Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A párizsi Sorbonnon 1925. december 17-én tartott előadás
Előadásom témája a keleti metafizika; helyesebb
lett volna talán egyszerűen metafizikát mondanom, jelző nélkül, mert a tiszta
metafizika lényegénél fogva valójában minden formán és minden esetlegességen
kívül és túl van, és sem nem keleti, sem nem nyugati, hanem egyetemes. Kizárólag
azok a külső formák lehetnek keletiek vagy nyugatiak, amelyekkel ezt az ismertetés
szükségletei, a kifejezhetetlen kifejezése céljából látjuk el; ezek sokfélesége
alatt azonban mindenütt és mindig azonos lényeget találunk, legalább is mindenütt
ott, ahol valódi metafizikáról van szó, éspedig azon egyszerű oknál fogva, hogy
az igazság egy.
Ha viszont ez így van, akkor miért beszélünk mégis sajátosan keleti metafizikáról? Ezt azért tesszük, mert a nyugati világ jelenlegi szellemi helyzetében a metafizika elfelejtett, figyelmen kívül hagyott, csaknem teljesen elveszett dolog, miközben Keleten még mindig valódi megismerés tárgya. Ha megakarjuk tudni, hogy mi a metafizika, akkor Kelethez kell fordulnunk; sőt, ha újra meg akarunk találni valamit azokból az ősi metafizikai Hagyományokból, amelyek valaha Nyugaton létezhettek, egy olyan Nyugaton, amely akkor sajátos módon minden tekintetben sokkal közelebb állt Kelethez, mint ma, akkor ez főleg a keleti tanok segítségével és ezekkel összehasonlítva érhető el, mert metafizikai téren egyedül ezek a tanok tanulmányozhatók még közvetlenül. Ezért, ami ezt illeti, érthető, hogy ezeket úgy kell tanulmányoznunk, ahogy maguk a keletiek teszik, és egyáltalán nem bízhatjuk magunkat többé-kevésbé hipotetikus és néha teljesen kiagyalt magyarázatokra; nagyon gyakran megfeledkezünk arról, hogy a keleti civilizációk még mindig léteznek, és hogy még vannak kiváló képviselőik, és elégséges lenne náluk tájékozódni, hogy valóban megtudjuk, miről van szó.
Keleti metafizikát mondtam és nem kizárólag hindu metafizikát, mert ilyen jellegű tanítások, mindazzal, amit magukban foglalnak, csak Indiában találhatók, ellentétben egyesek feltételezett hitével, akik egyébként nem számolnak e tanítások igazi természetével. India esete ebből a szempontból egyáltalán nem kivételezett; pontosan ilyen minden olyan civilizációé, amely tradicionálisnak nevezhető bázissal rendelkezik. Ezekkel ellentétben éppen azok a civilizációk a kivételesek és rendellenesek, amelyek híjával vannak egy ilyen bázisnak; azonban az igazat megvallva, közülük csak egyet ismerünk, a modern nyugati civilizációt. Csak a fő keleti civilizációkat figyelembe véve a hindu metafizikával egyenértékűt találunk Kínában, a taoizmusban; másrészt megtalálhatjuk ezt az iszlám bizonyos ezoterikus iskoláiban (egyébként az természetes, hogy ennek az iszlám ezoterizmusnak semmi köze sincs az arabok külső; legnagyobbrészt görög ihletésű filozófiájához). Az egyetlen különbség köztük az, hogy India kivételével ezek a tanítások mindenütt a legszűkreszabottabb és legzártabb elit részére fenntartottak; a középkorban így volt ez Nyugaton is, az iszláméval minden tekintetben összevethető ezoterizmus és tiszta metafizika létezett, amelynek létéről azonban a modern emberek legtöbbjének sejtelme sincs. Indiában a szó valódi értelmében nem beszélhetünk ezoterizmusról, mert ott egyetlen kétarcú, exoterikus és ezoterikus tant sem találunk; csak egy természetes ezoterizmusról lehet szó abban az értelemben, hogy valaki többé vagy kevésbé mélyed el a tanban és saját szellemi képességeinek megfelelően halad benne előre kisebb-nagyobb távolságra, mert egyes emberi egyének számára fennállnak a természetükhöz tartozó és számukra átléphetetlen korlátok.
A formák természetesen civilizációról civilizációra változnak, mert ezeket különböző feltételekhez kell idomítani; ám miközben számomra a hindu formák a megszokottabbak, mégsem érzek semmilyen aggályt, hogy szükség esetén másokat is felhasználjak, ha úgy fordul a dolog, hogy ezek elősegíthetik bizonyos kérdések megértését; ebben semmi nehézség nincs, mert a formák voltaképpen csak különböző kifejezései ugyanannak a dolognak. Megismétlem, hogy az igazság egy és mindazok számára ugyanaz, akiknek valamilyen módon sikerül megismerniök.
Az elmondottak után illő megegyezni a "metafizika" szónak itt adandó értelmében, és ez annál fontosabb, mivel gyakran megállapítottam, hogy ezt senki sem érti azonos módon. Úgy gondolom, hogy a több lehetséges értelemnek helyt adó szavak esetében akkor cselekszünk leghelyesebben, ha lehetőség szerint helyreállítjuk eredeti és etimológiai jelentésüket. Márpedig összetétele alapján a "metafizika" szó betű szerint "fizikántúlit" jelent, a "fizikát" abban az értelemben véve, amit az ókoriak számára mindig jelentett, éspedig a "természet ismerete" legszélesebb értelmében. A fizika mindannak tanulmányozása, ami a természet köréhez tartozik; ami a metafizikát illeti, ez az, ami a természeten túl van. Ezek után hogyan állíthatják némelyek, hogy a metafizikai megismerés természeti megismerés, akár tárgyáról, akár azokról a. képességekről essék szó, amelyek révén birtokába jutnak. Valódi logikátlanság, ellentmondás van magukban a fogalmakban; és a legmegdöbbentőbb mégis az, hogy ezt a tévedést azok követik el, akiknek az igazi metafizikáról némi fogalmuk kellene, hogy legyen és a leghatározottabban meg kellene tudniok azt különböztetni a modern filozófusok álmetafizikájától.
Azonban valaki talán azt mondhatná, hogy ha a "metafizika" szó ilyen tévedésekre ad módot, akkor nem kellene-e inkább lemondani használatáról és egy másik, kevesebb nehézséggel járóval helyettesíteni? Ez valójában nem lenne alkalmas, mert kialakulása folytán ez a szó tökéletesen megfelel annak, amiről beszélünk; és nem is igen lehetséges ez, mert a nyugati nyelvek nem rendelkeznek egyetlen más erre a célra ugyanúgy alkalmas fogalommal. Arról pedig álmodni sem nagyon érdemes, hogy Indiához hasonlóan egyszerűen a "megismerés" szót használjuk, mert valójában ez a par excellence megismerés, amely egyes-egyedül érdemli meg ezt az elnevezést, mert ez sokkal kevésbé lenne világos a nyugatiak számára, akik a megismeréssel kapcsolatban megszokták, hogy mindent figyelmen kívül hagyjanak, ami a tudomány és a ráció területén túl van. De szükséges-e ilyen tüzetesen foglalkoznunk egy szóval kapcsolatban elkövetett visszaéléssel? Ha mind a két szóban forgó esetet elvetjük, akkor mi marad számunkra? A "metafizika" szóhoz nem ragaszkodunk jobban, mint bármelyik másikhoz, amíg azonban ennek helyettesítésére nem javasolnak nekünk egy jobb szót, akkor az eddigiekhez hasonlóan továbbra is ezt használjuk.
Sajnos vannak olyanok, akik annak megítéléséhez is jogot formálnak, amit nem ismernek, és akik azt képzelik, hogy mivel "metafiziká"-nak neveznek egy pusztán emberi és racionális megismerést (ami számukra csak tudomány vagy filozófia), a keleti metafizika sem nem több, sem nem különbözik ettől, amiből azután logikusan azt a következtetést vonják le, hogy ez a metafizika nem vezethet igazán semmilyen eredményhez. Pedig a keleti metafizika ténylegesen ahhoz vezet, de azért, mert feltételezéseiktől teljesen eltér; mindaz, amit figyelembe vesznek, az valójában egyáltalán nem metafizika, mert csupán csak természeti jellegű megismerés, profán és külső tudás; mi pedig egyáltalán nem erről óhajtunk beszélni. Fogadjuk el tehát a "metafizikát" a "természetfeletti" szinonimájaként? Egy ilyen azonosítást nagyon szívesen elfogadnánk, mivel mindaddig a fizika területén maradunk, amíg nem lépünk túl a természeten, vagyis a megnyilvánult világon a maga teljes terjedelmében (és nemcsak az érzéki világon, ami annak csak egy infinitezimális eleme); az a metafizika, ami túl van a természeten, mint már mondtuk, tehát ez tulajdonképpen a "természetfeletti".
Itt azonban kétségtelenül tehető egy ellenvetés: eszerint lehetséges túllépni a természeten? Nem habozunk nagyon határozottan válaszolni: ez nemcsak lehetséges, de így is van. Ez puszta kijelentés, mondhatná ismét valaki; milyen bizonyítékokkal szolgálhatnának ehhez? Valóban különös, hogy egy megismerés lehetőségének bizonyítását kívánják, ahelyett, hogy saját maguk törekednének ennek megértésére elvégezve a megszerzéséhez szükséges munkát. Mekkora jelentősége és milyen értéke lehet ezeknek a vitáknak azok számára, akik rendelkeznek ezzel a tudással? A modern filozófia tehetetlenségének talán legékesebb bizonyítéka az a tény, hogy magát a tudást "ismeretelmélettel " helyettesíti.
Egyébként minden bizonyosságban van valami közölhetetlen; valójában bármiféle tudás csak szigorúan személyes erőfeszítés révén szerezhető meg és egy másik ember csak annyit tehet, hogy lehetőséget ad és megmutatja elérésének eszközeit. Ezért tisztán szellemi síkon hiábavaló szándék lenne bármiféle meggyőződést előírni; e tekintetben a legjobb érvelés sem helyettesíthetné a közvetlen és tényleges tudást.
Ezek után meghatározható-e már a metafizika saját felfogásunk szerint? Nem, mert a meghatározás mindig korlátozás és az, amiről itt szó van, az valóban és teljesen határtalan, ennélfogva semmilyen formulába vagy rendszerbe nem hagyná magát bezárni. Valamilyen módon jellemezhetnők a metafizikát, például kijelenthetnők, hogy ez az egyetemes princípiumok tudása; ez a szó valódi értelmében nem meghatározás, egyébként pedig csak elég homályos elképzelést adhatna róla. Ehhez még hozzáteszünk valamit, ha kimondjuk, hogy a princípiumok e területe sokkal távolabbra terjed ki, mint ahogy azt egyes nyugatiak gondolták, akik bár metafizikát művelnek, de részlegesen és hiányosan. Ezért amikor Arisztotelész a metafizikát a létnek mint létnek a megismeréseként szemlélte, akkor. az ontológiával azonosította, vagyis a részt fogta fel az egész helyett. A keleti metafizikában a tiszta lét sem nem az első, sem nem a legegyetemesebb princípium, mert ez már meghatározás; ennélfogva túl kell lépni a Léten és ez a legfontosabb. Ezért minden igazi metafizikai koncepcióban fenn kell tartani a kimondhatatlan részt; és még az összes kifejezhető is szó szerint semmi a minden kifejezést meghaladóval szemben, mint ahogy a bármilyen nagy véges is semmi a végtelennel szemben. Az ember sokkal többet sugallhat, mint amennyit kifejez, és voltaképpen ez a külső formák szerepe; mindezek a formák, akár szavakról, akár szimbólumokról is legyen szó, pusztán ahhoz szolgálnak támaszul és kiindulási pontul, hogy az őket összehasonlíthatatlanul meghaladó koncepció lehetőségeiből kiemelkedjenek; erre alább rögtön visszatérünk.
Metafizikai koncepciókról beszélünk, mivel a magunk megértetésére alkalmas más fogalommal nem rendelkezünk; de azért nehogy azt higgye valaki, hogy ebben bármi azonosítható a tudományos vagy filozófiai koncepciókkal; szó sincs semmilyen "absztrakció"-készítésről, hanem az igazságnak a maga valóságában való közvetlen megismerésének megszerzéséről. A tudomány racionális, megkülönböztető és mindig közvetett megismerés, visszatükrözés által történő megismerés; a metafizika rációfeletti, intuitív és közvetlen megismerés. Ez a tisztán szellemi intuíció, ami nélkül nincs igazi metafizika, semmiképpen sem azonosítandó egyébként a némely modern filozófus emlegette intuícióval, mert az ezzel éppen ellentétben racionálison inneni. Van szellemi intuíció és van egy érzéki intuíció; az egyik az észt meghaladja, a másik pedig abban helyezkedik el; ez az utóbbi csak a változás és alakulás világát képes felfogni, vagyis a természetet, vagy még inkább a természetnek is csak egy nagyon kis részét. Ezzel szemben a szellemi intuíció területe az örök és változatlan princípiumok, a metafizika tere.
A transzcendens értelemnek magának is egyetemes jellegűnek kell lennie, hogy az egyetemes princípiumokat közvetlenül felfogja; a transzcendens értelem nem egyéni tulajdonság, és ellentmondás lenne ilyennek tekinteni, mert az egyén lehetőségei között nem fordulhat elő saját határainak túllépése és az őt, mint egyént meghatározó körülmények közül való kiemelkedés. Az ész pontosan és sajátosan emberi tulajdonság; ami azonban az észen túl van, az valóban "nem emberi"; a metafizikai megismerést ez teszi lehetővé, és ismét ki kell jelentenünk, hogy ez nem emberi megismerés. Másszavakkal, ez nem az, amit az ember mint ember elérhet; mégis mint olyan lény, aki állapotai egyikében emberi, egyidejűleg más és több mint emberi lény; az egyénen túli állapotoknak ez a tényleges tudomásulvétele pedig éppen a metafizika tényleges tárgya, vagy még inkább ez maga a metafizika. Itt érjük el a leglényegesebb kérdések egyikét, és ezt hangsúlyozni kell: ha az egyén teljes lény lenne, ha Leibniz monádjának módjára zárt rendszert képezne, akkor metafizika sem létezhetne; ez. a lény gyógyíthatatlanul önmagába zárva semmi olyan eszközzel nem rendelkezne, amivel megismerhetné azt, ami nem olyan létminőségű, mint amilyenhez önmaga tartozik. De ez nem így van: az egyén a valódi lénynek csak átmeneti és esetleges megnyilvánulása; az egyén ugyanazon lény meghatározatlan sokaságú más állapotai közül csak az egyik sajátos állapot; ez a lény pedig önmagában teljesen független saját összes megnyilvánulásától, mint ahogy a hindu szövegekben minduntalan előbukkanó hasonlat példázza, a Nap teljesen független az őt visszatükröző sokféle tükörképtől. Ilyen különbség van az "Abszolút Én" és az "én", a személyiség és az egyén között; amiként pedig a tükörképek a fénysugarak révén a napforráshoz kötődnek, ami nélkül semmilyen létük és semmilyen realitásuk nem lenne, -ugyanígy az egyén, legyen az emberi vagy másféle, a megnyilvánulással analóg állapot, - ez az egyén a személyiséghez kötődik; vagyis a lét principiális középpontjához a szóban forgó transzcendens értelem révén. Ennek az előadásnak a keretében nem fejthetők ki bővebben ezek a gondolatok és nem fogalmazható meg a lény sokféle állapota elméletének pontosabb fogalma sem (1); úgy vélem azonban, erről eleget beszéltem ahhoz, hogy ennek a valódi metafizika valamennyi tanításában meglévő kiemelkedő jelentőségét legalább érzékeltessem.
Elméletet mondtam, de nemcsak elméletről van itt szó, és ez a kérdés még magyarázatra szorul. A még csak közvetett és szimbolikus elméleti megismerés az igazi megismerésnek csak előkészítője, bár nélkülözhetetlen. Ez egyébként bizonyos módon közölhető és még nem teljes; ezért minden ismertetés csak a megismerés megközelítésének eszköze és ezt az elsősorban vizuális megismerést következésképpen ténylegesen realizálni kell. Itt egy újabb különbségre bukkanunk ahhoz a részleges metafizikához képest, amire korábban már utaltunk, mint amilyen például Arisztotelészé, amely már elméletileg sem teljes, amennyiben a létre szorítkozik, és ahol ráadásul úgy tűnik, önmagában elégségesnek tüntetik fel az elméletet, ahelyett, hogy megfelelő realizálásnak rendelnék határozottan alá; ahogy ez minden keleti tanításban mindig történik. Mégis még ebben a tökéletlen, vagy megkockáztathatnók azt mondani, hogy fél-metafizikában is gyakran találunk olyan kijelentéseket, ha jól értettük ezeket, amelyeknek el kellene vezetniök az összes többi következtetéshez: így tehát Arisztotelész nem mondta ki világosan, hogy egy lény azonos azzal, amit megismert? A megismeréssel való azonosulásnak ez az állítása éppen magának a metafizikai realizálásnak az alapelve; itt azonban ez az alapelv elszigetelt marad, pusztán elméleti kijelentés értékével rendelkezik csak, nem használja ki, és úgy tűnik, hogy miután kimondta, többet már nem gondol vele: hogyan lehetséges az, hogy sem maga Arisztotelész, sem követői nem vették jobban észre, hogy mit foglal ez magában? Az igaz, hogy náluk jónéhány más esetben is ez a helyzet, és hogy megfeledkezni látszottak olyan lényeges dolgokról is, mint amilyen a tiszta értelem és az ész megkülönböztetése, miután ezeket nem kevésbé határozottan megfogalmazták; ezek furcsa hiányok. Vajon ebben bizonyos, a nyugati szellemhez szorosan hozzátartozó korlátok hatását kell látnunk, amik többé-kevésbé ritka kivételtől eltekintve mindig előfordulhatnak? Bizonyos mértékig ez igaz lehet, de nem kell mindig azt hinni, hogy a nyugati szellemiség hajdan általában éppen olyan kicsinyesen korlátolt volt, mint a modern időkben. Csakhogy az ilyen elméletek elvégre csupán külsődleges elméletek, bár sokkal magasabb rendűek a többinél, mivel mindezek ellenére magukban foglalják az igazi metafizika egy részét, de ezeket összekeverik más egyáltalán nem metafizikai természetű gondolatokkal. Mi a magunk részéről biztosak vagyunk abban, hogy Nyugaton voltak az ókorban és a középkorban, egy elit használatában más, ettől eltérő, tiszta, mondhatni, hogy teljes metafizikai tanítások is, amelyek magukban foglalták ezt a modern ember számára kétségtelenül alig felfogható realizálást; ha Nyugat ennek emlékét ilyen tökéletesen elvesztette, ez azért van, mert szakított saját hagyományaival és ezért a modern civilizáció rendellenes és elfajzott civilizáció.
Ha a kizárólag elméleti megismerés öncélú volna, ha a metafizikának erre kellene szorítkoznia, akkor már ez is bizonyosan volna valami, de egyáltalán nem volna kielégítő. Az elméleti megismerés valójában ama tényleges bizonyosság ellenére még egy ilyen megismeréshez kapcsolódó matematikai bizonyosságnál is erősebben, egy összehasonlíthatatlanul magasabb szinten csak analógiája lenne annak, ami a maga lentebbi, földi és emberi szintjén a tudományos és filozófiai spekuláció. A metafizikának nem ennek kell lennie; ha másokat a "szellem játszadozása" vagy valami ilyesminek tűnő érdekel, az az ő dolguk; számunkra az ilyesfajta dolgok inkább érdektelenek és úgy gondoljuk, hogy a pszichológus furcsaságai teljesen idegenek a metafizikus számára. Ezért itt megismerésről van szó, a megismerésről pedig úgy, amilyen önmaga valóságosan és ténylegesen, mindaz, amit megismerünk.
Ami a metafizikai realizálást illeti, jól tudjuk milyen ellenvetés tehető azok részéről, akik azt hiszik, hogy tagadniuk kell az ilyen realizálás lehetőségét. Ezeknek az eszközöknek valóban az ember kezeügyében kell lenniök; ezek, legalább az első fokozatokban az emberi állapot feltételeihez alkalmazandók, mivel ebben az állapotban. található ténylegesen az a lény, akinek innen kiindulva kell magasabb állapotokat birtokba vennie. Tehát az evilághoz tartozó formákban helyezkedik el jelenlegi megnyilvánulása, amit a lény támpontként használ fel az evilág fölé való kiemelkedéshez; szavaknak, szimbolikus jeleknek, rítusoknak vagy bármilyen előkészítő folyamatoknak nincs más létoka vagy más szerepe: amint már mondtuk ezek csupán támaszok és semmi több. Egyesek azonban azt fogják mondani, hogyan hozhatnak létre teljesen esetleges eszközök önmagukat messze meghaladó eredményt, az övékétől teljesen eltérő természetű eredményt? Tüstént megjegyezzük, hogy ezek valóban csupán véletlen eszközök, és hogy az általuk elnyerni segített eredmény egyáltalán nem ezek következménye; ezek a lényt a kívánt állapotba juttatják, hogy a legkönnyebben eljusson oda, és ez minden. Ha ebben az esetben általunk szemügyre vett ellenvetés el fogadható lenne, akkor hasonlóképpen az lenne például a vallásos rítusok, a szentségek esetében is; ahol az aránytalanság az eszköz és a cél között nem kisebb; erre talán nem gondolt eléggé a megfogalmazók némelyike. Ami minket illet, mi az egyszerű eszközt nem tévesztjük össze , a szó valódi értelmében vett okkal, és a metafizikai realizálást nem tekintjük valami más hatásának, mert nem , terméke valami még csak nem is létezőnek, hanem annak öntudatra ébredése, ami állandó és változatlan módon, időbeli vagy más változáson kívül van, mert a lény összes állapota lényegében nézve tökéletes egyidejűségben van jelen az örök jelenben.
Semmi nehézséget nem látunk annak felismerésében, hogy a metafizikai realizálás és a hozzávezető, vagy ha jobban tetszik, az azt előkészítő "eszközök között semmilyen közös mérték nincs. Egyébként szigorúan véve éppen ezért nincs szükség, abszolút szükség ezen eszközök egyikére sem, vagy legalább is csak egyetlen valóban nélkülözhetetlen előkészület van, és ez az elméleti megismerés. Másrészt ez nem esik túl messze egy olyan eszköztől, amiről úgy véljük, hogy a legfontosabb és legállandóbb szerepet játssza: ez az eszköz a koncentráció; ez pedig abszolút idegen, magával a modern Nyugat szellemi gyakorlatával ellentétes dolog, ahol minden a szétszóródás és a szüntelen változás felé tart. Ehhez képest az összes többi eszköz csak másodlagos: ezek főképpen a koncentrálás előmozdítására valamint az em- . beri egyén különböző elemei összehangolására szolgálnak abból a célból, hogy előkészítsék ezen egyén és a lény magasabb állapotai közötti tényleges kapcsolatot.
Egyébként elinduláskor ezek az eszközök csaknem , végtelenül variálhatók, mert ezeket minden egyes személy sajátos természetéhez kell alkalmazni, hajlamaihoz és egyéni képességeihez kell hozzáalakítani. A különbségek azután csökkenni fognak, mert sokféle, de mind ugyanazon cél felé tartó útról van szó; egy bizonyos fokozattól kezdve azután minden sokféleség el fog tűnni; de akkor az esetleges és egyéni eszközök befejezik feladatukat. Ezt a szerepet, hogy szükségtelenségét megmutassuk, bizonyos hindu szövegek egy lóéhoz hasonlítják, amelynek segítségével az ember gyorsabban és könnyebben elérheti úticélját, de nélküle is odaérhetne. A rítusok, a metafizikai realizálás céljából javallt különböző eljárásmódok figyelmen kívül hagyhatók és ez a legfőbb cél végső soron mégis elérhető pusztán a szellem és a lény összes képességének a realizálás céljára való szilárd rögzítése révén; ha mégis vannak eszközök, amelyek a törekvést kevésbé fájdalmassá teszik, akkor miért kell ezeket szándékosan figyelmen kívül hagyni? Vajon az esetleges és az abszolút összekeverését jelenti számításba venni az emberi állapot körülményeit, mivel ez az önmaga is esetleges állapot az, amit most el kell hagynunk, hogy felsőbb állapotokat hódítsunk meg, azután pedig a legfőbb és feltétel nélküli állapotot?
Most pedig Kelet valamennyi hagyományos elméletében közösen előforduló tanítások nyomán megállapítjuk a metafizikai realizálás fő állomásait. Az első, bizonyos mértékig csak bevezető az emberi tartományban történik és még nem lépi át az egyén határait. Ez ennek az egyénnek meghatározhatatlan kiterjedéséből áll, akinél a mindennapi embernél kizárólagosan fejlődő testi módozat csak nagyon kicsiny részt képvisel; valójában ettől a testi modalitástól kell eltávolodni, kezdetként az érzéki síktól kapott eszközök használatától, aminek egyébként következménye kell legyen az emberi lény más módozataiban is. A szóban forgó fázis lényegében az emberi egyén által virtuálisan magában foglalt összes olyan lehetőség realizálása vagy kifejlesztése, amely ennek testi és érzéki tartományán különböző irányban túlnyúló sokféle kiterjesztését képezi; és éppen ezek a kiterjesztések alapozhatják meg azután a kapcsolatot más állapotokkal.
A teljes egyéniségnek ezt a megvalósítását minden hagyomány az "alapállás" helyreállításának nevezi; ezt a valódi ember állapotának tekintik, aki a közönséges állapot néhány jellegzetes korlátjától, nevezetesen azoktól, amelyek az időbeli állapotot okozzák, már megszabadult. Ezt az "alapállást" elérő lény még csak emberi egyén, aki még nincs birtokában semmilyen egyénfeletti állapotnak; de ennek révén az időtől mégis megszabadult, számára a dolgok látszólagos egymásutánisága egyidejűséggé alakul át; tudatosan rendelkezik a közönséges ember előtt ismeretlen olyan tulajdonsággal, amit az "örökkévalóság megérzésé"-nek nevezhetünk. Ez rendkívül fontos, mert aki képtelen megszabadulni az időbeli egymásutániság nézőpontjától és minden dolgot egyidejűségben szemlélni, az a metafizikai rend felfogására sem képes. Aki igazi metafizikai megismeréshez akar jutni, annak legelőször az idő fölé kell helyezkednie, legszívesebben azt mondanók, hogy a "nem-idő"-be, ha egy ilyen kifejezés nem tűnne túlságosan furcsának és szokatlannak. Egyébként kétségtelen, hogy az időnkívülinek ez a tudata nagyon tökéletlenül ugyan, de mégis már valóságosan elérhető, jóval azelőtt, hogy teljesen elérnők az imént említett "alapállást".
Valaki azonban talán megkérdezné: miért használjuk ezt az "alapállás" kifejezést? A helyzet az, hogy az összes hagyomány, beleértve Nyugatét is (mert maga a Biblia sem mond mást) egybehangzóan azt tanítja, hogy az emberiség kezdetén ez az állapot volt a normális, míg a jelenlegi állapot csak egy hanyatlás eredménye, ami korszakok során, egy meghatározott világkorszak folyamán végbemenő bizonyos fajta elanyagiasodás hatására történt meg. Mi nem hiszünk a "fejlődés"-ben abban az értelemben, amit e szónak a modern emberek adtak; egyáltalán nem felel meg a valóságnak az, amit az úgynevezett tudományos hipotézisek képzelnek. A kozmikus ciklusok elméletével kapcsolatban, amit a hindu tanítások rendkívüli módon kifejlesztettek, most egyébként csak egyetlen egyszerű utalást tehetünk; ezzel azonban elhagynók tárgyunkat, mert a kozmológia nem metafizika, noha eléggé szorosan függ attól; a kozmológia a metafizika alkalmazása fizikai síkon és a valódi természeti törvények az egyetemes és szükségszerű princípiumoknak csak következményei egy relatív és esetleges területen.
Visszatérve a metafizikai realizáláshoz: ennek második foka az egyénfeletti, de még feltételes állapotokra vonatkozik, bár feltételeik teljesen eltérnek az emberi állapotokéitól. Az előző fokozat emberi világa itt teljesen és végérvényesen megszűnik. Többet kell mondani: a formák világa az; ami eltűnik, a maga legáltalánosabb értelmében, magában foglalva bárminemű egyéni állapotot, mert a forma ezeknek az állapotoknak olyan közös feltétele, ami az egyéneket önmagukban meghatározza. Ettől fogva az a lény, akit többé nem nevezhetünk emberinek, távolkeleti kifejezéssel élve elhagyja a "formák áramlásá"-t. Itt még más megkülönböztetést is kellene tennünk, mert ez a fokozat még tovább osztható: valójában több szakaszból áll, olyan állapotok elérésétől kezdve, amelyek bár formáktól mentesek, mégis a megnyilvánult léthez tartoznak még, egészen az egyetemesség fokáig, ami maga a tiszta lény.
Mindazonáltal bármilyen emelkedettek is legyenek ezek az állapotok az emberi állapothoz képest, bármilyen távolra is kerüljenek ettől, mégis csak viszonylagosak, és ez az igazság vonatkozik még a közülük legmagasabbra is, ami az egész megnyilvánulás princípiumának felel meg. Ezek birtoklása tehát csak mulandó eredmény, ami nem tévesztendő össze a metafizikai realizálás végső céljával; ez a cél túl van azon a lényen, aki ebben a célban tartózkodik, amelyhez képest az összes többi csak kiindulás és előkészítés. Ez a végső cél, ez az állapot teljesen feltétel nélküli, minden korlátozástól mentes; éppen ezért teljesen kifejezhetetlen, és ami róla mondható, az csak negatív formájú kifejezésekkel tolmácsolható: minden létezést a maga viszonylagosságában meghatározó és megszabó korlátok. tagadásával. Ennek az állapotnak az elnyerését a hindu tanítások "Megszabadulás"-nak nevezik, amikor a feltételes állapotokhoz viszonyítva szemlélik, és "Egyesülés"-nek is, amikor a Legfőbb Princípiumhoz viszonyítva vizsgálják.
Ebben a feltételmentes állapotban egyébként elvileg a lény összes többi állapota megtalálható, de átalakulva, megszabadulva minden, ezeket mint különálló állapotokat meghatározó sajátos feltételtől. Mindaz létezik, aminek pozitív realitása van, mivel ott mindennek megvan a maga princípiuma; a "megszabadult" lény valóban birtokában van lehetőségei teljességének. Mindössze a korlátozó feltételek tűnnek el, amelyek valósága teljesen negatív, mivel ezek csak "hiányt" képviselnek e szó arisztotelészi értelmében. Ez a végső állapot ugyancsak távol áll egyes nyugatiak által feltételezett valaminő megsemmisüléstől, éppen ellenkezőleg, tökéletes teljesség, végső valóság, amellyel szemben az összes többi csak illúzió.
Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a metafizikai realizálás során elért minden, még részleges eredmény is ilyen módon végleges. Ez az eredmény a lény számára állandó, többé soha semmi által el nem veszthető szerzemény; az ilyen jellegű munka, még ha a végső cél elérése előtt félbe is szakad, egyszer s mindenkorra befejezett azáltal, hogy időfölötti. Ez igaz az egyszerű elméleti megismeréssel kapcsolatban is, mert minden megismerés, bár működésében eltér, gyümölcsét önmagában hordja és ez a működés a lénynek csak pillanatnyi módosulata és hatásaitól mindig elkülönül. Ezek a hatások egyébként ugyanahhoz a létterülethez és létszinthez tartoznak, mint ami őket megteremtette; a tett hatása nem lehet a tettől való megszabadulás, és következményei nem léphetik túl az egyébként képessége szerinti terjedelmének teljességében figyelembe vett egyén határait. Bármilyen legyen is a tett, nem lévén szembenálló minden korlátozás gyökerével, a tudatlansággal, azt nem is oszlathatja el: a tudatlanságot egyedül a megismerés oszlathatja el, mint ahogy a napsugár szétszórja a sötétséget és akkor az "Abszolút Én", az összes megnyilvánult és meg nem nyilvánult állapot változatlan és örök princípiuma a maga végső valóságában megjelenik.
E nagyon tökéletlen vázlat után, amely a metafizikai realizálás fogalmáról bizonyosan csak halvány képet ad, a magyarázat súlyos tévedéseinek elkerülése végett valami lényegeset meg kell jegyezni: amiről itt szó van, annak semmi köze sincs semmilyen több-kevésbé rendkívüli jelenséghez. Mindaz fizikai természetű, ami jelenség; a metafizika túl van a jelenségeken; mi pedig ezt a szót a legáltalánosabban fogjuk fel. Ebből egyéb következmények mellett az következik, hogy az imént említett állapotok egyáltalán nem "pszichológiaiak"; ezt félreérthetetlenül ki kell jelenteni, mert ezzel kapcsolatban különös zavarok mutatkoznak. A pszichológiának, meghatározása szerint, csak az emberi állapotokra van hatása, ezenfelül pedig ahogy ma értik, az egyén képességeinek csak egy nagyon korlátozott zónáját érinti, aki pedig sokkal messzebbre bontakozik ki, mint ahogy azt ennek a tudománynak a szakemberei feltételezik. Valójában az emberi egyén sokkal több és sokkal kevesebb annál, mint amit Nyugaton róla gondolnak: sokkal több annak folytán, hogy lehetőségei testi körülményeit meghatározhatatlanul meghaladják, amelyekre lényegileg mindaz vonatkozik, amit rajta általában tanulmányoznak; de sokkal kevesebb is, mivel messze van attól, hogy teljes és önmagában elégséges lény legyen, csak egy külső megnyilvánulás, az igazi lény által felvett mulandó látszat, akinek a maga változtathatatlan lényegét ez egyáltalán nem befolyásolja.
Hangsúlyozni kell azt a megállapítást, hogy a metafizika területe teljesen kívül esik a jelenségvilágon, mert a modern emberek szokása szerint alig ismerik és csak a jelenségeket kutatják; majdnem kizárólag csak ezek iránt érdeklődnek, amiről egyébként az általuk kifejlesztett kísérleti tudományok tanúskodnak metafizikai járatlanságuk pedig ugyanebből a törekvésből fakad. A metafizikai realizálás tevékenysége során kétségtelenül felléphetnek bizonyos sajátos jelenségek, de teljesen véletlenül: ez inkább kellemetlen eredmény, mert az ilyesmi csak akadály lehet annak útjában, aki itt valami fontos elérésére törekszik. Annak, aki megengedi, hogy ezek a jelenségek megállítsák és eltérítsék útjáról, különösen pedig annak, aki átadja magát a rendkívüli "képességek" tanulmányozásának, annak kevés esélye van arra, hogy a realizálást azon a fokon túl kiterjessze, amit már eltévelyedése előtt elért.
Ez a megjegyzés természetesen maga után vonja a "jóga" fogalmával kapcsolatos néhány téves magyarázat helyesbítését; nem azt állítják néha valóban, hogy. a hinduk ezzel a szóval a rejtett emberi képességek fejlesztését jelölik? Az imént mondottak elégségesek annak bizonyítására, hogy az ilyen meghatározást el kell vetnünk. Valójában a "jóga" szót betűszerint leghívebben az "egyesülés" szóval fordítottuk; eszerint ez pontosan kifejezi a metafizikai realizálás legfőbb célját; a "jógi" pedig legszorosabb értelemben véve kizárólag az, aki ezt a célt elérte. Az is igaz azonban, hogy kiterjesztés révén ugyanezeket a fogalmakat néhány esetben az "egyesülés" előkészítő stádiumaira vonatkoztatják, vagy magukra az egyszerű előkészítő eszközökre, és arra a lényre, aki e fokozatoknak megfelelő állapotokat elérte, vagy aki ezeket az eszközöket alkalmazza, hogy ezeket elérje. Hogyan állíthatja azonban valaki, hogy az eredeti értelmében "egyesülés"-t jelentőszó tulajdonképpen és leegyszerűsítve légzési gyakorlatokat vagy valami ehhez hasonlót jelent? Az ilyen és más, általában a ritmus tudományán alapulónak nevezhető gyakorlatok a metafizikai realizálás szempontjából valóban a leghasználatosabb eszközök közé tartoznak; de az ember ne tekintse célnak a csak esetleges és véletlen eszközt, és ne tekintse egy szó eredeti jelentésének azt, ami csak másodlagos és mellékes jelentés.
A "jóga" eredeti jelentéséről beszélve és kimondva azt, hogy ez a szó lényegileg mindig ugyanazt jelentette, felmerülhetne az a kérdés, amiről eddig még semmit sem mondtunk: vajon miben gyökeredznek azok a hagyományos metafizikai tanítások, amelyekből előadásunk összes tényét kölcsönöztük? A válasz nagyon egyszerű, noha kiválthatja azok ellenvetését, akik mindent történeti szempontból szeretnének nézni: a válasz az, hogy nincs eredete; ezzel azt akarjuk mondani, hogy nincs időbeli meghatározásra lehetőséget adó emberi eredete. Más szavakkal, a hagyomány eredete, feltéve, hogy az eredet szánalt hasonló esetekben még van valami értelme, "nem emberi", akárcsak magának a metafizikának az eredete. Az ilyen természetű tanítások nem az emberiség történetének valamelyik pillanatában jelentek meg: ennek nehézség nélküli megértését lehetővé kellene tennie egyrészt az "alapállás"-ra tett utalásunknak, másrészt pedig annak, amit minden metafizikai időnkívüli természetéről mondtunk, feltéve, hogy ellentétben néhány elfogulttal megnyugodva elfogadjuk azt, hogy némely esetben a történeti szempont alkalmazhatatlan. A metafizikai igazság örök; éppen ezért mindig voltak lények, akik ezt képesek voltak valóságosan és teljesen megismerni. Csak a külső formák, az esetleges eszközök változhatnak; ennek a változásnak pedig semmi köze nincs ahhoz, amit a modernek "fejlődés"-nek neveznek, ami csak egyszerű alkalmazkodás az ilyen-olyan sajátos körülményekhez, egy nép vagy meghatározott kor sajátos feltételeihez. Ennek eredménye a formák sokfélesége; de a tan alapja semmiképpen sem módosul, azt nem éri sérelem, mint ahogy a lény lényegi egységét és azonosságát sem változtatja meg megnyilvánulási állapotainak sokfélesége.
Eszerint, legalább is elvben és bizonyos mértékig abszolút módon szemlélve a metafizikai megismerés és a realizálás, amit azért foglal magában, hogy valóban egészen az legyen, aminek lennie kell, mindenütt és mindig lehetséges; vajon azonban tulajdonképpen, vagy mondhatnók, hogy gyakorlatilag és bizonyos értelemben viszonylagosan ez bármilyen környezetben és a részletek legcsekélyebb számbavétele nélkül egyformán lehetséges? Fentebb, legalább is ami a realizálást illeti, sokkal kevésbé válaszoltunk igennel; ezt pedig megmagyarázza az a tény, hogy a realizálás kezdetén az esetlegesek síkját kell támpontul venni. Lehetségesek különösen kedvezőtlen körülmények, mint amilyenek a modern nyugati világban uralkodnak, amelyek annyira kedvezőtlenek, hogy ott ilyen munka majdnem teljesen lehetetlen, és hogy a környezet nyújtotta védelem hiányában még megkísérelni is veszélyes lenne, és egy olyan szellemi környezetben, amely csak gáncsolni sőt megsemmisíteni tudja a magukat rábízók törekvéseit. Ezzel szemben az általunk hagyományosnak nevezett civilizációkat olyan módon szervezték, hogy az ember ott olyan hatékony segítséggel találkozhatott, ami szigorúan véve kétségtelenül éppen úgy nem nélkülözhetetlen, mint a külsőleges, de ami nélkül a tényleges eredményeket mindazonáltal nagyon nehéz megtartani. Az elszigetelt emberi egyén erőit meghaladó néhány dolog még akkor is előfordul, ha ez az egyén a szükséges képesítésekkel egyébként rendelkezik; a mai körülmények között senkit sem szeretnénk arra bíztatni, hogy meggondolatlanul belefogjon egy ilyen vállalkozásba; ez pedig most egyenesen vezet következtetésünkhöz.
Kelet és Nyugat között (és itt kizárólag a modern Nyugatról van szó) számunkra a következő a legnagyobb, a valóban egyedül lényeges különbség, mert az összes többi ebből ered: egyrészt a hagyomány megőrzése mindazzal együtt, amit magában foglal; másrészt ugyanennek a hagyománynak az elfelejtése és elvesztése; az egyik oldalon a metafizikai megismerés fenntartása, a másikon tökéletes tudatlanság afelől, ami erre vonatkozik. Vajon hogyan találhatnánk közös mértéket azok között a civilizációk között, amelyek megnyitják elitjük részére azt, amit mi futólag megkíséreltünk áttekinteni, amelyek a legmegfelelőbb eszközöket nyújtják ezen lehetőségek tényleges megvalósításához, és amelyek legalább némelyikünk számára lehetővé teszik ezeknek a maguk teljességében történő megvalósítását, - a hagyományos civilizációk és egy kizárólagos anyagi értelemben fejlett civilizáció között? Ezért hát, hacsak nem vak állást foglalni valamelyik mellett, ki merészelné állítani, hogy az anyagi fölény pótolja a szellemi alsóbbrendűséget? Szellemit mondunk, azonban igazi szellemiséget értve ezalatt, ami nem korlátozódik sem az emberi nemre, sem a természeti rendre, ami lehetővé teszi a tiszta metafizikai megismerést a maga kizárólagos transzcendenciájában. Úgy látom, elég egy pillanatnyi elmélkedés e kérdések fölött, hogy kétség és habozás nélkül megadjuk itt a megfelelő választ.
Nyugat anyagi fölénye vitathatatlan; ezt senki-sem vitatja, de tőle senki sem irigyli. Még tovább kell mennünk: Nyugat ezzel a mértéktelen anyagi fejlődéssel azt kockáztatja, hogy előbb vagy utóbb belepusztul, ha időben nem szedi össze magát és ha esetleg nem veszi komolyan fontolóra a "kezdetekhez való visszatérést", hogy ezt a bizonyos iszlám ezoterikus iskolákban használt kifejezést alkalmazzuk. Manapság különböző oldalakról sokat szónokolnak "Nyugat védelmé"-ről; szerencsétlenségre azonban úgy tűnik, nem értik meg, hogy ez önmaga ellen történik, különösen hogy Nyugat éppen saját jelenlegi törekvései ellenében szorul védelemre, és ezek a legfontosabbak és legfélelmetesebbek az őt ténylegesen fenyegető összes veszély közül. Jó lenne ott fent egy kicsit alaposabban elmeditálni, és az ember nem nagyon tudná, ki mindenkit hívjon meg, akik még képesek elmélkedni. Ezzel befejezem előadásomat örülve annak, hogy ha nem is sikerült teljesen megértetnem, de legalább megéreztettem valamit abból a keleti szellemiségből, amihez hasonló Nyugaton többé nem található, és ha egy bár tökéletlen vázlatot nyújthattam az igazi metafizikáról, az igazi megismerésről, ami India szent szövegeinek állítása szerint egyedül teljesen valódi, abszolút, végtelen és legfőbb.
JEGYZET
1./ Ezzel a témával foglalkozik e magyar kiadás itt közreadott
második tanulmánya. /ford./
