát.

Felmerülhet a kérdés: hogy érint engem ez a sors, mi nekem ehhez a személyes közöm – amely nélkül mégsem lehet megírni egy könyvet –, mikor egyetlen napot sem töltöttem emigrációban. Erre legyen elég annyit mondanom: létezik határokon belüli, önkéntesen vállalt száműzetés is.

Elszántam magam erre a vállalkozásra, de még évekig keresgéltem azt a formát, melyben Mikes sorsát elmondhatom. Kézenfekvőnek kínálkozott volna az a megoldás, hogy életének kalandos eseményeit egy szabályos időrendben felépülő regényben fogalmazzam meg, de én nem egy „serdültebb ifjúságnak szánt” romantikus hőst éreztem benne.

Az eredeti, meghatározónak tekintett levélformát is megpróbáltam, de végül mégsem ezt választottam. Nézze el nekem a világ, de úgy éreztem, hogy sokszor maga Mikes is a francia minták csapdájába esett, ellentmondásokba keveredett, bumfordi bájolgásokra kényszerült.

Mindezek után abból az irodalomtörténeti feltételezésből indultam ki, mely szerint Mikes mintegy az esemény és a levél közötti fokozatként, egy naplóban rögzítette a mondanivalóját – egy ilyen naplót próbáltam én is írni.

Nem kívántam végigkövetni a rodostói bujdosók történetének minden állomását, ezért a regénybeli cselekvések folyama az 1717-es törökországi partraszállás helyett csak a Fejedelem halálának évében, 1735-ben indul el. Ekkor Mikes Kelemen életéből még 26 év van hátra, ez a szakasz ugyan szegényes külső eseményekben, de magára maradva, helytállása teljes jelentőségében kibontakozik.

A Mikes által felemlített alakok körvonalai is megváltoztak a könyvemben. Egy-egy, nála csak utalásszerűen felvázolt alak, mint amilyen Ibrahim Müteferrika, Zay úrfi, Jávorka Ádám és mások az én regényemben főszerepet játszó kulcsfigurákká léptek elő, a kiegészítő figurák tucatjait kellett kitalálnom. Ez a továbbépítés nem csak kompozíciós érdekeket szolgált, elsősorban azért volt rá szükség, mert Mikes sorsán és kapcsolatain keresztül a mindenkori magyar magatartáspózok gyűjteményét is szerettem volna megmutatni; a látványos öngyilkosságoktól a pártoskodó hajlamon át az árulásig, illetve a helytállásig.

Szöveg szerint keveset vettem át Mikes leveleskönyvéből. A regényemnek talán a fél százalékát sem teszik ki az eredetiből átemelt idézetek, inkább csak antikoló zománcként építettem be egy-egy mondatot.

Nem szorítkoztam csak Mikes textusára, a közeli korszakok más emlékíróinak feljegyzéseiből is merítettem: Pápai János, Komáromi János, Cserei Mihály műveiből. Megjelennek könyvemben a Néma Barát, Pápai Páriz Ferenc gondolatai, sőt olykor a századokkal később élt Füst Milántól, Osváth Ernőtől is elhangzik egy-egy félsor.

Az a kérdés persze felmerülhet, hogy volt-e jogom ilyen messzeható módon hozzányúlni Mikes művéhez. Úgy érzem, hogy igen, mert nem a leírt szövegét, hanem a történelmi sorsát választottam mintának. Regényt írtam és nem életrajzot, szándékom több volt, mint Mikes életútjának egyszerű nyomon követése.

Ha valaki mégis azzal vádolna meg, hogy eltorzítottam Mikes hagyatékát, annak csak azt felelhetem, hogy ha így állnának is a dolgok, akkor sem történt semmi jóvátehetetlen. Mindenki előveheti és remélhetőleg elő is veszi majd az eredeti művet, a magyar nyelv és gondolkodás kimeríthetetlen kincsesbányáját.

Bárhogy is legyen, nekem megmarad az öröm, hogy két évtizedig Mikes árnyékába húzódva élhettem. Írásaiból kiérezhettem az Idő lassú szárnyverését, megtanulhattam, hogy kell magunkat megőrizni minden változáson keresztül.

Végül egy személyes megjegyzés: köszönetet mondok mindenkinek, aki segített munkámban, a megboldogult Hopp Lajostól Veress Dánielig.

1998. július 15-én

Moldova György

 

„Custos, quid de nocte?”

„Őrző, mi hír az éjszakában?”

Ibrahim Müteferrika feljegyzése

Írtam Kostantinápolyban, a Próféta Mekkából való kivonulása utáni 1175-ik év Rebi-ül-evvel hónap 19-ik napján, a Jézus-hitűek naptára szerinti 1726-ik év október 10-én.

Amit mondani akarok, szóljon annak, aki utánam következik! Szalla Allahu va szallama! – könyörüljön rajta Allah és üdvözítse őt!

Urunknak, III. Musztafa császárnak – elmüzáfer oláima!, legyen mindenkor győzedelmes! – úgy tetszett, hogy engem küldjön ki személyes követeként az új dagesztáni fejedelem, Kan Aszai beiktatási ünnepére. A jövő héten útra is kell kelnem, egy nappal és egy órával a meghatározott időpont előtt, a szokás szerint ennyi időt hagyva a hátráltató véletlenekre.

Mindenki előtt ismeretes tény, hogy Dagesztán a világ végén fekszik, túl rajta már nincsen más, mint pusztaság ismeretlen vadállatokkal, ezért egyáltalán nem vehetem biztosra, hogy élve hazatérek.

Hasonlatosan a földműveshez, aki a közeledő vihar előtt még csűrjébe akarja takarítani a gabonáját, magam is igyekeztem lezárni és lepecsételni minden munkámat, csak egy maradt függőben, melyet most feltárok és megvilágítok az előtt, akit Allah a helyembe állít, hogy befejezze azt.

Mikes Kelemen básbug, a rodostói magyar bujdosók vezére, nagy ember a Messiás vallását tartók között, mindig is barátsággal viseltetett irántam. Már betegágyában feküdt, mikor a belém vetett bizalomtól vezéreltetve őrizetemre bízta a feljegyzéseit. Szándékában ki nem mondottan, de nyilvánvalóan ott állt, hogy valaha majd kinyomassa őket és hazájába visszatérve – akárha a méh az emberi fajtát a mézével – megajándékozza gondolataival nemzetét.

Allah azonban úgy akarta, hogy Mikes básbug előbb lássa meg a mennyeknek országát, mint a hazáját, Magyarországot. Az angyalok szedjék fel elhullatott könnyeit, fogadja be lelkét az alvó végtelen!

Semmiféle ígéretet nem tettem neki, hogy elősegítem munkájának megjelenését, de az elköltözöttek óhajtásai most már elnémulva is erősebbek és kényszerítőbbek, mint bármely evilági kötés. Így hát akarva-nem akarva megőrzőből gondozóvá kellett válnom. Tudnod kell Neked, aki utánam következel, hogy Mikest még tizenhét éves korában fogadta a szolgálatába Rákóczi Ferenc magyar király és ő híven követte urát sorsa minden hányattatásában. 1711-ben Rákóczi elvesztette szabadságháborúját az ausztriai ház ellen, menekülésre kényszerült, bejárta Lengyelországot, majd Danczka kikötőjéből Franciaországba hajózott. Itt négy évet töltött el, amíg személye kényelmetlenné nem vált az osztrák béke után esengő francia udvar számára és többé maradása nem volt.

Ebbe a helyzetbe jutva, Rákóczi magyar király elfogadta azt a meghívó levelet, melyet császárunk küldött – radija Allahu anhu!, Allah kedvezzen neki! Rákóczi a Birodalomba jött abban a reményben, hogy egy esetleges osztrák-velencei-török háborúban való részvétellel visszanyerheti országa függetlenségét és személyes hatalmát. Császárunk, mint jól tudjuk, bölcsességében nem vonta ki kardját hüvelyéből az említett háborúra, hanem megkötötte az osztrákokkal a passarovitzi békét. Rákóczi reményeiben csalódva is itt maradt a Birodalombam, egészen 1735-ben bekövetkezett haláláig, azon egyszerű oknál fogva, hogy a miénken kívül egyetlen más ország sem kívánta befogadni.

Mikes, Rákóczi személyes kamarásai közül egyedül megmaradván, maga is mazullá, száműzötté vált, több mint huszonöt évvel élte túl Ura halálát, aztán ő is török földben talált nyugalomra 1761. október másodikán.

Mikes Urával együtt 1717-ben szállott török partokra Gallipolinál, a nékem átadott feljegyzések közül az első mégis csak 1735-ben kelt – Rákóczi halálának fentebb említett évében –, a korábbiak, ha voltak ilyenek egyáltalán, lappanganak valahol. Ha az anyag talán hiányos is, a részletek sűrűje helytáll a teljességért.

A kézirat tizenegy, nem egyenlő vastagságú konc papírból áll, nyolcféle vízjegyet tüntet fel, a gyarló minőségű tinta következtében az írás hol világosabb, hol sötétebb színt mutat, de kétségtelenül ugyanazon kéz munkája. A negyedrét alakú kézirat 223 írott és számozott, továbbá hat számozatlan és üresen hagyott lapot tartalmaz.

Mikes básbug ezeken az oldalakon élete eseményeit és tanulságait foglalja össze. Amennyiben a földnek hozzám hasonló fekete göröngye biztos lehet az ítéletében, úgy hiszem, hogy ennek a könyvnek a kiadása hasznos és üdvösséges volna. Nem csak azért, mert „amit toll leírt, balta ki nem irt”, de dicsőséget hozna az egész Birodalomra is. Azt bizonyítja az értők előtt, hogy miként a bokor az oda rejtőző madárkát, a Birodalom is mindig kész volt megvédeni az oltalomért hozzá forduló idegeneket méltányosságban és igazságban. Mint a Próféta mondja: „aki keresztényen vagy zsidón igazságtalanságot követ el, az ellen magam szállok ki vádlóként a Feltámadás napján!”

Nekem most el kell távoznom. Bárki is vagy, aki a helyembe lépsz és kiadod majd ezt a munkát, Alejhi assszalat val szalam! – legyen imád és békéd!

Ibrahim Müteferrika
más néven Al Mahdi, a jó útra vezérelt

Itt következnek gróf Mikes Kelemennek, Rákóczi Ferenc kamarásának feljegyzései

LIV

Csernavoda, 10 novembris 1738

Ifjabb Fejedelmünk egy világosabb időre virradva testámentumot készített. Számba véve javait, elsőként természetes és adoptált lányáról és annak anyjáról, a már említett anyjáról, De Perovex grófnőről gondoskodott, őket követőleg testvéréről, Györgyről emlékezett meg. Meglepetésemre velem is megbékélt — elfogadtam felém kinyújtott kezét, most is kijutott nekem az engedelmesség dicsősége. Ezer piasztert hagyott rám, ha ilyen ígéretekből kellene élnem, ispotályban pusztulnék el hamarosan. Külön záradékban kérte, hogy a testét majdan apja és anyja mellé temessék, én ezt is leírtam, bár tudtam tapasztalatból, hogy a török félti Konstantinápoly egészségét, és nem szokta teljesíteni az effajta kéréseket.

A testámentum végrehajtójául gróf Bonnevalt kérte fel, de a francia kihátrált a titulus alól. Mivel ifjabb Fejedelmünket többé már nem állíthatta céljai szolgálatába, végképp letett róla, hasonlatosan ahhoz az utashoz, aki hátat fordít a csorgónak, miután már ivott belőle.

Mintha ezzel a végső ereje is kiszállt volna Rákóczi Józsefnek, hideggel vegyes forróság fogta el. Meggyónt és megáldozott, majd a szemei elhomályosodtak, az ágyától egy lépésre állókat sem ismerte fel. Délre a szava is elállott, csak fel-feltörő jajgatása jelezte, hogy él még. Látva, hogy a gyertya már végsőket lobban, a tábori papunk, pater Antoine Damophily fel akarta adni neki az utolsó kenetet, de alig kezdte el az ide illő imádságot, Rákóczi József visszaadta lelkét az Istennek. A halál újra megmutatta, hogy nemcsak a szalmakunyhóban kaszál, hanem a nagyurak szállásain is. Bevált ifjabb Fejedelmünk önmagáról tett jövendölése: nem Rodostóban végezte, mint atyja, hanem a kietlen és puszta Csernavodán. 38 éveket élt, a halál minden hibáját kiegyenlítette, imádkozzunk, hogy az Úr Jézus Krisztus állítsa őt jobb keze felől az Utolsó Ítélet napján.

Testét felbontották, a kirurgus megállapította, hogy pestisben nem szenvedett ugyan, de a mája és a veséje úgy megnőtt, hogy kitüremkedett a helyéből, és összeszorította más belső szerveit. Tetemét konzerváltuk, és a temetéséről hozandó döntésig letettük a pincébe.

Alig takaríttatott el, magasabb parancsra török tisztek szálltak ki táborunkba, név szerint: Ali pasa ruszcsuki parancsnok, Hadzsi Mehmed helyettes defterdár és Husszein császári biztos. Rátették a kezüket Rákóczi József minden fellelhető jószágára, inventáriumba foglalták és lepecsételték. Nem felejthették el azt a kázust, mely üdvezült Fejedelmünk halála után keletkezett, mikor is a kincstár tízezer gurust kellett hogy kifizessen a pénzükért jelentkező rodostói hitelezőknek. Én nem kívántam részt venni ebben a minden alapot nélkülöző eljárásban — bár bántott a magyarok iránti bizalmatlanság, beláttam, hiú az erő nélküli harag. Csak úgy tiltakoztam, hogy elhagytam a Halváts Mehmed által kijelölt szállásomat, és másikat kerestem magamnak.

Néhány nappal később tudomásunkra hozták a Porta döntését további sorsunkról. Császári fermánban hívják meg Franciaországból Fejedelmünk kisebbik fiát, Györgyöt, hogy álljon a bujdosók élére. Addig gróf Csáky uramat nevezték ki básbugnak, ő az elődjének járó napi 100 gurus helyett már csak 25-öt kapott. A közemberek javadalmazása változatlan maradt, de a lovasainknak külön kellett kérni az eddig magától járó 20 parát, hogy árpát vehessenek a lovaiknak.

 

LV

Csernavoda, 1 juny 1739

Megjött a defterdár, azt az üzenetet hozta, melyre számítottunk is; a Porta nem engedte meg, hogy ifjabb Fejedelmünk csontjait bevigyük Konstantinápolyba. Itt, a csernavodai görög templom falában temettük el, immár a második Rákóczit a török uralta földeken. Az már bizonyos, hogy a kisebb fiú, Rákóczi György nem lép a helyükbe. Hiába hívták, ő azt üzente vissza a francia titkár útján: nem vágyik Keletre, jobban szereti Párizs kellemetességeit, mint hogy egy órára is nélkülözze őket.

Némán raktuk fel a követ sírja üregére. Mit is mondhattunk volna róla? Néhai való jó Kemény János szavai jutottak eszembe az eltávozott Báthory Istvánról: "aut nunquam fuisset natus, aut nunquam obiisset", vajha sohasem született, vagy örökké élt volna! Ez érvényes volt Rákóczi Ferencre is, a Természet egyszer létrehozta őt, aztán összetörte az öntőformát, viszont ha Rákóczi József nem jött volna erre a világra, semmit sem vesztettünk volna, még megemelni is gyenge volt ősei kardját.

Lelkiüdvének kárára hajszolta a földi élvezeteket, úgy járt, mint aki gyémánt helyett egy jégdarabbal próbálja élesíteni magát. "Ah, nem gondol aprólékkal az Úristen!" — bizonygatják maguknak az ilyenek, és a folytonos megbocsátás reményében folytonosan vétkeznek.

Vétkeit mégsem szabad csak néki felróni, sokkal inkább a sorsnak, mely osztályrészül jutott. Mint minden emberfia, ő is eszesen és romlatlanul került ki a Természet kezéből, de atyjától távol, anyjától pedig elszakítva, németek nevelték. Aki miként tanult, csak úgy tud szántani. Nemzete gyűlöletét oltották bele, kivált minket, rebelliseket utáltattak meg vele, de lenézte a magyar szokásokat, magaviseletet is.

A németek keveset tettek testi-lelki épülése érdekében is; alakja csökött és formátlan maradt, mint a keletlen bodag, és már azt is erényének kell tekintenünk, hogy ha rosszul is, de tudott írni-olvasni. Később, mikor az idegen gyámkodás alól már kiszabadult, a felnőtt József pótolhatta volna azt, amit a gyermek Jóska elmulasztott, de ő nem tette meg. Ezen csak az csodálkozhat, aki még nem tapasztalta, hogy ha a nádszál megvastagodik, már nehezen hajol.

Ha Rákóczi József üdvezült Fejedelmünk keze alatt serken fel, bizonyos, hogy különb pályát futhatott volna be, mi is másképp emlékeznénk róla, mert megtanulta volna, mennyivel jobb, ha szeretik az embert, mint ha félnek tőle. De ne beszéljünk többet felőle.

Vele együtt adtuk vissza a földnek Pázmándy uram már említett fiát, a pestisben meghalt Bálintot. Ifjabb Fejedelmünk példájául szolgálhatott volna, mert törekvő, a virrasztók mécsesét gyakran égető studiosus fiú volt. Kosztka Szent Szaniszló doktorhoz hasonlóan az időt állandó munkával megváltva sietett ő is az örök nyugalomba térni. Igyekezett megnyerni minden rendű és rangú ember tetszését, mikor megtudta, hogy kit kell eltemetnie, még a sírásó is megkönnyezte Bálintot.

 

LVI

Csernavoda, 4 juny 1739

Ki-ki megbizonyosodhatott, hogy a mi időnk lejárt, a nagy Rákóczik nélkül a török már nem sokat törődik az itteni magyarokkal, messzelátó terveket nem forgat velük. Ha egy-egy feledékeny vagy jóindulatú írnok rajta is hagy minket a listán, melyre a kincstár a tahinokat fizeti, úgylehet életünk végéig kegyelemkenyérnél többre nem számíthatunk. Reményeink, hogy a Rákóczik halála után elnyerjük a király kegyelmét, és hazatérhetünk Magyarországra, megerősödni látszanak ugyan, de ezekre hagyatkoznunk nem lehet.

A szultán jól őrzött birodalma egyelőre azonban látszólagos igényt tartott szerény szolgálatainkra. A Portáról megérkeztek az eligazító parancsok, és ezek nyomán bekövetkezett apostolaink újabb megoszlása. Csáky uram Vidin felé indult, Zay úrfit a meghalt Máriássy generális helyébe Kocsinba vezényelték, a Dnyeszter jobb partjára, ahol a töröknek hadakat gyűjtő erőssége áll. Sátorokat, víztömlőket, ásókat, üstöket és más szükséges eszközöket vételeztek fel az útra, élelmet, takarmányporciókat, és a szükséges pénzzel is ellátták őket.

Engem egy császári fermán Moldvába küldött Konstantin oláh vajdához. Követségben kellett eljárnom Ibrahim Müteferrika megbízásából, melynek oka titkos és nem pennára való.

Egy darab úton nem kell majd egyedül járnom, hanem együtt tarthatok Zay úrfival, de még nagyobb örömömre szolgál, hogy Erdélytől nem messze megyek el, és a havasok köpönyegét láthatom. Ha a Bozza rétjén nem is kaszálhatok, de ihatom a vizéből. Holnap vagy holnapután innen elillantok.

 

VII

Jászváros, 21 juny 1739

Az egész úton végig féltünk az osztrák császár portyázó katonáitól, le ne csapjanak ránk, és bilincsbe verve fogságba ne vessenek minket. Lelkünk megkönnyebbült, mikor Bukarestbe értünk.

Itt a városon kívül egy klastromba fogadtak minket, kész ebéddel gazdálkodtak nekünk. Pitesti borral kínáltak, mely olyan erős, hogy ha az ember felforralná, a párája felgyúlna, akár a pálinkáé. A vajda secretáriusával értem küldte a hintaját, a hostátban fekvő házában egy óráig szemben voltunk egymással. Konstantin vajda meghallgatta az üzenetet, melyet Ibrahim Müteferrika közvetítésével bíztak rám. Jóindulatúan mosolyogva köszönte a neki szóló figyelmet, de semmi olyat nem mondott, mely a szándékait elárulta volna. Úgy viselkedett, mintha a kínaiak oktatták volna a diplomáciára, mi, azonnali törik-szakad döntésekre törekvő magyarok sokat tanulhatnánk az oláhoktól. Mikor elváltunk, csak annyit mondott, hogy folytassam nyugodtan az utamat, megfelelő időben választ kapok majd.

Néhány oláh katonát is adott mellénk, hogy elkísérjenek Jászvárosig, mert a betörő muszka hadak fenyegették az utasokat — nekik ugyan hiába mutogattuk volna a török császár fermánját. Elnéztem ezeket a satnya termetű, alig felszerelt katonákat; addig nem lesz baj, amíg látom őket, mert ha baj lesz, biztos, hogy egyet sem fogok látni közülük. Elég volt annyi, hogy valamilyen madár megzörgesse a bokrokat, ők már vetették is be magukat az erdőbe.

A Természet mintha semmit sem tudna az emberek gyászos ellenségeskedéseiről, megterítette a mezőket szegfűvel és tulipánnal, akárha a nagy égnek készítene menyasszonyi csokrot. Nem a szépségre való már ingerült szemem, de én is gyönyörűséggel bámultam körül.

Mikor végre elértük a Bozzát, ahová a legközelebb esnek édes hazám havasai, lehajoltam, és ha már sört nem ihattam Zágonban, merítettem a patak vizéből. Belegondolni is rettentő, hogy majd 40 éve jártam erre utoljára, a most magasba szökő fenyőfák magvai akkor pattantak ki a csarab védő árnyékában.

Az Isten most is befedezte előttem a hazavivő utakat. Lehet, hogy úgy kell járnom, mint Mózesnek; az Úr felvitte őt a Nébo hegyére, megmutatá neki Kánaán földjét egész a túlsó tengerig, megengedte neki, hogy a szemével lássa, de oda be nem bocsátotta. Az én sorsom is könnyen hozhatja úgy, hogy többé nem látom viszont gyerekkorom gyönyörűségeit: a fürjészetet, a sütőházat, azt a szelíd szürke lovat, a tölgyfákat a szülőházam melletti sáncokon.

Semmilyen nyilvánvaló írott jel nem mutatta, hogy megtiltották nekem a belépést, nem tudtak róla az itt tenyésző füvek és fák, a szabadság visszavonása itt csak kimondatlanul lebegett a levegőben, kisebb súllyal mint a virágról virágra szálló méhecske szárnya rebbenése, eredendő jogaim itt csorbítatlannak látszottak.

Eltöprengtem, mi történne, ha a rám kirótt fővesztő ítélet ellenére nekivágnék a hegyeknek, kikerülvén a Bozza-szorosban őrködő császári katonákat, lovammal felkaptatnék az emelkedőkön, így a 10—12 mérföldnyi utat hamar megtenném, estére már Zágon utcáin kocoghatnék.

Az érkezés öröme sok eljövendő, keserű bujdosásban eltöltendő évet megérne. De hogy alakulna a sorsom ezután? Nehéz bűnökben vétkesnek mondott apám már sok éve kiszenvedett Fogaras várpiacán, édesanyám, árva Torma Éva is megtért már őseihez, ki adna nekem akár egy darab kenyeret is?! Hirtelen az a magyar gályarab jutott az eszembe, aki nem kívánkozott vissza sivárrá vált szülőhazájába, mert ott senki sem várt már rá. Annyi éveknek utána a bujdosás már nekem sem csak kényszer, a természetemmé vált.

Be kellett látnom, hogy az a Zágon, ami az enyém volt, már csak bennem, az emlékeimben él, üres telken álló ház alakú ködhöz hasonlít. Nékem Zágon volt a Mekkám, mint a muzulmánok Keletnek, én mindig feléje fordultam. Valamikor Zágonra gondoltam, és eggyé váltam vele, most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak. Ha a medve haragszik az erdőre, az erdő mit sem tud róla. A paraszt nélkülem is beakasztja majd az ekéjét a földje végébe, mint ahogy már megtette előtte sok nemzedéke, a régi nagy tölgyfák a sáncon évszázadokkal túlélnek majd engem — és jól van így.

Mégsem élhetek addig, hogy ne igyekezzek örökké iránta. Kinyújtottam a kezemet, hogy ennyivel is közelebb kerüljek Zágonhoz, és imát mondtam:

— Áldassál örökké mennynek, földnek, tengernek dicsőséges nagy Istene, aki teljes világi életemben velem voltál, s gondomat viselve általhoztál minden veszedelmeken. Mind vizen, mind szárazon való utaimon, két földrészen keresztül békével hordoztál. Dicsőség legyen isteni Felségednek érette mindörökké, amiért engedted megérni azt a napot, mikor hazám közelébe juthattam. Mérd rám bár ezentúl a Szent Pál vesszejét, avagy Szent Istvánnak agyonverő kövét. Hátralévő időmhöz már nem ragaszkodom, ha úgy akarod, legyek a te megérett búzád, kész vagyok learattatni és a mennyei csűrbe betakaríttatni... — és egy ámenhez kötöttem az imám végét.

Mikor felkeltem a földről, valahol a távolban rég nem hallott harangszó keringett.

 

LVIII

Jászváros, 22 july 1739

Idestova már egy hónapja, hogy magányosan töltöm itt az időmet, mert korábbi társam, Zay úrfi már régen elindult kocsini helyére. Más dolgom nincs, mint hogy időről időre megjelenjek az itteni alvajdánál, Konstantin emberénél, választ remélve küldetésemre, de csak újabbnál újabb, lassan már a végtelenbe virradó terminusokat kapok. Már rég nem bízom benne, hogy valamire is megyek, de ezt nem mutathatom, és nincs is kinek mutatnom.

Amúgy nem panaszkodhatom, tíz emberre is elegendő ellátást kapok, négy cseléd lesi, hogy mit kívánok, de unalommal eszem a kenyeremet és iszom a gotnári bort, nem találom mulatságomat ebben az ízetlen városban.

Meg tudom értetni magam, mert errefelé még a csecsemők is franciául sírnak, de a boérok, az itteni urak társalkodni nem tudnak, vagy nem mernek, idegeneket nem hívnak magukhoz vendégségbe. Jól mondják: ezek a boérok úgy születtek, hogy egy medve az erdőben megerőszakolt egy bükkfát, valóban minden szellem nélkül valóak.

Magamban egész nap mégsem maradhatok, mint a dió a héjában, felöltözöm, botot ragadok, és sétára indulok. Lábaim mintha kényszerítve volnának rá, mindig ugyanazokra az utcákra visznek, melyekre első alkalommal akkor még találomra elvetődtem, a lelkem így mutatja ki, hogy nem kíván többet felfogni ebből a nyomorult Jászvárosból.

Így elhúzódva is tapasztalnom kell, hogy az itteni emberek milyen nyomorban élnek, "satu mare, pite náre", a nagy falunak nincsen kenyere. Az év elején sokszor fakérget és rothadt szalmát esznek, tavasszal rügyeket, augusztus-szeptemberben makkot, télen a dögöket is elfogyasztják. Az erősebb férfiak csapatokba gyülekeznek, és erőszakkal ragadják el másoktól az élelmet. Rablás, gyilkolás, minden bűnösség és fertelmesség bekövetkezik, mert az éhség mindenre rákényszeríti az embereket. Sokszor elszégyellem magamat bőséges asztalomért, otthon keveset gondoltam rá, idegenbe kellett jönnöm, hogy részvétet tanuljak.

Ha elfáradok, lebotorkálok valamelyik pincekocsma lépcsőin. Itt, a füstös, bizonytalan levegőben az alja söpredékes nép gyülekezik össze, mint a szennyes mosogatóvíz mélyén a piszkos kanalak, de ezeket az embereket már senki sem emeli ki innen.

Minden hordó mellett öt-hat oláh papot is szoktam találni. Amíg hivatalukban voltak, addig sem éltek pásztorokhoz méltó életet; mise közben égetett bort hűtöttek a szenteltvíztartóban. Könyvüket eladván vagy elvesztvén, egész tudományuk nevetséges kicsiségekből állott. Például hallottak valamit rebesgetni a szószékről, és mindenre azt hozták elő. Ha Szent Józsefről kérdezték őket, készen állt a válasz: ő asztalos volt, tehát szószékeket csinált. Aztán vagy elzavarták őket a helyükről, vagy más okból rúgták el maguktól a reverendát.

Mint a távoli Keletről érkező idegent, először sokat faggattak, olyasféléket kérdeztek, mint: igaz-e, hogy a török nők testük titkos helyein is beretválják magukat. Én tartottam magam ahhoz, hogy a bolondoknak bolondságukhoz képest kell felelni, visszafogtam magam a válaszaimban. Ezért, alamizsnát kérve és nem kapva, hamarosan el is húzódtak tőlem, újra körülvették a hordót, mintha csak egy temetésre váró halottat fognának közre.

Így hát végül sokak között is egyedül maradtam, az elfogyasztott bortól elzsibbadva bokályomba meredtem. Zágon közelsége felkavarta emlékeimet, és azóta sem tudtam megnyugodni.

Bár a gyerekkori dolgokat erősen megtartottam emlékemben, nemző atyámra, Zabolai Mikes Pálra ritkán gondoltam. Mindig is Nagyságos Fejedelmünket tartottam igazi atyámnak, aki gyerekkoromtól szolgálatába fogadott, és gondomat viselte.

Mikes Pált én soha nem láttam, mert alighogy megszülettem, ő Thököly fejedelem kuruc seregében harcolva részt vett a zernyestyi csatában, majd a vereség után a Kárpátokon túlra futott.

Ezek után atyám csak egyszer tért vissza Zágonba — még ugyanannak az 1690-es évnek november havában, Szent Márton napja körül. Történt ugyanis, hogy Veteráni császári tábornok megszállotta Háromszéket, de a kurucok, hogy megmutassák jelenlétüket, legalább egy talpalatnyi földet vissza akartak foglalni, és Thököly az apámra bízta ezt a munkát.

A kuruc csapatok átjöttek Zágonba, kifosztották a falut, csak a kőfalát hagyták meg a házaknak. Egy német vasasnak leütötték a fejét, Jankó Tamást két társával egy almafára akasztották fel, másik két labancot pedig a lábaikról levagdaltak.

Egy kis idő múltán apámat elfogták. Fogaras várbörtönébe zárva előbb a szemeit tolták ki, aztán mindennap egy-egy lába és keze ujját metélték le, majd úgy kellett meghalnia, hogy az egész testét megsütötték.

Apám tetteit én megítélni nem tudom, Deus sit judex et vindax, Isten legyen a bíró és a bosszúálló ügyében! Én magam csak azért szorítottam vissza emlékét a szívemben, mert nem kaptam meg tőle azt, amit egy apa közönségesen meg szokott adni a fiának: eligazítást az élet dolgaiban, a férfiélet mindennapos szokásait és fortélyait, támogatást, hogy elindulhassak az utamon. Ha mindezzel ellát, talán az egész sorsom másként alakult volna, fele erővel is messzebbre eljutok. Most, majd ötven évnek utána egy jászvárosi kocsmában álldogálva megbékéltem apám emlékével. Ha maradt valami megbocsátani való, elengedtem neki, testem-lelkem megkönnyebbült tőle. Kiittam a bokályból borom maradékát, és körülnéztem. Megnevettem egy rám akaszkodó oláh dajnát, aki énekelni és táncolni próbált nekem, hogy fizessek egy fikatot, sült májat.

 

LIX

Jászváros, 14 augusti 1739

Amire régen vártam, tegnap Konstantin vajda megérkezett, kevéssel később fogadott is, és végre kirukkolt a farbával. Vacsora után ajándékokkal halmozott el, és nagy hízelkedések közepette arra kért, hogy fordítsak egy felet a köpönyegemen. Úgy tettem, mintha nem érteném, mit akar, erre el kellett magyaráznia intencióját, színleg maradjak ugyan a törökök szolgálatában, de a valóságban az ő érdekei szerint járjak el. Nagy summa pénzt ígért, és későbbi békességes megmaradást országában, ahonnan rövid út vezetne Zágon felé.

Felálltam a helyemről, erdélyi nemesember ilyenről nem is gondolkodik, becsületével és nemzetségével nem fér össze. A vajda búcsúzásnál még megfenyegetett: ne merjem elmondani az ajánlatát, bizonyíték nincs róla a kezemben, senki nem fog hinni nekem, csak halálos bajba keverem magam. Én már a kilincset kerestem, mikor utánam kiabált:

— Majd Bukarestben folytatjuk a beszélgetést!

Szállásomon ittam egy pohár bort, közben füstölögtem magamban. Már közelítem az ötvenedik évemet, mikorra már nemhogy egy székelynek, de még egy szásznak is benő a feje lágya, de én mostanáig is naiv maradtam, újra és újra elcsodálkozom, hogy az aljas embereknek milyen srófokra jár az esze. Az övéktől különböző erkölcsöket elképzelni sem tudnak, ezért mindig csak azt fontolgatják, hogy járnának el ők mások helyében. Meg kellene végre tanulnom ezt, akár egy idegen nyelvet, hogy a padlásra ne kerüljön a bőröm időnek előtte.

 

LX

Jászváros, 23 augusti 1739

A muszka átkelt a Dnyeszteren, és közelít Kocsinhoz, újabban az hírlik, hogy Münich generálisuk már be is vette ezt az erősséget. Mindenki az ég alját lesi: látni-e már a fegyvereik tüzét. A vajda már kimenekítette két fiát, de engem bosszúból nem bocsátott utamra, pedig már igencsak indultam volna. Ebül mennek a dolgok.

A múlt héten a vajda nagy pompával táborba vonult. Pompa helyett inkább gyászmenetet vagy koldus karavánt kellett volna mondanom, mert alig másfélezer ember vánszorgott a porban mezítláb, maguk után húzva kioldódott gatyakötő madzagjukat. Menet közben is ettek, kinek mije volt: valamilyen romlott hurkát, száraz halat vagy csak fekete retket. Fegyverzetük, akár a kocsmai verekedőké, rossz csákányokból és fustélyokból állott. Egy nyomorult ágyú követte őket, melyet szükség esetén dióval is meg lehetett tölteni, elképzelhetjük, hogy mekkora kárt tehet az ellenségben. Vonulásukhoz egy félkarú dobos verte a marsot. Jászváros így végképp védtelen maradt, minden órában várják a mag kozákok betörését, gazdasszonyom háromszor is felriasztott, hogy kint a hostátban már látták törni-zúzni őket.

A nép tolong a templomokban, nem imádkozni kívánnak az emberek, hanem biztonságban lerakni a portékájukat. Mindenki útra készül, egy rossz szekérért egy ház árát is megadják.

Nekem magamnak nincs többem egy lovamnál, cselédeimet pedig mégsem foghatom be a kocsi elé. Segítségért a kalmakánokhoz fordultam, akiket az eltávozott vajda hagyott hátra maga helyett. Ők azonban azzal voltak elfoglalva, hogy sürgős pótadókat vessenek ki, így akarták megszerezni azt a kevés pénzt, melyet elődjük a város lakóiból kizsarolni elmulasztott.

A kalmakánok szüntelen biztattak, hogy gondjuk lesz rám, beszerzik a vajdától távozási engedélyemet, de közben szájuk sarkában ott bujkált a kárörvendő mosoly. Elmondhatom én is minden üldözöttekkel: usque quo exaltabitur inimicus meus super me? Ugyan meddig diadalmaskodik fölöttem az én ellenségem?

Beláttam, hogy a bajokból elröpülni nem tudok, nem maradt más hátra, mint hogy magamat a dolgok legfőbb tudójának, Istennek a kezébe ajánljam. A jelenlevő halál nem rémített, a törökök azt tartják, hogy a csontjainkat ott kelletik majd megadni, ahonnan az angyalok az anyagot vették testünk formázásához, az enyémet, úgy látszik, nem messziről, csak innen, Zágon szomszédságából hozták.

Mint akinek már a hét is páros szám, flegmatikusan néztem a körülöttem forgó zűrzavart, nem riadtam fel az ágyamból minden kósza hírre. Csak az esett nehezemre, hogy senki sem volt, akihez egy szót is szólhattam volna. Az írástól-olvasástól is elment a kedvem, mintha minden könyvet már láttam volna.

Nem késett soká az Isten segítsége. A vajda épp a tegnapi napon visszatért Jászvárosba, ha lehet, még kevesebb dicsőséggel, mint ahogy elvonult. Rájött, hogy szép dolog a háború, csak ellenség ne volna benne. Elmentem hozzá, és sürgettem az engedélyét, hogy útra kelhessek Bukarestnek. Végül beleegyezett, nem a jó szíve hajtotta, hanem a belátás, hogy személyemben megszabadulhat cselszövéseinek veszélyes tanújától.

Holnap végre itt hagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. Még soha nagyobb örömmel nem indultam, mint most fogok indulni.

 

LXI

Bukarest, 18 septembris 1739

Akár szerencsémnek is mondhatom, hogy szinte üres erszénnyel indultam el Jászvárosból, mert útban a pénz könnyen gyilkosokat szerez az embernek. Így is maradt elégséges okom a félelemre; néhány hete, hogy szétverték errefelé a török sereget, de maradék hordáik még mindig fosztogatnak a nagy utakon kóborolva. Valamit okvetlenül szerezni akarnak, hogy ne kelljen üres kézzel hazatérniük Kis-Ázsiába. Gondolom, hogy nem fogják beérni holmi varrótűkkel vagy érett túróval, ha semmit sem találhatnak nála, rabszíjra fűzik az utast.

Nem kívántuk odaveszteni fogunkat, fejünket, szegény jószágainkat, cselédjeimmel még azt is megnéztük, hová tesszük le a lábunkat, nehogy magunkra szabadítsuk ezeket a sarcolókat. Az Isten kegyelme vezetett minket, mint a felleg az izraelitákat a pusztában, egy törököt sem találtunk egészen Foksánig, mintha csak magunk lettünk volna az országúton.

A városba beérve a szegény Pápai sógort, ha élve is, de már igen rossz testi állapotban találtam. Minden második gondolata a halála körül forgott:

— Ha majd meghalok, lábbal fölfelé temessetek el, hogy mikor ez a felfordult világ visszatér szabályos helyzetébe, én talpon maradhassak majd — mondta.

A magyar ember azonban mindig meggyógyul egy kicsit, ha végre politizálhat, ő is magához tért, mikor arról beszélt, hogy hamarosan megszületik majd a békesség a török és a német között:

— Minden ellenségünknek kezd már tompulni a szarva, fogyatkozik az ereje, nem mernek már a gallérunk alá pökni.

Estig szóval tartott, csak akkor engedett elmenni, Isten vastagítsa meg szegény Pápai sógor egészségét.

Körülnéztünk a városban, itt a kóborló török már nem fenyeget, inkább a törzshadból kiszakadva portyázó muszkák hozhatnak bajt a fejünkre. Olcsó szállással kellett beérnünk, mert pénzem sokkal kevesebb van, mint kellene, de hát aki a fogat adta, ennivalót is ad majd hozzá.

 

LXII

Csernavoda, 17 marty 1739

Minden, ami történik velünk, reménykedéseink ellen szól, mégsem szabad feladnunk. Arról a békáról kell példát vennünk, amely beleesett egy kanna tejbe, mégse merült el. Addig kapálódzott a lábával, míg a tejből vajat köpült, arra már rá tudott állni, és kimászott a kannából.

 

LXIII

Bukurest, 22 maji 1740

A tél, mint mindig, most is elvitte magával az öregeket, köztük a szegény Pápai sógort is. Személye többé nem hívatik elhagyottnak és a földje elpusztultnak. Ő maga, ahogy életében, úgy a halálában sem kereste az áhítatot, sírkövére gorombán csak annyit akart rávésetni, hogy "menj arrébb!", de ezt már kegyeletből sem engedhettük.

Kevés híja volt, hogy én is vele menjek a boldogabb világba, mert irtóztató hidegeket kellett átélnünk. Elmúlt év október 18-án esett le az első hó, azóta csak folyvást vastagodott, az udvaron a kitaposott csapás oldalában a derekunknál is feljebb ért. A vihar nem szűnt meg a hópelyhekkel játszadozni, hol leejtette őket, hol visszaragadta a fellegekbe.

Éjszaka tüzelő után jártunk, lefűrészeltük a fákról az elérhető ágakat, kitördeltük az idegen kerítések léceit, de így is csak egy szobát tudtunk fűteni. Ezt a meleg házat a cselédeimnek engedtem át, a gazdának meg kell vonnia magát, ha szolgálatot akar követelni. Bizony, ha köptem egyet, majdnem jéggé fagyva koppant a padló földjén.

A baj most sem járt egyedül. Szeptemberig a föld egyszer sem ázott meg annyira, hogy a mag kikelhetett volna, a tavalyi évben nem arattak ezen a vidéken. A kemény télben aztán vízimalom, molnár mind összefagyott, őrölni akkor sem tudtak volna, ha lett volna mit. A kenyér drága lett és olyan ritka, hogy az emberek egymás kezéből tépték ki. Én is sokszor hiába ültem le ebédet várva, semmit sem tettek le az asztalra, pedig a hidegben még jobban esett volna az étel. A házak bejárati boltíveiben megszokottá és közönségessé vált az oda behúzódók halála, testüket a fagy sokáig egyenesen tartotta.

A tél nehezen tágult, búcsúzóul is olyan fergetegeket küldött, mintha csak most akarna érkezni. Aztán mégis eljött és megszólalt a kakukk, a certissimus nuntius veris, a tavasznak ez a legbiztosabb hírnöke.

Megadtam a magáét a testemnek, ennek a szegény állatnak, néhányszor kiültem a napra, hagytam, hogy átjárjon a meleg. Meggyúrtam csomós kezemet, és eltöprengtem, hogy hány évet pusztított rajtam ez az egy esztendő.

Ahogy szokás, a jobb idővel együtt a hírek is kiolvadtak; a német visszaadta a töröknek Havasalföld fele részét. A vajda úgy ment el átvenni, mintha diadallal övezné magát, pedig nem is küzdött meg érte, csak úgy utánavágták.

Lassan visszaszivárog minden bujdosó is hosszú útjáról, bebizonyosodott, amit úgyis tudtunk, hogy sehol sem kellettünk senkinek. Négyen maradtunk azok közül, akik üdvezült Fejedelmünket annak idején Marsiliából a "L'ange Gabriel" fedélzetén Törökországba kísértük. Akkor még háborúra készen álltunk, most pedig már csak sóhajtozva dohányzunk, több nem telik tőlünk.

Mily különös csapat voltunk is mi számkivetettek hazánkból, mily furcsán is intéztük a dolgainkat. Évtizedekig ültünk az idegen ég alatt, hol nekibuzdulva, hol elkeseredve, őriztük magunkban a távoli Magyarország képét, ahová egyszer majd visszavihetjük libertásos zászlainkat. Hasonlatossá váltunk a Bábel partján gyászoló zsidókhoz, akik felakasztották zeneszerszámaikat a fűzfák ágaira, és így zengették siralmaikat elveszett szülőföldjükről. Hideg mámorban éltünk, mi örökös mordályégetők.

Azóta a bujdosás nekünk már nem büntetés, hanem ebben találtuk meg az otthonunkat. Nekünk már két Messiás kellene a megváltáshoz: az egyik kihozna bennünket a száműzetésből, a másik kihozná belőlünk a száműzetést. De ebben már alig-alig reménykedünk, és aki nem hisz a megváltásban, az alkalmatlanná is válik rá. Módot kellett volna nyújtanunk Istennek, hogy segíthessen rajtunk, és ezt mi nem tettük meg.

Sehol senki nem vár minket, nem választhatunk új utakat. Holnap vagy holnapután Zay úrfival, Ilosvay és Pázmándy urammal elhagyjuk végre ezt a kéreggel fedett Bukarestet, és visszatérünk Rodostóba, a megunt és mégis kedves városba, szomorú lakóhelyünkre.

 

LXIV

Rodosto, 22 juny 1740

Egy híres pap mondta egyszer a híveinek: ha majd meghalok, hagyjatok három napig temetetlenül. Ezen a földön sokat szenvedtem, és a bűneimért biztos hogy a túlvilágon is a gyehennába kerülök, így felejtsetek itt egy kis időre közben, melyet nyugodtan tölthetek el. Ilyen intermundium, világok közötti világ volt négyünknek az út Rodostó felé. Semmi sem hajtott, semmi sem taszított, élveztük egymás barátságát.

Kujlicz görög várnál szálltunk hajóra — ezt egy Heléna nevű kurva leány építette, megadva néki a módját. A Duna felőli falon egy bástyára kimetszette a címerét, magát pedig, becsületes lány lévén, meztelenül a belső vár udvarán kifaragtatta. Erősen szúnyogos vidék, alatta elhaladva felettébb csapkodtuk magunkat, a törökök azt tartják, hogy itt lakik a szúnyogok császára is.

Az Osztrova nevezetű nagy szigethez értünk, mikor egy kevéssé már ránk esteledett. Vaktában evezve furkátánk megakadt valamilyen régen elsüllyedt hajóban, míg kapálództunk, kétszer is csak a Jóisten mentett meg minket az elmerüléstől. Beláttuk, hogy sehová sem mehetünk, és virradatig csak vesztegeltünk. Helyemet nem találva, addig forgolódtam, míg az órámról leszakadt a kulcs, és a Dunába veszett. Bár ez az óra még üdvezült Fejedelmünktől maradt rám, nem kezdtem el a hajamat tépni, már leszoktam arról, hogy tárgyakat sirassak. Nem nagyobb kér értük, mint ugyancsak veszendő lelkemért. Különben is hinni kell, hogy az, amit a földön elhagyott az ember, a túlvilágon fel lesz akasztva egy szögre, ott vár rá.

Másnap reggel világosban aztán könnyen kiszabadítottuk magunkat, amiért dicsőség a nagy Istennek. Újabb bizonyság rá, hogy akit akasztófára szán, azt nem fullasztja vízbe.

Ezelen alol, ahol a Duna kezd a hegyek közé menni, fel kell venni a kabátot, mert rettenetes szelek keménykednek, falatonként kapják fel a vizet, és mint a párát úgy viszik.

A part is veszélyessé válik, a kősziklákban tátongó lyukakból minden tavasszal igen apró, mérges muslincák, szakadékok szoktak kijönni, és mindenfelé ellepik a földet egynéhány mélyföld távolságig. Harmadnapig a legmérgesebb, de néha tizenöt-húsz napig sem tágulnak, kivált ha esők vagy nagy szelek nem érik őket. Eldagad minden marha, melyet megcsípnek, néha az embert is megölik, ha érbe találnak a fullánkjukkal. Minket az Isten megóvott tőlük.

Ahogy még lejjebb értünk, a víz már lecsendesedett. Esténként kikötöttünk valamelyik dunai szigeten, a csónak kötelét kiálló tormagyökerekre csavartuk, mely olyan vastag is tud lenni, mint a szekér rúdja. A torma, ha megreszelik, sárga katyvaszt ad, melyet rögtön el kell fogyasztani, különben megdermed, és ízetlenné válik. A torma mellé találtunk két gazdájától elkóborolt sertést is, lerántottuk őket a lábukról, és jóllaktunk belőlük. Csak annyi bajjal járt, hogy a török főhajósunk megátkozott minket, amiért a disznósült füstjével megszeplősítettük a csónakját. Azt kiabálta, hogy ha népes partot érünk, el is adja, de ez legyen már az ő gondja.

Aztán a Dunáról leszállva, utunkat a szárazföldön folytattuk. Mintha ez volna a utolsó vidám utunk, továbbra sem siettünk; későn indultunk, korán érkeztünk. Esténként néhány polturáért még egy-egy táncot is megengedtünk magunknak a bolgár lányokkal, persze csak olyat, amilyen egy magamfajta ötvenéves legénytől kitelik még. A lányok sem erőltették meg magukat, a lábukat alig mozgatták, egy-két lépést tettek előre meg hátra, fülsiketítő dalokat fújva és csörgetve a nyakukba fűzött aranypénzeket.

Majd egy hónapot töltöttünk úton, három napig hágtuk a Balkán nagy hegyeit, tegnap érkeztünk meg Rodostóba. Meg kell ennünk annak a kazal kenyérnek a maradékát, melyet az Isten itt rakott le számunkra. Nem tudom, meddig tart majd, annyi biztos, hogy még egyszer ennyi időt már nem töltök itt el.

Reggel lementem a piacra, a gyümölcsárus megszólított: Mintha azt mondtad volna, beyzade, hogy útra készülsz. Mikor indulsz?

— Már meg is jöttem, három évig voltam oda.

— Igen? Ki hitte volna?!

Az idő csak annak telik, aki elment, aki ott marad, az észre sem veszi. Nagy utat tehetsz meg, ha egy helyben maradsz.

 

LXV

Rodosto, 20 augusti 1740

Jelentkeznünk kellett Konstantinápolyban, hogy visszatérésünk után rendezzük a sorsunkat. A császár éppen nagy parádét tartott, a tenger fölébe kötelet köttetett, melyet a gályák árbocai tartottak, és a kötéljárók igen magasan átmentek rajta. Papírból két várat csináltatott, és azokat apró gályákra rakatta, mint valamely igazi erősséget vívatta, ostromoltatta, lövette, de a golyóbis is papírból készült.

Az ünnep miatt csak másnap jutottunk be a kincstárba, a müteszáriff megparancsolta, hogy maradjunk meg régi palotánkban, abban a házban és kertben, melyet még üdvezült Fejedelmünk vásárolt meg, annál tovább ne terjeszkedjünk.

Ellátmányunkat, melyet hadba vonulásunk idején felemeltek, most újra lecsökkentették: Zay úrfi napi 600, én 300 ákcse tartásdíjat kaptam, a többi bujdosó is ehhez hasonlóan kevesebbet. Összesen harminc személy került rá a listára, valamennyien a rodostói adópénztárból vehették fel a járandóságukat pecsétes nyugta ellenében. Nekem is bélyegzőt kellett csináltatnom, legyen átkozott mindenki, aki arra kényszerített, hogy ilyenekkel bajlódjak.

Új ruhára, díszes lóra közülünk már senki sem gondol, így ez a pénz szűken véve elég lett volna az ellátásunkra. A jó piacra való tekintettel a rodostói kalmárok megemelték ugyan az árakat, de négy ákcsén még mindig lehetett venni egy font húst vagy kenyeret. Számításba kell vennünk azonban azokat a magyarokat is, akik velünk élnek, de a török defterek nem gondoskodnak róluk.

Azt kellett tapasztalnunk, hogy kevesen voltunk kurucok, és igen sokan maradtunk. Ha mindannyian ott lettek volna a harcokon, a császár mind máig nem vehetett volna erőt ekkora had fölött.

Az idők folyamán sokan csatlakoztak hozzánk olyanok, akik a csatában még puskaport sem szagoltak, csak a jobbágyi kaszától-kapától menekültek el. Koldulással vagy éppen indomított kutyákat táncoltatva vándoroltak, és itt Rodostóba elvetődve biztos kenyeret reméltek. Mint kiérdemesült hadfiak jelentkeztek nálunk, és infámis pofákat vágva próbálták felkelteni elismerésünket képzelt hősiességük iránt, amire mi ugyan nem voltunk hajlandók, de elkergetni sem kívántuk őket a biztos éhhalálba.

De panaszkodnunk nincs miért, hanem hálát kell mondanunk a szultánnak és jó egészséget kívánnunk neki, mert ezt a szűkös kenyeret is csak tőle kaphatjuk. Jutalmazza meg őt az Isten lelki megvilágosodással, és segítse a mi katolikus anyaszentegyházunk sáncai közé.

A Porta Csáky tábornok magyar zsoldos katonáit Vidinbe küldte, és a korábban felvett hadi eszközeiket leadatta velük a szertárba. Mióta nyélbe ütötték a belográdi békét, a török már nem is mutatja, hogy szüksége volna ránk.

 

LXVI

Rodosto, 7 septembris 1740

Sedentio fit animus doctior — az egyhelyben való tartózkodás teszi bölcsebbé a lelket. Itt Rodostóban már sok mindent másképp látok, mint a hadi vándorlásunk idején.

Megtanulja az ember, hogy a bujdosásnak hosszú voltáról panaszkodni hasztalan, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé tesszük. Olyan, mintha erős paprikát ettünk volna, és vizet innánk rá, hogy ezt az erősséget elűzzük, de csak még jobban csípné a nyelvünket.

A nyugtalansággal való szenvedést az Isten meghosszabbítja, mert tiltakozásnak érzi az akaratja ellen. El kell hitetnünk magunkkal, hogy az Isten a bujdosást a javunkra adta, mert az ő bölcs ítélete ezt másképpen tekinti, mint mi magunk. Az együgyű ember csak azt tartja jónak, amivel a kívánságát betöltheti, például ha mi arra gondolunk, hogy visszakerülhetünk a hazánkba. Vegyük észbe, ha rövid úton teljesül a kívánság, nem tudtuk volna megbecsülni a hazánkat.

A tékozló fiú is, amíg a ház rakva volt kaláccsal, addig eszébe sem jutott a fekete kenyér jó íze, de mikor a makkra szorult, akkor elfelejtette a kalácsot, és csak a fekete kenyér után sóhajtozott. Ne panaszodjunk tehát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten kezéből. Ha itt esne halálom, legyen akaratja szerint, ha innét máshová küldene, azt is elfogadom zúgolódás nélkül. Ámen.

 

LXVII

Rodosto, 19 novembris 1740

Avvaló, hogy az embernek lehetetlen állapot idegenben élnie, de meg kell szoknunk, hogy a lehetetlen állapotok nemcsak rövid időre szólnak, mint valaha elképzeltük, hanem egészen a halálunkig eltarthatnak. Senki olyan levelet senkitől nem kapott, mely biztosítaná őt örökös jó sorsáról.

Még üdvezült Fejedelmünk példája megmutatta: assidue laborare, nem tehetünk mást, mint hogy dolgozunk, nemcsak azért, hogy éljünk, hasznosat tegyünk, hanem azért is, hogy elhárítsuk magunkról az idő állandó nyomását.

Fához-vashoz nem értek, és mint más testi dolgokban is ügyetlen én csak az írásra adhatom magam. Azokat a kegyes francia könyveket váltom magyarra, melyeket Urunk könyvesházában találtam elrakva. Önmagunk építésével foglalkoznak, ha Isten kegyelméből eljuthatnának Erdélybe, sokak lelki hasznára válhatnának.

Elsőben a magam fejét is tágítom — ha már későn is. Mint a nagy pap mondta: ki gyerekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papírra írt tintához. Ki öreg korban tanul, mihez hasonlít? Régi és itatós papírra írt tintához. Írni viszont muszáj, de remélem: oleum non vane perdidi, nemhiába vesztegetem lámpám olaját. A halálhoz futok, de addig szüntelen tanulok.

Kancelláriám, kis szobám szűkölködik a kényelemben, a közepén, ha megállok, és kinyújtom a karomat, minden falát könnyűszerrel elérhetem, de hát többre nincs is szükség, a barlang segíti a jóst.

Az íráshoz van egy jókora fatáblám, ezt térdemre veszem, jól elfér rajta a papír, tintásüveg, vas sorvezető penecilus, vastag nádból kifaragott penna. Mikor végzek egy-egy árkussal, legszívesebben azonnal elfeledném, mint ahogy a kutya em megy vissza kikaparni az elásott csontokat, de veszem a fáradságot, és újra és újra lemásolom. Így a korábban észre nem vett egyenetlenségek feltűnnek, kiigazítom őket, hogy a szöveget legalább egy vonásnyival jobbá faragjam. Mit ér a munkám? Nem vagyok bírája, annál nagyobbat ugrani, mint amekkorát tudok, nem szükséges, egyébként is szolgálni akarok, nem ragyogni.

Múzsákra, olympi karra nem gondolok, távoli maradékra is éppoly kevéssé. Azokhoz akarok szólni, akikkel egyszerre születtem, és csontjainkat majd a temető azonos tájain rakják le, hozzájuk tartozom csak és senki máshoz. Az a sokat citált Utókor csak maradjon csendben, a História nekünk sokkal maradt adósunk. Egyszer talán majd valaki végigmegy a nyomainkon, és megérti a sorsunkat, a szája talán megrebben, hogy megcsókolja régen elporladt arcunkat, nincs más vigaszunk, és ez is csak fantázia, hogy kiéljük utóéletünket.

Megérzem már az időmet, a merev tartástól derekam hamar elfárad, ezért nyitva hagyom az ágyamat, hogy óránként néhány percre végigdőlhessek rajta. Ujjaim eljátszanak különös tárgyaimmal, melyeket unalom ellen szoktam forgatni és tapogatni: egy száradt gyümölccsel, melynek a nevét sem tudom, egy barna kővel, melyet emberfej formára csiszolt a tenger, rég halott kiskutyám nyakörvével, aztán nekidurálom magam, és folytatom a munkát, egészen az esti dobszóig.

Néha még éjszaka is visszatérek, és folytatom, ahogy múlik az idő, úgy kell egyre többet dolgoznom. Régen három-négy óra is elég volt, hogy elvégezzem a feladataimat, a többi időben testemet-lelkemet kúrálhattam, miként a madár szokta rendezni megbomlott tollait, most a sötétség egybefolyik nekem a világossággal.

Így sem jutok semmire, bárhol is végzem majd, félúton végzem. De Isten nem is kívánja, hogy elérd a messzi úti célt, azt viszont elvárja, hogy ha eljönne ítélkezni fölötted, menet közben találjon.

 

LXVIII

Rodosto, 1 decembris 1740

Ha Isten bezár egy ajtót, mindig kinyit nekünk egy ablakot — most is így történt. Szomorú és egyforma mindennapjainkban nagy hír érkezett: Carolus osztrák és római császár október 20-án elment minden élők útján. Vele az ausztriai ház férfi ága ki is fogyott, senki sem tudhatja, ki lép majd utána a trónra.

Mózes azt mondja az ó törvényben: ha meghal a szentelt olajjal felkent főpap, a száműzött bűnösök visszatérhetnek menedék váraikból az ő örökségüknek a földjére, és semmi bosszú nem eshet rajtuk.

Mi is ilyen leveles száműzötteknek tekinthetjük magunkat, de ez nem jelenti azt, hogy sorsunk biztosan jobbra fordul. Megszoktuk, hogy ránk mindenből csak a rossz vonatkozik; a törvényből a kivétel, a rózsából a tüske, de hátha ez a hallatlan változás előttünk is megnyitná az utat. Sok évünk telt el bujdosásban, de nem kell, hogy örökké tartson. E világban semmi egy állapotban nem szokott megmaradni, mindenek forgandó romlás vagy emelkedés alá vannak vetve, annyi gyűlölködés után Isten felemelheti hozzánk az új király szívét.

Egyelőre csak megbolydult a világ; sok a hír, sok a hazugság, sok a "te mondád". Jó, hogy semmi sem múlik rajtunk, így nem kell szemrehányást tenni magunknak, hogy valamit is elmulasztottunk. Várnunk kell, amíg az idő kereke majd kiforogja magát.

Pápai sógor most elemében érezné magát, szőhetné a kombinációit. Nekem meg-megfordul a fejemben: hátha most is csak a Bethesda-tó partján ülünk, és várjuk, hogy jöjjön az angyal, hogy szárnyával felkavarja a vizet.

 

LXIX

Rodosto, 14 decembris 1740

Ma kaptunk részletesebb híreket Carolus császár halála felől. Még októberben döntötte le lábáról a betegség, ágyában fekve magához rendelte lányát, Mária Teréziát, aki már gyereket hordott a szíve alatt urától, és tanácsokat adott neki:

— Légy rajta, hogy uradat császárrá koronázzák, ha ez nem megy, legyen tiéd a hatalom. Ne üldözd a protestánsokat, mert övék a hegemónia a tenger fölött. A bányagrófokat ne engedd garázdálkodni — és így tovább, hasonlóan.

Mikor Carolus lélegzete már akadozott, egy főlakáj két gyertyatartót hozott, hogy fényüknél megkaphassa az utolsó kenetet. Carolus felnézett, és megszólalt:

— Mi ez a két gyertyatartó?! A német-római császárnak négy dukál, mikor a halotti szentséget felveszi!

Hogy így történt-e, nem tudom, én csak hallottam.

 

LXX

Rodosto, 27 decembris 1740

Elvégeztetik lassan ez a sok hányattatást hozó átkozott esztendő is. Az idő mintha pompával kívánna búcsúzni, különös, nyárhoz illő melegek járnak, tűzifát még alig kellett vennünk. Nehezen alszom, éjjel is nyitva tartom ajtómat és ablakomat, mégis gyakran leszállok az ágyamból, és lefekszem a kereszthuzatba szobám földjére.

Tegnap hajón megérkezett hozzánk Ibrahim Müteferrika, jövetele meglepett, mert a sorsunkat elrendező császári deftár már rég elválasztotta tőlünk. Erősen megfogyott, ruhája úgy lógott rajta, mint a gyászlobogó a nyelén.

Leültünk az ebédlőházban, kávét ittunk, és dohányoztunk, Ibrahim Müteferrika panaszkodott, hogy rossz idők járnak, nemigen veszik a könyveit, de egy szóval sem árulta el küldetésének okát. Egy darabig csak a híreket sorolta, szerte Európában nagy rendeket vágott a Kaszás: elvitte XII. Kelemen pápát, a prussziai királyt, utánuk ment az özvegy spanyol császárné és a muszka cárné, végül, mint tudjuk, az Isten Carolus császárt is kiszólította. A Sors nagy változásokat kell hogy készítsen, melyek mibenlétét jó volna előre tudni. Felix, qui potuit rerum cognoscere causas — boldog, aki megismerheti a dolgok mozgatórugóit.

Beszéd közben Ibrahim Müteferrika gyakran elhallgatott, kezét a köpenye alatt is láthatólag nyugtalanul verő szívére szorította, elsápadt, és erősen verejtékezett, sok idő telt el, amíg végre lecsillapodott. Figyelmeztettem, hogy nem kellene ennyire túlhajtania a munkát, mert az atyák tanítása szerint a dolgok közbevetett tartása teszi boldoggá az embert, ami e felett van, az könnyen bűnné válhat. A renegát elhárította a szavaimat: Allah nem rak ránk többet, mint amennyit kibírunk.

— Nekem viszont sokszoros tapasztalatom, hogy mindig többet kell kibírnunk, mint amennyit kibírunk. Kegyelmed, persze, cselekedjen tetszése szerint.

Fenn a tornyokban megszólaltak a müezzinek, erős hangjuk beterítette az egész várost. Már ment lefelé a Nap, az árnyék kétszer hosszabb a testnél, elérkezett a délutáni ima ideje. Ibrahim Müteferrika félrevonult, és Mekka felé fordulva belekezdett ájtatosságába. Én a tengert bámultam, hogy a tekintetemmel se zavarjam, elképzeltem őt harminc-negyven évvel fiatalabban, vajon Kolozsváron a Theológia Reformaton Kálvinról és Servetus Mihályról is hasonló hévvel vitatkozott? Nem szóltam, de ő látta, hogy tamás vagyok a hitében, mintha mentegetőzni kívánt volna:

— A vallás nem egyéb, mint egy jó tanács és tanácsot sokfelől kaphat az ember.

A meleg már engedett, sétára indultunk a tenger mentén. Ibrahim Müteferrika megkérdezte:

— Fogalmazzátok már a kegyelmi kérvényt?

— Még nem, de a tollak már fel vannak emelve, mert ha lesz, akkor ez lesz az utolsó lehetőség, hogy visszatérhessünk a hazánkba.

Mint aki ezt már előre tudta, nem is fordított rá figyelmet, azt firtatta, hogy bujdosó társaim milyen árat volnának hajlandók ezért megfizetni, megtagadnák-e azokat az ideákat, melyek anak idején üdvezült Fejedelmünk zászlai alá szólították őket. Nem tudtam, mit válaszoljak:

— Egy keveset mindenképpen megtartanának belőlük.

A renegát legyintett:

— Erről többet tudok, mint te. Kicsit nem lehet rebellisnek lenni, mint ahogy egy asszony sem lehet csak egy kicsit várandós.

— Nem beszélhetek az ő nevükben. Sohasem volt szándékom a más vetésében kaszálni.

— És te mit csinálsz?

— Nem tudom. Fejedelmünk azt mondta, hogy nincs nagyobb erkölcstelenség, mint a jövőnkért eleve elvállalni a felelősséget, mert ezzel nyíltan bevalljuk, hogy semmiféle jó változást nem tudunk már feltételezni magunkról. Engem csak a Fejedelem szolgálata hozott ide és tartott itt. Egyetlen háború sem tarthat örökké, szívem szerint már örömmel hazatérnék — ha akad rá tisztességes mód. De nem akarok úgy szabadulni, mint egy csapdába esett állat, amely lerágja befogott lábát, hogy kimentse magát a tőrből. Én nem akarok nyomorékon élni, már túl az ötvenedik évemen szeretném egyben és saját tetszésem szerint megőrizni magamat.

— Allah segítsen! Bár a ti Istenetek is ritkán adja meg egymásután a töviskoszorút és a harminc ezüstpénzt. Vagy, vagy!

— Te is tudod, hogy én nem fogok Júdássá válni.

— Ha majd ezek a zavaros vizek lefutnak, újra beszélünk a sorsodról. Most már indulnom kell.

Elkísértem egészen a hajóig.

— Kérdezhetek én is valamit? Megmondanád, hogy miért jöttél?

A jólét tíz részből áll, ebből kilenc a hallgatásban rejlik — én pedig szeretem a jólétet. Ha már itt tartunk, nem segíthetnélek téged is valamennyi pénzzel?

— Nem, fakri-fahri! — a szegénységem az én büszkeségem! — hárítottam el Mohamed szavaival az alamizsnát, amin Ibrahim Müteferrika elmosolyodott:

— Jól van, hamarosan újra találkozunk.

 

LXXI

Rodosto, 12 marty 1741

Mi, bujdosók egymást jobban gyűlöljük, mintsem akármilyen más nemzetet a világon — salva venia illius boni genii, bocsásson meg érte ama jó szellem, ki egynéhány száz esztendeig a magyarokért fáradott. Csaknem olyanok vagyunk már, mint az ebek, minden nyavalyánkban csak a szánkat tátjuk egymásra, egyikünk a másikra vet. Mi, akik mindannyian eleget perelünk és pattogunk a magunk privátumáért, a publicumért nem mozdulunk. Örömest látjuk égni a felebarátunk házát, csak annyi hasznunk legyen belőle, hogy a tüzénél egy fél órát melegedhessünk.

Mégis — legalább gondolatban — pontos számvetést kell készítenünk magunkról. Fel kell mérnünk, honnan jöttünk, és hová vagyunk menendők, milyen reményekkel várhatjuk a nyilvánvalóan bekövetkező változásokat.

Ahányan élünk itt, szinte annyi fajtába tartozunk. Kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy ex eodem sanguine procreati sumus, ugyanazon vérből származunk, vagyis a Fejedelem kíséretében érkeztünk meg Franciaországból a sokat emlegetett "L'ange Gabriel" hajón. Ez ugyan nem érdem és nem kiváltság, de a tenger példája is azt mutatja, hogy a második és minden további hullám gyengébb és szennyesebb szokott lenni.

A söpredékes, hozzánk sodródott liflánder csavargókról már beszéltem, mit is várhatnánk tőlük?! Nagyobb baj, hogy üdvezült Urunk udvarnokai, kancellárjai, küldetésekben eljárt oratorai, akik most veszteglésre kényszerültek, egy fokkal sem különbek náluk.

Az egész világ előtt ismeretessé vált lustaságuk és maguk kímélése. Legszívesebben szekér hátán ülve fogták volna a nyulat, éveket töltöttek el egy-egy olyan követségben, melyet igyekvő ember rövid idő alatt is elvégzett volna. Most mégis rá kívánnak ülni soha ki nem érdemelt babérjaikra, rangokat és előjogokat osztogatnának maguknak és velük egy bordában szőtt társaiknak.

Ezek a Proteushoz hasonló, alakjukat mindig az érdekeik szerint változtató emberek rosz keresztényként nem igyekeztek megszabadulni ifjúságuk bűneitől. Nem törődtek azzal, hogy az öregkor is meghozza a maga ismeretes vétkeit és az elfáradt bőrön bibircsókhoz hasonlóan most már pucéron látszanak minden hibáik. Sok trágár, borbolond, csapza, nyalka, rusnya beszédű, ocsmány dolgokat cselekvő fajtalanokkal, bordélyoskodókkal vagyunk körülvéve.

Például Horváth Ferenc félrevetett minden köteles hálát Fejedelmünk iránt, amiért kiváltotta őt a rabságból, és igazi szégyentelen latorrá vált. Együtt lakik egy török asszonnyal, aki néha hazamegy ugyan a férje házába, de ha újra kedve szottyan rá, csak átszól érte egy falba fúrott résen. Megkérdeztem Horváthot, nem bánja-e, ha több róka is jár ugyanarra a lyukra, de ő csak a fejét rázta:

— Nekem elég, ha akkor üres, mikor nekem kell!

Rajta is túltesz Henter uram, aki a nevét Henteregre is változtathatná, mivel inter lascivas putanas, buja ágyasok között tölti az idejét. Öt-hat dajnát is tart maga mellett, egyik ugyan még kicsi, tizennégy esztendős sincs, kit kisded korától fogva a saját házánál nevel, és várja, hogy megbátorodjon a gyönyörre. A többi gyalázatos pedig Perzsiából, Egyiptomból és más török provinciákból jött. Henter uram, hogy férfierejét növelje, állítólag skorpión hízlalt kappanokkal él.

Nefas et scelus! — bűn és aljasság. Mikor a legbátrabban mennek a bűnbe, akkor üsse át a nyíl az ő szívüket, akkor akadjanak tőrbe, mint a goromba madarak!

Ezek a latrok, ha kitántorognak a hálótermeikből, csak azért teszik, hogy igyanak. Annyi bort elfogyasztanak, hogy ujjukkal a szájukba nyúlva elérhetik. Összeakadva egymással, a tisztes "kegyelmed" megszólítás helyett közfelháborodásra letegezik egymást. Innen már nincs messze, hogy kelletlen, szamár kurva fiának nevezzék a másikat, vagy bustya véreként emlegessék. A verba ad verbera! — szavakkal kezdik aztán botra jutnak.

Csak az a szándék hozza őket újból össze, hogy ellenünk áskálódjanak, vezető helyünkre törjenek. Ezt mással nem magyarázhatom mint hogy lelki vakságukban nem tudják, mit irigyelnek. Sokszor kérem az Istent, hogy adja vissza régebbi méltó ellenfeleimet, mert ilyen harcokon veszteni megalázó. Régen eltemettem volna már őket, de lehet, hogy ők fognak engem lerakni.

Óvakodtam közösködni velük, és kerültem a társaságukat. Szabad időmben a velem azonos sorsúakkal ültem le, és próbáltam vigasztalni őket. Nem sokat értem el, mert a vigasztalás csak a lelkekben tud csendet teremteni, a nyomorúságot nem oszlatja el.

Pázmándy uram nem tudja megtanulni, hogy is kellene elviselnie a fia halálát. Magasabb régiókban csapong, sokat tűnődik azon, hogy miért és hogyan kell élnünk sub specie aeternitatis, az örökkévalóság színe alatt.

Tiszteltem Pázmándy uram fájdalmát, és nem bocsátkoztam vele vitába, de nekem elég arra gondolnom, hogy itt Rodostóban miképp kell élnem, arra már nem marad erőm, hogy azon töprengjek, miért kell élnem egyáltalán. Ezen tűnődjenek el a filozófusok és a papok, nekem elég, ha azt az árkot átugrom, mely éppen most áll előttem, végtelen számú árkok leküzdésére nem vállalkozhatok.

Egyébként szomorú gondolatainkat terelni és akadályozni nem kell, mert felgyülemlenek, és lelkünk mélyében pusztítanak. Engedni kell mindennapos lefolyásukat.

 

LXXII

Rodosto, 13 marty 1741

Pázmándy uram tunődései fia haláláról felháborították gondolataimat, nem tudtam aludni. Felkeltem, és könyvemből előkerestem a régi példázatot Kleopátra egyiptomi királynőről, aki nem sokkal krisztus eljövetele előtt élt. Kleopátra egy nap azt kérdezte a paptól:

— Hogyan támadnak fel a halottak? Meztelen állapotban, ahogy lerakták őket, vagy pedig ruhában?

A pap megfelelt neki:

A búzaszemet is meztelenül temetjük a földbe, s mikor feltámad, mégis gyönyörű ruhát visel.

Adja Isten, hogy szorongó óhajtásunk szerint megláthassuk Fejedelmünk és kedves halottaink dicsőséges feltámadását.

 

LXXIII

Rodosto, 14 septembris 1741

Mindannyiunkat meglepett, hogy gyóntatópapunk, pater Radulovics egy külön szentmisét celebrált a kiránynőnk beiktatására. Elmondott egy régi imát is, melyet még erdélyi ősünk, Küküllei János szerzett a Krisztusban triumfáló keresztény urak dicsőítésére.

— Királya a királyoknak és ura az egész föld minden uralkodójának, aki mindenek fölött tartja a magasban az impériumot, adja a lételt a létezőnek, és osztja, amint akarja e méltóságok magaslatait, és a bölcsesség és az erő az övé, ő maga cseréli az időket és korokat, átruházza a birodalmakat, és megalapozza, erős és hatalmas úr, hatalmas úr a háborúban, kitől minden hatalom, mint napból a sugarak erednek, kinek impériuma alatt uralkodnak a királyok, és országolnak a fejedelmek. Mert bizony ő maga a seregek ura, aki felállítja a hadsorokat, megerősíti a lelkeket, háborúra tanítja a kezeket, és igazságtételeit hatalmas erővel érvényre juttatja, akiket le akar igázni, a fejedelmek hatalma alá igázza. Szükségképpen következik tehát, hogy a fejedelmet, aki győzedelmesen ünnepli diadalát, Isten emelte a hatalom csúcsára, ő magasztalta fel a jó hír illatával, ő díszítette a hadak seregével, hogy dicsőséges nevének híre elterjedve az egész földkerekségen és dicséretre méltó tettei révén magasra emelkedve, dicséretet érdemeljen Istennél, és sokféle nemzetek is hirdessék az ő dicsőségét...

Itt tartott prédikációjában, mikor az oly hitetlen Zay úrfi halkan, de tisztán kivehetően odaszólt hozzám:

— Mit liheg úgy ez a csuhás?! Miért nem bújik egyenesen Mária Terézia fenekébe?

— Hallgasson Kegyelmed!

De Zay úrfi nem zavartatta magát:

— Meglássa Kegyelmed, ez a csuhás mihamar el fog hagyni minket, és a királynő szolgálatába lép. Most csak a jó pontokat szerzi.

Zay úrfi jóslata sajnos bevált, páter Radulovics még azon az estén bejelentette a távozását.

 

LXXIV

Rodosto, 15 septembris 1741

Új királynénk, Mária Terézia felrugtatott lován a koronázódombra, és a világ négy tája felé vágott a kardjával, megmutatva elszántságát, hogy bárhonnan is támadna ránk az ellenség, megoltalmazza tőle az országot. Kellett hogy tegyen egy ötödik csapást is, ezt a mi torkunk felé intézte, elhatározván és kinyilvánítván, hogy "ex Turcia nulla redemptio, nec nominetur in nobis!", nekünk bujdosóknak Törökországból nincs visszatérésünk, és ne is említtessünk a színe előtt. Ebből mindenki megértheti, hogy eltörlene minket, és elfújtatna a széllel.

Megértve, hogy a bujdosásunknak most már csak a halál vet véget, társaim úgy elkezdtek sóhajtozni, mintha vitorlákat kívántak volna röptetni vagy szélmalom garatján bánatukat megőrletni.

Fennhangon magyaráztam nekik, hogy most semmi olyat nem vesztettek el, amit már a kezükben tartottak volna, hiszen senki sem ígérte meg nekik, hogy hazatérhetnek. Még a rossz biztos tudata is jobb a bizonytalanságnál, mert az egyértelmű döntések épségben tartják és megerősítik a lelkünket.

Ha úgy vesszük, sok bajtól szabadultunk meg kicsapatásunkkal, többé nem lesz gondunk semmiféle otthoni vagyonnal, nem perelünk tiszttartókkal és számvevőkkel, ezután már nem kell törnünk magunkat gyermekeink jövőbeni előremeneteléért. Mindezekért csak hálával tartozunk a királynénak. A többiek nem hallgattak rám, összedugták a fejüket, mint a lovak a csorgónál, és azon tanakodtak, hogy milyen kérelmet kellene meneszteniük Mária Teréziához.

Otthagytam őket, és kiültem a Magyarok Kertjébe. Levettem a süvegemet, hadd érje a fejemet a Nap, és kihoztam egy pohár bort is magamnak. Elnéztem a tenger felé, és elnéztem a hegyek felé, minden olyan volt, mint az előző órában, a nagy világ folyását nem zavarta meg, hogy a királyné kirekesztett a hazájából néhány magyart. A közömbös dolgoknak ezt a békességét próbáltam magamba fogadni.

Hora prima post mediam noctem, egy órakor, mikor delelőjén áll az éj, felébredtem. Lelkem eddig bírta távol tartani a bánatot magától. A sötétség még bontatlan volt, és a sötétben minden jobban fáj. Keserűség indult meg, nem is a szívemből, hanem a gyomromból fel a számba. Imádkoztam Istenhez, hogy bocsásson el engem, mint ahogy elbocsátotta egykor az agg Simeont. Mindent láttam már, és ebben elvásott az én lelkem, többé nem kívánok együtt sírni a iratókkal és együtt örülni az örvendezőkkel. Aludjak el most, és ez az álom csússzon át észrevétlenül a halálba.

Aztán a súly mintha megkönnyebbült volna rajtam. A kint feltámadó tengeri széllel vigasztalás szállt rám, hogy a lelkünkre nehezedő sötétség mennél sűrűbb és súlyosabb, annál nagyobb világosság ígéretét hordja magában. Megigazítottam a párnámat, és aludni próbáltam, hogy legyen erőm reggel folytatni a munkámat.

 

LXXV

Rodosto, 30 septembris 1741

A ma olyan, mint a tegnap, és a holnap is csak olyan lesz, mint a ma volt. Most is meg kell tennünk a szükséges dolgokat, mint akármely csendes időben, senki sem adhat alóla felmentést. Néha arra gondolok, jobb volna valamilyen uraságnak szolgálni, akit ha úgy alakul, becsaphatnék, és pihenést szerezhetnék magamnak, de itt, ahol én vagyok az úr, aki számonkérek magamon, mindezeket nem tehetem meg.

Reggel szokásos módon kimentem a piacra, gyümölcsöt, húst és halat vásároltam az örmény árusoknál. Egyiküknél egy valaha remekmívűen kikészített, de mostanra már molyrágta és a szélén vérfolttal szennyezett birkabőrt láttam a bódé sarkába félrevetve. Megkérdeztem, hogy került a bódéba ez az ide nem illő jószág, az árus egy különös törzsi szokásról magyarázott.

A sivatagban élő tuaregek hordanak ilyen birkabőrt a tevéjük nyeregtáskájában. Gyakran keverednek csatába ellenségeikkel, ha ennek során megbizonyosodnak, hogy reménytelen helyzetbe kerültek, előveszik a birkabőrt, és ráállnak, megesküsznek, hogy többé nem kérnek és nem adnak kegyelmet.

— Mint ahogy a vérfoltból láthatod, effendi, ennek a birkabőrnek a gazdája is megtartotta a fogadalmát — mondta az árus.

Mivel az örmény olcsón odaadta, megvettem ezt a birkabőrt, és hazavittem. Otthon felakasztottam a szobám falára, és gyakran eltöprengtem, hogy hasonlít a mi sorsunk a tuaregekéhez. Mi is menekülünk az ellenségeink elől, régi ember létünkre elhagyjuk régi sátrainkat, eldobáljuk életünk és méltóságunk kis díszeit. Lefoszlik rólunk minden, ami elviselhetővé tette a világot: a mosoly, az érzelem, a magunk becsülésének védő burnusza. Újra és újra megtanulhatjuk, amit már régről is tudnunk kellene, hogy a félelem menekülés közben egyre csak növekszik.

És egy nap be kell látnunk, hogy nincs tovább, elfáradtunk, csak egy csatára elegendő erőnk maradt. Megfordulunk, mert önérzetünket bántaná, hogy hátulról sujtana le ránk az ellenség. Bevárjuk őket, a haditaktika tanácsa szerint olyan közelbe engedve, amíg arcukból ki nem világít a szemük fehérje.

A tuaregek jól választották ki a méretet. Egy birkabőr éppen akkora, hogy a közepéről minden sarkát elérheted, és ha ráállsz, akkor, habár csak egy hüvelyknyivel is, de magasabbra kerülsz, jobban látsz, és téged is jobban látnak.

A birkabőr a létező ellenállás jele, élő szabadsággal takar be egy talpalatnyi földet, mint ahogy a mi Rodostónk is imago Hungariae, Magyarország képe marad, ahol még él a hazájából rebellisként kitiltott Fejedelmünk emléke — és ezen nem változtathatnak a mi nyomorult állapotjaink.

Ehhez a kicsi birkabőrhöz lelkünkből hozzátehetjük a magunkét, ha nem tudunk térben terjeszkedni, akkor fölfelé kell építkeznünk. Est Deus in nobis, agitante calescimus illo — bennünk él az Isten, és az ő ihletése hevít minket.

 

LXXVI

Rodosto, 21 novembris 1741

Ami elmondva összevissza volna, az papírra vetve elrendeződik, ezért egyre gyakrabban feledkezem bele az írásba. Most is már csak a mécses alján maradt valamennyi olaj, vizet öntök bele, hogy feljebb hozzam, így még világít egy keveset.

Az utóbbi időben mindannyian Pázmándy uramat figyeltük, és óvtuk, hogy ne kövesse a halálba üdvezült fiát, Bálintot, ám ehelyett más változást készített a Sors: a tegnapi napon Ilosvay uram tette le önként evilági földsátorát.

Régtől fogva kereste a módot, hogy beszélhessen velem, mikor végre szemben talált, Ilosvay uram egy levelet vont elő a kebléből, és arra kért, hogy vigyem be Konstantinápolyba, és adjam a francia orator kezébe. Mivel nála nem sokkal gyakrabban járok arrafelé, megkérdeztem:

— Mi oka, hogy Kegyelmed nem személyesen intézi el ezt az ügyet?

Ô úgy tett, mintha nem hallotta volna, nagy hirtelen a hazából való kizáratásunkat hozta elő.

Magyarországról mint "antemuralis Europae"-ről, Európa előrevetett bástyájáról beszélt. Fájlalta, hogy a keresztény uralkodók is csak akkor említenek minket ezen a néven, ha szükségük van az áldozatunkra, egyébként megfeledkeznek róla. Ilosvay uram arca kigyúlt, úgy tűnt, mintha önmagát delejezte volna a szavaival.

— Egyszer végre meg kellene mutatnunk, hogy mindig is különb sorsot érdemeltünk volna, mint amilyen jutott nekünk.

— Szép idea — mondtam óvatosan. — De mi volna ennek a módja?

— Egy hősi önfeláldozás, melynek szerte elmegy a híre, megtanítaná a világot rólunk jobban vélekedni.

— Nem kellene ilyen eszközökhöz folyamodnunk, egy emberi élet is túlságosan nagy ár.

— Nincs már eshetőség igazi súlyt adni annak, amit szeretnénk elmondani. Nézze meg Kegyelmed akármelyik tragédiát, csak a halál teszi teljessé, csak a kihullott vér válthatja ki a megtisztító katharzist. Különben a csillagok is megfeledkeznek rólunk.

Ilosvay uram a kezembe erőltette a levelet.

— Egyszóval: vigye el ezt a francia oratornak, és mondja meg neki, hogy olvassa el figyelemmel. Megéri.

Nem folytattam tovább a társalgást, tudtam, hogy kár minden kimondott szóért, surdo fabulam cecinimus — süketnek mondunk mesét.

Aki önmagát akarja a Történelem serpenyőjébe dobni, mert azt hiszi, hogy helyreállíthatja vele a világ megbomlott egyensúlyát, annak nem lehet elmagyarázni, hogy az öngyilkosság, bármilyen látványos is, még soha nem változtatta meg a dolgok menetét. A kocsi kereke, melyet fel akart tartóztatni, zökken egyet az elébe vetődő testünkön, aztán gurul tovább. Ez a mi nemzeti őrületünk, mely minden időkön átörökíti magát, új és új követőket találva.

Ilosvay uram olyan magát kelletően készült a halálra, mintha csak egy boldog mennyegzőre menne. Már életében azok közé sorolta magát, kiknek emlékezete quamdiu Sol et Luna erunt, amíg a nap és a hold fennjár, mindig megmarad.

Előfordult, hogy elővette a pisztolyát, megcsókolta a golyót, melyet beleillesztett. Társai észrevették, és kicsavarták a kezéből a fegyvert. Tudtam, nincs eszközöm, hogy meggátoljam a szándékában, de ha a hatalmamban állt volna, akkor sem teszem meg. Ha valaki egy szinten felül áll, joga van eldönteni a sorsát.

Ilosvay uram, amit tervezett, azt véghez is vitte. Bár nem tudott úszni, az esti dagálynál mélyen besétált a tengerbe. A feltámadó hullámok ledöntötték a lábáról, aquis submersus est, alámerült a vízbe, teste visszahozhatatlanul elsodródott.

A levelet, mely valószínűleg Ilosvay uramnak a világhoz intézett proklamációját tartalmazta, akarata szerint elvittem a francia követségre, és átadtam az oratornak. Mivel többé hírt nem hallottam felőle, azt hiszem, hogy el sem olvasták, és ad acta tették.

A nap, persze, másnap Ilosvay uram nélkül is felkelt, és este lenyugodott.

 

LXXVII

Rodosto, 11 maji 1742

Jönnek, csak jönnek a hírek a világból. Mária Terézia királyné a franciával Csehországért, a poroszokkal Sziléziáért hadakozik, de itt Rodostóban ettől egy fillérrel sem lesz olcsóbb a kenyér. Nem reménykedhetünk, hogy az angyal most végre leszáll, és felkavarja nekünk a Bethesda-tó vizét. Mi itt a világ szélére vagyunk vetve, és csak a hatalmas Isten az, aki összeszedhet innen minket.

Mégsem szabad belenyugodnunk a minden mindegy vigasztalásába, még ha százból kilencvenkilencen is ezt teszik. Azon kevesek közé kell tartoznunk, akik hallották a jóslatokat a közeledő világvégéről, mégis veszik maguknak a fáradságot, hogy addig is ültessenek egy facsemetét. Assidue laborare — folyton dolgoznunk kell!

Akik látnak táblám fölött görnyedezni, gyakorta rám szólnak: árkus hátán árkust meddig ír Kegyelmed? — és a sok betűtől már csakugyan kezd csömör állni a derekamba, a tintám is mintha halványabban fogna, sűrűn kell dörzsölnöm a szememet.

Fordítás közben elszakadok ettől a rodostói világtól, és néha úgy beleélem magam a francia szokásokba, hogy a hozzám magyarul szólónak is franciául felelek, aztán elcsodálkozom, ha nem érti. Este, ha alszom, álmomban tovább írok, többnyire egynéhány üres és haszontalan mondatot ismételgetve, melyek nem tudom, honnan ragadhattak meg az agyamban. Egész éjszaka kínoznak, de reggelre elfelejtem őket.

Ezt egészségem megrendülése nélkül sokáig nem folytathatom, így hát gazdaságra kell adnom magamat, mert egy óráig való bú és törődés a papír felett sokkal nehezebb egy egész napos kaszálásnál. Azt már nem is mondom, hogy a mezei munkában az ember mindig biztosan láthatja, hogy mit végzett jól vagy rosszul, míg az írás eredménye oly bizonytalan és véleményeknek kitett.

Engem a természetnek sohasem a szépsége, hanem a hasznossága érdekelt, virágokkal bíbelődni nem kívánok, sem türelmem, sem könnyű kezem nem volna hozzá. Szőlőt szeretnék nevelni, az olyan minden más gyümölcsök között, mint a napok között a vasárnap. A perzsa költő is azt áhította, hogy ha meghal, szőlőtő mellé temessék, élettelen teste ott is jóllakhasson a gyökereivel.

Otthon Erdélyben a szőlő nem gazdát, hanem szolgát keres, a hajlongás ugyancsak meggörbíti az ember hátát. Itt Keleten viszont minden munka abból áll, hogy a gazda megmetszi a tőkét, semmi ágat nem hagy, ha eszébe jut, kétszer-háromszor megkapálja, aztán már várhatja is a bő szüretet.

Magam is láttam már egynéhány szüretet Rodostóban. Egy-egy pár bivaly von fatengelyes szekeret, olyat, mint egy óriási teknő, felballagnak vele a hegyre. Ott a szőlőt leszedik, a szemeket lehúzzák a kocsányról és a szekérbe dobják, mikor színültig megtelik, visszaküldik a városba. Itt aztán a gazda háza előtt törőfákkal zöcskölni kezdik a szemeket, mikor kieresztik a levüket, a szekér hátulját egyszerűen csapra verik, a mustot edényekbe felfogják, és leviszik a pincébe, hadd forrja ki magát. Sokan tömlőkben tartják a borukat, ennek gyakorta kellemetlen íze van, de senki sem törődik vele, a görög már megszokta, a töröknek pedig a vallása tiltja az italt.

De nekem odáig még hosszú út vezet. Kertünk földje a palota előtt jócskán megtaposott, savanyú és vasszaros agyag. Szomszédjaim azt mondják, hogy csak sütve jó, vagyis a fazekasok tudják használni edénykészítésre, olyan szőlőre, amilyet én szeretnék, nemigen alkalmas.

Én azonban, mint afféle szenvedelmes, de lusta kertész, a háztól messzire elmenni nem kívántam. Sok hetet igénylő, homlokomból az izzadságot kitekerő munkával egy hosszú, keskeny árkot ástam, egy méternél mélyebbet, így túljutottam minden összetömörült, levegő nem járta rétegen.

Ásás közben csákányom alatt megreccsent valami, lapátommal kidobtam a meglazított földet, és egy kis koponya tűnt fel a hozzá illeszkedő nyak és bordacsontokkal. Először nem tudtam, mire véljem, aztán jutott eszembe, hogy ide temettem el a kis kutyámat, melyet bujdosó társaim tűvel megetettek. Az eltelt évek alatt sírja fölül elhengergették a rárakott köveket.

Kezemmel kapartam ki, kifújtam a port a szemgödréből, és a tenyeremben dédelgettem. Köszönetet mondtam neki a régi jókedvért, játékokért, aztán az árok sarkában elrekesztettem.

Megfelelő szőlőfajtát kellett választanom. Amit a legjobban szerettem volna, erdélyi, vagyis abafáji vesszőt nem szerezhettem, a környéken már beváltak között kellett körülnéznem.

Egy görög püspök kertjében láttam meg egy szilvafához hasonlóan erős tőkét, mely egyszerre háromféle jövést mutatott. Az egyik ágán már érett szőlőt találhattunk, másutt a szemek inkább az egreshez hasonlítottak, de néhol épp csak most kezdett el virágozni. Én ebből kértem, ezt gondoltam a legjobbnak, mert minden időben elláthat, ha többel nem is, de egy sapkára való szőlővel. A püspök azt mondta, hogy olyan fajta, melynek elfajzásától nem kell tartanom, nem mászik át a szomszéd fájára. "Zöld kezet", vagyis szerencsés ültetést kívánt nekem.

Mikor leraktam és megöntöztem a töveket, sokáig elgyönyörködtem hosszú és katonás sorukban. Megengedtem magamnak egy pohár bort, közben beszívtam a felázott föld szagát, melynél jobb orvossága nincs sem a tüdőnek, sem a megfáradt szívnek. De hát elég legyen ennyi, minek beszél a gazdaságról egy olyan ember, akinek magának egy talpalatnyi földje sincs.

 

LXXVIII

Rodosto, 13 septembris 1742

Mint a mesékben felbukkanó és eltűnő nyughatatlan tüzesember, ma újra megjelent a tenger felől Ibrahim Müteferrika. Egészségemről kérdezett, meghallva, hogy jól érzem magam, kezeit összefogta, és a mellére szorította:

— Lillahi al-hamad! — hála Istennek!

Szokásával ellentétben most nem titkolta el a jövetele célját. Társaink közül többen is bejelentették, hogy nem vállalják tovább a bujdosók sorsát, hanem fel kívánják venni a mohamedán vallást, és Ibrahim Müteferrika jelen akart lenni az áttérésüknél. Nem látok a vesékbe, de a renegátoknak nagy vigaszt jelenthet, ha másokat is látnak renegátokká válni.

Az egész ceremónia nem állt egyébből, mint hosszadalmas átöltöztetésből a palota udvarán; felvették a bő bugyogót, díszes köntöst, feltették fejükre a szorgucsot, a frissen megtértek magas, fehér oldalú, piros tetejű kalapját.

Mindezt a komédiába illő látványosságot én a belső korlátnak dőlve néztem végig, éppen úgy álltam, hogy távozóban el kellett haladniuk előttem. Nem tehettek úgy, mintha nem lettem volna tanúja az elmúlt éveiknek, köszönték a szolgálataimat, és ki-ki temperamentuma szerint egy-egy mondatot mondott a maga mentségére. Némelyik titokzatoskodott: "Én csak színleg megyek el, de még visszajövök kereszténynek." Ha lett volna kedvem válaszolni, azt felelem, hogy az egyszer elzálogosított gerincek kiváltására sohasem kerül sor. Mások nyíltabban vállalták az árulásukat: "Elmegyek, mert az ember még az ingét is megunja egyszer!"

Menjetek csak, jó fiúk, és akkor gyertek vissza, ha majd én üzenek értetek. A török körülbelül annyit nyer veletek, mint amennyit mi vesztünk, vagyis a semminél is kevesebbet. A kiégett, halott szénhez vagytok hasonlóak, melyből semmiféle fűtő nem gerjeszt többé tüzet.

Ibrahim Müteferrika most nem a szokásos tengerparti sétára invitált, hanem fel a hegyre, a belső város felé indultunk el. Egy elhagyatott mecset előtt álltunk meg, valaha egy szent életű mullah imádkozott itt, aki főmufti vagy rektor is lehetett volna a nagy mecsetben, ha fiatalabb korában kényszerűségből nem gyakorolja a halottmosdatás mesterségét. Ô — akár egy védszent — eltávozott az élők sorából, és utána senki sem törődött a templommal. Tetőgerendái középen megroppantak, de inkább azon kellett volna csodálkozni, hogy eddig is bírták, mert építői annak idején egy a partok előtt elpusztult hajó roncsaiból vásárolták meg őket. A bejárati ív is megbomlott, de fölötte még épségben maradt a felirat.

Al acmal binnijati va lijulli mavcin macnova!" — a tettek a szándék szerint ítéltetnek meg, és minden ember a szándéka szerint jutalmaztatik, olvasta el Ibrahim Müteferrika, aztán felnyúlt a botjával, és levert egy darabot az ívet eltakaró vakolatból, alatta feltűntek a latin szöveg betűi: "ego sum via..."

— Valaha keresztény hajósok és kereskedők temploma volt. Az istenek cserélődnek, a templomok maradnak.

— Addig-ameddig — mondtam a mecset romlott állapotára utalva.

— Majd épül helyette három másik. A muszlim vallás háromszáz év alatt többet hódított, mint a kereszténység másfél ezer év alatt.

— Kár, hogy a kard és a lándzsa többet tett ezért a vallásért, mint a teológia bizonyítékai.

— Úgy lehet, de ez minden vallásra elmondható. Gondolom, nem akarsz bizonyítékokat.

Lenéztünk a tengerre, innen a magasból láttuk, hogy vonul a renegáttá lett bujdosók csapata a lehorgonyzott hajó felé, mely Konstantinápolyba viszi majd őket. Még nem szokták meg az új öltözéküket, folyton megálltak, és igazgatták. Hagytam, hogy Ibrahim Müteferrika szólaljon meg elsőnek.

— Rangodhoz és érdemeidhez méltatalan lett volna, hogy neked is ugyanazt az ajánlatot tegyem, mint jelentéktelen társaidnak. Itt azonban, magunk között maradva, elmondhatom, hogy olyan őrhöz hasonlítasz, akinek nem szóltak, hogy már rég lebontották azt a fegyverraktárt, melyre vigyázott, és hiába intézi fel-alá a lépteit. Hová távoztak már a Rákóczik, akikhez való hűségedet még mindig táplálod magadban. Az idő arra kényszerít minket, hogy megváljunk mindentől, amin már túlhaladtunk, és csak azt tarthatjuk meg, ami nélkül nem létezhetünk. Ha valóban tenni akarsz Magyarország dolgáért, ebben a birodalomban nem maradhatsz keresztény, nem lobogtathatod mindenki előtt, hogy te más vagy, mint ők, mert bezárulnak előtted a kapuk. Higgyél nekem, aki előtted már végigmentem ezen az úton. Tönkremegy minden ellenszegülő, a sura azt mondja: előttük a pokol áll, ahol forró vizet adnak nekik italul.

Omajállal feleltem neki:

— Te fenyegetéseket intézel az ellenszegülő makacsokkal szemben? Íme, én vagyok a makacs ellenszegülő, és készen állok, hogy az Ítélet Napján kezemben a bele nem egyezők zászlajával elinduljak a pokolba.

Sokáig hallgattunk, aztán újra én szólaltam meg:

— Ez itt nem a Tibi dabo-hegye, ahol a Sátán megsértette Krisztust, neki ígérve az egész világot. Miránk nem illik egyik szerep sem, ahhoz túlságosan is hasonlítunk egymásra. Mi ketten már bejártuk a világot, átkergettek minket árkon-bokron, sőt réztrombitán is. Te nem tudhatsz és nem is mondhatsz olyat, amit én nem tudok, sem én olyat, amit te ne ismernél. Ha húsz- vagy akár harmincéves koromban kellett volna ilyen dolgokban döntenem, lehet, hogy hallgatok rád, de most már neked is csak azt mondhatom: nem áldozom fel azt, amit eddig tettem, csak azért, hogy megmentsem életem jelentéktelen maradékát.

— Nincsenek argumentumaid!

— Nem baj. Ahol az eszem már csődöt mondott, és nem találok ellenérveket, ott az ízlésem még megóv attól, hogy önmagamhoz méltatlanul döntsek. Elindulhatunk lefelé, effendi.

Ibrahim Müteferrika nem mozdult, eltöprengve nézte a tengert:

— Gondolod, hogy másként kellett volna fogalmaznom?

— Nem hiszem. A tisztátalan dolgokat éppen az jellemzi, hogy nehéz illő formákat találni nekik.

Igazad lehet — Ibrahim Müteferrika sápadt arcát a Nap felé fordította. — Megfogant rajtunk a kínai átok: élj változó időben — és mi nem tudjuk alkalmazni magunkat hozzá. Ha akarod, indulhatunk.

 

LXXIX

Rodosto, 11 octobris 1742

Már két hónapja, hogy nem láttunk egy szemernyi esőt sem. A melegben nincs kedvünk kijárni, ülünk a palotában, nézzük a repedező falakat, és várjuk a híreket a világból, mi, a Bethesda-tó vizének örökös figyelői. Annyit hallani, hogy a római császár halála óta az ausztriai ház ellenségei azt hiszik, hogy szabad a gazda Európában, és merész egér módjára megpróbálnak a macska fülébe fészket hordani.

Itt Törökországban is elnehezedtek az idők, Ali pasát letaszították a nagyvezéri posztról, pedig csak a minap került fel oda. Szinte a semmiből, soha nem látott és hallott kajmakánok, bégek és agák lépnek elő. Elégséges annyi, ha a Portán elterjed róluk, hogy kemény kézzel tartanak rendet a maguk kis provinciájában, máris felrendelik őket.

Persze csak az reménykedhetik bennük, aki a csodában is hisz, ezek a hirtelen előlépett egykori borbélyok, favágók, mészárosok nagyvezéri pompába öltözve nem állíthatják meg a Birodalom romlását. Ha hoznak is egy pillanatnyi megkönnyebbülést, az nem segít többet, mint a gyomorbetegen a véres hányás. Semmi nem változott: a tollak már fel vannak emelve, a Birodalom ítéletében ez íráson már megszáradott a tinta.

Sokszor már csak ásítunk a nagy hírforgatagban. Zay úrfi azt mondja, hogy nem is kell törődnünk ezekkel a változásokkal, nem a mi bőrünkre mennek.

— Legfeljebb annak örüljünk, ha egy kupac szarban egy szép cseresznyemagot veszünk észre, mert lehetne ott valami undorítóbb is.

Én nem adok néki igazat, nam tua res agitur cum paries proximus ardet, mert a te ügyed forog akkor is, ha a szomszédod háza ég. És hiába lakunk mi fenn a hegyen, az ellenségeink pedig lenn a völgyben, bármikor feljöhetnek utánunk.

 

LXXX

Rodosto, 15 augusti 1745

Ibrahim Müteferrika jelentette, hogy hamarosan egy lengyel ezredes érkezik Konstantinápolyba katonai követségbe, és egyúttal minket is készül meglátogat- ni. Nem tudtam, miért mondja, érdeklődtem a küldött személye iránt, ismerem-e, de Ibrahim Müteferrika csak egy "majd meglátod"-mosollyal válaszolt.

Néhány nappal később lent a mély tengerparti úton egy lovascsapat verte fel a port felénk poroszkálva, élükön Kosztolányi Jávorka Ádám valóban lengyel tiszti egyenruhában.

Megropogtattuk egymás csontját a viszontlátás örömére. Bizony már húsz év is eltelt azóta, hogy üdvezült Fejedelmünk főlovászmestereként szolgált, és annak is a tizedik éve, hogy elindult Lengyelország felé. Nem csak mirajtunk látszott meg, hogy a konstantinápolyi szél jobban őszíti a hajat, mint az erdélyi, ő is megfehéredett, mintha a malom mellett lakott volna.

— Lángol még a vér, ezredes?

— Már csak a szolgálat lángol. Már kiégett belőlem minden harci tűz — mondta Jávorka —, hordom még a kardomat, de már csak a régi csaták emlékét szeretem benne. Úgylehet hamarosan le is teszem, mert száraz oldalfájás erőltet.

Kirakott néhány hazai ajándékot: ínyünknek oly rég hiányzó magyar fűszereket, egy átalag bort a Küküllő mellékéről, aztán leültünk beszélgetni. A távoli lengyel Jaroslawlba vetődött harminc-negyven magyarról beszélt, megtudtam Bercsényiné asszonyom társalkodónőjének, Kajdácsynénak és az öreg Krucsay Istvánnak a halálát. Óvatosan, mintha nem is érdekelne igazán, a kis Zsuzsira tereltem a szót. Jávorka addigra már sok pohár bort felhajtott, kapatosságában nem is titkolta, hogy testi szerelemben élt vele.

— Aki idős lánnyal hál, az olyan jó cselekedetet visz végbe, mintha szegényeknek alamizsnálkodna — mondta Jávorka, és egy nagyot böffentett. — De haggyuk ezt; a pina nem oltár, és férfitársaságban rangja nincs.

Mosolyognom kellett, de úgy éreztem, mintha ököllel gyomron vágtak volna, erről az estéről többre már nem is emlékszem. Valami ürügyet keresve visszavonultam a kamrámba.

Lefeküdtem, és becsukott szemhéjamra idéztem fel a kis Zsuzsi arcát. Szerette viselni az ékszereit, most is láttam, ahogy felhúzza a köves gyűrűjét, függőjét a fülébe illeszti, közben a nyelvét igyekvően kidugja szája szögletébe, és illegeti a testét. Ez a kép nem oszlott el, a szívem megtelt meleg vérrel, és úgy éreztem, ez maga az örökkévalóság, eszméletem fénylő halála.

Mert a szerelem nem olyan, mint a tükör elé állított gyertya, mely csak olyan mélyen látszik az üvegben, mint amilyen távolra állítottuk. Ô volt és maradt az egyetlen világosság, melyet magammal viszek a rám váró sötétbe. És soha nem tudok megvigasztalódni azért, hogy nem szeretett.

Hosszú évek óta őrá gondolok, papokra szabott cölibátusomban nem ismerek illendő szerelmes szavakat, melyeket így kimondatlanul is feléje küldhetek, csak a latin igéket suttogta az ajkam:

— Amo te hic et procul, nunc et semper, usque dum vivam et ultra! — Szeretlek téged jelenvalólag és a távolban, most és mindörökké, amíg csak élek és azon túl is.

Írta mindezt Mikes Kelemen passer solitarius, magányos veréb — ahogy a Zsoltár nevezi a hozzám hasonlókat.

 

LXXXI

Rodosto, 15 april 1748

Mind nehezebben görnyedtem térdemre rakott írótábláim fölött, básbugunk, Csáky uram megengedte, hogy esténként, mikor váratlan látogató már aligha érkezik, beülhessek üdvezült Fejedelmünk írószobájába.

Kandilomban sokszor reggelig ég az olivaolajba eresztett kanóc, csak a feltámadó világosságban oltom el. Túl a falon horkolnak nyomorult társaim — álmaik vigyék vissza őket a hazájukba! —, én mintha őrködnék, figyelve, hogy mi hír az éjszakában. Igyekszem nem gondolni rá, hogy magam is milyen nyomorult vagyok, és quis custodet custodes? — van-e valaki, aki megőrzőröket? Mégis — mintha Urunk jelenlevő szelleme sugározna a falakból — egyre világosabbá válnak az éjszakáim — mint ahogy egyre sötétebbek lesznek a napjaim.

Csendesen fut az idő, dolgozom, asztalomon egyre szaporodnak a teleírt árkusok. Néha elfáradok, megkívánok egy pohár bort, de lusta vagyok a pincébe lemenni érte, csak nyelek egy nagyot, hátradőlök a székemen, megdörzsölöm káprázó szememet.

A munkám csak ritkán élénkít fel, mintha mindig ugyanazt az egy rendet kaszálnám, papok tanácsai, francia asszonyok kellemkedései nem érdekelnek igazán, fontra mérem őket, meglehet sok hiba is becsúszik, ahogy magyarra átvezetem a penzumomat. Csak néha találok olyan példákat, melyek az én lassan elfolyó életemet is érintik, legutóbb egy legendáskönyvben akadtam rá egy ilyen mesére.

A fabula Meseországról szól. Mikor meghalt a bűnös nagy király, elszabadult a káosz, amelyet addig ő láncon tartott, szavakkal és mozdulatokkal handabandázó gonosz varázslók és velük szövetségben vad boszorkányok vették át az uralmat az ország fölött. Nem volt határa kegyetlenségüknek és kapzsiságuknak, nyomor és halál borította be a vidéket. Aki földre hullott, azt megtaposták, ha szólni mert, vérebek fogai csattogtak a torka körül.

Ekkor, a mese szerint, a szegény ember legkisebb fia, János úgy gondolta, ideje volna már elmenni a távoli Üveghegy csúcsára, ahol a szabadságot termő aranyalmafa virágzik, és szakítani róla egy gyümölcsöt. Apja megáldotta, anyja megsiratta, de útra kellett kelnie, mert az egész ország csak ettől az aranyalmától várhatta sorsa jobbra fordulását.

János ment éjjel, és ment nappal, a csizmája talpa már régen elkopott, mikor szerencséjére rátalált egy griffmadárra. A madárnak épp nem volt semmi dolga, így szívesen elvállalta, hogy a betevő ételért-italért elviszi a fiút az Üveghegyig, és vissza is hozza onnan. Olyan gyorsan repültek, hogy a szél is elmaradt mellettük. A griffmadár időnként hátraszólt:

— Adj ennem!

János ilyenkor belekotort a tarisznyájába, és előrenyújtott egy-egy hamuban sült pogácsát.

— Most pedig adj innom!

A legkisebb fiú kulacsából vizet öntött a griffmadár szájába, és az megújult erővel repült tovább. El is értek rendben az Üveghegy csúcsára, János miszlikbe aprította a fát őrző sárkányokat, és leszakította az aranyalmát, mely szabadságot kellett hogy hozzon Meseországnak.

— Most már induljunk hazafelé, édes madaram! — mondta a griffnek.

Visszaútjukban még az Óperenciás tenger fölött sem repültek, mikor a griffmadár újra enni kért. János hiába kotorászott elemózsia után, a tarisznyája alján csak morzsák akadtak az ujjai közé.

— Nem tudok mit adni, griffmadár, mindenemből kifogytam.

— Akkor tépd le az egyik lábadat, és azt add ide, megelégszem vele.

— Hogy kívánhatsz tőlem ilyet?

— Nekem mindegy, de ha nem eszem, nem tudok tovább repülni, és akkor az aranyalma sem jut el soha Meseországba.

A legkisebb fiú — mit is tehetett volna mást — kardjával levágta a bal lábát, és előrenyújtotta, a griff egy szempillantás alatt befalta. Nem sok idő után a madár újra hátraszólt:

— Megszomjaztam, adj innom.

— A kulacsból már kifogyott a víz.

— Akkor töltsd meg a véreddel!

János megcsapolta az ereit. És a griffmadár újra és újra enni kért, majd újra és újra inni, és a fiú csak önmagával táplálta. Sok-sok nap után végre feltűnt Meseország határa, a griff hátraszólt:

— Megérkeztünk.

De ott hátul akkor már nem ült senki.

Adná Isten, hogy mi is kitartsunk a minket hurcoló griffmadár hátán.

 

LXXXII

Rodosto, 8 decembris 1754

A régi doktorok jól tudták, hogy a folyamatosan, szusszanás nélkül hordott nagy iga tönkreteszi az embert. Ha minden új nap csak egy új fogpiszkálót tesz a hátunkra, annak a súlya is egyszer mázsákra növekszik, és meg kell roppannunk alatta. A halomba gyűlt fáradtságnak, lelki bajoknak valahol ki kell törniük a testből, némely embernek a szívét gyötrik meg, másoknak a gyomra lyukad ki, csak kevesen olyan szerencsések, hogy kisebb bajjal: fogaik elmorzsolódásával vagy körmeiknek törékenységével fizethetnek.

Meg nem mondhatom, hogy nálam is a túlzásba vitt munka, a pislákoló lámpás melletti vakoskodás okozta-e, de néhány hete mind nehezebben kezdtem látni. Először még csodálkoztam, és élveztem, hogy a tárgyak szivárványos fényben tündökölnek körülöttem, akárha a gyerekkorom meséiből léptek volna elő, de ez az idő nem sokáig tartott. Mintha lebegő csipkeminták kápráztak volna a szemem előtt, majd úgy tűnt, mintha egy szitán keresztül figyelném a világot.

Pislogtam, a könyvet mind közelebb toltam a fényhez, de így is alig-alig haladtam az olvasásban. Emlékeztem rá, hogy Krisztus gyógyítani akarván a vakon született embert, a maga nyálából csinált sárt a porból, és azzal bekente annak a szemét, az általános vélekedés szerint is az ember éhnyála igen jó a szemnek, sok nyavalyára, ezért én is gyakran megnedvesítettem a szememet, hogy az égését csillapítsam.

Társaim, látván elhatalmasodó nyavalyámat, előkeresték a régi okuláréikat, felpróbáltam őket, de semmit sem használtak. Botcsinálta doktor módjára magam próbálkoztam meg a kezeléssel. A vízbe antimoniumot eresztettem, melyet az ötvösök piskolcnak hívnak, megoltottam eufrózsiával és vérehulló fecskefűvel, a főzetet sűrű ruhán átszűrtem, aztán a szememre tettem, és rajta hagytam egynéhány óráig. Majd a lúdtoll sípjára finoman megtört cukrot és őrölt békateknőt szórtam, társaimmal többször is a szemembe fújattam, de mindez nem segített.

Mostanra már csaknem egészen megvakultam. Három lépésről sem ismerem fel az arcokat, csak úgy hang után tájékozódom, hogy ki jön. Nyomtatott betűket nem olvashatok. Írni még tudok, de csak a világtalanok módjára; egy nagy lapra alig három-négy sort vetek, azok is lent kezdődnek és fenn a magasban végződnek görbén és betűhiányosan. Csak legyen valaki, aki elolvassa és meg is értse. Hamarosan rászorulok majd, hogy másoknak diktáljak.

Azt is mondják, hogy a vak embernek nincs törvénye, az ilyen súlyos testi bajok feloldanak minket a kötelezettségeink alól, de én, bármi is történjék velem, engedelmességgel dicsérem az urat. Eszembe idézem régi tanító atyáim szavait: légy engedelmes, mint a holttest, és hasznos, mint az öregember botja.

Csak a kis gondok hangosak, a nagyok hallgatnak, ezért én is elnémulok. Annyit látok, hogy kint már sötétedik, egy nappal kevesebb — újra diadalt arattunk az időn.

 

LXXXIII

Rodosto, 11 april 1755

A hajnali mise után mint már egészen vakot kivezettek és leültettek az udvar sarkában melegedni. Idén nehezen tavaszodik, ott fenn csak bujkál a nap, vastag pokrócokkal vállig betakartak, hogy a nedves gyapjú szaga felcsap az orromba. Ôk elmennek a tengerpartra, én egyedül maradtam vigyázni a házra, legalább lakatnak tudnak használni.

Nem keseredtem el, mert még mindig nincs a szerencsétlenség legalján, aki számba tudja venni a nyomorúságát, nekem pedig tiszta maradt az eszméletem. Est meminisse voluptas, gyönyörűséget találok az emlékezésben: ma újra Nagypéntek van, éppen a huszadik üdvezült Fejedelmünk halála óta. Lehet, hogy más is észrevette, de senki egy szóval sem emlékezett meg róla.

A halottak gyorsan kilovagolnak az életünkből, az újak hamar ókká lesznek, csak én csépelem még ugyanazt a régi szalmát. Én nem úgy kísértem a Fejedelmet, mint az utazót az árnyéka, hogy csak jó időben tartottam volna ki mellette.

Húsz év alatt egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna Urunkra, és ha el is feledem, mások eszembe juttatták volna. Ha élne, hány megaláztatástól, méltánytalan visszasoroltatástól megmentett volna, hány akadályon átsegít, milyen senkiket kellett eltűrnöm, sőt udvarolnom utána. Tudtam én, hogy miért sírok, mikor Fejedelmünk kiszenvedett, bizony pajzsom és dicsőségem volt ő. Lelke a sírból is földereng, és a homály körülöttem felragyog, mint a déli verőfény.

És most itt ülök keshedt takaróim között, és a könnyek csurognak tompa szememből. Sohasem gondoltam, hogy ilyen sokkal túl kell élnem őt, már idősebb vagyok, mint ő volt eltávozása idején. Előtte mégis gyerek és szolga vagyok, úgy gondolok rá, mint apámra és gazdámra, hangtalanul mozgó ajakkal kérem, hogy fogadja el árva származásomat.

Quid possumus id praestamus, amit tudtunk, megtettük, in tantis turbis et tempestatibus, oly nagy zűrzavarokban és viharokban. Ama nagy parancsokat nem törtük meg, félelem és megingás nélkül haladtunk át a reménytelenség árnyékos völgyein. Nem váltunk hasonlatossá a béresekhez, akik esténként várják fizetségüket és jutalmukat. Találtunk erőt magunkban, hogy a halál mindennapos fenyegetésével feküdjünk le az ágyunkba.

Annak én bírája nem lehetek, hogy mit értünk el a harcainkkal, de ha Magyarország valaha is feltámadna, még mi mentettük át tetszhalotti állapotján. Fecimus omnia quod possumus, faciant meliora potentes, megtettünk mindent, amit csak tudtunk, tegyenek többet az arra kelendők.

A jövőbe néznem amúgy sem lehet, az Isten lehetőségeinek birodalma, fénye két rossz szemem is megvakítaná. De ha a hazám üdve úgy kívánja, küldje- nek el, mint a vak Sámsont, követ őrölni a gázai fogházba vagy megrendíteni ellenségeink házának oszlopait, többet megölve közülük halálunkban, mint amennyit megöltünk életünkben.

Így számolnék be én, kárvallott régi szolga, de már nincs, aki meghallgatna engem. A nap már melegen süt, a verejték keresztbe folyik nyakam mély ráncain.

 

LXXXV

Rodosto, 23 novembris 1756

Amit emberi igyekvés és orvoslás nem ért el, azt megadta a könyörülő Isten; a szomorú sötétség elhagyta a szemeimet. Iam non in perpetuum irascitur mihi, már nem haragszik rám örökké.

Nehéz, de erős fegyver a kényszer, már megbékéltem az örökös homállyal: a hallásom kiélesedett, megtanultam tapogatózva járni a palotában, életem már lefutott volna ebben a kerékcsapásban.

Néhány nappal ezelőtt a szemeimben szúrást kezdtem érezni, azt hittem, hogy valami szállongó gyommag vagy por hullott bele, és attól jött gyulladásba, de semmit sem tudtam öklömmel kidörzsölni belőle, másokkal is hiába vizsgáltattam. Aztán lassan, mintha csak felhős égen virradna, vékony világosság derengett fel előttem. A szúrás is elmúlt, és egy hirtelen könnyfolyás kíséretében a hártyikák leestek a szememről. Örökké bánom, hogy nem kerestem meg, hanem hagytam elveszni őket, pedig talán másoknak is tanulságul szolgálhattak volna.

Ma, nevem napján végre egyedül olvashattam az imádságos könyvemből, külön imát mondtam a vakokért, kiknek sorsát másfél esztendeig magam is megélhettem. Náluk nehezebb teher alatt csak a lelki vakok sínylődnek, mindkét csapástól védjen meg minket az Isten, ama nagycselédes gazda.

Megnéztem magam a tükörben; arcomról horpaszt hagyva lehullott a hús, csontjaim kiugrottak, mintha csak halálfejet akarnának mutatni. De megdorgáltam magamat, hogy ilyen nagy bajból szabadulva is átengedem magamat a rossz kedvnek:

— Most már legyél inkább kellemes Kelemen, mint kellemetlen Kelemen! Az Isten tartson meg mindhalálig, és ne csak a lyukat vedd észre a sajtból!

 

LXXXVI

Rodosto, 4 decembris 1756

Továbbra sem szűnök meg töprengeni elmúlt bajaimon. Úgy találom, az én vakságom története ama bibliabeli Sauléhoz hasonlított, aki hitetlenségben tántorogva élt sokáig, de az isteni kegyelmesség nem hagyta őt örökké elveszni.

Egyszer Saul, mikor az országúton haladt, testi szemeivel pillantotta meg a fényes ködbe burkolódzó Jézus Krisztust, elveszítette a látását, leesett a lováról, és már világtalanul vezették be Damaszkusz városába. Ott három napig étlen-szomjan és minden egyéb emberi nyájasság nélkül imádkozott, amíg az Istentől küldött Anunias tanítvány felkereste, és jelentette neki Jézus Krisztus mennybeszállását.

Akkor leesének a hályogok Saul szeméről, mint ha csak halhéjjal lettek volna lefedve, felkelt imádságához, és ételt vett magához, ereje megújult testében-lelkében. Aztán bement a zsinagógákba, prédikálta a megfeszített Krisztust, és a hitetlen zsidókat gyalázta, megtérésre szólította őket. Lőn pedig Saul ezentúl a szent evangélium kürtölő szava.

Talán rám is azért mérték egy időre ezt a legsúlyosabb csapást, hogy edzzék el-eltompuló szándékomat. Lehajtom a fejem, és megcsókolom a botot, mely így végigvert rajtam. Készségesen állok utolsó csepp véremig hazám és a kereszténység szolgálatára, amennyire Isten tudnom és tennem engedi.

Folytatom félbemaradt munkámat, újra nekiláttam a francia könyvpéldáknak, hogy átfordítsam őket magyarra. Köszönöm a sorsomnak, hogy alkalmas maradtam az írásra, mely ugyan több bánatot hoz, mint örömöt, de mégis tartást ad mindennapjaimnak.

— Támogat, mint akasztott embert a kötél — ahogy Zay úrfi szokta szarkasztikusan mondani.

 

LXXXVII

Rodosto, 17 april 1757

Bár a lélek kész volna, a test sokszor henye. A vakságomat követő nekibuzdulás után hónapok múltak el sine ducta aligua linea, anélkül, hogy egy sort is leírtam volna. Engem csak a hírek tudnak megmozgatni, és mostanában csak kevés dolog történt a mi sátraink előtt. A változások legföljebb olyanok, mint az apály és dagály játéka egy pocsolyában.

Most viszont meglehetősen nagy kő hullott a mi apadó vizünkbe: társunk, Járdánházy Gáspár engedélyt kapott, hogy visszatérjen Magyarországra — otthoni befolyásos rokonai eszközölték ki néki a gráciát. Járdánházy az utolsók között jött a bujdosókhoz, kalapja, melyet érkezésekor felakasztott, talán még mozog a szegen, és néhány kis esztendő után már rakja is össze az úti holmiját.

Mondhatom, hogy az én sorsomat nem érinti az ő szerencséje; mi haszna van abból egy éhenhalónak, hogy Kolozsváron jó kenyereket sütnek?! Én nem töprengek el azon, mit kellene feladnom magamból, hogy visszatérhessek. Egyenes úton jártam, nem a magam vétkeiért kell a kirekesztést elszenvednem, hanem csak úgy, mintha az eredendő bűnért lakolnék.

Nekem nincs külön alkum, nekem már nem kell döntenem, mert az én fejem fölött mások már rég eltörték a pálcát. Jól is van így elrendezve, mert ha nem fújna velem szembeszél, talán orral előre is esnék.

Istené az egész világ, itt is az ő birtokán járok-kelek, és ha a napjaim elfogynak, néhány lábnyit biztos juttat nekem is belőle.

 

LXXXVIII

Rodosto, 11 novembris 1757

A sorsunk sokszor előképekben szokta magát jelenteni, Járdánházy hazatérése után nekem is felcsillant valamilyen remény Zágon felől. Tegnap eljött hozzánk Ibrahim Müteferrika. Nemrégiben Erdélyben járt, ott töltvén idejét, érdeklődött a családom felől, megtudta, hogy Kolozsváron még ott él unokaöcsém, gróf zabolai Mikes István.

A nevére is alig emlékszem, gyerekkorából dereng fel nékem a képe, alázatosan szolgalelkű fiú volt, aki akkor is kopogott, mikor ki akart menni a szobából. Miután felnövekedett, úgy látszik, akkor is meghúzódott a Hatalom óvó árnyékában, útja a magasba vezetett, napjainkban ő ül Fejér vármegye főispáni székében.

Ibrahim Müteferrika még messzebb ment, abban a hitben, hogy szolgálatot tesz nekem. Kijárta a konstantinápolyi osztrák követnél, hogy ha szigorú cenzúra alatt is, de levelezést folytathassak ezzel a rokonommal.

— Én megtettem a magamét, most már csak a tetszéseden múlik, hogy élsz-e ezzel a kedvezménnyel.

Nem adtam neki azonnali választ, eltűnődtem, hogy mit csináljak. Ha a sors úgy hozta, hogy lenn a tenger mélyén kell élnünk, szabad-e, érdemes-e felszöknünk a víz színére, hogy egy-egy lélegzetet vegyünk? Nem járunk-e jobban, ha az állapotunkat egyforma állandósággal és békességgel viseljük el?

Amúgy is nehezen erőltettem volna rá a derekamat, hogy alig ismert öcsémet levéllel zavarjam, mintha hívatlan vendégként próbálnék nyájaskodni nála. Mikes István számtalan évekig megvolt anélkül, hogy akár a híremet is hallotta volna, továbbra is jól tudott volna nélkülözni.

Miről is írnék neki: rokonokról, ismerősökről érdeklődjek, vagy inkább arról, hogy miként telelt a búza? Soha nem hinné el, hogy nem a protekcióját kérem a hazatérésemhez, melyet ő magas hivatalában könnyen támogathatna.

Végül mégis úgy gondoltam, hogy az ember ne keressen magának mindig újabb és nagyobb bajokat, még a mostaninál is mélyebb és égetőbb magányosságot. Adjunk módot az Istennek, hogy segítsen rajtunk, ha így áll a szándékában.

Nem írtam mást, mint ami ilyenkor illendő; a régi Mikesek ismeretes végzetéről, az általános állapotaimról, végezetül mint idősebb, áldásomat küldtem: ut videas filios filiorum tuorum et pacem super Israel! Lásd meg a te fiaidnak a fiait és a békét Izrael fölött!

Az üzenet továbbítását a károlyvári trinitáriusokra bíztam, és oda kértem az öcsém válaszát is — ők régi lekötelezettjei családunknak —, annak idején nem egy páter eltartásának költségeit viseltük.

Mikor kiadtam a kezemből a levelet, rögtön megbántam, hogy megírtam, de már hiába futottam a hajó után.

 

LXXXIX

Rodosto, 12 novembris 1757

Álmomban újra Zágonban voltam. Hároméves gyerekként álltam a házunk udvarán, és néztem ki a nyitott kapun. Egy nő, akinek az arcát nem láttam, csak a hangját hallottam, amint megkérdezi:

— Legényke, te kimehetsz Zágonból?

— Kimehetek, de én nem akarok! — feleltem, és sütött rám a nap a havasok felől.

 

XC

Rodosto, 29 decembris 1757

Az idő olyan sebesen halad, hogy szinte ha mezítláb menne is el, egy borotvának az élén talpát meg nem metszené. El nem hihetem, de letelt már a negyvenedik év is azóta, hogy Gallipolinál partra szálltunk.

Ötvennél többen követtük magyarok a Fejedelmünket akkoriban, és számunk a mostani év végére kettőre apadott. Előbb Pázmándy uram követte a fiát Bálintot békességes találkozásra, mint Szent Pál doktor mondja: az ő nyájaskodásuk már a mennyekben folytatódik. Egy héttel később Csáky uram, üdvezült Fejedelmünk utolsónak megmaradt tábornoka távozott el, Jézus méltóságos szent nevének segítségül való hívásával temettük el.

Csáky uram katonaként nem tüntette ki magát. Mindnyájan tudtuk, hogy csak a pénze és nem a tálentuma emelte őt magas rangra. Egy hadjáratot sem szolgált végig, a liptói sáncok feladása miatt a vezénylő tábornokságáról is elcsapták.

Mint oly sok vezérnél tapasztalhattuk már, Csáky uram is látványos hiúsággal próbálta eltakarni a képességei fogyatékát. Sokat beszéltek arról az esetről, mikor Bercsényi szemlét tartott az ő csapatai fölött, és elfelejtett szólni, hogy Csáky uram tegye vissza hüvelyébe a tisztelgésre kihúzott kardját, mire Csáky uram olyan dühbe jött, hogy fegyverét a földre dobta Fejedelmünk színe előtt. Csak Urunk kegyességén múlott, hogy a kardját, akár egy rossz botot, nem törték el a hátán.

Hűsége azonban akkor is, később is kárpótolt a hibáiért, betöltött minden rábízott küldetést. Családját hazaengedte ugyan Magyarországra, de ő panasz nélkül ette a bujdosók kenyerét.

Isten vasegészséggel áldotta meg, mind 81 éves koráig betegséget nem szenvedett, elkerült minden orvost gyógyszereikkel egyetemben, csak az elkerülhetetlenül közelítő halál ingatta meg a lábán.

Csáky uram teste az egyik napról a másikra elnehezedett, szava elhalódott. Este áthívott magához, én szegénynek az ágya előtt ültem le. Fektében a szemét rám vetette, kezét gyámoltalanul a nyakamra tette, és a fülemet egészen közel húzta a szájához. Nem nagyon szólhatott érthetően, mert a flegmát a torkából ki nem köphette. Magsajnáltam, és leküzdve irtózásomat gyakorta belenyúltam a torkába, úgy segítettem fel az undokságot. Ezután, ha igen lassan is, de szólhatott már:

— Megkövetem a Fejedelmet, az én édes uramat! Másokat is megkövetek, kicsinytől fogva nagyokig. Nékem megbocsássanak, ahogy én is megbocsátok mindenkinek.

Aztán harmadnappal tőlem is nevezetesen elbúcsúzott. Fejemet magához emelte, megcsókolta mind a két orcámat, és azt mondta: Az én Istenem és a maradék jutalmazza meg Kegyelmedet!

Így már csak ketten maradtunk Zay úrfival, hogy mire és meddig tartogat még minket az Isten, csak ő tudja.

 

XCI

Rodosto, 17 january 1759

Egyéves késlekedéssel ugyan, de végre megérkezett Mikes István öcsém válasza a levelemre. Azt csak a jó Isten tudja, hogy hány cenzúrázó kézen küldhette át, míg elnyerhette az erdélyi királyi kormányzó jóváhagyását, a bécsi udvar "olvastam" jelét, talán még valamelyik főpap is odabiggyesztette a fogalmazványra a maga kifogásokat nem emelő "nihil obstat"-ját. Öcsém rászolgált minden hatalmasok dicséretére, mert soraiból csak úgy áradt a megfelelni vágyás, a dicséretre áhítozó komondorok szolgai igyekvése.

Öcsém letagadja, hogy a híremet is hallotta volna valaha. Mintha egy idegennel közlekedne, bemutatja nekem a Mikes családot, felsorolja a szüleit, akik a katholika vallást gyakorolván, mindhalálukig igen ájtatos és példás életet folytattak.

A maga állapotjaira áttérve megemlíti, hogy épp augusztusban tölt be harminc éve annak, hogy megházasodott. Isten feles számú szép fiú és leány magzatokkal áldotta meg, kiknek sorsát öcsém részletesen leírja, azzal bezárólag, hogy a legkisebb fia Bécsben tanulván regiment-zászlótartóvá lépett elő.

Ezek után Mikes István eldicsekszik hivatali előmenetelével, minden fogyatkozás és gáncs nélkül bírja feljebbvalóinak jóindulatát — igazolásképpen vett egy a Mercurius Veridicus újságból választott citátumot, ahol is a király különleges kegyéről biztosítja őt.

Erdély sorsáról annyit ír, hogy a mi kuruc hadaink vereségét jelentő szatmári béke után a király kegyes támogatásának köszönhetően mindenek fellendültek az országban. Különösen illik ez az építő mesterségre. A Szamos és a Tisza mellett kezdik megtanulni a téglaverést, a sározás helyes módját és a toronygömbölyítést. A házakat már nem egy-két évre emelik, hanem egész nemzedékek élethosszára számítva. Kolozsváron és más fontos székhelyeken minden dicséretre méltó lakónegyedek nőttek ki — valóságosan a földből, méltó hajlékot nyújtva Ô Felsége igaz híveinek.

Már azt hittem, hogy teljesen kifelejti leveléből az én személyemet, mikor sorai végéhez közeledve ejt néhány krokodilushoz illő könnyet a sorsom fölött. Istennek bölcs rendelése szerint — mondja olyan határozottsággal, mintha az Úr kinevezett földi helytartója volna — úgy nyerhetek lelki békét és a jövendő életre előkészítő boldog halálhoz nagy segedelmet, ha megalázom magamat Isten és a Király előtt. Közbenjárását érdemben egyetlen nyílt vagy fedett szavával sem ajánlja fel.

Most rághatom újra a kezem húsát szégyenemben, amiért megírtam az öcsémnek szóló levelet, oly fölösleges és kiszámítható visszautasítással alázva meg magamat. Külön bánt, hogy az életem már túl rövid ahhoz, hogy ennek a ballépésnek a tanulságait valaha is felhasználjam.

Csak annyi hasznot tudok felmutatni, hogy ezentúl kevesebbet képzelgek a hazámba való visszatérésről, elég arra gondolnom, hogy otthon az öcsémhez hasonló kreatúrák várnának rám, és Rodosto már nem is tűnik olyan elviselhetetlennek.

 

XCII

Rodosto, 1 maji 1759

Ha lecsapolnak egy mocsarat, ugyan ki törődik a békákkal?! Az oszmán birodalomnak romlása közepette a kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a mi sorsunkat a szívére vegye.

Zay úrfit ugyan annak rendje-módja szerint előléptették básbuggá, de míg üdvezült Csáky uramnak napi 360 ákcsét juttatott legutóbb a kincstár, neki már csak 300-at adtak. Ennyiből nem nagyon dobálhatjuk a kolbászt a kutyáknak.

Segítek Zay úrfinak a kancellárián elintézni egyre fogyatkozó számú ügyeinket — lassan-lassan együgyűek leszünk. Aztán re quasi optime gesta, dolgunkat mintegy a legjobban végezvén, elhagyjuk a palotát és kiballagunk megmártani magunkat a városon túli lapályra.

Itt egy tócsás helyet találni, nem szélesebbet és nem is hosszabbat tizenöt ölnél. Valaha úgy ismerték meg az erejét, hogy egy fertelmes, rühes disznó járt heverni a sárjába, és megtisztult tőle. Meg kell engedni, hogy ez a víz használ a varas, fakadékos, rühes, fráncos embereknek, mi is haszonnal melegíthetjük itt a téltől meggyötört öreg csontjainkat. Jól érezzük itt magunkat, mivel minden test fő, és minden kívánsága olyan, akár a fű virága.

Valaha alig néhányadmagunkkal jártunk ki ide, azóta sajnos hírre kapott ez a környék. Húsz-harminc szekér is szokott itt vesztegelni, jönnek ide gazdák feleségestől-gyerekestől. Sokszor keresnünk kell egy kis szabad helyet, ahol bivalyok módjára beáshatjuk magunkat a kemény fekete sárba.

Fejemet letakarva, arcomat piríttatva a nappal, olyan nyugodtan üldögélek itt, mintha nem is ezer mélyföldnyire volnék Zágontól. Mint a testem az iszapban, a gondolataim is elmerülnek, eltűnődöm, hogy mit akarok én még kezdeni magammal. Lassan felváltom a nyolcadik ikszemet, hiszem az Istent, hogy sok már nem maradhat hátra.

Valaha azt képzeltem, hogy én egy jobb világot hagyok majd hátra magam után. Erre törekedni volt sokáig a legfőbb becsvágyam, de ezt az illúziómat már fel kellett adnom. Ezen a világon változtatni nem tudtam.

Bár olyan öreg vagyok már, mint a montenegrói gyertyaárusok, jelenleg még nincs okom panaszra, de nemsokára hetvenedik évemet meghaladva mind az erőm, mind az ifjúságom zsírja bizonnyal végképp megfogyatkozik. Míg naponként tovább vonszolom a vénségemet, külsőleg úgy tűnve, mintha biztos rév felé tartanék, valójában a sírba igyekezve. Erőm megszakad, arcom megráncosodik, izmaim többé már nem bírnak, ha leülök is, jaj, ha felkelek is, jaj. Elmúlt örömeim, vigasságaim nyögésre és ordítozásra fordulnak. Sem eget, sem napot nem láthatok a rossz szememmel, valahol járok-kelek, csak a fekete földet nézem, melyben hamar lakásom és változásom lészen. Miért kell nekem ezt a stádiumot megvárni, és ki fog figyelmeztetni engem, hogy már ilyen sorsra jutottam?!

Nem jól van ez így! Úgy kellene inkább elrendezni, hogy ha az ember eléri a hetvenedik évét, az utolsó héten szabaduljon meg minden nyűgétől-bajától, és kezdjen el mulatni. Tartson ez hat napon át, az utolsón pedig még jobban zendítsen rá, így fogadja az angyalokat, akik eljönnek érte, hogy felemeljék a mennyországba fényes szárnyaikkal. Így érdemesebb volna végigélni azt a nehéz életet.

A sárból néhány óra után kikeltünk, az oldalt álló langyos vízzel teli hordókhoz járultunk, belebújtunk, és hosszú nyelű kefével letúrtuk magunkról a sarat, csak most éreztük meg, hogy mennyire kiszívta a testünket.

Ezzel még mindig nem értünk a foglalatosságunk végére. A traditio szerint a fürdés után savanyúvizet kell innunk, legalább három-négy ejtelnyit, hogy megpurgálja az embert. Bár a görög papok jó pénzért megszentelték a forrását, az ízén nem javítottak, aki issza, siralmas képpel fogyasztja. Nem is emlékeztet a mi pezsgő erdélyi borvizünkre, keserű és fanyar sós ízzel marja az ínyünket.

Egy sátor árnyékában telepedtünk le. Poharunkat összekoccintva Zay úrfira néztem, ő visszanézett rám, mindketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, végül is én törtem meg a csendet:

— Eszébe jut néha Kegyelmednek, hogy az életünk úgy elfutott, mintha nem is éltük volna végig. Mindenhova mások mentek, ahová menni érdemes, minden, ami jó, másnak jutott: család, gyerekek, jószágok, dicsőség vagy csak akár testi béke.

— Ne eméssze magát ilyeneken Kegyelmed — mondta Zay úrfi olyan megfontoltan, mintha már sokat töprengett volna efölött —, senki sem elégedett a sorsával. Ha a halottak beszélni tudnának, éjszaka nem lehetne elmenni a temető mellett, mert éjfélkor a sírjából kikelve mind azt panaszolná, hogy ő bezzeg rosszul járt itt, mennyi és mennyi méltánytalanság érte. Látott már olyan embert, aki kevesellte volna az átélt szenvedéseit? Feleljen nekem!

— Legfeljebb néhány bolondot.

— Ez így van, de Krisztus Urunk úgy tanítja, hogy sem bolondot, sem barmot mennyeknek országára nem visznek.

— Mit kell tehát tennünk?

— Abba kellene elmerülnünk, ami még a miénk ezen a földön, és nem engedni, hogy a múltunkat a kancsal emlék a jelen rovására szépítse tovább. A nemes vér vagy nyer, vagy veszt, de próbál.

— Értem, ezzel a jelen világgal akkor végeztünk. De ha újra kellene kezdeni, elindulna Kegyelmed még egyszer ugyanezen az úton?

— Ha száz életem volna, akkor százszor. Jobbat ismerek ugyan, de nékem inkább megfelelőt nem. Kívül maradhattam a mindenki mást gúzsba kötő szabályokon, nem kellett küzdenem rossz asszonnyal, hálátlan gyerekkel. Még azt is szerencsének mondhatom, hogy a sorsom nem kényeztetett el kedvezéseivel, mert különben milyen nehéz volna majd megválni tőle.

Ittunk a savanyúvízből, és most már végképpen szótlanul bámultunk magunk elé. Alighanem mindketten a legvégső kölcsönös szolgálaton tűnődtünk, hogy melyikünk fogja eltemetni a másikat — mert ketten maradtunk, másokra már nem hagyatkozhatunk. Ami engem illet, én szívesen átengedném neki ezt a tisztességet, elég sír szélére kellett már odaállnom, hogy többé ne akarjak.

Lesz, ami lesz, föld fölött nem maradok. Talán akad még egy akkora gödör, ahol minden háborgásom és diszharmóniám nyugovóra térhet. Ha szólítanak, hogy szükség van rám, úgyis kikelek onnan, és szolgálok tovább.

— Meleg van — mondtam, hogy mondjak valamit. Zay úrfi bólintott:

— Igaz, hetedmagával süt a nap.

 

XCIII

Rodosto, 27 juli 1759

Rodostóban újra felütötte a fejét a pestis, eddig mintha csak erőt gyűjtve lappangott volna, hogy most annál vadabbul támadjon. A halottakat már nem is jut idő eltemetni, csak levetkőztetik és átdobják őket a temető kőkerítésén, némelyik fennakad a tetején, és ott csüng tovább előrehajló karokkal. Testük a melegben hamarabb bomlik, a köldökük melléke már zöldül.

Mindenki menekül innen, aki csak tud. Kötelesség vagy a segítés szándéka senkit sem tart vissza, mint ahogy a híres Galenus doktorról is mondják: a járvány kitörésekor úgy megrémült, hogy elfutott Rómából, holott mint fő-fő orvosnak akkor igényelték volna leginkább a szolgálatait. Primum vivere — az élet vágya mindeneket megelőz.

A cselédjeinkért távoli vidékekről is eljöttek a hozzátartozóik hazamenekíteni őket a bajok elől. Segítség nélkül maradtunk, én hordom a vizet a "madzsar cseszmé"-ről, a mi csorgó kutunkról, vénségemre még a főzéssel is megpróbálkozom.

Nekünk, bujdosóknak nincs hová mennünk, annyi mással egyetemben régi sátraink is elvesztek.

Én futni különben sem fogok. Ha a halálnak ez a neme van rám mérve, elfogadom, egy és ugyanazon veszély elől nem lehet örökre elbújni. A pestis nem mindenkor öl meg, mint ahogy a kasza előtt fennállva megmarad a sok fű.

Dolgozom, mintha örökké élnék, nehezen adom fel a sorsom minőségét. Eltöprengek a soron levő textuson, Szent Richárdus és Szent Tamás doktorok ádvent első vasárnapjára rendelt episztoláján, melyben az emberi nemzet utolsó ítéletét írják — elsorolva a napokat és a rájuk eső csodákat.

A tizenharmadik napról mondják, hogy napkelettől napnyugatig minden koporsók megnyittatnak, és kihányatnak belőle a holt tagok, várván a feltámadást. Tizennegyed napon azok a szegény népek, akik akkor még lesznek, kijönnek a földnek vermeiből, de nem esznek, nem isznak többé, csak futkosnak, mint az eszeveszettek, örömest meghalnának, de még nem érkezett el az idejük. Tizenötöd napon azok is meghalnak, mert mindez a széles világ megég, az égen lakozó holdtól egészen a földnek a fenekéig, semmi teremtett állat meg nem maradhat.

Ha ma este érkezne is el ez a jósolt idő, nekem semmi alól felmentést nem adhatna, továbbra is, utolsó percemig is úgy kell élnem, ahogy egy idegenhez vagy egy világban utazóhoz illik. Ha az estét megérem, nem sóhajtozom a reggel után, és ha megvirrad, nem kezdem el újra az estét várni.

Dolgozom tovább, mintha kint semmi sem történne. Éjfél elmúlt, ha egy kéz a vállamat érintve elszólítana, úgy hiszem, a tollam magától futna tovább a papíron.

 

XCIV

Rodosto, 20 decembris 1759

Némely eretnekek azt állítják, hogy Isten egy órásmesterhez hasonlóan csak felhúzta a világot, aztán magára hagyta járni. Tudós atyák bizonyítják nekünk nyilvánvalólag, hogy ez nem így van elrendezve, én mostanában mégis ebbe a herézisbe esek, úgy érzem, mintha az Isten az én órámat nyugalomba kívánná engedni.

Csak az Isten lehet az, aki már olyan régen elgondolkodtat engem a halálról. Lassan bont szét minden védművet az életem előtt, átemelt ifjúságomon és férfikoromon, az öregkor éveiben pedig elvette tőlem Fejedelmünket, a kis Zsuzsit, Sibrik, Csáky uramat és annyi másokat — hogy senki se maradjon, akit fájna itt hagynom.

Még a múlt hónapban történt, csak nem volt erőm feljegyezni, hogy Isten végképp kivette a bujdosásból Zay úrfit, a régiek közül végképp egyedül maradtam. Hiteles tanúk nélkül már mindenki előtt meseszámba megy, hogy volt valaha egy országunk, és volt valaha egy Fejedelmünk. Átok és gyász, hogy itt maradtam bólogatni; de meddig kell még emlékeznem? Huszonkét esztendős voltam, mikor a lábomat török földre tettem, és most mát a hatvankilencediket taposom. Üresen teszik le majd a koporsómat, Istentől kapott erőm minden kis foszlányát felhasználtam.

Ami feladat rám méretett, azt továbbra is el kell látnom, Zay úrfi hivatala a generális címmel együtt a nyakamba szakadt. Fel kellett mennem Konstantinápolyba, hogy kinevezzenek a magyarok básbugjának, úgy óhajtottam ezt, akár egy púpot a hátam közepére. Nemcsak a hosszú és fárasztó út taszított, de az is, hogy kérelmemmel újra meg kell alázkodnom a hatalmasok előtt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az utolsó, legutolsó szégyen, amit még el kell tűrnöm. Az ördög győz folyton röstelkedni!

A Porta élt az alkalommal, hogy még egyet szorítson a nadrágszíjunkon, a Zay úrfit eddig külön megillető napi 300 ákcse a Kincstár haszna lett. Ami megmaradt, az már csizmapénznek is kevés volna. Mondtam nekik, hogy tegyenek hozzá egy forintot, és adják egy koldusnak — persze csak magyarul, hogy azért mégse értsék.

Napok óta nagy fáradtság erőltet, és fekvésre kényszerít, hévség tör rám, de inni nem kívánok. Rögtön összeszedem magam, felkelek, és folytatom.

 

XCV

Láttam az angyalt, melyről János evangélista beszélt, napnyugtakor leszállt a Bethesda-tóra. Úgy, ahogy megíratott, szárnyával felkavarta a vizet, és gyógyulásra szólította mind a sántákat, bénákat, vakokat, bélpoklosokat és nyavalyatörősöket.

A szó elhangzott, és visszhangozták azt a hegyek Nébotól Gileádig és Náháletig, Jerikhótól a pálmafák völgyétől Czoárig megtelt vele a föld, de a part menti öt tornácról senki sem jött elő. Mindannyian elpusztultak a hosszú várakozás alatt, és a csontjaikat már csak porként sodorta a szél.

A felháborodott angyal pedig látva, hogy hiába érkezett, mert a Halál fölött már nem volt hatalma, felágaskodott, talpa a földet, feje a felhőket érintette. Kürtjébe fújt, és maga mellé rendelte Azrailt, a bosszú, és Jafiélt a halál angyalát. Mikor összesereglettek, kivonták kardjukat, maguk elé szegezték, és oroszlánhoz méltó üvöltéssel elindultak az égen Nyugat felé...

 

Ibrahim Müteferrika feljegyzése:

A fenti sorok előtt már nem áll ott a szokásos hely- és időbeli megjelölés, mint Mikes básbug mondaná: sine loco et die írattak, feltehetőleg Rodostóban, 1761. augusztus havában.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a kézirat itt végleg megszakad. Legszorgosabb kutatásaim ellenére sem találtam további részleteket, nem tudott ilyenekről Pápa Antal sem, legyen neki jó vége, aki Mikest követte a básbugi méltóságban. Ha mégis előkerülne valahonnan, nem mulasztom el ide csatolni.

A teljesség és a végső bizonyosság kedvéért ide iktatom Dominus Antonio Luvari apostoli küldött bejegyzését a rodostói halotti anyakönyvbe:

"Anno Domini 1761 die 29 septembris confessus sactissimaeque Eucharistiae Sancto (Sacramento) reffectus, eadem Die tactus peste, sensibusque pariter destitutus Dominus Generalis Miques mortuus est 2 octobris et a me sepultus in cemeterio Armenorum."

Az én gyarló fordításom szerint: "Az Úr 1761 évének szeptember 29-ik napján a szentségeket magához vette, majd ugyanazon a napon a pestistől megérintve, érzékeitől hasonlóképpen megfosztva meghalt Mikes generális úr. Október 2-án eltemettem az Örmények Sírkertjében."

És ennyi az egész, elvégeztetett ekképpen barátunk, szegény Mikes básbug sorsa. Fáradozásai forduljanak a javunkra, és engedje meg Allah, hogy kegyessége áldozatánál fogva a küszöbe szolgái lehessünk.

Dátum mint legelöl:

Ibrahim Müteferrika
más néven Ali Mahdi, a jó útra vezérelt.

 

V é g e