Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Fajcsák Györgyi
A MING-BÚTOR

Terebess Kiadó, Budapest, 2001
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Bevezetés

I. A kínai bútorművesség rövid története

II. A Ming-kor (1368—1644) bútorművessége
1. Ülőbútorok
2. Asztalok és állványok
3. Ágyak
4. Szekrények, ládák
5. Egyéb bútorok

III. A klasszikus kínai bútorművesség faanyagai, csapolási technikái és bútorkészítő műhelyei
1. Faanyagok
2. Szerszámok és mértékegységek
3. Csapolási technikák
4. Bútorkészítő műhelyek és központok Kínában

IV. Klasszikus kínai bútorok a korabeli lakóterekben

Térkép a fontosabb bútorkészítő központokkal

Időrendi táblázat

Válogatott bibliográfia

Rövidítések jegyzéke

 

Bevezetés


„Lu Ban* mester Ding fejedelem uralkodásának harmadik évében, az ötödik holdhónap hetedik napján délben (Kr. e. 507), Lu fejedelemségben látta meg a napvilágot. Születése napján fehér darvak hatalmas csapata sereglett oda, és egy egész hónapon át szűnni nem akaró, különleges illat töltötte be a házat. Mindenki szerfölött csodálkozott ezen. Felcseperedése után Lu Ban hosszú évekig elvonultan élt. Amikor egy alkalommal bábosokkal találkozott, beszédbe elegyedett velük, s tanítványukul szegődött. Ettől kezdve minden figyelmét a faragásnak és a vágásnak, a vésésnek és a festésnek szentelte, hogy gyönyörűséges új tárgyak szülessenek keze alatt. Egyszer ezt mondta valakinek: »A kerek forma nem pusztán a körző használatán múlik, s a szögletesség sem a vonalzó eredménye: ezek mind az emberi érzékből fakadó adottságok«. Lu Ban mester a Li-hegységben élt teljes visszavonultságban, amikor élete vége felé megismerkedett egy taoista halhatatlannal, aki megtanította a felhőkön való repülés varázsigéire. Egy verőfényes napon aztán Lu Ban mester az égbe emelkedett, csupán fejszéjét és fűrészét hagyta a »Fehér szarvas halhatatlanjának« barlangjában. Ezeket a szerszámokat máig látni lehet ebben a barlangban.”1
Lu Ban ősidők óta az ácsok és építőmesterek védőistensége a kínai népi mitológiában. Neki tulajdonítják az ácsszerszámok – a fűrész, a gyalu és a fúró – felfedezését, de a hagyomány szerint ő tanította meg az embereket az ajtó felfüggesztésére is. Híres hidak, bástyák megépítése fűződik nevéhez, és őt tartják a Nyugati Istenanya (Xiwangmu) gyönyörűséges

––––––––
* A kínai nevek és szavak átírásánál a pinyin átírást követtük.
1 Részletek a Halhatatlan Lu Ban mester életrajzából a Lu Ban jing „Lu Ban könyve” alapján. In: Klaas Ruitenbeeek, Carpentry and Building in Late Imperial China. E.J.Brill, Leiden, 1993. pp. 152-154, 362-363

palotája építőjének is, ahol a taoista halhatatlanok összejöveteleiket tartják. Lu Ban tiszteletére Kína-szerte szentélyeket emeltek, építkezések kezdetén és a munkák befejeztével oltárán füstölőt égettek. Lu Bant az ácsok és az építőmesterek mellett az asztalosok is patrónusukként tisztelték. Kultusza különösen a Ming-korban (1368—1644), a palotaépítkezések és a bútorkészítés fénykorában ívelt magasra. A 15. század elején Yongle császár Lu Bant „országsegítő nagymester” rangra emelte. Lu Ban utódai, a névtelen kínai ács- és asztalosmesterek tudását és mesterségbeli kiválóságát ma is megcsodálhatjuk. Örökül hagyták a pekingi császári palotát, a Tiltott Várost, az Ég Templomát, valamint a klasszikus kínai bútorművesség színe-javát.
Ma reneszánszát éli a kínai bútorok iránti érdeklődés, noha a kínai bútorművesség felfedezése alig néhány évtizede kezdődött el. Az 1930-as években, Pekingben élő külföldiek kezdték el gyűjteni a kínai keményfa bútorokat, s az ő gyűjteményeik révén szerezhetett tudomást a világ a kínaiak által Ming-stílusú bútorként emlegetett, kiváló arányú, tökéletes szerkezetű, rendkívül finom erezetű trópusi keményfákból készített bútorokról. A Ming-stílusú bútorok legszebb darabjai a kínai bútorművesség fénykorában, a 16. század második fele és a 18. század első negyede között készültek. Számos nagyértékű bútor maradt fenn azonban a későbbi századokból is.
A keleti művészet iránt elkötelezett két amerikai – George Kates (1895—1990) és Laurence Sickman (1906—1988) – volt az első, aki a 30-as évek nyugati ízlését meghatározó Bauhaus világához közelálló, letisztult vonalú, egyszerű stílusú kínai bútorokat gyűjteni kezdte. 1944-ben egy német professzor, Gustav Ecke jóvoltából pedig napvilágot látott az első, Ming-stílusú bútorokkal foglalkozó könyv, amely először állította az addig oly nagyra értékelt kínai faragott vöröslakk bútorok mellé a keményfából készített darabokat.
Hosszú évtizedek hallgatása után a 80-as évek közepétől kezdtek megjelenni Kínában is a kínai bútorművesség történetével és a Ming-kor (1368—1644) bútorművészetével foglalkozó könyvek. A megjelent munkák sorából kiemelkednek a gyűjtőként és tudósként egyaránt kiváló Wang Shixiang művei a klasszikus kínai bútorművességről. Ezek a korabeli kínai források felhasználásával mutatják be a legjellegzetesebb kínai bútortípusokat, a bravúros szerkezeti megoldásokat és a leggyakrabban alkalmazott díszítéseket.
A klasszikus kínai bútorok készítésük kezdete óta alig-alig változtak, nem követték a divat és az ízlés esetleges változásait.
A bútorok szerkezete hosszú évszázadok fejlődésének eredményeként a 16. századra alakult ki, amikor is a jól megmunkálható trópusi faanyagokból megszülettek a kínai bútorművesség Ming-stílusú bútorként ismert, klasszikus darabjai. Ezeket a bútorformákat, csapolási megoldásokat és díszítésmódokat alkalmazták aztán még hosszú évszázadokon át.
A kínai írástudók és a gazdag kereskedők különösen kedvelték a klasszikus keményfabútorokat, szépségük és praktikus vonalvezetésük miatt. Nagyra értékelték ugyanakkor a lakkbútorokat is, különös tekintettel a faragott vöröslakk bútorokra, melyek pompájukkal és gazdag faragásukkal az uralkodói csarnokok ékességének számítottak. A kínai bútorművesség számban legjelentősebb része azonban mégsem ezekből a drága nyersanyagokból – lakkból vagy trópusi keményfából – készült, hanem a Kínában oly kedvelt bambuszból, rotangpálmából és puhafából. Ezek a bútorok azonban anyaguk sérülékeny mivolta miatt mára jórészt megsemmisültek, nem maradt fenn egyetlen Ming-korra datálható bambuszbútor sem. Éppen ezért a kínai bútorművesség történetének legátfogóbb képét
a klasszikus kínai bútorként ismert, trópusi keményfából készített, Ming-stílusú bútorok bemutatása kínálja.

Először vehet kezébe az olvasó kínai bútorművességről szóló magyar nyelvű könyvet, amely alcímében is jelzi, hogy a kínai bútorművesség fénykorába, a 16—18. századba kalauzolja el az érdeklődőket. A kínai bútorművesség kiváló szakértőjének, Wang Shixiang művei, Mingshi jiaju zhenshang és Mingshi jiaju yanjiu I—II., továbbá Hu Desheng: Zhongguo gudai jiaju és a Hu Wenyan szerkesztette Zhongguo jiaju című összefoglaló munkák szolgáltak a könyv alapjául. Különösen értékes forrásanyagot őriznek a kínai regények fametszetes képekkel illusztrált kiadásai. A vizsgált korszak szempontjából három regény leírásai adnak érzékletes képet az előkelők korai életéről: a 16. századból származó Szépasszonyok egy gazdag házból című regény, a 17. századból fennmaradt Virágos gyertyák (Egy jó párválasztás története), mindkettő névtelen szerző műve, valamint a 18. században megszületett híres regény, Cao Xueqin műve, A vörös szoba álma.
Őszintén remélem, hogy az olvasók többsége kedvét leli majd a kínai bútorművességről leírtakban, és a Ming-bútorok megejtő szépsége és kecses vonalai megigézik a keleti kényelem iránt fogékony lelkeket. Mindannyiuknak kívánom, hogy gazdagodjanak egy másfajta formavilágról szerzett ismeretekkel, és merítsenek ihletet és bátorságot saját környezetük alakításához.

Budapest—Zágráb, 1998



I. A kínai bútorművesség rövid története

A kínaiak érdeklődése csupán a 20. században fordult bútorművességük felé. Korábban nem tartották említésre méltónak bútortörténetüket. Ellentétben a festőkkel, kalligráfusokkal, tus- és ecsetkészítőkkel nem jegyezték föl híres bútorkészítő mestereik nevét. Az írott források a többi mesterséghez képest igen szűkszavúan vallanak a bútorkészítésről is.
A legkorábbi idők kínai bútorairól pusztán közvetett adataink vannak. Az előkelők sírjainak kerámia- és bronzleleteiből, reliefjeiből és falfestményekből következtethetünk a legelső bútortípusokra. A neolitikus kultúrák (Kr. e. 7—2. évezred) bútorai között főként állati prémből, levelekből és növényekből készített takarókat, valamint farönköket és nagyobb kőtömböket találunk. A Kr. e. 2—1. évezredben a Shang- és a Zhou-dinasztiák idején jelentek meg a később oly gyakran előforduló bútorok első változatai: alacsony és hosszúkás asztalok, magasabb írópolcok, ládák, szekrénykék. A jóslócsontokon két bútortípus, az asztal és az ágy piktogramja ismerhető fel. Az asztal a földön ülők kényelmét szolgálta, a sarkukon ülő vagy térdeplő emberek elé helyezett alacsony állványféle volt, amire az ételes- és italosedényeket helyezték (1. kép). Az ágyak alacsony lábon álló, egyszerű fekhelyek voltak, melyekre gyakran állítottak kisebb asztalokat. Az ágyon pihenők játékasztalaként, poharuk vagy kisebb használati tárgyaik elhelyezésére szolgáltak.
Minden bútor alacsony volt és fából készült. Az igényesebb darabokat lakkfestéssel, esetleg faragással díszítették. A feketelakk alapot vagy vöröslakkal festették meg vagy színes – vörös, arany, ezüst, sárga, barna, zöld, szürke és kék – díszítőfestést vittek fel rá. Kedvelték a bútorok sarkainak fémveretes díszítését: állat alakú (gui-sárkány, cikáda), szörnymaszkos (taotie) vereteket alkalmaztak. Gyakran az állatok szájába helyezett karika-fogófül vagy jáde, arany, ezüst berakás is díszítette a bútorokat.
A bútorok illesztésére többféle csapolási módot alkalmaztak. Széles körben használták a korpuszkötést (pl. fecskefarkkötést), valamint a keretkötést (pl. ollóscsapot). A bútorkészítés szerszámai közül ismerték a fejszét, a fűrészt, a fúrót és a vésőt, és a korszak végén (Kr. e. 3. század) már egységesített mértékrendszer szerint dolgoztak.
A Zhou-kor második felének, a Tavasz és Ősz korszaknak (Kr. e. 770—476), valamint a Hadakozó Fejedelemségek korának (Kr. e. 475—255) bútorai a korai kínai lakkművesség legszebb darabjai közé tartoznak. Lakkozott, színes festéssel díszített ágyak, asztalkák, rakodó polcok, állványok és szekrények voltak a korabeli előkelők lakhelyeinek színpompás berendezési tárgyai (2., 3., 4., 5. kép). Régészeti leletből az első bútor is a Hadakozó Fejedelemségek korának végéről, a Kr. e. 4—3. század fordulójáról, egy Chu-fejedelemségbeli sírból származik Xinyangból (Henan tartomány). A 218 cm hosszú, 139 cm széles ágykeret hat lába lakkozott fából készült, és csapokkal illeszkedik a helyére. Az ágy fakeretére bambuszléceket fektettek, majd erre helyezték a nádfonatos ágytakarót és a selyem ágyneműt. A rendkívül könnyen szétszedhető és jól szállítható ágy alacsony oldallapjait szintén bambuszból készítették el (6. kép). Ugyanennek a sírnak a leletanyagából ismeretes az a kartámasztó állvány, amely rácsos lábazattal, a kínai építészetben olyannyira kedvelt megoldással készült. Az alacsony állvány kecses vonalvezetése és igényes kidolgozása alapján feltételezhető, hogy egy korabeli előkelő kényelmét szolgálta (7. kép).
A Han-dinasztia korának végéig (Kr. u. 3. század eleje) az élet minden fontos mozzanata a földön zajlott. Négyzet alakú vagy hosszúkás, gyékényből vagy bambuszból font takarókon ültek, amelyeket gyakran színes szálakkal fontak össze, és selyemmel, valamint szőtt anyagokkal szegtek be. Egy-egy takarón – mérettől függően – egy-négy személy foglalhatott helyet. A földön ülés és a térdelés döntően befolyásolta a bútorok méreteit (8. kép). Ezért a bútorokat általában alacsony lábbal készítették. A leggyakoribb bútortípusok a Tavasz és Ősz korszakban és a Hadakozó Fejedelemségek korában használt bútortípusokból alakultak ki. Készítettek asztalokat, íróállványokat, ágyakat, ruhásládákat, szekrényeket, polcokat, ellenzőket. Az íróállványokat többnyire az ágyak elé vagy mellé állították, írólapjukat a kényelmesebb munkához megszélesítették és megnyújtották. Kedvelték az alacsony, hangszertartó állványokat és a tálaláshoz oly elengedhetetlen asztalokat is (9. kép). Az asztaloknál, alacsonyabb állványoknál sokféle lábmegoldással találkozhatunk: kedvelték az asztal sarkához illesztett lábat, valamint a keretbe helyezett lábmegoldásokat. (10. a—b kép).
Az ellenzőket szélfogóként az ágyak vagy a földre terített takarók mögé, esetleg mellé vagy köré állították. A fakeretbe vékony selyem kifeszítésével vagy faragott betétlappal készített ellenzőket kihallgatások alkalmával az előkelők mögött is felállították (11. kép).
A Han-korban (Kr. e. 3 – Kr. u. 3. század) új bútortípusként jelent meg a nagyméretű, lapos dívány, amely a Ming-korig (14. század második fele) kedvelt bútordarab maradt. Az alacsony talapzaton álló, emelvényként szolgáló bútoron elsősorban ültek, de nagy felülete révén alvásra is kiválóan alkalmasnak bizonyult. Az ágyakon és a díványokon nappal is sokat tartózkodtak. A kényelmesebb testhelyzet biztosítására kar- és háttámaszokat alkalmaztak: kisebb állványokat helyeztek a fekvőbútorokra, hogy a testsúly áthelyezésével jobban el tudjanak helyezkedni (12. kép). A zárt, lapos tömbként álló díványok oldalát gyakran áttört díszítésekkel, ovális, kerek, szamárhátíves nyílásokkal tették változatosabbá (14. kép).
A Han-kor bútorai között tűnt fel először a szék elődje, amelyet a kínaiak egyszerűen „barbár ülőalkalmatosság” (hu chuang)nak neveztek el az Észak-Kínában élő barbár (hu) törzsek után. E bútorfajta előfordulásának első nyomai a Nyugati Han-korra (Kr. e. 206 — Kr. u. 9) nyúlnak vissza, de a Keleti Han-dinasztia egyik császárának, Lingdi császárnak az uralkodása idején jelent meg ez a bútorfajta északnyugat felől Kína középső területein. Hosszú évszázadokig nem terjedt el széles körben, kizárólag a legelőkelőbbek tárgyai között és a paloták berendezésében találkozhatunk vele. A „barbár ülőalkalmatosság”-ként ismert bútor lényegében egy összecsukható székfajta volt, amelynek összehajtható első és hátsó lábai közé egy ülőlapként használt keretet illesztettek, és növényi rostokból készített ülőbetétet feszítettek ki rá. Könnyen hordozható székként az előkelők főként vadászatok és hadjáratok idején használták (13. kép).
A bútorok csapolásának technikai megoldásai már a Han-korban is az esztétikum fontos hordozói voltak. A keretbetétes szerkezeteknél, a csapolások végeit a keresztléceken látni engedték, ami fontos korjelölő maradt egészen a 18. századig. Ekkor kezdtek rövidebb csapolásokat alkalmazni, és teljesen eltüntették a felületről az eresztékek végeit.
A Kr. u. 3—7. század között jelentős fordulat következett be a kínai bútorhasználatban. Egyfelől számos nyomát láthatjuk annak, hogy a földön ülő, sarkain ülő, térdeplő tartás változatlanul megmaradt, másfelől újfajta ülésformák is terjedni kezdtek. Feltehetően a buddhizmus Han-kor végétől erősödő térhódítása révén megjelent a keresztezett, felhúzott lábú ülésmód (az ún. törökülés), továbbá az egyik oldalra kitett, behajlított lábakon való ülés, valamint a már magasabb ülőalkalmatosságot feltételező, a földre egyenesen lelógatott lábakkal való ülés. A földre terített takarókon zajló, alacsony bútorokat igénylő életformát új életforma váltotta fel, amely új bútortípusokat hívott életre, de az átmenet egyáltalán nem volt gyors, és kezdetben csak az előkelőbbek háztartásában voltak megtalálhatók az új típusú, magas bútorok. A Kr. u. 5—6. században játszódott le az a fordulat, melynek révén az új típusú bútorok szélesebb körben elterjedtek. A buddhista barlangtemplomok, főként a Selyemút mentén fekvő Dunhuang, valamint Észak-Kínában Datong városa mellett Yungang és Luoyang városa mellett Longmen barlangtemplomainak falfestményei és domborművei igazolják mindezt igen szemléletesen (előkelő személyiségek, mindennapi használati tárgyak, palotabelsők és vadászatok, ünnepségek stb. ábrázolásain.) (14. kép).
A Kr. u. 3—7. század között a Han-korból származó összecsukható ülőke, a „barbár ülőalkalmatosság” néven ismert bútordarab egyre szélesebb körben vált ismertté, de a székek elterjedésének döntő fordulata nem ezekhez a szétnyitható „barbár ülőalkalmatosság”-okhoz, hanem sokkal inkább a buddhizmus megjelenéséhez és elterjedéséhez köthető. A székek eredete Kínában mindazonáltal rendkívül homályos. Pusztán föltehető, hogy nyugat felől a buddhizmus terjedésével együtt jelent meg. A buddhista barlangtemplomok festményein egyaránt előfordulnak hosszabb lábú, négyzet alakú ülőkék, kerek fedlapú ülőkék, hosszú ülőlapú lócák és magasabb karosszékek.
Mind a székek, mind a magasabb ülőalkalmatosságok használata kezdetben szigorúan az előkelőség és a tisztelet kifejezése volt. Így az uralkodók és a buddhista apátok ábrázolásain ezen személyek rangjának és méltóságának jele volt a székek használata. Azonban nem lelógatott lábbal, európai módon ültek a széken, hanem lábukat maguk alá húzták a szék ülőrészén. A lábtartókra inkább lábbelijüket helyezték, ahogy a festmények tanúskodnak róla (15. kép).
Az ülőbútorok magasságának változásával nőtt a fekvőhelyek magassága is. Az ágyak és kerevetek azonban nemcsak magasabbak, hanem nagyobbak is lettek. Föléjük gyakorta függönyöket akasztottak, és mozgatható, összecsukható ellenzőlapokkal vették őket körül. Az ágyakat doboz formájú talapzatra emelték, és a talapzat oldalait ívelt szegélyű vagy négyzet alakú nyílásokkal díszítették. Az ágyak felépítményeként a négy sarkon felállított oszlopokra erősítettek drapériákat, melyek az elforgatható és kiemelhető oldallapokkal együtt zárt belső teret biztosítottak a helységeken belül. Nappal pihenőhelyül, éjszaka alvásra szolgáltak (16., 17. kép).
Az ágyak másik típusát jelentő alacsony díványok, melyek éjszakai pihenésre és nappali tartózkodásra egyaránt alkalmasak voltak, ugyancsak változatos lábazatkiképzéssel készültek. A lábazat két fő típusa az ívelt köpenyvonalú, négy lábú dívány és az áttört díszítésű, tömör lábazatra emelt dívány egyaránt előfordult. A kényelmesebb elhelyezkedéshez párnákat, kar- és háttámaszokat állítottak a díványokra, esetleg ellenzőlapokkal vették körül őket (18. kép). Az alacsony díványokat a kerethez erősített rudakkal hordszékként is használhatták (19. kép). Fogattal utazáskor többnyire ívelt vonalú háttámasztó állványokat helyeztek a szekérderékba az utazás fáradalmait könynyítendő. (20. kép).
A Tang-kortól (Kr. u. 618—906) kezdve terjedt el a székek használata az előkelők után az alacsonyabb néprétegek körében is. A Kr. u. 11. századig ugyan továbbélt a földönülés szokása (21., 22. kép), de fokozatosan átvette helyét a magas ülőbútorok használata (23., 24., 25. kép), amiről a Tang-kori sírok kerámia bútormakettjei és a falfestmények is tanúskodnak.
A kínai kultúra aranykorának tekintett Tang-korban egyre több bútor található az előkelőbbek háztartásaiban. A kor fennmaradt festményei arról tanúskodnak, hogy széles körben használtak olyan bútorféléket, mint a magas ülőkék, székek, lábtartók, nagyméretű ágyak, ruhatartók, dobállványok és lámpatartók (26., 27. kép), de változatlanul ott vannak az alacsony asztalok és íróállványok is az előkelők háztartásában. Új bútortípusként ekkor jelent meg a lekerekített háttámlájú szék és karosszék (28. a-f kép), a hosszú asztal és a hosszú ülőke. Általánossá válik fokozatosan a székek, a függönyözött ágyak és az ellenzők együttes használata.
A bútorok típusait felvonultató sírmellékletek, a kerámia bútormakettek vajmi keveset láttatnak a bútorok egykori szerkezetéből. Nem ismerjük a korabeli csapolásmódokat, és egyetlen régészeti lelet sem áll rendelkezésre az illesztések tanulmányozásához. A fennmaradt bútormakettek alapján annyi bizonyos, hogy változatos volt a bútorlábak formája és díszítése. Új díszítőelemként megjelent a szimmetrikusan tekeredő, faragott spirál motívuma.
A magas bútorok – székek, asztalok – a 900—1100 közötti időszakban terjedtek el széles körben. A magas bútorok használata és a korábbi életforma együttéléséről tanúskodik az egyik Song császárról feljegyzett történet. A Song-dinasztia (960—1279) második császára, Taizong császár (uralk. 976—997) egy alkalommal meglátogatta apja egykori, nagy tiszteletben álló főminiszterét. A krónikások e látogatásról feljegyezték, hogy a főminiszter házában a földön szolgálták fel a vendéglátó ház italát, amit feltehetően azért tartottak említésre méltó részletnek, mert eltért a korabeli szokásoktól. A Song-kor elejére ugyanis Kína-szerte általánossá vált a magas bútorok használata. A Song-kor (10—13. század) egyben a klasszikus kínai bútortípusok kialakulásának időszaka is. Nem új bútortípusok megjelenése, hanem a korábban megismert bútortípusok széleskörű elterjedése jellemezte ezt a korszakot (29., 30., 31 kép). Régészeti leletek alapján is igazolható, hogy a 10—11. századra lezárult a szék térhódítása Kínában, amit egy 1104-re datált szék és asztal, mint a ma ismert legkorábbi ásatási lelet, meg is erősít. A földönülés, földön térdelés szokását mindenütt felváltotta a széken ülés, egyedül a kínai gyászszertartásoknál maradt meg a térdelés szokása egészen a késő császárkorig.
A bútorokkal kapcsolatos első írott források is a Song-korra (10—13. század) datálhatók. 1194-ben született meg egy asztalelrendezési tanácsokat tartalmazó, lakomák megrendezésének ünnepélyessé tételéről szóló Lakomázóasztalok képei (Yan ji tu) című munka, amely az előkelők, magas rangú hivatalnokok kifinomult, elegáns életének egy részletébe, az ünnepi lakomák világába enged bepillantást. A zenészek és táncosok társaságában mulatozó előkelő hivatalnokok étellel-itallal roskadásig megrakott asztaloknál foglaltak helyet alacsony székeken, esetleg széles díványokon. Gyakran mindenkinek külön asztalt terítettek, és a négyzetes alakzatban felállított asztalok közötti téren mutatványosok és táncosok szórakoztatták a vendégeket.
Az alapvető kínai bútortípusok kialakulása a bútorszerkezetek letisztulását és az általánosan használt díszítésformák rögzülését is eredményezte. Minden később ismert kínai bútor ismert volt már a Song-korban, a későbbi darabok legfeljebb arányaikban, szerkezetükben, csapolási technikájukban vagy díszítésükben mutattak eltérést Song-előképeiktől. A bútortípusok alapján ettől kezdve öt nagyobb csoportba sorolhatjuk a kínai bútorművesség jellegzetes darabjait: asztalok (32. a-g kép), ülőbútorok (33. a-i kép), fekvőbútorok (34. a-e kép), tárolóbútorok (35. a-d kép) és ellenzők (36. a-d kép).
A magas bútorok általános elterjedésével megváltozott a helyiségek berendezése is. Gyakori megoldás volt a házak fogadócsarnokaiban, hogy az ellenző elé állítottak egy széket két oldalán egymással szembefordítva négy-négy székkel, vagy pedig az ellenző elé állítottak két kerek ülőkét, amelyen egymással szemben ülve beszélgethettek. A házba lépő vendéget itt fogadta a ház ura, és bútorokkal – magas támlájú székek, karosszékek elhelyezésével – is kifejezhette tiszteletét és nagyrabecsülését a vendége iránt.
Újdonság volt a hálóhelyiségekben és a munkára, olvasásra használt terekben a bútorok aszimmetrikus elrendezésének számos válfaja: az ágyak mellé, illetve köré rendezték az asztalokat és kisebb ülőkéket (37. a—b kép). E rendkívül általános bútorelrendezési elveken kívül soha nem volt kötött, szigorúan meghatározott helye az egyes bútoroknak, legtöbbjüket szabadon mozgathatták a terekben. Érdekes tény, hogy a lakóházak belső termeiben és a hozzájuk kapcsolódó kertekben gyakran teljesen azonos módon állították fel a bútorokat: ellenző elé tették a székeket vagy asztal köré rendezték az ülőkéket. Bőségesen éltek a formák, a színek és a növények, különös formájú kövek adta térrendezési lehetőségekkel (38., 39. kép).
A Ming-ház, a 14. század második felében trónralépő új dinasztia, uralkodásának első szakaszát gazdasági fellendülés jellemezte. Jelentős mennyiségű szűzföldet vontak művelés alá, nőtt a selyemtermelés és a kerámiagyártás. A vasolvasztás menynyisége számottevő volt, és fontos iparággá vált a hajóépítés.
A 16. században különösen Kína déli, tengerpart-menti tartományaiban – Anhui, Jiangsu, Zhejiang – virágzott fel a városi kultúra. A Jiangnan vidéknek nevezett terület kisvárosai főként selyem- és textiliparuk révén tettek szert jelentős jövedelemre, de a 16. század második felétől a partmenti kereskedelemből is fontos bevételeik származtak. A vidék meggazdagodó hivatalnokai és kereskedői voltak a luxuscikkek iránti kereslet fellendítői. Ők adtak lendületet az újfajta igényeket kielégítő kínai bútorművességnek, melynek virágkora a 16. század közepétől egészen a 18. század első negyedéig, a mandzsu Qing-dinasztiabeli Kangxi-császár uralmának végéig (1722) tart.
A kínai bútorkészítés Ming-kori felvirágzásának egyik tényezője a gazdasági fellendülésben kereshető, míg másik jelentős segítője az asztalosok kötelezően letöltendő közmunkájának pénzbeli megváltása volt. A császári fővárosban vagy annak közelében élő asztalosmesterek minden hónapban tíz munkanappal tartoztak a császári bútorkészítő műhelyeknek, míg a távolabb élőknek évi három hónapot kellett a Közmunkák Hivatala által meghatározott helyen ledolgozniuk. A 15. század végére kialakult a munkák ezüstben való megváltásának lehetősége, és a 16. században általánossá vált az asztalosmesterek körében a közmunka pénzzel történő megváltása. Sokan éltek e lehetőséggel, melynek révén jelentősen nőtt a bútorkészítéssel foglalkozó mesteremberek saját műhelyükben töltött ideje. Ez elősegítette mind specializálódásukat, mind belső hierarchiájuk kiépülését.
A Ming-kori bútorművesség felvirágzásának harmadik öszszetevője a trópusi keményfák nagy mennyiségű importja volt. A 16. századtól kezdve a tengerparti kereskedelembe bekapcsolódó dél-kínai városokba kereskedők tucatjai szállították Délkelet-Ázsia fáit, melyek kiváló nyersanyagnak bizonyultak a kínai mesterek kezében. Rendkívül ellenálló, szilárd anyagok voltak, melyek számtalan árnyalatban megmutatkozó színe, finom és változatos erezete kiválóan érvényesülhetett a bútorok felületén. A kitűnő faanyagok ösztönözték és új megoldásokra sarkallták a vidék asztalosait, s az eredményt láthatjuk a fennmaradt bútoranyagon és a leírásokban.
A Ming-korban óriási méretű palota- és kertépítés zajlott Kína-szerte. Mind a császári udvar tagjai, akik a 15. század elején kezdték el építtetni az új fővárost, a pekingi Tiltott Várost, mind a kínai előkelők számos új épületet emeltek. A nagyarányú építkezések sok mesternek adtak munkát, és fellendítették a famegmunkálás technikai és művészi színvonalát. Erről tanúskodnak azok a traktátusok, amelyek az ács- és asztalosmunkák technikai leírásait őrizték meg. A legismertebb munkák a 15. század elejéről származó Lu Ban könyve (Lu Ban jing), Nyolc beszélgetés az élet dolgairól (1591; Zun sheng ba jian), valamint Az ég, a föld és az ember képes enciklopédiája (San cai tu hui, 1609) – az építkezés előkészületeitől a helykiválasztáson és a munkák megkezdésén át a méretezésig, az ácsolás és csapolás válfajaiig az építés minden munkafolyamatát részletesen ismertették.
A kínai építészet és bútorkészítés klasszikusaként ismert Lu Ban könyve című munka a Ming-kor elején látott napvilágot. Az építkezések és a hagyományos csapolástechnikák kézikönyveként terjedelme egyharmad részében a korabeli bútorokról is értekezik. Leírja anyagukat, felépítésüket és méreteiket. A Lu Ban könyve a 15. század elején jött létre, minden bizonnyal korábbi művek kompilációjaként. Szerzői a Közmunkák Hivatalában dolgozó írástudók voltak, akik feltehetően két korábbi, házépítésről szóló műből írták meg a császári műhelyeknek szánt útmutatójukat.
A bútorkészítésről szóló részek előzménye ismeretlen, csupán az feltételezhető, hogy a császári udvar bútorkészítő műhelyeinek és nagyobb magánműhelyeknek készített feljegyzések voltak a szöveg előzményei. Ezt alátámasztja a szöveg nyelvezete is, amely nem az irodalmi nyelvhez, hanem a beszélt nyelvhez áll közelebb. Feltehetőleg később keletkeztek, mint az ácsolásról szóló részek. Annyi azonban bizonyos, hogy a szöveg a 16. század előtt keletkezett, hiszen a 16. század második felétől népszerű keményfabútorokról említést sem tesz. A leghosszabb és legbővebb leírással a házioltárokról szolgál, melyek a hagyományos kínai otthon központi elhelyezésű, kiemelt rangú bútorai voltak. Felsorol továbbá minden használatban lévő korabeli bútortípust, a fényűző élet kellékeitől az egészen egyszerű ülőkékig. Igen szűkszavú a székek leírásánál, nem említi meg a kínai bútorművesség 16—18. századi fénykorának olyan népszerű székformáit, mint a „hivatalnok-föveg formájú szék” vagy a „patkó formájú karosszék”. Beszél azonban később teljesen ismeretlen bútortípusokról (pl. ládaszekrények). A képekkel kísért leírások segítik az egyes kínai bútorok korának, készítési idejének megállapítását. Mindezzel a Lu Ban könyve jelentősen hozzájárult a Ming-kor kínai bútortörténetének megismeréséhez és korszakolásához is.
Az 1560–1722 között virágzó kínai bútorművesség a kiváló anyagválasztás mellett a fa megmunkálásának tökéletességével, művészi igényű szerkezeti megoldásokkal, tökéletes csapolási és illesztésrendek alkalmazásával, valamint a bútorok formai eleganciájával, egyszerű és visszafogott vonalvezetésével múlta felül elődeit. Különösen nevezetesek a Ming-korban készített székek – támlás- és karosszékek egyaránt –, továbbá a gazdag formavilágot képviselő és tökéletes szerkezeti megoldásokat felvonultató asztalok. A Ming-kor bútorai a Song-kor alapvető bútortípusai mellett felhasználták az idegen eredetű Liao-, Jin- és Yuan-dinasztia hagyományait és ízlését. A Ming-kori bútorok főként a csapolási technikák tökéletesítésével szárnyalták túl a Song-kor bútorait. Amíg a Song-korban általános gyakorlatnak számított a pontatlan összeeresztések lakkfestéssel való eltüntetése, addig a Ming-kor különös gondot fordított a csapolások pontos és alapos kidolgozására, s nem volt szüksége a lakkra.
A Ming-kortól kezdve számos munka látott napvilágot, melyek az írástudók elegáns életéről, annak elengedhetetlen kellékeiről írtak. Az írástudók környezetének gyakori tárgyaiként ezek a művek bútorokról, azok formájáról és elrendezéséről is értekeztek. Távoli hasonlattal élve egyfajta „divatlap” szerepét töltötték be. Nem abban az értelemben persze, hogy a gyorsan változó ízlés világában nyújtsanak eligazodást, hanem sokkal inkább abban az értelemben, hogy segítsék az írástudók új tárgyak közötti tájékozódását, a választékos és igényes tárgyválasztást. A leírt bútorformák nem tartoztak a korábbi írástudói otthonok jól ismert tárgyai közé, ezért megismertetésükre az írástudók neveltetése során nem adódott gyakran alkalom. Az elegáns élet tárgyairól szóló értekezések a tárgyak leírása mellett készítésük helyét és beszerzésük módját is ismertették.
A kínai bútorművesség fénykorának számító Ming-kor bútorművességének fontos dokumentuma az 1617-ben megjelent A kifinomult élet vezetője (Xian qing ou ji) című munka, amely két alapvető kategóriát használ: megkülönbözteti a közönséges és az elegáns bútorokat, és minden bútort besorol e két kategória valamelyikébe.
Suzhouban élt és alkotott az a Wen Zhenheng nevű írástudó, aki Értekezés luxustárgyakról című, 1620 körül megjelent művében húsz fejezetet szentelt az elegáns belső terek és a bennük elhelyezhető bútorok leírásának. A bútorokat nem luxustárgyaknak, hanem a civilizált élet szükséges kellékeinek tartotta, melyek állandó erkölcsi tartalmat és esztétikai gondolatokat hordoznak. Wen Zhenheng tanulságos osztályozása szerint a bútorok lehettek régiek és újak. A régi bútor kronológiai értelemben korai darabot, morális értelemben magasabb értéket képviselő bútort jelentett. Ezzel ellentétben új bútoron később készített, gyenge kvalitású darabot értett. A bútorok értékét tehát szerinte nem pusztán készítésük ideje, hanem sokkal inkább megformálásuk igényessége és szépsége határozta meg.
A 17. századtól az írástudók elegáns életéről és annak kellékeiről szóló munkák hasznos tanácsokkal szolgáltak, a bútorok kiválasztásának és készíttetésének alapvető segédletei voltak. Ezek a munkák fontos forrásai lettek a korabeli lakberendezés tanulmányozásának és rávilágítottak a bútorkészítők és a vásárlók közötti viszonyra is.
A bútorokra vonatkozó kínai források fontos csoportját alkotják az irodalmi művek illusztrációjaként megjelent ábrázolások. Híres és népszerű regények fametszetes illusztrációkkal kísért kiadásai a Ming-kortól kezdve a regények helyszíneit korabeli épületek és házak belső tereiként ábrázolták, a szereplőket és az eseményeket a korabeli lakószobákba, kertekbe, fogadócsarnokokba elhelyezve láttatták. A híresebb illusztrált munkák közül név szerint is említést érdemel a Szép asszonyok egy gazdag házban című regény, egy 16. századi ismeretlen mester tollából, egy ugyancsak névtelen, a 16-17. század fordulóján alkotó szerző műve Virágos gyertyák, eredeti címén Egy jó párválasztás története, valamint Cao Xueqin (1719—1764) híres regénye A vörös szoba álma. A regények mellett megjelentek a legismertebb, fametszetes illusztrációkkal kísért népszerű színpadi művek is pl.: Wang Shifu: A Nyugati szoba, valamint Kao Ming: A lant története című színművek.
A fennmaradt bútorok funkciójának megértéséhez alapvető források a fametszetes illusztrációk. Igen tanulságos összehasonlítani az egyes irodalmi művek illusztrációit, amelyek különböző korokban jelentek meg, hiszen ezekből pontosan nyomon követhetők a kínai tárgykultúra és ízlésvilág apróbb változásai is.
A Ming-korban jelent meg az igény, hogy összehangolt bútorokkal rendezzék be tereiket. A fogadócsarnokokban, a hálóhelyiségekben és az írástudók dolgozószobáiban is többféle bútort, anyagukban, esetleg formájukban, mintájukban összeillő együtteseket helyeztek el. Hasonlóan a Song-kor belső tereihez, nem kötötték meg a bútorok elhelyezésének rendjét, de aszimmetrikus elrendezésre törekedtek. A lakóterekben használt bútorokat gyakran használták a kertekben és a teraszokon is, követve a belső térrendezés alapszabályait.
A Qing-kor (1644—1911) bútorművességének első évszázada töretlenül folytatta a Ming-kori hagyományt, s a kínai bútorművesség fénykora a mandzsu Kangxi császár uralkodásának végén – a 18. század első negyedével zárult le. A 18. század folyamán a Qing-kor bútorai ugyan még kiváló anyagválasztásban, formai kidolgozásban és szerkezetben követték a Ming előképeket, de díszítésük már egyre burjánzóbbá vált. A díszítőelemek zsúfoltsága szétfeszítette a Ming-kor nemes formáit, nehézkessé, mesterkéltté tette az elegáns, könnyed vonalakat. Különösen kedvelték és sokféle formában alkalmazták a szerencseszimbólumokat – a hosszú élet, a gazdagság, a hivatali előmenetel, a bő gyermekáldás stb. jelképeit – a bútorok díszítésében. Sokféle anyaggal – jáde, rekeszzománc, drágakövek, porcelán, márvány – dolgoztak, és többféle technika – berakás, faragás, tausírozás, lakkozás, festés – együttes alkalmazásával díszítették bútoraikat (karosszékek 40. a-c, dobszékek 41. a-b, asztalok 42. a-f kép).
Új bútortípusként a Qing-korban jelentek meg az egészen magas állványok, melyeket párosával helyeztek el a belső terekben. Virágot, füstölőedényt, különleges formájú köveket, porcelánvázákat, drágakőfaragványokat állítottak rájuk (43. a-b, 44. a-b kép). Ugyancsak új bútortípus a nyitott polcos, dísztárgyak kirakására alkalmas szekrény, melyet az állványokhoz hasonlóan párosával állítottak fel a belső terekben (45. kép).
A térrendezés alapelve a korábbi aszimmetria után a tökéletesen érvényesülő szimmetria, a tengelyre fűzött, tükörszimmetrikus elrendezés lett. A fogadócsarnokok bejáratával szemközt többnyire egy hosszú asztalt helyeztek a fal elé, megrakva szerencseszimbólumokkal, gazdagon díszített tárgyakkal, köztük ellenzőlapokkal. A hosszú asztal mögött a falon kétoldalt páros feliratok voltak, közöttük selyemhímzést helyeztek el.
A hosszú asztal elé rendszerint egy négyszögletes asztalt állítottak, két oldalán egy-egy karosszékkel. A szigorúan a bejárat és a szoba közepe felé néző székek két oldalán, a falak mentén sorakoztak a további ülőhelyek. A falak elé állított karosszékek és székek sorát egymással szembefordítva úgy helyezték el, hogy a székek közé egy-egy teázóasztalt is beállítottak (46. kép).
A Ming-kor hajlított vonalait fölváltották a Qing-kor szögletes és merev formái. A Qing-kor szerkezeti megoldásainál a szilárd és tartós illesztéseket alkalmazták. Nem törekedtek bravúros kötésrend használatára, sőt éppen az illesztések láthatatlansága jelentette a bútorszerkezetek szépségét.
A 19. század második felétől a külföldiek fokozódó kínai jelenléte döntő hatással volt a kínai bútorformák változására is. A külföldieknek megnyitott kikötőkben letelepedő európai kolóniák révén előbb a késő barokk és a rokokó, majd a viktoriánus bútorformák jutottak el Kínába. A nagyobb méretű európai bútorok hatására a kínai bútorok között is megjelent a nagyméretű, gazdag felületi tagolással készített szekrények sora, melyeket faragott, berakással díszített tetőornamensekkel készítettek. Az első ilyen szekrények európai megrendelésre készültek, de a századfordulón már számos kínai előkelő és kereskedő házát is gazdagították ilyen darabok (47. a-b kép).
A jellegzetes fiókos asztalok és a tükrös öltözőasztalok is (48., 49. kép) megjelentek a kínai enteriőrökben, de nem alakították kínaiasra a formákat.
A Qing-kor jellegzetes baldachinos ágyait még a 19—20. század fordulóján, sőt a 20. század első felében is sok helyen használták. A baldachin fő tartóoszlopait külön is díszítették, és az ágyak előoldalát elöl gyakran tükrös betételemekkel zárták le (50. kép). Kedvelték a karmokban végződő bútorlábakat,
a florális és a tekeredő, spirális motívumokat. Gyakran alkalmaztak bambuszimitációt a tárgyak keretének és lábazatának kiképzésénél. A bútorok díszítésének leggyakrabban előforduló motívumai az európai bútorformák megjelenése ellenére is alapvetően kínaiak maradtak.

 


II. A Ming-kor (1368—1644) bútorművessége

A klasszikus kínai bútorművesség fénykora a Ming-dinasztia uralkodásának derekától, a 16. század második felétől a Qing-dinasztia uralmának elejéig, a 18. század első negyedéig tartott. A Ming bútorművesség kialakulásáról nincsenek adataink, pusztán annyi bizonyos, hogy a Déli Song-korban (1127–1279) használt, rendkívül gazdag formavilágú lakk- és bambuszbútorokat az 1560-as évektől kezdve váltják fel a trópusi keményfából készített bútorok. Nagyon kevés, egyértelműen a Ming-korra datálható bútor maradt fenn, de ezek alapján is felvázolható a klasszikus Ming-kori bútorművesség néhány jellegzetes vonása.

A Ming-kor klasszikus kínai bútorait főként a Dél-Kínában élő írástudók és gazdag kereskedők megrendelésére készítették. Többnyire fűtetlen terekben használták őket, a gazdag családok fogadó-, háló- és dolgozószobáiban. Ismeretesek kerti bútornak szánt Ming-kori darabok is, de főként a lakóterek bútorait vitték ki a teraszokra, a nyitott pavilonokba és a kertekbe is.
A bútorok vonalvezetése rendkívül egyszerű és letisztult. Jóval kevesebb díszítés található rajtuk, mint a korábbi darabokon. Mindazonáltal hiba volna a Ming-kor bútorait pusztán a formai egyszerűséggel és díszítésbeli visszafogottsággal azonosítani. A kifinomult, tiszta formák ugyanis mindig tökéletes arányokban nyilatkoztak meg, ami lenyűgöző szerkezeti felépítéssel, rendkívül kifinomult illesztés- és csapolásrenddel párosult. Asztalosmesteri bravúrral oldották meg az egyes elemek összeeresztését, gondosan ügyeltek a tárgyak funkciójából adódó követelményekre (pl.: a nyugágyak arányainál, lábtartójánál; a magas és az alacsony támlájú karosszékek fejtámasztó eleménél és a hajlított gerinctámasztó elemén; az összecsukható székek lábtartójánál és az ülőrész kiképzésénél; a baldachinos ágyak előtereinek kiképzésénél, a szekrények ajtajainak záródásánál, játékasztalok, étkezőasztalok formájánál, stb.) Mindez kiválóan szolgálta a megrendelők kényelmét, és növelte a bútorok tartósságát is.
Kedvelték a lekerekített formákat, az eldolgozott, díszített lábak, karfák végeit. Minden tárgynál – formai és szerkezetbeli azonosságuk ellenére is – törekedtek valamiféle egyediségre. Mindez sokféleképpen juthatott kifejezésre: az adott bútordarab akár az anyagválasztásban, akár a díszítésben, akár elhelyezésében különbözhetett társaitól.
A faanyagok közül leginkább a hualifát, illetve ennek egyik változatát, a huang hualifát (padouk- vagy rózsafa), valamint a zitanfát (vörös szantálfa) és a jichimufát („csirkeszárnyfa”) részesítették előnyben. Készítettek ugyan bútorokat puhafából is, fontos faanyagok voltak a fenyőfélék, a szilfafélék és a cédrus is, de a keményfák erezetének változatosságát és fényét értékelték a legtöbbre. Különös értéket tulajdonítottak az egyetlen faféléből, esetleg egyetlen hasítékból készített bútordaraboknak.
A bútorok díszítésében tökéletes összhangra törekedtek. Egy-egy tárgyon pusztán néhány motívumot, esetleg egyetlen mintaelemet variáltak. Arra törekedtek, hogy – kiemelve a bútor egyes részeinek szépségét – egy-egy minta minél többféle alakban, méretben jelenjék meg, vagy éppen a bútordarab tagolásának finomításához járuljon hozzá. A bútordíszítések fontos elemei voltak a fémveretek. Sarokvédő veretként, fogantyúként, csuklópántként, zártakaró elemként vagy csapolások díszítő megerősítéseként egyaránt előfordulhattak. Alakjuk és méretük gondosan illeszkedett a tárgyhoz maximálisan kihasználva a fémanyag adta lehetőségeket. Teljesen díszítetlen és áttört, vésett fémveretek egyaránt ismeretesek.
A bútorok díszítésének megfigyelésénél alapvető szempontként kell számbavennünk az egyes darabok használatának módját. A díszítést például kiegészíthette egy, a bútor mögé vagy mellé rendszeresen elhelyezett tárgy (pl. egy ellenző, egy kalligrafikus felirat vagy egy függöny). A Ming-kor székeit rendszerint letakarták, a székek keretén átvetett, a háttámlát és az ülőrészt borító terítőket használtak. A gazdagon szőtt vagy hímzett brokát-, damaszt- és selyemkelmékkel egyrészt kényelmesebbé tették az ülőhelyeket, másrészt változatos színűvé és mozgalmassá varázsolták a belső tereket.
A Ming-kor bútorainak vizsgálatához számos tényező együttes figyelembe vételére van szükség. A tárgyak típusa, kora, megmunkálásuk foka, ritkaságuk és egyediségük mellett anyaguk, díszítésük, szerkezeti kifinomultságuk és állapotuk is döntő vizsgálati szempont kell, hogy legyen. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy feltegyük a kérdést, hová szánták a tárgyat, milyen enteriőrben helyezték el, mert hiszen számos szerkezeti és megformálásbeli jellegzetesség az enteriőrben kapott valódi értelmet.
A Ming-kor ülőbútorainak, asztalainak, fekvőalkalmatosságainak és tárolóbútorainak áttekintése révén bepillantást nyerhetünk a 16—18. századi Kína gazdag tárgykultúrájának egy szeletébe, amely természetes átvezetést kínál a későbbi korok, nevezetesen a Qing-kor és a 19—20. század fordulójának bútorművessége felé. Ez a 16. század második felétől a 18. század első negyedéig tartó időszak a klasszikus kínai bútorművesség korszaka, meghatározó szerepet játszott a későbbi bútorművesség fejlődésében is. Éppen ezért nemcsak kormeghatározásként, hanem minőséget jelölő fogalomként is használható a Ming-stílusú bútor megnevezés, amely a Ming-kor bútoraihoz – anyag, forma, szerkezet, igényesség és megformálás szempontjából – hasonló bútorok gyűjtőfogalma. Ming-stílusú bútor tehát a Ming-kornál később, akár a Qing-korban, akár a 20. század elején vagy akár napjainkban is készülhet, igényes és tökéletes megjelenésével kell, hogy hordozza a klaszszikus kínai bútorművesség jegyeit.


1. Ülőbútorok

A szék használatában a kínaiak közelebb állnak Európához, mint bármely más ázsiai nép. Feltehetően a buddhizmussal együtt, nyugat felől érkezett az első szék Kínába a Kr. u. 2. század folyamán. A ma ismert legkorábbi székábrázolás a Kr. u. 6. század közepére datálható.
A kínaiak az ülőalkalmatosságok többféle típusát kedvelték és használták egyidejűleg. Az ülőbútorok között a székeknek négy jellegzetes típusát – a támlás széket, a szögletes hát- és kartámlával készített karosszéket, illetve patkó formájú háttámlával készített karosszéket, valamint az összecsukható széket – különböztették meg. A székek mellett külön csoportként tartották számon a trónusokat. További jellegzetes csoportnak tekintették az ülőkéket, a lócákat és a dobszékeket is. Ebből a gazdag változatosságból nagyon kevés darab maradt ránk.
Az ülőbútorokat az alábbi csoportosításban ismertetjük:

1/1. Támlás székek:
„Lámpatartó formájú szék” (kínaiul: denggua yi)
1/2. Karosszékek:
a) „Hivatalnok-föveg” formájú karosszék (kínaiul: guanmao yi)
b) Szögletes háttámlájú karosszék (meigui yi)
c) „Patkó formájú” karosszék (quan yi)
d) Összecsukható székek és nyugágyak (jiao yi, zuiweng yi )
1/3. Trónusok (bao zuo)
1/4. Ülőkék
Négyszögletes ülőkék (fang deng)
Dobszékek (zuo dun)
Összecsukható ülőkék (jiao wu)

1/1. Támlás székek
„Lámpatartó formájú szék” (kínaiul: denggua yi)
A Ming-kori székek alaptípusa a magas háttámlával, kartámasz nélküli készített, ún. „lámpatartó formájú szék”, amely alakját a Dél-Kínában használt bambusz lámpafüggesztő állványoktól kölcsönözte (51. kép). A négy lábon álló, alacsonyabban vagy magasabban elhelyezett, négyszögletes ülőrészhez illesztették a háttámlát: rendszerint egy olyan egyszerű keretet, mely a nyak magasságában a kereten kétoldalt túlfutó, íves tagjáról kapta beszédes nevét (52. kép).
A kínai székek rendszerint magasabbak mint európai társaik. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy a széken helyet foglaló lábait nem a földön nyugtatta, hanem a szék lábaihoz illesztett lábtartón (53. kép). A támlásszékek arányai eltértek a később szokásos karosszékekétől. Rövidebb lábak, alacsonyabb háttámla jellemezte őket.
A székek ülőlapjának keretét négy darabból, a sarkokon félderékszögben illesztették össze. A keret hosszabb oldalain (az elülső és a hátsó oldalon) lévő eresztékek a rövidebb oldalakba mélyített furatokba illeszkedtek. Jellegzetes technikai megoldás volt, hogy a furatokat a rövidebb összekötőlécek oldalának átfúrásával mélyítették ki, így a befutó, sötétebb árnyalatú csapok jól láthatók az ülőrészek oldalain (54. kép). A Ming bútorok jellegzetes vonása a csapolások jól látható elhelyezése, a világosabb fakereten látható sötét négyszögletes mezők sora. A Qing bútorokon a 19. század közepétől jelent meg a „vak” csapolás, a furatok és az eresztékek elrejtésének gyakorlata, ami fontos korjelölő elem a bútorok datálásakor.
A Ming-kor székeit puha ülőrésszel, rendszerint növényi rostokból szőtt ülőbetéttel készítették. Az ülőrész keretébe fúrt lyukakba hálósan alátámasztó pálmarost pántokat húztak, amelyek alulról átfogták a gyékényfonatos ülőbetétet, egyes pálmarostszálakat pedig még az ülőbetéten is áthúztak. A rostszálak végeit a kerethez fa és bambusz peckekkel odaerősített takarólécekkel rejtették el. Mindennek révén kényelmes, puha ülőrészt kaptak, ugyanakkor a gyékényfonatos ülőbetétet könynyen ki tudták cserélni, ha állapota miatt javításra vagy cserére szorult.
A székek első lábait összekötő merevítőléchez illeszthették a keskeny lábtartót, melyre ülés közben a lábukat helyezték, de külön lábtartó állványokat is készítettek. A székek háttámlájának felső, ívelt vonalú keresztrúdjába középen, a nyakszirt magasságában nyaktámasztót mélyítettek, ezt a hátgerinc alakjához igazodó, S-alakú háttámasztó lap kapcsolta össze az ülőrésszel. A háttámasztó lapot teljesen díszítetlenül hagyták, vagy medalionba illesztett, faragott, esetleg áttört mintával díszítették (55. kép). A leggyakrabban előforduló minták: kerek mezőben tekeredő sárkány, krizantém, lótuszvirág, gomba (lingzhi), szerencsejogar (ruyi).
A támlás székek között ritka példaként rácsozott háttámlájú, illetve gazdagon díszített háttámlájú, áttört faragásokkal ékesített szék is készült a Ming-kori bútorkészítők műhelyeiben.

1/2. Karosszékek:
„Hivatalnok-föveg” formájú karosszék (guanmao yi)
A Ming-kor székeinek legjellegzetesebb típusa az ún. „hivatalnok-föveg” formájú karosszék (56. kép), amely ebben a formában a Ming-kor előtt nem ismeretes. Nevét a szögletes háttámlakeret felső összekötőlécének íves vonaláról kapta, melynek alakja a Ming-kori hivatalnokok fejviseletének formáját idézte (57. kép). Beszédes neve ellenére, a „lámpatartó formájú szék”-től csak abban különbözött, hogy az támlás, ez pedig karosszék volt (58. kép). Wang Shixiang, a neves kínai bútortörténész a „hivatalnok-föveg” formájú székek két csoportját különbözteti meg annak alapján, hogy a háttámla felső, vízszintes léce túlfut-e a keretléceken, illetve a kartámasztó túlnyúlik-e az ívelt tagon (58., 59. kép) vagy sem (60. kép). Az utóbbi esetekben is a hátkeret és a kartámasztó őrizte jellegzetes, íves keretvonalát.
A Ming-korban ezt a hivatalnok-föveg formájú széket meditációs széknek (kínaiul: chan yi) is nevezték. Nagyméretű, akár sokszög alakú ülésén ugyanis felhúzott, egymásra tett lábakkal is kényelmesen el lehetett helyezkedni (61. kép). Éppen ezért gyakorta látható ez a széktípus a buddhista főapátokat megörökítő festményeken.
A karosszékek enyhén széttartó lábait csapokkal rögzítették az ülőkerethez. A hátsó lábak általában túlnyúltak az ülőrészen, hogy szilárdan tartsák a támlát. A székek stabilitása érdekében helyenként a hátsó lábak enyhén hátrafelé íveltek (62. kép). A háttámla függőleges keretlécei és a középen futó széles háttámasztó lemez a hátgerinc alakját követve kecses S-alakú ívet írt le. A kényelmes ülés érdekében a karosszékek háttámlájának felső keresztrúdjába nyaktámasztót mélyítettek. A székek két első lába közé lábtámasztót helyeztek el. Az oldalsó merevítőlécek egyforma magasságban futottak, a hátsó merevítőlécet azonban gyakran ettől eltérő magasságban – magasabban vagy alacsonyabban – helyezték el. A szék szerkezetének fontos részét alkották az ívelt vonalú kartámlák, a kartámlák középső alátámasztó tagjai, illetve az ülőrész alatti támasztóelemek.
A székek szépsége kifinomult formájukban, az ívelt és hajlított elemek tökéletes harmóniájában rejlett. Visszafogott díszítéseket alkalmaztak. Jellegzetes vonás volt a székek ülőrésze alatti ívelt peremű köpeny díszítése. A tükörszimmetrikus minták egyszerűbb formában a székek oldalain is megjelenhettek. A köpeny ívelésében gyakran a háttámla és a kartámasz hajlított vonalvezetése tért vissza. A gerinctámasztó lap felső harmadában elhelyezett faragott díszítmény kiegészítő motívuma gyakran megjelent az ülőrész alatt középen is, vagy a háttámlán, a medalionba faragott sárkány-, virág-, hullám-motívum stb. a székek ülőlapja alatt íves záródású spirálokkal egészült ki (63., 64., 65., 66. kép). Az ívelt formák a lábtartó formájában is megjelenhettek. A háttámla díszítése visszatérhetett a lábtartók veretein.

Szögletes háttámlájú karosszékek (meigui yi vagy wen yi)
A szögletes háttámlájú karosszékek másik jellegzetes csoportja az alacsony háttámlájú darabok sora (67. kép). Modern elnevezése szerint meigui yi, azaz rózsaszék, mely elnevezés inkább Észak-Kínában honos, míg délen írástudó széknek, azaz wen yinek nevezték. A Song-kor (960—1279) festményein láthatók először ezek a darabok, de megjelenésük ideje éppúgy bizonytalan, mint a széktípus elnevezésének jelentése. Craig Clunas feltételezése szerint az eredeti név meiren yi, azaz hölgyek széke lehetett.2 Ez a székek könnyen mozgatható mivoltából és a női lakosztályokban való elhelyezéséből származhat, s ma használt elnevezésük – meigui yi – szóromlás eredménye.
A székek jellegzetessége alacsony háttámlájuk. Egyes feltételezések szerint3 ezt az indokolja, hogy az ablakok alatt helyezték el őket. Az enyhén széttartó lábak nagy stabilitást

––––––––
2 Craig Clunas, Chinese Furniture. Victorian and Albert Museum, Far Eastern Series, 1998. p. 29
3 ibid. p.29
biztosítanak. Az ülőrészt három oldalról körbefogja a négyszögletes háttámla és a két oldalon magasan futó kartámasztó (68. kép). A székek jellegzetes vonása a háttámla dúsan faragott, gyakran áttört díszítése, amely legtöbbször egy központi motívum – állatfej, kalligrafikus írásjegy – köré rendeződik. A gazdag faragás megismétlődhet a kartámasz alatti mezőkben, továbbá a székek ülőlapja alatti köpenyen is. Kedvelt minták közé tartozott a leiwen, azaz a voluta motívum (69. kép), amely a kínai bronztárgyak és jádefaragványok díszítési tradícióit idézi. A szigorú szögletességgel futó vonalak élesen fordulnak vagy pontszerűen lezáródnak a bútor sarkain. Gyakran alkalmaztak reliefszerű felhő- és stilizált florális mintákat is. A bútorok díszítésének általános jellemzője a kevés mintaelem váltogatása és az egyes motívumok tiszta vonalvezetése (70. kép). Kedvelték egyazon minta többféle változatának együttes alkalmazását. Nem használtak egyszerre sokféle motívumot, és kerülték a bonyolult, túlburjánzó mintákat. Éppen ezért a minták alapos megfigyelése, alkalmazásuk rendszere fontos támpontot jelent a tárgyak korának megállapításában.
A szögletes, alacsony háttámlájú székek kedvelt bútordarabok maradtak a Qing-dinasztia idején is, holott a 18. század második felétől kezdve a keményfából készített darabokkal szemben a festett lakkbútorok kerültek előtérbe. A Qing-kor szögletes, alacsony háttámlájú székei jóval szélesebb ülőrésszel készültek, mint a Ming-kor darabjai, és a székek ülőlapjába keményfa vagy márvány betétlapot illesztettek. A háttámla függőlegesen kapcsolódott az ülőrészhez, felső kereszteleme lépcsőzetesen tagolódott. Jellegzetes vonásuk volt, hogy mindez a két kartámla vonalvezetésében is megismétlődött (71. kép). A Qing-kor székein a hát- és kartámlákat többnyire áttört faragással díszítették. A székek ülőrésze alatt futó köpenyen ugyancsak szögletes szegélydíszítést alkalmaztak. A bútorokat gyakran gyöngyházberakással, márványlapokkal vagy drágakőberakásokkal díszítették. A festett lakkbútorok túlcsorduló díszítése és gazdag mintaválasztása szoros rokonságot mutatott a korabeli kerámiák és textilek díszítőmotívumaival (72. kép).

„Patkó formájú” karosszékek (quan yi)
A Ming-kori bútorok „hivatalnok-föveg” formájú karosszékei mellett a kor másik kedvelt karosszék típusa a „patkó formájú” karosszék (más néven yuan yi; jelentése kerek szék) volt (73. kép). Gyakran luohan (Buddha tanítványa) széknek is nevezték, hiszen buddhista személyiségeket (apátokat és Buddha tanítványait) ábrázoló festményeken tűnik fel leggyakrabban. A 16—17. században két, az ülőrész rövidebb oldalaira erősített karikákba helyezett rúd segítségével könnyű, nyitott hordszékként is használhatták.
A „patkó formájú” székeket – hasonlóan a többi székfajtához – párosával használták: fogadószobák berendezési tárgyai és ebédlőszékek egyaránt lehettek. Székek eleve csak előkelő házakban voltak, a karosszék pedig a székek hierarchiájában is magasabb helyet foglalt el. A „hivatalnok-föveg” formájú székeket a magasabb társadalmi rangúak ülőbútoraiként tartották számon, míg a patkó formájú karosszékeket egymással kötetlenebb kapcsolatban, akár baráti viszonyban állók találkozásainál használták. Patkó formájú hát- és kartámlával összecsukható széket is készítettek, amelyek a legmagasabb rangú utazók ülőbútorai voltak. Ilyen patkó formájú, összecsukható szék látható számos császárportrén.
A szék felső, ívesen hajló, patkó alakú eleme egyetlen folytonos vonalba fogja a szék kar- és háttámláját (74. kép). Rendszerint öt, ritkábban három darabból készítették, szorító faszegezésű vagy fogazott lapolt illesztéssel. Minden hengeres elemet úgy illesztettek össze, hogy a csap a kör keresztmetszetű elem átmérője mentén fusson be. Négyszögletes faszeggel rögzítették egymáshoz az egyes elemeket, ami rendkívül szilárd illesztést biztosított (75. a-b kép). Az illesztés nehézsége abban rejlett, hogy két, már ívesre vágott farúd pontos egymáshoz kapcsolódását kellett megoldani, ezért feltételezhető, hogy a kar- és háttámla elemeit a végső formára alakítás előtt illesztették egymáshoz.
A „patkó formájú” karosszékeket széles ülőrésszel és enyhén kifelé hajló lábakkal készítették. Ez nemes eleganciát kölcsönzött minden darabnak. A székek patkó forma hát- és kartámaszát gyakran enyhén hajlított vonalú tartólécek segítségével rögzítették a szék ülőlapjához. A korai „patkó formájú” karosszékeken a kartámlákat általában beljebb, az első széklábaknál mintegy tíz cm-rel hátrább erősítették a szék ülőlapjához. A későbbi darabokon a kartámla rendszerint már közvetlenül az első lábak fölött illeszkedett az ülőkerethez.
A „patkó formájú” székeknél a többi székfajta lábtartójához képest keskenyebb lábtartókat és szélesebb gerinctámasztó lapot alkalmaztak. Az utóbbit gyakran díszítetlenül hagyták, a faanyag erezete adta a tárgy természetes mintáját. Amennyiben mégis díszítették, akkor a lap felső harmadában helyezték el a legtöbbször áttört medalionba fogott tekeredő sárkány (chihulong) mintát (76. kép). A székek ülőlapja alatti köpenyt hosszúkás, téglalap alakú mezőkben elhelyezett geometrikus mintákkal díszítették. Az ülőrész alatti íves záródású keretet gyakorta díszítették tekeredő indamotívumokkal és felhőmintákkal is (77. kép).
A „patkó formájú” székek között ismeretes olyan, trópusi keményfából készített darab is, amely bambuszt imitál. A bambusz csomóit és erezetét kifaragták a keményfából. Ez kimagasló mesterségbeli tudásról tanúskodik.

Összecsukható székek és nyugágyak (jiao yi, zuiwen yi )
A Ming-kori bútorművesség jellegzetes darabjai az összecsukható bútorok, közöttük is az összecsukható székek és nyugágyak. A Han-korból származnak az első összecsukható bútorok, elsősorban ágyak használatára utaló első sírleletek. Ezeket könynyen lehetett szállítani és tárolni, ezért kiválóan megfeleltek a gyakran új helyre kinevezett hivatalnokok igényeinek.
Az összecsukható székek és karosszékek számos válfaja ismert a Song-korban (960—1279), s feltehetően a Kr. u. 2. század óta Kínában használt, „barbár ülőalkalmatosság”-nak nevezett összecsukható ülőkékből alakultak ki (78. a-b kép). Igazi népszerűséget a Ming-korban és a Qing-kor elején (14. század közepétől a 18. század közepéig) élveztek (79., 80. kép). A bútor egyik kínai elnevezése jiao yi, azaz „összecsukható szék” volt, de a Ming-korban nevezték Dongpo-széknek is a híres költő és festő, Su Dongpo (1036—1101) után. E bútortípus, különösen az összecsukható karosszékek népszerűségét bizonyítja, hogy a Lu Ban könyve című bútorkészítésről és épületszerkezetekről szóló, a 15. század elején szerkesztett traktátus egyedül ezekről tesz említést (81. kép).
Az összecsukható karosszékeket keményfából, főként huang huali fából és lakkozott puhafából készítették. Könnyű szállíthatósága miatt éppúgy lehetett kerti bútor, mint – finom eleganciája és szépsége révén – a fogadószobák ékessége, esetleg ebédlőszék (82. kép). Az összecsukható karosszékeket gyakran megörökítették az ősök portréin, és ilyen székben ülve festették le az uralkodókat és a császárnékat is. A legelőkelőbbek éppúgy használták, mint a szerényebb társadalmi rangúak.
A vendégek fogadásakor mindig a legelőkelőbb vendégeknek kínálták ülőhelyül, míg a többiek támlás székeken, esetleg ülőkéken foglaltak helyet. A császár fontos állami ajándékként egy-egy összecsukható karosszéket adományozott nevezetes vendégeinek. 1407-ben – a források tanúsága szerint – így kapott Yongle császártól egy összecsukható ezüstszéket a hozzá tartozó lábtartó zsámollyal De-bzhin-gshegs-pa, tibeti láma.4
Az összecsukható székeket – a többi székhez hasonlóan – rendszerint díszes kelmével terítették le, a fejtámasztó elemtől

––––––––
4 Heather Karmay, Early Sino-Tibetan Art. Aris and Phillips Ltd., Warminster, England 1975. p. 76
egészen a lábazatig. Mindig az alkalomnak, szertartásnak megfelelő terítőt – díszesebbet, egyszerűbb mintájút, meghatározott színűt – használtak. A generálisok összecsukható tábori karosszékeit pedig tigrisbőrrel takarták le.
A karosszékek patkó formájú hát- és kartámlája egyetlen folyamatos ívet alkotott: hátul középen magasabb, két végén alacsonyabb volt. Ívelését a háttámasztó lap magasságával és görbületével szabályozták, amely az ülőkerettel, a lábtartóval, valamint a merevítőlécekkel együtt a bútor stabilitását biztosította. Az első lábak az ülőrész két oldalán hátul éles görbületet leírva nyúltak előre, és kívülről egy-egy fém forgócsappal illeszkedtek a hátsó lábakhoz (83. kép). Minden hajlási és elfordulási pontot fémveretekkel erősítettek meg, s a fémlapokat gyakorta véséssel is díszítették. A fémlemezeket fémszegekkel rögzítették a fához, majd az alapra ezüstszálból mintát vertek: legtöbbször tekeredő növényi mintasorokat. A Ming-korban az ezüst mellett aranyat is használtak a fémlapok díszítéséhez.
A patkóforma támlaívet három vagy öt darabból, felesen átlapolt, faszeges illesztéssel készítették, és az illesztéseket fémmel is megerősítették. A kihajló kartámaszokat, valamint a kartámasztó tagok szélét lenyúló, faragott sárkányok díszíthették, s ugyancsak dús, faragott sárkánydíszítés volt látható az előre futó lábak ülőrész feletti, nagy hajlataiban is. A középső, széles háttámasztó lap díszítményei között szerencsejogar (ruyi) formájú, medalionba illesztett (82., 83. kép), egymással szembeforduló sárkányok, szőlő- és indamotívumok, a hosszú élet (shou) írásjegye, valamint tekeredő sárkányok fordulnak elő a leggyakrabban.
Az összecsukható karosszékek külön csoportját alkották a nyugágyak, melyeket kínaiul a részeg írástudó székének (zuiwen yi) is neveztek (84. kép). A nyugágyak jellegzetes eleme a hoszszan, jóval a lábtartó elé kinyúló kartámasz, amely patkóformájú háttámla meghosszabbított eleme éppúgy lehetett, mint négyszögletes háttámla oldalához illesztett íves elem. A megnyújtott kartámasz főként a szék stabilitását szolgálta, de kecses, kihajló végei gyakran a székek díszítéséhez is hozzájárultak.
A háttámlát teljes egészében gyékénybetét tölthette ki, ez kényelmes háttámaszt, és így a székben helyet foglalónak kellemes pihenést biztosított. A háttámla felső részét berakással, áttört mintájú mezőkkel tették díszesebbé. A négyszögletes háttámlához felül rendszerint fejtámasztó illeszkedett, amely középső bemélyedésével a nyak formáját követte. A nyugágyakhoz külön lábtartó zsámoly tartozott, ezért a nyugágyakban nem található lábtartó elem. A nyugágyakon ritkán díszítették rátétes faragványokkal, de nagy gonddal finomították a szerkezetüket. Komoly figyelmet fordítottak a kényelmet szolgáló ülőrész és háttámla szerkezeteinek kialakítására, valamint a kecses vonalú kar- és fejtámasztó elemekre.

1/3. Trónusok (bao zuo)
Trónusnak tekintjük a paloták, császári lakosztályok lakóinak méltóságát, magas társadalmi rangját kifejező ülőbútort. A Ming-kor trónusairól főként a ránk maradt falfestmények és tekercsképek alapján alkothatunk képet.
A trónusok formája szoros párhuzamot mutat a karosszékek felépítésével. Egyaránt ismeretes „hivatalnok-föveg” formájú és szögletes háttámlájú trónus. Készítettek lépcsőzetesen tagolt háttámlaperemű trónusokat, (85. kép) akár az egész felületet elborító díszítőfaragással is (86. kép). A trónusok háttámlájának középső, széles elemét díszíthették festményekről ismert tájképi vagy virágos motívumokkal. A trónus nyaktámasztója mintázhatott növényi formát, pl. egy szerencsegomba (fungus) vagy lótusz alakját is. A széles ülőrész és a robusztus, enyhén kifelé hajló lábak egyaránt erőt, hatalmat és tekintélyt sugároztak. A kartámla és a háttámla kerete áttört faragású elemekből is állhatott. Az ülőrész gyakran gyékénybetétes volt, az a körüli keretet pedig szerencsegomba faragványokkal díszítették. Az ülőrész alatti széles, faragott köpenyt mindig gazdagon díszítették.
A trónust gyakran külön talapzatra állították. Utóbbit a trónus mintáival összhangban díszítették. Külön lábtartó zsámolyt is készíthettek hozzá, ez téglatest formájú, alul merevítő lécekkel összefogott darab volt faragott fedlappal.
Ismeretesek alacsonyabb háttámlájú, szögletes hát- és kartámlával ellátott trónusok is (85. kép). Ez a tróntípus későbbi, s kétféle lábazattal, befelé forduló, ún. doblábon vagy pedig széles talpakon, ún. patalábakon állt. A trónus ülőrésze egészen széles volt, akár felhúzott lábbal is kényelmesen el lehetett rajta helyezkedni. Az ülőrészt keretező tömör háttámla hármas vagy ötös osztatú volt: a középső, hátrahajló, nyaktámasszal kialakított elem az oldalsó betétlemezeknél mindig magasabbra nyúlt. A középső mezőben kerek stilizált virágmotívum, a két szélső betétlapon pedig hosszúkás virágdíszítés is látható. A trónus magas oldallapokkal készült, amelyeket kívül-belül szerencsegomba motívumokkal díszítettek.
A világos szerkezeti tagolódást mutató, trónusok mellett egy másik csoportnál az oldal- és háttámla tagolódása már alig-alig felismerhető. Egyetlen, burjánzó virágból pl. lótuszvirágból álló minta futja be az egész felületet (86. kép), a nyaktámasztó maga is kifaragott lótuszlevél. A trónus sajátosságát a befelé hajló lábvégekhez illesztett összekötőkeret adja, melyet a trónus ülőrésze alatt futó köpenyhez hasonlóan, lótuszvirág faragással díszítettek.

1/4. Ülőkék
A Ming-korban a karosszékek mellett az ülőkék alkották az ülőbútorok másik jellegzetes csoportját. Az ülőbútorok sajátos hierarchiájában ez volt az alacsonyabb rangúak, illetve férfiak társaságában a nők ülőalkalmatossága. Az általában alacsonyabb építésű, négyzetes vagy kerek fedlapú ülőkéket ideális ülőhelynek tekintették, különösen a nők számára, mert jól érvényesült az ezen helyet foglalók hátának, nyakának és vállának kecses hajlásvonala. A Ming-korban használt ülőkék három alapvető típusát különböztethetjük meg: a négyzetes fedlapú ülőkéket, a kerek dobszékeket és az összecsukható ülőkéket.

Négyszögletes ülőkék (fang deng)
A négyszögletes fedlapú ülőkék ülőlapja rendszerint szabályos négyzet alakot mutat, de fennmaradtak kétszemélyes, téglalap alakú ülőrésszel készített darabok is. Az ülőkéket jellegzetes szerkezeti vonásuk, a lábak illesztése és vonalvezetése alapján csoportosítjuk. Szokás megkülönböztetni a négyzetes ülőlappal készített ülőkék két csoportját, az egyenes vagy befelé hajló lábú darabokat (87., 88. kép), valamint a kétszeresen hajlított, cabriole-lábú ülőkéket (89. kép).
Az ülőkék ülőlapja alatt, a lábak közé rögzítve gyakran láthatók egyenes vagy enyhén hajlított végű díszítőlécek, melyek közé függőleges elemeket (ailao) (90. kép), esetleg egymásba kapcsolódó érmemotívumokat, kör és négyzet alakú díszítőelemeket, (91. kép) vagy tekeredő inda- és felhőmotívumokat (qiazi hua) illesztettek (92. a-b kép). Az ülőlap alatt és a lábakat összekötő lécek között elhelyezett függőleges elemek mind a díszítést, mind a szerkezet szilárdságát fokozták. Alkalmazásuk a Ming-korban terjedt el, és elsősorban az észak-kínai bútorkészítő műhelyekre jellemző.
Az egyenes lábú ülőkék lábaira fém zárósisakot húztak úgy, hogy a sisakba beleszorított faelemet csapolták az ülőke lábához. Az ülőkék köpenye gyakran ívelt peremvonalú volt, ezt felhő- és hullámmotívummal díszítették. A köpeny mintái az ülőkék lábának középvonalán, esetleg a széklábak és az ülőlap találkozásánál is megismétlődhettek. Egyes ülőkéket a lábak külső élére faragott állatfejekkel, a bronzedények taotie-maszkjait (mítikus szörny) idéző díszítéssel láttak el. Az ülőkék lábait alul merevítőlécekkel összeköthették, de az ülőrész alatt keresztbe futó merevítőléceket is alkalmazhattak. Sajátos szerkezeti megoldás volt a Bawang-kötés, amelynél S-alakú elemekkel kapcsolták össze az ülőlap alatt az ülőkék lábának belső oldalát az ülőlapok alatt középen futó keresztlécekkel (88. kép).

Dobszékek (zuo dun)
A dobszék kedvelt ülőbútor volt már a Song-korban, és gyakran használt bútortípus maradt a Ming-korban is, mégha ezek közül nagyon kevés darab maradt is ránk. A dobszék alapformája, ahogy neve is mutatja, kerek fedlapú, öblös testű tárgy (95. kép). Kerek fedlapja alól indultak az ívesen hajló lábak, melyeket alul ugyancsak kerek záróléc fogott egybe. A dobszékek hasas testét kerek, ovális vagy sarkain lekerekített négyzetes nyílásokkal díszítették, amelyek díszítő funkciójukon túl a székek mozgatására, megfogására is alkalmasak voltak (97. kép). A tömör testű, ún. dinnyeszékek (96. kép) mellett ismeretesek ún. szilvavirág fedlapú ülőkék is (97. kép). Ez utóbbi fedőlapja enyhén karéjolt, kerek formájáról kapta nevét, amelynek alakja kinyílt szilvavirághoz hasonlított.
A dobszékek jellegzetes díszítése – kivált a késői darabokon – a fedőlap alatt és a talpazat felett körbefutó bogyós díszítősor volt (95. kép). A fénynyílással díszített dobszékek alsó, kerek záróléce alá gyakran apró lábakat illesztettek, melyek alakja felhő- vagy szerencsegomba-motívum egyaránt lehetett. A dobszékek fedőlapját fából készítették, később, a Qing-korban gyakran illesztettek bele márvány vagy porcelán betétlapot.

Összecsukható ülőkék (jiao wu)
Az ülőkék harmadik jellegzetes csoportját az összecsukható ülőkék alkotják (78. a-b kép). Már a Han-korban megemlítik a források az összecsukható ülőkék, a „barbár ülőalkalmatosság”-ok nevét. Az összecsukható ülőkék két egymást keresztező lába közül az elöl, a földre támaszkodó lábak futottak kívül, és fémcsapolással illeszkedtek a hátsó lábakhoz. Hátul és elöl egyaránt vízszintes merevítőlécek biztosították a lábak és az ülőke szilárdságát. Az elülső lábak közötti merevítőléchez lábtartó is tartozott. Az ülőkék ülőrészét leginkább gyékényfonatból készítették, amely a szék összecsukásakor félbehajtva az elülső és a hátsó lábak közé simult.
A Qing-korból ismeretes farácsos fedlappal készített összecsukható ülőke is, amelynek ülőlapja záródásakor középen kifelé hajlott ketté. A székek ülőrészét két hosszanti léc szegélyezte, amelyet finom faragással, apró felhő- és hullámmotívummal díszítettek (99. kép). Mind a Ming- mind a Qing-kor összecsukható ülőkéinek fontos szerkezetrögzítő és díszítő eleme volt a fémveret, amelyet az egymáson elforduló elemek megerősítésére és a vázszerkezet végeinek díszítésére alkalmaztak.


2. Asztalok és állványok

Az ülőbútorok mellett az asztalok alkotják a Ming-kor bútorművességének legszerteágazóbb családját. Méretük kialakulásában fordulatot jelentett a magas ülőbútorok, a székek széles körű térhódítása 900—1100 között. A kínai asztalok legismertebb típusai a Song-korban alakultak ki. A korszak elején magasságuk ugyan még nem haladta meg a székek ülőlapjának magasságát, a 11. századra azonban már általánossá váltak a 80-90 cm magas asztalok.
A Ming-kor bútorai között előforduló legfontosabb asztaltípusok a funkcionális és szerkezeti jellemzőik alapján hat csoportba sorolhatók:

2/1. ivóasztalok (jiu zhuo, ban zhuo)
2/2. négyzetes fedlapú, ún. étkezőasztalok (fang zhuo)
2/3. hosszú, keskeny ún. faliasztalok (tiaoxing zhuoan)
2/4. hosszú, széles, ún. festő- és íróasztalok (kuanchang zhuoan)
2/5. egyéb asztalok: félhold alakú asztalok, sakkasztalok, hangszertartó asztalok, fiókos asztalok, oltárasztalok stb.
2/6. kang-asztalok.
Az asztalok mellett funkcionális és szerkezeti rokonságuk alapján a Ming-kori állványokat is itt mutatjuk be.

A kínai asztalok szerkezeti sajátosságaik alapján két alapvető csoportba sorolhatók. A neves kínai bútortörténész Wang Shixiang szerint szerkezeti szempontból zhuo- és an-típusú asztalokat különböztethetünk meg. Ám ez a kiváló felosztás megoldatlanul hagyja az asztalok történetének kronológiáját.
A zhuo-típusú asztalok jellemzője, hogy a lábak közvetlenül az asztalsarkokon illeszkednek a fedlaphoz (100. kép). Az an-típusú asztalok lábai viszont a fedlap széleinél beljebb támasztják alá az asztallapot (101. kép). Az illesztés eltérő helyéből következően az an-típusú asztalok stabilabbak a zhuo-típusú asztaloknál. Az an-típusú asztalok lábait a leggyakoribb kínai bútorcsapolási eljárással, ékfejes kötéssel (jiatou sun) rögzítették: az asztallábak végébe vágott hosszú éket húzták a fedlap palástjába. Az asztallábak rögzítésére kidolgozott másik illesztési eljárás a beágyazó vállkötés (chajian sun), melynél az asztallábak 45°-os szöget bezáró ékeléssel illeszkedtek a fedlaphoz és az asztallap ívelt vagy karéjolt peremű palástjához. Ez utóbbi eljárást a kínai asztalok klasszikus csapolásmódjaként is szokták emlegetni (ld. III/3 Csapolási technikák).
A Ming-kor asztalainak további alapvető szerkezeti jellemzője az asztalok fedlapja alatt elhelyezett süllyesztett deréklemez (kínaiul: shuyao). Ez elegáns átvezetést jelentett az asztalok fedlapja és lábazata között. Ezenfelül a bútorok felépítése szempontjából vízválasztó jelentőségű volt, ugyanis a süllyesztett deréklemezzel készített asztal és állvány csak hasáb lábakon állhatott, míg a deréklemez nélküli asztalok hengeres és hasábforma lábakkal egyaránt készülhettek.
Ugyancsak a klasszikus kínai bútorművesség jellegzetességei közé sorolható, hogy a süllyesztett deréklemezű asztalokat a Ming-korban gyakran kiszélesedő, vastag, pata alakú lábakkal (kínaiul: mati) készítették (102. kép).
Kevés díszítést alkalmaztak. A 13. század után általánossá vált az asztallábak felső végének díszítése. Leggyakoribb a felhőfejes (103. kép), illetve a szerencsejogar alakú (ruyi-fejes, jelentése „legyen kívánságod szerint”) (104. kép) motívum volt.

2/1. Ivóasztalok (jiu zhuo, ban zhuo)
Az ivóasztalok egyik kínai elnevezése, „rizsboros asztal”, jiu zhuo az asztalok egykori funkciójára utal. A viszonylag kisméretű, hosszúkás asztalokat ugyanis az Öt Dinasztia (918—960) korától, illetve a Song-kortól (960—1279) kezdve fogadások, bankettek alkalmával használták. Minden asztalnál egy-egy vendég foglalt helyet (105. kép).
Ezek az asztalok méretüknél és alakjuknál fogva gyakran tálalóasztalként, esetleg rakodóasztalként is szolgáltak a kínai belső terekben. Szerkezetüket tekintve an-típusúak is lehettek. Jellegzetes díszítményeik közé tartoztak a lábakat két keskenyebbik oldalon összekötő, páros díszítőlécek. Az asztallábak nyakát díszítő felhő- vagy szerencsejogar (ruyi) minták az ívmezőfaragványokon is megismétlődhetnek.
A kisméretű, hosszúkás asztalok másik jellegzetes csoportját a kínai elnevezésük szerint „félasztal”-nak ban zhuo nevezett darabok alkotják. A „fél” jelentésű írásjegy a bútorok keskenységére utal, ugyanis a négyzetes fedlapú, 4-6-8 személyes étkezőasztalokkal összehasonlítva nevezték őket félasztalnak (106. kép).
Szerkezetük szerint többnyire zhuo-típusú asztalok voltak. Díszítésük a négyzetes étkezőasztalokkal mutat rokonságot. Az asztallap alá, a lábak közé gyakran díszítőlécet helyeztek, és az asztal fedlapja, valamint a díszítőrúd közötti teret rácsmintával, esetleg rövid, függőleges elemekkel díszítették. Szintén kedvelt megoldás volt a faragott felhő- és sárkányfejminta a káván, a konzolelemeken, a keresztléceken és a lábösszekötő elemeken.

2/2. Négyzetes fedlapú ún. étkezőasztalok (fang zhuo)
A klasszikus étkezőasztalok a négyzetes fedlapú asztalok körébe tartoznak. A bútortípus leggyakoribb kínai elnevezése „a nyolc (taoista) halhatatlan asztala”, ba xian zhuo. Minden oldalánál két-két személy foglalhatott helyet. Ismeretes közepes és kisméretű változata is, „a hat (taoista) halhatatlan asztala”, illetve „a négy (taoista) halhatatlan asztala”. Az asztaltípus egyes források szerint egy egyszerű, szerény külsejű, 15. századi asztaltípusból alakult ki,5 s lett a 16. század végére a kínai előkelők általánosan használt bútordarabjává. Gazdagabb házaknál teaiváshoz és rizsbor fogyasztásához egyaránt használták. Rendszerint szimmetrikusan felállított támlás székeket helyeztek el körülötte.
A négyzetes fedlapú asztalok csoportjában szerkezeti felépítésüket tekintve mind zhuo- mind an-típusú asztalok is találhatók (107., 108., 109. kép), melyek nevük ellenére sohasem voltak egészen négyzet alakúak. Valamelyik oldaluk ugyanis mindig egy kicsit hosszabb volt a másiknál, aminek magyarázata abban kereshető, hogy visszatérő gyakorlat volt az asztalok javításánál, hogy a zsugorodó betéthez alakították a keretet. A keretből levágtak egy keveset, és utána csapolták, hogy az egyes elemek szorosabb illeszkedését biztosítsák.
Az egyszerű, rendkívül letisztult vonalvezetésű asztalokon gyakran finom ívelésű díszítőléc futott körbe az asztallap alatt, a lábak között. A díszítőléc és az asztallap közé kerek, áttört mezőkbe hullámmotívumot, esetleg csavart felhőmintát illesztettek. A zhuo-típusú asztalok lábai és lapja által közrezárt mezőkbe geometrikus díszítőelemeket, áttört indamotívumos betétfaragványokat illesztettek. Gyakran faragott – sárkányfejes, indamotívumokkal díszített – konzolelemek tanúskodnak a korabeli kézművesség magas színvonaláról.

2/3. Hosszú, keskeny ún. fali asztal (tiaoxing zhuoan)
A leggyakoribb kínai asztaltípus a hosszú, keskeny asztal (110. kép). Az ilyeneket általában a fal mellé középre állították a kínai termekben, és virágot, valamint asztali díszeket – a hosszú élet, a szerencse és a boldogság szimbólumaival díszített vázákat, jádefaragványokat – helyeztek el rajtuk. Elhelyezhették őket ágyak mellett is, ilyenkor rakodó-, öltöző vagy akár író- és étkezőasztalként is szolgálhattak. Rendszerint az egyik hosszanti oldalt szigorúan szimmetrikus kompozícióval díszítették. Többnyire magasabbak voltak a többi asztaltípusnál.
Szerkezeti felépítésüket tekintve mind zhuo- mind an-típusú asztalok találhatók ebben a csoportban. Az an-típusúak között két jellegzetes csoportról külön is említést kell tenni. Az egyik az „egyenes végű asztal”-ok pingtou an csoportja, a legrégibb

––––––––
5 Vö. Craig Clunas: Chinese Furniture, p. 55
kínai bútortípusok egyike (112. kép). Már a Hadakozó Fejedelemségek korában is ismerték, és a 13. századig számos sírmelléklet kerámiamakett bizonyítja közkedveltségét. Egyszerű, sima fedlappal, díszítetlen, enyhén kifelé tartó, rúdlábbal készítették. Magasabb és alacsonyabb változatai egyaránt ismeretesek voltak. Az alacsonyabbak egyenes lábbal készültek. Tetejüket gyakran kőlappal fedték le. Ezeket tévesen borozóasztalnak is nevezték.
Az an-típusú asztalok másik jellegzetes, hosszú, keskeny fedlappal készített csoportja a „felívelő végű asztal”-ok qiaotou an köre (113. kép). Az asztaltípus felépítése megegyezik az előző csoportéval, csupán az asztal fedlapjának felívelő peremdíszében különböznek egymástól. A kínai szövegek faliasztalnak (bi zhuo) is nevezték ezt az asztaltípust, amely keskeny, egyszerű, díszítetlen fedlappal készült. Az asztallábak nyakánál, a fedlapba illeszkedő csapolás alatt felhő és ruyi-(szerencsejogar) mintás faragványok díszítették. Díszítésükben viszont nem fordul elő a közönségesebb mintának tekintett sárkány, főnix, virág- vagy növénymotívum.
Ezt a felívelő végű, keskeny asztaltípust a nyugati szakirodalom tévesen oltárasztalnak nevezte el. Kétségtelen, hogy a robosztusabb darabok között oltárasztalok is előfordultak, de többségüket elsősorban általános, lakótéri használatra szánták.
Mind az egyenes, mind a felhajló végű asztalok jellegzetes díszítőelemei közé tartozott az asztalok keskeny végeinek lábazati díszítése. A keskenyebbik oldalak lábai közé ugyanis díszes, áttört faragású faelemeket vagy ívelt vonalú összekötő léceket illesztettek (114., 115., 116., 117. kép). A teret vízszintesen osztották kisebb egységekre vagy díszítőlécekkel függőlegesen tagolták. A keskeny oldal lábai közötti díszítő betétlapok mintái megismétlődnek az asztalok köpenyén továbbá a lábak asztallap illesztésénél látható motívumokban. Ezek a díszítések valamennyi más Ming-kori bútortípusnál pontosabban követték az éppen aktuális „divatot”. Mivel viszonylag sok darab maradt fenn belőle, ezeknek az apránként változó mintáknak a tanulmányozása révén, ezek az asztalok pontosabban datálhatók, mint bármely más Ming-bútortípusé. Éppen ezért a hosszú, keskeny fedlapú asztalokat fontos bútortörténeti összehasonlító anyagként tartják számon.
A Ming-kor hosszú, keskeny asztalát tökéletes szimmetria szerint díszítették. Az asztalok palástján a lábak tövénél felhő- vagy szerencsejogar-motívumot faragtak ki. A lábvégeket apróbb, faragott díszek ékesítették (118., 119. kép).
A hosszú, keskeny asztalok a Ming-kor után is kedvelt bútordarabok maradtak. A 18. században, amikor a különböző faanyagok díszítő célú felhasználását részesítették előnyben, a hosszú, keskeny asztalok fedlapját sötétebb fából, míg az asztallap keretét és az asztalok lábait világosabb színű fából készítették el. A Yongzheng-korszakban (1723—1735) a császári bútorkészítő manufaktúrában különösen kedvelték ezt a díszítőeljárást.
A hosszú, keskeny asztalok külön csoportjaként említést érdemelnek még az állványasztalok (jia jian), melyek fedőlapjának két vége egy-egy polcos állványra támaszkodott (120., 121. kép). A fedlap ilyen alátámasztása azt jelentette, hogy ezek az asztalok zhuo-típusúak voltak. Az asztalok díszítését a két lábazat polcai és a polcozás körül futó, íves vagy lekerekített peremvonalú keretdíszítés adta.
A hosszú, keskeny asztalok közé sorolták azokat a hosszú, keskeny állványokat is (tiao ji), melyek fedlapja a két keskenyebbik végen egy-egy tömör falapra támaszkodott (122. kép). Az illesztések folytonos, kecsesen lehajló felületként hagyták érvényesülni az asztalok fedlapját, ami ezeknek a tárgyaknak különös szépséget kölcsönzött. A lábazat tömör falapjait legtöbbször egy-egy világító ablak – ovális, stilizált levél, négyzet alakú kivágás – díszítette (123. kép), s a lábazat végeihez helyenként hullám vagy spirálmotívumos zárófaragványt is illesztettek.

2/4. Hosszú, széles ún. festő- és íróasztalok (kuanchang zhuoan)
A hosszú, széles fedlappal készített asztalokat elsősorban festéshez, képtekercsek tanulmányozásához és íráshoz használták. Az asztalok elnevezése – festőasztal (kínaiul: hua zhuo, hua an), íróasztal (shu zhuo, shu an) – is erre utal (124. kép). Az asztalok szerkezete, ahogy kínai nevük is mutatja zhuo- és an-típusú egyaránt lehetett. A festő- és íróasztalok a korábban bemutatott hosszú asztaloktól pusztán a fedlap szélességében különböztek. A hosszú, kézitekercs képek, a függőleges tekercsképek, valamint a hosszú irattekercsek elkészítéséhez, a papír kiterítéséhez nagy asztalfelületre volt szükség. A festmények nézegetésére összegyűlt kínai írástudók a függőleges tekercsképeket általában felakasztották, vagy szolgálóik tartották a képtekercsek felső és alsó rúdját. A vízszintes képtekercseket pedig a dolgozószoba asztalán részletekben kitekerve csodálták. A nem ritkán több méter hosszú kézitekercs képeket szinte soha nem lehetett egész méretükben egyszerre látni. Magának a képfolyamnak is olyan volt a szerkezete, hogy kisebb egységekre bontva láttatta a tájat: a hegyek és folyamok végtelen vonulatát. A kiterített papírok és festmények mellett, a festő- és íróasztalokon helyezték el az íróeszközöket is, a kínai írástudó kincseit: a tust, a tusdörzsölőkövet, valamint az ecsetet.
Az asztalok díszítése rokonítható a hosszú, keskeny fedlapú asztalokkal. Az egyszerű díszítőelemek domináltak: asztalperem alatt futó díszítőlécek, a keskenyebbik oldal díszítő és merevítő lécei, valamint a felhő- és ruyi-mintás díszítmények az asztallap és a lábak illesztésénél (125., 126., 127. kép). A festő- és íróasztalok egyetlen szerkezeti megoldásban különböztek a hosszú, keskeny fedlapú társaiktól: hosszabbik oldalukon egy sorban három-, illetve két sorban ötfiókos rakodóteret alakíthattak ki, de a fiókokat nyitott polcokkal váltakozva is elkészíthették. A fiókok kétoldalt magasabbak, középen pedig alacsonyabbak voltak, hogy az íróasztalnál helyet foglaló elhelyezkedését ne zavarják a mélyen lenyúló fiókok. A fiókokra fémlapra erősített fémfogantyúkat és zárat illeszthettek. A kerek vagy ovális fogantyúk formája gyakran megismétlődött a fém alátétlapok körvonalaiban.

2/5. Egyéb asztalok
Az asztalok további jellegzetes csoportjait alkotják a formájuk és funkciójuk vagy szerkezetük alapján az előző típusokba be nem sorolható ritka darabok (félhold alakú asztalok, legyező alakú asztalok, sakkasztalok, hangszertartó asztalok, fiókos asztalok, oltárasztalok).

Félhold alakú asztalok
E különlegesek közül a legismertebb kínai asztaltípus a félhold alakú asztalok csoportja (128. kép). Fal elé állítva, fogadószobák díszeként, esetleg más asztal mellett szívesen használták. Két szabályos félkör alakú asztal egymás mellé téve pedig a telihold alakját mutatta, és ebédlőasztalként fordult elő. Az asztalok szerkezete zhuo-típusú, egyik oldaluk teljesen egyenes, a kör átmérője, a másik oldaluk pedig félköríves. Frontális elhelyezésnél az asztaloknak mind a három lába jól érvényesült, ezért a lábak vonalvezetésére mindig gondosan ügyeltek. A lábakat alul gyakran merevítő léc is összekötötte, ennek íve követte az asztallap kerületét. Az asztallábak díszítése visszafogott volt, apró, vésett vagy faragott spirál- és felhőmotívumok fordultak elő rajtuk leggyakrabban.

Sakkasztalok
A sakkasztalok vagy játékasztalok formája az ivóasztalok és a négyzetes fedlapú asztalok felépítésével mutat rokonságot. Széles asztallappal készítették őket, szerkezetüket tekintve leggyakrabban zhuo-típusúak voltak. A dupla fedlapú asztalok felső lapjának leemelése után az alsó asztallap közepén egy sakktábla, körülötte pedig a játék kellékei elhelyezésére szolgáló rekeszek találhatók. A sakkasztalok között ismeretes a kihajtható asztallapokkal készített változat is. A három rétegben egymásra helyezett asztallapok közül a legalsó asztallap maradt középen, míg a felette lévő két lapot jobbra illetve balra oldalra ki lehetett hajtani.

Hangszertartó (qin)-asztalok
A kínai társas összejövetelek fontos eseménye volt a zenélés. Az egyik legkedveltebb pengetős hangszer az eredetileg öt, később hét húrú qin volt. Férfiak és nők egyaránt szívesen zenéltek rajta. A keskeny, hosszú hangszekrényű qint hosszú, keskeny asztalra vagy állványra fektetve szólaltatták meg (129., 130. kép). A zenélő számára rendszerint dobszéket állítottak az asztal mellé. Ezek az asztalok funkciójuk alapján kapták kínai nevüket, de sem szerkezetük sem díszítésük alapján nem tekinthetők külön asztaltípusnak. Általános jellemzőjükként annyi elmondható, hogy rendszerint világos fából készítették, és gyakran a kerti pavilonokban vagy a kertben állították fel és használták őket.

Fiókos asztalok
Az asztalok jellegzetes csoportját alkotják azok az an-típusú, hosszú asztalok, melyek fedlapja alá a hosszanti oldalról kihúzható fiókokat építettek be (131. kép). A két-három fiók méretének és arányainak megválasztása meghatározta a többi elem tagolását és díszítését is (132., 133. kép). A fiókok alatt rendszerint íves köpenyfaragás is díszítette az asztalok hosszú oldalát. Az összetett inda- vagy spirálmotívumokkal díszített köpenyfaragás az asztallábak külső élén is folytatódott. A fiókok előlapjára két-két négyzet alakú mezőbe virág- és spirálmotívumokat faraghattak, középre pedig fémlapra illesztették a fiókok kihúzó fogantyúját. Egyes asztaloknál eltolható előlapú rekeszeket alakítottak ki fiókok helyett.
Az íróasztalokkal ellentétben ezeket a tárolóasztalokat nem egy tér közepére, hanem rendszerint fal elé állították, és dísztárgyakat helyeztek el rajtuk. A fiókok elhelyezése és az alattuk futó, ívelt peremű díszítőfaragás miatt ezeket az asztalokat nem lehetett íróasztalként használni, hiszen a mélyre nyúló köpeny miatt semmilyen ülőbútort sem állíthattak az asztalok elé (132., 133. kép). Tárolóbútorként, ruhák, textíliák, apróbb tárgyak elhelyezésére alkalmas darabként használták a lakóterekben.
A kisebb tárolóbútorok egyik csoportját alkották az egymás alatt több fióksorral készített darabok. A Yuan-korban vagy a Ming-kor elején jelentek meg, és nagyon népszerű bútortípussá váltak. A korszak folyamán keskeny, hosszúkás bútordarabok voltak, egyenes vagy felívelő asztallappal, amely alatt egymás mellett helyezték el a fiókokat. Az egy sorban lévő fiókok ritmikus rendszert alkottak, ami jellegzetes felülettagolást adott a bútoroknak.
E bútorokat felépítésük egyes elemei és szerkezeti megoldásaik révén ugyan az asztalok közé sorolhatjuk, de funkciójuk, valamint a mélyen lenyúló fiókok és az alattuk húzódó faragott köpeny révén a tárolóbútorok között is méltán helyet kaphatnak.
A fiókos asztalok enyhén kifelé tartó lábai kívül henger, belül hasáb formájúak. Nem könyveket vagy írástudói kellékeket, hanem mindennapi tárgyakat, eszközöket tároltak bennük. Ezért főként női lakosztályokban fordultak elő, ahol a külön zárható fiókokban ékszereket és értékes tárgyakat helyeztek el. Régi fotográfiákon ezek a bútorok időnként szentélyek oltárasztalaként is feltűnnek, noha elsősorban a lakóházakban használták őket.

Oltárasztalok
A szentélyekben az oltáremelvények elé oltárasztalokat állítottak, melyeken az oltárkellékeket (füstölőket, gyertyatartókat, virágvázákat), valamint az áldozati adományokat (ételeket, gyümölcsöket, pénzt) helyezték el. Az oltárasztalok rendszerint hosszú, téglalap alakú fedlapja köré három oldalról alacsony korlátot illesztettek, a sarkokat faragványokkal díszítették. Az oltárasztalok fedlapját gyakran készítették lekerekített sarkokkal is. A főként zhuo-típusú oltárasztalok általában cabriole-lábbal, az ívekben hangsúlyos geometrikus és növényi díszítőfaragással készültek. A lábvégeket gyakran merevítő lécekkel kötötték össze, és külön keretre emelték. Az oltárasztalok között előfordultak keskenyebbik végükön felívelő peremű darabok is (134. kép). A szentélyek túlcsorduló arany és vöröslakk díszítéséhez igazodva gyakran készítettek lakk oltárasztalokat is, melyeket gazdagon aranyoztak, később berakással díszítettek.


2/6. Kang-asztalok
Az asztalok sajátos csoportját alkotják a kang-asztalok, az észak-kínai házakban pihenésre, alvásra használt, alulról fűtött téglaemelvényen (ágykemencén) elhelyezett alacsony bútorok (135. kép). Megjelenésük ideje erősen vitatott. Kérdéses, hogy léteztek-e már az Öt Dinasztia vagy a Song-dinasztia korában. Mindenesetre, ha léteztek is, a Ming-korig nem váltak népszerű bútortípussá. A kang-asztalok nagyon igényes kidolgozású bútorok voltak, a többi asztaltípussal összevetve gyakorta készültek értékesebb fákból, tagolt, szép kidolgozású köpenyfaragással. Méretük a kang méretéhez igazodott: magasságuk rendszerint 30 cm körül mozgott.
A kang-bútorok és így a kang-asztalok is a régi Kína kötetlenebb, bensőségesebb életéről vallanak. A kang emelvényre állított asztalok körül törökülésben, sarkukon ülve vagy oldalra dőlve helyezkedtek el az emberek, ami a többi asztaltípus körüli szabályos elhelyezkedéshez, a széken üléshez képest, kötetlenebb testtartást és szabadabb, oldottabb viselkedést engedett. Ugyanis ezek a bútorok a hálószoba bútorai voltak, ahol csak a legközelebbi rokonságban állók tartózkodhattak. Az asztalokat étkezésre, teázásra, kisebb személyes tárgyak elhelyezésére egyaránt használták.
A kang-asztalok többségének szerkezete zhuo-típusú volt. Süllyesztett deréklemezzel és a sarkokhoz 45°-os vállkötéssel illesztett lábakkal készültek (136. kép). A hosszúkás, téglalap alakú asztalok lába gyakran cabriole-típusú volt. A jellegzetes, kettős hajlatú asztallábat a kínaiak „imádkozó sáska láb”-nak tanglang tui vagy „elefántormány láb”-nak xiangbi tui is nevezték. Készült azonban kang-asztal dob alakú, befelé hajló lábakkal is (137. kép). Az asztalokat kereszt alakú merevítőlécekkel készítették, amelyeknek csapolása az asztallábak külső oldalán is jól látható volt. A hosszanti oldalak faragott, áttört vagy ívelt karéjú köpenyét egy vagy legfeljebb két faszeggel rögzítették a fakerethez. Egyes kang-asztalok asztallapjának szélein finom vájat fut körbe feltehetően a folyadék lefolyását megakadályozandó.
A kang-asztalok között ritkábban ugyan, de előfordul an-típusú asztal is (138. kép). Leginkább a hosszú, keskeny fedlapú, egyenes végű asztalokat készítették el alacsonyabb változatban is. Ezeknek az asztaloknak a magassága 30 cm körül mozgott, a fiókkal készített kang-asztalok magassága azonban elérhette a 48-50 cm-t is (139. kép).
A kang-asztalok között ismeretesek összecsukható asztalok is, melyek jóval a Ming-kori bútorművesség fénykora előtti időkre nyúlnak vissza. Ismeretesek lakk- és keményfa összecsukható asztalok is. Az ilyen kang-asztalok összecsukásánál az asztalok lábait az asztallap alá lehetett behajtani oly módon, hogy a lábak fa csuklópántokon fordultak el. Az asztallapot középen, kifelé kettéhajtották. Az asztallap közepére, a szétnyíló lapok belső szélére sárgaréz peremet, és annak alsó részére csuklópántokat erősítettek, ami a szerkezeti megoldáson túl az asztallap közepén futó díszítésül szolgált.
Az összecsukható asztalokat szállíthatóságuk és könnyű mozgathatóságuk miatt később is kedvelték, hiszen a gyakran új hivatali helyre költöző hivatalnokok háztartásának fontos berendezési tárgyait jelentették.

Állványok (xiang ji)
A kínai lakóterek fontos bútorai voltak az állványok. Kínaiul füstölőtartó asztaloknak és füstölőállványoknak nevezték őket.
Az állványok szerkezete – magasságuktól eltekintve – szoros rokonságot mutatott az ülőkék felépítésével. A nagyobb állványok magassága általában 85-90 cm körül váltakozott, de 100 cm-nél magasabb és 70 cm körüli darabok is készültek. Készítettek állványokat kerek, négyszögletes és sokszög alakú fedlappal egyaránt (140., 141., 142. kép). Inkább az alacsony állványokat kedvelték.
A kerek fedlapú állványok fedlapja alatt széles, süllyesztett deréklemez futott körbe. A káva és a lábak díszítése az asztalok kávájával rokonítható, noha az állványok fedőlapjának mérete jóval kisebb. A széles ívben kifelé hajló lábakhoz mélyen lenyúló, faragott köpeny illeszkedett (143. kép). A kétszeresen hajlított, cabriole-típusú, három vagy öt lábon álló állványok lábait alul apró lábakra támaszkodó kerek merevítőléc fogta össze. A lábak végén és középső részén rendszerint díszítő faragványok láthatók. A befelé hajló, ún. doblábú állványok lábvégeit faragott spirálmotívummal díszítették. A kerek állványok fedlapját gyakran úgy készítették el, hogy a fedlap levehető volt, így a fedlap keretébe be lehetett állítani a füstölőedényeket és a vázákat.
A négyszögletes fedlapú állványok szerkezetüket tekintve zhuo-típusúak. A pata formájú lábvégeket gyakran merevítőléc kapcsolta alul össze. Kedvelték az S-alakú (Bawang-kötésű) sarokmerevítők használatát (141. kép). A magasabb, négyzetes fedlapú, széles, süllyesztett deréklemezzel készített, alul polcozott darabok különösen a 18—19. században terjedtek el. Leginkább asztal helyett használták, a fogadószobák székei mellé állítva.
A nyolcszög és a hatszög-alakú vagy virágszirom formájú fedőlappal készített állványok lekerekített felső pereme, sokszorosan tagolt, széles, süllyesztett deréklemeze a hozzá kapcsolódó köpenyfaragással együtt mozgalmasságot vitt a kínai terekbe (142., 144., 145. kép). Hajlékonyabb és puhább kontúrokat kínált az asztalok merev, szigorú szerkezeténél.


3. Ágyak

A kínai bútorművesség legkorábbi bútortípusai az asztalok mellett az ágyak. A tömör talapzaton vagy lábakon álló, sima fedlapú ta-típusú ágyak, illetve az alacsony, kerettel körülvett, felépítményes chuang-típusú ágyak egyaránt széles körben ismertek voltak a Kr. u. első évszázadoktól. Különösen Közép- és Dél-Kínában terjedtek el. Észak-Kínában azonban a házak belső tereiben az alulról fűtött, téglából vagy kőből épített emelvény, a kang szolgált pihenő- és fekvőhelyül, így külön fekvőbútort nem készítettek. A kangra helyezték a pihenést szolgáló fej-, kar- és háttámasztókat. Általában hálószobákat alakítottak ki a kangon, ahová asztalokat, kisebb, ún. kang-szekrényt és állványokat állítottak a fekvőhely mellé.
Egyes ülőbútorokat széles ülőlapjuk révén (pl. luohan-ágy) ugyancsak ágyként, pihenő- és fekvőhelyként egyaránt használtak. Közép- és Dél-Kínában a kemény fekhelyeket kedvelték, de az ágyakra itt is terítettek textiltakarókat és finom kelmékből készített ágyneműt. Az ágyakra terített vastag derékaljakkal, vékony párnákkal és kartámasztókkal a kényelmes ülést és pihenést biztosították. A fejpárnákat, pontosabban fejtámasztókat gyakran kerámiából készítették, s télen melegítő forró vízzel, nyáron pedig hűsítő jéggel töltötték meg.
Az ágyak főbb típusait az alábbi csoportosításban ismertetjük:
3/1. felépítmény nélküli (ta-típusú) ágyak
3/2. felépítményes (chuang-típusú) ágyak
a) keretes (luohan-) ágyak
b) baldachinos ágyak

3/1. Felépítmény nélküli (ta-típusú) ágyak
A ta-típusú ágy a Ming-kor egyik legkedveltebb fekhelytípusa volt (147. kép). A magánlakosztályok, különösképp a férfi lakosztályok fontos bútoraként gyakran fordul elő a festményeken. Bizonytalan, hogy a Ming-korban pusztán pihenő alkalmatosságnak vagy állandó éjszakai fekhelynek használták-e. Az egykor emelvény formájú, tömör testű, oldalain íves nyílásokkal díszített ta-típusú ágyak igen népszerűek voltak már a Kr. u. 4—10. század között. Az íves vagy kör alakú nyílásokkal készített lábazat még a Song-korban (960—1279) is gyakran előfordult, de akkor alakult ki a Ming-korban általánossá vált négy vagy hat lábú ágyszerkezet. Az áttört díszű, tömör lábazat a Ming-korra teljesen eltűnt.
A ta-típusú ágyak alakja a Ming-korban leginkább széles padhoz vagy lócához hasonlított (148. kép). Többféle méretben készült, de sem oldal- sem hátlapot nem illesztettek hozzájuk. Az ágyak lábát alul merevítőlécekkel is összeköthették. Az ágyak magassága 45-50 cm között váltakozott. Az egyszerű vonalú, alacsony ágyakat legtöbbször gyékénybetétes fekvő felülettel készítették, de ismeretesek fafedlapú ágyak is.
A fedlap alatt rendszerint az asztalok és székek leírásaiból jól ismert süllyesztett deréklemez fut körbe. A fedlap pereme kissé kinyúlt a lábak között elhelyezett, faragott köpeny fölé. Az ágyak lába egyaránt lehetett egyenes vonalú és ívelt. A hajlított lábak általában nagy, masszív pataformában végződtek, ezt gyakran spirál és inda motívumokkal díszítették.
A ta-típusú ágyak között négy- és hatlábúak egyaránt előfordultak. A szélesebb fekvőfelületű (kb. 150 cm széles), gyakran középen összecsukható ágyakat rendszerint hat lábbal készítették, és a két középső láb közé helyezett merevítőléccel növelték a fekvőhely stabilitását. A keskenyebb (kb. 80 cm széles), ta-típusú ágyakat négy, a fedlap négy sarokpontja alá illesztett lábbal készítették.

3/2. a) Luohan- (Buddha tanítványa) ágyak
A keretes chuang-típusú ágyak egyik csoportjához tartozó luohan-ágyak Észak- és Dél-Kínában egyaránt elterjedtek (149. kép).
A bútortípus elnevezésének eredete homályos, jelentése „Buddha tanítványa ágy”. A pekingi asztalosmesterek nevezték így azokat a fekvőbútorokat, melyeket három oldalról alacsony támlával vettek körül. Többnyire az írástudók dolgozószobájának vagy pihenőhelyének főfalához, középre állították őket, úgy, hogy a rajtuk helyet foglaló arccal a bejárat felé üljön. Ellenzőket állítottak köré, hogy szélvédett, elkerített tér alakuljon ki a lakótéren belül.
A négy lábon álló ágyak viszonylag széles ülő- illetve fekhelylapjának két rövidebb oldalához és hátához alacsony támlát illesztettek, amelyet díszítetlen falapokból vagy áttört mintájú faelemekből készítettek. A körbefogó lapok száma alapján megkülönböztettek három, öt és hét elemből álló támlát (149., 150., 151. kép). A hát- és oldallapokat gondosan kiválasztott fából – egyetlen deszkalapból vagy fakeretbe illesztett betétlapból – készítették, ahol az egyes elemeket körültekintően arányították egymáshoz. A hátsó elemek mindig magasabbra nyúltak, mint az oldallapok. Hátul, a hosszú oldal közepén álló elem volt a legmagasabb, a mellette lévők magassága lépcsőzetesen csökkent. A hátlapot többnyire páratlan számú elemből állították össze, három vagy öt díszítőmezőre osztották, míg az oldallapok egy vagy két elemből álltak. A hát- és oldallapok csapokkal illeszkedtek a fekvőfelület keretének furataiba, így az ágy szükség szerint könnyen szétszerelhető volt. A fekvőlap alatt süllyesztett deréklemez fut körbe, ezért az ágyak lába hasáb és henger alakú egyaránt lehetett. Kedvelték a befelé hajló („dob alakú”) lábakkal, pata formájú végződéssel kialakított, és spirál- vagy voluta motívummal díszített darabokat. A fekvőlap legtöbbször gyékénybetétes volt.
A keretes ágyak egyedisége a hát- és oldallapok díszítésében rejlik. Teljesen díszítetlen, a kiválasztott faanyag színével és erezetével szépséget és eleganciát sugárzó darabok éppúgy ismertek, mint faragott és áttört hát-, illetve oldaltámlával készítettek. A faragott és áttört mintájú támlákon a Ming-kor kedvelt díszítőelemei – a szvasztika (152. kép), a három-négy összekapcsolódó felhő motívuma (153. kép), a stilizált lingzhi (a halhatatlanság gombájának motívuma), továbbá tekeredő sárkányok és geometrikus minták láthatók a leggyakrabban.
A keretes ágyak egyaránt készültek gyékénybetétes és fabetétes fekhelylappal. A gyékénybetétet vékony, pálmarost szövedékkel erősítették meg, ami finom rugózást biztosított. Különösen kényelmes volt a hátgerincnek, és kiváló pihenés adódott rajta.
Nappal az ágyneműt levették az ágyakról vagy összehajtogatva az ágy háttámlájánál tárolták. A keretes ágyra alacsony asztalt állítottak, melyre kisebb tárgyakat – csészéket, kannákat, íróeszközöket helyeztek. Az összegyűlt írástudók – rendszerint kettesével – az ágyon foglaltak helyet, és beszélgetés közben teát vagy bort iszogattak.
Néha a luohan-ágyak előtt hosszú lábtartót, mellette asztalt és állványt is elhelyeztek (154. kép). A hosszú, keskeny fedlapú, alacsony lábtartókat süllyesztett deréklemezzel és kétszeresen hajlított, cabriole-típusú lábbal készítették. A pata alakú lábakat faragott felhőmotívumok díszítették. A lábtartó köpenyének díszítése harmonizált az ágyak hát- és oldaltámlájának mintáival. Az alacsony asztalok és állványok a kang-bútorok formáját követték.

3/2. b) Baldachinos ágyak (jiazi chuang)
A chuang-típusú ágyak Dél-Kínában elterjedt formája volt a baldachinos ágy (jiazi chuang, azaz „állványos ágy”) (155. kép). A gazdag kínai családokban ez volt a női lakosztályok központi bútordarabja, amely körül a hölgyek mindennapi élete zajlott. A baldachinos ágy magas felépítményével, oszlopokon álló tetőzetével és sűrű függönyeivel szoba volt a szobán belül.
A négy lábon álló fekhelylap négy sarkához egy-egy hosszú tartóoszlop illeszkedett, amelyekhez az előoldalon két további oszlop csatlakozhatott. A négy, illetve hat tartóoszlopos ágyak két rövidebbik és hátsó oldalához áttört vagy faragott díszítésű táblákat illesztettek, de gyakran az első oldal két szélén is folytatódott az áttört díszítésű keret. Ezáltal az ágyaknak sajátos bejárata keletkezett: négyzetes vagy kerek (ún. holdkapu) nyíláson át lehetett belemászni (156. kép), a nyílás keretét áttört fafaragványokkal dúsan díszíthették. A tetőlap alatt ugyancsak frízszerű, áttört vagy faragott elemekből álló díszítés fut körbe. A tartóoszlopok közé a nagyobb stabilitás érdekében helyenként merevítőléceket is beépítettek (157. kép).
Egyes baldachinos ágyak mellett külön belső teret alakítottak ki (158. kép). A fekvőlapjuk előtt ugyanis kis előteret hagytak, ahol egy alacsony asztalkát és ülőkéket helyezhettek el. Tartóoszlopaik közé polcokat állíthattak, melyekre virágot raktak. A tartóoszlopokra bő redőjű függönyöket akasztottak, amelyeket leeresztve és az oszlopoknál összefogva egyaránt használtak. A bútor legfőbb dísze a drapériák szépségében, a választott textíliák mintáinak változatosságában rejlett. A négy oldalon leomló függönyöket elöl középen kétfelé osztották és az oldalsó oszlopokhoz kötötték. A kívül elhelyezett függönyök teljesen eltakarták az ágy szerkezetét, viszont szépen érvényesült a drapériák mintázata. Nyáron a moszkítók ellen mindenesetre a függöny belső felfüggesztését javasolták. A Ming- és a Qing-korban vita folyt arról, hogy kívül vagy belül kell-e a baldachinos ágyak függönyeit leengedni. A vitában mindkét elhelyezés mellett hangzottak el érvek. Végülis kívül és belül egyaránt alkalmaztak függönyöket.
A gyékénybetétes baldachinos ágyakra vastag derékaljat borítottak, arra párnákat raktak, az ágyak szélére pedig a kényelmes pihenés érdekében kartámasztókat helyeztek el. Az ágyak szerkezete egyszerű volt. A könnyebb szállítás érdekében akár húsz perc alatt szét lehetett őket szedni. A fekhelyet keretező díszítőrácsozatot, az oszlopokat és a tetőt egyenként le lehetett szedni. Mindez egyszerűvé tette a fekhely gyékénybetétjének javítását vagy szükség esetén cseréjét is.
Az asztalosok nagy műgonddal készítették el az ágyak szerkezetét. Az ágylábak kis pöcök vagy csap segítségével illeszkedtek a keret csaplyukaiba és eresztékeibe. Az illesztéseket úgy méretezték, hogy azok kövessék az időjárás változása következtében fellépő tágulást illetve összehúzódást. Ezen technika alkalmazásának első nyomai a Kr. e. 4. századra nyúlnak vissza.
Az ágyak díszítésére változatos motívumkincset alkalmaztak. Minden díszítőelem az ágy funkcióival – a termékenységgel, a női szépséggel, a férfiassággal stb. – összefüggő jelentést hordozott. Arra törekedtek, hogy az ágykeret mind a négy oldalának díszítése különböző legyen. Az ágyak oldalán és hátsó támláin áttört és domborművű díszítés egyaránt előfordult. Kedvelték az áttört, átlós rendszerbe komponált, stilizált szvasztika mintát, amely a jószerencse és a termékenység jelképe volt, továbbá a geometrikus mintákat, valamint a három vagy négy összekapcsolt felhőből álló mintákat. A felhőminták egy kínai kifejezésre (yun yu „felhő és eső”), a férfi és a nő szexuális egyesülésére utaltak (157. kép). Az ágyak sarkát és a tetődíszítő elemeket stilizált lingzhi (szerencsegomba) motívummal, sárkányokkal és egyszarvúakkal (qilin: gyermekáldást hozó jelkép) díszítették, míg a fekhely alatti paláston a Ming-kor jellegzetes, tekeredő sárkányai voltak láthatók. A sárkány a férfi erények és a termékenység jelképe volt. A leggyakoribb virágminták közül a szilvavirág a csinos nőt és az érzéki örömöket jelképezte, míg a peónia gazdagságot és magas hivatali rangot jelentett.
A baldachinos ágyakat nappal ülőbútorként használták (159. kép). A függönyöket a sarokoszlopokhoz kötötték, a brokát takarókat pedig hátul, összehajtogatva tárolták. A keretes ágyakhoz hasonlóan az ágyra vagy esetleg annak előterébe alacsony asztalt állítottak, amelyen apróbb használati tárgyakat tartottak. Az ágyak mellé egészen nagy asztalokat állítottak, tükröt, szépítőszeres ládikák és női kellékek számára. Itt gyakran írtak, festettek vagy hímeztek az előkelő hölgyek.


4. Szekrények, ládák

A kínaiak ruházatukat – köntösöket, nadrágokat, szoknyákat, fejfedőket, lábbeliket – összehajtogatva, szekrényekben és ládákban tárolták. Az írástudók könyveit, festménytekercseit és féltett kincseit (kerámiákat, drágakőfaragványokat, relikviákat) kisebb szekrényekben, a ruhaneműt, ágyneműt és a prémeket pedig nagyobb szekrényekben tartották. A tárolóbútorokat összefoglaló néven chu-féle, illetve gui-féle bútoroknak nevezték. A két szó különbségét Wang Shixiang, a neves kínai bútortörténész, területi különbségnek tekinti, nevezetesen a chu Dél-Kínában a gui pedig Észak-Kínában használatos fogalom ugyanazon bútorok jelölésére6. A Lu Ban könyve szerint a chu írásjegy szekrényt, a gui ládát jelölt7. Egy másik 15. századi forrás azonban a gui írásjegyet egy különös formájú, mai ismereteinkkel nem azonosítható ládatípusra alkalmazza.8
A szekrények 15. századi leírásai a lábon álló szekrények mellett külön említik a talapzaton állókat. Föltehető, hogy korábban talapzatként olyan bútorokat használtak fel, melyek önálló bútorként, pl. kang-asztalként is előfordultak.
Funkciójuk és formájuk alapján a kínai tárolóbútoroknak négy nagyobb csoportja különböztethető meg. Ezek közül a legfontosabb az ajtós szekrényeké, a túlfutó tetőperemmel és a túlfutó tetőlap nélkül készített szekrények csoportja.
4/1. Könyvszekrények (shuge, shujia)
4/2. Kombinált szekrények: nyitott polcos és ajtós szekrények (liangge gui)
4/3. Ajtós szekrények
a) Ajtós szekrények túlfutó tetőperemmel (yuanjiao gui)
b) Ajtós szekrények túlfutó tetőlap nélkül (fangjiao gui)
4/4. Ládák

4/1. Könyvszekrények (shuge, shujia)
A szekrények első csoportját a nyitott, vízszintes polcozású könyvszekrények alkotják. A „polcos” állvány (jiage) összefoglaló elnevezés mellett gyakori volt a könyvesszekrény (shuge) és a könyvespolc (shujia) is. A ma ismert gyűjteményekben nagyon ritka bútortípusnak számít, kevés darab maradt fenn, noha egykor sok készülhetett belőle (160. kép).

––––––––
6 Vö. Wang Shixiang, Mingshi jiaju yanjiu. Joint Publishing Co. Hong Kong, 1989. I. kötet pp. 213—215
7 Lu Ban jing II. 67 (yi chu), és II. 83 (gui); Klaas Ruitenbeek, Carpentry and Building in Late Imperial China. Facsimile of The Lu Ban jing. Brill, Leiden, 1993 pp. 31, 36
8 Craig Clunas, Chinese Furniture p. 87
A könyvszekrények szerkezetét végtelen egyszerűség jellemzi. A négy lábon álló váz általában három, szabályos tagolásban elhelyezett polcot fogott közre. Minden könyvszekrény alapvetően funkcionális jellegű volt. A lehető legcélszerűbb polcosztással – azonos illetve egyenlőtlen magasságú polcokkal – egyaránt készítették őket. A legegyszerűbb típusok pusztán egy favázba illesztett három vagy négy polccal készültek. A vázat és a polcok peremét nem díszítették. A faanyag gondos megválasztásával, erezetének láttatásával irányították a szemlélő figyelmét a bútorra. A vázra sokszor hát- és oldalfalakat erősítettek, tömör fából vagy áttört díszítéssel (161. kép). Ritkán rácsos vagy áttört mintájú, kétszárnyú ajtóval zárható könyvszekrénnyé alakították a könyvespolcokat.
Máskor a polcokat három oldalról alacsony, áttört kerettel vették körül, amelyeket geometrikus mintákkal díszítettek (162. kép). A könyvszekrények középső részén vagy a lábazat fölött általában alacsony fiókokat építettek be (163., 164. kép). Egyes könyvesszekrényeknél a polcok magassága állítható volt.
A szekrényeket alul, az alsó polc alatt futó merevítő lécekkel vagy faragott köpennyel díszítették. A fiókok előlapján néha tekeredő sárkányok vagy virágmotívumok láthatók. Az ajtókat és a fiókokat ívelt körvonalú fémlapra erősített fémfogantyúkkal nyitották, illetve húzták ki.

4/2. Kombinált nyitott polcos és ajtós szekrények (liangge gui)
A nyitott polcos és ajtós szekrények kétféle funkció ötvözéséből születtek. A szekrények felső részén egy vagy két nyitott polc található, az alsó rész pedig zárt, külön tárolóegység volt középen nyíló ajtókkal. Ezt a szekrénytípust Wanli-szekrénynek is nevezték, mert a Ming-dinasztia idején a Wanli-korban (1573—1620) különösen kedvelték az ilyen darabokat (165. kép).
Szerkezetük kétféle típust követett. Az egyiknél a felül található egyetlen nyitott polcot követte az alsó, ajtókkal lezárt rész (165. kép). A másiknál felül két nyitott polcot alakítottak ki, melyek alá egy fiókokkal beépített szekrényrészt helyeztek, ez alatt található a két ajtós, zárt rész (166. kép). A szekrények tömör hátlappal készültek, de felül a nyitott polcokat hátlap nélkül hagyták. Ezeket a nyitott polcokat alacsony, áttört, esetleg faragott keret vette körül. Különösen szépek voltak a polcokat keretező, ívelt vonalú díszítések. A geometrikus minták mellett leggyakrabban tekeredő sárkányok és indamotívumok fordultak elő. Az alsó rakodóteret kétszárnyú ajtóval zárták le. Legjellegzetesebb díszítményei a négyzetes vagy kerek fémlapra erősített fém csuklópántok, amelyeket arányosan az ajtók felső- és alsó széle közelében helyeztek el. Továbbá az ovális vagy kerek fémlapra helyezett zárak és fogantyúk voltak (166. kép). Ritka kivételként medalionba vagy négyzetes mezőbe szerkesztett, faragott díszítésű ajtóbetéteket is készítettek (167. kép).
A szekrények lába egyaránt lehetett egyenes vagy kifelé hajló. A kihajló lábvégeket spirális faragással díszítették, és rendszerint azonos mintát használtak a szekrények lábai fölött futó köpenyen is.
A felül nyitott polcos, alul zárt szekrénytípus a 17. század után vált igazán kedveltté. Eredetileg a zárt részben tárolták azokat a tárgyakat, amelyeket alkalom és évszak szerint váltogatva a felső nyitott polcokra kiraktak. A szekrényben ugyanakkor könyvek mellett hosszú tekercsképeket is elhelyeztek, mivel az ajtószárnyak közötti osztólécet ki lehetett emelni.
Ezt a szerkénytípust kedvelték a Qing-kor második felében, a 19. században is. A féltett kincsek bemutatására készített díszszekrényeket egyedi tárgyakhoz tervezték meg, ezért aszimmetrikus elrendezésű polcokkal, sok faragással díszítették. A díszszekrények kínai fogadó- és dolgozószobák kedvelt bútordarabjai lettek.

4/3. Ajtós szekrények
A Ming-kor leggyakrabban előforduló szekrénytípusa az ajtós szekrény volt. Wang Shixiang, neves kínai bútortörténész felosztása alapján két csoportba sorolja őket a szakirodalom. A felfelé enyhén keskenyedő vázú, túlfutó tetőperemű szekrényektől megkülönböztetik a szögletes, nem túlfutó tetőperemű szekrényeket.

a) Ajtós szekrények túlfutó tetőperemmel (yuanjiao gui)
Kerekített sarkú szekrényeknek nevezték azokat a bútorokat, amelyek váza felfelé kissé keskenyedett, a szekrényajtók enyhén trapéz formájúak voltak, és követték a szekrényváz felfelé keskenyedő vonalvezetését. A szekrények teteje kevéssel túlfutott a vázon, és a tető peremét lekerekítették (168. kép). Egy 15. századi forrás – a Lu Ban könyve – yichu-ként, azaz ruhásszekrényként is emlegette őket.
A szekrényeknek az alul szélesebb, felül keskenyebb vázszerkezet rendkívül egyszerű, ám kifinomult eleganciát kölcsönzött. Felépítésük stabilitást és kiegyensúlyozott szerkezetet tükrözött. A kétajtós, díszítetlen szekrényeket belül állítható magasságú polcokkal és egy – ugyancsak áthelyezhető – fióksorral készítették el. Az ajtók a szekrények keretébe alul és felül beillesztett facsapokon fordultak el, így nem szereltek rájuk csuklópántokat. A szekrények külső széle ennek következtében tagolatlan maradt. Az ajtószárnyak közötti középső osztólécet ugyancsak csapokkal rögzítették a kerethez. A felső csap egyik oldala azonban nyitott volt, így a lécet szükség szerint kiemelhették, ami megkönnyítette a nagyobb tárgyak elhelyezését a szekrényben (169. kép).
A szekrények vázát általában huang hualifából, a hátlapot, a polcokat és a fiókokat azonban már kevésbé értékes puhafákból (szilfa, fenyőfa) készítették. A szekrényeket gyakran párosával helyezték el, ajtajaikat fémlapra illesztett fogantyúkkal nyitották-csukták, és függőlakattal zárták.
Fémből készítették el az ajtópántokat, a fogantyúkat és a zárakat, valamint ezek díszítő alátétlapjait (171. a-d kép). Leggyakrabban tükörbronzot (baitong-fémet „fehér bronz”), azaz réz, nikkel, ón és cink ötvözetét használták ezek elkészítésére, de sárgaréz (huangtong), azaz sárgaréz és jelentős mennyiségű cinket és ónt tartalmazó ötvözetből is készítettek vereteket. Az alátétlapok alakja kerek, álló téglalap vagy ovális forma egyaránt lehetett. A fogantyúk leggyakrabban cseppalakúak vagy négyzetesek voltak, de alakjuk és mintázatuk rendkívüli változatosságot mutatott (172. a-g kép).
A túlfutó tetőperemű szekrények kisebb és nagyobb méretben egyaránt készültek. Magasságuk a könyvespolcokéhoz volt hasonló (kb. 170-190 cm). Külön elnevezéssel jelölték a kangra helyezhető, túlfutó tetőperemű, alacsony szekrényeket: kanggui („kang szekrény”), amelyeket párosával használták (170. kép). Ezek a szekrények pusztán magasságukban különböznek társaiktól. A szekrények kerete alul szélesebb, felül keskenyebb volt, trapéz formájú kétszárnyú ajtók és egyszerű fémdíszítések jellemezték.
A túlfutó tetőperemű szekrények díszítését visszafogottság és egyszerűség jellemezte. Szépségük fontos összetevője volt faanyaguk, a gondosan kiválasztott fa erezetének és textúrájának érvényre juttatása, valamint a szekrénylábak fölött elhelyezett köpenydíszítés. Az elülső és két rövidebbik oldalukon végighúzódó kávát legtöbbször felhő- és spirálmotívumok díszítették.

b) Ajtós szekrények túlfutó tetőlap nélkül (fangjiao gui)
A Ming-kor másik nagyon népszerű szekrénytípusa a túlfutó tetőlap nélküli ún. szögletes sarkú szekrények sora. Az elnevezése a szabályos függőleges vázszerkezet szögletes sarokillesztéseiből származott (173. kép). A túlfutó tetőlap nélküli szekrények rendszerint magasabbak voltak túlfutó tetőlapú társaiknál. Magasságuk 190-200 cm között váltakozott, de egyes daraboknál ez elérhette akár a 240 cm-t is. A túlfutó tetőlap nélküli szekrények között ismeretesek egyterű ún. kétajtós szekrények, de jóval gyakoribbak voltak a négyajtós változatok (174. kép). Ez utóbbiaknál a szekrények egy felső kisebb és egy alsó nagyobb részből álltak, amelyeket középütt nyíló kétszárnyú ajtókkal fedtek le. A felső és az alsó szekrényrészek valójában külön készültek, ezért külön is mozgathatók voltak. Mind a felső, mind az alsó rakodóteret igény szerint polcozták be.
A négyajtós szekrényeket általában kettesével készítették. Az egymás mellé állított szekrények ún. négyrészes szekrényt (sijian gui) alkottak (175. kép). A két, teljesen azonos osztású szekrény felső tereiben fejfedőket, lábbeliket, kisebb kiegészítő ruhaneműt, az alsó részében pedig fektetve nagyobb ruhadarabokat – köntösöket, szoknyákat – tároltak. A szekrényeket rendszerint kámforfából készítették, hogy védjék a bennük elhelyezett ruhaneműt a kártevő rovaroktól.
A túlfutó tetőlap nélküli, szögletes sarkú szekrények nagyobb mérete lehetővé tette nagyobb helyigényű ruhadarabok tárolását. A szélesebb rakodófelület mellett áthelyezhető polcok és fiókok segítették a jobb helykihasználást. Az ajtók két darab, kívülről a szekrényvázra erősített fém csuklópánton fordultak meg. Szükség esetén a túlfutó tetőlapú szekrényekhez hasonlóan, a középső osztólécet ki lehetett emelni.

A szekrények vonalvezetése rendkívül egyszerű volt. Semmilyen díszítést nem alkalmaztak, a lábak fölötti ívelt vonalú kávát díszítették esetleg faragással. A szekrények legjellegzetesebb díszítőelemei a fém csuklópántok, fogantyúk és zárpántok voltak, melyek sokféle alakváltozatban, egymással harmonizálva tették egyedivé az egyes darabokat (176. a-f).
A túlfutó tetőlap nélküli szekrények sajátos típusát alkották a ládaszekrények, melyek két, egymástól világosan elkülönülő szerkezeti egységből álltak. A szekrény felső részét egy láda, alsó részét pedig egy kétajtós szekrény alkotta. A ládaszekrények a kelengye szállítására szolgáltak, a hozomány részét képezték. A felül lévő ládarész felfelé nyílt, és az oldalán elhelyezett két fémfogantyú szolgált a ládaszekrény mozgatására. A ládaszekrények díszítését a pántok helyénél felszegecselt kerek fémlapok jelentették. Egyes darabokat lakkfestéssel díszítettek: hölgyek, játszó gyermekek vagy régiségek – tekercsek, vázák, könyvek stb. – láthatók rajtuk. A festést időnként berakással is díszítették.

4/4. Ládák
A tárolásra használt bútorok közül Kínában a hosszúkás ruhásládák voltak a legismertebbek. A Song-korban a ládák jelölésére két nevet használtak általánosan. A long jelölte a szélesebb, a xiang pedig a keskenyebb darabokat. Sokféle méretben készültek felfelé nyíló tetővel, oldalukon rendszerint két fogófüllel (177. kép). Gyakran külön talapzatra állították őket, és a lakótérben az oldalfalak mentén helyezték el őket (179. kép). Elülső oldalukra nagy kerek végű pántot, és a pánt alá alátétlapot erősítettek.
A ládákat leggyakrabban kámforfából készítették, hogy a bennük elhelyezett ruhaneműt védjék a rovaroktól. Hagyományosan sok ruhásládát készítettek lakkbevonattal, s festéssel vagy faragással díszítették őket.


5. Egyéb bútorok

Ellenzők (pingfeng)
Az ellenzők fontos tértagoló elemek, a belső terek egyes egységeinek elválasztói Kínában. Eredetileg szélfogók voltak, majd a terek tagolásán kívül hangsúlyos díszítő szerepet is kaptak. Az egészen nagyméretű ellenzőktől kezdve a kicsi asztali ellenzőkig sokféle méretben készítették őket.
Szerkezeti felépítésük alapján egy elemből álló, ún. merev (180. kép) és több elemből álló, összehajtható ellenzők egyaránt lehettek. Alakjuk szerint megkülönböztettek ún. hegyformájú illetve négyzet alakú darabokat. A hegy formájú ellenzők (191. kép) páratlan számú elemből álltak, a középső elem két oldalán az egyes elemek magassága lépcsőzetesen csökkent. Az ellenzőpanelek felső keretlécének végeit faragások díszíthették: a sárkányfejes és a felhőmotívumokból álló mintákat kedvelték leginkább. A merev ellenzők lapjukra merőleges lábazaton álltak, amit ugyancsak díszíthettek. Az ellenzők további jellegzetes díszítményei közé tartozott a lábvégek spirális díszítése, valamint a lábak közötti faragott köpenydíszítés. A nagyméretű, öt-hét téglalap alakú elemből álló ellenzők legismertebb típusát azok a lakkellenzők alkották, melyeket drágakőberakással és figurális jelenetekkel díszítettek.
Az asztali ellenzők többnyire négyzet alakúak voltak (181. a-b kép). Ezek tömör vagy áttört fakeretébe szívesen illesztettek festett porcelán vagy márvány betétlapot. Különösen kedvelték a Yunnan tartománybeli Daliból származó mintás márvány betétlapokat, amelyeknek erezete festményekre emlékeztet. Ellenzőbetétlapot készítettek még hímzett selyemből, lakkból és jádéból is.

Dobozok, ládikák (xiang)
A kisméretű tárolóbútorok jellegzetes csoportját alkotják a dobozok és ládikák. A kínaiak különösen kedvelték a kisméretű tárolóeszközöket, így a lakóterekben nagyon sokféle funkciójú dobozt és ládikát használtak.
A dobozok leggyakoribb formája a kocka vagy téglatest. Rendszerint felfelé nyíltak, mély rakodótérrel, oldalukon két fém fogantyúval készítették őket. Ruhásdoboznak (yi xiang), pecséttartó doboznak (yin xiang), ládikának (xiao xiang) egyaránt nevezték őket. (182. kép). A fából készült dobozok jellegzetes dísze volt a fémlapra erősített zárpánt és lakathely, de gyakran lakkozták és berakással is díszítették őket.
A ládikák külön csoportját alkották a sokfiókos szekrénykék, amelyeket gyógyszeres szekrénynek (yao xiang) (183., 184. kép) vagy ékszertartónak is neveztek (185. kép). A kétszárnyú ajtócskák mögött szimmetrikus vagy aszimmetrikus elrendezésben számos kis fiók volt: mindegyiküket fémfogantyúval lehetett kihúzni (183., 185. kép). A szekrénykék szerkezete kicsinyített formában követte az ajtós szekrények vázszerkezetét. Vázuk négy függőleges oszlopra támaszkodott, ajtajuk két-két csuklópántja a fakeretre illesztett szekrényajtók díszítését jelentette. Középen fémlapra erősített zárópánt és fogantyúk díszíthették. Egyes darabokat az alapjukhoz és oldalukhoz is hozzáillesztett fül segítségével lehetett megemelni (186. kép).
Sajátos formájú dobozok alkották a dobozok utolsó, jelentősebb csoportját, amelyek utazáshoz használt írószeres ládikák voltak. Téglány alakúak, két végükön feküdtek fel a hordszék két rúdjára. A középütt mélyebb dobozok felfelé nyíló teteje tálcás belső elrendezést, két oldalt külön belső rekeszeket takart. Ezekben helyezték el az íróeszközöket.

Hordozható ládikák (ti he)
Az egymásba csúsztatott lapos dobozokat nagyobb talapzatra helyezték és a rövidebb oldalak közepén a talapzathoz erősített fakerettel fogták össze, illetve emelték meg (187. kép). A hordozható ládikák az ételhordó edényekhez hasonlíthatók leginkább, noha nem ételt, hanem kisebb tárgyakat: könyveket, írószereket, hímzőeszközöket stb. vittek a szolgák vagy a szolgálók uraik után a kerti elfoglaltságokhoz. A rendszerint két vagy háromszintes, hordozható ládikák legfelső dobozát egy külön fedőlappal zárták le. Díszítésüket a fogórúd ívelése, és a faanyag erezete adta. Gyakran készültek faragott vagy festett lakkborítással.

Írószertartó dobozok (doucheng ban)
Az írástudók asztalán írószertartó dobozok is álltak (188. kép). A fiókos talapzaton álló, fedlapjuk körül alacsony korláttal körülvett dobozok kényelmes rakodóhelyet kínáltak a legfontosabb írástudói eszközök – a papír, az ecsetek, a tus, a tusdörzsölőkő, a vízcsöppentő edények stb. – számára. Az írásnál használt kellékeket fiókban elzárva vagy a doboz tetejére helyezve szabadon is tárolhatta tulajdonosa. Az írószertartó dobozok igazán népszerűvé a Qing-korban váltak.

Tükörtartó állványkák és szekrénykék
A tükörtartó állványok a Song-kor óta kedvelt bútordarabjai voltak a női lakosztályoknak. Rendszerint asztalra állítva használták őket, ezeken támasztották meg fémtükreiket. Ülve vagy állva nézték benne arcukat a kínai hölgyek. Számos festményen megörökítették a tükörtartók jellegzetes alakját. Három típusuk volt közismert: a feltámasztható tetejű, a trónus alakú és az ötös osztatú, ellenző formájú. Minden oldalukat gondosan díszítették, mert a női lakosztályok valamelyik asztalán, rendszerint jól körbejárható helyen helyezték el őket.
A feltámasztható tetejű tükörtartók (189. kép) talapzata rendszerint egy kétajtós, fiókos szekrényke volt. Felhajtható tetejű tetőlapja egyben a tükörtartó támlája volt, amit faragással vagy áttört betétekkel díszítettek. A szekrénykét a szépítő- és pipereszerek tárolására használták, míg díszes, feltámasztható tükörtartó lapja méltó keretéül szolgált a középre helyezett míves tükörnek.
A trónus alakú tükörtartók (190. kép) hűen követték a trónusok formáját. A kisméretű trónusok lába közötti tér szabadon maradhatott, de gyakran fiókokkal beépítve kozmetikai szereket tároltak bennük. A fiókok előlapját faragott díszítéssel, virágmotívumokkal ékesítették, és fém húzógombokkal látták el. A trónus ülőlapját körülvevő, áttört díszítésű támlák felhajló, sárkányfejes díszítéssel készültek. A háttámlához állították a tükröt, és elé helyezett támasztékkal biztosították szilárd elhelyezését.
Az ellenző formájú tükörtartók (191. kép) alapzata rendszerint kétajtós, fiókos szekrényke volt, amelynek fedlapján alacsony, áttört korlát futott körbe. A tetején a hátsó, hosszanti oldala elé félkörívben állították fel az ötös tagolású, hegy formájú ellenzőt. Ez szolgált a tükör támasztólapjául. Az ellenzőt – a nagyméretű ellenzők mintájára – faragott csúcsdíszítményekkel és faragott vagy áttört betétlapokkal látták el. Különösen kedvelték a sárkányfejes faragványokat.

Szépítőszeres ládikák (guanpi)
A szépítőszeres ládikák magas, zömök, hasáb formájú tárolószekrénykék (192. kép). A női szépítkezés eszközeit és kozmetikumokat tartottak bennük. Régebbi kínai elnevezésük szerint tükörtartó szekrények (jing xiang) voltak. A nyugati szakirodalom sokszor – tévesen – pecséttartó ládikáknak nevezte e bútorokat.
Felnyitható tetővel, előlapjukon általában kétszárnyú ajtóval készültek. Ismeretes azonban egyszárnyú ajtós darab is. A korábbi típusok elöl felfelé kihúzható lappal nyíltak, csak a későbbi darabokon található csuklópántos, oldalra nyíló ajtó. A könnyebb szállítás érdekében oldalukra egy-egy fém fogófület illesztettek. A magas talapzaton álló ládikák elülső oldalát ívelt peremvonalú köpennyel díszítették. A kétszárnyú ajtó mögött fiókos szekrényke található, ahova változatos elrendezésben különböző méretű fiókokat építettek be. A felnyitható ládatető egy alacsony, de nagy alapterületű, hosszúkás tárolórészt takart. A fiókokat csepp alakú fémfogantyúval mozgatták. A ládikák jellegzetes díszítményei voltak az ajtók fém csuklópántjai, valamint a fedőlapról az előlapra hajló zárpánt.
A ládikákat lakkfestéssel és faragással is díszíthették. A tekeredő inda- és florális motívumok mellett leggyakoribbak a sárkánydíszítmények.

Mérlegtartók (tianping jia)
A mérlegtartók kétkarú mérlegek felfüggesztésére szolgáló faállványok (193. kép). Talapzatuk egyfiókos, alacsony szekrényke volt, amelynek oldalához rögzítették a mérlegtartó keretet. Erre a keretre függesztették fel a mérleget, míg a mérlegsúlyokat és egyéb segédeszközöket a talapzat fiókjában helyezték el. A mérlegtartó állványok szépsége szerkezeti tagolásukban – a fiók és a felépítmény arányaiban, méretében – és a mérlegtartó keret vonalvezetésében rejlett. A keményfából készült állványok jellegzetes díszítését a fémpántok, a fiók fém fogantyúi és a fémlapra erősített elülső zárpánt jelentette. Az állvány lábait íves támasztódíszek tették szilárdabbá.

Ruhatartó állványok (yi jia)
Kevés ruhatartó állvány maradt a Ming-korból, de a festmények és a könyvek fametszetes illusztrációi alapján jól ismerjük ezeket a darabokat. A hálóhelyiségekben az ágyak végéhez állították fel ezeket, és rájuk helyezték a levetett vagy éppen nem használt ruhákat (194. kép).
Széles, az állványkeretre merőleges talpakon állt a ruhatartó állvány két szélső tartóoszlopa. Közéjük helyezett merevítőlécek és a heveder alkotta az állvány vázszerkezetét. A felső keresztrúd két végét faragott sárkányfejes díszítéssel látták el. A felső merevítőléc alatt szélesebb, áttört faragással vagy betétlapokkal díszített hevedert helyezhettek el. A díszes hevedert az alatta futó másik keresztléccel együtt ugyancsak használhatták ruhák elhelyezésére, bár ezek az elemek főként a szerkezet stabilitását szolgálták. A ruhatartó állványok lábazatát széles léc kötötte össze, amely részint az állvány szilárdságát növelte, részint rakodófelület volt (195. kép). A keresztlécekre és a hevederre terítették a levetett ruhákat. Az elemeket elöl-hátul áttört faragások, felhőminták (hármas és négyes összekapcsolt felhőminta), gomba (lingzhi) motívumok, geometrikus elemek díszítették. Különös gonddal ügyeltek az állványok faragásainak szépségére, főképp keresztlécek végeinek díszítésére és a tartóoszlopok közötti áttört betétlapokéra, éppen ezért a fennmaradt darabok a legmívesebb kínai keményfa bútorok közé tartoznak.

Mosdóállványok (mianpen jia)
A mosdóállványok szétnyitható falábak közé helyezett keresztrudak segítségével a mosdótálak alapzatául szolgáltak. Kevés maradt fenn belőlük, noha használata általános volt. Két alapvető típusát különböztethetjük meg: az alacsony mosdóállványokat (196. kép) és a magas, azaz felépítménnyel ellátott mosdóállványokat (197. kép). A Song-korból fennmaradt képes ábrázolások tanúsága szerint a mosdóállványok és törülközőtartók egykor külön bútordarabok voltak. A mosdóállványok, esetleg edények cabriole-típusú lábbal készültek. A törülközőtartóknak a ruhatartó állványokhoz hasonló széles talpa volt. A Ming-korban e kétféle bútor összeépüléséből megszületett a magas mosdóállványok típusa.
Az alacsony állványok három, négy vagy hat összecsukható lábon álló tartószerkezetek voltak, melyekre a mosdóedényt helyezték (198. kép). Az állványok ötletes szerkezeti megoldása, az összecsukható lábazat végtelen egyszerűségében is eleganciát sugárzott. A hatlábú mosdóállványoknál például három egyforma méretű keretet készítettek, melyek közül a középső merev felső és alsó összekötőléccel készült. A merev összekötőlécekbe beillesztettek egy kör keresztmetszetű kicsi lapot. A két további keret felső és alsó fél keresztrúdjait forgócsapos ékkel ebbe erősítették bele. Így a kereteket a merev keret mellé lehetett hajtani. Kihajtott állapotban szilárd lábazatot képeztek a mosdótálak alatt. A lábazat felnyúló végeit levél alakú vagy spirális faragással díszítették.
A magas mosdóállványoknak rendszerint négy-hat lábuk volt, és részben össze lehetett őket csukni. Az alacsony állványok felépítésétől abban különböztek, hogy a mosdótartó két lábának folytatásaként az állványokhoz magas felépítmény tartozott, amely a törülköző elhelyezésére szolgált (199. kép). Ez a felépítmény a ruhatartó állványok szerkezeti megoldásait követte, csupán keskenyebb volt azoknál. A két magasra felnyúló oszlop felső keresztlécének végeit sárkányfejekkel díszítették, a keret külső és belső oldalára egyaránt áttört faragványokat illeszthettek. Igen jellegzetes díszítmények a keret kétharmadának magasságában elhelyezett áttört faragványok vagy lakkfestéses, berakásos betétlapok.

Lámpatartók (deng tai)
A kínai lakóterek és kertek jellegzetes berendezési tárgyai voltak a lámpatartók: asztalra állított olajmécses-tartókat és magas talapzaton álló gyertyatartó állványokat egyaránt készítettek. Az esti tevékenységek alkalmával rendszerint ezek szolgáltattak némi világosságot, a papír és bőr lámpaernyők sejtelmes fénybe vonták a belső tereket. A keményfából faragott, magas lámpatartók széles lábazaton álltak. Magasságuktól függően szélesebb vagy keskenyebb keresztlábazatot készítettek nekik, amelyet változatosan díszítettek (200. kép). A magas, karcsú tartóoszlop tetején volt a papírból, bivalybőrből készített lámpabúra. Csak a Qing-kortól kezdtek lámpaburákat is porcelánból készíteni. A lámpatartók szépségét elsősorban lábazatuk és tartóoszlopuk megformálása határozta meg. A lábazat merevítőjének áttört díszein túl számos kisebb faragványt illesztettek a talpak összekötő léceihez és a felnyúló oszlophoz, esetleg oszlopokhoz. Szerencsegomba (lingzhi), vagy felhőmotívum fordult elő a leggyakrabban. A lámpabúrát tartó rúd felső végét is díszítették, leggyakrabban a lábazat díszítményei ismétlődtek meg kisebb méretben (201. kép).


III. A klasszikus kínai bútorművesség
faanyagai, csapolási technikái
és bútorkészítő műhelyei


1. Faanyagok

Kínában az évszázadok során többféle anyagot használtak bútorkészítésre. Hagyományosan bambuszból és gyökérből készítették bútoraikat, melyek szépsége formai tökélyükben és természetességükben rejlett. A Song-kortól (960—1279) kezdve elterjedtek a lakkbútorok: a fa bútortestet lakkal vonták be, és a fényesre csiszolt lakkfelületet berakásokkal vagy díszítőfestéssel gazdagíthatták. A Song-kortól népszerű lakkbútorok és a Ming-kor keményfabútorai közötti váltás a 16. század második felében játszódott le. Wang Shixiang, kínai bútortörténész korszakolása szerint Kínában a lakkbútorok népszerűsége az 1560-as évekig töretlen volt, míg a 17. század elejétől már a keményfabútorok számítottak a legkeresettebb bútorfajtának. Mindez kétféle ízlést és ezen keresztül kétféle megrendelő kört feltételez. A paloták és szentélyek berendezését lakkbútorokkal tették fényűzővé. A Dél-Kínában a meggazdagodó újarisztokrácia – főként Suzhou és Hangzhou környékén – viszont keményfabútorokkal rendezte be a házát. Az átmenet idején minden lakkbútorfajtát elkészítettek kemény- vagy puhafából is, idővel azonban kialakultak az új bútortípusok, és teljesen elhagyták a lakkozást. Egyetlen kivétel volt, lakkozás nélkül nem készítettek kalligráfiák írására szolgáló hosszú asztalt. Az eltérő anyaghasználatból számos szerkezeti és anyagmegmunkálásbeli különbség adódott.

A Ming-korból fennmaradt bútorok javarésze trópusi keményfából készült, melyek gazdag színárnyalatai az egészen világos, mézszínű felületektől a mahagónihoz hasonló színeken át a barna megannyi árnyalatáig terjedtek. A fennmaradt bútorok között előfordultak helyi, puhább faanyagokból készített bútorok is. Ezek fajtáit, és árnyalatait is úgy választották meg, hogy hasonlítsanak a trópusi keményfákra.
A keményfák kitermelésének legfőbb területe Dél-Kínában – Fujian és Sichuan tartományban – volt, míg a puhafák többnyire helyben kitermelt faanyagok – fenyőfélék, szilfa, barackfa, cédrus – voltak. Építkezéshez többnyire déli erdei fenyőt, bútorkészítéshez leggyakrabban szilfát használtak, a Fujian tartományból származó fából – a Phoebe nemzetségbe tartozó ún. nanmuból (déli fa nevű fafajtából) – készíttették például a legelőkelőbbek koporsóit.
Észak-Kína fában gazdag vidékei a történelem folyamán megfogyatkoztak, számos területen gyakorlatilag kiirtották az erdőt. Csupán gyenge minőségű faanyagok – eperfa, fűzfa és különféle fenyőfajták – álltak rendelkezésre, így az ezekből készített bútorok és eszközök sem tartósság, sem szépség tekintetében nem versenyezhettek déli társaikkal.
A Ming-korban Dél-Kína volt az építkezéshez, bútorkészítéshez használható fák elsődleges lelőhelye. Keményfát és puhafát egyaránt kitermeltek, de jelentős mennyiségű trópusi keményfa érkezett Kínába Délkelet-Ázsia egyes vidékeiről is. A sűrű erezetű, kemény, trópusi bútorfát kínaiul keményfának (yingmu) nevezték, ez azonban nem azt a fogalmat jelenti, mint nálunk a keményfa, hiszen bizonyos sűrűbb vagy ritkább erezetű lombhullató fák összefoglaló neve. A kínai keményfa elnevezés a sűrű szerkezetű, gazdagon erezett trópusi fafajták gyűjtőneve, és az elnevezés inkább az ún. vegyes fafajták (zamu) és a tűzifának (chaimu) használt puhafákkal szemben jelölte a bútorkészítésre alkalmas faféléket.
A leggyakrabban használt és az írott forrásokban gyakran emlegetett faanyagok pontos megnevezése számos kérdést vet fel, hiszen ugyanazon fafélének több kínai elnevezését is használták, ugyanakkor több fafajtát, fajt és nemzetséget illettek ugyanazzal a névvel. A kínai fanevek ily módon nem rendelhetők egyetlen botanikai névhez, ez nagyban megnehezíti idegen nyelvre való fordításukat. Éppen ezért a fafajták ismertetésénél a kínai elnevezések használata tűnik a legcélravezetőbbnek, mellettük zárójelben lehetőleg megadjuk az egyes fafajták vagy nemzetségek latin elnevezéseit is. A kínai nevek többnyire szín, mintázat és illat alapján különböztetik meg a faanyagokat, így a kínai nevek lefordítása is számos információval szolgálhat. A Kínában előforduló bútorfanevek elnevezésének kuszasága mellett további problémát jelent a bútorkészítés kínai és az import faanyagainak megkülönböztetése is.
A Ming-kor keményfa bútorainak leggyakoribb és legkedveltebb faanyaga a hualifa (mintás fa) volt. Ez gyűjtőnév, egyrészt egy – a mai asztalosok által padoukfa (Pterocarpus nemzetség) néven ismert – fafélét jelöl, másrészt egy sűrű erezetű rózsafaféle (Dalbergia nemzetség) elnevezése. Újabb botanikai osztályozása alapján a hualifa a Dalbergiák nemzetségében az Odoriferák közé tartozik. Színárnyalatainak megkülönböztetésére különböző jelzőkkel illették: ismerték a huang huali (sárga mintás fa), azaz világosabb és a lao huali (öreg mintás fa), azaz sötétebb árnyalatait. A hualifa őshonos Kínában, egyik fő lelőhelye a dél-kínai Hainan szigete, de nagy mennyiségben importálták Kínába Thaiföldről és Dél-Vietnamból is. A Ming-kor keményfabútorainak javarészét ebből a fából készítették, használata azonban a 19. század elejétől háttérbe szorult.
A hualifa jellegzetes illatú, jól faragható, fajsúlya változó.
A kártevőkkel szemben ellenálló. Fényezés után természetes, aranyló felületet ad. Különösen kedvelték erezetének és rajzolatának természetes és változatos szépsége miatt. Anyagának keménysége kiválóan alkalmassá teszi légiesen könnyed bútorszerkezetek elkészítésére.
A hualifa egyik sötétebb árnyalatú változata hongmu, azaz vörösfa néven vált ismertté a 19. században. A Délkelet-Ázsiából származó, főként a Qing-kor bútorművességében használt faanyag neve nem található meg egyetlen, 18. század előtt íródott szövegben sem. Használata a Qing-kor második felében, a 19. század elejétől vált általánossá, de a fennmaradt bútoranyag tanúsága szerint a Ming-korban is készítettek már belőle bútorokat. A hongmu két fajtáját szokás megkülönböztetni: a tisztább, világos színű hongmut, és a régi vagy „piszkos” hongmut. A hualifával összehasonlítva a hongmu mindig vörösebb színárnyalatú és durvább rajzolatú faanyag.
A Ming-kor kínai bútorművességében kedvelt fafajtának számított a zitanfa, a vörös szantálfa néven ismert faféle, melynek közel harminc fajtáját használták bútorkészítésre. Botanikai besorolása szerint a zitanfa a Leguminosae családba tartozik, egyik legismertebb faja pedig a kelet-indiai szantálfa (Pterocarpus santalicus). Többféle árnyalatát különböztették meg: legértékesebbnek az arany erezetű, bíbor szantálfát tartották, de vörösesbarna, lilásfekete, sőt koromfekete árnyalatait is ismerték. Sötét színe méltóságot kölcsönzött a belőle készített bútoroknak, ezért fekete fának is nevezték, de a fa megmunkálása során világos narancsvörös árnyalatot is kaphatott. A legnehezebb és legkeményebb kínai keményfaféleként ismert zitanfa rendkívül sűrű erezetű és halvány rajzolatú. Egyenesen futó, halvány erezetében helyenként apró csigavonalak láthatók. A zitanfa egyes fajtái a dél-kínai Guangdong tartományban ugyan őshonosak voltak, de a Ming- és a Qing-dinasztia idején a többsége Indiából, Annamból, a Fülöp-szigetekről és a Maláj-félszigetről érkezett. (Az európaiak indiai szantálfaként – pl. Pterocarpus indicus – említik.) Igen kevés Ming-korra datálható zitanfa-bútor maradt fenn, a ma ismert zitanfa-bútorok javarésze a 19. századból származik, a Ming-kor végéről és a Qing-kor elejéről fennmaradt korai daraboknak éppen ezért óriási értékük van.
A Ming-kor keményfa bútorainak kedvelt faanyaga volt a jichimufa (csirkeszárnyfa, latin nevén Cassia Siamea). Az elnevezés a fafajta – csirke tollazatra emlékeztető – erezetéből származik. A vörösesbarna keményfa sárgás erezete – különösen a simára fűrészelt felületeken – nyújt madártollazatot idéző látványt. Jichimu néven emlegetik az Ormosia nemzetség több faját (pl. Ormosia hosiei), azaz a vörös babfát (hongdoushu) is. A Dél-Kínában, Hainan szigetén őshonos fa megtalálható Hubei és Sichuan tartományban is. Tartós faanyag, ezért főként szekrényeket készítettek belőle.
A Ming-kor legolcsóbb keményfájának a tielifa (Messua ferrea, vasfa) számított. A különösen magasra növő jichimufára (csirkeszárny fára) emlékeztető, rendkívül magas tielifák anyaga durvább szerkezetű, szélesebb erezetű és ritkább rajzolatú.
A jobb minőségű tielifát a Kelet-Indiákról szállították Kínába, és bútorkészítésre használták, míg a dél-kínai tartományokban – Guangdongban és Guangxiben – kitermelt tielifát főként építkezésekhez használták.

Sok értékes faanyagot pusztán az írott forrásokból ismerünk. Belőlük készített, Ming-korra datálható tárgy alig maradt fenn. Ilyen fa volt a wumufa (ceyloni ébenfa, Diospyros ebenum), a huangyangfa (Buxaceae család, puszpángfélék), az erőteljesen rajzos jumufa (Zelkora) és a puhafaként számon tartott, a fenyőfélék közé sorolható baimufa (Cedrus, cédrus).
Kedvelt puhafának számított a nanmu (Phoebe nanmu vagy Machilus nanmu), azaz délifa, amely elnevezésében is hordozza dél-kínai származását. A Dél- és Nyugat-Kínából származó nanmu fa, a cédrusfa egyik változata, amely csillogó felületűre fényezve a diófához hasonló. Illatos, sűrű erezetű, könnyen megmunkálható, ugyanakkor rendkívül tartós faféle. A Ming-kor elején jobbára császári használatra rendelt faanyag volt, később a kínai asztalosok és ácsok szentélyoszlopokhoz, koporsókhoz és szekrények készítéséhez is használták.
Az olcsóbb faanyagok közül a Ming-kor bútorkészítői nagy mennyiségben használták a Kínában őshonos fehér szilfát (yumu; Ulmus), amely nehéz puhafaként olcsóbb bútorok és lakkbútorok testének alapanyagául szolgált. Három fajtáját különböztettek meg: a közönséges szilfát, a régi szilfát és a déli szilfát. Nagyon erős, állandó használatra szánt bútorokat készítettek belőle. Az ugyancsak puhafaként ismert, Észak-, Közép- és Nyugat-Kínában egyaránt őshonos, barna színű kínai mahagóni (chunmu, Meliaceae családba tartozó Cedrula sinensis) könnyen megmunkálható faanyagként ugyancsak olcsóbb bútorok faanyaga volt. A ginkgófa (Ginkgo biloba) anyagát főként azért kedvelték, mert a belőle készült bútorok soha nem repedeztek meg vagy vetemedtek el. Értékesebb bútorokat ugyanakkor nem készítettek fájából, mert könnyen törött. Kámforfából (zhangmu; Cinnamonum camphora) leginkább ruhásszekrényeket, ruhásládákat készítettek, diófából pedig különféle faragványokat.
A 15. században íródott Lu Ban könyve, a bútorművesség tanulmányozásának alapvető forrása, csupán ötféle fát említ az ácsok és asztalosok használta faanyagok közül. A gyógyszeres dobozok készítésére szolgáló fenyőfát, a mosdóállványok alapanyagát képező kámforfát (zhangmu) és a cédrusfélének tekintett nanmut (déli fát); egy a cédrusfélék közé sorolható, összecsukható székek készítésére használt, szívós fafajtát a pianmut, valamint a széles levelű zamut. A szöveg nem említi sem a huang huali-(sárga mintásfát), sem a zitanfát (vörös szantálfát) sem a jichimufa (csirkeszárnyfa) nevét, amiből arra következtethetünk, hogy a Ming-kor bútorművességében olyannyira népszerű trópusi keményfák csak a 16. század második felében terjedtek el. A 16. század második fele tekinthető tehát a fordulópontnak a Ming-kor bútorkészítésében. A korábban népszerű és drága lakkbútorokat, valamint a puhafákat ekkortól váltották fel a keményfából készített berendezési tárgyak: asztalok, székek, szekrények és ágyak.


2. Szerszámok és mértékegységek

A kínai asztalosok és ácsok eszközeinek elnevezése a faanyagok elnevezéséhez hasonlóan számos nehézséget hordoz. Az alapvető ács- és asztalosszerszámok elnevezése Kína-szerte különbözött, de soha nem készült az összes névváltozatot összesítő jegyzék, amely az eszközök azonosítását megkönnyítené. A szerszámok neve az évszázadok során többször is változott, így az alább felsorolt eszközök elnevezései a mai kínai ács és asztalos kézikönyvek meghatározásait követik. Ne feledjük azonban, hogy az egyes eszközök neve egészen más szerszámokat is jelenthetett a korábbi évszázadokban.
Vágószerszám volt az íves dolgok kivágására használt ívfűrész vagy kanyarítófűrész (daju), a keretes fűrész (jiaju), és a fejsze. Fontos eszköznek számított a csapozó fűrész (jiabeiju), a szekerce (chan), valamint a különféle vésők: az egyenes élű véső (zao) és a hajlított pengéjű, homorú véső (guzao). A bútorok faszerkezetének előkészítését a gyaluval és a fúróval végezték. Használtak holkergyalut (wubao), simítógyalut (pingbao), párkánygyalut (zikoubao), horonygyalut (labao), körgyalut (wanbao), vonókést (zhoubao) és színlőpengét. Az előre és hátra mozgó pergőfurdanccsal az eresztékek és a faszegek lyukait fúrták ki. Ismerték továbbá a hornyolókést (chan) és a ráspolyt (cuo) is.
A klasszikus kínai bútorkészítés alapvető jellegzetességeként kell megemlíteni, hogy a kínai asztalosok nem alkalmaztak esztergálást. A bútorok díszítéseit szemre faragták ki. A bútorelemek összeillesztéséhez alig használtak ragasztóanyagot és ritkán dolgoztak faékekkel.
A bútorkészítéshez használt mérőeszközök közül a legismertebbek közé tartoztak a T- és az L-alakú vonalzók (guchi), a vágóél vezetésére használt zsinórmérce, a tussal bevont ún. tusvonal (modou), valamint a láb és hüvelyk beosztású, egyenes mérőléc.
A kínai bútorművesség legalapvetőbb mértékegysége a chi, azaz a kínai láb volt. Hossza földrajzi területenként és koronként is változott. Átlagos mérete 30 cm körül mozgott: a Ming-korban körülbelül 32 cm-nek, a Qing-korban 31-35,3 cm-nek felelt meg, noha a Közmunkák Minisztériuma 32 cm-ben rögzítette a mértékegységet. További fontos hosszmérték volt a cun, a kínai hüvelyk (1/10 chi) és a zhang (10 chi). Hosszmértékként ismerték még a lépést (bu) is, amely a 10-19. század között 5 chinek felelt meg.
Az arányoknak rituális jelentést tulajdonítottak, és éppen ezért gondosan választották meg a bútorok méreteit. A bútorok ugyanis szoros kapcsolatban állhattak az élet sorsfordulóival (pl. az ágy a születéssel, halállal, betegségekkel). Éppen ezért gondosan rögzítették a helyes méretvétel módszereit, az egyes bútortípusok méreteit. Az eredményes munka érdekében még a munka megkezdésének napját is nagy körültekintéssel választották ki. Gondosan ügyeltek az egyes bútorok méreteinek megválasztásában a leendő elhelyezés helyszínére. Figyelembe vették a csarnok vagy lakótér méreteit, tájolását, és arra törekedtek, hogy az egyes bútordarabok a lehető legtökéletesebben szolgálják megrendelőik kényelmét és szerencséjét.


3. Csapolási technikák

A klasszikus kínai keményfabútorok rendkívül kifinomult illesztésrendje egyszerre szolgálta a bútorok formai tökélyét és szépségét. A funkció és a szépség tökéletes harmóniája valósult meg az illesztések révén.
A Hadakozó Fejedelemségek korának (Kr. e. 5—3. század) régészeti leletei több tucat csapolási és illesztési módot mutatnak be. A bútorillesztések rendszeréről ezután csak nagyon hiányos adataink vannak egészen a 15. századig, a Ming-kor elejéig. Annyi azonban bizonyos, hogy a Ming-kor elejére a kínai bútorok csapolása igen magas technikai szintet ért el.
A Ming-kor bútorainak szerkezetéről, a csapolásokról és az illesztésekről általános jellemzőként elmondható, hogy rendkívül pontos, szilárd szerkezetek voltak. Az egyes szerkezeti elemek a csapolási pontokon minden irányból tökéletes kötésben álltak egymással. Mérettől és alaktól függetlenül rendkívül pontosak voltak. A faelemek csapolásához általában nem használtak sem ragasztóanyagokat, sem szögeket. Elvétve találkozhatunk csak fémszögekkel, kedvelték azonban a csapolásokat erősítő fémveretes díszítményeket.
A leggyakoribb kínai csapolásmódok a következők:
1. hevederezés,
2. keretek vájatolt kötése
3. szegecselt gömbékkötés
4. ölelő vállkötés
5. Bawang-kötés
6. ékfejes kötés
7. beágyazó vállkötés
8. lovagló zárkötés

1. A hevederezés feladata, hogy a falapokat síkban tartsa. Több deszkalap fecskefark csapolással történt egymáshoz illesztésekor alkalmazzák. A több elemből álló, fecskefark csapolással összeillesztett falap síkban tartása érdekében a hátsó oldalon beágyazott élű keresztkötéseket alkalmaztak, melyek kínai elnevezése sárkány-főnix kötés megerősítése (longfeng sun jia chuandai) (202. kép) volt.
2. A négyszögletes keretelemek összeállításánál használt csapolásmód a vájatolt illesztés (zanbian dacao zhuangban) (203. kép). A keretszerkezetek hosszabb elemeinek végein túlnyúltak a csapok, melyeket a rövidebb keretelemek csaplyukába illesztettek. A keret szilárdítására kereszttagokat is használhattak, melyek végeit ugyancsak a hosszabb keretlécekbe csapolták bele.
3. Az íves bútorelemek illesztésének módja a szegecselt gömbékes illesztés (xieding sun) (204. a-b kép). Székek háttámlájának, kartámaszának, valamint kerek asztalok és állványok fedőlapjának és alsó, kerek merevítőlécének illesztésénél használták. A gömbék két tökéletesen egymásba kacsolódó tagból állt, melyek illesztési vonala kétféle lehetett. Az egyszerűbb illesztés egy elfektetett Z-betű vonalát követte, míg a bonyolultabb illesztésnél a Z-betű vonala az egyik rövid szár tövében jobbra, a másik rövid szár tövénél pedig balra megtört. Szilárdító elemként mindkét esetben egy-egy faszegecset is beágyaztak az illesztésvonal közepére.
4. Az ölelő vállkötést (baojian sun) a süllyesztett deréklemezű bútorok lábainak fedlaphoz történő illesztésénél alkalmazták (205. kép). A káva és az asztallábak 45°-os, szögben találkoztak. A bútorlábak tövén egy nagyobb és egy kisebb hasábból álló, bonyolult alakú ék nyúlt túl, amelyek a bútor süllyesztett deréklemezébe és köpenyébe illeszkedtek. A Ming-korban és a Qing-kor elején gyakran alkalmazták ezt a rendkívül szép, nagy szilárdságot biztosító, de bonyolult megoldást. A Qing-kor közepe után, a 19. század elejétől létezett ugyan ölelő vállkötés, de az ékelés formája egyszerűbbé vált, fontos támpont a korai darabok meghatározásánál.
5. A Bawang-kötés (Bawang cheng) különleges támaszték. Az illesztés az asztalok, ülőkék fedőlapja alatti merevítőlécet köti össze a lábakkal, a sarkok merevítésével növeli a bútorok szilárdságát (206. kép). Az S-alakú hajlított léc bútorláb belső oldalához kapcsolódó végébe faszeget illesztettek, ezzel fogták az asztalhoz. Az S-alakú léc másik végét erősítették lakatszegecselt kötéssel az asztal fedlapjához. Az ékalakban kimélyített merevítőléc szájával átfogták az asztallap hátán futó keresztlécet, majd faszegeccsel rögzítették a kötést. Egyes daraboknál különlegesen gazdagon faragott konzolelemként tűnt fel.
6. Az ékfejes kötés (jiatou sun) a leggyakrabban alkalmazott kínai csapolási eljárás (207. kép). Többnyire an-típusú asztalok, ritkábban ülőkék lábainak fedlaphoz rögzítésére használták. A bútorlábak tövénél a lábakba hosszú éket vágtak, amelyet a fedlap ívelt vonalú palástjára és a palásthoz a lábaknál illeszkedő lábtődíszítő lapokra is ráhúztak. A kötés stabilitását azzal fokozták, hogy az ékelés két oldalán eltérő méretű, L-alakú csapvéget alakítottak ki, amelyek a fedlapba ágyazva biztosították a szerkezet szilárdságát.
7. A beágyazó vállkötés (chajian sun) ugyancsak az an-típusú asztalok gyakran alkalmazott kötésmódja volt (208. kép). Az asztallábak töve 45°-os szöget bezáró ékeléssel illeszkedik a fedlaphoz és az asztallap ívelt vagy karéjolt peremű palástjához. A beágyazó vállkötés szilárdságát a lábtövek két oldalt, L-alakban kimélyített, téglatest alakú eresztéke adta, amely a felületen látható 45°-os ékelés mögött szélesen az asztallap peremébe ágyazódott.
8. A lovagló zárkötés (zouma xiao) a beágyazó csapolások egyik fajtája volt (209. kép). Többnyire a támlás ágyakat körbefogó alacsony elemek illesztésére használták. Az egyik összekapcsolandó elem oldalán vízszintesen túlnyúló, L-alakú ék a másik elem függőleges, L-alakú csapmélyedésébe futott bele. A két egymásba illesztett, L-alakú elem tökéletesen szilárd kötést biztosított.

A bútorszerkezet vizsgálatánál külön említést kell tennünk a Ming-kori bútorok hamisításának problémájáról. Számos nagyrabecsült és keresett Ming-kori bútorfélét ugyanis ma is hamisítanak, vagy egyszerűen egy régi, romos bútorból némi átalakítással „helyreállítanak”. Éppen ez utóbbi tárgyak kiszűrésére általánosan alkalmazott elv szerint, az 50%-nál több új elemet tartalmazó bútorokat nem tekintjük régiségnek. A hamisított bútorok elkülönítésére lehetőséget ad egy több kritériumból álló szempontrendszer következetes alkalmazása, amely a bútorok datálásának, faanyagának, szerkezeti és méretezésbeli jellegzetességeinek, kidolgozásának és díszítésének alapos megfigyelésén alapul. Ezen szempontok alapján a tárgyak gondos tanulmányozásával a hamísítások kiszűrhetők, ugyanakkor a klasszikus kínai bútoroktól világosan megkülönböztethetők a klasszikus kínai bútorművesség legnemesebb hagyományait folytató, ún. Ming-stílusú darabok is. A klasszikus kínai bútorok szépsége és formai tökélye ugyanis ma is sokakat vonz: számos Ming-kori bútor másolatát napjainkban is elkészíttetik.
A kínai bútorok datálása komoly nehézségeket okoz, hiszen nem maradt fenn mesterjeggyel ellátott, Ming-korból datált bútordarab. A bútorok kormeghatározásának alapvető módszere éppen ezért szerkezeti felépítésük beható tanulmányozása. A kínai bútortörténet – hasonlóan a kínai építészet történetéhez – a szerkezeti elemek illesztéseinek apró változásaival írható le. Egyes technikai megoldásokat, csapolási típusokat, méretezést kizárólag egy-egy időszakban alkalmaztak, így lehetséges a bútor datálása és esetleges hamisítvány mivoltának kiszűrése bútorszerkezetének, arányainak beható tanulmányozása révén.
A bútorok formájának megfigyelésekor a Déli-Song-kor bútortípusai képezik a kiindulópontot, hiszen minden, a Song-korból nem levezethető forma felveti a hamisítvány lehetőségét. A Ming-korban nem találtak fel új bútortípust. Minden Ming-kori bútornak van a Song-korban előzménye, csak apróbb méretbeli és formai változások, szerkezeti módosítások fordulnak később elő. A vizsgálatnál fontos támpontot jelent a bútorok faanyaga – kínai puhafa vagy trópusi keményfa – hiszen a 16. század második fele előtt nem készültek bútorok trópusi keményfából, ugyanakkor a 17—18. századi, trópusi keményfából készített bútorok faanyaga, a faanyagok fénye és patinája egészen egyedülálló; nem utánozható a 20. században sem maradéktalanul. Ezek után a bútor díszítőelemeit és megmunkálásuk igényességét kell alaposan szemügyre vennünk. Mindezek együtt adhatnak végső bizonyosságot a készítés koráról és a bútor eredetiségéről.


4. Bútorkészítő műhelyek és központok Kínában

A kínai források nem beszélnek híres asztalosokról, és általában kevés forrás ad hírt a bútorművességről is. A kínai asztalosok névtelensége azzal a sajátos ténnyel magyarázható, hogy Kínában a művességek körében a bútorkészítés soha nem emelkedett a leginkább csodált és elismert mesterségek közé. A kínai asztalosok társadalmi rangja általában alacsony volt, presztízsük kicsi, egyéni hírnévre nem tehettek szert – ellentétben a bambuszfaragómesterekkel, a bronzművesekkel, a tuskészítőkkel, a jádefaragókkal stb. – nem voltak neves asztalosmesterek. A mesteremberek és így az asztalosok isteni ősei is kultúrhéroszok – Pangu és Lu Ban – voltak, akiktől a mesterségek eredetét levezették. Követőik nevét viszont nem őrizte meg a hagyomány. Mesterjegyeket nem alkalmaztak, tapasztalatukat, tudásukat ők maguk nem foglalták írásba.
A kínai mesterek – így az asztalosmesterek is – helyi céhekbe tömörültek. Dél-Kínában, Suzhouban a 16. század végén jelentek meg az első, egyes mesterségek művelőit összefogó szervezetek, de bútorművesek nem találhatók az első csoportok között. Csak 1810-ben alakult meg a „Finom Famunkák Céhe”, majd 1850 körül szerveződött meg Pekingben a „Lu Ban Titkos Társaság” nevű, bútorművességgel foglalkozó szervezet.
A mesterség hagyományosan családon belül öröklődött. Egy-egy család irányítása alatt csoportosan dolgoztak a nagyobb bútorkészítő műhelyekben, amelyek hosszú generációkon át vitselték ugyanazt a nevet. A hagyomány szerint az asztalosok képzése három év három hónapig tartott. Ebből az első két évet szolgaként töltötte el az újonc, és fokozatosan sajátította el a mesterséget. A könyvünkben tárgyalt bútorokat a városok nagyobb műhelyeiben a mester irányításával munkamegosztásban készítették. Egyesek falvakat járó vándormesterek lettek, akik kérésre helyben elkészítették a magukkal vitt szerszámokkal az egyes háztartásokból hiányzó bútorokat.
Vidéken és a kisebb városokban az asztalosok többnyire helyi faanyagokból dolgoztak – szilfából, fenyőfélékből –, gyakran egyszerűen csak sima lakkréteggel vonták be bútoraikat.
A 16. század végére kialakult a mívesebb keményfabútorok iránti hazai kereslet, komoly piaca lett a luxusdaraboknak is. Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy egyetlen város vagy vidék kiemelt szerepet játszott volna ennek a bútorkereskedelemnek az irányításában, annyi azonban bizonyos, hogy a 16—17. századtól az alsó Jangce-vidéken, a Jiangnan-vidéken állították elő a legkeresettebb bútorokat. Minden valószínűség szerint itt készültek a leginkább csodált és keresett darabok, és Yangzhou városa lehetett a bútorkészítés központja, annál is inkább, mert ott a Tang-kor óta komoly hagyománya volt ennek. Suzhou a bambuszbútorairól volt nevezetes, s a 19. század előtt minden bizonnyal ez a város volt a legnagyobb bambuszbútor-készítő központ. Egy 1620-as forrás9 a bútorkészítő helyekről írva két, Suzhou környéki helységet is megemlít: Wujiangot, ahol bambuszszékeket és Yongjiát, ahol összecsukható ágyakat készítenek, majd hozzáteszi, hogy Kanton ugyancsak összecsukható ágyairól nevezetes, míg Pekingben a lakkozott bútorok a legszebbek. A 17. század végén Nanjing a császári udvarnak készített míves bútorairól volt nevezetes. A 16—17. században fontos bútorkészítő műhelyek működtek Zhejiang és Jiangsu tartomány több városában is. Egy forrás ezzel kapcsolatban megjegyzi: „a ma készített darabok a régiekhez képest kiválóak, és a déli mesterek az északiaknál messze jobbak. Yangzhou fabútorai és Suzhou bambuszbútorai az egész országban minden idők legkiválóbb darabjai.”10
A Ming-kor bútorművessége tehát Dél-Kínában összpontosult: Zhejiang és Jiangsu tartományok városai, Hangzhou, Suzhou, Yangzhou voltak a bútorkészítés legismertebb központjai. A bútorkészítés mellett a faanyagok kereskedelme is a Jangce vidékén összpontosult. A 17. század közepétől a Jangce

––––––––
9 Wen Zhenheng, Zhang wu zhi jiao zhu (Értekezés fényűző dolgokról). Az 1620 körül Suzhouban megjelent mű kritikai kiadása, Chen Zhi jegyzeteivel, Nanjing 1984. p. 235.
10 Grace Wu Bruce, Chinese Classical Furniture, Oxford University Press, 1995 p. 17. Idézet Li Yu, Li Lizheng yijiayan quanji, 17. században élt kínai drámaíró egyik traktátusából

középső folyása mentén fekvő Wuchang (mai Wuhan) volt a fakereskedelem centruma, ahonnan kiváló viziúthálózat révén ezen városok bármelyikébe könnyen eljuthatott a jó minőségű faanyag.
Pekingben császári ellenőrzés alá tartoztak a bútorkészítő műhelyek. A 17. század elején ezeknek a bútorkészítő műhelyeknek több száz alkalmazottja volt. A mandzsuk uralomra kerülése után (1644) a bútorkészítés felügyeletét a Császári Háztartás Hivatala vette át, melynek Pekingben és a fővároson kívül is működtek műhelyei, s a bútorkészítésen kívül valamennyi művesség császári műhelye ezen hivatal irányítása alá tartozott. A műhelyeknek állandó és időszaki munkásai egyaránt voltak. Ez utóbbiak között található néhány, a bútorkészítés egyes munkafázisainál alkalmazott személy: fafaragók, szőtt ülőbetétek készítői, olajozók, színezett lakkal dolgozók, lakkmunkások, berakások készítői, fémdíszművesek és vésnökök. Érdekesség, hogy a császári manufaktúrák munkásai délről származtak. Főként kantoni és suzhoui mestereket alkalmaztak, ami bizonyítja ezeknek a vidékeknek a bútorkészítésben játszott kiemelkedő szerepét.
A 18. század elejétől Kanton különösen fontos bútorkészítő központtá vált, s a bútorkészítésben az egész Qing-kor folyamán megtartotta kiemelt rangját. Sok európai megcsodálta berakásos, lakkozott és festett bútorait. Különösen híres volt ez a vidék aranyfestéssel díszített fekete lakkbútorairól. Az ülőbútorokat jellegzetes keményfabetétes ülőlappal készítették.
A 20. század elejére aztán külön elnevezéssel illették a fővárosban, Pekingben készített ülőbútorokat (jing zuo) és a Kantonban gyártott ülőbútorokat (guang zuo), ezzel is jelölve az egyes területek bútorainak minőségbeli és mívességbeli különbségeit.


IV. Klasszikus kínai bútorok
a korabeli lakóterekben

„Leugrott a lóról és bevezette a szerzetest a homlokzati fogadóterembe. Miközben átöltözött, látogatója kényelmesen szemügyre vette a pompáról és gazdagságról valló környezetet. Mily hatalmas, fényűző terem, mily tágas és mély udvarok! A bejáratnál lengő szakállhoz hasonlóan aláomló zöld gyöngyfüzérek függönymintája: teknősbéka hátán guggoló békák. A padlón kiterített oroszlánbőrök és süppedő szőnyegek. A terem közepén soklábú, zsírosan fénylő, ébenfából faragott jókora, potrohos asztal kérkedett kerekségével. Közepén kerek keretbe zárt, a Jünnan (Yunnan) tartománybeli Talifuból (Daliból) származó sokatérő kőlap: Szuméru-hegyorom alapzaton a buddhista világmindenség. Az asztal körül tömör, habos erezésű cédrus karosszékek gazdagon díszített sárkányfejekkel. A falakon vörösesbarna bambuszrudak közé kifeszített, mintás selyemdamasztra montírozott tekercsképek függtek.” Így látta a Szép asszonyok egy gazdag házban című kínai regény ismeretlen írója egy 16. század végi gazdag ház fogadószobáját.11
A bútorok elrendezésének első kínai írott forrásai a Song-korra (10—13. század) datálhatók. A 12. század végén Hangzhouban született meg az Lakomázóasztalok képei (Yan ji tu) című munka, melyben összejövetelek, mulatságok szervezőinek adtak tanácsot a legkedvezőbb téralakítás lehetőségeiről.
A kínai lakóterek berendezésének és a bútorok elrendezésének alapvető forrásai a korabeli festmények. A Tang-kori sírkamrák és a dunhuangi barlangtemplomok falfestményei ünnepi lakomák, mulatságok ábrázolásakor a korabeli lakóterekbe is bepillantást engednek. Az Északi- és a Déli-Song-kor

––––––––
11 Részlet a Szép asszonyok egy gazdag házban című regényből. Mátrai Tamás fordítása. Európa kiadó, Budapest 1978 I. kötet pp. 409-410

életéről, a házak belsejéről és az előkelők életmódjáról a korabeli tekercsképek révén tudhatunk meg a legtöbbet.
A 16. század második felében felvirágzott Kínában a keményfa bútorok készítése, melynek megrendelői a Dél-Kínában, Jiangsu, Zhejiang, Anhui tartományok vidékén élő írástudók és módosabb kereskedők voltak, akik az új bútorokkal újfajta lakberendezést kialakítottak ki maguknak. A 16. század második felétől kibontakozó, másfajta ízlést tükröző lakberendezésnek legszemléletesebb forrásai a fametszetek, különösen az irodalmi művek illusztrációi. Egy úri ház Kínában több udvar köré rendezett épületek együttese volt. Ezekben mindig nagycsalád élt. A családfő, a fivérek, a férfi ági unokatestvérek, esetleg több mellékfeleséggel és népes szolgahaddal. Az egyes kiscsaládoknak külön lakrésze volt, és a társas együttlétek nagyobb része az úri házon belül, a különböző rendű, rangú családtagok összejövetele volt. Az irodalmi művek leírásai és a fametszetek alapján bontakoznak ki a korabeli fogadószobák, a női hálóhelyiségek, valamint az írástudók dolgozószobáinak eltérő lakberendezési szokásai.

„A nagy fogadóterem mellett elhaladva, egy oldalsó, második hivatalos bejáraton keresztül bevezette őket a déli bejáratú, háromrészes, kisebb fogadóterembe. Az épületet zöldre lakkozott faerkély vette körül, az oromzati fal zöldeskék homlokzatán fénylő piros tábla hivalkodott, rajta a császár saját kezűleg festett jókora írásjegyei… Ott álltak szemtől szemben a főtitkárral, aki egy magas emelvényen méltóságteljesen trónolt karszékében. Illő távolságban letérdepeltek, és tisztelegtek előtte.”12
A fogadószoba vagy fogadócsarnok a kínai ház bejáratához közel, többnyire a bejárattal szemközt, a ház főtengelyén helyezkedett el. A csarnokba lépőt a szemközti, északi fal elé állított, akár több tagból álló ellenző és az elé helyezett székek látványa fogadta. A házigazda az ellenző előtt, a belépővel szemben, általában szögletes vagy lekerekített háttámlájú karosszékben foglalt helyet, míg a vendége vele szemközt, a bejáratnak háttal (210. kép) vagy a házigazda bal- illetve jobboldalán ült le, a házigazda székéhez hasonló székre. A tájképpel díszített ellenző magasra felnyúlt. Szélfogó és tértagoló elem volt egyszerre. A székek formája és elrendezése világosan kifejezte a vendéglátó és a vendég viszonyát. A legnagyobb tiszteletben álló vendéget karosszékben – lekerekített vagy szögletes hát-

––––––––
12 ibid. pp. 212-213

támlájú székben – kínálták hellyel, melyre általában drága kelmékből takarót borítottak. Télen a hideg ellen védekezve prémekkel takarták le az ülőhelyeket. A legelőkelőbbek összecsukható patkóformájú karosszéken ültek, amelyet még a nem összecsukható karosszékeknél is előkelőbb bútornak tartottak. A kötetlenebb viszony kifejezésének számított, ha a székeket egymással nem pontosan szemben, hanem az ellenző előtt rézsutosan állították fel. Közeli barátokat széken vagy pusztán ülőkén – dobszéken, lócán – is vendégül lehetett látni (211. kép).
A fogadócsarnok szemközti falát elfoglalhatta egyetlen hoszszú asztal is, a rajta elhelyezett nemes vonalú dísztárgyakkal. A vendégek fogadására szolgáló székeket ebben az esetben az asztal elé, egymással szembe fordítva vagy egymás mellett, kissé egymás felé fordítva helyezték el. Az asztal mögé ellenzőt állítottak, esetleg a falra kalligrafikus feliratokat függesztettek.
Több vendég fogadásánál a székeket a bejárat két oldalán, egymással szemben állították fel. Gondosan ügyeltek arra, hogy ne keveredjenek a széktípusok, minden szék azonos felépítésű és típusú legyen. A vendégek és a háziak, élükön a házigazdával, egymással szemközt, kelmékkel letakart székeken foglaltak helyet. A házigazda jobbján álló széksor volt a háziaké, míg a nagyobb tisztelet jeleként a balján álló székeket a vendégeknek tartották fenn. A székek mögött álló szolgálók segédkeztek a vendégek és a háziak kiszolgálásában, esetleg a vendégek ajándékait tartották kezükben.
A vendéglátás gyakran asztal körül zajlott. A kötetlenebb hangvételű lakomákon dobszékeken ülték körül a négyzetes asztalt (212. kép), esetleg egy hosszúkás asztal két hosszanti oldalán ülőkéken vagy padokon foglaltak helyet.
A vendéglátás gyakorta nagyobb lakomákkal egybekötött alkalom volt. Ilyen esetekben a legelőkelőbbek lakomáin a vendégeket akár egyesével külön asztalokhoz ültették, s az asztalokat U-alakba vagy négyzet alakba állították. Az asztalt időnként földig érő terítővel terítették le, a bútor így valójában teljesen láthatatlan maradt (213. kép). Ez a gyakorlat arra enged következtetni, hogy számos olyan bútort is használtak, amelyek nem tartoztak a klasszikus Ming bútorművesség legjavához. Feltehetően nem minden esetben tulajdonítottak nagy jelentőséget a letisztult, nemes formáknak, hanem teret adtak a textilek színpompájának, a gazdag díszítésnek – ez utóbbiról a mai szakirodalom gyakran elfelejtkezik.

A legelőkelőbb vendég karosszékben ült, ami magas társadalmi rangjára utalt, míg az alacsonyabb rangúak gyakran kartámasz nélküli széken, esetleg dobszéken vagy ülőkén foglaltak helyet. Minden ülőalkalmatosságot drága kelmékkel, brokáttal, selyemmel borítottak (214., 216. kép), az oszlopokra és a keresztgerendákra is drapériákat lógattak, ami varázslatos színbe vonta a belső tereket. Az asztalok között kerámiakaspókban növények, akár kisebb fák is pompáztak, üde színfoltként emelték a belső tér fényét.
A fogadószobák elrendezése meglehetősen szabadon változott. A Ming-korban nem használtak sok bútort, és a néhány meghatározó darab elhelyezésére, alkalomhoz illő elrendezésére nagy gondot fordítottak. Egyedül a császári paloták és az udvar előkelőinek fogadócsarnokaiban volt kötött elrendezés. Nehezen mozgatható súlyos bútorokat – pl. trónusokat – egyedül ezekben a terekben használtak.

A kínai úriházban hátul, a fogadócsarnok mögötti udvarokban álltak a férfi és a női lakrészek, a hálószobák, melyek meghatározó bútordarabja a baldachinos ágy volt. „Lábujjhegyen belépett a hálószobába. Aranylótusz aranyozott fémcsiga-berakásos szép új ágyára borulva aludt. Ugyanis amióta a Hatodiknál meglátott egy ilyen csigamintás ágyat, addig nem nyugodott, míg Hszi-men őneki is nem csináltatott egyet. Hszi-men hatvan nehéz unciát fizetett a pompás darabért. Körül művészi fafaragások keretezték, jobb és bal felől egy-egy vadonatúj paraván állt, készítőjük a szokásos virágindákon és pávatollakon kívül ugyancsak csigamintákat hímzett rájuk. A bíborszín függöny tömör ezüstszögekkel volt az ágy felső keretére felerősítve.”13
A hatalmas baldachinos ágyak díszes betéteikkel, gazdag függönyeikkel szobák voltak a szobában. Nappal felhúzott drapériákkal pihenőhelyül, olvasásra, csevegésre alkalmas térként funkcionáltak, este pedig leengedett függönyökkel némi intimitást nyújtottak lakóiknak. Nehezen mozgatható bútordarabként a hálószobákban többnyire középen, esetleg az egyik fal elé állították fel őket (215. kép). A baldachinos ágyak körül zajlott az élet, ezért minden bútordarabot és tárgyat ezek köré csoportosítottak (216., 217. kép). Minthogy a női hálószobák a kínai előkelő hölgyek életének legfőbb színterei, a baldachinos ágy körül elhelyezett bútordarabok – asztalok, állványok, ülőkék, szekrények találhatók közöttük – fényűző életről tanúskodtak, míg a férfiak fekvő- és pihenőbútorai lényegében a dolgozószobákban álltak, jóval egyszerűbbek és funkcionálisak voltak, s átmeneti pihenésre, nem hálóhelyül szolgáltak.

––––––––
13 ibid. p. 332

A női hálószobákban a baldacinos ágy mellé állított nagyobb méretű, négyzetes vagy hosszúkás asztal toalettasztalként és éjjeliszekrényként egyaránt szolgált. Kedvelték a hosszú keskeny asztalokat, amelyeket „egyes szám alakú” asztalnak is neveztek az „egy” jelentésű kínai írásjegy hosszúkás vonala után. Rendszerint az ágyak mellé állították, öltöző- és íróasztalként egyaránt használták. Tükröt, szépítőszeres dobozt, egymásba csúsztatható, több rekeszes, hordozható dobozokat és számos további kisbútort és tárgyat is elhelyezhettek az ágy körüli asztalokon. Alacsony ülőkékkel ugyanez az asztal teázásra, kisebb falatozásra is szolgált. A hálószoba falai mentén ládák sorakoztak a ruhanemű tárolására. Akár több ládát is egymásra tettek, és ezekre helyezték a jóval kisebb ékszeresdobozokat.
A baldachinos ágy elé széles lábtartót állítottak, az ágyba való fellépést megkönnyítendő. A levetett ruhák elhelyezésére pedig az ágy mellé ruhaállványt vagy magas ruháskosarat állítottak. Az állandó meleg vizet parázstartó edényekkel biztosították, és ezen melegítették a mosdóállványra állított mosdótálak vizét is.
A női lakosztály tükrözte lakója rangját a családban. A használati tárgyak éppen ezért gondosan kiválogatott, többnyire hozományba kapott darabok voltak: aranylakk ládák, tükrök, vázák, kancsók, réz mosdótálak, fürdődézsa, bronz parázstartó üstök és számtalan egyéb tárgy, amely egy kifogástalan női lakosztály berendezéséhez szükséges volt. Még a szerényebb női hálószobák is kényelmesen és lakályosan berendezett terek voltak. „Oldalvást, a pergamenablakkal ellátott bejárati ajtónál, a kang fölött, ágyfüggönyök hiányában négy különböző színű, művészien kivágott selyemrongy lógott. Ezenfelül szilárd paraván helyett az egyik falat ötletes módon virágokkal, méhekkel és papagájokkal kihímzett kelmecsík díszítette. A padlón itt is, ott is illatos cédrusforgácsok hevertek elszórtan. A szoba szegényes berendezése még egy tükrös öltözőasztalkából, néhány vázából, olcsó cinből készült mosdóedényből és egyetlen karosszékből állt.”14
A férfiak számára a dolgozószoba és a pihenőhely összeolvadt, berendezését jóval egyszerűbb bútorok jellemezték.
A férfiak többnyire ta-típusú ágyon, támla nélküli díványon pihentek vagy aludtak. Az ágyat ellenző elé állították és állványokkal, illetve asztalokkal vették körül, melyre legfontosabb tárgyaikat – íróeszközeiket, könyveiket – helyezték (218. kép).
A nők hálószobáikban, a férfiak dolgozószobájukban gyak-

––––––––
14 ibid. p. 361-362

ran fogadták rokonaikat, különösen a hölgyek gyűltek össze gyakran itt, illetve a hálószobákhoz csatlakozó udvarokban, kertekben. A házigazda természetesen itt is a bútordarab kiválasztásával tisztelhette meg vendégét, amit az ábrázolásokon kelmével letakart támlás- vagy karosszékkel, dobszékkel vagy ülőkével fejeztek ki.
A Ming-korban az írástudók gyakran külön dolgozószobát is berendeztek maguknak (219. kép). Ezekben a különálló vagy a fogadócsarnokokhoz kapcsolódó terekben a bejárattal szemközt állt az alacsony hát- és oldaltámlákkal készített ágy, vagy a felépítmény nélküli alacsony ágy, amelyen olvasni, zenélni egyaránt lehetett. Alacsony asztalka vagy állvány ráállításával még írásra is alkalmas volt. Az ágyak köré vagy mögé ellenzőt állítottak, hogy a pihenő- és fekvőhelyeket védjék a huzattól. Az ágy melletti asztalokon könyveket, tekercseket és gyakran használt holmikat tároltak (220., 221. kép). A falak mentén magas könyvespolcok fogadták be az írástudó kedves könyveit és tekercsképeit (222. kép). A dolgozószobában éppen ez utóbbiak tanulmányozásához vagy esetleg festéshez hosszú és terjedelmes asztalt is elhelyeztek. Erre lehetett kiteríteni a tanulmányozandó tekercsképet. E körül gyűltek össze az írástudók, hogy egy-egy kép megcsodálása közben maguk is ihletet merítsenek, fessenek, kalligráfiákat készítsenek vagy dicsérő feliratokkal lássák el a tekercsképeket. Az asztalhoz általában két karosszéket állítottak, és az asztalon néhány, az írástudó kincseként számon tartott tárgyat – tust, tusdörzsölőkövet, ecsetet, ecsettartót, papírt, csuklótámasztékot, vízcsöppentő edényt – is elhelyeztek. Gyakran átrendezték a belső tereket. A vendégek számától és az összejövetel fajtájától függően akár több asztalt is felállíthattak. Több írástudó összejövetele alkalmával a szolgák egész csapata állt rendelkezésre. Voltak, akik teát főztek, voltak, akik uruk hangszerét vitték, mások a tusdörzsölőkövön tust oldottak fel, hogy uruk folyamatosan dolgozhasson: festhessen vagy írjon. Az előkelő házak jelentős számú szolgahada tette lehetővé a bútorok mozgatását és többfunkciós felhasználását. A korabeli Európával összehasonlítva Kínában messze több szolgájuk volt az előkelőknek.
Az írástudók kedvelt időtöltése volt a zenélés. Éppen ezért gyakran található hangszerasztal az írástudók dolgozószobájában (223. kép). A hosszú testű, pengetős hangszer (qin) formájához igazodó, hosszú, keskeny asztalok többnyire oldalt álltak az ágy közelében. A pihenő- és alvóhelyül egyaránt szolgáló dolgozószobákban törülközőtartóval ellátott mosdóállványt és törülközőtartót is elhelyezhettek.
A kínai házak belső tereiben gyakran előfordultak bambuszbútorok. Különösen kedvelték a pettyes bambuszbútorokat, de szép rajzolatuk ellenére gyakorta letakarták őket: meleg időben brokáttal, hidegben prémmel. A bambuszbútorok törékenységük miatt nem maradtak fenn, szinte kizárólag fametszetekről és festményekről ismerjük őket. Különösen a székeket, ezek közül is az alacsonyakat készítették el bambuszból nagy mennyiségben.

Minden házban felállították a család házioltárát, és ünnepek idején a lakóházakban és a szentélyekben egyaránt különös gonddal díszítették fel az oltárokat. Az oltár nagyságától és az alkalom fontosságától függően több vagy kevesebb oltárasztalt állítottak egymás elé (224. kép). Füstölőket, növényeket, áldozati ételadományokat, gyümölcsöket helyeztek el rajtuk. Az asztalokat földig érő terítőkkel takarták le.
A kertekben is sokszor a belső terekhez hasonlóan rendezték el a bútorokat. Oltárt éppúgy felállítottak a kertben (225. kép), mint ahogy vendégeket is fogadtak (226., 227. kép) vagy szórakoztak az árnyas teraszokon, a kerti pavilonokban és az ösvényeken (228. kép). Ilyenkor szolgáik vállukra vetve vitték az írástudók után kedves hangszereiket és íróeszközeiket.
A Ming-kor nem kötötte szigorú szabályokhoz a bútorok elrendezését. Rendszeresen átrendezték a lakótereket: alkalomtól függően rakták új és új alakzatba a tárgyakat. A keményfabútorok megjelenése differenciálta az egyes bútorokat, és határozottabb jelleget adott a lakótereknek.
A fametszetes ábrázolásokból kirajzolódnak a lakberendezés főbb elvei és azok gyakorlati megvalósításai. Látható, hogy a berendezés kevés, de jól variálható bútort számlált, ez kínálta a gyakori változtatás lehetőségét. A fogadószobákban, a hálóhelyiségekben, de még az írástudók szobáiban is viszonylag könnyen, alkalom és időpont szerint szabadon változtathatták a bútorok elrendezését. Megmaradt néhány többfunkciós kisbútor: ülőke, állvány, amelyeket minden képen láthatunk.
A vendégek fogadásához, a lakomákhoz mindig a részvevők rangja és a jelenlévők közötti kapcsolat alapján rendezték be az adott teret. A bútorok elhelyezését kiegyensúlyozottság, egyszerűség és kifinomultság jellemezte. Középre nem toltak bútort, és soha nem hagytak fölösleges széket vagy ülőkét sem a térben. Párosával állították fel az ülőhelyeket, egy-egy adott térben mindig kettő-négy-hat vagy nyolc szék kapott helyet. Nem alkalmazták a tükörszimmetrikus elrendezést, és nem használták a Qing-kor lakberendezésében később oly meghatározó szerepet játszó teásasztalokat. A bútorok elrendezésében meghatározó szerep jutott az üresen hagyott tereknek.
A kínai belső terek fontos látványeleme volt a színhasználat. A bútorok sötétebb vagy világosabb árnyalatú faanyagát mintás, élénk színű textíliákkal, gazdag mintázatú kelmékkel és gondosan megválasztott árnyalatokkal igyekeztek élővé tenni. Az adott tér használójának életkora, rangja és a családon belüli szerepe szerint is változhatott a drapériák, függönyök, szék- és ágytakarók színe, de az évszakok szerint is (tavasszal sárgát, nyáron pirosat, ősszel zöldes-kéket, télen sötét tónusokat használtak.) Mivel a pirosat tartották az élet színének, gyakran használták – az öröm és a boldogság jelképeként – különösen az ifjú házasok lakóhelyiségeiben.

A Qing-kor lakberendezése, a Ming-korral homlokegyenest ellenkezve, a tükörszimmetrikus belső elrendezést kedvelte. Minden lakótér tengelyre fűzött elrendezést követett. Ugyan a tér közepére ebben a korban sem helyeztek bútorokat, de meglehetősen szigorú szimmetriával, egyetlen központi bútor vagy bútorcsoportozat köré rendezték el a tér minden egyes tárgyát. Új bútortípus is megjelent: a nyitott polcos díszszekrény, melyben a család szép és értékes tárgyait mutatták be.
A díszszekrényeket párosával készítették, és állították fel a fogadó vagy dolgozószobákban. Olyan mereven figyeltek a szimmetriára, hogy az már nem szolgálta a használók kényelmét. Új bútortípus volt az egészen magas állvány is, amely párosával az asztalok, ellenzők, szekrények két oldalán. Négyes vagy hatos sorozataikat a nagyobb terek látványtagoló elemeiként használták. A Qing-kor dolgozószobáiban európai hatásra új bútordarabnak számított a fiókos íróasztal.


Térkép a fontosabb bútorkészítő központokkal

(Tartományok)

Hebei/Hopej
Henan/Honan
Jiangsu/Csiangszu
Sichuan/Szecsuan
Anhui/Anhuj
Zhejiang/Csöcsiang
Jiangxi/Csianghszi
Hunan
Guangdong/Kuangtung
Taiwan/Tajvan
Hainan/Hajnan

(Folyónevek)
Sárga folyó
Jangce

(Városnevek)
Peking
Yangzhou/Jangcsou
Nanjing/Nanking
Wuhan/Vuhan
Yixing/Jihszing
Suzhou/Szucsou
Wuqiang/Vucsiang
Hangzhou/Hangcsou
Sanghaj
Ningpo/Ningpo
Dongyang/Tungjang
Yongjia/Jungcsia
Jingdezhen/Csingtöcsen
Fuzhou/Fucsou
Kanton
Hong Kong
Mawangdui/Mavangtuj (régészeti lelőhely)

(Egyéb)
Nagy Fal
Nagy Csatorna


Időrendi táblázat

I. Kezdetek és neolitikus kultúrák (Kr. e. 6500—1900)

II. Korai dinasztiák (Kr. e. 16—13. sz.)
Shang-dinasztia (Kr. e. 1500—1050)
Zhou-dinasztia (Kr. e. 11. század—255)
Tavasz és Ősz korszak (Kr. e. 770—476)
Hadakozó Fejedelemségek kora (Kr. e. 475—255)

III. Császárság kora (Kr. e. 221—Kr. u. 1911)
Qin/Csin-dinasztia (Kr. e. 221—2o6)
Han-dinasztia (Kr.e. 2o6—Kr. u. 22o)
Három Királyság kora (22o—28o)
Széttagoltság kora vagy Északi és Déli dinasztiák kora (265—589)
Sui/Szuj-dinasztia (589—618)
Tang-dinasztia (618—9o7)
Az Öt Dinasztia (és a Tíz Ország)-kora (907—960)
Liao-dinasztia (9o7—1125)
Jin/Csin- (Kin-)dinasztia (1125—1234)
Song/Szung-dinasztia (96o—1279)
Yuan/Jüan-dinasztia (1280—1368)
Ming-dinasztia (1368-1644)
Qing/Csing-dinasztia (1644—1911)

IV. Modern idők (1912 óta)
Köztársaság kora (1912—1949)
Népköztársaság kora (1949-től)

Kislexikon*


an-típusú asztal, a kínai asztalok egyik nagy csoportja szerkezeti osztályozás szerint. Legfőbb jellemzője, hogy az asztallábak a fedlap széleinél beljebb illeszkednek a fedlap keretszerkezetéhez.
® zhuo-típusú asztal
baitong [paj-tung] (fehér bronz), tükörbronz, réz, nikkel, ón és cink ötvözete, amelyet a bútorok vereteinek – csuklópántok, alátétek, fogantyúk stb. – elkészítéséhez a
® huangtong (sárgaréz) mellett a leggyakrabban használtak.
Bawang-kötés, [Pa-vang] bútorcsapolásfajta, különleges támaszték, amely bútorok lábait és fedlapját köti össze. S-alakú merevítő elemként a bútorok sarkain a lábak belső éléhez és az asztalok, ülőkék fedlapja alatti összekötő lécekhez kapcsolódva növeli az egyes darabok szilárdságát.
beágyazó vállkötés (chajian sun), az an-típusú asztalok gyakran alkalmazott lábcsapolási technikája. Az asztallábak a kávánál 45°-os szöget bezáró ékeléssel illeszkednek a fedlaphoz.
cabriole-láb, felül kiöblösödő, kettős ívelésű, díszítő funkciót is betöltő bútorlábfajta. Az állványok, asztalok lábait merevítőlécek is összeköthették.
cikáda, kabóca, összezárt szárnyakkal ábrázolt rovar, az örök élet és a mértékletesség jelképe Kínában.
Chu állam, [Csu] a Hadakozó Fejedelemségek korában Dél-Kínában, a Jangce medencéjében virágzó fejedelemség. A Kr. e. 6—5. században Chu egymás után bekebelezte a kisebb, keletre és északra elterülő államokat. Chu hatalmának Kr.e. 223-ban a Kínát később Qin-dinasztia néven egyesítő Qin fejedelemség vetett véget.

––––––––
A kínai nevű szócikkek után szögletes zárójelben magyar népszerű átírásban használt alakjukat is feltünettük.

chuang-típusú ágy, [csuang] felépítményes vagy alacsony kerettel körbevett ágy.
dobszék, kerek vagy virágforma fedlapú, öblös testű, alacsony ülőbútor.
Dunhuang, [Tunhuang] Ezer Buddha barlangtemplom, Kína Gansu tartományában, a Selyemút északi és déli ágának találkozásánál fekvő fontos buddhista központ. A máig fennmaradt 492 barlangot Kr. u. 4—14. század között vájták a sziklába, és buddhista szövegeket illusztráló falfestményekkel, festett agyagszobrokkal díszítették. A 10. században befalazott és a 20. század elején Stein Aurél által felfedezett egyik barlangból számos selyem tekercskép, valamint buddhista és világi témájú kézirat és nyomat került napvilágra, melyek ma a kínai és belső-ázsiai buddhista művészet és kultúra legfontosabb emlékei.
® Yungang barlangtemplomai, ® Longmen barlangtemplomai
ellenző, merev egylapos vagy összehajtható, többrészes, fakeretes fal (paraván), térelválasztó, szélfogó elem. Betétlapja hímzett, vagy festett selyemből, papírból, lakkozott, drágakőberakásos fából egyaránt készülhetett. Nagyméretű és kisebb, asztali változata egyaránt ismeretes Kínában.
ékfejes kötés (jiatou sun), bútorcsapolási mód. A bútorlábak fedlaphoz illesztő kötésfajtája. A bútorlábak tövénél a lábakba hosszú élet vájnak, amelyet a fedlap ívelt vonalú palástjára és a palásthoz illeszkedő lábtődíszítő lapokra is ráhúznak. A kötés szilárdságát azzal fokozzák, hogy az ékelés két oldalán eltérő méretű, L-alakú csapvéget alakítanak ki, amelyet a fedlapba ágyaznak.
gui-sárkány, [kuj] kis méretű, sárkányforma állat nyitott szájjal. Oldalnézetben ábrázolják, a kínai bronz szertartási tárgyak egyik leggyakoribb díszítőeleme. Bútorokon előforduló ábrázolásain leginkább tekeredő, kígyóhoz hasonló alakban, párosával látható.
hevederezés, (longfeng sunjia chuandai), kínai csapolásmód, amelyet több deszkalap egymáshoz illesztésekor alkalmaznak. A hátsó oldalon beágyazott ékek keresztkötéssel tartják síkban a lapokat.
hongmu [hung-mu] (vörösfa), a
® hualifa egyik sötétebb, vöröses árnyalatú, durvább rajzolatú változata, amely különösen a 19. században vált népszerűvé. Délkelet-Ázsiából származó trópusi keményfa, melynek két fajtáját különböztetik meg: a világos hongmut és az öreg vagy piszkos hongmut.
hu chuang, [hu-csuang] „barbár ülőalkalmatosság”. A szék elődjének tartott összecsukható ülőkék elnevezése a Han-korban, az Észak-Kínában élő barbár népek, a huk- után kapta nevét.
huali [hua-li] (mintás fa), a Ming-kor keményfa bútorainak legkedveltebb faanyaga. Gyűjtőnévként jelöli a mai asztalosok által padoukfának nevezett, Pterocarpus nemzetségbe tartozó faféléket, valamint a Dalbergia nemzetségbe tartozó rózsafaféléket. Színárnyalatai a világos mézszíntől a sötétbarnáig terjednek. Fő lelőhelye Dél-Kínában Hainan szigete, valamint Thaiföld és Dél-Vietnam.
huang huali (sárga mintás fa) a
® hualifa egyik legkedveltebb változata. Világos sárgásbarna árnyalatáról kapta nevét.
huangtong [huang-tung] (sárgaréz) réz, jelentős mennyiségű cink és ón ötvözete. A kínai búrotok fémvereteinek anyaga.
® baitong (fehér bronz)
írástudó négy kincse, ecset, tus, tusdörzsölőkő és papír; az írástudó, festő, kalligráfus négy legfontosabb, a szépíráshoz használt eszköze.
jáde, a csaknem gyémánt keménységű nefrit és jadeit ásványok összefoglaló elnevezése. Legtisztább formájában fehér színű, de szennyezettségének mértékétől függően színes változatokban – szürke, zöld, fekete és barna – egyaránt előfordul. Kínában a Kr. e. V. évezred óta a jáde tartósságába és elpusztíthatatlanságába vetett hit szertartási tárggyá emelte a jáde faragványokat: ezek védelmezték a sírba helyezett halottakat. Függőket, amuletteket, később finoman megmunkált dísztárgyakat készítettek belőle. A Ming- és különösen a Qing-korban a bútorok betétdíszítéseinek kedvelt anyaga volt.
Jiangnan vidék, [Csiangnan] a Jangce folyótól délre elterülő, tengerpart-menti, dél-kínai tartományok – Anhui, Jiangsu, Zhejiang – összefoglaló neve.
jichi mu [csi-csi-mu] (csirkeszárnyfa), a Ming-kor bútorművességének kedvelt trópusi keményfája. A fafajta csirketollazatra emlékeztető rajzolatából kapta kínai nevét. Az Ormosia nemzetség több, Dél-Kínában, Hainan szigetén őshonos, de Hubei és Sichuan tartományokban is fellelhető fafajtáját jelöli.
jóslócsont, az Kr. e. II. évezred második felében és az I. évezred elején Kínában használt jóseszköz. A birka-, marha- vagy tevecsontra, teknőcpáncélra vagy kagylóra vésett szövegekben az uralkodók a kormányzás kérdéseiben kértek tanácsot a felsőbb hatalmaktól. A feliratot hordozó csontokat megtüzesített bronzpálcákkal pörkölték, majd a hő hatására keletkező repedések segítségével az udvari jósok értelmezték a felírt szöveget.
kalligráfia, (szépírás), Kínában a festészet mellett a legnagyobbra értékelt művészi kifejezésmód. Esztétikája az egyéniség kifejezésre juttatását hirdeti: az eleven ritmusú, lendületes írásképen fel kell fedezni a szabályoktól való apróbb eltéréseket, az aszimmetrikus egyensúlyt és a váratlan formákat, melyek teljes rendszert képeznek. Az egyes kalligráfiai stílusok vonalelemei gyökeresen különböznek egymástól.
A legkedveltebb kalligráfiai stílusok közé tartozik Kínában a merev, geometrikus formájú, kezdetben vésett pecsétírás, a geometrikus szögletességet még hordozó, de a folyamatos íráshoz jobban alkalmazkodó vonásrenddel írt kancelláriai ecsetstílus, a mai kézíráshoz legközelebb álló, szabályos ún. standard stílus, a kerekítő, az írásjegyen belül egyéni vonásrendet alkalmazó kurzív vagy „futóírás”, valamint a szellemes rövidítésekkel gyakran élő, gyors, kurzív kézírás, a fogalmazó vagy „fűírás”.
kang, ágykemence, az észak-kínai házak pihenésre, alvásra használt, alulról fűtött téglaemelvénye.
kang-asztal, az észak-kínai házak pihenésre, alvásra használt, alulról fűtött téglaemelvényén, a kangon használt bútorfajta. Az alacsony asztalok magassága 30 cm körül mozgott.
A többségükben zhuo-típusú kang-asztalok jelentős része nagyon igényes megmunkálású, finoman díszített darab.
keretek vájatolt kötése (zanbian dacao zhuangban), kínai bútorcsapolási mód. Négyszögletes keretelemek összeállításánál használt illesztés. A hosszabb elemek végein túlnyúltak a csapok, melyeket a rövidebb keretelemek csaplyukába illesztettek.
leiwen [lej-ven], (villám minta), voluta motívum
lingzhi, [ling-cse], szerencsegomba, a hosszú élet jelképe. A jellegzetes, stilizált gombafejdísz a szerencsejogarok (® ruyi) végeit is díszíti. A lingzhi főként taoista motívumként a Ming-kortól terjedt el széles körben. Gyakran azonosítják
a Polyporus lucidus gombafajjal.
Longmen barlangtemplom, [Lungmen] Henan tartományban, a Longmen-hegy lábánál, Luoyang városa közelében fekvő buddhista barlangegyüttes. Barlangjait az 5. század vége és a 10. század eleje között vájták ki a kemény, szürke mészkőfalból. Az első barlangok az Északi Wei-dinasztia fővárosának Luoyangba költözését követően készültek. Tizenkét nagyobb barlang készült 494—684 között, a legjelentősebbek – Binyang-barlang, Guyang-barlang, Fengxian-szentély.
® Yungang barlangtemplom ® Dunhuang
lovagló zárkötés (zouma xiao), bútorcsapolási mód, a beágyazó csapolások egyik fajtája. Támlák illesztésére használt csapolási eljárás. Az egyik összekapcsolandó elem oldalán vízszintesen túlnyúló L-alakú ék a másik elem függőleges,
L-alakú csaplyukaiba fut bele.
Lu Ban, [Lu Pan] az ácsok, építőmesterek és a bútorkészítők védőistensége a kínai népi mitológiában. A Lu Ban könyvé-ben szereplő élettörténete szerint a Kr. e. 6. század végén élt. Számos, sokkal későbbi, híres építmény – köztük a Zhaozhou-i híd és a pekingi Tiltott Város sarokbástyájának – megépítését is nevéhez kapcsolják a legendák.
Lu Ban könyve, [Lu Pan] a 15. század elején, a császári udvarban, a Közmunkák Hivatalában dolgozó három írástudó által összeállított mű. Építkezések, ácsmunkák és a bútorkészítés császári műhelyei számára készített kézikönyv, amely részletesen ismerteti a korabeli építkezések munkafolyamatait az építkezés megkezdésétől a fölavató áldozatbemutatásig. A mű terjedelme egyharmadában a korabeli bútorművességről, a legkedveltebb bútortípusokról, méretezésükről és faanyagaikról is ír.
luohan, [lo-han], arhat, Buddha tanítványa. Sákjamuni Buddha tanítványai, akik közül tizenhatot, később Kínában még két alakkal bővítve tizennyolcat, különösen nagy tisztelet övezett. Távol-Keleten ezek mellett ismeretes az ötszáz luohan kultusza is, akiknek külön oldalcsarnokot emeltek a buddhista szentélyekben. Alakjukhoz számos legenda fűződik.
luohan-ágy, [lo-han], felépítményes, chuang-típusú ágy. Széles ülő, illetve fekhelylappal készített bútor, három oldalán alacsony támlával. Gyakran alacsony asztalokat és kartámasztókat helyeztek el rajta.
luohan-szék, [lo-han], a patkó formájú székek közkeletű elnevezése (kínaiul quan yi vagy yuan yi; jelentése: kerek szék). A hajlított hát- és kartámlájú székekben ülve örökítették meg a buddhista szerzeteselöljárókat (Buddha tanítványait). Ezen portrék alapján kapta nevét e széktípus.
Ming-stílusú bútor, a kínai bútorművesség fénykorában (16-18. század) kialakult bútorformák és technikai megoldások alkalmazásával készített, nemes vonalú kínai bútorok összefoglaló neve.
Nanjing, [Nanking], (‘déli főváros’) kínai város és tartományi székhely Jiangsu tartományban, a Jangce déli partján, főváros a Ming-kor elején.
nanmu [nan-mu] (Phoebe nanmu vagy Machilus nanmu), azaz ‘délifa’, amely elnevezésében is hordozza dél-kínai származását. A cédrusfa egyik változata, amelynek csillogó felülete a diófához hasonló. Illatos, sűrű erezetű, könnyen megmunkálható, rendkívül tartós faféle.
ölelő vállkötés (baojian sun), a süllyesztett deréklemezű bútorok lábainak fedlaphoz történő illesztésénél használt bútorcsapolási eljárás. A bútorlábak tövén egy nagyobb és két kisebb, hasábból álló, bonyolult alakú ék nyúlik túl, amely a bútor süllyesztett deréklemezébe és köpenyébe illeszkedik.
pingtou an, [ping-tou-an] egyenes végű asztal, a hosszú, keskeny asztalok egyik csoportja. Szerkezetüket tekintve
® an- és ® zhuo-típusú asztal egyaránt található közöttük.
qiaotou an, [csiao-tou-an] felhajló végű asztal, a hosszú, keskeny asztalok egyik csoportja. Szerkezetüket tekintve főként an-típusú asztalok alkotják e csoportot.
qilin, [csi-lin] egyszarvú, kínai mítikus állat. Hátán fiúgyermekkel, a gyermekáldás jelképe. Ismeretes két- és háromszarvú ábrázolása is. Jókívánságot beteljesítő, szerencsehozó szimbólum.
qin-asztal, [csin], hangszerasztal, az öt vagy héthúrú kínai pengetős hangszer, a qin megszólaltatására szolgáló keskeny, hosszúkás asztalok neve.
rekeszzománc, (Jingtai lan), a kínai rekeszzománc neve. Közel-keleti eredetű díszítőtechnika, amely Kínában a Ming-dinasztiabeli Jingtai császár uralkodásának idején (1450—1457) terjedt el, s kínai elnevezésében a császár nevét hordozza. A fém tárgytestre a felület mintájának körvonalaként fölforrasztott vékony fémszalagokat színes üvegpasztával töltik ki, kiégetik, majd az egész felületet lecsiszolják. Az ilyen technikával készített kínai tárgyakat cloisonné-nak is nevezik.
ruyi, [zsu-ji] „legyen kívánságod szerint”; szerencsejogar; Kínában a méltóság jele, szerencsét kívánó és hozó tárgy, amely értékes anyagok felhasználásával készül. A hivatali előmenetel és a boldog házasélet jelképe. Gyakran ábrázolják más, szerencsét hozó tárgyakkal, pl. gyümölcsökkel együtt. A szerencsejogar egyik vége a halhatatlanság gombájának alakját idézi (
® lingzhi), s a felhőmotívummal együtt a Ming-bútorok leggyakrabban előforduló díszítőeleme.
sárkány-főnix fakötés (longfeng sun), a fecskefark csapolás kínai elnevezése.
Selyemút, Kína nyugati részén, Gansu és Xinjiang tartományokban futó kereskedelmi útvonalhálózat neve, amely Kínát a Perzsa öböllel összekötő fontos kereskedelmi útvonal keleti fele volt a Han-dinasztia uralkodásától egészen a Ming-korig. Kínai végállomása a mai Xi’an városa volt. Dunhuangban összetalálkozó északi útvonala Turfánt, Karasárt, Kucsát, és Kasgárt érintette, déli útvonala pedig Miránon és Khotanon át haladt nyugat felé.
Su Dongpo [Szu Tung-po] (Su Shi) (1036—1101) költő, festő,
a kínai líra egyik legnagyobb mestere.
Suzhou, [Szucsou] kínai város Jiangsu tartományban. Különösen bambuszbútorairól nevezetes.
szegecselt gömbékkötés (xieding sun), az ívelt vonalú bútorelemek csapolásának elnevezése. A gömbék két tökéletesen egymásba illeszthető tagból áll, amit az illesztésvonal közepére helyezett faszegeccsel erősítenek meg.
sülyesztett deréklemez (shuyao) asztalok, állványok fedlapja és a káva közötti átvezető elem neve, amelynek fontos szerkezeti fellemzője, hogy csak hasáb alakú láb illeszthető hozzá.
szvasztika, horogkereszt, ősi Nap jelkép indiai eredetű szerencseszimbólum, a végtelenség jelképe. Jobbra és balra tekeredő mintaváltozata egyaránt ismert. A kínai bútorok áttört mintáin, rácsozatán sok összekapcsolt szvasztika adja a minták hátterét. A bútorok díszítésében a végtelen szerencse (wan fu tízezerszeres szerencse) motívumaként, a legáltalánosabb szerencsejelképként fordul elő a leggyakrabban.
ta-típusú ágy, felépítmény nélküli, alacsony lábakon álló, sima fedlapú, keret nélküli fekhely
® chuang-típusú ágy.
taotie maszk, [tao-tie] mítikus szörnymaszk. Az Kr. e. II-I. évezredben készített kínai szertartási bronztárgyak leggyakoribb díszítőeleme. Az arcot frontális és oldalnézetből is mutató, állatfejre emlékeztető maszkon jól láthatók a szemek, a fülek, a száj, a szarvak és a karmok. A minta sokféle változatának – a feltételezések szerint – azonos jelentése volt, de a minta eredete és jelentése máig ismeretlen.
tekercskép, a kínai festmények legáltalánosabb formája. A függőleges, felfüggeszthető tekercsképet függő tekercsképnek, a vízszintes, horizontális tekercset kézi tekercsképnek nevezzük. A képeket papír és/vagy textil alapra montírozták. Összetekerve rendszerint fadobozban tárolták.
Tiltott Város, kínai palotaváros neve, a Ming- (1368—1644) és a Qing-dinasztia (1644—1911) császári lakhelye Pekingben. Yongle császár (1403—1425) rendelte el felépítését, amikor birodalma székhelyét délről északra, Pekingbe tette át. Az 1406—1420 között épített, majd többször átépített és bővített palotaegyüttesben huszonnégy császár élt és uralkodott. Kína és egyben a világ legnagyobb, egységes építészeti együttese 720 000 m2 alapterületű, a hagyomány szerint 9999 csarnok és terem található vizesárokkal körülvett, külső falain belül.
Wanli-szekrény, [Van-li], felül nyitott, polcos, alul ajtókkal zárt rakterű szekrényfajta, amely a Ming-dinasztia idején
a Wanli-korban (1573—1620) volt különösen kedvelt bútortípus.
Yangzhou, [Jangcsou], kínai város Jiangsu tartományban. Különösen híresek voltak a trópusi keményfából itt készített Ming-bútorok.
Yungang barlangtemplom, [Jünkang], Shanxi tartományban Datong, az akkori főváros közelében fekvő, az 5. században virágzó buddhista barlangtemplom-együttes. Összesen ötvenhárom barlangja közül húsz nagyobb méretű. A barlangokat 51 000 buddhista szobor díszíti. Az Északi Wei-dinasztia uralkodásának derekán kezdődött el a barlangok kialakítása, ami a dinasztia székhelyének Luoyangba történt áthelyezésével (5. század vége) megszakadt.
® Dunhuang ® Longmen barlangtemplom
zitan [ce-tan] (vörös szantálfa), a Leguminosaek családjába tartozó faféle, melynek közel harminc fajtáját használták bútorkészítésre. Legismertebb fajtái a Pterocarpus santalicus (kelet-indiai szantálfa) és a Pterocarpus indicus (indiai szantálfa). Legértékesebbnek az arany erezetű bíbor szantálfát tartották, de vörösesbarna, lilásfekete, sőt koromfekete árnyalatai is ismertek.
zhuo-típusú asztal, [cso], a kínai asztalok egyik nagy csoportja a szerkezeti osztályozás szerint. Legfőbb jellemzője, hogy az asztallábak közvetlenül az asztalsarkokon illeszkednek a fedlaphoz. Ennek következtében a zhuo-típusú asztalok stabilitása gyengébb az an-típusú asztalokénál.
® an-típusú asztal


Válogatott bibliográfia

Grace Wu Bruce, Chinese Classical Furniture. Hong Kong University Press, Oxford, New York, 1995

Grace Wu Bruce, Interior Decoration in Ming Dynasty China. Arts of Asia, Vol. 23. (1993) No. 4. pp. 64—76.

Grace Wu Bruce, Ming Furniture. Some Examples of Fakes and Forgeries and Their Methods of Detection. Orientations, 1992 January pp. 51—59

Craig Clunas, Chinese Furniture. Victorian and Albert Museum, Far Eastern Series, 1988

Craig Clunas, Lost Interiors: Woodblock Prints and the Evidence for Chinese Furniture. Orientations, 1991 January pp. 81—88

Craig Clunas, The Novel Jin Ping Mei as a Source for the Study of Ming Furniture. Orientations 1992 January pp. 60—68

Gustav Ecke, Chinese Domestic Furniture. Henri Vetch, Beijing, 1944. Reprinted by Charles E. Tuttle, Rutland, Vermont and Tokyo, 1962

Robert Hatfield Ellsworth, Chinese Furniture: Hardwood Examples of the Ming and Early Qing Dynasties. Random House, New York, 1970

Form and Function. Furniture and Accessories from China, Korea and Japan. Spink Catalogue, London 1997

Sarah Handler, Classical Chinese Furniture in the Renaissance Collection. Orientations 1991 January pp. 42—51

Sarah Handler, The Elegant Vagabond: The Chinese Folding Armchair. Orientations 1992 January pp. 90—96

Sarah Handler, Proportion and Joinery in Four-part Wardrobes. Orientations 1991 January pp. 52—57

Hu Desheng, Zhongguo gudai jiaju. (Régi kínai bútorok) Shanghai wenwu chubanshe, Shanghai, 1992

Hu Wenyan szerk., Zhongguo jiaju. (Kínai bútorok) Shanghai guji chubanshe, Shanghai, 1994

George Kates—C. F. Bieber, Chinese Household Furniture. Harper and Brothers Publishers, London, New York, 1948

Lark E. Mason, Jr., Examples of Ming Furniture in American Collections Formed Prior to 1980. Orientations 1992 January pp. 74—81

Peng Wucun—Pan Nianchang, Zhu jiaju yu zhubian. (Bambuszbútorok és a bambuszfonás) Kexue puji chubanshe, Beijing, 1987

Pu Anguo (szerk.), Zhongguo hongmu jiaju. (Kínai rózsafabútorok) Zhejiang sheying chubanshe, Hangzhou, 1996

Odilon Roche, Les meubles de la Chine. Librairie des Arts Décoratifs, Paris s. a.

Ruan Changjiang, Zhongguo lidai jiaju tulu daquan. (Képes kínai bútortörténet) Nantong, 1989

Klaas Ruitenbeek, Carpentry and Building in Late Imperial China. A Study of the 15th Century Carpenter’s Manual Lu Ban Jing. Brill. Sinica Leidensia, Leiden, New York, Köln, 1993

Klaas Ruitenbeck, An Early Treatise on Furniture Making The Lu Ban Jing. Orientations, 1992 January pp. 69—73

Shanghai Museum Chinese Ming and Qing Furniture Gallery. Catalogue. Shanghai Museum, Shanghai 1996
Laurence Sickman, Chinese Classic Furniture. Transactions of Oriental Ceramic Society (TOCS). 1977—1978 pp. 1—23

Tian Jiaqing, Appraisal of Ming Furniture. Orientations 1992 pp. 82—85

Wang Qi, Sancai tuhui. (Az ég, a föld és az ember képes enciklopédiája) Az 1609-es kiadás reprintje. Shanghai guzi chubanshe, Shanghai, 1985

Wang Qijun, Zhongguo minju. (Kína népi építészete) Shanghai renmin meishu chubanshe, Shanghai, 1991

Wang Shixiang, Additional Examples of Classical Chinese Furniture. Orientations 1992 January pp. 40—50

Wang Shixiang, Development of Furniture Design and Construction from the Song to the Ming. Orientations 1991 January pp. 58—71

Wang Shixiang, Mingshi jiaju yanjiu. (Tanulmányok Ming-stílusú bútorokról) I-II. kötet. Joint Publishing Co. Hong Kong, 1989

Wang Shixiang, Mingshi jiaju zhenshang. (Ming-stílusú bútorok kincsestára) Joint Publishing Co. Hong Kong, 1985


Rövidítések jegyzéke

(HDsh) Hu Desheng, Zhongguo gudai jiaju. (Régi kínai bútorok) Shanghai wenwu chubanshe, Shanghai, 1992
(HWy) Hu Wenyan szerk., Zhongguo jiaju. (Kínai bútorok) Shanghai guji chubanshe, Shanghai, 1994.
(RChj) Ruan Changjiang, Zhongguo lidai jiaju tulu daquan. (Képes kínai bútortörténet) Nantong, 1989
(WShx1a) Wang Shixiang, Mingshi jiaju yanjiu. (Ming-stílusú bútorok kutatása) I. kötet. Joint Publishing Co. Hong Kong, 1989
(WShx1b) Wang Shixiang, Mingshi jiaju yanjiu. (Ming-stílusú bútorok kutatása) II. kötet. Joint Publishing Co. Hong Kong, 1989
(WShx2) Wang Shixiang, Mingshi jiaju zhenshang. (Ming-stílusú bútorok kincsestára) Joint Publishing Co. Hong Kong, 1985
(L.57.12.) A nyugati szoba című regény 1498-as kiadásának
reprintjéből, (mely a Hopp Ferenc Múzeum tulajdona) származó fametszetes illusztrációk. Shangwu Yisnhuguan chuban, vols. 2. Shanghai, 1955
(A lant L.57.16.) A lant története című színmű 1929-es shanghaji kiadásából, (mely a Hopp Ferenc Múzeum tulajdona) vett illusztrációk