Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Thomas Merton (1915-1968)


Tartalom

Contents

Életrajza

A zen és a falánk madarak (1. rész)
A zen és a falánk madarak
(2. rész)
Erős László Antal fordítása

Ázsiai útinaplójából
Lukács László fordítása

A háború bennünk van
Szonntag Gábor fordítása

Verseiből

Eörsi István, Illyés Gyula, Takács Zsuzsa, Tóth Sándor fordításai

A szemlélődés magvai
http://ursuslibris.hu/a-szemlelodes-magvai/

A belső tapasztalat
Jegyzetek a szemlélődésről
http://ursuslibris.hu/a-belso-tapasztalat/

Thomas Merton on Zen

The Zen Revival (1964)
[An Interpretation of Hui Neng]
by Thomas Merton

PDF: A Christian Looks at Zen (1967)
First published as introduction to
John C.H. Wu's The Golden Age of Zen

PDF: Thoughts on the East
by Thomas Merton

PDF: The Way of Chuang Tzu
by Thomas Merton

Poems
by Thomas Merton

Biography & Bibliography

The Zen in Thomas Merton
by John Wu, Jr.

External links


Thomas Merton

Élet és életszentség


http://www.ppek.hu/text/tmelet01.txt

Ez a program az azonos című könyv második magyar kiadásának
elektronikus változata. A könyv 1973-ban jelent meg a Prugg Verlag
kiadásában. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi
tartományfőnökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori
célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet
használni. Minden más szerzői jog a Jézus Társasága Magyarországi
Tartományáé.


Eredeti címe: Life and Holiness
Fordította: Sántha Máté


Tartalomjegyzék

Bevezetés
I. Keresztény eszmények
Kiszabadultunk a sötétségbôl
Tökéletlen eszmény
A gipsz-szent
Eszmék és valóság
II. Az eszmények próbája
Az új törvény
Mi az Isten akarata?
Szeretet és engedelmesség
Felnôtt keresztények
Realizmus a lelkiéletben
III. Krisztus, az út
Az Egyház megszenteli tagjait
Szentség Krisztusban
Kegyelem és szentségek
Lélek szerinti élet
Test és lélek
IV. Élet a hitből
Hit Istenben
Isten léte
Emberi hitek
Az Újszövetség hite
V. Növekedés Krisztusban
Segítő szeretet
A karitász társadalmi távlatai
Munka és életszentség
Életszentség és humanizmus
Gyakorlati problémák
Önmegtagadás és életszentség
Befejezés


Bevezetés

E könyv szándéka igen egyszerű: a keresztény lelkiség néhány alapvető
gondolatát tárgyalja elemi fokon. Hasznos lehet ezért minden
kereszténynek, s egyáltalán mindenkinek, aki meg akar ismerkedni a
belső élet néhány elvével a katolikus Egyház értelmezésében. Nincs itt
szó olyan témákról, mint „szemlélődés”, vagy akár „elmélkedő ima”.
Mégis azt hangsúlyozza, ami a keresztény élet legáltalánosabb és egyben
legtitokzatosabb oldala: a kegyelmet. Isten erejét és világosságát
bennünk, amint megtisztítja szívünket, átalakít bennünket Krisztusban,
Isten igazi gyermekeivé tesz és képesít arra, hogy az ő eszközeiként
tevékenykedjünk a világban, minden ember javára és az ő dicsőségére.
Ez az írás tehát elmélkedés a tevékeny élet néhány sajátos témájáról.
Mindjárt meg kell mondanunk, hogy a tevékeny élet lényeges minden
keresztény számára. „Tevékeny élet” világosan többet kell hogy
jelentsen a tanító, betegápoló, stb. férfi és női szerzetekben
folytatott életnél. (Általában erre szokás gondolni, ha valaki
„tevékeny élet”-ről beszél, mint a „szemlélődő élet” ellentétéről.)
Mi itt a tevékenységet nem a szemlélődéssel szembeállítva tekintjük,
hanem mint a szeretet kifejezését és a keresztségben Istennel történt
egyesülésünk szükségszerű következményét.
A tevékeny élet a keresztény részesedése az Egyház földi
küldetésében. Ez sokfélét jelenthet: elviszi másoknak az Evangélium
üzenetét, kiszolgáltatja a szentségeket, az irgalmasság cselekedeteit
műveli, részt vesz a világszerte kibontakozó erőfeszítésekben a
társadalom lelki megújulásáért és annak a békének és rendnek
megteremtéséért, amely nélkül az emberiség nem töltheti be
rendeltetését. Még a kolostorban elzártan élő „szemlélődő” is
elkerülhetetlenül bele van bonyolódva a társadalom válságaiba és
problémáiba, hiszen ő is tagja (minthogy részesedik jótéteményeiben és
osztozik felelősségében). Még neki is bizonyos fokig „tevékenyen”
kell részt vennie az Egyház munkájában, nemcsak imával és
életszentséggel, hanem megértéssel és törődéssel is.
A szemlélődő kolostorokban is lényeges a közösség életében a termelő
munka, ez pedig általában az egész társadalom szolgálatát jelenti. így
még a szemlélődők is belekapcsolódnak nemzetük gazdasági életébe. Jogos
tehát, hogy megértsék szolgálatuk természetét és néhány következményét.
Különösen akkor áll ez, ha a kolostor felajánlja az embereknek azt a --
nagyon is lényeges -- „szolgáltatást”, hogy vendégül látja őket
lelkigyakorlatokra.
De azt állítottam, hogy ez a könyv nem a szemlélődőkről szól. Legyen
hat elég annyi, hogy minden kereszténynek törődnie kellene az itt
tárgyalt „tevékeny élettel”, vagyis azzal az élettel, amely feleletül
az isteni kegyelemre és az Egyház látható tekintélyével egyesülve az
egész emberi közösség lelki és anyagi fejlődésének szenteli
erőfeszítéseit.
Ez nem azt jelenti, hogy a könyv a világban gyakorolt keresztény
tevékenység sajátos technikáját tárgyalja. Inkább a kegyelmi élettel
foglalkozik, mert abból kell fakadnia minden igazi keresztény
tevékenységnek. Ha a keresztény élet a szőlőtőhöz hasonló, akkor
könyvünknek több a mondanivalója a gyökérrendszerről, mint a levelekről
és a gyümölcsökről.
Különös-e, hogy ebben a tevékeny életről szóló könyvben nem annyira
az energián, akaraterőn és tevékenységen van a hangsúly, mint a
kegyelmen és a bensőségen? Nem: mert ezek a természetfölötti
tevékenység igazi elvei. Az a tevékenység, amely az emberi becsvágy
őrült ábrándjaiból és ösztönzéseiből fakad, öncsalás és akadálya a
kegyelemnek. Útjába áll Isten akaratának és több problémát teremt, mint
amennyit megold. Tanuljunk meg különbséget tenni az aktivizmus
álspiritualizmusa, meg a Lélek által irányított keresztény cselekvés
igazi életereje és energiája között. Ugyanakkor nem kell hasadást
teremtenünk a keresztény életben azzal, hogy minden tevékenységet
valamiképpen veszedelmesnek tartunk a lelkiéletre. A lelkiélet nem a
nyugodalmas visszavonulás élete, nem mesterkélt aszketikai gyakorlatok
melegházi tenyészete, túl a közönséges életet élő embereknek elérhető
színvonalon. A keresztény a maga lelki egyesülését Istennel az élet
mindennapi kötelességeiben és munkáiban érheti el, abban kell mindig
jobban elérnie.
Ez nem új alapelv. De gyakorlati alkalmazása talán nem mindig könnyű.
Ha egy író vagy szónok nagyon könnyűnek tartja, komolyan félrevezetheti
azokat, akik követni próbálják tanácsait. Igaz: normális, egészséges
emberi környezetben folytatott, józan és mérsékelt emberi mértékkel
végzett, termékeny társadalmi környezetbe ágyazott munka önmagában is
nagyon elősegíti a lelkiéletet. De az a rendetlen, ésszerűtlen,
terméketlen munka, amelyet a hatalomért és gazdagságért vívott
világküzdelem kimerülésbe hajszoló őrülete és pazarlása irányít, nem
szükségképpen járul valóban hozzá elkötelezettjeinek lelkiéletéhez.
Ezért fontos megvizsgálni a munka természetét és a keresztény életben
elfoglalt helyét.
Ez a könyv szentel néhány oldalt ennek a tárgynak is, bár persze
tárgyalása korántsem kimerítő. A bajok és zavarok egész területei
maradnak ki belőle. Úgy gondolom elég, ha röviden jelezzük: napi
munkánk igen fontos eleme a lelkiéletnek. De hogy a keresztény ember
munkája valóban megszentelő legyen, nem elég csak az akarat belső,
egyéni erőfeszítésével felajánlania Istennek, hanem arra kell
törekednie, hogy beleépítse a világ rendjéért és békéjéért folytatott
keresztény küzdelem egészébe. Minden egyes keresztény ember munkájának
nemcsak tisztességesnek és állapotához illőnek kell lennie, nemcsak
eredményt kell felmutatnia, hanem pozitív szolgálatot is kell tennie az
emberi társadalomnak. Részt kell vennie abban az általános emberi
törekvésben, hogy békés és jól rendezett civilizáció jöjjön létre a
világon -- mert e világ így segít bennünket legjobban előkészülni a
másik világra.
Az életszentség keresztény törekvését (ez a törekvés mindig lényeges
marad a keresztény életben) ma tehát bele kell állítani az Egyház
teljes tevékenységébe egy új kor küszöbén. Nem szabad egy letűnt múltba
való visszavonulással áltatni magunkat. Az életszentség nem jelent,
soha nem is jelentett puszta menekülést a felelősség, s az ember
alapvető feladatában való részvétel elől. Ez a feladat pedig: igaz és
alkotó életet élni embertársai közösségében.
XXIII. János pápa 1962. október 11-én ezekkel a lélekbe markoló
szavakkal nyitotta meg a Vatikáni Zsinatot: „A dolgok jelenlegi
állapotában az isteni Gondviselés az emberi viszonyok új rendje felé
vezet bennünket. Ezek a viszonyok az emberek erőfeszítései
segítségével, de messze túl várakozásaikon, Isten felsőbb és
kifürkészhetetlen terveinek beteljesedését célozzák.”
A keresztény életszentség jelentése a mi korunkban inkább, mint
valaha: ráébredés közös felelősségünkre, hogy közreműködjünk Istennek
az emberi nemmel kapcsolatos titokzatos terveiben. De ez a tudat
csalóka, ha meg nem világítja az isteni kegyelem, meg nem erősíti az
áldozatos erőfeszítés, és ha megvalósításában nem működünk együtt
nemcsak az egyházi hatóságokkal, hanem minden jóakaratú emberrel, --
mindenkivel, aki őszintén az emberi nem ideigtartó és lelki javán
munkálkodik.

I. Keresztény eszmények

#
Kiszabadultunk a sötétségből

Minden megkeresztelt keresztségi ígéreténél fogva köteles lemondani a
bűnről és egészen, megalkuvás nélkül átadni magát Krisztusnak, hogy
betölthesse hivatását, megmenthesse lelkét, behatolhasson Isten
misztériumába és ott tökéletesen megtalálhassa önmagát „Krisztus
világosságában”.
Szent Pál emlékeztet rá bennünket (1Kor 6,19), hogy „nem vagyunk a
magunkéi”. Teljes egészében Krisztushoz tartozunk. Az Ő Lelke birtokba
vett bennünket a keresztségben. A Szentlélek templomai vagyunk.
Gondolataink, cselekedeteink, vágyaink jog szerint inkább az övéi, mint
a sajátunk. De csak küzdelem árán tudjuk biztosítani, hogy Isten mindig
megkapja tőlünk azt, amivel jog szerint tartozunk neki. Ha nem
dolgozunk azon, hogy fölébe kerekedjünk természetes gyöngeségünknek,
rendetlen és önző szenvedélyeinknek, akkor ez az isteni tulajdon
visszahúzódik bennünk az Ő szeretetének megszentelő hatalma elől.
Megrontja az önzés, elvakítja az oktalan vágy, megkeményíti a gőg, s
bármikor belezuhanhat az erkölcsi nemlétezés szakadékába: a bűnbe.
A bűn a lelki élet visszautasítása, az isteni akarattal való
egyesülésünkből fakadó belső rend és béke elvetése. Röviden: Isten
akaratának és szeretetének visszautasítása. Nemcsak megtagadása annak,
hogy „megtegyük” ezt vagy azt, amit Isten akar, vagy elhatározás,
hogy azt tesszük, amit Ő tilt. Ennél mélyrehatóbban: annak megtagadása,
hogy azok legyünk, amik vagyunk, visszautasítása titokzatos, Isten
titkában rejlő és Tőle függő lelki valóságunknak. A bűnnel megtagadjuk,
hogy azok legyünk, aminek Ő teremtett -- Isten fiai, Isten képmásai.
Végső soron a bűn, bár a szabadság érvényesítésének látszik, menekülés
az istenfiúság szabadságától és felelősségétől.
Ezért minden egyes keresztény hivatott az életszentségre és a
Krisztussal való egyesülésre Isten parancsainak megtartása által.
Egyesek azonban sajátos hivatás folytán ünnepélyesebb kötelezettséget
vesznek magukra a szerzetesi fogadalmakkal: arra kötik le magukat, hogy
különösen komolyan veszik az életszentség alapvető keresztény
hivatását. Megígérik, hogy bizonyos meghatározott, igen hatásos
eszközöket használnak arra, hogy „tökéletesek legyenek”: az
evangéliumi tanácsokat. Kötelezik magukat, hogy szegények, tiszták és
engedelmesek lesznek, ezzel lemondanak saját akaratukról, megtagadják
magukat és megszabadulnak a világi ragaszkodástól, hogy még
tökéletesebben átadják magukat Krisztusnak. Nekik az életszentség nem
egyszerűen a végső cél keresése: „hivatásuk” a szentség, -- nincs más
dolguk az életben, mint hogy szentek legyenek, és minden ennek az
elsődleges és közvetlen céljuknak van alárendelve.
Mindamellett helyesen kell értenünk azt, hogy a szerzeteseknek és
egyháziaknak hivatásbeli kötelezettségük az életszentségre való
törekvés. Nem úgy, hogy csak ők egészen keresztények, mintha a világiak
bizonyos értelemben náluk kevésbé lennének igazi keresztények és
Krisztus tagjai. Az az Aranyszájú Szent János, aki fiatalságában már-
már azt hitte: az ember nem üdvözülhet, hacsak nem menekül a sivatagba
-- későbbi életében, mint Antiochia, majd Konstantinápoly püspöke
elismerte, hogy Krisztus minden tagja életszentségre hivatott,
egyszerűen annál fogva, hogy az Ő tagja. Keresztény ember számára csak
egy erkölcsiség, csak egy életszentség van -- az, amit az Evangéliumok
mindenkinek elébe tárnak. A világi állapot szükségszerűen jó és szent,
minthogy az Újszövetség tetszésünkre bízza, hogy ezt válasszuk. Nem is
olyan állapot, amelyben elég lenne valami statikus és minimális
életszentség fenntartása, egyszerűen úgy, hogy „kerüljük a bűnt”. A
keresztény gondolkodás néha teljesen eltorzítja és leegyszerűsíti az
életállapotok különbségét. Ilyenformán: papok, szerzetesek és apácák
kötelesek növekedni és haladni az életszentségben, világi embertől
viszont csak azt lehet várni, hogy megmaradjon a kegyelem állapotában
és mintegy a pap reverendájába kapaszkodva húzassa be magát a
mennyországba a „tökéletességre” egyedül hivatott szakemberektől.
Aranyszájú Szt. János rámutat: csak azért, mert a szerzetes élete
szigorúbb és nehezebb, ne gondoljuk, hogy a keresztény életszentség
főleg nehézség kérdése. Ez arra a hamis következtetésre vezetne, hogy a
világiak üdvözülése fura módon kevésbé „igazi”, hiszen kevésbé
meredeknek látszik. Éppen ellenkezőleg, mondja: „Isten nem bánt velünk
(világi emberekkel és világi papsággal) olyan szigorúan, hogy
kötelességként kívánja meg tőlünk a szerzetesi élet keménységét.
Mindenkinek szabad választást engedett (tanácsait illetőleg). Tisztának
kell lenni a házasságban, mértékletesnek az étkezésben... Nem vagytok
kötelesek lemondani tulajdonotokról. Isten csak azt parancsolja nektek,
hogy ne lopjatok és osszátok meg tulajdonotokat azzal, aki a
szükségeset is nélkülözi.” (Kommentár az I. korintusi levélhez, IX.
2.)
Más szóval a közönséges mértékletesség, igazságosság és szeretet,
amit minden kereszténynek gyakorolnia kell, ugyanolyan megszentelő
erejű, mint az apáca szüzessége és szegénysége. Igaz ugyan, hogy az
Istennek szentelt szerzetes életének méltósága és belső tökéletessége
nagyobb. A szerzetes gyökeresebb és teljesebb kötelezettséget vesz
magára, hogy szeresse Istent és embertársait. De ezt nem úgy kell
érteni, mintha a világi élete jelentéktelenné degradálódnék.
Ellenkezőleg: ismerjük el végre, hogy a házas állapot is a legnagyobb
mértékben megszentelő természeténél fogva, s alkalomadtán olyan
áldozatokat és önfeledést foglalhat magában, hogy az még többet is
érhet a szerzetesélet áldozatainál. Az, aki ténylegesen tökéletesebben
szeret, közelebb jut Istenhez, függetlenül attól, hogy világi ember-e
vagy sem.
Aranyszájú Szt. János ezért az ellen a tévedés ellen is tiltakozik,
mintha csak a szerzeteseknek kellene tökéletességre törekedniök, a
világiaknak éppen csak a poklot elkerülniök. Ellenkezőleg, világiaknak
és szerzeteseknek egyaránt igen pozitív és építő jellegű, erényes
keresztény életet kell élni. Nem elég, ha a fa eleven marad, gyümölcsöt
is kell hoznia. „Nem elég elhagyni Egyiptomot -- mondja --, el is kell
menni az ígéret földjére.” (XVI. homília az efezusi levélről.) Viszont
még egyik-másik tanács -- mondjuk a szüzesség -- tökéletes gyakorlása
is értelmetlen volna, ha megvalósítójában hiányoznék az igazságosság és
szeretet elemibb és általános erénye. „Hiábavaló böjtölnöd és a földön
aludnod, hamut enned és szüntelenül sírnod. Ha nem vagy senkinek
hasznára, semmit sem ér, amit teszel.” (VI. homília a Titusnak írt
levélről.) „Légy bár szűz, kiűznek a menyasszonyi kamrából, ha nem
adsz alamizsnát.” (LXXVII. homília Máté evangéliumáról.) Mindazonáltal
a szerzeteseknek megvan a maguk fontos szerepe az Egyházban. Imáiknak
és életszentségüknek értéke pótolhatatlan az egész Egyház számára.
Példájuk tanítja a világi embert, éljen ő is „idegen és zarándok
gyanánt” a földön, elszakadva az anyagi dolgoktól és megőrizve
keresztény szabadságát a városok hívságos nyüzsgésében: mert mindenben
csak Krisztus kedvében akar járni és őt szolgálni felebarátjában.
Röviden, Aranyszájú Szt. János szerint: „A Krisztus hirdette
boldogságokat nem lehet csak a szerzeteseknek lefoglalni, mert ez a
mindenség pusztulása lenne.” (Aranyszájú Szt. Jánosnak a szerzetesi és
világi állapotra vonatkozó tanításáról lásd J.-M. Leroux: „Monachisme
et communauté chrétienne d' aprés S. Jean Chrysostome.” Théologie de
la vie monastique, Párizs 1961, 143 skk.)
Valóban: mindannyian, akik megkeresztelkedtünk Krisztusban és új
személyazonosságként „magunkra öltöttük Krisztust”, kötelesek vagyunk
szentek lenni, amint ő is szent. Kötelesek vagyunk értékes életet élni,
s cselekedeteinknek tanúságot kellene tenniök vele való
egyesülésünkről. Az Ő jelenlétének meg kellene nyilvánulnia bennünk és
általunk. El kell ismernünk -- bár talán pirulva --, hogy hozzánk
szólnak Krisztus ünnepélyes szavai:
„Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült
várost. Nem azért gyújtják meg a lámpát, hogy a véka alá tegyék, hanem
a lámpatartóra, hogy mindenkinek világítson a házban. Úgy világítson a
ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket és
dicsőítsék mennyei Atyátokat” (Mt 5,14-16).
Az egyházatyák, így pl. Alexandriai Szt. Kelemen, hitték, hogy a
„világosság” az emberben: istenfiúsága, a benne élő Ige. Azt
tanították tehát, hogy az egész keresztény élet foglalata Isten
szolgálata. Nemcsak külső hódolat formájában, hanem lankadatlan
szeretettel „ápolva azt, ami bennünk isteni” (Stromata VII. 1). Szt.
Kelemen hozzáteszi: Krisztus maga tanít meg bennünket a tökéletesség
útjára; az egész keresztény élet a lelki nevelés folyamata, amelyet az
Egyetlen Mester irányít Szent Lelke által. S amikor ezt írta,
világiakhoz szólt.
A világ világosságának tartanak bennünket. Világosságnak magunk és
mások számára. No hát ezért van olyan sötét a világon! Mit jelent
Krisztus világossága életünkben? Mi az az „életszentség”? Mi az
istenfiúság? Valóban komolyan elvárják tőlünk, hogy szentek legyünk?
Kívánhat-e egyáltalán ilyesmit valaki anélkül, hogy mindenki más
teljesen bolondnak tartsa? Nem gőg ez? Lehetséges-e egyáltalán? Az
igazat megvallva sok világi, sőt jó csomó szerzetes sem hiszi
gyakorlatilag, hogy az életszentség lehetséges számára. A józan ész
lapos gondolkodása ez? Vagy talán alázatosság? Vagy hiányosság,
defetizmus és kétségbeesés?
Ha Isten életszentségre hívott bennünket, és ha az életszentség
elérése természetes erőnkön túlesik (ez pedig biztosan így van), akkor
hát magának Istennek kell megadnia nekünk a világosságot, az erőt és a
bátorságot, hogy teljesíthessük azt a feladatot, amit kíván tőlünk. Ő
bizonyára megadja nekünk a szükséges kegyelmet. Ha nem leszünk szentek,
akkor azért, mert nem használtuk fel ajándékát.

#
Tökéletlen eszmény

Vigyáznunk kell azonban, nehogy túlságosan leegyszerűsítsük ezt a
kényes kérdést. Ne tételezzük fel fölületesen, hogy a keresztények
kudarcát a tökéletességben mindig rosszakarat, restség vagy durva bűnök
okozzák. Inkább zavar, vakság, gyöngeség és félreértés az oka. Nem
irtékeljük igazán hivatásunk jelentőségét és nagyságát. Nem tudjuk,
hogyan becsüljük meg „Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,9).
Istennek, az isteni megváltásnak és az ő végtelen kegyelmének
misztériuma általában még a „hívő emberek” számára is ködös és
irreális. Ezért nincs bátorságunk, vagy erőnk egész mélységében
megfelelni hivatásunknak, öntudatlanul is meghamisítjuk, eltorzítjuk
igazi perspektíváit, és keresztény életünket valami finomkodó
társadalmi illendőséggé silányítjuk. Ilyen esetben a keresztény
„tökéletesség” már nem a lélek fáradságos és rendkívüli hűsége a
kegyelemhez a hit éjszakájának sötétjében. Gyakorlatilag
tiszteletreméltó hasonulás ahhoz, amit a körülöttünk lévő társadalom
általában „jó”-nak fogad el. A hangsúly ilyenkor áttevődik a
tisztesség külső jeleire.
Persze nem szabad automatikusan elutasítani ezt a külsőséget, mint
farizeizmust, -- ez megint túl egyszerű általánosítás. Sok valódi
erkölcsi jóság lehet az effajta külső tisztességben. A jószándék
sohasem hiábavaló Isten tekintete előtt. De azért mindig egy bizonyos
sekélyesség lesz benne, valami végleges egyoldalúság, befejezetlenség,
ami lehetetlenné teszi, hogy az ilyen emberek elérjék a teljes Krisztus-
hasonlóságot. Csak akkor lehetséges ez, ha túl tudnak emelkedni
társadalmi csoportjuk korlátain azáltal, hogy meghozzák az áldozatokat,
amelyeket Krisztus Lelke kíván tőlük. Ezek az áldozatok talán
elidegenítik őket társaik egy részétől és egy magányos és rettenetes
felelősség elhatározásait kényszeríthetik rájuk.
A keresztény életszentség útja minden esetben kemény és szigorú.
Böjtölnünk kell és imádkoznunk. Magunkhoz kell ölelnünk a kemény
életmódot és az áldozatot Krisztus szeretetéért és azért, hogy
megjavítsuk az ember helyzetét a földön. Nem szabad egyszerűen
élveznünk az élet javait, alkalomadtán „megtisztítva szándékunkat”,
hogy biztosítsuk magunkat: „Istenért” tesszük mindezt. Ilyen pusztán
elvont és elméleti műveletek csak a középszerűség szánalmas mentsvárai.
Nem igazolnak bennünket Isten szeme előtt. Nem elég áhítatos
gesztusokat végezni. Isten- és emberszeretetünk nem lehet csupán
szimbolikus, hanem teljesen valóságosnak kell lennie. Nem valami
elmeművelet ez, hanem legbensőbb önmagunk odaadása és elkötelezése.
Ez nyilvánvalóan egy kicsit többet jelent annak a népszerű
vallásosságnak ízetlen prédikációinál, amely egyes embereket abba a
hitbe ringatott, hogy „vallásos újjászületés” van keletkezőben
köztünk. Ne legyünk túlságosan biztosak ebben! Pusztán az a tény, hogy
az emberek ijedtek és bizonytalanok, hogy kapnak az optimista
jelszavakon, gyakrabban futkosnak a templomba és vidám és emberbaráti
aforizmákkal próbálják megbékíteni nyugtalan lelküket, még biztosan nem
annak a jele, hogy társadalmunk kezd „vallásos” lenni. Lehet ez akár
lelki betegség tünete is. Minden bizonnyal jó dolog észrevenni
betegségünk tüneteit, de ez nem igazolja kuruzslószerekkel való
enyhítésüket.
Ne áltassuk hát magunkat az életszentségről alkotott könnyű és
gyerekes elképzelésekkel.
Sajnos nagyon is megeshetik, hogy a mély gyökereket, az emberek és
társadalom szükségleteivel való termékeny kapcsolatot nélkülöző,
felületes vallásosság végül is kibúvóvá lesz a parancsoló vallásos
kötelezettségek alól. A mi korunknak többre van szüksége ájtatos
templomjáróknál, akik elkerülik a komoly hibákat (vagy legalábbis a
könnyen fölismerhető hibákat), de ritkán tesznek valami építő vagy
pozitív jót. Nem elég kívülről tiszteletreméltónak lenni. Ellenkezőleg,
a pusztán külső tisztesség, mélyebb, pozitívabb erkölcsi értékek
nélkül, hitelét veszi a keresztény hitnek.
A XX. század parancsuralmi rendszereinek tapasztalata megmutatta,
hogy egyes keresztények felháborítóan igazságtalan társadalomban is
tudnak élni és dolgozni: szemet hunynak minden gonoszság előtt, sőt
talán részt is vesznek benne, legalábbis mulasztással, mikor csak saját
jámbor életük különszakaszával törődnek és elzárkóznak minden más elől
a föld színén. Nyilvánvaló, hogy a vallás e silány pótléka ténylegesen
hozzájárul a vaksághoz és erkölcsi érzéketlenséghez, s hosszú távon a
kereszténység kihalásához vezet egész nemzetekben, vagy a társadalom
egész területein. Semmi kétség: ez hozta létre az Egyház nagy modern
problémáját, a munkásosztály elvesztését.
Ezért talán tanácsosabb „életszentség”-ről beszélni, mint
„tökéletességről”. „Szent” az a személy, akit Istennek benne való
jelenléte és működése megszentel. Azért „szent”, mert olyan mélyen
belemerül a „Szentegyház” életébe, hitébe és szeretetébe, hogy az
benne és általa nyilvánítja ki szentségét. A „tökéletességre” való
összpontosulás azonban könnyen lehet az önzés kifinomultabb formája. Az
ilyen ember abban a veszélyben foroghat, hogy valami felsőbb lénynek
szeretné tekinteni magát, aki befejezett és minden erénnyel ékes,
mindenki mástól elszigetelt, mindenkinek jóleső ellentéte. A
„szentség” eszméje mintha magában foglalna valamit „Isten szent
népének” közösségéből és szolidaritásából. A „lelki tökéletesség”
fogalma inkább a filozófusnak való, aki a beavatottak fegyelmi
gyakorlatainak ismeretével és végrehajtásával -- tekintet nélkül mások
szükségléteire és vágyaira -- nyugalmi állapotba jutott, és
szenvedélyek már nem zavarják tiszta lelkét.
Ez nem a keresztény életszentség eszméje.

#
A gipsz-szent

Szent Benedek igen bölcs tanácsot ad regulájában a szerzeteseknek: ne
kívánják, hogy szentnek mondják őket, mielőtt azok lennének, hanem
váljanak előbb szentté, hogy életszentségük híre valóságon alapuljon.
Ez jól mutatja a nagy különbséget a valódi lelki tökéletesség és a
tökéletesség emberi elképzelése között. Vagy talán pontosabban így
lehetne mondani: az életszentség és a narcisszizmus között.
A „szent”-ről alkotott népies fogalom persze -- és ez egészen
természetes -- azoknak a hősies férfiaknak és nőknek életszentségén
alapul, akiket az Egyház tisztelnünk adott. Semmi meglepő nincs abban,
hogy az átlagkeresztény gondolatában a szentek hamarosan egyazon
mintára alakulnak, s jól meggondolva ki-ki könnyen beláthatja, hogy ez
a matrica többé-kevésbé eltér a valóságtól. A szentek életírásának
szokásos formái rendesen a képnek a valóságtól eltérő vonásait
hangsúlyozzák, és a jámbor művészet a legtöbb esetben sikeresen
betetőzi a művet. Ilyen módon az a keresztény, aki az életszentség
elérésére szenteli magát, öntudatlanul is a népszerű sztereotip kép
egyes vonásainak utánzására törekszik. Vagy inkább -- minthogy
szerencsére ebben a vállalkozásban nehéz sikert elérni -- úgy képzeli,
hogy bizonyos értelemben köteles követni a mintát, mintha csakugyan ez
volna az Egyház által utánzásra eléje adott eszmény. Pedig hát ez
pusztán konvencionális, népszerű karikatúrája egy titokzatos valóságnak
-- a szentek Krisztus-hasonlóságának.
Ezt a sztereotip képet könnyű itt vázolni: lényege, hogy a legkisebb
erkölcsi folt is hiányzik belőle. A szent, ha egyáltalán vetkezett
valaha, tökéletesen megtért és teljesen hozzáférhetetlenné vált a
bűnnek. Még ez sem elég: fölébe emelkedett a kísértésre való reagálás
leghalványabb lehetőségének is. A kísértés természetesen őt is
megkörnyékezi, de nem okoz nehézséget. Mindig kész az abszolút és
hősies felelettel. Inkább tűzbe, jeges vízbe vagy tüskebokorba veti
magát, semhogy csak távoli bűnalkalmat is tekintetre méltasson.
Szándékai mindig a legnemesebbek. Szavai mindig a legépületesebb
sablonok, megsemmisítő magátólértetődéssel illenek az adott helyzethez,
úgyhogy a dialógusnak még a gondolata is torkunkra forr. Valóban, ezek
az ijesztően „tökéletes” emberek fölébe emelkedtek az embertársaikkal
folytatott emberies párbeszéd szükségének, sőt képességének is. Nincs
bennük humor, nincs csodálkozás, nincs együttérzés és érdeklődés az
emberiség közös ügyei iránt. Viszont természetesen mindig pontosan
azzal az erényes cselekedettel lépnek színre, amit a helyzet
megkövetel. Mindig ott csókolgatják a leprás sebeit éppen abban a
pillanatban, amikor a király és nemesi kísérői befordulnak a sarkon és
megállnak útjukban, némán a bámulattól...
Ki ne mosolyogna a naiv kezdőn, aki bizakodva gyürkőzik neki az
ilyesfajta kép újraalkotásának saját életében? Nézzen szembe a
valósággal -- mondogatjuk neki; de miközben emlékeztetjük az élet
szomorú tényeire, nem tételezzük-e fel titokban gyakran, hogy végül is
igaza van? A szentség valóban az abszolút kultusza. Hajthatatlan, és
még csak nem is gondol megalkuvásra. Vajon igazából a szívünk mélyén
nem azt értjük-e ezen, hogy a szentség csodája nemcsak
természetfölötti, hanem valósággal embertelen is? Nem azonosítjuk-e
ténylegesen a természetfölöttit az emberinek kerek tagadásával? Nincs-e
természet és kegyelem szöges ellentétben egymással? Nem jelenti-e a
szentség mindannak teljes elvetését és megtagadását, ami a természettel
összhangban van?
Ha ezt gondoljuk, akkor gyakorlatilag elismerjük a sztereotip kép
valóságát. Ebben az esetben nincs más választásunk, mint föltételezni,
hogy a tökéletes kereszténynek ezt a mintát kell megvalósítania. De
akkor mi jogon tanácsoljuk el az embereket attól a próbálkozástól, hogy
megvalósítsák a helyes mintaképet?
Az igazság az, hogy a szentségről alkotott fogalmunk kétértelmű és
homályos, -- talán azért, mert a kegyelemről és a természetfölöttiről
alkotott fogalmunk maga is zavaros. Az a mondás, hogy a kegyelem „a
természetre épít”, semmiképpen sem valami kiagyalt klisé a lelkiélet
félmegoldásainak mentségére. Ez a szószerinti igazság. És amíg föl nem
fogjuk, hogy mielőtt valaki szentté lehetne, mindenekelőtt embernek
kell lennie, a tényleges emberi állapot teljes törékenységében, addig
sohasem leszünk képesek megérteni a „szent” szó jelentését. Hiszen
nem elég, hogy a szentek mind tökéletesen emberiek voltak, hogy
szentségük gazdagította és elmélyítette emberségüket, -- minden szentek
Legszentebbje, a Megtestesült Ige, maga Jézus Krisztus a legmélyebben
és legtökéletesebben emberi lény volt, aki valaha is élt a föld színén.
Jusson eszünkbe, hogy az emberi természet őbenne egészen tökéletes
volt, és ugyanakkor teljesen hasonló a mi törékeny és szenvedő
természetünkhöz mindenben, kivéve a bűnt. Már pedig mi más a
„természetfölötti”, mint üdvözülésünk rendje a Megtestesült Igében és
őáltala?
Ha „tökéleteseknek” kell lennünk, amint Krisztus tökéletes, akkor
törekednünk kell olyan tökéletesen emberinek lenni, mint ő, hogy
egyesíthessen bennünket isteni lényével és megoszthassa velünk
istenfiúságát. Ezért az életszentség nem azt jelenti, hogy kevésbé
legyünk emberiek, mint a többi ember, hanem hogy inkább legyünk azok.
Tehát legyen nagyobb képességünk az érdeklődésre, szenvedésre,
megértésre, rokonérzésre, s egyúttal a humorra, örömre, az élet jó és
szép dolgainak értékelésére. Következésképpen nem egyéb karikatúránál
az úgynevezett „tökéletességnek” az az útja, amely egyszerűen
lerombol vagy kiüresít emberi értékeket pontosan azért, mert emberiek,
azzal a céllal, hogy valaki elkülönítse magát a többi embertől csodálat
tárgyaként. A szentség ilyen eltorzítása bűn a Megtestesülésbe vetett
hit ellen. Megvetés tanújele az iránt az emberiség iránt, amelyért
Krisztus nem habozott meghalni a kereszten.
Vigyáznunk kell azonban, hogy valódi emberi értékeket ne tévesszünk
össze ennél alacsonyabbrendűekkel, még ha a társadalom felbomlott
rendje el is fogadja őket. Igazából jobban szenvedünk legmélyebb emberi
törekvéseink eltorzulásától és fejletlenségétől, mint az állati
ösztönök elburjánzásától. Ezért az erőszakos szenvedélyek
megfegyelmezésére szánt szigorú aszkézis több kárt tehet, mint jót, ha
olyasvalaki esetében alkalmazzák, akinek az érzelmei igazából ki sem
érlelődtek soha, és ösztönélete a gyöngeség és rendezetlenség
betegségében szenved.
A szokásosnál mélyebben el kell gondolkodnunk azon, hogyan hat a
modern technikai élet az ember érzelmi és ösztönös fejlődésére. Nagyon
is lehetséges, hogy az az ember, akinek élete egy gép irányítása és a
tévénézés között oszlik meg, előbb-utóbb radikálisan megfogyatkozik
természetében és emberségében.
Az életszentség nemcsak keresztény neveléssel kellően kifejlesztett
és alakított normális emberi intelligenciát, normális emberi akaratot,
önátadásra és önfelajánlásra képes, jól megfegyelmezett szabadságot
tételez fel, hanem még mindezek előtt egészséges és rendezett emberi
érzelmeket. A kegyelem nem úgy épít a természetre, hogy elnyomja az
ösztönt, hanem úgy, hogy meggyógyítja és szellemi színvonalra emeli. Az
egészséges, ösztönös spontaneitásnak mindig meg kell hogy legyen a
megfelelő helye a keresztény életben. Az ember érzelmei és ösztönei ott
dolgoztak Krisztus Urunk szent emberségében is: Ő minden téren érzékeny
és melegen reagáló emberséget tanúsított. A Mesterét utánozni kívánó
keresztény tanulja meg: ne úgy tegye ezt, hogy kegyetlen és erőszakos
ellenőrzés alá veti érzelmeit (az ilyenfajta erőfeszítések a legtöbb
esetben úgyis csődöt mondanak), hanem engedje, hadd alakítsa és
fejlessze a kegyelem érzelmi életét a szeretet szolgálatában.
Jézus azt kérdezte a farizeusoktól: „Hogyan hihetnétek ti, akik
egymástól várjátok a dicsőséget?” (Jn 5,44) Ha az erény hősiességét a
mások szemében szerzett dicsőségért keressük, az valójában hitünk
gyöngítése. Az igazi szent nem az, aki meg van győződve arról, hogy ő
maga szent, hanem az, akit túláradón eltölt annak a fölismerése, hogy
Isten és csakis Isten szent. Annyira megrendíti az isteni szentség
valósága, hogy azt kezdi látni mindenütt. Alkalomadtán képes lehet arra
is, hogy saját magában is meglássa; de biztosan legeslegutoljára fogja
ott észrevenni, mert önmagában továbbra is tapasztalja az önzés és a
bűn semmiségét, álvalóságát. De még rosszra való hajlandóságunk
sötétjén is átragyog az isteni Megváltó jelenléte és kegyelme.
Dosztojevszkij mondja: a szent képes arra, hogy szeressen másokat még
bűneikben is. Mert minden dologban és minden emberben az isteni részvét
tárgyát látja.
A szent tehát nem önmaga dicsőségét keresi, hanem Istenét. És hogy
Istené legyen a dicsőség mindenben, ő maga semmi más nem akar lenni,
csak az isteni akarat puszta eszköze. Egyszerűen ablak, amelyen
keresztül Isten kegyelme a világra ragyog. Ezért törekszik szent lenni.
Hősiesen próbálja gyakorolni az erényt, de nem azért, hogy erényes és
szent emberként ismerjék, hanem azért, hogy Isten jóságát soha el ne
homályosítsa valami önző tettével.
Ezért az, aki szereti Istent és Isten dicsőségét keresi, Isten
kegyelmével tökéletes szeretetre törekszik, amint „a mennyei Atya
tökéletes” (Mt 5,48).

#
Eszmék és valóság

Mindig kicsit oktalan vállalkozás azzal próbálkozni, hogy néhány
világos formulába foglaljuk a keresztény tökéletesség lényegét. Néha
meg kell tenni. De valahányszor megpróbáljuk, emlékeztessük magunkat
arra, hogy nem fogjuk fel közvetlenül a szavak értelmét és igyekezzünk
elkerülni azt a látszatot, mintha a szentség könnyen megszerezhető
lenne valami egyszerű formula követésével. „Szentté lenni” nemcsak
annyi, hogy kiválasztunk egy tetszetős receptet és az ízlésünknek
megfelelő utasítás szerint összekotyvasztjuk a keresztény élet
különféle elemeit. Pedig bizonyos lelki könyvek olykor mintha ezt
csinálnák. És akadnak mindig „szent lelkek”, akik fölfedeztek valami
új módszert, olyat, ami mindent összefoglal és ezentúl igen egyszerűvé
teszi mindenkinek az egészet.
Persze természetes dolog, hogy valami egyszerű módszert keresünk
valamennyi lelki probléma megoldására. Az ember legalapvetőbb
hagyományos kérdése: „Mit cselekedjünk?” (ApCsel 2,37) A keresztény
felelet: „Tartsatok bűnbánatot, keresztelkedjetek meg ... bűneitek
bocsánatára; így megkapjátok a Szentlelket” (38) -- nem valami
„módszert” vagy technikát tár elénk. Ellenkezőleg: Szent Péter ezzel
éppen azt mondta első beszéde hallgatóinak az első pünkösd napján, hogy
nem annyira egy bizonyos módszer követése üdvözít, inkább az, hogy
Isten Népének, Krisztus Testének tagjává válunk, s e Test tagjaként
élünk, ennek a népnek az életével, az pedig a szeretet élete. De a
szeretet ebben az összefüggésben nem egyszerűen érzelmesség és belső
jóindulatú hajlam kérdése. Az igazi keresztény élet lényegét tévő
szeretet részvétel az Egyház minden küzdelmében, problémájában,
törekvésében. Szeretni annyi, mint teljesen elkötelezni magunkat az
Egyház megváltói művének: az ember és társadalma megújításának és
Istenhez vezetésének. Egyetlen keresztény sem maradhat érdektelen ebben
a munkában. A feladat határai ma olyan tágak, mint maga a világ.
Mindamellett ez a feladat minden egyes keresztény lelken belül
kezdődik. Nem vihetünk reményt és megváltást másoknak, ha mi magunk nem
teltünk el Krisztus világosságával és Lelkével. Hogy eredményesen
tudjunk osztozni az Egyház terheiben, először erőre és bölcsességre
kell szert tennünk. Nevelődnünk kell a szeretetben. El kell kezdenünk
az életszentséget.
Nincs egyszerű és hathatós formula az Evangéliumon kívül; és azok nem
emberi szavak, hanem Isten szavai. Már pedig Krisztus szavai, az
üdvösség szavai minden átlátszó egyszerűségükben is olyan mélyen
titokzatosak maradnak, mint mindaz, ami Istentől származik. Igaz,
világos, hogy „tökéletességre” vagyunk hívatva és tudjuk, hogy a
tökéletesség nem más, mint „a parancsolatok (Krisztus parancsai)
megtartása”, mindenekfölött az ő „új parancsáé”, „hogy szeressük
egymást, amint Ő szeretett minket”, -- mégis mindegyikünknek félve és
remegve kell munkálkodnia üdvösségén egyéni élete titokzatos
szövevényében, gyakran megtévesztő zűrzavarában. Eközben mindegyikünk
csakugyan új „útra”, újfajta „életszentségre” bukkan, amely
teljességgel sajátja. Mert mindegyikünknek sajátos hivatása van a
Krisztus-hasonlóság megvalósítására, mindenki másétól egy kicsit
különböző módon, amint nincs közöttünk két egészen egyforma ember.
A rejtett és láthatatlan Istennek ez a „keresése” a lelkiélet
világosan fogalmazott törvényeibe és tanácsaiba sűrítve talán igen
egyszerűnek látszik. Nem nehéz elképzelni önmagunkat, amint
felfedezzük: bizonyos dolgokat meg kell tennünk, mert jók, másokat
kerülnünk kell, mert rosszak; nagylelkűen csináljuk a jót,
természetesen mindig „Isten kegyelmével”, és így elérünk az
„Istennel való egyesülésig”. Többé-kevésbé határozottan elgondolt
eszménnyel indulunk neki az életszentség meghódításának olyanformán,
hogy az élet valóságait hasonulni kényszerítjük eszményünkhöz. Nem kell
ehhez semmi más -- gondoljuk --, mint nagylelkűség, teljes hűség ehhez
az eszményhez.
Sajnálatosan megfeledkezünk arról, hogy eszményünk maga is tökéletlen
és félrevezető lehet. Igaz, objektív normákon alapul, de ezeket a
normákat igen korlátolt és egyéni módon értelmezhetjük; öntudatlanul
eltorzíthatjuk, hogy megfeleljenek saját rendezetlen szükségeinknek és
várakozásainknak. Ezek a mi szükségleteink és várakozásaink, igényeink
önmagunkkal és az élettel, sőt magával Istennel szemben talán sokkal
képtelenebbek és illuzórikusabbak, mint amit meg tudunk valósítani.
Ezért aztán egész tökéletesség-elgondolásunk -- bár teológiailag
esetleg kifogástalan szavakban fogalmazódik meg -- gyakorlatilag oly
teljesen irreális lehet, hogy tehetetlenségre és csalódásra vagyunk
kárhoztatva. Akár „el is veszíthetjük hivatásunkat”, nem azért, mert
nincsenek eszményeink, hanem mert eszményeinknek semmi kapcsolatuk
nincs a valósággal.
A lelkiélet egyfajta dialektika az eszmények és a valóság között.
Dialektikát mondok, nem kompromisszumot. Az eszmények általában
egyetemes, „mindenkinek szóló” aszketikus szabályokon alapulnak, --
vagy legalábbis mindazoknak szóló szabályokon, akik „a tökéletességet
keresik”. Ezeket nem valósíthatja meg mindenki azonos módon. Nem úgy
lesz tökéletes valaki, hogy az egyetemes tökéletesség egységes normáját
váltja valóra életében, hanem úgy, hogy felel Isten hívására és
szeretetére, amely sajátos hivatásának korlátai és körülményei között
szól hozzá. Istenkeresésünk valójában egyáltalán nem azt jelenti, hogy
bizonyos aszketikus technika segítségével megtaláljuk Őt. Inkább egész
életünk elnyugvása és rendezése önmegtagadás, ima és jócselekedetek
által, hogy Isten, aki jobban keres bennünket, mint mi őt,
„megtalálhasson” és „birtokba vehessen”.
Ismerjük el tehát, hogy a kegyelemről alkotott fogalmunk homályos és
irreális lehet. Csakugyan: minél inkább valami félig anyagi,
tárgyiasított módon kezeljük a kegyelem fogalmát, annál valótlanabbá
válik. A gyakorlatban hajlamosak vagyunk úgy gondolni a kegyelemre,
mint valami titokzatos lényegre, „dolog”-ra, szükségleti cikkre,
amelyet Isten szállít nekünk, -- afféle üzemanyag egy természetfölötti
motorhoz. Valami lelki benzinfajtának tekintjük, amely Istenhez vivő
utazásunkhoz szükséges.
Természetesen a kegyelem nagy titok, és csak hasonlatokban és
metaforákban beszélhetünk róla, ez pedig félrevezető lehet. De az
iménti metafora annyira félrevezető, hogy egészen hamis. A kegyelem nem
„valami”, „amivel” jócselekedeteket hajtunk végre és elérkezünk
Istenhez. Nem Istentől teljesen különálló „dolog”, vagy „lényeg”.
Hanem magának Istennek jelenléte és működése bennünk. Ezért világos,
hogy nem valami szükségleti cikk, amit „meg kell kapnunk” Tőle annak
érdekében, hogy eljussunk hozzá. Gyakorlati célra éppen olyan
megfelelő, ha azt mondjuk: a kegyelem lényünknek az a minősége, amelyet
Istennek életünkben dinamikusan működő megszentelő ereje hoz létre.
Ezért a kezdeti keresztény irodalomban és főleg az Újszövetségben nem
annyira arról olvasunk, hogy az emberek kegyelmet kapnak, inkább arról,
hogy megkapják a Szentlelket -- magát Istent.
Jól tennénk, ha a teremtetlen kegyelmet hangsúlyoznánk. A bennünk
jelenlevő Szentlelket, a „dulcis hospes animae”-t, a „lelkünkben
lakozó édes vendég”-et. Maga az ő bennünk való jelenléte testiből
szellemi lénnyé változtat át (Róm 8,9). Milyen kár, hogy olyan kevéssé
eszmélünk rá erre! Ha felismernénk, mit jelent és milyen jelentős
nekünk az Ő bensőséges közelsége, állandó örömöt, erőt és békét
találnánk őbenne. Jobban rá lennénk hangolva a Lélek e belső, titkos
„vágyódására, amely élet és béke” (Róm 8,5). Jobban tudnánk ízlelni
és élvezni a Lélek gyümölcseit (Gal 5). Bizalmunk volna abban a rejtett
Valakiben, aki imádkozik bennünk akkor is, amikor mi magunk képtelenek
vagyunk jól imádkozni, olyasmiket kér számunkra, amiről nem is tudjuk,
hogy rászorulunk, és olyan örömöket próbál adni nekünk, amilyeneket mi
nem merészelnénk keresni magunknak.
„Tökéletesnek lenni” tehát nem annyira azon múlik, hogy hévvel és
nagylelkűen keressük Istent, hanem inkább azon, hogy Isten találjon
meg, szeressen és vegyen birtokba bennünket, az ő bennünk való működése
tegyen teljesen nagylelkűvé, segítsen túlhaladni korlátainkon és
legyűrni gyöngeségünket. Nem úgy leszünk szentek, hogy erőszakkal
győzzük le gyöngeségünket, hanem úgy, hogy engedjük: adja meg nekünk az
Úr az ő Lelkének erejét és tisztaságát a mi gyengeségünk és
nyomorúságunk helyett. Ne bonyolítsuk hát életünket, ne juttassuk
zátonyra önmagunkat azzal, hogy túl nagy figyelmet fordítunk magunkra,
közben pedig elfeledkezünk Isten hatalmáról és megszomorítjuk a
Szentlelket.
Lelki magatartásunk, utunk a béke és tökéletesség keresésére teljes
egészében istenfogalmunktól függ. Ha hinni tudjuk, hogy Ő igazán a mi
szerető Atyánk, ha valóban el tudjuk fogadni azt az igazságot, hogy
végtelen és könyörületes érdeklődéssel törődik velünk, ha hisszük, hogy
szeret bennünket, nem mert értékesek vagyunk, hanem mert szükségünk van
szeretetére, akkor bizalommal haladhatunk előre. Elkerülhetetlen
gyöngeségeink és kudarcaink nem fogják kedvünket szegni. Meg tudunk
tenni mindent, amit kíván tőlünk. Ha azonban azt hisszük, hogy Ő valami
szigorú, hideg törvényhozó, aki nem érdeklődik igazán irántunk, aki
csak kormányzó, úr, bíró, nem pedig atya, akkor nagy nehézségeink
lesznek a keresztény élet terén. Azzal kell tehát kezdenünk, hogy
higgyük: Atyánk az Isten. Másképpen nem tudunk szembenézni a
tökéletesség keresztény útjának nehézségeivel. Hit nélkül a „keskeny
úton” járni teljességgel lehetetlen.

II. Az eszmények próbája

#
Az új törvény

Hogy tökéletessé legyünk, ésszerű, konkrét eszményeinknek kell
lenniük és erőfeszítéseket kell tennünk, hogy szerintük éljünk. Kell
lenni bizonyos általános törvényeknek és követelményeknek, amelyek
mindenkire érvényesek, s egyetemes „szabály”-ként szolgálnak, hogy ki-
ki kövesse őket saját életében. Az ilyen szabályokat sohasem szabad
lebecsülnünk vagy elhanyagolnunk. Szenteljünk néhány oldalt ezeknek a
tág, általános normáknak, a keresztény lelki tanítás alapjainak. Nem
mintha az életszentségnek valami holtbiztos módszerét szándékoznánk
fölvázolni. Egyszerűen csak emlékezetbe idézzük az Egyház alapvető
tanítását a keresztény tökéletesség útjáról.
A keresztény tökéletesség útja egy személyes felszólítással kezdődik,
amelyet Krisztus, az Úr intéz az egyes keresztényhez a Szentlélek
által. Ez a felszólítás hívás, „hivatás”. Minden keresztény megkapja
valamilyen módon ezt a hivatást Krisztustól -- a hívást, hogy kövesse
őt. Néha azt képzeljük, a hivatás papok és szerzetesek kiváltsága.
Igaz, ők különleges meghívást kapnak a tökéletességre. A keresztény
tökéletesség keresésére szentelik magukat bizonyos meghatározott
eszközök igénybevételével. De minden keresztény hivatott arra, hogy
kövesse Krisztust, utánozza Krisztust, olyan tökéletesen, ahogyan csak
életkörülményei megengedik, és ezzel szentté váljék.
Mi a mi feleletünk Krisztus hívására? Nem az, hogy sok imát mondunk,
sok kilencedet végzünk, vigíliagyertyákat gyújtunk a szentek szobrai
előtt, vagy halat eszünk pénteken. Nemcsak az, hogy misére megyünk,
vagy bizonyos önmegtagadási gyakorlatokat végzünk. Mindez nagyon jó
lehet a keresztény élet teljes összefüggésében tekintve. Ebből az
összefüggésből kiragadva elveszítheti vallásos jelentőségét, üres
gesztussá válhat.
Feleletünk Krisztus hívására azt jelenti, hogy fölvesszük
keresztünket: vagyis vállaljuk felelősségünket, hogy mindenben az Atya
akaratát keressük és tegyük. Valóban ez és csak ez volt Krisztus földi
életének, halálának és feltámadásának lényege. Minden az Atya iránti
engedelmességből történt. (Zsid 10,5-8; Lk 2,49; Mt 26,42; Jn 5,30
stb.) Krisztus is ezt mondja minden kereszténynek: „Nem mindenki, aki
mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek országába, hanem aki
teljesíti mennyei Atyám akaratát.' (Mt 7,21)
Egész életünknek ezért az Atya akaratára kell összpontosulnia. Ez az
akarat világosan és nyilvánvalóan kifejeződik abban a törvényben,
amelyet Isten adott nekünk, -- ennek foglalata a Tízparancsolat,
legtökéletesebb kivonata pedig az az egyetlen nagy parancs, hogy
szeressük Istent teljes szívünkből, elménkből és szeressük
felebarátunkat, mint önmagunkat.
De most, amikor Krisztus már feláldozta életét és feltámadt
halottaiból, hogy Lelkével birtokba vegyen bennünket, maga a bennünk
lakó Lélek kell hogy törvényünk legyen. Ez a belső törvény, az „Új
Törvény”, amely tisztára a szeretet törvénye, a „fiúság” szóban
foglalható össze. „Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a
szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem
a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!”
(Róm 8,15)
A Szentlélek nem törli el az Ó Törvényt, a külső parancsot: hanem
belsővé teszi számunkra ezt a törvényt, úgyhogy Isten akaratát már nem
félelemből teljesítjük, hanem önkéntes szeretetből.
A Szentlélek ezért nem a törvény otthonos előírásaival ellentétes
cselekedetekre tanít. Éppen ellenkezőleg: a Törvény legteljesebb
megtartására vezet rá, valamennyi kötelességünk szerető teljesítésére a
családban, munkában, választott életmódunkban, társadalmi
kapcsolatainkban, állampolgári életünkben, imánkban és lelkünk mélyén
Istennel folytatott bensőséges társalgásunkban.
A Szentlélek nemcsak arra tanít, hogy tevékenyen teljesítsük Isten
akaratát úgy, amint parancsaiban megnyilvánul, hanem arra is, hogy
szeretettel elfogadjuk ezt az akaratot az ellenőrzésünk határain
túleső, gondviselésszerű eseményekben.
Egyszóval: az egész keresztény életnek az a lényege, hogy szerető
hittel keressük Isten akaratát és hűséges szeretettel teljesítjük ezt
az áldott akaratot.
A tökéletesség tehát hűség és szeretet kérdése -- mindenekelőtt hűség
a kötelességhez, azután pedig szeretet Isten akarata iránt annak minden
megnyilvánulásában. A szeretet fogalma azt jelenti, hogy többre
becsülök valamit, és ez az előnyben részesítés áldozatot kíván. Isten
akaratának elsőbbsége gyakorlatilag azt jelenti, hogy félretesszük és
feláldozzuk saját akaratunkat. Minél inkább lemond a keresztény a maga
akaratáról, hogy szerető alárendeltségben és gondtalan odaadással Isten
akaratát cselekedje, annál inkább egyesül Krisztussal az istenfiúság
Lelkében, annál igazabban bizonyul a mennyei Atya fiának, és annál
közelebb jut a keresztény tökéletességhez.

#
Mi az Isten akarata?

Itt azonban fölmerül egy újabb probléma, és megint azt kérdezzük
magunktól: nem volna-e szükségünk valami rendszeres, módszeres útra,
hogy megismerjük és megtegyük Isten akaratát? Hogyan lehetek hűséges
ehhez a titokzatos és szent akarathoz? Honnan tudom, mikor tetszik az
áldozat a mennyei Atyának, és mikor csak saját akaratom öncsalása?
Ez bizony nem könnyű dolog. Nem hagyatkozhatunk egyéni érzésre vagy
szeszélyre. Teszem azt, valaki csalóka és túlságosan leegyszerűsített
módszert eszelhet ki „Isten akaratának” felismerésére. Azt mondhatja:
„Bűnre hajló akaratom rendszerint ellene szegül Isten akaratának.
Tehát hogy ezt az állapotot helyrehozzam, mindig azt kell tennem, ami
ellentmond ösztönös vágyaimnak vagy személyes érdekeimnek, és akkor
biztos leszek abban, hogy Isten akaratát cselekszem.” De ez hamis
kiindulás: manicheista felfogás az, hogy mindig szükségszerűen a
rosszra hajlom, hogy mindaz, amit ösztönszerűén kívánok, már a priori
bűnös.
Az emberi természet nem rossz. Nem minden gyönyör bűnös. Nem minden
spontán vágy önző. Az eredeti bűnről szóló tanítás nem azt jelenti,
hogy az emberi természet teljesen megromlott és az ember szabadsága
mindig bűnre hajlik. Az ember se nem ördög, se nem angyal. Nem tiszta
szellem, hanem test és lélek, azért alá van vetve tévedésnek és
rosszakaratnak, de alapvetően hajlandó az igazság és jóság keresésére.
Valóban bűnös, de szíve visszhangot ad a szeretetre és kegyelemre.
Ugyanígy válaszol embertársa jóságára és szükségleteire is.
Az isteni akarat fölismerésének keresztény módja nem valami elvont
logikai művelet. Nem is pusztán szubjektív. A keresztény tagja egy élő
testnek, és Isten akaratának felismerése a Test többi tagjával való
kapcsolatától függ: minthogy mindnyájan egyek vagyunk, mint „egymás
tagjai”, azért Isten élő, üdvözítő akarata titokzatos módon egymáson
keresztül jut tudomásunkra. Mindannyiunknak szükségünk van egymásra,
mindannyian kiegészítjük egymást. Isten akarata ebben a kölcsönös
egymásrautaltságban található meg. „A test ugyan egy, de sok tagja
van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is.
Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel:
akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok.
Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból
áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: ,Nem vagyok kéz, tehát nem
tartozom a testhez', azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül mondaná:
,Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez', azért a testhez
tartozik. Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg
csupa hallás, hol lenne a szaglás? Isten határozta meg mindenegyes tag
feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol
lenne a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem
mondhatja a kéznek: ,Nincs rád szükségem', vagy a fej a lábnak: ,Nincs
rád szükségem'.” (1Kor 12,12-21)
A keresztény „módszer” tehát nem rituális szabályok és aszketikus
gyakorlatok bonyolult sorozata. Hanem mindenekfölött a spontán szeretet
erkölcstana, amelyet a keresztény ember és testvére közötti tényleges
rokonság ír elő. És a kereszténynek bizonyos értelemben minden ember
testvére. Egyesek ténylegesen és láthatóan tagjai Krisztus Testének. De
lehetőség szerint minden ember tagja ennek a testnek; és ki mondhatja
meg biztosan, hogy a nemkatolikus vagy nemkeresztény nem igazult-e meg
valami rejtett módon Istennek benne lakó Lelke által, és így -- ha nem
is láthatóan és nyilvánvalóan -- nem igazi testvér-e „Krisztusban”?
Isten akarata ezért a keresztény számára mindenekfölött a szeretet
parancsában nyilvánul meg. A mi Urunk Jézus Krisztus legünnepélyesebb
beszédében azt mondotta tanítványainak: azok, akik szeretni akarják őt,
tartsák meg az ő parancsát: úgy szeressék egymást, amint ő szeretett
minket.
„Ezeket azért mondottam nektek, hogy örömöm legyen bennetek és a ti
örömötök teljes legyen. Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást,
ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál,
mint aki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha
megteszitek azt, amit parancsolok nektek. Nem mondalak már titeket
szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket
barátaimnak mondottalak, mert mindent tudtul adtam nektek, amit
Atyámtól hallottam. Nem ti választottatok engem, hanem én
választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, gyümölcsöt
hozzatok és az maradandó legyen, s amit kértek az Atyától az én
nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek
egymást.” (Jn 15,11-17)
Ez az egyetlen aszketikus „módszer”, amit Krisztus az
Evangéliumokban adott: mindenki azzal mutassa meg barátságát iránta,
hogy barátja a másiknak és még ellenségeit is szereti (Mt 5,43-48).
Hiszen a keresztényeknek mindig az áldozat, a türelem és szelídség
szellemében kell viselkedniök -- még az igazságtalanokkal és
erőszakosokkal szemben is. Annál erősebben kötelesek hát szeretetteljes
kedvességre egymás iránt, sohasem használva sértő vagy bántó
kifejezéseket egymással szemben (Mt 5,20-26).
Isten akarata megtalálásának keresztény „módszere” tehát: keressük
ezt a szent és életadó akaratot a Krisztus Misztikus Testének tényleges
és lehetséges tagjai közötti kölcsönös kapcsolatban. Isten akarata az,
hogy mindenki üdvözüljön. Következésképpen Isten akarja mindannyiunk
közreműködését Jézus Krisztussal és egymással, hogy egymást üdvösségre
és életszentségre segítsük.
Mindnyájan kötelesek vagyunk nemcsak saját javunkat, hanem mások
javát is keresni. Az isteni Gondviselés, akár közvetve, akár
közvetlenül, kapcsolatba hoz azokkal, akiknek életében az üdvösség
eszközeként kell szerepelnünk. És a Szentlélek is azt akarja, hogy
kapjunk azoktól, akiknek adunk és adjunk másoknak, akiktől kapunk. Így
az egész keresztény élet kölcsönös viszonyok hálózata egy test tagjai
között, amelyet természetfölötti szeretet, azaz a Szentlélek működése
egyesít, mindnyájunkat eggyé téve Krisztusban. Isten akarata
mindenekfölött az, hogy mindenki a tőle telhető legnagyobb szabadsággal
működjék közre a szeretet Szentlelkével, az „egység kötelékével”.
Ez az egység élő és szerves. Az Egyház több, mint tagjait külsőleg
uniformizáló egyesület. Élő szervezet, amely a saját lényük mélyén
jelenvaló és tevékenykedő élet révén egyesíti tagjait. Ez az élet a
keresztény szeretet. S ez a Titokzatos Test számtalan tagjában szinte
végtelenül változatos módon fejeződik ki. Isten akarata tehát az, hogy
mindenki, képességeinek, hivatásának és helyzetének megfelelően, minden
testvére szolgálatára és üdvösségére szentelje magát; különösen
azokéra, akik legközelebb állnak hozzá a szeretet rendjében. Először
ezeket a legközelebbieket kell szeretnie -- szüleit, gyermekeit,
beosztottjait, barátait; de szeretetének alkalomadtán el kell érnie
minden emberhez.
Az a mérték tehát, amely szerint áldozatainkat értékelhetjük és
megítélhetjük, a szeretetnek ez a pontos rendje. Saját akaratunk
feláldozása akkor szükséges és Istennek tetsző, ha arról van szó, hogy
lemondjunk egyéni, magánjavunkról egy magasabb közös jó miatt, ami
egyszerre szolgálja a magunk és a mások üdvösségét. Tehát nem az számít
legfőképpen, mibe kerül nekünk az áldozat, hanem mivel járul hozzá
mások és az Egyház javához. Az áldozat mértéke nem az okozott szenvedés
nagysága, hanem hogy milyen ereje van válaszfalak ledöntésére, sebek
gyógyítására, a rend és egység helyreállítására Krisztus Testében.
„Amit akartok, hogy az emberek nektek tegyenek, azt tegyétek ti is
nekik. Ez ugyanis a törvény és a próféták. A keskeny kapun menjetek be.
Mert a széles kapu és a tágas út a romlásba visz és sokan vannak, akik
azon mennek be. A keskeny kapu és szűk út ellenben az életre vezet, de
azt kevesen találják meg. Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik a
bárányok bőrében jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok.
Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e a tövisről szőlőt vagy
bojtorjánról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa
pedig rossz gyümölcsöt terem. Jó fa nem hozhat rossz gyümölcsöt, sem
rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát, mely nem terem jó
gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Tehát gyümölcseikről ismeritek
fel őket. Nem mindenki, aki mondja nekem: Uram, Uram! jut be a mennyek
országába, hanem aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,12-21)
„Ha tehát ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy
embertársadnak van valami kifogása ellened, hagyd ott ajándékodat az
oltár előtt, menj előbb kibékülni embertársaddal, csak aztán gyere
ajándékodat felajánlani. Idejében légy jóindulatú ellenfeleddel, míg az
úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a
poroszlónak és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem jössz ki
onnét, amíg az utolsó fillért is meg nem fizetted.” (Mt 5,23-26)
„Hiábavaló áldozatokat ne mutassatok be többé; még tömjénfüstötök is
utálat. Elég az újholdakból és szombatokból, a zsúfolt gyülekezetekből,
ahol csak bűnösök találkoznak! kezdődik az új hónap, jön az ünnepnap,
ízét vesztetten és unalmasan, csömörig elégítve az étvágyat.
Nyújtogassátok csak a kezeteket, ahogy akarjátok, nem kaptok tőlem
segítséget; halmozzatok imát imára, nem hallgatom meg; nem szennyezi-e
vér ezeket a kezeket? Mosakodjatok meg, kíméljetek meg szorgos
gonoszságtok látványától, ne tegyetek ünnepnapon rosszat. Tanuljatok
meg inkább jót tenni, szíveteket igazságra adni, jóvátenni a rosszat,
oltalmazni az árvát, ruházni az özvegyet; azután jöjjetek vissza,
mondja az Úr, és szálljatok perbe velem. Akkor vétketek bíbora
hófehérré lesz, a karmazsin foltok olyanok, mint a tiszta gyapjú.” (Iz
1,13-18)
Az alapelv tehát: mindenki ismerje el, hogy szüksége van mindenkire,
de köteles is szolgálni mindenkinek. Isten akarata akkor kezd
megvilágosodni, ha egyszer ezt az alapigazságot elfogadjuk és
megértettük. Amíg azonban nem ismerjük föl, hogy ugyanazon test tagjai
vagyunk és létfontosságú kötelezettségeink és felelősségeink vannak más
tagok iránt, akik ugyanebből az életelvből élnek, addig sohasem fogjuk
megérteni Isten szeretetét.

#
Szeretet és engedelmesség

A szeretet elsőbbsége a keresztény erkölcsi életben megadja a kulcsot
a keresztény ember minden más kötelezettségéhez. Az Egyházban bizonyára
kell lenniök külső törvényeknek és szabályoknak. Feltétlenül őriznie
kell szervezeti fegyelmét, szertartásrendjét, tanítói tekintélyét. Kell
hierarchiájának lennie. Ha azonban elfelejtjük mindezek célját, ha nem
vesszük tudomásul, hogy irányuk a szeretetben való egység, akkor nagyon
torz fogalmat kapunk az Egyházról és életéről.
Ha elfelejtjük, hogy az Egyház törvényei és szervezete csakis a
szeretet belső életének megőrzésére valók, akkor hajlamosak leszünk
öncélúvá tenni a törvény megtartását. Akkor a keresztény élet
elkülsőségesedik. Aki külsőleg teljesítette a törvényt, az akár meg is
elégedhetik ezzel, még ha nincs is őszinte, alázatos és önzetlen
szeretet-egységben keresztény testvéreivel és embertársaival. Esetleg
annyira elnyelik a törvény és a szervezés külsőségei, hogy elveszíti
reális érzékét a szeretetnek a keresztény életben való fontossága
iránt. Ez pedig lehetetlenné teszi a valódi életszentséget, mert az az
élet teljessége, a szeretet bősége és a bennünk rejtőző Szentlélek
kisugárzása.
A keresztény szeretet természetszerűleg keresztény engedelmességet
követel. Több akarat magasabb és tökéletesebb egyesülése a szeretetben
nem lehetséges, ha hiányzik az alacsonyabb és elemibb egyesülés az
engedelmességben. Tévedés a szeretetre hivatkozni az engedelmesség
ellenében. De tévedés az is, ha gyakorlatilag minden szeretetet csak az
engedelmességre vezetünk vissza, mintha a kettő egyértelmű lenne. A
szeretet sokkal mélyebb valami, mint az engedelmesség, de ha az
engedelmesség nem nyitja meg ezeket a belső lelki mélységeket, akkor
szeretetünk felületes marad, alig több, mint érzelem és megindultság.
Az engedelmesség adja meg a szeretetnek azt az erőt, hogy fölébe
emelkedjék a puszta külsőségek formalizmusának. Engedelmesség nélkül
szeretetünk szubjektív és bizonytalan. Szükségünk van objektív
normákra, hogy a szeretet erejét abba az irányba csatornázzuk, amerre
Isten akarja, Egyházában és Egyházáért. Az engedelmesség lát el
bennünket ezekkel az objektív mércékkel.
Igen fontos felidéznünk ezeket az egyszerű alapelveket; sokszor
magától értetődőnek vesszük őket, gyakorlatban pedig elfeledkezünk
róluk. Pedig éppen ennek az igazi perspektívának az elvesztése miatt
látszik az életszentség gyakorlatiatlan, sőt lehetetlen eszménynek a
keresztény számára.
Ha szem elől tévesztjük a keresztény életszentség központi elemét,
vagyis a szeretetet, ha elfelejtjük, hogy a keresztény szeretet
parancsát nem valami távoli, csak beavatottaknak szóló módon kell
betölteni, hanem ellenkezőleg azzal, ami a kezünk ügyébe esik, akkor a
keresztény élet bonyolult és roppant zavarbaejtő lesz. Elveszíti azt az
egyszerűséget és egységet, amit Krisztus adott meg neki evangéliumában
és összefüggéstelen előírások, tanácsok, aszketikus elvek, morális
kázusok, sőt jogi és szertartásbeli technikai részletek labirintusává
válik. Ezeket a dolgokat annál nehezebb megérteni, minél inkább
elveszítik kapcsolatukat a szeretettel, hiszen az egyesíti, az
irányítja Krisztus felé mindegyiket.
Így megzavarodunk a szervezetlen és alig érthető lelkiélet
bonyodalmaitól és nehézségeitől, és kezdjük azt hinni: az igazi
keresztény életszentség olyan aprólékosan kidolgozott technikai ügy,
hogy csak szakemberek érthetik meg és gyakorolhatják.
Nyilvánvalóan jó, ha teológiai ismereteink vannak és aszketikus
élettapasztalatunk. Jó az is, ha eleget tanultunk ahhoz, hogy felfogjuk
a törvény és a liturgikus előírások igazi értelmét a katolikus életben.
Ezeknek a dolgoknak helyesen irányított tanulmányozása azt mondja
nekünk, amit a XII. század egyik ciszterci Írója, Perseigne-i Ádám így
fejezett ki: „A törvény egyszerűen az a szeretet, amely köt és
kötelez.” (Lex est amor qui ligat et obligat.)
De ha megfeledkezünk a szeretetnek a keresztény életben betöltött
elsődleges szerepéről, az így keletkező zavar és félreértés olyan
kiábrándultságig vezethet, hogy valaki teljesen feladja az
életszentségre, vagy akár a mélyebb kereszténységre való törekvést. Ez
az eszmények szigorú megvizsgálását vonja maga után. Ebben a
vizsgálódásban könnyen hibázhatunk. A válasz nemcsak „erőfeszítés” és
„akaraterő”. Ellenkezőleg: néha az értelmi és lelki világosság a
legszükségesebb, hogy megmentsük valakinek az életszentségre való
hivatását, vagy akár keresztény hitét. Igazság nélkül hiábavaló az
akaraterő. A szeretet igazság nélkül pedig puszta érzelgősség.

#
Felnőtt keresztények

Könnyen megtörténhetik, hogy valaki azért veszti el keresztény hitét,
mert olyan felfogást próbál magára erőltetni az Egyházról, Istenről
vagy a Krisztusban való életről, amely egészen torz, vagyis
gyakorlatilag hamis. De neki talán az a benyomása, hogy ez az egyházkép
a helyes, hisz szemmel láthatóan ezt a szemléletet képviseli a legtöbb
keresztény, akivel kapcsolatban van. Ilyen esetekben a kereszténység
hiányos és tökéletlen fogalmához való erőszakos ragaszkodás nemcsak
hogy nem visz jóra, hanem ténylegesen, gyorsan és hatékonyan hozzájárul
a hit elvesztéséhez. Hasonló helyzetben nem annyira erőszakra, nem
önfenyítésre és zavaros erőfeszítésekre van szükségünk, hogy
alkalmazkodjunk a másodrendű keresztényekhez, inkább a tényállás
tisztázására és az igazi távlatok visszaállítására.
Eszményeinket minden bizonnyal meg kell vizsgálnunk, éspedig
gyökeresen. Nem kerülhetjük el ezt a vizsgálatot. Nemcsak módosítanunk
kell és meg kell újítanunk az életszentségről és a keresztény
érettségről vallott felfogásunkat (habozás nélkül félretéve keresztény
gyermekkorunk csalóka képeit), hanem talán Istenről és az Egyházról
alkotott helytelen eszmékkel is szembe kell néznünk életünkben. Az is
megtörténhetik, hogy tényleges visszaélésekkel kell viaskodnunk a
keresztények életében, az úgynevezett keresztény társadalomban, sőt még
magában az Egyházban is.
A „keresztény társadalom” fogalma ma csakugyan tisztázásra szorul.
A modern Európa és Amerika elvilágiasodott jóléti társadalma bizonyára
nem igazán keresztény többé. Mégis: ebben a társadalomban a
keresztények próbálnak csüngeni hagyományuk még fennmaradt nyomain, s
ezek miatt a nyomok miatt azt hiszik, hogy még mindig keresztény
világban élnek. Kétségtelen, hogy a XIX. és XX. század pragmatizmusa és
szekularizmusa mélyen behatolt az átlagkeresztény gondolkodásába és
szellemébe. Másrészt az Egyház erőteljes védekező reakciója a XIX.
században a francia forradalom és annak következményei ellenében a
merevség szellemére vezetett, sőt bizonyos félelemre új fejleményekkel
szemben. Ez a nehéz helyzet a katolikus életben sok összeütközést és
látszólagos ellentmondást eredményez. Semmi kétség: az Egyház ma
történelmének egyik legnagyobb válsága előtt áll. Nyilvánvaló hát, hogy
botrányok és lelkiismereti problémák adódnak majd minden oldalon.
Természetes és szükségszerű, hogy az érett kereszténynek egyszer-
másszor szembe kell néznie a keresztények elkerülhetetlen hibáival, --
másokéival éppúgy, mint a sajátjaival. Tisztességtelen és egyben
hitetlen magatartás, ha azt képzeli: az Egyházba vetett hite
megőrzésének egyetlen útja, ha meggyőzi magát, hogy az Egyház életében
és tevékenységében minden mindig, minden tekintetben, minden korban
eszményi. Itt a történelem, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa. Sajnos
igaz, hogy még keresztények is, egy vagy más okból, sőt talán magának
Istennek és az ő igazságának nevében, ragaszkodhatnak az előítélet,
tehetetlenség és szellemi bénultság kifinomult formáihoz. Bizony még
komoly erkölcsi rendetlenség és igazságtalanság is előfordulhat ott,
ahol a szentségnek kellene érvényesülnie. Biztos, hogy az Egyház maga
sohasem tanít tévedést és sohasem mozdít elő igazságtalanságot. De
hívei különféle módon arra használhatják fel tanítását és fegyelmét,
hogy elsáncolják magukat -- olyan látszólag előnyös helyzetbe, amely
valójában sok hamis, tisztességtelen és igazságtalan elemet tartalmaz.
Vagy egyszerűen megszerezhetik azt a gyakorlatot, hogy nem veszik
tudomásul az Egyház tanításának igazi horderejét, és így elmulasztják
azt a kötelességüket, hogy fenntartsák az igazságot és az
igazságosságot, akár lelki síkon, akár magában a társadalomban.
A kereszténynek meg kell tanulnia szemébe néznie ezeknek a
problémáknak, az igazságért és Isten Egyházának dicsőségéért érzett
őszinte és alázatos gonddal. Meg kell tanulnia segédkezni ezeknek a
hibáknak kijavításában anélkül, hogy tapintatlan vagy lázadó
túlbuzgóságba esnék. A fennhéjázás sohasem a kegyelem jele. Damiáni
Szent Péter mondta a vallumbrosai szerzeteseknek, akik felháborodtak a
XI. századi Egyházban tapasztalt nagyon is valóságos visszaéléseken:
„Aki szent akar lenni, az mindenekelőtt önmagában szentüljön meg Isten
színe előtt és ne legyen fennhéjázó gyöngébb testvérével szemben.”
(Opusculum 20.) Ugyanez a szent ellenezte a keresztények egész
csoportjaival szemben alkalmazott igen szigorú büntetések önkényes és
általános kirovását és nem hitte, hogy vallásos reformokat fegyveres
erővel sikerüljön keresztülvinni.
A keresztény szellem mindenben a szeretet, alázat és szolgálat
szelleme, nem az erőszaké az abszolutizmus és a hatalom védelmében.
Ezért, bár mindig minden intézményben, még az Egyházban is fordulnak
elő kétségtelen visszaélések, ezekkel becsülettel, alázattal és
szeretettel kell szembenézni. Nem lehet őket szépítgetni, vagy szemet
hunyni előttük. Nem mindenki „tehet valamit”: egyes problémák
nagysága felülmúlja az egyén megértési körét. De mindenki
felhasználhatja őket jó célra saját belső életében: tekintse alkalomnak
hite, engedelmességi szelleme és az Egyház iránti természetfölötti
szeretete megtisztítására.
Egyes keresztények még csak nem is képesek ezzel a feladattal
közvetlenül szembenézni: sohasem tudják teljesen elismerni önmaguk
előtt. De nem menekülhetnek meg a szívüket tépő kíntól. Talán nem
ismerik a kín forrását, de gyötri őket. Mások elismerik, hogy látják,
amit látnak: de ez komoly botránnyá válik bennük. Fellázadnak a helyzet
ellen, elítélik az Egyházat, sőt megpróbálják módját ejteni, hogy
szakítsanak vele. Nem fogják föl, hogy most közelítették meg keresztény
hivatásuk igazi értelmét, most hozhatják meg azt az áldozatot, amit
felnőtt keresztény férfiaktól és nőktől elvárhatunk: a tökéletlenség és
hiányosság realisztikus elfogadását önmagukban, másokban és legjobban
szeretett intézményeikben.
Szembe kell nézniök ezeknek a tökéletlenségeknek igazságával azért,
hogy lássák: az Egyház nemcsak arra való, hogy mindent megtegyen értük,
hogy megteremtse nekik a béke és biztonság kikötőjét, hogy passzív
állapotban megszentelje őket. Ellenkezőleg: itt az idő, hogy ők adjanak
a közösségnek saját szívük véréből, hogy tevékenyen és nagylelkűen
részt vegyenek minden küzdelmében. Itt az idő, hogy feláldozzák magukat
másokért, talán -- úgy tűnhet -- méltatlanokért. „Azt mondom ugyanis:
Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat. Mindenki
elhatározásának megfelelően adjon, nem kelletlenül vagy
kényszerűségből, mert Isten a vidám adakozót szereti. Isten elég
hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig
és minden tekintetben bőven ellátva készen legyetek minden jótettre.”
(2Kor 9,6-8)
Nagy hősiesség életünket másoknak szentelni, amikor a helyzet
kiábrándító és elégületlenséget keltő, és az áldozat nagymértékben
kárba is veszhet. Itt van szükség igazán Istenbe vetett hitre. Ő látja
áldozatunkat és gyümölcsözővé fogja tenni, akkor is, ha a mi szemünk
csak eredménytelenséget és kudarcot lát. Ha elfogadjuk ezt a kegyelmet,
megnyílik a szemünk, hogy meglássa másokban a valóságos, nem is sejtett
jót, és igazán hálásak legyünk keresztény hivatásunkért.

#
Realizmus a lelkiéletben

Tauler János mondja egyik beszédében: amikor Isten lelkünket keresi,
úgy tesz, mint az evangéliumi példabeszéd asszonya, aki elvesztette
garasát és felforgatta az egész házat, míg csak meg nem találta. Belső
életünknek ez a „felforgatása” lényeges a lelki növekedéshez, mert
enélkül kényelmesen megmaradunk az igazi életszentség többé-kevésbé
csalóka elképzeléseinél. Keresztes Szt. János úgy írja ezt le
tanításában, mint a passzív tisztulás „sötét éjszakáját”, amely
kiüresít Istenről és az isteni dolgokról alkotott túlságosan emberi
elgondolásainkból és a pusztába visz; ott nemcsak kenyérrel táplálnak,
hanem olyasmivel, amit csak közvetlenül Ő adhat. Modern teológusok elég
sokat vitatkoztak, mennyiben szükséges a passzív misztikus tisztulás a
beérett keresztény életszentséghez. Eltekinthetünk itt mindkét oldalú
érvektől, mert elég annyit mondani: az igazi életszentség Krisztus
keresztjének teljes kiverődése életünkön, és ez a kereszt a halála
mindannak, ami nekünk megszokott és természetszerű, mindennapi énünk
halála azért, hogy új színvonalon élhessünk. És paradox módon ezen az
új színvonalon mégis fölfedezzük régi, mindennapi énünket. Ez az
ismerős én hal meg és támad fel Krisztusban. Az „új ember” teljesen
átalakult, és mégis ugyanaz a személy marad. Lelkivé lett, sőt mint a
szentatyák mondanák: „megistenült” Krisztusban.
Figyelmeztetés ez, hogy haszontalan dolog olyan „eszményeket”
dédelgetni, amelyek elképzelésünk szerint segítenek majd megszabadulni
énünktől, mert azzal elégedetlenek vagyunk vagy undorodunk tőle. A
tökéletesség útja nem a menekülés útja. Csak úgy lehetünk szentek, ha
szembenézünk önmagunkkal, ha teljes felelősséggel vállaljuk életünket
olyannak, amilyen, összes terhével és korlátoltságával, és alávetjük
magunkat az üdvözítő tisztító és alakító tevékenységének.
Valóban tragikus megfigyelni, micsoda kiábrándulás és összeomlás
következik be jószándékú, de tévútra vezetett fiatalokban, mert nem
tudják felfogni ezt az elemi tényt. Ezeknél gyakorlatilag szó sincs
komoly vallásos odaadásról. És mégis mintha valamiképpen ők éheznének
legjobban a tökéletességre. Olyan patetikus komolysággal és erővel
próbálnak kitörni önmaguk börtönéből -- mert azzá lettek maguknak --,
hogy az föltétlenül részvétet kelt minden jószándékú segítőben.
Lelkivezetők néha elkövetik azt a hibát, hogy bátorítják a csalóka
idealizmust, minden baj forrását, ahelyett, hogy megpróbálnák rávenni
ezeket a szegény szenvedőket: nézzenek szembe a valósággal.
Semmi jó nincs abban a beteges öngyűlöletben, amely néha alázatként
szerepel. Reménytelen az olyan lelki eszmény, amelyet manicheus
gyűlölet fertőzött meg a test és az anyagi dolgok iránt. Az az
angelizmus, amely igazából a gyerekes önszeretet rafinált formája, nem
vezethet sem lelki szabadságra, sem életszentségre.
S ugyanakkor mégis küzdenünk kell, hogy féken tartsuk
szenvedélyeinket, próbálnunk kell mély alázatban és önmegtagadásban
elnyugtatni lelkünket, szilárdan és határozottan nemet kell tudnunk
mondani rendetlen vágyainkra, sőt még egy-egy jogos óhajunkat is meg
kell tagadnunk a fegyelem kedvéért.
Mélységesen komoly, megalkuvást nem tűrő feladat az, hogy Istennek
adjuk magunkat és lemondjunk a világról. Nem elég elmélkedni a
tökéletesség áldozatos, imádságos, világról lemondó útjáról.
Ténylegesen böjtölnünk, imádkoznunk kell, meg kell tagadnunk magunkat
és belső emberré kell válnunk, ha valaha is meg akarjuk hallani
magunkban Isten hangját. Nem elég egyszerűen aktív tettekben látni
minden tökéletességet és azt mondani, hogy az engedelmesség reánk rótta
gyakorlatok és kötelességek önmagukban elegendők, hogy Krisztusban
átalakítsák egész életünket. Aki egyszerűen „Istenért dolgozik”
külsőleg, abból hiányozhat az igazi tökéletességhez szükséges belső
szeretet Isten iránt. A szeretet nemcsak arra törekszik, hogy szolgálja
őt, hanem hogy megismerje, egyesüljön vele imádságban, ráhagyatkozzék
szemlélődésben.

III. Krisztus, az út

#
Az Egyház megszenteli tagjait

A tökéletesség nem valami Krisztuson kívül megszerzett erkölcsi
megszépülés, hogy ez képesítsen a vele való egyesülésre. A tökéletesség
magának a hit által bennünk élő Krisztusnak a műve. A Szentlélek
ajándékaival tökéletessé tett szeretetnek teljes élete. Hogy elérhessük
a keresztény tökéletességet, Jézus ránk hagyta tanítását, az Egyház
szentségeit és mindazokat a tanácsokat, amelyekkel megmutatja az útját,
hogyan éljünk tökéletesebben benne és érette. Akik különleges meghívást
kapnak a tökéletességre, azoknak ott a szerzetes-állapot a maga
fogadalmaival. Magának az Egyháznak irányítása alatt törekszünk
nagylelkűen közreműködni a Szentlélek sugallataival. Belülről Krisztus
Lelke vezet, kívülről a látható Egyház véd és alakít hierarchiájával,
törvényeivel, tanításával, szentségeivel és liturgiájával: így
növekszünk együtt „egyazon Krisztussá”.
Az Egyházat nem szabad pusztán intézménynek vagy szervezetnek
tekintenünk. Minden bizonnyal látható és világosan felismerhető
tanításában, kormányzásában és istentiszteletében. Ezek azok a külső
vonások, amelyeken keresztül megláthatjuk lelkének belső sugárzását. Ez
a lélek nem pusztán emberi, hanem isteni. Maga a Szentlélek. Az Egyház,
akárcsak Krisztus, egyszerre emberi és isteni módon él és cselekszik.
Krisztus emberi tagjaiban természetesen van tökéletlenség, de
tökéletlenségük elválaszthatatlanul egyesül az ő tökéletességével, az ő
ereje hordozza, az ő szentsége tisztogatja mindaddig, amíg a hit és
szeretet által élő egységben maradnak vele. E tagjain át a Mindenható
Megváltó csalhatatlanul megszentel, vezet és tanít minket, és arra is
fölhasznál, hogy általunk fejezze ki irántuk való szeretetét. Így tehát
az Egyház igazi természete szerint olyan testület, amelyben a tagok
mind „hordozzák egymás terhét” és az isteni gondviselés eszközeiként
működnek egymás érdekében. Azok szentelődnek meg leginkább, akik
legteljesebben beleépülnek a Krisztusban lakozó szentek életadó
közösségébe, örömmel isznak az élet tiszta folyamából, amelynek vizei
megvidámítják Isten egész Városát.
Ezért tökéletességünk nemcsak egyéni ügy, hanem a Krisztusban való
növekedés kérdése, vele való kapcsolatunk elmélyítése az Egyházban és
az Egyház által, következésképpen mélyebb részvétel a misztikus
Krisztus, az Egyház életében. Ez természetesen szorosabb egységet
jelent testvéreinkkel Krisztusban, szorosabb és termékenyebb, közös
belenövést a Titokzatos Test élő, gyarapodó szellemi szervezetébe.
Nem azt jelenti ez, hogy a lelki tökéletesség szociális alkalmazkodás
dolga. Az a puszta tény, hogy valaki jól dolgozó kerékfoggá válik egy
magas hatásfokú vallásos gépezetben, sohasem tesz szentté senkit, ha
nem keresi Istent belül, saját lelke szentélyében. Például a
szerzetesek közös élete, amelyet pontos gyakorlatok szabályoznak és az
Egyház tekintélye áld meg, nyilvánvalóan igen értékes eszköze a
megszentelésnek. A szerzetes számára ez állapotának egyik lényeges
vonása. De még mindig csak keret. Mint ilyennek megvan a célja. Fel
kell használni. De az állványzatot nem szabad összetéveszteni magával
az épülettel. Az Egyház valódi épülete a szívek egysége, szeretetben,
áldozatban és önmagukon való fölemelkedésben. Ennek az épületnek a
szilárdsága attól függ, milyen mértékben veszi birtokba a Szentlélek
minden egyes ember szívét, nem pedig attól, mennyire van megszervezve
és fegyelmezve külső magatartásunk valamilyen alkalmas rendszerrel. Az
emberi társas élet elkerülhetetlenül megkövetel bizonyos rendet, és
akik szeretik testvéreiket Krisztusban, azok nagylelkűen fel fogják
áldozni magukat ennek a rendnek megőrzéséért. De a rend nem öncél, s a
puszta ragaszkodás a rendhez még nem életszentség.
Azok, akik komolyan veszik a lelkiéletet, túlságosan gyakran
pazarolják minden erejüket az állványozásra, egyre szilárdabbá,
tartósabbá és biztosabbá téve, -- ugyanakkor nem törődnek magával az
épülettel. Miért? Mert öntudatlan félelem él bennük a keresztény élet
valódi felelősségeitől, amelyek magányos és benső élmények. Nehéz őket
kifejezni, még közvetve is. Szinte közölhetetlenek bárki mással. Ezért
az ember sohasem lehet „biztos” abban, hogy jó úton jár-e vagy téved.
Ebben a belső szférában igen kevéssé nyilvánvaló a haladás vagy a
tökéletesség. A külsőben viszont a haladás könnyebben mérhető és az
eredmények szemmel láthatóak. Meg is lehet őket mutatni másoknak, hogy
helyeseljék és csodálják.
A keresztény ember legfontosabb, legvalódibb és legmaradandóbb műve
saját lelke mélyén jön létre. Nem láthatja senki, még ő maga sem. Csak
Isten ismeri. Ez a mű nem annyira a látható és általános szabályokhoz
való hűség dolga, mint a hité: belső, gyötrődő, szinte kétségbeesett
magányos aktus, amellyel megerősítjük teljes alávetettségünket
Istennek: megragadjuk igéjét és akaratának megnyilvánulását egyfelől
életünk legbelső mélyeiben, másfelől az általa rendelt tekintélynek
való engedelmességben.
A Credo, amelyet az egész Egyházzal egyesülve diadalmasan énekelünk a
liturgiában, csak annyiban valódi és érvényes, amennyiben mindegyikünk
belső önátadását fejezi ki Isten akaratának, -- külsőleg az Egyházon és
hierarchiáján át, belsőleg pedig úgy, amint az isteni kegyelem
sugallataiban megnyilvánul.
Így lesz hitünk teljes önátadás Krisztusnak: beléje és Egyházába
vetjük minden reménységünket, és minden erőt és szentséget az ő
irgalmas szeretetétől várunk.

#
Szentség Krisztusban

Az eddigiekből világos lehet, hogy a keresztény életszentség nem
pusztán erkölcsi tökéletesség dolga. Magában foglal minden erényt, de
nyilvánvalóan több, mint valamennyi együtt. A szentség nemcsak
jócselekedetekből, vagy akár erkölcsi hősiességből áll, hanem
mindenekelőtt ontológikus egyesülés Istennel „Krisztusban”. Valóban,
ahhoz, hogy megértsük az Újszövetségnek az életszentségről szóló
tanítását, meg kell értenünk Szent Pál e kifejezésének értelmét. Az ő
leveleiben az erkölcsi tanítás mindig a „Krisztusban való élet”
jelentéséről szóló elméleti fejtegetést követi és világítja meg. Szent
János is egészen világosan kifejtette, hogy életünkben minden lelki
gyümölcs a Krisztussal való egyesülésből az ő Titokzatos testébe való
belenövésből fakad, amint a szőlővessző egyesül a szőlőtővel és beléje
nő (Jn 15,1-11). Ez persze semmiképpen sem teszi jelentéktelenné az
erényeket és jócselekedeteket, de ezek mindig másodlagosak maradnak új
lényünkhöz képest. A skolasztikus elv szerint actio sequitur esse, a
cselekedet összhangban van a cselekvő lénnyel. Ahogy maga az Úr
mondotta, nem szedhetünk a bojtorjánról fügét. Ezért először bensőleg
kell új emberré alakulnunk, és aztán az Isten-adta Lélek, új életünk
Lelke, Krisztus Lelke szerint cselekednünk. Ontológiai életszentségünk:
éltető egységünk a Szentlélekkel. Erkölcsi jóságunkat az a törekvés
hozza létre, amellyel a Szentléleknek igyekszünk engedelmeskedni.
Tehát nem ez vagy az a szabály, ez vagy az az erkölcsi
gyakorlatsorozat az elsősorban lényeges, hanem megújulásunk,
„újjáteremtődésünk” Krisztusban (lásd Gal 6,15). Ha egyesülünk
Krisztussal „a szeretet által tevékenykedő hitben” (Gal 5,6), akkor
mienk a Szentlélek, minden erényes cselekedet és minden szeretet
forrása. Az erényes keresztény élet nemcsak olyan élet, amelyben
törekszünk egyesülni Istennel az erény gyakorlása által. Inkább olyan
élet, amelyben a Szentlélek egyesülésre vonz Istennel Krisztusban, és
mi erényes cselekedetekkel törekszünk kifejezni szeretetünket és új
valónkat. Minthogy egyesültünk Krisztussal, minden tőlünk telhető
buzgalommal próbáljuk engedni, hogy nyilvánítsa ki életünkben az Ő
erényét és az Ő szentségét. Erőfeszítéseinknek arra kell irányulniok,
hogy eltávolítsuk az önzés és engedetlenség akadályait és minden
ragaszkodást olyasmihez, ami ellenkezik az ő szeretetével.
Amikor az Egyház a Glóriában azt énekli: „Tu solus sanctus” -- „Te
vagy szent, ó Krisztus, egyedül!” -- ezt minden bizonnyal úgy
értelmezhetjük, hogy minden más, ami szent, benne és általa szent.
Krisztus által közli és nyilatkoztatja ki Isten az ő szentségét a
világnak. Ha tehát szentül kell élnünk, akkor Krisztusnak kell bennünk
szentnek lennie. Ha „szentté” kell lennünk, akkor neki kell a mi
szentségünknek lennie. Mert amint Szt. Pál mondja: „A meghívottaknak
... Krisztus Isten ereje és Isten bölcsességünkké, megigazulásunkká,
megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: Aki
dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,24,30.) Mindez azonban
saját beleegyezésünket és az isteni kegyelemmel való erőteljes
közreműködésünket kívánja.
Jézus Krisztus, az Istenember, az Atya rejtett szentségének
kinyilatkoztatása. Isten a századok halhatatlan és láthatatlan Királya,
akit szem nem láthat, értelem nem szemlélhet, csak abban a
világosságban, amelyet ő maga közöl azzal, akivel akar. A keresztény
„tökéletesség” ezért nem pusztán erkölcsi kaland, vagy olyan
teljesítmény, amellyel az ember büszkélkedhetik. Isten adománya az,
amely a lelket a Fiú által, a Szentlélek közreműködésével az isteni
titok rejtett mélységébe vonja. Kereszténynek lenni tehát mélyen
misztikus életre való kötelezettség, hiszen a kereszténység kiemelkedő
módon misztikus vallás. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden
keresztény „misztikus”, vagy annak kell lennie, a szó szakszerű
modern értelmében. De igenis jelenti azt, hogy minden keresztény az
istenség teljességgel misztikus kinyilatkoztatásának és közlésének
dimenzióiban él, illetőleg ott kellene élnie. Az üdvözülés, amely
egyaránt célja minden egyes kereszténynek és a keresztény közösség
egészének, részesedés Isten életében, aki „a sötétségből az ő
csodálatos fényességébe vonz minket (1Pt 2,9). A keresztény olyan
ember, akinek élete és reménysége Krisztus titkában központosul.
Krisztusban és Krisztus által „az isteni természet részeseivé”
leszünk -- divinae consortes naturae (2Pt 1,4).
Krisztuson át talál utat életünkbe az isteni szeretet hatalma és az
isteni világosság ereje, s alakítja át a „fényesség” egyik fokáról a
másikba a Szentlélek működésével. Itt van a keresztény ember belső
életszentségének gyökere és alapja. Életünknek ezt a világosságát és
energiáját hívják általában kegyelemnek.
Minél inkább fölragyog a kegyelem és szeretet azok testvéri
egységében, akiket a Szentlélek egy Testbe gyűjtött, annál inkább
megnyilvánul Krisztus a világban, annál inkább megdicsőül az Atya, s
annál közelebb jutunk Isten művének végső beteljesüléséhez, amikor
„újra egyesít mindent Krisztus fősége alatt” (vö. Ef 1,10).

#
Kegyelem és szentségek

Istengyermekségünk Isten Igéjének hasonlatossága bennünk. Eleven
jelenléte idézi ezt elő lelkünkben a Szentlélek által. Ez a mi
„megigazultságunk” Isten szemében. Gyökere az igazi szeretetnek és
minden más erénynek. Végül pedig ez az örök élet magva: isteni örökség,
amit nem lehet elvenni tőlünk akaratunk ellenére. Kimeríthetetlen
kincs, „az örök életre szökellő” vízforrás. Szt. Péter első levele
ujjongó himnusszal kezdődik ennek a kegyelmi életnek dicsőítésére. Az
isteni kegyelem szabadon adta meg ezt nekünk Krisztusban; és ez a
kegyelem üdvözíteni fog, hacsak hűségesek vagyunk Isten szeretetéhez.
Szeretetét kiárasztotta ránk, mikor holtak voltunk bűneinkben, és
feltámasztott a halálból ugyanazzal a hatalommal, amely Krisztust
támasztotta föl halottaiból.
„Legyen áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki
minket nagy irgalmában új életre hívott Jézusnak a halálból az élő
reményre való feltámadása által, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan,
tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok. Az Isten hatalma
megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy
az utolsó időben majd megnyilvánuljon. Ezért örülni fogtok, noha most
egy kicsit szomorkodnotok kell is, mert különféle kísértések érnek
benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz
próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen
a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre. Noha nem láttátok, mégis
szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel
hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert
eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pt 1,3-9)
Ha azt mondjuk, hogy a keresztény vallás misztikus, ez azt jelenti,
hogy egyben szentségi is. A szentségek „misztériumok”, amelyekben
Isten működik, és a mi lelkünk együttműködik vele isteni szeretetének
indítására. Ne feledjük, hogy a szentségek az isteni szeretet szabad
szellemi működésének titokzatos jelei lelkünkben. A szentség
kiszolgáltatásának külső, látható tevékenysége nem „oka” annak, hogy
Isten kegyelmet ad, bár oka annak, hogy mi kegyelmet kapunk. Jele ez
annak, hogy Isten szabadon adja nekünk kegyelmét. A jel nekünk
szükséges, nem neki. Felébreszti szívünket elménket, hogy feleljünk az
ő működésére. Ő éppen olyan jól adhatná kegyelmét minden külső jel
nélkül is, de ebben az esetben legtöbbünk sokkal kevésbé tudna hasznot
húzni ajándékából, kisebb hatással tudná befogadni és viszonozni szíve
szeretetével. Ezért szükségünk van ezekre a szent jelekre, mint a
kegyelem okaira bennünk, de nem gyakorolunk velük oki kényszert
Istenre. Éppen ellenkezőleg!
Ha Isten úgy akarta, hogy közli velünk kimondhatatlan világosságát és
megosztja velünk életét, akkor neki magának kell meghatároznia, mi
módon történjék ez a közlés és ez a részesülés. Azzal kezdi, hogy
hozzánk intézi Igéjét. Amikor az ember meghallja és befogadja Isten
igéjét, engedelmeskedik felszólításának és felel hívására, akkor a
keresztség forrásához, vagy a bűnbánat szentségének tisztító vizeihez
kerül. Tápláléka a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyben az Úr
testét kapjuk igazi lelki eledelünkül, örök üdvösségünk és az Igével
való jegyességünk zálogául. Jézus azt kívánja, hogy necsak a hit által
„menjünk hozzá”, hanem szentségi egyesülésben is. Ugyanis a
Krisztussal való egyesülés, mindegyik szentségben, de föle a
legméltóságosabb Oltáriszentségben, nemcsak jelenti és jelképezi teljes
misztikus beleépülésünket, hanem létre is hozza azt, amit jelent. „Aki
eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én
őbenne. Amint engem küldött az élő Atya és én az Atya által élek, úgy
aki engem eszik, az majd énáltalam él.” (Jn 6,56-57)
A leginkább megszentelő cselekedet, amit a keresztény ember
végbevihet, az, ha magához veszi Krisztust az eucharisztikus
misztériumban. Így titokzatos módon részt vesz az Úr halálában és
feltámadásában, s lélekben és igazságban eggyé válik vele. A hit és a
hit szentségei által részesülünk Krisztus életében. A keresztény
misztérium az Egyház szentségi imádata útján valósul meg és teljesül be
mibennünk. De hogy részt vehessünk ebben az imádásban, előbb a
keresztségben Krisztus tagjaivá kell válnunk.
A keresztségben lelkünk megtisztul a bűntől és elhagyja az önző
vágyakat, megszabadul a romlottság szolgaságától, hogy fiúként imádja
az élő Istent. Szükséges, hogy az ember meg legyen keresztelve, ha be
akar jutni Krisztus misztériumába -- Isten országába. „Ha valaki nem
születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába.”
(Jn 3,5)
Amikor erről az Istenhez vezető misztikus útról beszélünk -- a
szentségeken át --, vigyáznunk kell, nehogy azt a látszatot keltsük,
hogy a szentségi misztika egyfajta mágia. Így állna a helyzet, ha a
szentségek csalhatatlanul létrehoznák a kegyelmet, tekintet nélkül a
befogadó lelkiállapotára és közreműködésére. Igaz, a szentségek ereje
ex opere operato üdvös hatást idéz elő akkor is, ha az imádkozó nem
képes kicsiholni magából a buzgó áhítat egyéni érzelmeit. Más szóval: a
szentségek rendszere működésében objektív. De a kegyelem nem közlődik
olyannal, aki nincs kellően felkészülve. A szentségek nem teremnek
gyümölcsöt ott, ahol nincs szeretet. Amikor egy hitjelöltet vízzel
megkeresztelnek, akkor a Szentlélek bensőleg megtisztítja és
átalakítja; ez azonban választást és önátadást tételez föl, egy
kötelezettség elfogadását foglalja magában, és azt az elhatározást,
hogy az illető keresztény életet akar élni. A keresztség csak akkor
gyümölcsöző, ha felvevője új életet akar kapni Krisztusban és
mindörökre Krisztusnak akarja adni magát. Ez pedig lemondást jelent a
bűnről és odaadást a szeretet életére. Azt jelenti, hogy méltóan élünk
új, krisztusi valónkhoz. Azt, hogy Isten fiaiként élünk.
„Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten
gyermekeivé legyenek, azoknak, akik benne hisznek, akik nem a vérnek
vagy a testnek kívánságából, s nem a férfi akaratából, hanem Istenből
születtek.” (Jn 1,12-13)
„Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt állítjuk,
hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben élünk, akkor hazudunk, és
nem az igazság szerint járunk el. De ha világosságban élünk, ahogy ő is
világosságban él, akkor közösségben vagyunk egymással és az ő Fiának,
Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk ... Fiacskáim! Ezeket azért
írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van
szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat
bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.
Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk a parancsait. Aki
azt mondja: „Ismerem”, de parancsait nem tartja meg, az hazudik és
nincs meg benne az igazság. Aki viszont tanítását megtartja, abban az
Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk meg, hogy benne
vagyunk. Aki azt állítja, hogy benne van, annak úgy kell élnie, ahogyan
ő élt.” (1Jn 1,5-7, 2,1-6)

#
Lélek szerinti élet

A keresztény életszentség nem valami elvont törvény szeretetén
alapul, hanem az élő Isten szeretetén, egy isteni személynek, Jézus
Krisztusnak, Isten megtestesült Igéjének szeretetén, aki megváltott
minket és megszabadított a bűn sötétségéből. Másik alapja testvéreink
szeretete Krisztusban. Erkölcsi életünk ezért nem törvényhez tapadó,
nemcsak hűséges kötelességteljesítés dolga. Mindenekfölött személyes
hála, szeretet és dicsőítés. „Eucharisztikus” erkölcsiség ez, a
szeretet törvénykönyve; alapja a közös hálaadás és Krisztusban kapott
új életünk értékelése. Ez az értékelés magában foglalja az isteni
irgalom mély megértését, amelynek erejében osztozunk Krisztus halálában
és feltámadásában. Magába zárja a lelki ráébredést arra, hogy
keresztény életünk csakugyan a feltámadott Krisztus élete, aki
mindannyiunkban, minden pillanatban tevékeny és termékeny.
Erkölcsiségünk tehát a szeretetre és dicsőítésre összpontosul, arra a
vágyra, hogy egyéni életünkben és közösségünkben teljesen megdicsőülve
lássuk a feltámadt Urat és üdvözítőt.
Értsük meg: erénygyakorlataink és jócselekedeteink nemcsak egyszerűen
egy személytelen törvény hideg kötelezettségének teljesítése. Hanem
személyes, szerető felelet egy emberi Szív kívánságára, amelyet isteni
szeretet tölt el irántunk. A feltámadt üdvözítő szent Szíve közli
lényünk bensejével a legkisebb kegyelmi és szeretet-ösztönzést is, így
osztja meg velünk isteni életét. A mi feleletünk tehát: válasz az Úr
irántunk érzett személyes szeretetének meleg és érzékeny sürgetésére.
Ez a felismerés nemcsak hogy önmagunkról feléje fordítja figyelmünket,
hanem mélyebb, elevenebb reményt is kelt és gyümölcsözőbb, dinamikusabb
hitet ébreszt szívünkben. Eltölti keresztény életünket a hála
kifejezhetetlen melegével és annak transzcendens tudatával: mit jelent
Isten fiának lenni. Hiszen az Atya egyszülött Fia annyira szeretett
bennünket, hogy meghalt értünk a kereszten, csakhogy az ő szeretetében
egyesülhessünk.
Nemcsak arról van szó, hogy hálásak vagyunk, mert Krisztus
megszabadított a bűntől. Szent Pál arra is rávilágít, hogy hálás
szereteten alapuló „eucharisztikus” erkölcsiségünket egy látszólag
kiúttalan konfliktusból való szabadulás érzése táplálja. Míg a törvény
alatt voltunk, mondja az Apostol (Róm 7,13-25), csak azt fogtuk fel,
hogy képtelenek vagyunk szentek lenni és eleget tenni szigorú
követelményeinek. De most a szerető üdvözítő kegyelmével meg tudjuk
tartani a törvényt, sőt sokkal tovább is jutunk a törvény előírásánál a
szeretet tökéletességében, mert maga Krisztus jött el, megölte
szívünkben a bűnt és megerősítette bennünk a szeretetet.
A törvény követelményeinek most csak azért tudunk eleget tenni, mert
Krisztus lakik bennünk. De nem úgy tesszük ezt, hogy a törvényre
szegezzük tekintetünket, hanem Krisztusra. Szívünket ne a súlyos és
hideg kötelezettségek gondolata foglalkoztassa, amelyeket meg sem
irtünk egészen, hanem a Szentlélek jelenléte és szeretete, aki
felgyújtja bennünk a szeretetet a jó iránt és megmutatja, hogyan
„tegyünk mindent Jézus Krisztus nevében”. A tökéletesség keresztény
útja tehát mindenképpen a szeretet, a hála, az Istenbe vetett bizalom
útja. Sehol sem vagyunk a saját erőnkre vagy világosságunkra utalva:
Krisztusra függesztjük szemünket, ő ad minden világosságot és erőt
testén, az Egyházon át. Szívünk a bennünk és az Egyházban lakozó
Szentlélekre figyel. Maga az Úr ad akkor erőt nekünk és vezet,
felfoghatatlanul, annak arányában, ahogyan egyesülünk vele szeretetben,
mint testének, az Egyháznak élő és cselekvő tagjai.
Egyedüli gondunk, hogy állhatatosan és nagylelkűen hűségesek legyünk
az ő Akaratához, amint ez különösen a hívők közösségében nyilvánul meg.
Egész erkölcsiségünk az, hogy bízzunk benne, még ha látszólag a halál
árnyékában járunk is, tudva, hogy ő élet és igazság, és amerre Jézus
vezet, az nem lehet tévút. Szent Pál összefoglalja az egész keresztény
utat:
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban
élnek. Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet
folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Amire
ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erőtlenné vált, azt
Isten véghezvitte.” (Róm 8,1-3)

#
Test és lélek

Az apostol csak azt kéri tőlünk, hogy ne a „test”, hanem a .lélek”
szerint járjunk (vagyis éljünk). Ez többfélét jelent. A test általános
kifejezés -- nem a testi életre (hiszen a testet a lélekkel együtt
megszenteli a Szentlélek), hanem a világias életre. Magában foglalja
nemcsak az érzékiséget és a szabadosságot, hanem a világhoz való
alkalmazkodást és az emberi tekintetre vagy társadalmi előítéletre
alapozott cselekedeteket is.
A „test”-nek engedelmeskedünk, amikor az előítélet, önelégültség,
bigottság, kasztgőg, babona, becsvágy vagy kapzsiság normáit követjük.
Ezért még a látszólagos életszentség is „test” szerinti, ha nem
szívből jövő, hanem álszent fitogtatás. Bármi legyen is a „test
hajlama”, irányuljon bár látszólag hősi és kápráztató tettekre,
amelyek csodálatba ejtik az embereket -- Isten szemében mindig: halál.
Nem őfeléje tart, hanem a körülöttünk lévő emberek felé. Nem az ő
dicsőségét keresi, hanem saját kielégülésünket. A lélek viszont az élet
és a béke útján vezet.
A lélek törvénye az alázat és szeretet törvénye. A lélek lelkünknek
mély, a test számára hozzáférhetetlen belső szentélyéből szól hozzánk.
Mert a „test” a külső énünk, a hamis énünk. A „lélek” az igazi
énünk. Istennel Krisztusban egyesült legbensőbb lényünk. Lényünk e
rejtett szentélyében lelkiismeretünk hangja egyszerre a mi belső
hangunk és a Szentléleké. Mert ha valaki, „lélekké” válik
Krisztusban, az már nem egyedül önmaga. Már nemcsak ő él, hanem
Krisztus él benne, a Szentlélek vezeti és szabályozza életét. A
keresztény erény gyökere ez a belső egység: saját énünk egybeforr
Krisztussal a Lélekben, gondolataink Krisztus gondolataivá tudnak válni
és vágyaink az ő vágyaivá.
Egész keresztény életünk így a Szentlélekkel egyesült élet és hűség
az isteni akarathoz lényünk mélyeiben. Ezért az igazság élete, a teljes
lelki őszinteségé, és ez hősies alázatot foglal magában. Mert az
igazságnak, akárcsak a szeretetnek, otthon kell kezdődnie. Nemcsak hogy
olyannak kell látnunk magunkat, amilyenek vagyunk, minden
semmiségünkben és jelentéktelenségünkben, nemcsak hogy meg kell
tanulnunk szeretni és értékelni saját ürességünket, hanem teljesen el
kell fogadnunk életünk valóságát úgy, amint van. Hiszen éppen ezt a
valóságot akarja Krisztus magára venni, ezt alakítja át és szenteli meg
saját képére és hasonlatosságára.
Ha meg tudjuk érteni, hogy a rossz bennünk lakik, akkor elég
nyugodtak és tárgyilagosak leszünk ahhoz, hogy türelmesen bánjunk vele,
bízva Krisztus kegyelmében. Ezt jelenti az, hogy kövessük a
Szentlelket, álljunk ellen a testnek, tartsunk ki jó vágyainkban,
tagadjuk meg hamis külső énünk követelőzését és így adjuk át szívünk
mélyét Krisztus alakító tevékenységének:
„Ti nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke
lakik bennetek ... Ha Krisztus bennetek van, jóllehet a test a bűn
miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él. Ha pedig bennetek
lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki
Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre
kelti tibennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,9-11)
Tehát ha egyesültünk is Krisztussal a keresztség, a hit és szeretet
által, még mindig sok rossz hajlam munkálhat testünkben és lelkünkben -
- a „halálnak” elmúlt életünkből visszamaradt magvai és gyökerei. De
a Szentlélek kegyelmet ad, hogy ellenálljunk növekedésüknek. És ha
ezeknek a hajlamoknak ellenére szeretni és szolgálni akarjuk Istent, az
megerősíti az ő életadó működését. Így aztán nem annyira a rosszat
„látja” bennünk, ami a mienk volt, hanem a jót, ami az övé.

IV. Élet a hitből

#
Hit Istenben

A „test” és „lélek” közti különbség tehát nem azonos az érzéki és
a szellemi, a szenvedély és a lelki függetlenség különbségével. Lehet
valaki észbelileg, eszmeileg független és lelki, és mégis még mindig
„testi” az Újszövetség kifejezésmódja szerint (1Kor 3,1-4; Jak 3,13-
18). Ami a testet megkülönbözteti a lélektől, az a hit erénye; ez ad
nekünk életet „a Lélekben” és „Krisztusban”. Ez az értelme a
szentírási mondatnak: „az igaz ember hitből él”. Az „igaz”
kifejezés itt szentséget jelent, amely Istennel való egyesülésből fakad
és Isten gyermekéhez illő erényekben fejeződik ki (Gal 5,6).
A hit által Krisztus „Isten ereje” lesz életünkben. Csak hittel
fogadhatjuk el igazán Krisztust és Egyházát üdvösségünk gyanánt. Hit
nélkül csak névleg keresztény valaki. Nem úgy tartozik az Egyházhoz,
mint Krisztus testéhez, hanem mint társadalmi intézményhez, vallási
szervezethez: alkalmazkodik a keresztény viselkedés általánosan
elfogadott szabályaihoz, nem Isten iránti szeretetből, nem mintha
valamennyire is megértené benső jelentésüket, hanem pusztán azért, hogy
a jó viselkedés e minimumáért biztosítsa befogadását a csoportba.
Krisztus rávilágított, hogy hit és emberi tekintet egyenesen
ellenkezik: „Hogy hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem
keresitek azt a dicsőséget, amely az egy Istentől származik?” (Jn
5,44)
Ennyire fontos a hit. Mi hát valójában? Pusztán értelmi elfogadása
néhány kiválasztott dogmának, amelyet az Egyház tekintélye hinni ad
elénk? Több ennél. Természetesen magába foglalja a dogmatikus igazság
elfogadását, de ha csak ennyi, akkor nem megy elég messze. A puszta
alávetettség még nem a hit egésze, -- még ítéletünk alávetése sem. Ez
csak az egyik oldala. Az utolsó öt században a tanítások
összevisszasága és a szekták civakodása miatt a dogmatikus igazság
tekintélyi meghatározása igen nagy helyet kezdett elfoglalni a
katolikus életben. De ez a különleges hangsúly ne hamisítsa meg
látásunkat. A hit nem csupán értelmi megnyugvás bizonyos igazságokban,
hanem egész lényünk odaadása magának az Igazságnak, Isten Igéjének.

#
Isten léte

Napjainkban, amikor Isten létét a gondolkodás valamennyi
jellegzetesen modern módján tagadják vagy legalábbis kétségbe vonják, a
hit kérdése sok esetben visszavezethető Isten létének kérdésére.
Biztos, hogy ez alapvető dolog: „Hit nélkül nem lehet senki sem kedves
Isten előtt; aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy ő van és
megjutalmazza azt, aki őt keresi.” (Zsid 11,6) Hitéletnek nyilván csak
azzal a föltétellel van értelme, hogy van Isten, akiben higgyünk. És a
hitnek értelmesnek kell lennie. Fényét ugyan nem az okoskodástól és az
értelemtől kapja, -- ellenkezőleg, ő az értelem szellemi világossága,
korlátolt megértésünk birodalmán túlról jövő fény. Nem egyenes
ellentmondás az értelemnek, hanem meghaladja azt, olyan módon, amely
mégis értelmes. Ezért mondta Szt. Anzelm: credo ut intelligam --
hiszek, hogy értsek. Ez keresztényibb és egyben emberibb állítás, mint
Tertullianusé: credo quia impossibile (hiszem, mert lehetetlen), bár ez
a paradoxon meg retorikailag jelentős: a keresztény életben rejlő
misztérium kifejezése.
Isten létezésének kérdése nyilvánvalóan nyitva áll az értelmi
kutatásnak, és tudományosan be bizonyítható. Csak egy a baj: a
tudományos bizonyítás nem győzhet meg, ha szakkifejezéseit nem fogadják
el vagy nem értik meg. Ezért azok, akikben a hit válsága Isten létének
elfogadására összpontosul, gyakran filozófiai zsákutcába bonyolódnak, s
vallásos problémájuk mindaddig kiesik az összefüggésből, amíg nem
tudnak megoldani kezdetlegesebb nehézségeket a jelentéstan területén.
Ezek a nehézségek pedig egyre nehezebben kezelhetők. Az átlagos modern
ember helyzetében ezért az Isten létét igazoló filozófiai érvelés
gyakorlatilag majdnem teljesen lényegtelenné válhat. A téma részletes
megvitatása sem a hitnek, sem az értelemnek nem használ, legföljebb
mind a kettőt homályosabbá teszi, és a becsületes lelkeket az állandó
csalódottság és legyőzhetetlen kételkedés állapotába sodorja.
Annál szánalmasabb dolog ez, mert mint értelmes lények,
természetünknél fogva mindannyian hajlamosak vagyunk Isten valóságának
egyszerű és természetes tudomásulvételére; hiszen enélkül létezésének
puszta kérdése sem merülhetne föl gondolatunkban (lásd Róm 1,20). Amint
saját létünk teljesen tudatosul bennünk, amint felfogjuk a körülvevő
világ és az esetleges létezők valóságát, azonnal szembetaláljuk
magunkat a tiszta és abszolút Lét kérdésével: saját viszonylagos és
esetleges létünk szükségszerűen föltételezi ezt. Ez az elsődleges
jellegű megérzés természetesen semminek sem „bizonyítéka”, csak
emberi tapasztalati adottság, s kiindulópontja lehet mindenfajta jó
vagy rossz filozófiai okoskodásnak. De nagyon jól felébresztheti az
értelmet, s elvezetheti a hit aktusához. Sőt valamiképpen állandó
felhívás a hitre. Ha nem cselekszünk e természetes és teljesen ésszerű
meglátás ellen, ha nem állunk ellent neki tudatos érveléssel, ha nem
tagadjuk meg, nem értelmezzük át szerzett ismeretek -- és talán
előítéletek -- nézőpontjából, akkor szinte önkéntelenül a hit felé
vezető úton találhatjuk magunkat.

#
Emberi hitek

Modern társadalmunknak, egész gondolkodásának és kultúrájának iránya:
megtagadni és kinevetni ezt az egyszerű, természetes tudomásulvételt.
Ez arra visz, hogy az ember kezdettől fogva fél is a hittől, szégyelli
is. Első lépés tehát az élő hit felé -- így vagy amúgy, de mindig is ez
volt --, hogy megtagadjuk és elvessük a racionalisztikus kétely
önelégült gondolkodási szabványait. Gyakorlatilag ez rendszerint nem az
„értelem” elvetése és a „hit” elfogadása, inkább választás két hit
között. Az egyik az emberi társadalomba vetett emberi, korlátolt,
külsőséges hit, feltevéseinek és előítéleteinek egész öröklött
holtsúlyával. Alapja a magányosságtól való félelem és az a szükséglet,
hogy „hozzátartozzunk” egy csoporthoz és tétlen belenyugvással
fogadjuk el annak előírásait. A másik viszont olyan hit, amelyben nem
„látunk”, hit a transzcendens és láthatatlan Istenben, minden
bizonyítékon túleső hit, amely egész énünk belső forradalmát kívánja
meg, létünk ellenkező irányú újratájolását a világias előítéletek
tájékozódásával szemben. Ez a hit Isten létének teljes elfogadása;
nemcsak a kozmosz érthetőségét biztosító kényelmes hipotézisként, hanem
úgy, mint aki minden létezés, különösképpen pedig saját életünk
központja és értelme.
Azokban az időkben, amikor a nyugati társadalom keresztény volt,
szükségszerűen bizonyos kétértelműség uralkodott a hit terén, mert az
„adva volt” valamennyi más társadalmi értékkel együtt. Ilyen
helyzetben a hitet könnyen megronthatta az előítélet, talán saját
csoportunkba vetett babonás hiedelem volt, nem pedig Istenbe vetett
igazi hit és Krisztus Misztikus Testéhez való őszinte ragaszkodás. Még
ma is, amikor olyan sokan tapogatnak ösztönösen a „hitben” valamiféle
emberi biztonság után, megtörténhetik, hogy csak részben keresik
Istent. Ez a veszélye annak a „hitnek”, amely túl szorosan
kapcsolódik össze a „béke” és a lelki kényelem eszméjével. Ha valaki
nagyon is mohón vágyik lecsillapítani egyéni aggodalmait, akkor abban a
veszélyben forog, hogy valami talajtalan hitet tesz magáévá, amely
látszólag nem túlságosan nagy áron meghozza neki a béke külszínét.
Látszólag nem nagy áron, -- de ha ez lemondás a lelkünkért való
felelősségről, akkor minden mértéken felül nagy ár.

#
Az Újszövetség hite

Az Újszövetségben és az Egyház korai történetében a hit ezt jelenti:
hajlandók vagyunk inkább minden más értéket feláldozni, mint a
Krisztusban való élet és igazság alapvető értékét. A keresztény hit a
szó teljes értelmében nemcsak éppen a „Krisztusról szóló” igazságok
elfogadása. Nem is csak belenyugvás Krisztus történetébe, erkölcsi és
lelki velejáróival együtt. Nem puszta elhatározás, hogy legalább
valamennyire megvalósítjuk Krisztus tanítását. Mindezek az elfogadási
formák összeférnek a belenyugvással valami olyanba, ami „nem
Krisztus”. Nagyon lehetséges „hinni Krisztusban” abban az
értelemben, hogy elménkkel elfogadjuk azt az igazságot, hogy ő a földön
élt, meghalt és halottaiból feltámadt, és mégis „test szerint” élni,
egy kapzsi, erőszakos, igazságtalan és romlott társadalom szabályai
szerint, -- úgy, hogy még csak észre sem vesszük igazán az
ellentmondást életünkben.
Pedig a hit igazi jelentése: elvetni mindazt, ami nem Krisztus, annak
érdekében, hogy minden életet, minden igazságot, minden reményt, minden
valóságot „Krisztusban” keressünk és találjunk meg.
Persze nem úgy kell ezt érteni, hogy elvetjük az anyagi
világegyetemet, és Isten egész teremtését. Hiszen mindez éppúgy
Krisztustól származik, Krisztusban áll fenn, s létezésének egyetlen
értelme az, hogy az ő irgalmának, igazságának és szeretetének céljait
szolgálja, s így nyilatkoztassa ki az Atya dicsőségét. Elvetni a
„világot” nem azt jelenti, hogy elvetjük az embereket, a társadalmat,
Isten teremtményeit vagy az ember műveit. Hanem elvetjük azokat a
visszájára fordított életelveket, amelyek révén az emberek visszaélnek
a jó teremtéssel, kizsákmányolják azt és saját életüket is
tönkreteszik.
„Amit egykor haszonnak tartottam, azt Krisztusért veszteségnek
tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten
mindent veszteségnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek
tekintek, csak Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a
törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitben.
Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy őt és feltámadásának erejét
megismerjem, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így
hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljussak a halálból a
feltámadásra is.” (Fil 3,7-11)
Szent Pál e jellegzetes részlete mutatja, milyen átfogó az
Újszövetség hit fogalma. A keresztény hit számára Krisztus minden, és
mindaz, ami nem Krisztustól vagy Krisztusban van, semmi: „szemét”
(szószerint: ganéj). Ilyen erős kifejezések a modern hívőnek
visszataszítóak. Nem igen használják őket beszédekben és jámbor
írásokban, mert „végletes” benyomást keltenek. Pedig hát a keresztény
hit maga is „végletes”, vagy legalábbis abszolút. Ha egyszer
„megtalálta” Krisztust, látja, hogy mindenestül szakítania kell
mindazzal, ami ővele ellenkezik, nem számít, mibe kerül ez a szakítás.
Látja, hogy tántoríthatatlanul hűnek kell maradnia szeretetéhez, nem
számít, milyen nehéz néha ez a hűség. Végül látja, hogy tökéletes
bizalommal, teljesen reá kell hagyatkozni, egész életünket kezébe téve
le: hadd viselje ő gondunkat, bár nem látjuk, hogyan akarja ezt tenni.
Ez a keresztény hit igazi „mérete”.
Az ilyen hit nemcsak alanyi, lélektani állásfoglalás, hanem dinamikus
és természetfölötti hatalom az ember életében. „Új teremtés”, az
isteni mindenhatóság tette, amely legbensőbb mélyén forradalmasítja az
ember lelki és testi életét. Ezért visszhangozzák a szinoptikus
evangéliumok Jézus Krisztus szavaival, -- azokhoz intézte, akiket
meggyógyított: „Hited éppé tett téged!”
Ez a hit minden esetben egyszerűen Krisztus személyének teljes,
tántoríthatatlan elfogadása az üdvözítő hatalom és az új élet
forrásaként.
A hit, amely által egyesülünk Krisztussal és természetfölötti életet
kapunk Lelkének ajándékából, nem puszta ösztönös vagy érzelmi önátadás.
Nem vak akarat dolga. Krisztus nemcsak életünk, ő utunk és igazságunk
is. (Jn 14,6) A hit értelmi világosság, amellyel „megismerjük” az
Atyát a megtestesült Igében (Jn 14,7-14). Ugyanakkor titokzatos és
homályos ismeret is. Amint a középkori misztikusok mondták, tudása
abból fakad, hogy „nem tud”. Hinni annyi, mint tudni látás nélkül,
tudni belső bizonyosság nélkül (2Kor 5,7). Vagy inkább: a hit csakugyan
„lát”, de „per speculum in aenigmate” (tükör által homályosan --
1Kor 13,12), valami sötét, titokzatos, megmagyarázhatatlan módon. A hit
„látomását” vagy értelmi világosságát nem értelmünk természetes,
érzéki belátáson alapuló tevékenysége idézi elő, hanem Isten Lelkének
közvetlen természetfölötti működése. Éppen ezért fölötte áll a magára
hagyott értelem rendes felfogóképességének, és mégis nagyobb
bizonyosságot nyújt, mint a természetes tudományos ismeret. De ez a
nagyobb bizonyosság, bár személyes meggyőződés dolga marad, nem
hozzáférhető ésszerű bizonyítékoknak, ha valaki nem fogadja el a hit
előfeltételeit. „Senkisem jöhet hozzám -- mondotta Jézus Krisztus --,
hacsak nem vonzza őt az Atya, aki engem küldött.” (Jn 6,44; vö. 6,65)
A hit tehát Isten ingyenes ajándéka, amelyet tetszése szerint
osztogat, s megtagad azoktól, akik makacsul ragaszkodnak emberi
előítéletekhez, a faji, nemzeti vagy osztálygőg mitológiájához. Azoknak
adja meg, akik szívük egyszerűségében és alázatában hajlandók elfogadni
ezt az ajándékot, s bizalmukat nem politikai hatalomba vagy emberi
tekintélybe vetik, hanem Isten igéjébe, amint Egyházán keresztül szól.
(Mt 11,25-27)
Következésképpen többféle módon kell szívünket előkészíteni a hitre;
mindenekfölött kutatással, olvasással és imádsággal. Ha meg akarjuk
tudni, mi a hit és mit hisznek a keresztények, az Egyháztól kell
megkérdeznünk. Ha meg akarjuk tudni, mit nyilatkoztatott ki Isten a
hívőnek, olvasnunk kell az Írásokat, tanulmányoznunk kell magyarázóikat
és meg kell ismerkednünk a filozófia és teológia alapvető igazságaival.
Minthogy azonban a hit Isten ajándéka, megszerzésének mind között talán
legfontosabb módja az imádság.
Hiszen nem mindig könnyű olyan keresztényt találni, aki meg tudja
magyarázni hitét, és előfordulhat, hogy még a papság sem képes
szaktudományát általánosan érthető kifejezésekre lefordítani. A Bibliát
sem mindig könnyű megérteni. A Szentírás szubjektív értelmezése
végzetes tévedéshez vezethet. Ami pedig a teológiát és filozófiát
illeti: hogy ismerje ki magát bennük a vallásos nevelés híján levő
ember? Az ima tehát az első és legfontosabb lépés. Hitéletünk egész
tartama alatt állandóan szükséges az imádsághoz folyamodnunk, mert a
hit nem egyszerűen első hitaktusunk alkalmából egyszersmindenkorra
kapott ajándék. Minden újabb fejlődése, a természetfölötti világosság
minden újabb növekedése, még ha komolyan dolgozunk is megszerzésén,
tisztára Isten ajándéka marad.
Az imádság ennélfogva a hitélet valóságos szíve.
Ha az Újszövetségben „hegyeket mozgató” hitről olvasunk, ezt a
jelképes nyelvet nem szabad betű szerint értelmeznünk, mintha eszerint
az ima valami csodálatos eszköz lenne fizikailag nehéz vagy lehetetlen
feladatok megoldására. A hit valóban lehetetlenségekkel foglalkozik, de
nem a fizikai erő, az orvostudomány, a tanulás, vagy az emberi kutatás
pótléka.
Krisztus nem azzal a szándékkal tanította hallgatóit a hit
szükségességére, hogy azt pusztán a táj képének megváltoztatására
használják fel. Azt mondta az embereknek: olyan legyen a hitük, hogy
semmilyen akadály vagy látszólagos lehetetlenség el ne bátortalanítsa.
A lecke a hit tulajdonságaira vonatkozott, nem az elvégzendő feladatok
természetére. A feladat nem számít, mert bármit, ami az üdvösségre
szükséges, megad Isten feleletül az imára.
Az Újszövetség tanításának az imáról tehát ez az elsődleges értelme:
a mennyek országa nyitva áll azoknak, akik imában kérik, hogy
bejussanak. Ezt a természetfölötti segítséget sohasem tagadja meg Isten
senkitől, akinek szüksége van rá és Krisztus nevében keresi (Jn 16,23).
A hit megadatik azoknak, akik tudnak imádkozni érte. Az isteni igazság
fényét az alázatosak sohasem nélkülözik. De az imának állhatatosnak és
kitartónak kell lennie. Ne verjen bele éket kétség, ne gyöngítse
habozás.
„Ha pedig valaki közületek bölcsességben szenved hiányt, kérje
Istentől, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s
meg fogja kapni, csak hittel kérje, egy csöppet se kételkedve. Mert aki
kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket felkorbácsol és
ide-oda vet a szél. Az ilyen ember ne higgye, hogy bármit is kap az
Úrtól, hiszen a lelkében megosztott ember nem tart ki semmiben sem.”
(Jak 1,5-8)
Felmerül azonban a kérdés: képes-e lélektanilag a szavak, vélemények,
tanítások és jelszavak tengerében megzavarodott és kimerült modern
ember arra a világosságra és bizalomra, amely a hatékony imához
szükséges? Nem ábrándította-e ki, nem siketítette-e meg annyira a
propagandák vetélkedése, hogy elveszítette a mély és egyszerű bizalom
képességét?
Csakugyan, a hírközlő eszközökkel való cinikus visszaélés lefokozta
és megrontotta az emberi szellemet. Az embert géppé silányították,
amely automatikusan felel a beletáplált szavakra. Az ilyen gép nem
alkalmas igazán az istenhitre, ha nem megy keresztül gyökeres gyógyító
és megújító folyamaton. Azért létfontosságú a társadalom keresztény
megújulásának feladata, ha az emberek vissza akarják szerezni
képességüket a hitre.

V. Növekedés Krisztusban

#
Segítő szeretet

A hit új élet kezdete. Az élet pedig növekedés és fejlődés a végső,
teljes érettség és tökéletesség felé. Mi ez a befejezett tökéletesség a
keresztény ember számára? Krisztus teljes megnyilvánulása életünkben.
„Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is
megjelentek dicsőségben.” (Kol 3,4) Ez az igazi keresztény
tökéletesség!
Mit jelent ez? Azt, hogy teljességgel megnyilvánul bennünk Isten
szeretetének nagy titka a világ számára: az, hogy terve szerint
„mindent újjá akar alkotni Krisztusban” (Ef 1,9-10). Isten
kegyelmének meg kell nyilatkoznia bennünk. Krisztusnak egész
dicsőségével világítania kell bennünk, tagjaiban. Egészen nyilvánvalóvá
kell válnia, hogy az ő szeretete egyesített igazán őbenne.
„Legyenek mindnyájan egy, mint te Atyám, bennem és én tebenned, úgy
ők is egy legyenek bennünk s így elhiggye a világ, hogy te küldöttél
engem.” (Jn 17,21) Közvetlenül e szavak előtt azt mondta Jézus: „Én
értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban”,
és így imádkozott: „Szenteld meg őket az igazságban, mert a te
tanításod igazság.” (Jn 17,17,19)
Látjuk tehát, hogy a személyes hit és hűség Krisztushoz még nem tesz
tökéletes kereszténnyé. Nem magunktól, elszigetelt egyedekként tartunk
feléje. Úgy megyünk, mint Titokzatos Testének tagjai. Azt mondhatjuk:
életszentségünk azzal arányos, mennyire tudunk szeretetének eszközei
lenni országának megalapításában és Misztikus Testének felépítésében.
Minél gyümölcsözőbb és egészségesebb életet élünk Krisztus tagjaiként,
annál alkalmasabbak vagyunk arra, hogy közvetítsük másoknak a krisztusi
életet a Szentlélekben és rajta keresztül. Minél többet tudunk nekik
adni, annál többet kapunk Krisztustól. A misztikus élet lelkünkbe
titokzatosan beáradó bősége nemcsak saját magunknak szól, hanem
másoknak is. Akik a legtöbbet kapják, azoknak van a legtöbb
adnivalójuk, és ha több az adnivalójuk, akkor talán azért, mert többet
engedtek el nekik. (Lk 7,47-48) Jobban tudják szeretni Krisztust
testvéreikben, mert mélyebben és bensőségesebben megtapasztalták saját
fájdalmukat és az ő könyörületességét. Szenvedés és lelki szegénység
részvétre tanította és lelkileg gazdaggá tette őket, mert az irgalmasok
bővelkednek irgalomban.
Az irgalmasok bővelkednek igazságban is. Ha nem tanuljuk meg az
irgalmasság értelmét gyakorlatban mások iránt, sohasem tudjuk meg
igazán, mit tesz Krisztust szeretni. Nem mintha mások iránti
könyörületünk közvetlenül tanítana Krisztus szeretetére, inkább mert
Krisztus szeretete dinamikusan működik életünkben, hogy rajtunk
keresztül érjen el másokat, közben pedig kinyilatkoztatja őt nekünk
saját lelkünkben.
Mások iránti szeretet és részvét nélkül látszólagos „szeretetünk”
Krisztus iránt csak koholmány:
.Aki azt állítja, hogy a világosságban él, de testvérét gyűlöli, az
még mindig a sötétségben jár. Aki szereti testvérét, már eljutott a
világosságba, s nem szolgál botrányul másoknak. Aki viszont gyűlöli
testvérét, a sötétségben van, a sötétségben jár, és nem tudja, hová
megy, mert a sötétségben elvesztette szeme világát ... Az ő szeretetét
arról ismertük fel, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk
életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete
abban, aki -- bár bőven van neki a világ javaiból -- mégis, amikor
látja testvérét, hogy szükséget szenved, elzárja előle a szívét.
Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és
igazsággal.” (1Jn 2,9-11; 3,16-18)

#
A karitász társadalmi távlatai

A keresztény karitászt sokszor teljesen felületesen értik: mintha nem
volna több kedvességnél, figyelmességnél és barátságos viselkedésnél.
Bizonyára magában foglalja mindezt, de messze túlterjed rajtuk. Azért
szoktuk csak annyiba venni, hogy „rendesen viselkedünk” mások iránt,
mert szűk a szemhatárunk -- csak közvetlen szomszédaink férnek bele,
akik hozzánk hasonló előnyöket és kényelmet élveznek. Ez a felfogás
hallgatólagosan kizárja azokat, akiknek leginkább van szükségük
szeretetünkre, -- azokat, akik szerencsétlenek, akik szenvednek, akik
szegények, elhagyatottak, vagy semmijük a világon, s ezért követelésük
van mindazokkal szemben, akiknek többjük van a szigorúan szükségesnél.
Nincs jótékonyság igazságosság nélkül. Túlságosan gyakran gondolunk
úgy a segítő szeretetre, mint valami erkölcsi fényűzésre, kiválasztott
gyakorlatra, amely érdemet szerez nekünk Isten előtt, ugyanakkor pedig
kielégít egy bizonyos belső szükségletet, hogy „jót tegyünk”. Az
ilyen karitász éretlen, sőt bizonyos esetekben teljesen hamis. Az igazi
jótékonyság szeretet, a szeretet pedig mélységes törődés a másik ember
szükségleteivel. Nem valami morális önkielégülés, hanem szigorú
kötelesség. Krisztus és a Lélek törvénye kötelez, hogy törődjem
testvérem szükségével, mindenekfölött a legnagyobbal:
szeretetéhségével. Mennyi szörnyű probléma származik osztályok,
nemzetek és fajok viszonya terén a modern világban a szeretet szomorú
hiányából! S ami mindennél rosszabb: ez a hiány nagyon is világosan
mutatkozik azok között, akik kereszténynek vallják magukat! Sőt
ismételten a kereszténységgel próbálták igazolni az igazságtalanságot
és a gyűlöletet!
Krisztus maga olyan kifejezésekkel írja le az Evangéliumban az utolsó
ítéletet, amelyek a segítő szeretetet teszik az üdvösség fő
kritériumává. Azok kerülnek a mennyek országába, akik táplálták az
éhezőt, inni adtak a szomjazónak, szállást az idegennek, látogatták a
betegeket és foglyokat: mert mindezt magának Krisztusnak tették.
Viszont azok, akik elmulasztottak kenyeret adni az éhezőnek, italt a
szomjazónak, és így tovább, Krisztus iránt mulasztották el mindezt:
„Amit nem tettetek eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek.”
(Mt 25,31-36)
Látjuk ebből a szövegből és az iménti Szt. János-idézetből (János
első levele), hogy a keresztény karitász értelmetlen külső, konkrét
szeretetcselekedetek nélkül. A keresztény nem méltó nevére, ha nem ad
tulajdonából, idejéből, vagy legalább törődéséből, hogy segítse a
nálánál kevésbé szerencséseket. Az áldozatnak valóságosnak kell lennie,
nemcsak valami uramatyámkodó gesztusnak, amelyben saját énünk
pöffeszkedik, hogy pártfogoljuk a „szegényeket”. Az anyagi javak
megosztásával együtt kell járnia a szív megosztásának is, a közös
nyomorúság és szegénység és a Krisztusban való testvériség
felismerésének. Ilyen jótékonyság lehetetlen a lélek belső szegénysége
nélkül: ez azonosít bennünket a szerencsétlenekkel, a kiváltságoktól
megfosztottakkal, a nincstelenekkel. Néha odáig mehet -- menjen is --
ez, hogy elhagyunk mindent, amink van, s megyünk megosztani a
szerencsétlenek sorsát.
A segítő szeretetről alkotott rövidlátó és visszás fogalom még arra
is készteti a keresztényeket, hogy egyszerűen az ún. „irgalmasság
cselekedeteit” vigyék végbe, pusztán jelképes cselekedeteket a
jóakarat kifejezéseként. Az ilyenfajta jótékonyság nem segíti
hathatósan a szegényeket: minden eredménye annyi, hogy hallgatólagosan
szemet huny a társadalmi igazságtalanság felett és segít fenntartani az
állapotokat úgy, ahogy vannak, -- segít szegénységben meghagyni az
embereket. Napjainkban a szegénység és szenvedés problémája mindenki
gondja lett. Nem csukhatjuk be tovább a szemünket a világon mindenütt,
még a leggazdagabb nemzeteknél is meglevő nyomor előtt. A keresztény
embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy ez a kimondhatatlan
szégyen semmiképpen sem „Isten akarata”, hanem a mi rohamosan fejlődő
világunk hozzánemértésének, igazságtalanságának, gazdasági és
társadalmi zűrzavarának következménye. Nem elég nem venni tudomásul
mindezt, azon az alapon, hogy tehetetlenek vagyunk és semmivel sem
tudunk hozzájárulni a helyzet jórafordulásához. A szeretet és
igazságosság minden kereszténytől megköveteli, hogy tevékeny gonddal
törekedjék megjavítani az ember helyzetét a világban. Ez legalábbis
arra kötelez, hogy ébredjünk tudatára a helyzetnek és alakítsuk
lelkiismeretünket a fölvetődő problémák szerint. Nem várják el tőlünk,
hogy a világ valamennyi problémáját megoldjuk; de tudnunk kell, mikor
tehetünk valamit a szenvedés és szegénység enyhítésére, és rá kell
jönnünk, mikor működünk közre burkoltan a szenvedést és szegénységet
meghosszabbító, vagy fokozó rosszban. Más szóval: a keresztény szeretet
nem reális többé, ha nem kíséri a társadalmi igazságosság gondja.
Mit használ, ha szemináriumokat tartunk a Misztikus Test tanáról és a
szent Liturgiáról, közben pedig egyáltalán nem törődünk Krisztus millió
lehetséges tagjának szenvedésével, elhagyottságával, betegségével és
idő előtti halálával? Azt képzelhetjük, hogy mindez a szegénység és
szenvedés jó messze van a mi hazánktól; de ha megismernénk és
megértenénk kötelezettségeinket Afrika, Dél-Amerika és Ázsia iránt, nem
lennénk olyan önelégültek. Különben nem is kell túltekintenünk saját
határainkon, hogy bőven találjunk emberi nyomorúságot nagyvárosaink
nyomornegyedeiben és kevésbé kiváltságos falusi területeken. Mit
teszünk ezzel kapcsolatban?
Nem elég a zsebünkbe nyúlni és odavetni néhány dollárt. Nemcsak
tulajdonunkat kell adnunk testvérünknek, hanem önmagunkat. Amíg nem
lesz meg újra bennünk a segítő szeretetnek ez a mély érzéke, nem tudjuk
megérteni a keresztény tökéletesség teljes mélységét.
Szent Jakab levele elmondja nekünk, hogy a keresztény ne kezelje
megkülönböztetetten a gazdagot és ne vesse meg a szegényt, hanem
ellenkezőleg: azonosítsa magát a szegénnyel és legyen maga is szegény,
amint Krisztus volt:
„Ha gyülekezetetekbe belép egy férfi fényes öltözékben,
aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában,
figyelmetek a fényes öltözékű felé fordul és így szóltok hozzá:
„Foglalj itt kényelmesen helyet”, a szegénynek meg azt mondjátok:
„Állj oda oldalra”, vagy „ülj ide zsámolyomhoz”. Hát nem
megkülönböztetés ez? Nem ítéltetek-e helytelenül gondolkozva
szívetekben részrehajlón? Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát
az Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények,
hogy a hitben gazdagok legyenek és örököljék az országot, amelyet
azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti pedig lenézitek a szegényt. Hát nem
a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket a bíróság
elé? Hát nem ők gyalázzák meg azt a fönséges Nevet, amelyről el vagytok
nevezve?” (Jak 2,2-7)
Ugyanazon levél további részében Szent Jakab nyíltan beszél az
igazságtalan gazdaghoz, aki becsapta a szegényeket a munkabérrel:
„Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotok és ezüstötök
belepte a rozsda és ez a rozsda tanul szolgál ellenetek és megemészti
testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó
napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól
levontok, fölkiált és az aratók szava felhatolt a seregek Urának a
fülébe. Bőségben éltetek a földön és tobzódtatok, hízlaltátok
szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek s ő nem
tanúsított ellenállást.” (Jak 5,2-6)
Ahhoz, hogy eggyé legyünk Krisztusban, mindannyiunknak úgy kell
szeretnünk kell egymást, mint önmagunkat. Szeretni egymást mint
önmagunkat annyit jelent, hogy úgy bánjunk a másikkal, mint
önmagunkkal, kívánjuk neki mindazt, amit sajátmagunknak kívánunk. Ennek
a kívánságnak pedig csak akkor van értelme, ha hajlandók vagyunk
határozott lépéseket tenni a másik megsegítésére. Gyakran idézik a
szószéken az Irgalmas Szamaritánus példabeszédét: többet jelent ez,
mint gondolnánk. A jó zsidó, a pap és a levita otthagyta a sebesült
embert az árokban. Csak az idegen, a kiközösített ereszkedett le odáig,
hogy segítsen rajta. Kik vagyunk mi? Papok, leviták, vagy
szamaritánusok?

#
Munka és életszentség

Láttuk: a keresztény életszentséget nem tarthatjuk többé tisztán
egyéni, elszigetelt erénygyakorlatok kérdésének. Úgy is kell tekinteni,
mint a társadalom lelki és kulturális megújhodásáért folytatott nagy
együttes erőfeszítés egy részét. Olyan feltételek megteremtéséért
folyik a küzdelem, amelyek között minden ember munkát talál és békében
élvezheti munkájának igazságos gyümölcseit.
Korunk egyik legfontosabb körlevele a Mater et magistra, XXIII. János
pápa nagy nyilatkozata a keresztény szociális tanításról, a XX. század
közepe sürgető problémáinak világánál. Ez a körlevél nemcsak
szakembereknek, politikai közgazdászoknak és szociológusoknak íródott.
Szól minden jóakaratú emberhez, és különösen érinti Krisztus minden
tagját, mert mindannyian mélyen bele vagyunk bonyolódva korunk
társadalmi, gazdasági és politikai problémáiba. A keresztény nem
választhatja el hitéletét a munka és harc valóságos világától, amely
körülveszi. Krisztusban élt életére elkerülhetetlenül hatással lesz az
olyan problémák terén tanúsított magatartása, mint pl. az atomháború, a
faji kérdés, új nemzetek fejlődése és az egész válságos küzdelem a
világ két fele között.
Ezért sohasem elégítheti ki az olyan „keresztény élet”, amely
gyakorlatilag a plébániatemplom padjaira és néhány otthon végzett imára
szorítkozik, tekintet nélkül ezekre az égető problémákra, amelyek
emberi lények millióit érintik és megkérdőjelezik nemcsak az emberi
civilizáció jövőjét, hanem talán még magának az emberi fajnak
fennmaradását is. Mindannyian benső részesei vagyunk ezeknek a
félelmetes kérdéseknek, és nemcsak keresztény hivatásunk, hanem emberi
természetünk maga kötelez: működjünk közre a méltányos és eredményes
megoldásukért folyó roppant erőfeszítésben.
János pápa azt mondja: „Bár az Anyaszentegyház sajátos feladata az,
hogy a lelkeket megszentelje és a természetfölötti rend javainak
részesévé tegye, törődik az ember mindennapi életének szükségleteivel
is, a test táplálásával és az élet anyagi feltételeivel éppúgy, mint a
szellemi jóléttel és kultúrával, a dolog egész sokoldalúságában és
fejlődése minden fokán ...”
Az Egyház gondja az Egyház minden egyes tagjának gondja is, nemcsak
az egyházi elöljáróké és a lelkészkedő papságé. Valóban a „Mater et
magistra”-ban tárgyalt gazdasági kérdések a keresztény laikus: a
polgár, a gyáros, a földműves, a politikus és az üzletember sajátos
illetékességi körébe tartoznak. Ha ezeket a mindennapi emberi
tevékenységeket keresztény módon hajtják végre, azaz teljes összhangban
a természetes renddel, amelyet Isten alkotott és az Egyház tanítása és
törvényhozása világított meg, akkor akarva-akaratlan hozzájárulnak
végrehajtóik szentségéhez és üdvösségéhez.
Az Egyház tanítása szerint a munka azoknak az alapvető emberi
tevékenységeknek egyike, amelyek segíthetik az embert szentté
válásában. A helyesen felfogott munka mindenekelőtt „ne szükségleti
cikk, hanem az emberi személy kifejeződése” legyen. A „Mater et
magistra” e mondatának mély jelentősége van. Időnk, ügyességünk,
energiánk nemcsak egyszerű árucikk, amit piacra viszünk. Ha így nézzük,
akkor elkerülhetetlenül fontosabb lesz, hogy jó áron értékesítsük
képességeinket, mint hogy gyümölcsöző és kielégítő módon kihasználjuk
őket. Képességeink, adottságaink így csak szolgái lesznek legfőbb
célunknak: „pénzt keresni”. Ez azonban a természetes rend visszájára
fordítása. Abban ugyanis az emberi tehetségek termékeny felhasználása
jó és gyümölcsöző munkában rendes körülmények között magábanvéve mélyen
emberi és kielégítő tevékenység: nemcsak igazságos bért hoz és
hozzájárul egy család eltartásához, hanem az emberi személyiség
bizonyos alapvető szellemi és lélektani szükségleteit is kielégíti.
Rosszul rendezett társadalomban a munka elveszíti ezt az alapvetően
egészséges jellegét, s kiábrándító vagy értelmetlen lesz.
Ha a munka pusztán gondolattalan robot, egy gép, vagy más fajta
mechanikai rutin rabszolgasága (se szeri, se száma ilyeneknek a modern
életben), amit csakis a bér miatt vállalnak, akkor a dolgozó értelme és
idegrendszere természetszerűleg fellázad ez ellen a rendellenesség és
értelmetlenség ellen. Egyfelől értelmes tevékenységet keres valamilyen
feszültséglazító üdülésben, amely feloldja a napi munka undorát.
Másfelől ha valaki lelki igényeket is táplál, az talán egyre inkább
menekülni törekszik monoton és hiábavaló rutinmunkájából egy
elszigetelt lelki birodalomba. Itt próbál vigasztalást találni az
imában és egy olyan Istennel való közösségben, akinek hangsúlyozottan
semmi köze a gépek világával.
És még mindig van egy szerencsétlen, egyáltalán nem ritka lehetőség.
Ez komolyan súlyosbítja a zűrzavart. A pénzszerzés tevékenységébe mint
önmagáért való célba teljesen belemerülhet valaki. Annyira elsüllyedhet
a „business” szertartásaiba és bonyodalmaiba, olyan mélyen
belebonyolódhat az üzlettervezésbe és kötésbe, hogy minden más értelmét
veszti. Az otthoni élet második vagy harmadik helyre szorul, a család
elveszíti jelentőségét, a személyes kapcsolatok kétértelművé és
kiábrándítóvá válnak, ha ütköznek életének fő törekvésével, a
pénzszerzéssel. Az élet mesterkélt, túlfeszített és hamis lesz. Az
eredeti emberi méretek összezsugorodnak. Hogy megtarthassa nyugalmát és
megbirkózzék az életébe beépített ellentmondásokkal, az ilyen ember
esetleg alkoholhoz vagy nyugtatókhoz folyamodik, vagy mind a kettőhöz.
Ilyen légkörben az igazi lelkiség szinte teljesen lehetetlen. Legjobb
esetben máz marad a vallás, külső formaság, vagy bizonytalan,
nyugtalanító akarnámság: egyike annak a sok mindennek, amihez „majd
később” fogunk hozzá.
A keresztény szociális tanítás következményei a munka területén tehát
mélyek és messzehatók. A „Mater et magistra” küzd az ellen a
természetellenes megoszlás ellen, amely kettéhasítja a modern embert és
életét. A munkának ismét szellemileg értelmessé és emberileg
kielégítővé kell válnia. Ahogy a körlevél mondja:
„Ne teremtsünk mesterséges ellentétet saját tökéletességünk és a
világban való cselekvő jelenlétünk között: mintha az ember csak minden
ideigtartó tevékenység mellőzésével tökéletesíthetné magát, s mintha
minden ilyen cselekvés elkerülhetetlenül megalkuvásra kényszerítené
személyes, emberi és hívői méltóságában ... Teljesen belevág az isteni
gondviselés tervébe, hogy mindenki napi munkájával fejlessze és
tökéletesítse magát, az pedig majdnem mindenkinél evilági természetű.”
Mindazonáltal helytelenül értelmezné a Mater et magistra e szakaszát,
aki azt a következtetést vonná le belőle: mindez azt jelenti, hogy a
dolgozónak „lelki megvilágításban” kell néznie munkáját. Nemcsak
puszta ismétlése ez az ismeretes tanácsnak, hogy „ajánljuk fel”
munkánkat és „tisztítsuk meg szándékainkat”. Ezt a bekezdést az egész
körlevél összefüggésében kell olvasni. Az pedig azt kívánja, hogy egy
társadalmon belüli keresztény megújulás állítsa vissza a munka igazi
tárgyi természetét, tegye újból az emberi méltóság szabad kifejezésévé
és az emberi személy teremtő tevékenységévé. Vagyis elismeri, hogy ma
ténylegesen nagyon sok emberi munka jellege -- gyárban, üzleti téren,
szabadfoglalkozású pályákon -- valamiképpen emberalatti. Ezt a
rendellenességet nem lehet pusztán belső, alanyi, vagy akár lelki
jellegű kiigazítással sem helyrehozni.
Az a feladat tehát, hogy a keresztény életben visszaállítsuk a munkát
az őt megillető helyre, több, mint az egyénnek szóló személyes, belső
terv. Együttműködést kívánó tárgyi kötelessége ez az Egyháznak és az
emberi társadalomnak. Az egyes keresztény többet tesz munkája
„megszenteléséért”, ha értelmesen törődik a társadalmi renddel és a
társadalmi helyzet megjavítását szolgáló hatásos politikai eszközökkel,
mint amennyit valaha is elérhetne pusztán belső és személyes lelki
erőfeszítésekkel, próbálva leküzdeni a pénzért folyó emberalázó harc
utálatát és értelmetlenségét. Mondanunk sem kell, hogy ez a feladat
óriási. Szinte végtelen sok ága-boga van. Elvezetnek ezek minden
irányba, a politikai, gazdasági, üzleti életbe és mindenhez, ami
komolyan érinti a nemzet életét és a nemzetközi közösséget.
Minden oldalról rendetlenség, zavar, egyre súlyosbodó feszültségek
merednek felénk, folyvást új törések az agyonkínzott társadalom
testében. Hol kezdje az ember, hogy megbirkózzék a modern társadalom
keresztény megújhodásának sürgető problémájával?
A Mater et magistra megad egy alapvető teológiai elvet: ezen nyugszik
az Egyháznak a munka lelki értékéről szóló tanítása. Amióta Isten Igéje
megtestesült, az emberi nemnek az a közös feladata, hogy igazságos és
valóban hasznot hajtó társadalmat építsen fel, több mint emberi.
Valamiképpen természetfölötti küldetéssé válik, annak a munkának
továbbfolytatásává, amelyet Krisztus kezdett el történelmi életében. A
körlevélben ezt olvassuk:
„Ha valaki saját munkáját, még ha ideigtartó természetű is, Jézus
Krisztussal, az isteni Megváltóval egyesülve végzi, minden munka az ő
munkájának folytatásává válik és megváltó erővel ivódik át ... Így ez a
munka hozzájárul az ember személyes természetfölötti tökéletesedéséhez,
másokra is segít kiterjeszteni a megváltás gyümölcseit, s az Evangélium
kovászával keleszti meg a civilizációt, amelyben élünk és dolgozunk.”
Ez azonban csak akkor válik hatékony valósággá, ha munkánkat az
emberiségnek tett szolgálat gyanánt tekintjük. Ilyen szolgálat
felajánlása azt jelenti, hogy megértjük és értékeljük mindazt, ami a
társadalmi rendben, kultúrában és civilizációban emberileg értékes. Ez
olyan szemléletmódot tételez fel, amelyet leginkább humanizmusnak
nevezhetünk.

#
Életszentség és humanizmus

Az az állítás, hogy a keresztény életben „humanizmus” szükséges,
kihívó és furcsán eretnek ízzel csenghet bizonyos keresztények fülében.
A szó gyakori kétértelműsége egyeseket megijeszt és megszokták, hogy
elutasítóan válaszoljanak rá. Lehet-e a humanizmusnak valami köze az
életszentséghez? Nem ellentétes-e a kettő radikálisan egymással,
akárcsak Isten és az ember? Nem kell-e nekünk az istenit választanunk
és elvetnünk az emberit? Nem az emberi értékek felmagasztalása az
ismertetőjegye-e azoknak, akik elvetették Istent? Ha voltak is, és
talán még vannak is „keresztény humanisták”, nem hamis optimizmus
áldozatai-e ezek, hogy a „világgal” folytatott veszélyes párbeszédben
kompromittálják hitüket?
Szent János evangéliumának szavaival felelhetünk: „Az Ige testté
lett és közöttünk lakozott.” Ha Isten Igéje emberi természetet vett
fel és ember lett, mindenben olyan, mint a többi, kivéve a bűnt, ha
életét adta azért, hogy Titokzatos Testében egyesítse az emberi nemet
Istennel, akkor bizonyára kell lennie egy hiteles humanizmusnak.
Olyannak, amely nemcsak keresztényileg elfogadható, hanem lényeges
magában a keresztény misztériumban is. Ez a humanizmus nyilvánvalóan
nem a szenvedélyek, a test, a bűnös hajlamok, a fejtetőre állított
rendetlen szabadosság, az engedetlenség dicsőítése. De föltétlenül
teljes elfogadása azoknak az emberi értékeknek, amelyek Isten teremtő
szándéka szerint lényegesek az ember számára, -- azoknak az értékeknek,
amelyeket maga Isten akart megőrizni, megmenteni és jogos rendjükbe
visszaiktatni, mikor magára vette őket Krisztusban.
Amikor az Egyház védelmébe veszi a természettörvényt, az ember
polgári jogait, az emberi értelem jogait, a különböző civilizációk
kulturális értékeit, a tudományos kutatást és a technikát, az
orvostudományt, a politika tudományát és a természetes rend ezer más
javát, ezzel mély keresztény humanizmusát fejezi ki. Más szóval azt,
hogy teljes egészében gondja van az emberre, Isten teremtményére és
képmására, akinek rendeltetése az abszolút igazság és szépség
szemlélése a mennyben.
Az ember üdvözülése nem azt jelenti, hogy ki kell vetkőznie minden
emberiből: oda kell vetnie értelmét, a szépség iránti szeretetét, a
barátság utáni vágyát, emberi szeretet-szükségletét, a társadalom
védelmére, rendjére és igazságosságára való ráhagyatkozását, a munka,
evés és alvás szükségét.
Az a kereszténység, amely megveti ezeket az alapvető emberi
szükségleteket, nem méltó a nevére igazán. Semmi kétség: nem is
követeli senki, hogy az Egyház ne törődjék ilyen dolgokkal. Más itt a
baj: minden keresztény készségesen elismeri ugyan, hogy ez a jó értelmű
„humanizmus” általánosan vagy hivatalosan fontos, de kevesen akarják
meglátni, mennyire létfontosságú nekik személyesen. Más szóval igen
jelentős tisztán látnunk: a keresztény humanizmus nem valami luxus,
amelyet az Egyház morgolódva megenged néhány esztétának és társadalmi
reformernek, hanem minden keresztény életszükséglete. Nincs igazi
életszentség az emberi és szociális törődés e dimenziója nélkül. Nem
elég az adókból levonható összegekkel hozzájárulni különböző
„karitászokhoz”. Kötelességünk tevékeny részt venni az egész
társadalmunkat és világunkat érintő sürgető problémák megoldásában.
Ha ez a megállapítás túlzottnak hangzik, ám hallgassuk meg XXIII.
János pápát. Azt mondja a Mater et magistra-ban:
„Nyomatékkal állítjuk, hogy a keresztény szociális tanítás lényeges
része a keresztény életfelfogásnak ...
Szeretett gyermekeink, a világiak nagymértékben hozzájárulhatnak
(ennek a tanításnak elterjedéséhez) azzal, hogy ismerik és ennek
megfelelően cselekszenek, s hogy buzgón iparkodnak másokkal is
megértetni ... A szociális tanítást meg kell valósítani, nemcsak
megfogalmazni. Különösképpen áll ez a keresztény szociális tanításra,
amelynek világossága az igazság, tárgya az igazságosság és hajtóereje a
szeretet ...
A keresztény nevelés legyen teljes, terjedjen ki mindenfajta
kötelezettségre; törekedni kell ezért beoltani a hívekbe és táplálni
bennük annak a kötelezettségnek a tudatát, hogy gazdasági és társadalmi
tevékenységüket keresztény módon folytassák.”
A modern pápák tanításukban különös gondot fordítanak a technika
korában élők emberi létfeltételeire. XI. Pius pápa (akit a Mater et
magistra idéz) rámutatott az ember elembertelenedésére az ipari
társadalomban. Lényeges ellentmondása ennek, hogy az emberi munka,
amelynek az ember javát kellene szolgálnia, „különös visszásság
eszközévé vált: mert a holt anyag megnemesedve és átalakulva kerül ki a
műhelyből, az emberek pedig megromlanak és elsilányodnak benne.”
(Quadragesimo anno.) Ezért az Egyház köteles védelmezni az embert, ha
az elvilágiasodott társadalom belegázol emberi méltóságába. Meg kell
védenie az olyan világszemlélet ellenében, amely a pénzt és a hatalmat
nagyobb jelentőségűnek tartja magánál az embernél.
A kereszténynek tehát nemcsak egyszerűen az a feladata, hogy törődjék
a társadalmi igazságossággal, a politikai renddel és a tisztességes
kereskedelmi gyakorlattal. Ennél sokkal mélyrehatóbb. Magának a
társadalomnak a szerkezetéről és az ember kulturális örökségéről van
szó. Ma minden kereszténynek az a feladata, hogy segítsen megvédeni és
helyreállítani az alapvető emberi értékeket. Ezek nélkül a kegyelemnek
és lelkiségnek kevés gyakorlati jelentősége lesz az ember életében.
Lényeges felismernünk az emberi értékeket fenyegető veszedelmet éppen
abban a technikában, amely az embernek bőséget, könnyű életet,
valósággal földi paradicsomot ígér. XXIII. János pápa a Mater et
magistra-ban tömören rámutat: milyen belső ellentmondás az olyan
társadalom, amely képes a legnagyobb bőség létrehozására, ugyanakkor
pedig fejvesztett hajszában sodródik a globális öngyilkosság felé. Ezt
a következtetést vonja le:
„Ma az Egyház óriási feladattal áll szemben: emberi és keresztény
jegyet kell nyomnia a modern civilizációra. Ezt a jegyet ez a
civilizáció maga keresi és szinte kéri további fejlődése, sőt
megmaradása érdekében.”

#
Gyakorlati problémák

Ilyen helyzetben immár megengedhetetlen, hogy komoly és tisztességes
keresztények valamilyen lelkiségi kibúvónak szenteljék magukat, a
másvilág kultuszának, amely nem akar számot vetni azzal, hogy minden
ember kikerülhetetlenül bele van bonyolódva az atomkorszak problémáiba
és felelősségébe. Nem számít, mi ennek a visszavonulásnak állítólagos
indítóoka: Isten előtt elfogadhatatlan, s ezért nem járulhat hozzá a
keresztény életszentséghez. Közömbösség és kérgesszívűség nem
álcázhatja magát többé „összeszedettségnek”, gyáva visszahúzódás nem
hozhatja fel kifogásul, hogy áldozat és imádás. A passzivitás nem
számíthat többé „hitnek”, vagy „odaadó áhítatnak”. Az ember
kétségbeejtő sorsa iránti érdeklődés hiánya bűnös érzéketlenség,
siralmas szeretetimpotencia jele! Semmiképpen sem tarthat igényt a
keresztény titulusra. Még csak nem is igazán emberi.
De nem könnyű értelmesen tájékozódni a modern ügyek zűrzavarában. Az
Egyház irányelvei ebben a tekintetben általánosak, és szükségképpen
kicsit határozatlanok maradnak mindaddig, amíg határozott értelmezés és
vezető szerep konkrét esetekben cselekvésre nem váltja őket. Ezért
sajnos nagyon is igaz, hogy számtalan keresztény, minden jószándéka
ellenére, úgy találja: szinte lehetetlen elégséges tájékozódást és
megfelelő irányelveket szereznie ahhoz, hogy jelentékeny szerepet
vihessen a kor nagy ügyeiben, mondjuk pl. a világbéke kérdésében.
Korunkban számtalan gyakorlati szociális kérdés merül fel, és ha
valaki teljesíteni akarja idevágó lelkiismeretbeli kötelezettségeit,
szükségszerűen sok kockázatot vállal. De ezt a kockázatot vállalni
kell. Nem erény a tétlenség, vagy az a csüggedt és passzív „okosság”,
amely nem akar mozdulni mindaddig, amíg előbb az egész Egyház, a pápai
kúriától lefelé, meg nem mozdul. XXIII. János pápa a legvilágosabb
kifejezésekkel állapította meg: a keresztény tökéletességnek semmi köze
a negativizmushoz és a visszahúzódáshoz. Korunk időszerű problémái
kétségtelenül nemcsak széjjelszedik az embert, hanem valósággal
megőrjítik. Mégis szembe kell néznünk velük. János pápa ezt mondja:
„Tévedés lenne, ha gyermekeink,
különösen a világiak,
okosabbnak találnák,
hogy csökkentsék személyes keresztényi elkötelezettségüket a
világ iránt;
inkább meg kell ezt újítaniok és növelniök.”
A különböző életállapotok kötelezettségei természetesen érintetlenek
maradnak. A politika és közgazdaság, üzlet és ipar területe világi
embernek való, nem papnak és szerzetesnek. Időszerű ügyekben egy
jezsuita papnak bizonyára fejlettebb kezdeményezései lehetnek, mint egy
karmelita apácának. A pápa azt kívánja, tartsa mindenki kötelességének
az érdeklődést korunk problémái iránt és vegyen tevékeny részt
megoldásukban. Ezzel nem azt mondja, hogy mindenki hagyja ott
életállapotát és menjen politikusnak. Hanem azt, hogy még a
szerzetesnek is legyen átfogóbb képe saját életéről, s lássa tisztán
annak kapcsolatát az emberi nem nagyobb részének szegénységével, a
társadalmi felfordulás veszedelmével és mindenekfölött a totális
atomháború fenyegető rémével. Ezekben a dolgokban egyetlen keresztény
sem maradhat közömbös, mert ezek nemcsak politikai vagy gazdasági
problémák: olyan egyetemes és olyan mélyen gyökerező lelki betegség
tünetei, hogy az már magát az emberiség létét fenyegeti.
Mindazonáltal a világi, a pap és a szerzetes jellegzetesen más-más
úton közelíti meg ezeket a problémákat. A hagyománynak megfelelően a
pap és a szerzetes, akik Istennek adták magukat és „lemondtak a
világról”, sajátos lelki feladatoknak szentelik magukat a világban.
Feladják vagy fel kellene adniok a politikai tisztségeket, a
katonaéletet, az üzleti, orvostudományi, jogi karriert, s. i. t. Ennek
a lemondásnak az a célja, hogy felszabadítsa őket azokra a sürgető
lelki küldetésekre, amelyeket csakis ők tudnak végbevinni. Az ő
esetükben igaz, hogy ha komolyan belebonyolódnak tisztán ideigvaló
ügyekbe, ez természetszerű akadálya állapotuk tökéletességének.
Kivételek természetesen mindig előfordulhatnak.
A baj és zavar egyik forrása a szerzetesek és papok, valamint a
világiak életében az a tény, hogy századokon keresztül a gyakorlatban
bizonyos mértékig elmosódtak az elméleti határvonalak a keresztény élet
állapotai és hivatalai között.
A kora középkorban főpapok és papok, nem is szólva szerzetesekről és
apátjaikról, gyakran vették magukra a legmagasabb politikai
felelősséget; máskor katonai vállalkozásokba keveredtek, hogy megvédjék
jogaikat, vagy akár világi hatalomért harcoljanak. Amikor a társadalom
egyedüli művelt emberei a papok vagy klerikusok voltak, természetesen
adódott, hogy a gyakorlatban minden hivatást a papság töltött be. Ilyen
helyzetben a klérus nyilvánvalóan vezető szerepet játszott a
kormányzásban is. E fejlődés folyamán -- a történelem sok tanulságos
példával szolgál -- a papság fokozatosan átvett valójában világiakra
tartozó funkciókat. Ma természetesen a legtöbb népnél a papság nem vesz
részt ténylegesen a kormányzásban, üzleti életben és a törvényhozásban.
Az Egyházon belül azonban megmaradt a századokkal ezelőtti helyzet.
Egészen természetesnek találjuk, hogy még anyagi ügyei is papok vagy
szerzetesek kezében vannak.
A papság és a szerzetesek ezért túl vannak terhelve olyan
feladatokkal és tisztségekkel, amelyeknek nagy része üzletre és tisztán
evilági dolgokra vonatkozik. Elképzelhető, hogy az ilyen felelősséget,
legalábbis részben, világiak vállalják át. Ha megvizsgáljuk az aktív
szerzetesi hivatások problémáját, igazán nem meglepő, hogy a fiatalok
kétszer is meggondolják: vállalkozzanak-e olyan életre, amelyben a
szerzetesi teendők és gyakorlatok mellett ráadásul el kell végezniök
világi személyek munkáját is, úgyhogy sohasem lehetnek biztosak felőle,
fölmenthetik-e magukat igazán bármelyik felelősség alól is. Nem
ésszerűbb-e visszahúzódni az ilyen elkötelezéstől, ha arra gondolnak,
hogy megkapják mindkét életforma nehézségeit és terheit, viszont nem
részesednek hiánytalanul a szerzetesállapot valamennyi sajátos
előnyében?
További következmény: mivel a szerzetesek világi feladatok terhe
alatt görnyednek, bizonyos értelemben „jogot” szereznek világias
kikapcsolódásokra is. Vagy legalábbis úgy látszik ez az egyik útja a
probléma kezelésének. De kielégítő-e ez? Ezek az üdülések valaminek a
terhére történnek, s ez nyilvánvalóan nemcsak a közösség kialakult
„vallásgyakorlataiba” ütközik, hanem elveszi az egyéni lelkiélethez
lényeges nyugodt szabadidőt, -- pedig éppen ezt a lelkiéletet kellene a
szerzetesnek vagy szerzetesnőnek hatásosan összehangolnia munkájával.
Bármit mondjanak is erről -- bizonyára sok szempont szól mellette és
ellene is --, azt látjuk, hogy ha a szerzetesek szokásszerűen erősen
igénybevevő világi elfoglaltságokba merülnek, szerzetesi életük
elkerülhetetlenül szenved miatta.
De ha így áll a dolog, akkor nem képesek betölteni igazi szerepüket
az Egyházban. Ilyen embereknek nem tanácsolhatjuk minden további
minősítés nélkül, hogy tekintsék magát a munkájukat lelki
tevékenységnek. Különböztetni kell: Az a munka, amely az Egyház előírta
határokon belül megfelel szabályzatuknak és alkotmányuknak, valóban meg
fogja szentelni őket. Ennek megmarad a szent jellege. Ha azonban valódi
feladatuk tetejébe számtalan olyasmit is vállalnak, amit bárki más
éppen úgy elvégezhetne, ha ezek a világi elfoglaltságok egyre inkább
igénybe veszik idejüket és egyre újabb megalkuvásokba sodorják őket
hivatásuk szelleme terén, akkor komoly rendezésre van szükség. Ezt a
rendezést nem viheti végbe a szerzetes egyéni jóakarata. Nem jószándék
és személyes jámborság dolga: reform kell hozzá.
A világiak bizonyára mindig többet segíthetnek olyan munkákban,
amelyeket most szerzetesek végeznek: nevelésben, intézmények
ügyvitelében, ápolásban, újságírásban, apostoli munkában, missziókban,
s. i. t. Ilyen felelős feladatok átvállalása a papságot majd
felszabadítja az intenzívebb és gyümölcsözőbb szolgálatra.
De eltértünk a tárgytól. Arról beszélünk, hogy minden kereszténynek,
világinak, szerzetesnek és papnak egyaránt építő és pozitív szerepet
kell vinnie korunk világában. Még a szemlélődő szerzeteseknek is --
amennyiben megvan a szavazati joguk és kötelességük -- legyen értelmes
áttekintésük arról, mi történik a világon. Komoly, tárgyilagos
tájékoztatás a világ állapotáról táplálékot adhat (és adjon is)
lelkiéletüknek, mert ráébreszti őket a Krisztus Testét fenyegető
veszélyekre. De bizonyára bölcsebb és mélyebb áttekintésre kell szert
tenniök, mint amit a tömegtájékoztató eszközök adnak. Ez persze minden
kereszténynek fontos. Korunk egyik nagy problémája a megbízható és
komoly tájékoztatás, valamint az egészséges távlat hiánya politikai és
társadalmi téren. Még egyszer hangsúlyozzuk: mindennél komolyabb kérdés
most az atomháború és az ezt kísérő politikai problémák. Igen
nagyfontosságú ügy ez, viszont legéletbevágóbb tényei titkosak és a
döntő fejleményeket ritkán tárják a nagyközönség elé tiszta,
egyoldalúságtól mentes formában.
Ez egy még súlyosabb problémához vezet. Az a keresztény, aki rosszul
tájékozott, akit a sajtó, a rádió vagy a tévé szélsőséges
propagandistáinak demagógiája irányít, s aki talán bizonyos fokig
vérmérsékleténél fogva is hajlamos társulni fanatikus politikai
csoportokkal, roppant kárt okozhat a társadalomnak, az Egyháznak és
saját magának. Azzal az őszinte szándékkal, hogy Krisztus ügyét
szolgálja, végzetes méretű őrültségekben és igazságtalanságokban
működhetik közre.
Létfontosságú ezért, hogy a katolikus ember tartsa féken buzgalmát és
mérsékelje lelkesedését partikuláris ügyekben, míg nem tudja pontosan
felbecsülni, hová vezethetnek végső soron ezek a törekvések. Az okosság
nem passzivitás és az elővigyázat nem gyávaság. A heves és erőszakos
cselekvést nem kell ipso facto hősiesnek tekinteni. Egészséges ítéletet
kell kialakítanunk az emberi nem sorsát illető létfontosságú ügyekben.
Hallgassunk mindenekfölött az Egyház, és különösen a Szentatya bölcs
irányelveire. Ezeknek nemcsak a politikai életre nézve van közvetlen
horderejűk, hanem a keresztény életszentség egész kérdésére, valójában
magának az üdvözülésnek alapvető problémájára nézve is.
És most térjünk vissza az életszentség témájára. Ne feledjük: a
keresztény hagyomány szerint lemondás, áldozat és nagylelkű
önmegtagadás az életszentség lényeges kellékei. Igaz, a világiakat
gyakran megzavarta az az elgondolás, hogy csak zárdái stílusú szigorú
élet és önsanyargatások gyakorlásával válhatnak szentté. Ez nem igaz,
és újabb példája a szerzetesi és világi állapot közötti határvonalak
összezavarásának. Mindazonáltal a szerzetes és a világi ember
önmegtagadása annyiban azonos, amennyiben célja egy és ugyanaz.
Éspedig: felszabadítani az értelmet és akaratot, hogy test és lélek
minden energiáját Istennek lehessen szentelni az illető sajátos
állapotának megfelelően.

#
Önmegtagadás és életszentség

Megtagadni magunkat legteljesebb értelme szerint azt jelenti, hogy
lemondunk nemcsak arról, amink van, hanem arról is, amik vagyunk, --
hogy nem saját vágyaink és belátásunk szerint élünk, hanem Istennek
ránk vonatkozó akarata szerint. A keresztény önmegtagadás így behatol
lényünk legbensőbb mélységeibe.
A szerzetesek fogadalommal kötik le magukat bizonyos külső fegyelmi
és imádási gyakorlatok végzésére; ezek segítségével egyszerűbben és
közvetlenebbül érik el a szeretet tökéletességét. „Ha tökéletes akarsz
lenni, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek és kincseket szerzel a
mennyben. Ezután jöjj és kövess engem!” (Mt 19,21) A szerzetesnek
tehát azon túl, hogy a tökéletes istenszeretetre törekszik -- ez
mindenkire vonatkozó általános kötelezettség --, a fogadalmával vállalt
különleges kötelezettségeket is teljesítenie kell. Egy cél érdekében
kapta ezeket: azért, hogy növekedjék bensőleg a szeretetben és a
Krisztussal való egyesülésben. A szeretetnek ez a belső fejlődése a
tökéletesség igazi gyarapodása. A szerzetesnek ezért fel kell
használnia az állapota felkínálta eszközöket, hogy lemondjon „a
világról”, tökéletesebben éljen „a lélek szerint” és mindjobban
egyesüljön Istennel.
A világi embernek bizonyára nincs meg mindaz a lelki előnye, amit a
szerzetesi állapot nyújt. Ne feledjük viszont, hogy a világi állapotnak
megvannak a sajátos előnyei, és persze áldozatai is. Az életszentségre
törekvő keresztény számára semmi esetre sem a szerzetesi fogadalmak
képviselik a hősiesség egyetlen nyitva álló formáját. A házasság
kötelezettségei sokszor ténylegesen nem kevésbé nehezek, mint a
kolostoréi. A házasság szentség, tehát a házaséletet a szentségi
kegyelem különlegesen megszenteli. Lelki síkra emeli a házastársi
szeretetet, ezért az nem akadálya a Krisztussal való egyesülésnek. A
hit szemével nézve inkább alkalom arra, hogy szentebbek legyünk,
egyszerűségben és szeretetben történő önátadásunk segítségével.
Ezért nem szabad azt képzelnünk, hogy a házasélet „test szerinti
élet” és csak a szerzetesélet „lélek szerint való”. A házasélet
igazi lelki hivatás, bár sokféleképpen megnehezítheti, hogy a
házasfelek nem ismerik fel lelki lehetőségeiket, és gyakran nem
találnak senkit, aki a helyes irányba vezetné őket.
Bizony tragikus, ha a házas keresztények mintegy a szent és tökéletes
élet kirekesztettjeinek érzik magukat, csak azért, mert úgy találják:
nehéz vagy lehetetlen utánozniok a szerzetesélet szigorúságát,
ájtatosságait és lelkiségi gyakorlatait.
Éppen ellenkezőleg: örülniök kellene, hogy az Egyház mindebben
szabadságot hagyott nekik, hadd találják meg maguk, mi felel meg
szükségleteiknek legjobban. Olvassák az Újszövetséget és utánozzák az
első keresztények lelkületét, akik együtt „végezték a kenyértörést
örvendezve, szívük egyszerűségében” (ApCsel 2,46-47). Merüljenek bele
az Egyház liturgikus életébe és annak eucharisztikus áhítatából
merítsék mindazt az erőt, amire szükségük van, hogy szeretetben éljenek
és megfeledkezzenek önmagukról.
Az életszentség útja a bizalom és szeretet útja. Az igazi keresztény
„a Lélekben” él, minden pillanatban az isteni kegyelem rejtett
forrásaiból iszik, s nem veszi a fejébe, hogy neki holmi bonyolult és
mellékes gyakorlatokra van különleges szüksége. Mindenekfölött a
lényeges dolgokkal törődik, amilyenek: az egyszerű ima és hit sűrű
gyakorlása; figyelem Isten jelenlétére; szerető alávetettség az isteni
akaratnak mindenben, különösen állapotbeli kötelességeiben; és
legfőképpen szeretet felebarátja, Krisztusban testvére iránt.
Az önmegtagadás azonban sohasem marad el. A kereszténynek gyakran
keservesen áldozatos életet kell élnie. Az az állandó erőfeszítés, hogy
féken tartsuk szenvedélyes és önző reakcióinkat, hogy alávessük
magunkat a szeretet követelményeinek, örökös és lankadatlan áldozatot
követel.
„Így tehát testvérek, nem vagyunk a testnek lekötelezve, hogy test
szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha
lélekkel elfojtjátok a test cselekedeteit, élni fogtok. Mert akiket
Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok
ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét
nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot
lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor
örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban
szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”
(Róm 8,12-17)
„A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem,
kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs
törvény. Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették
testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt. Ha a Lélek szerint
élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően. Ne törtessünk kihívóan s
egymásra irigykedve hiú dicsőség után” (Gal 5,22-25).
Mindamellett Szent Tamás egész világosan kimutatja, hogy jelen
életünkben lehetetlen a teljes tökéletesség. A legmagasabb és
legteljesebb tökéletességre kell törekednünk, de ez csak a mennyben
teljesedik be. A mennyben majd szeretetünk ténylegesen és egészében
mindig Istenre irányul. Ilyen tökéletesség nem lehetséges a földön. A
földi életben elérhető tökéletesség: kizárni mindent, ami ellenkezik
Isten szeretetével:
a) Kizárja a halálos bűnt -- ez a parancsok alá eső rész.
b) Eltávolítja az igazi szeretet akadályait -- ez tartozik a
tanácsokhoz.
Szent Tamás itt a fogadalmas szerzetesi életről beszél; de bizonyos,
hogy az evangéliumi tanácsok nincsenek kizárva a világi keresztény
életéből sem. Az is gondolkodhatik arról, hogyan mehet túl -- pl.
legalább a szegénység szellemében élve -- a parancsok színvonalán, és
hogyan szentelje életét úgy Istennek, hogy bensőségesebben tud figyelni
jelenlétére és tökéletesebben egyesül szent akaratával.
Egyes régi pusztai remeték azt hitték, hogy aszketikus fegyelemmel
szinte abszolút tökéletességet lehet elérni ebben az életben. Cassianus
szerint ez lehetséges. Szent Jeromos először szintén ezt hitte, de
azután lemondott véleményéről -- és akárcsak Szent Tamás, úgy döntött,
hogy ebben az életben csak viszonylagosan lehetünk tökéletesek. Sohasem
lehetünk mentesek néhány félig-szándékos gyöngeségi hibától. Ez még a
szentekről is igaz: valamennyien megtartották gyarlóságaikat és emberi
korlátaikat.
A monasztikus szerzetesség történetének egyik paradoxona, hogy az az
emberfölötti eszmény, amely a jelen életben akar tökéletesen leigázni
minden szenvedélyt, inkább pogány, mint keresztény elgondolás;
ennélfogva inkább a „test” eszménye, mint a „léleké”. A keresztény
életszentségben bizonyos emberi gyöngeség és tökéletlenség mindenestül
összefér Isten tökéletes szeretetével mindaddig, amíg alázatot merítünk
saját nyomorúságunk megtapasztalásából és így megtanulunk mindig
teljesebben és tökéletesebben bízni Isten kegyelmében. Klasszikus példa
erre Szent Pál:
„De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen,
tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon és el
ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg
tőle, de azt felelte: ,Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a
gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.' Ezért a
legszívesebben a gyengeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje
költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben,
gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert
amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,7-10).
Ez nem azt jelenti, hogy a keresztény nem érhet el nagyon is
valóságos és viszonylag tökéletes békességet már a jelen életben is.
Bizonyára mindannyiunknak lehet és kell küzdenünk azért, hogy elérjük a
szív nyugalmát és megszabaduljunk a rendetlen szenvedélyektől. E belső
béke nélkül nem juthatunk igazán Isten ismeretére és nem élvezhetjük
mellette az istengyermekeknek kijáró családiasságot.
A békét azonban nem lehet nyers erőszakkal és vágyaink zsarnoki
elnyomásával megszerezni. A béke nem az erőszak műve, hanem a szeretet
gyümölcse. A szeretet pedig azt jelenti, hogy alávetjük magunkat
Krisztusnak, tanulékonyan alárendeljük magunkat az ő Lelkének. Az igazi
béke Isten könyörületének műve, nem az ember akaratáé. Ha szeretetben
átadjuk magunkat neki, puszta jelenléte lecsillapítja vágyainkat,
elnyugtatja a lázadó szenvedélyeket, És ha időnként viharok támadnak is
szívünkben, ha úgy látszik: alszik az Isten, akkor is élhet bennünk
mélységes béke a felfordulás kellős közepette is, ha igazán bízunk
benne. S valóban, meg kell tanulnunk: ő éppen azért engedi meg a
harcot, hogy megtisztítsa szívünket, próbára tegye türelmünket és így
erősítse lelki békénket.
A keresztény önmegtagadás tökéletességéhez paradox módon
hozzátartozik még, hogy lemondjunk a saját erényünkben és aszketikus
kiválóságunkban (van-e igazán?) való rendetlen gyönyörködésről. A
szentek nem gőgös és magabiztos jellemek, akiket erényeik gazdaggá és
hatalmassá tettek a lelki rendben. Inkább olyanok, mint Jeremiás:
emberek, akik teljességgel átérzik szegénységüket Isten előtt:

Én vagyok az a férfiú, ki láttam nyomorúságomat
Haragjának vesszeje által.
Engem vezetett és vitt sötétségbe,
Nem pedig világosságba.
Csak én ellenem emeli untalan
Kezét egész nap.
Elaggottá tette bőrömet és húsomat,
összetörte csontjaimat.
Körülsáncolt és körülvett engem
Epével és gyötrelemmel.
. . .

Ösvényeimet eltérítette és összezúzott engem,
Ó, pusztává tett engem.
Kifeszítette íját és odaállított engem
Célpontul a nyílnak.
Veséimbe bocsátotta
Tegzének leányait.
Nevetségévé lettem egész népemnek,
Gúnydalokká egész nap.
Keserűséggel lakatott jól engem,
Megrészegített ürömmel.
Kovakővel törte ki fogaimat,
Porba tiport engem.
Megfosztott engem a jóléttől,
Elfelejtettem a jó sorsot.
. . .

Állandóan arra gondol és elsenyved
Bensőmben a lelkem.
Megfontolom szívemben ezeket,
Ezért reménykedem:
Az Úr irgalma az, hogy el nem vesztünk,
Mert irgalmassága meg nem szűnik.
Megújul az minden reggel,
Nagy a te hűséged.
Az én osztályrészem az Úr -- mondja az én lelkem --
Azért remélek Benne.
Jó az Úr azokhoz, akik benne bíznak,
A lélekhez, mely őt keresi.
Jó hallgatva várni
Az Isten segítségére.
(Jer. Sir. 3,1-5, 11-17, 20-26)

Ez az önmegtagadás igazi célja: nemcsak békét hoz a szívnek az
elszakadás jutalmaként, hanem elvezet a lelki éjszaka belső
megpróbáltatásához. Ott válik szegénységünk tökéletessé a lélek mélyén,
tisztaságunk az értelem és lélek szüzességévé, engedelmességünk pedig a
Szentlélektől való közvetlen függéssé életünk minden pillanatában. Ez
az evangéliumi tanácsok szellemében élt magasztos élet elérhető minden
szentéletű embernek, akár szerzetben, akár azon kívül.
Szent Tamás szavai: „Azt mondják, a tökéletes életűek is sok
mindenben vétkeznek bocsánatos bűnökkel: ez a jelen élet gyöngeségéből
folyik.” És hozzáteszi: „Elég, ha a szeretet közösen és általában
irányul minden emberre, valamint Istenre, és szokásszerűen a
körülöttünk lévő egyénekre, a helyzetnek megfelelően. A tökéletes
testvéri szeretet mértéke: nemcsak kizár mindent, ami ellentétes a
szeretettel, hanem kiterjed még az idegenekre és ellenségekre is, és
messzemenő áldozatokat tud hozni értük, sőt akár meg is hal értük.”
Summázva: mi tehát a számunkra lehetséges tökéletesség ebben az
iletben? Nem az, hogy ténylegesen és minden pillanatban egyenesen Isten
felé tartsunk. Még az sem, hogy elkerülhetnénk minden félig szándékos
bocsánatos bűnt. Hát akkor mi?
Akkor szeretjük Istent egész szívünkkel, egész elménkkel, egész
lelkünkkel és minden erőnkkel, ha minden gondolatunk, vágyunk és
cselekedetünk legalábbis elvileg feléje irányul, és ha a lehetőség
szerint mindig tisztábban törekszünk szeretni őt és mindig teljesebben
akarjuk Neki szentelni magunkat. Ez magában foglalja az őszinte hűséget
kötelességeinkhez és a nagylelkű megfelelést a szeretet minden
kívánalmának, amint életünkben fölmerül. Ezen túl pedig teljes hit
Istenben, és amennyire csak lehet, teljes ráhagyatkozás az ő
könyörületes gondviselésére és szeretetére.

Befejezés

Jézus a mi szentségünk és az Atyához vivő utunk. „Senki nem jut az
Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). „Én vagyok az út, igazság és az
élet” (Jn 14,6). „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők ...
Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4-5).
„Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9).
Hogyan maradunk Krisztusban, hogyan leli kedvét bennünk az Atya? Ha
az Atya akaratát tesszük, mint Jézus, szerető figyelemmel és
alávetettséggel a Szentlélek iránt. „Az dicsőíti meg Atyámat, ha sok
gyümölcsöt hoztok, és így tanítványaim lesztek ... Ha parancsaimat
megtartjátok, megmaradtok szeretetemben ... Aki szeret engem, megtartja
tanításomat ... Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem
... Aki nem szeret engem, tanításomat nem tartja meg ...” (Jn 14 és
15).
Krisztus mindenek fölötti akarata, hogy szeressük egymást. „Új
parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, amint én szerettelek
titeket ... Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy
szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).
Igaz, hogy a keresztény életszentség Krisztus szentsége bennünk. Ez
azonban nem azt jelenti, hogy a Szentlélek majd véghezviszi bennünk
művét, miközben mi teljesen passzívak és tétlenek maradunk. Nincs
lelkiélet állandó küzdelem és belső összeütközések nélkül. Ezt a
válságot annál nehezebb elviselni, mivel rejtett, titokzatos és néha
majdnem lehetetlen megérteni. Minden komoly keresztény hajlandó
meghozni néhány kezdeti áldozatot. Nem nehéz jól nekiindulni. De nehéz
folytatni, továbbvinni a megkezdett művet és állhatatosán megmaradni
benne sok esztendőn át, mindvégig. A hit erőpróbája túl nagy, gyönge
szeretetünk adója óriási, vagy legalábbis attól félünk, hogy így lesz.
Nem értjük meg a kereszt értelmét és hivatásunk komolyságát: meghalni
Krisztussal, hogy új életre támadjunk föl vele. Tökéletesen igaz, hogy
meghalunk vele a keresztségben és feltámadunk a halálból: ez azonban
csak kezdete egy sor halálnak és feltámadásnak. Nemcsak egyszer
„térünk meg” életünkben, hanem sokszor, és a nagy és apró
„megtérések”, belső forradalmak e végetnemérő sorozata vezet végül
Krisztusba alakulásunkhoz. De ha meg is van bennünk a nagylelkűség egy-
két ilyen felfordulás elviselésére, nem tudunk szembenézni azzal, hogy
bensőnknek még több és nagyobb megrendülésre van szüksége, enélkül
pedig nem tudunk végképp szabaddá válni.
Paradox dolog ez: Krisztus maga viszi végbe megszentelésünk művét,
mégis minél inkább dolgozik rajta, annál többe kerül nekünk. Minél
előbbre haladunk, annál inkább elveszi saját erőnket és megfoszt emberi
és természetes erőforrásainktól, úgyhogy végül teljes szegénységben és
sötétben találjuk magunkat. Ezt a helyzetet érezzük legborzalmasabbnak,
ez ellen lázadunk fel. Krisztus halálának bennünk megújuló különös,
megszentelő misztériumát helyettesítjük saját tevékenységünk meghittebb
és vigasztalóbb rutinjával: elhagyjuk az ő akaratát és közönségesebb,
de „kielégítőbb” eljárásokban keresünk menedéket, amelyek érdekelnek
és mások szemében érdekessé tesznek. Azt gondoljuk, így békét
találhatunk és gyümölcsözővé tesszük életünket; de csak áltatjuk
magunkat és tevékenységünk lelkileg terméketlennek bizonyul.
Newman bíboros -- aki bizonyára ismerte a kereszt keserűségét és
iróniáját -- ebből az elvből élt: „Előbb életszentség, azután béke”.
Ez az életelv jó mindenkinek, aki emlékébe akarja idézni a keresztény
élet teljes komolyságát. Ha az életszentséget keressük, a békéről majd
gondoskodás történik a maga idején. A mi Urunk is, aki „nem békét jött
hozni, hanem kardot”, olyan békét ígért, amit a világ nem adhat.
Amennyiben saját nyughatatlan erőfeszítéseinkre hagyatkozunk, mi is e
világból valók vagyunk. Ezt a békét nem tudjuk létrehozni saját
erőnkből. Csak akkor találhatjuk meg, ha bizonyos értelemben lemondtunk
és megfeledkeztünk róla.
Mindazonáltal ne hangsúlyozzuk a kelleténél jobban a sötétség és
megpróbáltatás elemét a keresztény életben. A hívő keresztény számára a
sötétség megtelik lelki világossággal és a hit új dimenziót kap -- a
megértés és bölcsesség dimenzióját. „Boldogok a tisztaszívűek, ők
meglátják az Istent” (Mt 5,8). Nem az tehát a tökéletes keresztény,
aki képtelen vetkezni és fölötte áll minden erkölcsi gyöngeségnek,
hanem az, akit már nem zavarnak meg a jelen élet szomorúságai és
gyarlóságai, mert szeme megnyílt a krisztusi kegyelem teljes
kiterjedésének felismerésére. Istenbe vetett bizalma tökéletes, mert
hogy úgy mondjuk, immár tapasztalatból „tudja”, hogy Isten nem
hagyhatja cserben (és ez a tudása mégis egyszerűen odaadó hitének egy
új dimenziója). Isten kegyelmére tökéletes bizalommal válaszol.
„Szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből
türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből
reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott
Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,3-5).
Ahogyan Alexandriai Szent Kelemen mondja: az ilyen tökéletes
keresztények -- tökéletesek a reményben és az isteni kegyelem
ismeretében -- mindig Isten színe előtt időznek imádságban, mert ha nem
is imádkoznak kifejezetten, akkor is őt keresik és csak az ő kegyelmére
hagyatkoznak. Sőt mivel ők csak Isten akaratát keresik, Isten teljesíti
szívük minden szavakba foglalt vagy kimondatlan kérését. (Stromata VII.
7,41). Az ilyen embereknek, akik igazán szeretik Istent, minden dolog,
akár jónak látszik, akár rossznak, valójában jó. Minden Isten szerető
kegyelmét nyilatkoztatja ki. Minden képessé teszi őket arra, hogy
növekedjenek a szeretetben. Minden esemény csak szorosabban egyesíti
Istennel. Számukra nincsenek többé akadályok. Isten még az akadályokat
is eszközzé alakította céljaik elérésére, amelyek az ő céljai is. Ez a
„lelki tökéletesség” értelme, és ezt nem azok érik el, akiknek ereje
emberfölötti, hanem azok, akik -- bár önmagukban gyöngék és
fogyatékosak -- tökéletesen bíznak Isten szeretetében.
A végső lépés tehát a Krisztusban való életszentség útján: bízó
örömmel, teljesen ráhagyatkozni a kereszt látszólagos bolondságára. „A
keresztről szóló tanítás ugyan oktalanság azoknak, akik elvesznek, de
nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1,18) Ez a bolondság,
annak dőresége, hogy többé egyáltalán nem törődünk magunkkal, sem
anyagiakban, sem lelkiekben, hogy Krisztusra bízhassuk magunkat, --
bizonyos értelemben időleges énünk halála. Fordulat ez, gyeplő-
odadobás, a teljes önátadás aktusa. Egyben azonban végső áttörés is az
örömbe. Hogy képesek legyünk erre az aktusra, hogy belemerüljünk saját
ürességünkbe és ott megtaláljuk Krisztus szabadságát egész
teljességében -- ez elérhetetlen minden pusztán emberi
erőfeszítésünknek és tervünknek. Nem tudjuk végbevinni lazítással vagy
rákapcsolással, gondolkodással vagy nem-gondolkodással, cselekvéssel
vagy nem-cselekvéssel. Egyedüli válasz a tökéletes hit, az ujjongó
remény, amit Krisztus teljesen lelki szeretete emel új régióba. Ez
tisztára az ő ajándéka: de mi alkalmassá tehetjük magunkat befogadására
erős szívvel, alázatossággal, türelemmel, és mindenekfölött azzal, hogy
egyszerű hűséggel kitartunk akarata mellett mindennapi életünk minden
körülménye között.