Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Adam Mickiewicz
KRÍMI SZONETTEK

Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Radó György
Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1955
Fenti kiadást kiegészítettük a fellelhető összes egyéb magyar műfordítással:
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


TARTALOM
Bevezetés

Az akkermáni puszta
Sima tenger
Hajóút
Vihar
A hegyek látványa a kozlovi síkról
Bahcsiszeráj
Bahcsiszeráj éjjel
Potocka sírja
A hárem sírhalmai
Bajdari
Alusta nappal
Alusta éjjel
A Csatirdág
A Zarándok
Út a csufut-kalél szakadék felett
A Kikineisz-hegy
A balaklavai várromok
Ajudág


BEVEZETÉS

A szárazfölddel a keskeny Prekop-földszorors köti össze a Fekete-tengerbe mélyen benyúló Krím félszigetet.
A Prekopnál kezdődő észak-krími táj nemigen különbözik a dél-oroszországi, ukrajnai és ősi sírdombokkal, kúnhalmokkal - kurángokkal - tarkított síkság. Dél felé azonban lassan dombosodik a föld, majd a dombok magas hegyekké nőnek. Hirtelen megszakad a hegylánc: meredeken zuhan a tenger felé. S itt különös világ tárul fel lábánál. A százhatvan kilométer hosszú, mintegy ötvenöt kilométer széles hegylánc tömbje ugyanis feltartóztatja az észak felől hömpölygő, rohamozó hideg légtömegeket, megvédi, napsütötte, dúsan termő kertté, örök tavasz honává teszi a Krím-félsziget déli partját.
Ez a félsziget volt az ókorban Taurisz. Sok görög rege fűződik hozzá, Artemisz templomai álltak itt, s a holdistennő mentette Iphigéniát, akit atyja, Agamemnón fel akart áldozni az isteneknek... Taurisz görög gyarmatait Róma, majd Bizánc kebelezte be, át ,meg átcsaptak rajta a népvándorlás pusztító hullámai, utóbb az ó-orosz Tmutarakany fejedelemség része lett, a tizenharmadik században pedig genovai olaszok alapítottak itt várost. A krími görög-latin világot azonban az újkor kezdetén elsöpörte az iszlám: észak felől az orosz földet elözönlő tatárok, délről a világhatalomra vágyó törökök morzsolták szét a krími régmúlt emlékeit.
A tatárok már Dzsingisz khán alatt megjelentek a félszigeten, majd amikor Aranyhordájuk uralmát a tizenötödik század hajnalán megdöntötte a véres Timur Lenk, a tatár hatalom részekre - khánságokra - szakadt szét. Nyers erőszak, fejetlenség, durva ököljog dühöngött a Krím-félszigeten. Ekkor - így tartja a hagyomány - a törzsi vezetők gyűlésre ültek össze s megjelent előttük egy Giréj nevű pásztor, kézen fogva vezetett egy Hadzsi nevű tizennyolc éves ifjút. Amikor pedig a pásztor elmondta, hogy ez a hozzá menekült ifjú a nagy Dzsingisz khán egyenes leszármazottja - az odagyűlt nép egy szívvel-lélekkel követelte a habozó fejedelmektől, hogy Hadzsit - immár Hadzsi-Giréjt - válasszák meg közös uralkodójuknak... Eddig a monda. A történelem feljegyzései szerint 1440-től több mint háromszáz éven át uralkodtak a Krím-félszigeten a tatár Giréj khánok, 1478-tól mint a török császár helytartói és adófizetői. Cselszövények és gyilkosságok, palotaforradalmak és rablóhadjáratok vég nélküli sora jelzi e khánok történetét, közben azonban a nép szorgalmas keze gazdag szőlőskertté, a muzulmán kultúra világának csodálatos gyöngyszemévé tette a Krím-félsziget déli részét. A mesés kháni paloták még romjaikban is lenyűgözik a látogatót.
Itt vezet a Fekete-tengerhez az orosz állam útja. A tatár hódoltságból felocsúdó, majd a törökökkel több évszázados hatalmi harcot vívó Oroszország sokszor megütközött a törökök krími vazallusával is. A Giréj név majd mint az ádáz ellenfél, majd mint az időleges szövetséges neve sűrűn szerepel az orosz történelemben. A Törökország elleni győztes hadjáratok eredményeképpen az oroszok újra megvetették lábukat a Krím-félszigeten, végül 1783-ban a magára maradt Sahi, a negyvenegyedik Giréj khán, ki fivéreinek lázadását már csak az orosz szuronyok segítségével tudta leverni, belátta, hogy uralma tarthatatlan. Homlokát háromszor lehajtotta a porba, három sebet ejtett a mellén, majd a maga és utódai nevében minden hatalomról lemondott.. Az oroszok megkezdték saját városaik, erődeik, útjaik építését, a kháni paloták elhagyottan omladoztak...
"...A jómódú házaknál cseresznyefából készült hosszú pipával kínálják a vendéget - a pipa csutorája borostyánkő vagy elefántcsont - majd a Krím ízletes mézét, friss gyümölcseit hozzák s aludttejet tesznek elébe... Asszonyaik külön lakásban, sőt olykor külön házban élnek... ruházatuk az örmény és török öltözet keveréke.
Szevasztopol körszínház alakban, egy domboldalban épült kisváros. Kőből és téglából emelt csonka oszlopokkal, oszlopfőkkel, kőbe vésett feliratokkal - a hajdankori Cherszon dicső romjaival - eggyévált falai oly öböl vizében tükröződnek, amelyet méltán neveznek a világ egyik legszebb tengeröblének; rendszerint itt állomásozik a cár fekete-tengeri flottája..."
Így írja le Chopin és Famin francia szerzők műve a Krím-félszigetet az elmúlt század első felében.
1825-ben - görög rhapszodoszok és muzulmán dervisek, megannyi kis és nagy költő nyomdokán, kevéssel Puskin után - ismét egy költő vette útját a krími partok felé. A huszonhét esztendős Adam Mickiewicz.
Ekkor már hosszú és változatos út állt Mickiewicz mögött. A nowogródeki lengyel prókátor költő-fia Litvániából, családi birtokáról indult az életbe. A lengyel irodalom gazdag hagyományaival már szülőházában megismerkedett, a nowogródeki domonkosrendi iskolában pedig, és utóbb a vilnai egyetemen már őt magát is költőnek ismerték. Romantikus balladáinak megírására előbb a német, majd az angol költészetből merített példát és ihletet, de mégsem volt utánzó: ízig-vérig a honi táj, a honi hangulat költője maradt és minden lángnál hevesebben a lengyel szabadságeszme égett szívében.
Lengyelországot 1795-ben - negyedszázadon belül immár harmadszor - felosztották egymás közt hatalmas, erőszakos szomszédai. A lengyel hazafiak nem nyugodtak bele független hazájuk elvesztésébe, odahaza is szervezkedtek és külföldön is fegyveres csapatokat alakítottak az eljövendő függetlenségi harcra. Kísérleteik sorra kudarcba fúltak, de haragjuk és eltökéltségük csak annál inkább erősbödött. Hogyne élt volna az ellenállás szelleme a fiatalok vezető rétegében, az egyetemi ifjúságban! S ezt jól tudta a közvetlen ellenség is: a cári titkosrendőrség.
Adam Mickiewicz tagja a filomaták (tudáskedvelők), majd a filaretek (erénykedvelők) diáktársaságának, és 1823 októberében számos társával együtt letartóztatják.
Az elfogottak közt vannak diákok, tanárok és katonatisztek, számuk egyre növekszik, s tömlöcökön kívül klastromok és hivatali épületek is megtelnek politikai foglyokkal. Mickiewicz és több társa "bűnét" jóindulatú közbenjárásokra a hatóságok enyhébben bírálják el: csupán hazájuk elhagyására, oroszországi tartózkodásra kényszerítik őket. Így kerül Mickiewicz a cári fővárosba.
Pétervárott kapcsolatba lép a küszöbönálló cárellenes felkelés haladó nemesi vezetőivel - erről azonban a hatóságok nem szereznek tudomást. Sőt nyilván úgy vélik, hogy az immár nagyhírű lengyel költő ott, hazájától és a lengyel szabadságmozgalomtól elszakítva, nem árthat az uralkodó rendszernek. Mickiewiczet a napsütötte Délre küldik s az odesszai líceumban tanári állást adnak neki.
Odesszában, a fiatal és rohamosan fejlődő kereskedő-kikötővárosban ekkor népes lengyel kolónia él, és igazi déli hevességgel kavarog, pezseg az élvezetekben dúskáló felsőbb társaság vidám élete. Ez a társaság, ez a hangulat Mickiewiczet is magával ragadja. Szerelmes, incselkedő szonettjeiből érezzük, hogy odesszai tartózkodása idején valóban élvezni akarja a könnyű életet, jóllehet több versében még ekkor is megcsendül a honvágy, az elvesztett haza forró szeretetének fájdalmas hangja, s már egyre több jele mutatkozik a realizmusnak... A tompán csengő bánatot csakhamar a kiábrándulás, a csömör hangulata váltja fel. Mickiewicz mag kéri áthelyezését. Moszkvai állást kap.
Moszkva előtt azonban barátja, Henryk Rzewuski, annak húga, Karolina Sobańska s ez utóbbinak férje társaságában kirándulásra indul. Útja valóságos költői zarándoklat a Krím élő és halott szépségeihez.

Ezeket kellett elmondanunk a tájról és a költőről, hogy megérthessük találkozásukat.


KRÍMI SZONETTEK (SONETY KRYMSKIE)

Wer den Dichter will verstehen,
Muss in Dichter's Lande gehen.

Goethe, im Chuld Nameh

KRÍMI UTITÁRSAINAK AJÁNLJA
A SZERZŐ


AZ AKKERMÁNI PUSZTA

A krími zarándok még hajóraszállása előtt batáron utazik az Odesszától nyugatra fekvő akkermáni pusztaságon. Eltűnt minden emberi nyom, még a kurgánok - ősi sírdombok, "kúnhalmok" - is elmaradtak.

Akkermán (ma: Belgorod-Dnyesztrovszkij), a "dnyeszter-parti fehér város" a folyó hosszú öbölhöz hasonló, tágas torkolatának, "limanjának" partján fekszik.

"Ukrajnában és a partvidéken burjánnak hívják azokat a nagy bozótokat, amelyek nyár idején virágba borulva oly kellemesen tarkítják a síkságot" - jegyzi meg a költő ehhez a verséhez.


Hajózok egy végtelen, száraz tenger útján,
Zöldbe süllyedt kocsim mint kóbor ladik ringat,
Csupa susogó hullám, csupa virágillat,
Oldalt, mint korállsziget, elmered a burján.

Leszáll az éjjel, sehol sincs ösvény vagy kurgán,
Keresem az égbolton, hol van hajós-csillag.
Felhő csillan messziről, vagy talán már virrad?
Akkermáni mécs villog vagy dnyeszteri hullám?

Megálljunk! Mily csend! Hallom, mint húznak a darvak
(Röptüket sólyom szeme sem tudná követni),
És hallom, hogy egy fűszál lepke-súlytól lankad,

Hogy egy lágy kígyótest a gyomot megbillenti.
Ilyen a csend. Fülem les, kiváncsian hallgat.
Litván hazám szólít tán? Menjünk, nem hív senki.

(Radó György fordítása)


AZ AKERMÁNI SÍKSÁGON

A végtelen zöldben: virágsziget,
innen kocsim fű-áradatba gördül:
a zöld hullám fölkapja, szinte földül,
hinár fog, és az ár előbbre vet.

Se hang, se fény. Haladnunk nem lehet.
A tájra vak homály és néma csend gyül;
csak a szél suttog, a fák lombja rezdül,
s a Dnyeszter csobban, csillog és remeg.

A magasból, hová sólyom se látna,
darvak fojtott sírása hull a tájra;
bogár búvik: a fű halkan zizeg.

Sűrű bozótban gyors kígyó sziszeg.
A távolból szülőföldem szavát
lesem: hiába!...Mennem kell tovább.

(Képes Géza fordítása)

 


SIMA TENGER

Tarhankut félszigete a Krím legnyugatibb nyúlványa. Laposan emelkedik ki a tengerből, csekély magaslatainak egyikéről nézi a megpihenő költő a tükörsima tengert.

A csendes felszín alatt talán ott a hidra, amely a természet-tudomány tanítása szerint polipfajta, lágy testű, csápjait nyújtogató víziállat, a régi monda szerint azonban iszonyú szörnyeteg, mely éles karmokat váj áldozata testébe - akár a szívbe az emlék...

A Tarhankut-magaslaton

Már a zászlócskát a szél cirógatva fújja,
A kitisztult tengerár csendes keble piheg,
Mint mátkáé, ha szemén boldog álom libeg:
Felébred, hogy sóhajtson s nyomban szunnyad újra.

Vitorla - mint lobogó, ha vége a hadnak -
Alszik pőre árbocán, a hajó lágy tánca
Olyan ringató, mintha visszahúzná lánca,
Hajós nyujtózik, vidám utasok kacagnak.

Óh, tenger! Te sok virgonc élő lény világa,
Köztük a polip mélyben szunnyad, míg vihar van,
Ám a csöndben kinyujtja sok kígyózó karját.

Óh, lélek! Mélyedben él az emlék hidrája,
Mely szunnyad a balsorsban, szenvedély-viharban,
Ám midőn nyugodt a szív, belévájja karmát.

(Radó György fordítása)

A TENGER CSÖNDJE

A pavilon szalagján babrálgat már a szél,
szelídebb indulattal remeg a víz szine,
akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.

Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér,
vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
matróz pihen, - amott meg kacag a friss kedély.

Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.

Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
a szív még föl sem ébred, - vad karmot váj bele.

(Fodor András fordítása)

 


HAJÓÚT

Halad a hajó a Fekete-tengeren -
viszi a Zarándokot.

Zúgás támad, nyüzsögnek a tengeri szörnyek,
Hágcsón felfut a hajós: fiúk, készülhetünk!
Elnyúlik s láthatatlan hálóján úgy lecsüng,
Mint pók, ha szálát lesi, hogy prédától görbed.

Szél, szél! Lódul a hajó, fékevesztve törtet,
Meglendül s a tajtékos habban máris letünt,
Majd egy hullámra hágva, ég felé száll velünk,
Felhőt hasít, szárnyával vad szelek söpörnek.

Lelkem is árbócként száll, míg zajgó ár zubog,
Képzeletem csapong, mint a vitorla szárnya,
Kiáltás tör fel számból s víg visszhangra talál.

Kitárt karral gyors hajóm keblére borulok,
S mintha az én testemtől még gyorsabban szállna;
Könnyű vagyok! Már tudom, mit érez a madár.

(Radó György fordítása)

HAJÓÚT

A zúgás nő, nyüzsögnek a tenger szörnyei,
matróz fut fel a hágcsón: fiúk, figyeljetek!
Függeszkedik, akár a pók hálója felett,
a szálak rezzenését feszülten úgy lesi.

Vihar! Vihar! - dülöngő hajónkat ellepi
a fékevesztve dörgő, tarajló fergeteg,
hullámba loccsan orra, az egekig lebeg,
szárnya alatt a széllel a felhőket veri.

És zúgó ár sodorja, röpíti lelkemet,
képzeletem dagad, mint vitorlák keblei,
teveled egyesít a kiáltás, víg sereg.

Kitárt karral lehullok a párkányod felett,
érzem, az én erőm is futásod szökteti:
de jó, de könnyű így, hisz madárként röppenek.

(Fodor András fordítása)

 


VIHAR

A mindent mesés lényekkel benépesítő antik képzelet öröksége, hogy a tengeri viharba került költő a halál nemtőjét, Thanatoszt, a szép arcú ifjút véli látni, amint a tengerből előlép.

Vitorlarongy, tört kormány, víz bőg, vihar tombol,
Szivattyú baljósan sír, tömeg jajong s alél,
Hajóskézből kirepül az utolsó kötél,
Véres napszállta minden reményt összerombol.

Diadalt zeng a vihar, s magasan felhágva
A vízhegyek ormára, a tenger öléből
Kilép a halál-nemtő és hajónk fölé tör,
Mint ostromló harcos a megrepedt bástyákra.

Ez kezet tördel, amaz félholtan elterül,
Van, aki búcsúzóul barátot ölelget,
Mások imádkoznak, hogy a halált elűzzék.

Csak egy utas ül oldalt, hallgatásba merül
S így töpreng: szerencsés az ember, ha elernyed,
Ha imádkozni tud, vagy van, kitől búcsúzzék.

(Radó György fordítása)

VIHAR

Vitorlarongy, tört kormány, hab sorkán csap égig,
vad sikolyok, szivattyúk vészjós öblögése;
kötelek maradéka repül ki a szélbe,
elvérzik a bukó nap, el a maradék hit.

Nagyot bődül a győztes vihar: új s megint új
hullámemeletekké nő a tenger és a
mélyből vízhegylépcsőkön, ostromló vitéz, a
Halál angyala mér a dőlt vár ellen indul.

Félhalott tömeg: ennek szívig hat keze görcse,
az búcsújába ájul baráti karoknak,
véget föd vég előtt is amattól hit s ima.

Árva utas ül, oldalt, s szótlanul tűnődve
suttog az ajka:"Boldog, aki most leroskad,
vagy imádkozhat, vagy van kitől búcsúznia."

(Szabó Lőrinc fordítása)


VIHAR

A víz üvölt, szakadt vitorla, a kormány törött,
Nyögő pumpa, és rémült hangoknak serege,
Már elszakadt a hajó utolsó kötele,
A véres, nyugvó Nappal a remény elköszönt.

Az óceán bősz vihara győztesen bőgött,
S a vízhegyek emeletes örvényi a tengernek,
A zseniális halál, a hajónak esnek,
Mint kos, mit a katona a kapunak lökött.

Azok félholtan fekszenek, ez kezét törte,
Az elesik, s búcsúzik barátját karolva,
Amaz térdre hull, hogy Istenhez imádkozzon.

Egy utas ült, s némán a többit figyelte.
Boldog az, kit, ha erő megrémít - gondolta -
Imádkozni tud, vagy van, kitől elbúcsúzzon.
(Benczes Sándor Gábor fordítása)



A HEGYEK LÁTVÁNYA A KOZLOVI SÍKRÓL
A ZARÁNDOK ÉS A MIRZA

A Zarándok és vezetője ("mirza" hajdanán tatár fejedelmi cím, utóbb a nemesi rang jelzése volt)
megáll a Krím nyugati partján fekvő s Mickiewicz idején mér újra antik neve után Jevpatorijának elnevezett Kozlov város előtt, a mezőn, és felpillant a magasba...

"A dívek - írja Mickiewicz megjegyzéseiben - a perzsák ősi mitológiája szerint gonosz lelkek, amelyek valamikor a földön uralkodtak, majd az angyalok által elűzetvén, most a világ végén, a Kaf hegyen túl élnek.

A Csatirdág ormai napnyugta után a sugarak visszaverődésének következtében egy ideig olyanok, mintha lánggal égnének.

A lepel, amelyet az éj szétterít, mintha az a palást, díszruha volna, amelyet a szultán a magas állami méltóságoknak adományoz.

A Csatirdág a Krím déli partvidékén húzódó hegysáv legmagasabb része, távolról, szinte kétszáz verszta távolságból is látszik s több oldalról: olyan, mint egy óriási, kékes színű felhő."

ZARÁNDOK:

Ott! Tán Allah-rakta fal, tenger-torlasz és jég?
Vagy angyalok trónja e kővé fagyott felleg?
Vagy negyed-Földből bástyát a dívek emeltek,
Hogy csillag-karavántól óvják Nyugat éjét?

Bizánc lángol! A csúcson micsoda tűzfény ég!
Vagy Allah, midőn az éj szétterít zord leplet,
A természet tengerén hajózó fényeknek
E lámpással mutatja meg az ég szegélyét?

MIRZA:

Ott? Jártam. Oda folyók szája, erek csőre
Nyúlik, a tél fészkéből láttam őket inni.
Én havat leheltem és siettem előre.

Hol a sas eltéved, köd sem tud továbbmenni,
Hol a felhő szunnyadó mennykövek bölcsője,
Hol turbánom felett csak csillag volt, más semmi,
Az a Csatirdág!

ZARÁNDOK:

Ah!

(Radó György fordítása)

KILÁTÁS A HEGYRE A KOZLOVI SÍKSÁGRÓL
A ZARÁNDOK ÉS A MIRZA

A zarándok

Ott!... tán Allah emelt tengerre jégfalat?
Vagy angyalok fagyott felhő-trónját kívánta?
Vagy Dívá-k sivatag tüzét hordták a tájra,
hogy csillag karavánt is feltarthassanak?

Hogy lángol fenn a csúcs! Mint Sztambul csillogása!
Vagy Allah tette föl a lámpát - mialatt
vihar-palástot bont az éj az ég alatt -
hogy fenti tájakon tenger lakója lássa?

Mirza

Ott? - Fenn ül a hideg; láttam, mert ott lehettem,
hol jéghideg patak jeges folyóba tér,
a számból hó repült, lélekzetet ha vettem.

A sas eltéved ott, felhő-út véget ér,
felhőben szunnyadó mennykő maradt mögöttem,
hol turbánom fölött csak csillag-látta tér
Az a Csatirdah.

A zarándok

Óóó!

(Hegedűs Géza fordítása)




BAHCSISZERÁJ

"Minden oldalról hegyekkel körülvett völgyben fekszik Bahcsiszeráj városa, a krími khánok, a Giréjek egykori székhelye" - írja jegyzeteiben Mickiewicz.

Bahcsiszeráj - "Kert-palota" - 1252-ben épült, és 1518-ban a Giréj-házbeli Abdul-Szahel khán itt emelte rezidenciáját. Ez a Khán-szeráj - "Kháni palota" - volt azután két és fél évszázadon át a Krím tatár uralkodóinak otthona, az Ezeregyéjszaka tündérkastélyaival vetélkedő csarnoka.
Még romjaiban is a múlt nagyságáról tanúskodik számtalan szobája és terme: a díván (tanácsadó terem), az Ítéletek Terme, ahol farács mögött, emelt trónszéken, színes ablakok fényében ült a khán, a Kihallgatások Terme, az Aranyterem...

A hajdani nagyság lenyűgöző emlékeire, a puszta falakra különös alakokban tapad a kúszónövény - e látvány egy bibliai képet idéz fel a költő lelkében. Jegyzeteiben szó szerint idézi: "Ugyanabban az órában ujjak jelentek meg a lámpással átellenben, emberéhez hasonló kéz írt a királyi palota falának felületére és a király (Belszazár) nézte az író kéz ujjait. (Dániel könyve. V. 5, 25, 26, 27, 28.)" "Az írás, amelyet feljegyzett, a következő: Méne, Tekel, Fáresz. A dolog értelme pedig ez. Méne: megszámlálta az Isten országodat és véget vetett neki. Tekel: megmért téged a mérlegen és könnyűnek talált. Fáresz: elosztotta országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta" - így folytatja a Biblia.

Giréjek palotája - fenséges, de vadon.
Pasa-homlok súrolta folyosó, erkélyek,
Ágyak, hol erő trónolt s megbújtak a kéjek.
Most szöcske szökdel, kígyó kúszik a kőpadon.

Színes ablakok helyén feltekereg a gyom,
Üres falak, boltívek réseibe mélyed
- Embertől elvett művön a természet-bélyeg -
Belszazári betűkkel írva a falra: ROM.

Ott a terem közepén vésett márványtál van:
A hárem szökőkútja - máig meg nem hasadt.
Gyöngyszem-könnyeit ontva kiált a pusztában:

Merre vagy, óh, szerelem, nagyság és hódolat?
Örökké kell élnetek! A víz fut vidáman.
Óh, szégyen! Minden elmúlt, csak a forrás maradt.

(Radó György fordítása)

BAHCSISZARÁJ

Kong s dől a káni csarnok: dicső még, de zordon!
Basahomloksöpörte küszöbön, a termek
pamlagán, a kevély trón helyén, halk szerelmek
fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kígyó von.

Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon
boltívekre fut, erkélyt, rácsot, felet ellep,
az élet veszi vissza, mit az ember elvett,
a balthazári betűkkel írja reá, hogy: ROM.

A hárem közepén a nagy márványmedence
ép maradt, a szökőkút mint valaha, frissen
gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe.

Hol vagy, ó, Szerelmem, ki legyőzted a mindent?
Századokat reméltél, s a víz könnyű, lenge...
Ó, gyalázat, nyomod sincs, és a víz ma is reng!

(Szabó Lőrinc fordítása)



BAHCSISZERÁJ ÉJJEL

Bahcsiszeráj kháni palotáját már fél évszázaddal a Giréj-khánok bukása előtt elpusztította a tűz. Kaplan, az akkori Giréj-khán, sikertelenül hadakozott az oroszok ellen, és Erzsébet cárnő csapatai elfoglalták Bahcsiszerájt. Ekkor gyulladt ki a kháni palota. S a Giréjeket hátralevő fél évszázaduk alatt a Khán-szeráj újjá nem épült romjai figyelmeztették hatalmuk lehanyatlására...
A kháni fővárosból közönséges muzulmán városka lett. " A meszcsit vagy dzsámi közönséges mecset. Kívül, a szentély ágainál vékony, ég felé nyúló tornyocskák emelkednek, ezeket minarétnek, m e n a r é n a k hívják. Fele magasságban erkély veszi körül őket: a s z ü r f e, amelyről a m ü e z z i n e k, vagyis kihirdetők imára szólítják a népet. Ez az erkélyről elénekelt felszólítás az e z a n. Naponta ötször, a meghatározott órákban, minden minarétről felcsendül az ezan, s a müezzinek tiszta, csengő hangja kellemesen árad szét a levegőben a muzulmán városok felett, amelyekben, mivel nem használnak kerekes kocsikat, általános csend uralkodik" - idézi Mickiewicz a Collectanea című könyvet (I. kötet, 66. oldal), Józef Sekowski művét mely 1824-25-ben Varsóban jelent meg.

"Eblisz vagy Iblisz, vagy másképp Garazel a mohamedánok Lucifere. Fárisz: lovag az arab beduinoknál."

A dzsámikból távoznak ájtatos emberek,
Az ezan hangja elvész a hallgatag esttel,
Az ég arca rubinszint ölt - vajon mit restell?
Az ezüst éj-király jő s ágyasa szendereg.

Ég háremén csillagok örökmécse remeg.
S amott közöttük talán álmos hattyu leskel?
Aranyszegélyű szárnnyal, de hófehér testtel
Magányos felhő ússza át a zafír-eget.

Már a minarétról s a cipruslombról árny hull.
S mint Iblisz dívánjában ül megannyi sátán:
Órjás gránit-oszlopsor feketén feltárult

Az éjjel sátra alatt. Fent, az ormok hátán
Ébred majdan a villám és Fáriszként száguld
Keresztül az azúr-lég néma pusztaságán.

(Radó György fordítása)

BAHCSISZARÁJ ÉJSZAKA

Tér haza a moszkéból a hívő, az édes
estében lassan elhal az imám imája;
indul pihenni már az éj ezüst királya
az alkonyhoz, rubintpír-arcú kedveséhez.

A mennybolt háremében csillag-örökmécses
ezre gyúl, felleg úszik a zafirban; álma
visz így hattyút a tavon; fehér melle, válla
körül a kép derengő arannyal szegélyes.

Itt árnyat vet menár és ciprus orma; messzebb
miként Sátánok Elbisz gyűlésén, a gránit-
szörnyek köröskörül oly feketén merednek

a sötétben! Időnkint villámfény cikázik,
ébredve, csúcsaikról, s a kéklő egeknek
Fáriszként szeli által csöndes Szaharáit.

(Szabó Lőrinc fordítása)



POTOCKA SÍRJA

A költő-zarándok ezt írja feljegyzéseiben:
" Nem messze a khánok palotájától keleti stílusban épült kerekkupolás síremlék emelkedik. A krími köznép körében él egy monda, amely szerint ezt az emlékművet Giréj Kerim állította egy rabnőjének, akit rendkívül szeretett. A rabnő állítólag lengyel volt, a Potocki-család sarja. A tudós módon és szépen megírt K r í m i u t a z á s o k szerzője, Muravjov-Aposztol azt állítja, hogy e monda alaptalan, és hogy a síremlék egy grúz leány földi maradványait takarja. Nem tudjuk, mire alapozza véleményét: az a feltételezése ugyanis, hogy a tatárok a tizennyolcadik század derekán nem ragadhattak el olyan könnyen a Potocki-családból rabnőket, nem kielégítő. Ismeretesek az utolsó kozákzavargások Ukrajnában, ahonnét sok embert ragadtak el, majd eladták őket a szomszédos tatároknak. Lengyelországban számos Potocki nevű család él, s a szóban forgó rabnőnek nem feltétlenül a humani földesurak hatalmas nemzetségéhez kellett tartoznia, amely kevésbé volt hozzáférhető a tatár portyáknak vagy a kozák forrongásoknak. A bahcsiszeráji síremlékről szóló népi mondából írta Alekszandr Puskin orosz költő a reá jellemző tehetséggel a B a h c s i s z e r á j i s z ö k ő k ú t című elbeszélést."

Tavasz honában, pompás kertek közé zárva
Hervadtál el, te ifjú rózsa, mert a röpke
Perc úgy ellibbent tőled, mint színarany lepke,
S szíved mélyén ottmaradt az emlék - a lárva.

Északon csillagtenger ont fényt lengyel tájra.
Miért sűrűbb amott az égi fények röpte?
Tán tűz-szemed, míg a sír éje be nem lepte,
Nyomot égetett, örök égi úton szállva?

Lengyel lány! Így érek én is magányos véget.
Baráti kéz itt szórjon felém könnyű hantot!
Sírodnál az utasnép gyakran elbeszélget,

S akkor én is meghallom majd a honi hangot.
És ha felcsendül rólad egy magányos ének,
Sírod láttán hozzám is zümmög majd a dalnok.

(Radó György fordítása)

POTOCKA SÍRJA

Hol dús kertek között örök tavasz ragyog
neked, szép rózsaszál, szirmaid porba hulltak,
mert pillangóhada tovarepült a multnak,
az emlékké fakult csodálatos napok.

Mért adnak annyi fényt az égő csillagok
a lengyel föld fölé elívelő tejútnak?
Talán tüzes szemed, mely most a sírba hullt s vak,
ott járva szüntelen, sugárnyomot hagyott?

Lengyel nő! Engem is gyászos magányom öl meg.
Rögét baráti kéz itt dobja rám a földnek.
Egy vándor arra megy s társával elbeszélget.

Lelkem az anyanyelv hangjára felneszel,
s egy költő, míg dalol egy röpke dalt tenéked,
meglátja sírom és hozzám is énekel.
(Gáspár Endre fordítása)



A HÁREM SÍRHALMAI

A Khán-szeráj udvarán a könnyforrástól meg Potocka kupolás emlékművétől tovább visz a Zarándok útja. Ezt írja:

"Pompás kertben, karcsú nyárfák és szederfák között a khánok és szultánok, feleségeik és rokonaik fehér márvány-sírkövei állanak. A közeli két épületben rendszertelenül odahordott koporsók fekszenek, valamikor gazdagon voltak ékesítve, ma kopasz deszkák meredeznek és lepelfoszlányok csüngenek ki belőlük.

A férfiak és az asszonyok sírja fölé a muzulmánok nem szerint különböző alakú kőturbánt állítanak."
E sírkövek tövén félig elmosódott nevek olvashatók - meglátszik, hogy gyaur-kéz művei.

"G y a u r vagy k a f i r annyi mint hitetlen. A muzulmánok így hívják a keresztényeket."

A Zarándok szemében könnycsepp jelenik meg - Mirza látja...

A MIRZA A ZARÁNDOKHOZ:

Szerelem szőlejének meg nem ért termése
Allah asztalára hullt: Kelet gyöngyöcskéit
Vágy s öröm tengeréből ifjan kitépvén, itt
Fogadta be az örök kagyló: a sír rése.

Idők fátyla burkolja őket feledésbe,
A kert ölén fölöttük hideg turbán fénylik,
Mint árny-hadak zászlaja. A tövén csak félig
Maradt meg nevük, amint egy gyaur-kéz bevéste.

Óh, édenkert rózsái! A tisztaság kútját
Szemérmes lomb rejtette s adott édes enyhet,
Hogy titkát hitetlenek soha meg ne tudják.

Most idegen szeme ejt sírjaikra szennyet.
Én hívtam - nagy Próféta, ne vedd bűnül útját!
Más idegen nem ejtett e látványra könnyet.

(Radó György fordítása)

A HÁREM SÍRJAI

A vágyszőllőlugasból Allah asztalára
vitték az ifjú fürtök szemeit; Kelet szép
gyöngyeire a mámortengerben öröklét
kagylófödele zárult, koporsók homálya.

Kertjükön feledésnek a múltnak pora-fátyla;
középütt, mint az árnyak lobogója, emlék,
ragyog a síri turbán; lent a nevüket még
gyaur rab keze véste a kő hűs húsába.

Oh, Éden szép rózsái! Virultok: a szégyen
levelei alatt a tűnt báj bontja szirmát
itt, a hitetlenektől védő hegyi réten.

Ma idegen szem ejti sírotokra piszkát,
s én hoztam be... Bocsásd meg, Próféta, a vétkem:
egyetlen idegen, ki siratja amit lát!

(Szabó Lőrinc fordítása)

 


BAJDARI

Tatár falu - Bajdari - kerül a Zarándok útjába.

"Szép völgy, ezen utaznak át rendszerint a Krím déli partjára" - írja Mickiewicz.

Akkoriban még nem nyílt meg a Bajdar-kapu (utóbb robbantották bele a sziklába) és az északról jövő utasnak, mielőtt a Krím délszaki partszegélyét elérte volna, utolsó akadályként meg kellett másznia a Bajdari felett emelkedő erdős, sziklás hegygerincet.

Veszélyes út, de drága jutalmat tartogat: egyszerre az utas elé tárul a tenger. Kábítva vonzza magához az ember testét-lelkét.

Szélre bízom lovamat, hátát nem kímélem.
Erdő, szikla, meredély egymás után s körben
Lábam alatt, mint patak habja, hömpölyög lenn.
Hadd bóduljak, merengve e kavargó képen...

S míg parancsaimra nem hallgat habzó ménem,
Míg e szín-világ elvész a fátyolos ködben,
Tűzperzselte szememnek, mint törött tükörben,
Lidérc rémlik az erdőn, sziklán, meredélyen.

Föld szunnyad, én nem alszom. Le a tengerárba!
Duzzadt, zord tömbje zúgva csapódik falához.
Homlokomat leszegve, karomat kitárva

- Fejem fölé hullám csap, körülvesz a káosz -
Várok, míg az elmém, mint örvényűzte bárka,
Elbolyong - aztán egy perc mély elkábulást hoz.

(Radó György fordítása)

BAJDAR

Jól megostorozom, s szélnek feszül az állat,
lábam körül a völgyek, az erdők és hegyek,
mint hullámzó patak, úgy úsznak-lengenek,
s én megrészegülök, ahogy kerengve szállnak.

S ha lassankint a ló siketre-vakra fárad,
s a földre ráfakul a leples szürkület,
szememben, mint törött tükörben, úgy libeg
fantomi képe völgyek, erdők, hegyek sorának.

A föld aluszik, én nem. A habba loccsanok,
egy duzzadtmellű hullám torlik a part fele,
homlokom nekiszegtem, kivágom karomat.

Tarkómon szerterobban a hullám s kavarog:
s mint sajka, melyet pörget az örvény ereje,
a vak-mély feledésbe zuhan a gondolat.

(Kardos László fordítása)



ALUSTA NAPPAL

Íme a várva várt déli part. A lusta falu.

"Egyike a Krím leggyönyörűbb helyeinek - írja Mickiewicz. - Az északi szelek ide már sohasem jutnak el, s az utas gyakran novemberben is hűvösséget keres a még zöldellő, terebélyes diófák árnyékában."

A hajnali rét mintha az igazhívők imáját dalolná...
"A n a m á z muzulmán imádság, melyet ülve, hajlongva kell mondani.

Imádkozáskor a muzulmánok füzéreket használnak, amelyek az előkelő személyeknél drágakövekkel ékesek. A gránátalma-fák és a szederfák mind piros gyümölcsökkel pompáznak s a Krím egész déli partvidékén közismertek."

Lerázta már melléről a hegy ködkaftánját,
Aranyföldek hajnali namáz-hangja szétfolyt,
Májusi erdő-fürtből, melyet most a szél old,
Mint szultán füzéréből, hull rubin és gránát.

Virágos rét, s fölötte is sok virág száll át:
Tarka lepkék, megannyi szivárványos félhold.
Gyémántos baldahinként borul ránk az égbolt,
Messzebb sáska vonszolja lepelként szárnyát.

S ott, ahol a tengerbe bámul a tar szikla,
Forrong a víz, új vihart rejt méhében habja:
Miként tigris szemében, villog benne szikra,

S amíg a bősz vihart a földnek hírüladja -
Mélyén a hullám lágyan himbálózik s ringva
Fürdik benne a hajók és hattyúk csapatja.

(Radó György fordítása)

ALUSTA NAPPAL

Lefejti magáról a hegy kéklő ruháját,
rozs, búza sűrüjén a reggeli namaz zeng,
erdő bólint, s mint kalifán szentolvasó, peng
zöld hajában az alma, a rubin s a gránát.

Merő virág a katlan, rét szirmai zárják,
hétszínű lepkeraj oly magasan csapong, leng,
mint ékes baldakin, felhőt, napfényt takar fent,
amott tücsök cibálja szemfödele szárnyát.

Szirtnek tükör a víz, benne morcos követ lát,
siseg a tenger, hőköl s új rohamra indul;
zengését fény cikázza, mint tigris-pupillát,

habzik, vihart jelez a part sövényein túl;
ám a mélység felé szelíd, permete inkább
hattyuk szeplőtelen szárnyai közt szökik s hull.

(Kalász Márton fordítása)



ALUSTA ÉJJEL

Alusta tengeri fürdő s olyan tájék, amely festményen mesterkéltnek hatna. Bizánci erőd romjai őrzik, lankáin édes szőlő terem és fölötte...

Fölötte hegyóriás tornyosul, s a forró délszaki nappal után ott fent az ormokon alszanak ki az utolsó napsugarak.

Hegymászó utasok Alustából szoktak elindulni oda fel - a Csatirdágra.

Élesedik már a szél, a nap heve enyhűl,
Csatirdág vállára mint lámpa hull sok fénypont,
Eltörik, skarlátszinű zuhatagot szétont
S kihúny. Kóbor zarándok fülel, hallgat szentül.

Hegyormok feketűlnek, völgyre éji csend ül,
Patak - mintha virágon aludnál - mesét mond,
A lég illatot áraszt, virágszag-zenét zsong:
A szívhez oly hangon szól, amit nem hall meg fül.

Elalszom, a sötétség és csend szárnya ölel.
Majd egy sujtó meteor villanása ébreszt:
Égre, földre, hegyekre aranyözönt lövell.

Keleti éj! Hasonló háremnek hölgyéhez,
Kéjjel bódítsz, hogy midőn az álom már közel,
Szemednek szikrájával új kéjekre ébressz.

(Radó György fordítása)

ALUSTA ÉJJEL

Már élesebb a szél, a tikkadt nappal enyhébb,
lámpást hajt a fény; a Csatirdah-tetőn
hulltában széttörik, skárlátja égetőn
buggyan, úgy alszik el. A vándor nesztelen lép.

Elfeketül a hegy, éj dől a völgybe renyhén,
habágyon reng az ér, az álom-görgető,
a levegő beszél: fülnek nem érthető,
hisz illat a beszéde, csak a szív érti csendjét.

A szárnyas csönd s homály árnyában alszom én,
de gyúl egy meteor s újra serkenek tiszta
sugarán, vert arany egen-földön a fény:

keleti éjszaka, te kelet odaliszkja,
álomba ringató, - az alvás peremén
új ringatásra költ tág szemedből a szikra.

(Szabó Magda fordítása)

 


A CSATIRDÁG

"A Csatirdág a Krím hegyeinek teteje - írja az egykorú francia útikönyv - 4700 láb magasságra emelkedik. Egyúttal ez a félsziget legtermékenyebb, legenyhébb és legfestőibb része."

Aki megmássza ezt a sajátos alakú hegyet - Csatirdág = sátorhegy - fennsíkjáról valószerűtlenül szép és hatalmas képet lát maga körül. Látja északon a pusztaságot, délen a tündérkertekkel ékes partot, a távolban Szevasztopol és Jevpatorija városát, körös-körül pedig az azúrszínű, délszaki tengert...

De az is, aki a lába előtt áll meg, lenyűgöző csodálatot érez és hivő muzulmánként megcsókolná a fenséges szirtfalat... A hegyek padisahja ("p a d i s a h a török szultán címe" - jegyzi meg Mickiewicz) - igen, valóságos padisah a Csatirdág: odáig ér, ahol Gábriel őrzi az édent. ("Meghagyom Gábriel nevét - folytatja jegyzeteit a költő - azért, mert közismert; bár az egek igazi őrizője a keleti mitológia szerint Ramek ( az Arcturus csillagképben) - az
a s z s z e m e k e i n néven ismert két nagy csillag egyike.")

Mintegy keleti módon ("törökülésben") ül ott a Csatirdág, hogy dragománként - tolmácsként - közvetítse menny és föld beszélgetését.

MIRZA:

Szirted lábát csókolja a mozlim és remeg,
Krím hajóárboca te, hatalmas Csatirdág!
Óh, világ minarétja! Félelmetes sziklák
Padisahja! Eléred ott fent a felleget

S a menny kapujában ülsz, hegyek orma felett,
Ahol Gábriel őrzi az éden kárpitját.
Ruhád erdő, turbánnal a villámparittyák,
Félelem testőrei szövik körül fejed.

Akár lángoló nap van, akár ködülte éj,
Ha gyaur gyújtja fel házunk, ha a sáska arat,
Csairdág, tömböd süket, rendületlen marad.

Teremtés dragománja, hol ég s föld összeér,
Táj, emberek, mennykövek vannak térded alatt.
Csak azt hallod, mit Isten a világgal beszél.

(Radó György fordítása)

CSATIRDAH

Sziklád tövét muzulmán csókolja reszketeg,
te krími hajóárbóc, hatalmas Csatirdah!
Ó, világ minarétje, hegyek közt padisah!
Kinek sziklák felett is felhőkbe nő fejed,

ki egek kapujánál ülvén úgy őrized
az édeni hatalmat, mint Gábriel maga.
Köpenyed égszin erdő vad janicsár-hada,
fellegturbánod villám-erekkel átszegett.

Bár izzik fönt napfény, sűrű köd fátyola,
vetésünk tücsköké bár, gyaur vet ránk tüzet,
te némán állsz, Csatirdah, te nem mozdulsz soha.

Teremtés dragománja, menny-föld közén ura,
föld, ember, égdübörgés fölött csak azt lesed,
amit a természetnek beszél Isten szava.

(Fodor András fordítása)

 


A ZARÁNDOK

A Csatirdágra nevezetes barlangok látványossága is csábítja az utast. Több barlangból patak, folyó tör felszínre, ezeknek egyike a Szalhir.

"A S z a l h i r krími folyó, a Csatirdág tövéből ered" - írja Mickiewicz.

Vajon a Zarándok szívében milyen érzést és milyen emléket ébreszt a csodálatosan szép táj?

Lábam előtt a bőség és pompa varázsa,
Fejem fölött tiszta ég, mellettem szép orcák.
Miért vágyódik hát szivem, hogy egy messzi ország
S egy - hajh! - még messzibb idő képét újra lássa?

Drágább ének a litván zord vadon zúgása,
Mint bajdari csalogány-, szalhiri lány-nóták.
Drágább szőnyeg amott a zsombékok, a tócsák,
Mint e föld rubin epre, arany ananásza.

Oly távoli, oly tarka képek csalogatnak,
Hő sóhajaim hát miért nem szünnek percig sem
Azért, akit szerettem ifju éveimben?

Ő szép hazámban, honnét engem kiragadtak,
S hol hű szerelmeséről beszél neki minden,
Gondol-e még reám, ha hűlt nyomomban ballag?

(Radó György fordítása)

A ZARÁNDOK

Lent a derű s a bőség tája, fent a legszebb
égbolt, mellettem szép arc... Ah, hát milyen álmok
csalogatnak, hogy innen is csak tovavágyok,
a távolba, a multba, folyton s egyre messzebb?!

Litvánia, erdeid gyönyörűbben zengtek,
mint Bajdár csalogánya s a szalhíri lányok;
boldogabban tapostam sötét ingoványod,
mint itt a rőt ananászt és az arany epret!

Be távoli, be rózsás varázs vonz! Tétován
tünődöm: ah, miért kell csak azért epednem,
csak azért, akit sorsom hajnalán szerettem?

S ő, ott, szülőfalumbam, az elvesztett tanyán,
ahol hű kedveséről beszél neki minden,
friss nyomaimat látva vajon gondol-e rám?

(Szabó Lőrinc fordítása)



ÚT A CSUFUT-KALÉI SZAKADÉK FELETT
A MIRZA ÉS A ZARÁNDOK

Csufut-kale - "Zsidóvár" - a neve annak a romvárosnak, amelyen át a keskeny út vezet. Valamikor a karaimi szektához tartozó zsidók éltek itt, a város közepén pedig mauzoleum emlékeztet Nenkedzsán-Hanumra, Toktamis khán leányára, aki szerelmi bánatában itt ugrott le a szikláról a mélybe.

Mickiewicz ezt írja feljegyzéseiben Csufut-kaléról: "Városka egy kiugró sziklán; a peremnél épült házak olyanok, minta a fecskefészkek, a felfelé vezető ösvény kényelmetlen, a szakadék felett húzódik. Magában a városban a házfalak szinte közvetlenül a szirt szegélyéig érnek: ha az ember kinéz az ablakon, pillantása a feneketlen mélységbe vész." Lováról pedig így ír: "A krími ló a nehéz és veszélyes átkeléseknél a legnagyobbfokú óvatossági és biztonsági ösztönről tesz tanúságot: mielőtt vigyázva megtenne egy lépést, lábát a levegőben tartva keres egy követ és kipróbálja, vajon biztosan ráléphet-e, megállhat-e rajta."

A mélység és a környezet együtt a keleti mesék feneketlen kútját, Al-Kahir - Kairó - kútját juttatja eszébe az utasnak.

MIRZA:

Mondj imát, ne nézz oda, kéz kantárt ne fogjon!
Lova lábára bízza eszét itt az ember.
Okos ló! Lám, mint méri a mélységet szemmel,
Térdethajt, támaszt keres s lel egy biztos ponton

S így függ. Ne nézd! Nehogy a mély magába vonzzon,
Mint Al-Kahir kútja - a szem fenékre nem lel.
Ne nyúlj felé! Szárnyatlan kezed ne emeld fel,
Gondolatban se járj ott: a gondolat horgony,

Bárkádról lezúdul a mérhetetlen vészbe,
Villámként vízbe hasít s feneket nem érhet,
Tátong a káosz, horgonyt és hajót elnyelve.

ZARÁNDOK:

Óh Mirza, én lenéztem! Le a fényes résbe,
S láttam. Hogy mit? Elmondom majd, ha már nem élek,
Minthogy erre nem ismer szót az élők nyelve.

(Radó György fordítása)

ÚT A CSUFUT-KALE FÖLÖTT
MIRZA ÉS A ZARÁNDOK

Mirza

Imádkozz, hagyd a zablát, fordítsd el az arcod,
a lovas lovára bízza itt az eszét.
Derék ló! nézd, hogy áll, les, merészen nézve szét,
letérdel, úgy kaparja patája a partot,

és szinte függ. - Ne nézz le! Szemed csukva tartod,
mint Al Kahir-i kútnak, nem látnád fenekét.
Szárnyad sincs, kart se nyújts ki, s ne lökje el beszéd
még gondolatodat se, mely mint lezuhantott

horgony kis csónakából, mérhetetlen mélybe
villámként hull alá, bár feneket úgysem ér,
a csónak beleszédül káoszi viharba.

Zarándok

Ó, Mirza!... s én láttam! A világnyi résbe'
láttam... hogy mit? Elmondom, ha a halál elér,
mert élő nyelven nincs semmilyen szó arra.

(Lakatos Kálmán fordítása)



A KIKINEISZ-HEGY

Bajdari és a Krím-félsziget déli partja között a hegyi ösvény Kikineisz falu felett halad. Erről az útról írja egy régi utazó: "Bármennyire hozzászokhattam tekintetemet a szakadékokhoz, bármennyire meggyőződtem a tatár lovak megbízhatóságáról, mégis rémülettől dobbant meg a szívem, amikor arra került a sor, hogy lovamnak a szakadék felett az egyik kőről a másikra kellett lépnie, hiszen csak egyetlen elhibázott lépés hiányzott - mondom: még csak az sem, hogy megbotoljék - és lovasával együtt menthetetlenül elveszett volna."

A látvány azonban, amely ott fenn az utas elé tárul - megéri a kockázatot. Mintha a keleti tündérregék valóra válnának itt. "A h e g y - m a d á r az Ezeregyéjszakából ismeretes - írja Mickiewicz. - Ez a perzsa mitológiában oly nevezetes, a keleti költők által oly sokszor leírt Szimurg madár. 'Oly nagy (mondja Ferdauszi a Sah-námehban), mint egy hegy és hatalmas, mint egy vár, egy elefántot is elvisz a karmaiban.' Majd a továbbiakban: 'a lovagokat megpillantván (e Szimurg), mint felhő elszakadt a sziklától, amelyen lakik és orkánként zúgott át a légen, árnyékot vetve a lovasok hadára.' Lásd: Hammer: Geschichte (der) Redekünste Persiens. Wien, 1818. 65. old.

A felhővilág fölé emelkedő hegyek tetejéről a tenger felett úszó felhőkre pillantva, ezek olyanok, mintha nagy, fehér szigetek alakjában feküdnének a vízen. Ezt az érdekes jelenséget a Csatirdágról láttam" - fejezi be a vershez írt jegyzeteit Mickiewicz.

MIRZA:

Tekints le a mélységbe! Ott fekszik a szűz ég.
Ez a tenger. Habjában villámmal elejtett
Hegy-madár... Árboc-tolla órjás teste mellett
Szivárvány félkörénél tágabban terül szét,

És hó-sziget üli meg a víz kék-ezüstjét.
E mélybenúszó sziget - ez a viharfelleg.
Kebléből zord éj árad s fél világot ellep.
Látod fején a pántot, amely mint a tűz ég?

Ez a villám! Állj! Itt a hasadék a hegyen.
Csupán teljes vágtában juthatsz át e mélyen.
Én ugrom, te várj! Ostor, sarkantyú kész legyen,

S mikor eltűntem, szemed tartsd a partszegélyen:
Ha toll leng - kalpagom az, túl a meredélyen;
Ha nem - akkor ember itt keresztül nem megyen.

(Radó György fordítása)

A KIKINEISZ-HEGY

A szakadékba nézz! Az égbolt leng a mélyben:
a tenger! S nézd amott a Sashegy ormait -
a villám verte le, árbóci tollait,
mint óriás szivárványt, úgy tárja szét a szélben.

Hó-sziget nyúlik el a habok mezejében:
egy felleg az, a víz mélyében úszik itt,
melle a félvilágra bús éjszakát borít,
vakító homlokán egy szalag lángol éppen:

a villám! Most megállt! A lábunknál a mélység!
Én ugratok előbb, vigyázd a szikla rését,
és várj, de készen álljon a sarkantyú s a ló,

s ha nem látsz már sehol, figyelj a szikla-élre:
felvillan-é a toll, a kalpagom szegélye -
ha nem, akkor ez út nem embernek való.

(Kardos László fordítása)



A BALAKLAVAI VÁRROMOK

Az út végéhez közeledve, a Zarándok visszatekint, s amint a festői öböl partján, Balaklava falucska felett megpillantja a várromokat - a tatárok előtti régmúlt idők pompája és hatalma ködlik fel elméjében.

Feljegyzéseiben írja: "Az azonos nevű öböl felett állanak annak a várnak a romjai, amelyet valamikor a Miletoszból érkezett görögök építettek. Utóbb a genovaiak ugyanezen a helyen emelték Cembalo várát."

Ez a néhány vár - most rom, alaktalan, csupasz -
Ez volt, óh, hálátlan Krím, őrződ és ékszered.
Ma órjás koponyaként a hegy ormán mered,
Féreg lakja s féregnél rusnyább ember-kukac.

A toronyba fel! Ha ott címer után kutatsz,
Felirást is találhatsz - tán épp egy hős-nevet,
Tűnt hadak rémét, melyet a múlt fátyla befed,
Mint begubózott hernyót szőlőlevél-kupac.

Athén jeleit véste itt falba a görög,
Itt verte bilincsekbe az olasz a mongolt,
A Mekkából érkező itt namáz-dalt mormolt.

Ma fekete keselyűk szállnak e sír fölött,
S miként ott, hol egykoron gyilkos dögvész tombolt,
E bástyák ormán a gyász lobogója örök.

(Radó György fordítása)

BALAKLAVAI VÁRROMOK

A várak, melyek itt romló romokba hulltak,
hálátlan Krim, reád vigyáztak hajdanán,
ma órjás koponyák a sziklák oldalán,
hüllők lakják, vagy ember, hüllőknél nyomorultabb.

Ó címerek nyomát fürkésszük egyre dúltabb
tornyokban. Ősi név porlik a vár falán.
Ki tudja!... mord hadak ostora volt talán -
s bogárnyi pont ma, melyre szőllőlombok borultak.

Görög kéz faragott itt faldíszt athéni módra,
vagy talián vetett lándzsát a mongolokra,
s a vendég mekkai bús namaz-át dalolta...

Ma keselyű kereng sírok közt barna szárnyán.
Lakatlan város ez, letarolta a járvány,
s bástyáin fekete zászlók libegnek árván.

(Kardos László fordítása)



AJUDÁG

A gurzufi öbölben búcsúzik a Zarándok a Krím-félszigettől. Újra itt van lábánál a tenger!

S ő ott áll a víz fölé magasan emelkedő "Medve-hegy" - Ajudág, Judág - szirtjén.

Lent száguldva rohannak feléje a hatalmasan görgő, vissza-visszahömpölygő hullámok...

Az "ifjú dalnok", akit megszólít, a lengyel Gustaw Olizar, az Ajudág-hegy közelében lakott, közeli kapcsolatban állt a dekabristákkal.

Elmerengek, a Judág szirtnek dőlve állok
S nézem a tajtékzó árt, a fekete hadat:
Zúgva szorul össze, majd vakitva szétszakadt
S mint ezüst-hó, millió szivárvány, szétszállott,

Majd zátonyhoz verődvén hullámokká mállott,
S mint egy szárazra került, tolongó cet-csapat,
Meghódítván a partot, sebten visszaszaladt.
Nyomán kagylók söprődtek, gyöngyök és korállok.

Hasonló szívedhez, óh, te ifjú dalnok!
Szenvedélyed gyakorta bősz viharként harsog,
Ámde nem tesz benned kárt, ha felkapod lantod -

Visszazúdul s feledés örvényébe fullad,
De útján halhatatlan énekeket hullat,
S majd az idő ezekből fonja koszorúdat.

(Radó György fordítása)

AJUDAH

Szeretem nézni Judah sziklájának dűlve,
amint előretörnek s tömören tolongnak
a dörgő vízgöröngyök; feketén csapongnak,
majd ezüst hóként, s mintha szivárvány merülne;

a szerteomló hullám mégse szelidült le,
megszálló bálnahadként zúdul ki a partnak,
s mint győztes hódítók után, ha elrohantak,
a vízárt kagyló, tört gyöngy s koráll keserülte.

Ugyanígy - ifjú költő - szenvedélyed gyakran
örvénylő vihart támaszt benned akaratlan,
de nem sebez, ha lantod szárnyal a magasban,

s ha elszáguld, dühére halvány feledés ül,
s rád hagyja halhatatlan dalait emlékül,
hogy évszázadok fonják homlokodra ékül.

(Lakatos Kálmán fordítása)