Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kivonat C. W. Leadbeater
MENNYORSZÁG (DEVACHANIC PLANE) c. könyvéből
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

BEVEZETÉS

A Mennyország (Devachan vagy Sukhavati Indiában) az asztrális világ után következik, és másképpen értelmi, vagy mentális világnak is nevezhetjük.

A különböző vallások legmagasabb és legátszellemültebb eszméi a mennyországról erre a mentális vagy értelmi síkra vonatkoznak, amely teljesen való, nem álomvilág. Ránk nézve végtelenül fontos, mert élénk életet élünk benne, most is, nemcsak két-két fizikai élet közti időben. Csak a testünk és szellemi fejletlenségünk akadályoz benne, hogy nem vesszük észre, és nem fogadjuk be állandóan körülöttünk áramló befolyásait. A buddhista tanítás szerint „nem panaszkodni és sírni kell, hanem szemünket felnyitni, és akkor látni fogjuk azt, ami oly nagyszerű és szép, hogy álmainkat is felülmúlja”.

A különböző síkok; világok, alsíkok stb. mind ugyanazt az anyagot tartalmazzák, a különbség csupán a vibrációk számában rejlik, és amikor magasabb és alacsonyabb síkokról beszélünk, ez nem az elhelyezésükre vonatkozik, mert tényleg mind ugyanazt a helyet foglalja el. Tehát amikor az ember átmegy egyikből a másikba, az nem helyváltoztatás, hanem öntudatváltoztatás. Mert mindenkiben minden síkról való anyag van, amely megfelelő járműként szolgál, ha az ember megtanulta, hogy miképpen lehet használni; akkor öntudata központját egyik testből a másikba helyezi át, ami által természetesen annak a síknak megfelelő anyagnak a rezgéseire felel. Amikor az ember öntudata pl. az asztrális testébe összpontosul, az asztrális világot látja csupán úgy, mint a fizikai testünkben nem vesszük észre a fizikai világon túli világokat, bár még sok más is van állandóan körülöttünk teljes működésben. Tény az, hogy az a hét világ, amelyről néha beszélünk, egy nagy egységet alkot. De nem szabad ezt félreérteni: bár a három alsó sík egymást áthatja, mégis minden egyes bolygónak megvan a saját fizikai, asztrális és mentális síkja, melyek egymást áthatják, de nem függnek össze, és egész különállnak a többi bolygó síkjaitól. Csak olyan magas színvonalon, mint az intuícionális sík (buddhi), találunk összeköttetést a mi láncunkhoz tartozó bolygók közt. Csak a legmagasabb, atmikus alsíkok különleges halmazállapota terjedhet ki az egész naprendszerünkre. A hét atmikus sík együtt alkotja a világegyetem legalacsonyabb kozmikus síkját. Összesen 49 sík van tehát, melyből mi csak hetet ismerünk. Az égitestek közötti éter az egész térben kiterjed, legalább is a legtávolabbi csillagig, máskülönben fizikai szemünkkel nem láthatnánk azt a csillagot. Ez az éter végső fizikai atomokból áll, rendes sűrítetlen állapotban. De az éter alacsonyabb és bonyolultabb formái (amennyire jelenleg ismerjük), csak a különböző égitestek körül léteznek légkörük köré gyűlve, bár valószínűleg a felszíntől tovább kiterjednek.

A mi földünk asztrális és mentális síkja is áthatja bolygónkat és légkörét, sőt még azon túl is kiterjed. Az asztrális világot a görögök sublunáris (hold alatti) világnak nevezték. A mentális világ áthatja az asztrális világot, de még tovább kiterjed a térbe.

Ha ezeket a tényeket felfogtuk, akkor nem téveszthetjük össze a mi földünk mentális síkját azokkal az égitestekkel, amelyek a mentális világban léteznek. A bolygóláncunkhoz tartozó égitestek közül kettő a mentális világban van jelenleg, ami azt jelenti, hogy nincs a mentálisnál alacsonyabb testük. De itt arról a mentális világról beszélünk csupán, amelyen a mi emberiségünk mennyei életét tölti, vagyis az számunkra a harmadik nagy sík: 1. a fizikai, 2. az asztrális vagy érzelmi, 3. a mentális vagy értelmi. E fölött van még az intuícionális (buddhi) és a nirvánai világ, stb.

A mentális világban tölti az átlagember életének legnagyobb részét, kivéve, ha nagyon fejletlen még, mert a fizikai élet úgy aránylik a mennyei élethez, mint egy a húszhoz, sőt a jobb embereknél: egy a harminchoz. Ez a testöltő egó valódi hazája; minden testöltés csak egy rövid, de fontos esemény pályafutásában.

Nehézségeink, amikor ennek a világnak a tényeit rendes kifejezésekbe akarjuk lefordítani, még nagyobbak, mint az asztrális világ leírásánál, mert ez még távolabbi és még idegenszerűbb számunkra. Azonkívül a mentális világbeli tudat összehasonlíthatatlanul bővebb, mint bármi, amit itt lent el tudunk képzelni, és a körülmények is teljesen mások. Például úgy látszik, mintha tér és idő nem létezne, mert olyan események, amik itt egymásután és egymástól távol történnek, ott úgy tűnnek, mintha egyszerre és egy és ugyanazon a helyen történtek volna. Legalább is ezt a benyomást teszik az egó öntudatára, bár valószínű, hogy a teljes egyidejűség még egy sokkal magasabb síkra tartozik, és itt az események csak oly gyorsan egymásután játszódnak le, hogy az ember egyidejűleg érzékeli őket.

Ilyen körülmények közt kénytelen leszek olyan dolgokat állítani, amiket nehezen lehet megérteni vagy elhinni, annyira eltérnek a fizikai élettől. Itt is minden tényt legalább hét különálló megbízható kutatónk figyelt meg, és egy előrehaladottabb tanulmányozó vizsgált felül, úgy hogy aki nem tudja elhinni, az kénytelen lesz vagy egy jobb beszámolóra várni, vagy arra, hogy majd saját maga képes lesz ezt a világot megvizsgálni.

Általános jellemzés

Nem valószínű, hogy aki nem tanítványa a Bölcsesség egyik Mesterének, tudatosan bejuthat a boldogságnak eme gyönyörű országába, és visszatérhet a földre teljes tudatával annak, amit látott. Innen „szellem” nem üzenhet közhelyeket fizetett médium által; a közönséges „tisztánlátó” ide nem emelkedhet fel, bár előfordult, hogy a legjobbak és legtisztábbak kisurrantak hipnotizálójuk hatalma alól, és beléptek ebbe a világba, mialatt testük mély transzban volt. De még ezek sem hoztak vissza erős és leírhatatlan boldogságérzésnél többet, melyet vallásos meggyőződésük színezett.

Aki halála után lelkébe visszavonulva eléri ezt a színvonalat, azt sem szomorkodó barátainak vágyódása, sem a spiritiszta kör csábításai nem vonzzák vissza a fizikai földdel való érintkezésbe; amíg a legutóbbi életében megindított szellemi erői teljesen kiélték magukat, és az ember újra kész testet ölteni. De még ha visszatérhetne is, nem tudna világos fogalmat adni arról, amit látott, mert csak az járhat-kelhet szabadon, és szívhatja magába ennek a világnak csodáit és szépségeit, aki teljes éber öntudatban lépett oda be.

Ezt a világot egyik keleti tanítás festőien írja le, mint „amelyet hét kerítés vesz körül, hét sor óriási függöny, hét sor bólogató fa. Hét drága tó van benne, melyek közt hét folyó kristályvize folyik, mindegyik másfajta és mégis egy tulajdonsággal. . . Akik ott születtek, akik átmentek az aranyhídon és elérték a hét aranyhegyet, azok valóban boldogok, mert nincs számukra több fájdalom és bánat”.

Az okkultista azt mondja, hogy a hét aranyhegy csak a hét alsík lehet, és a leírás allegorikus, de igaz. A mennyei életben a boldogság intenzitása alkotja mindennek a hátterét. Nemcsak hogy ez olyan világ, ahol bűn és bánat lehetetlen, hanem mindenki már a jelenléte által is a legmagasabb szellemi boldogságot élvezi, amelyre képes, és csak vágyképessége határolja be a beteljesülés lehetőségét.

Itt kezdi az ember legelőször az élet forrását megérteni, és hogy a messze távoli Logosz mi lehet, és mit akarhat, hogy mi milyenek legyünk. Miután ezeket a valóságokat megláttuk, más szemmel nézzük az életet, mint azelőtt. Bámuljuk a világi emberek boldogságeszményét és látjuk, hogy a legtöbbje képtelenség, amit nem lehet megvalósítani. Az emberek többsége hátat fordított annak a célnak, amit keres. Itt végre a boldogság minden egyebet felülmúl, és mindenki élvezi mások boldogságát is. Nincs semmi a világon, ami ehhez hasonló volna, még a gyermekek boldogsága átszellemültséggel párosulva is csak sánta hasonlat.

Vibrációi sokkal gyorsabbak, mint a fizikai világé, sőt az asztrális világiakat is felülmúlják. Maga az az érzék, amivel az ember mindezt felfoghatja, nem a legkisebb csodája a mennyei világnak, mert már nincsenek külön érzékek, amelyekkel lát vagy hall, vagy érez, sem azoknak a végtelenül kiterjesztett képessége, mint az asztrális világban. Ehelyett egy új erő által, amely nem érzék, de mindet magába foglalja, mindent és mindenkit, aki eléje kerül, nemcsak lát, érez és hall, hanem rögtön mindent tud róla, az okát, következményeit, lehetőségeit - legalább ami ezt és az alatta fekvő világot illeti. Gondolkozni itt azt jelenti: felfogni. Nincs kétely, habozás, késés abban a magasabb érzékben. Aki egy helyre gondol, már ott is van - egy barátjára, és az illető előtte áll. Félreértés nincs többé, és az embert nem vezetheti félre a külső, mert minden gondolat és érzés mint nyitott könyv olvasható.

Ha barátai között akad olyan, akinek a magasabb érzéke szintén kinyílt, akkor távolság és válás nem létezik számukra, érzéseik nincsenek elrejtve, vagy nehézkes szavak által félig kifejezve; számukra kérdezni és felelni szükségtelen, mert gondolataik képeket alkotnak, melyeket éppoly gyorsan lehet olvasni, mint megalkotni. Eszmecseréjük olyan gyors, mint ahogy az értelmükben felvillannak a gondolatok.

Mindent tudhatnak, ami nem haladja túl ezt a síkot, a világ jelenje és múltja nyitva áll előttük, a természet eltörülhetetlen feljegyzései rendelkezésükre állnak, és a történelmet (akár régi vagy modern) tetszés szerint lepergethetik szemeik előtt. Nincsenek többé annak kitéve, hogy a történetíró rosszul értesült, vagy részrehajló, mert maguk tanulmányozhatnak bármely eseményt, és tökéletes bizonyossággal láthatják a teljes valóságot. A mennyei világ magasabb színvonalán állva láthatják elmúlt életeiket, láthatják, hogy milyen karmikus okok tették őket olyanná, mint amilyenek, és milyen adósság fekszik még előttük, mielőtt a hosszú, szomorú leszámolás véget ér, - miáltal kétségtelenül megállapíthatják pontos helyüket a fejlődésben.

A jövőt még nem láthatják, mert az egy még magasabb színvonalra tartozik, de a mentális világban az előrelátás nagymértékben lehetséges, bár nem tökéletes. Mert az átlagember jövőjét meglehetős pontosan meg lehet állapítani, de a magas fejlettségű egyén kezébe veheti sorsát és megváltoztathatja, miáltal a pontos jóslást lehetetlenné teszi.

Aki ebbe a világba belép, annak első benyomása erős boldogság, leírhatatlan életerő és tökéletes bizalom, amely mindebből ered. Úgy látja, hogy az egész világegyetem állandóan változó fényből, színből és hangból áll, amilyent még legszebb álmaiban sem tudott elképzelni. Minden gondolathullám, melyet megindít, a színnek és formának újabb gyönyörűségeit alkotja, mert mint ahogy idővel rájön az ember, így hat ezen a síkon a gondolat az elemi eszenciára. Az értelmi test ugyanilyen fajta anyagból áll, tehát amikor az értelmi test rezgései által gondolat keletkezik, ezek a rezgések kiterjednek a körülötte levő mentális anyagra, és az elemi esszenciában teljes pontossággal tükröződnek. A konkrét gondolat természetesen tárgyának alakját ölti, az elvont eszmék pedig rendesen mindenféle tökéletes és szép geometriai formákat. De nem szabad elfelejteni, hogy sok gondolat, ami itt lent pusztán elvont, azon a magasabb síkon kézzelfogható ténnyé vált.

Látható ebből, hogy aki ebben a világban egy ideig magányos gondolatainak akar élni, saját világában zavartalanul élhet, és láthatja minden gondolatát és következményeit teljes egészében, amint szemei előtt mint panoráma elvonul. De hogyha magát a mentális síkot akarja megfigyelni, akkor szükséges, hogy gondolatait egy időre felfüggessze, nehogy gondolatainak termékei befolyásolják a környezetének könnyen befolyásolható anyagát, miáltal teljesen megváltoztatná épp azt, amit meg akar vizsgálni.

De nem szabad ezt a folyamatot összetéveszteni azzal a Hatha Jóga-gyakorlattal, amikor az értelmet elkábítják, és egészen passzívvá teszik azért, hogy saját gondolatával semmi ellenállást ne gyakoroljon a közelgő külső behatással szemben - ez nagyon hasonlít a médiumsághoz. Ami az értelmi síkon kívánatos, az csak a teljesen éber és figyelő értelem ideiglenes lecsillapítása, hogy saját személyes fogyatékosságai ne zavarják a megfigyelést. Ha a mentális világi látogató elhallgattatja gondolatait, akkor azt fogja észlelni, hogy ő maga már nem központja többé a szín és hang bámulatos kiáradásának, melyet hiába igyekszünk leírni, az a szimfónia azonban ezáltal nem szűnik meg, sőt harmóniái és nagyszerűsége teljesebb, mint előbb volt. Lassanként azután meglátja az ember, hogy ez a pompa nem csupán a véletlen játéka, hanem az angyalok színbeszéde, mellyel e magas fejlettségű lények gondolataikat kifejezik. Próbálkozás és gyakorlat által az ember is használhatja a kifejezésnek ezt az új és szép módját, ami által beszélgethet a nála sokkal magasabb, nem emberi mennyországi lakókkal, és tanulhat tőlük.

Most már megértik talán, hogy miért lehetetlen a mentális világ tagjait leírni úgy, mint az asztrális világ leírásánál tettük, mert a mentális világnak nincsenek tájai, kivéve azokat, amiket minden egyes lény maga alkot gondolataival a saját maga számára. Kivételnek tekinthetjük azokat a tényleg csodaszép lényeket, akik nagy számmal láthatók ottan. Olyan nehéz szavakkal leírni az ottani állapotokat, hogy talán így is fejezhetnénk ki, hogy mindenfajta táj lehetséges ilyen magasabb életkörülmények közt. Mit sem tudunk a világban elképzelni, aminek megfelelő, de még sokkal szebb ne volna a mennyországban, és mindenki azt látja, amit fel tud fogni, és ami megfelel földi és asztrális világi fejlettségének, tehát ami hat reá.

További vizsgálat céljából célszerű, ha a látogató maga körül olyan burkot alkot, amin ezek a befolyások nem hatnak át, és ott bent saját értelmét egészen nyugodtan tartja, mint ahogy fent leírtuk. Ha ezt elég gondosan teszi, akkor azt fogja tapasztalni, hogy a fénytenger körülötte ugyan nem csendesült le, mert minden részecskéje állandóan mozog most is, de a hang- és színszimfónia megszűnt, úgyhogy most egy másikfajta rendszeres mozgást lehet észlelni, mely azelőtt a háttérbe szorult. Ezt nagy hullámokhoz lehet hasonlítani, melyek a sík alapanyagát szüntelen rendszerességgel mozgatják, mint valami óriási ki- és belélegzés, aminek az eredetéről mit sem tudhatunk.

Ezekből a hullámokból többfajta van, egy másik még hatalmasabb olyan, mintha az egész rendszernek a szívverése volna, sokkal magasabb síkokról jön tengermorgáshoz hasonló hanggal, amely körül zeng és zúg a szférák zenéje. Ez a hullám magával viheti az ember öntudatát, de nem volna okos ezt megkísérelni, mert olyan mérhetetlen magasságba sodorja az ár, amit az egó még nem bír el. Elveszti öntudatát, és nem lehet biztosan megmondani, hol és mikor nyeri újból vissza. Igaz, hogy az emberi fejlődés végső célja a teljes egyesülés, de azt teljes öntudattal kell elnyerni, mint egy győztes király, aki belép birodalmába, nem pedig öntudatlanul belesodródni és felszívódni, ami csak kissé jobb a megsemmisülésnél.

A mentális világ éppúgy, mint az asztrális világ, hét alsíkra oszlik, és az eddig mondottak a legalacsonyabbra vonatkoznak. Az alsó négy alsík alkotja a konkrét mentális világot, vagy formavilágot, amelyben az átlagember egy-egy élete közti idejének legnagyobb részét tölti. A felső hármat formanélkülinek nevezik, amely az egónak, az ember testet öltő lelkének igazi hazája. A két rész közt igen nagy a különbség, olyan nagy, hogy egész különböző testet, járművet kell a kettőben használni.

Az alacsonyabb mennyei világban az értelmi testet (manas) kell használni, a magasabban a kauzális testet. Ez az egó teste, amely nem hal meg minden élet után, hanem végigmegy a fejlődés egész időtartamán.

Az alacsonyabb négy alsíkon az átlagember számára, aki halála után ideérkezik, egy bizonyos mértékű illúzió még lehetséges, mert magasabb gondolatai és vágyai köréje csoportosulnak, és egy burokfélét alkotnak, egy saját szubjektív világot, amelyben mennyei életét tölti, és ahonnan a kívülálló pompát és gyönyörűséget csak halványan foghatja fel. Gyakran azonban azt hiszik, hogy amit látnak, az minden, és azonkívül nincs más.

De nem volna helyes, ha ezt a gondolatfelhőt úgy tekintenénk, mint ami elzárja az embert, mert éppen ezáltal tud az illető bizonyos rezgésekre felelni. Ezek a gondolatok az ember eszközei, melyek által saját képességeinek megfelelően élvezheti az Isteni Értelemnek végtelen bőségét, ez pedig természetesen ismét attól függ, hogy elmúlt életeiben mit gyűjtött.

A magasabb mennyei világban ez a korlátozás már nem létezik, bár tény az, hogy egyesek csak kevéssé tudatosak, ami körülményeiket illeti, de amit látnak, azt igazán és helyesen látják.

A kutatásnak kezdetleges fokain már látható volt, hogy a sík anyagától eltekintve létezik elemi esszencia, (ami talán az anyag egójának tekinthető), amely itt talán még érzékenyebb a gondolatok behatására, mint az alacsonyabb világokban. Az értelmi világban minden gondolatanyag és mindenre közvetlenül hat az értelem tevékenysége, ezért szükséges a kettő közt különbséget tenni.

Egyik kísérlet az volt, hogy az egyik kutató a legalacsonyabb alsíkon maradt, és onnan küldött ki gondolatformákat, míg a többiek magasabbra mentek, hogy onnan figyeljék meg az eredményt, ami által kevesebb tévedésnek voltak kitéve.

Amikor egy távollevő barátnak messze országba szeretetteljes és segítő gondolatokat küldtek, annak érdekes eredménye volt. A sík anyagában rezgő burok keletkezett, amely alkotója körül minden irányban kiterjedt úgy, mint a vízbe dobott kő nyomán kör alakban terjeszkedő hullámok - csak hogy itt minden irányban, vagyis gömbalakban terjedtek ki, azután amint eltávolodtak alkotójuktól, lassanként vesztettek erejükből, míg végre nagy távolságban kimerültek, vagy legalább is nem voltak már észlelhetőek.

Így mindenki ragyogó gondolatközpont a mentális világban, és a minden irányban haladó gondolatsugarak nem zavarják egymást, mint a fizikai világban. A fent leírt gondolatgömb sokszínű volt, mint a gyöngyház, de ez is elhalványult, amint ereje elfogyott.

A síknak elemi esszenciájára azonban egészen más hatása volt a gondolatnak. Ebben a gondolat rögtön emberi alakot hozott létre, amely egyszínű volt, de annak a színnek sok árnyalatával. Ez az alak pillanatok alatt átvillant a tengerentúli baráthoz, akinek a jókívánságot küldték, és ott asztrális elemi esszenciát vett magára, ami által annak a síknak rendes mesterséges elemi lényévé vált. Ott azután várt, amíg alkalma nyílt, hogy az illetőre kiárassza segítő hatását. Amikor asztrális formát öltött, a mentális elemi lény elvesztette csillogásának nagy részét, de a színe még határozottan látható volt az alacsonyabb anyag közepette, amit magára öltött. Ez is mutatja, hogy a gondolat ugyanaz, csak külső anyag jött még hozzá, vagyis ugyanaz a módszer, mint amikor a testet öltő szellem leszáll az anyagba, és a különböző síkok anyagaiból egymásután leplet von magára.

További kísérletek mutatták, hogy a kiküldött elemi lény színe a gondolat jellegétől függ. Erős szeretet ragyogó rózsaszínű, beteg barátnak küldött jókívánság, hogy felgyógyuljon, ezüstfehér elemi lényt állít elő; a kétségbeesett vagy lesújtott ember értelmét felemelő értelmi igyekezet aranysárga küldöncöt alkot.

Mindez mutatja, hogy a gondolat nemcsak a sík anyagára hat, hanem külön elemi lényt teremt, amely ahhoz az emberhez repül, akire a gondolat irányul. Mindössze egy kivételt láttunk. Az egyik kísérletező, aki az alsó részén volt a síknak, erős szeretet és odaadás gondolatát küldte egy Adeptusnak, és akkor a sík felső részén levők azt látták, hogy a fent leírt folyamatnak úgyszólván a fordítottja történik, mert a gondolat küldője felé áradt a szellemi befolyás. Fel kell tételeznünk, hogy akármelyik nagy Adeptus tanítványa Mesterével állandóan összeköttetésben áll, ami a magasabb világokban mint többszínű, vakítóan fényes sugár, vagy áradat mutatkozik: arany, lila, kék stb. Azt is gondolhatjuk, hogy a tanítvány által küldött komoly és szeretetteljes gondolat ezen az úton küld valami külön rezgést. Ehelyett azonban az történt, hogy az összekötő sugár színei hirtelen erősebbekké váltak, és a magasabb síkokról erő és segítség áradt le a tanítvány felé. Úgy látszik, hogy az Adeptus annyira telítve van a segítő erőkkel, hogy minden feléje irányított gondolat növeli az összekötő vezeték működését, amelyen át a szeretet kiáradhat.

A felső három alsíkon a gondolat eredménye eltérő, bár a sík anyagára éppúgy hat, mint az alsóbb síkokon, csak erősebben, mert ez az anyagnak finomabb fajtája. De az anyag esszenciájában nem alkot alakot, és az egész módszer megváltozott. Holott az alacsonyabb színvonalon azt észleltük, hogy az alkotott elemi lény az illető körül lebegett, akire gondoltak és alkalomra várt, amíg értelmi testére, asztrális testére vagy fizikai testére kiadhassa erejét, a „forma nélküli” magasabb világban az eredmény egy villámszerű felvillanás, amely a gondolatot küldő ember kauzális testébe, vagyis a halhatatlan egóba közvetlenül jut, nem csupán a személyiségbe, mint az előbbi esetekben. Ha tehát ilyenkor a személyiségre is irányul az üzenet egy része, akkor az föntről, a kauzális testen át fogja elérni.

A gondolatok formájáról és színéről külön könyvet írtam „Gondolatformák” címen, képekkel.

Amint a mennyei világ alsíkjain felfelé haladunk, az élet mind teljesebb, a színek és hangok mind dúsabbak, leírni már az elsőt sem lehetett megfelelően, hát még a többieket! Olyan színek léteznek, melyekről a fizikai világban mit sem tudunk, és mindegyik síknak a fénye sötétség, ha egy magasabb síkról nézzük. Talán jobban lehetne megérteni, ha felülről indulunk ki, és akkor újból elmondhatjuk, hogy a legfelsőbb alsíknak az anyaga a következő alsík erejévé válik, mert ott már egy lepel van körülötte annak a síknak az anyagából. A következő alacsonyabb alsíkon már két lepelbe burkolózott, és a legalacsonyabbon hat különböző sűrűségű anyagból csinált magának testet, illetve ruhát, tehát az eredeti rezgéseknek hatféle sűrűségű anyagon kell áthatolni, ami által a legalacsonyabbon annyival gyengébbek és annyival kevésbé tevékenyek. Ez a folyamat ugyanaz, mint amikor Atma leszáll a világegyetembe, hogy éltesse; ugyanez a folyamat a természetben sokszor fordul elő, tehát jó, ha megismerkedünk vele.

Az értelmi világban is megvan a természet emlékezetének feljegyzése, vagyis tulajdonképpen még ez sem a teljes és abszolút feljegyzés, mert az még magasabban található, de mindenesetre annak a visszatükrözése, mely világos, összefüggő és pontos, nem úgy, mint az asztrális világbeli kusza képek. Csakis, aki az értelmi sík látásával bír, és az is csak, ha teljes tudattal lép be ebbe a világba, akkor megbízható, máskülönben ő is ki van tévedéseknek téve.

Akinek sikerült szunnyadó erejét és látását magában kifejleszteni, mialatt még fizikai testében él, nagyon érdekes történelmi kutatást végezhet. Nemcsak az általunk ismert történelmet figyelheti meg, miközben minden tévedést és hibát megláthat a történetírásban, hanem ha úgy akarja, lepergetheti maga előtt az egész világ történetét keletkezésétől kezdve. Megfigyelheti az emberiségben az értelem lassú fejlődését, a Láng Urainak leszállását és az általuk alapított hatalmas civilizációk növekedését.

Tanulmánya nemcsak az emberiségre szorítkozik. Mint valami múzeumban, úgy tanulmányozhatja az állati és növényi formákat a föld gyermekkora óta, és a geológiai változásokat, földrengéseket, vízözönöket stb.

A mennyország lakói

A mennyország lakóit is beoszthatjuk úgy, mint az asztrális világét, élő és halott emberekre, nem emberi lényekre, állatokra és mesterséges lényekre. De itt némelyik asztrális világbeli csoport elmarad, mert a mentális világban az ember gonosz szenvedélyeinek alkotásai már nem találhatók.

Az a kifejezés, hogy „élő” és „halott” egészen helytelen, de mivel nincs jobb szó rá nyelvünkben, használnunk kell, bár tulajdonképpen azt jelenti, hogy valakinek van-e még fizikai teste, vagy már nincs hozzákötve. Ha a magasabb világokról egy kis tapasztalatot szereztünk, akkor egészen megváltozik a halálról való felfogásunk, mert akkor meglátjuk, hogy amikor levetjük fizikai testünket, akkor nem hagyjuk el az életet, hanem egy nagyobb és valóbb életbe lépünk be. Már az asztrális világi öntudat is nagyobb a fizikainál, de a mentális világi még ennél is bővebb.

Azok az emberi lények, akik még a fizikai testükhöz vannak kötve - vagyis akiket élőknek nevezünk - csak akkor közlekedhetnek teljes öntudattal a mentális világban, ha vagy Adeptusok, vagy beavatott tanítványaik, mert amíg a Mester meg nem tanította a tanítványt értelmi testének használatára, addig még az alacsonyabb síkokon sem mozoghat szabadon. Aki tehát fizikai élete alatt a magasabb síkokon működhet, az még nagyobb előmenetelt mutat, mert ez annak a jele, hogy a személyiség egyesült a magasabb egyéniséggel, az egóval.

Ezek az Adeptusok és beavatottak nagyszerű látványt nyújtanak a mentális látással bíró egyén számára; pompás fény- és színgömböknek látszanak, akik elűznek minden rossz befolyást jelenlétükkel, és a béke és boldogság érzését keltik még azokban is, akik nem látják őket. Fontos munkájuk nagy részét a mennyei világban végzik, különösen a magasabb síkokon, ahol közvetlenül hathatnak az emberek egyéniségére. Onnan árasztják magasztos szellemi befolyásukat a gondolatvilágra, onnan sugalmaznak mindenféle jótékony mozgalmat. A Nirmanakayák dicső önfeláldozása által felhalmozott szellemi erőket itt árasztják ki, és itt tanítják azokat a tanítványokat, akik eléggé fejlettek az ily módon való felfogásra, mert itt gyorsabban és tökéletesebben lehet tanítani, mint az asztrális világban. Ezeken a tevékenységeken kívül az úgynevezett halottakkal összeköttetésben sok a munkájuk.

A fekete mágus és tanítványai szerencsére nincsenek a mentális világban, nem is lenne ott hely számukra, mert annak a világnak fő jellegzetessége az önzetlenség és átszellemültség; a sötét iskoláknak pedig az önzés. Az okkult erőket is csak azért tanulmányozzák, hogy személyes céljaikra használhassák. Vannak ugyan köztük sokan, akiknek az értelme igen fejlett, és értelmi testük bizonyos irányban nagyon tevékeny és érzékeny, de mindig olyan irányban, ami valamely személyes vággyal összefügg. Ennek következtében az értelmük alacsonyabb részén át nyer kifejezést, amely majdnem szétválaszthatatlanul összevegyült asztrális anyaggal. Tulajdonosaik tehát nem hagyhatják el az asztrális és fizikai világot, kivéve ha megfelejtkeztek önmagukról és önző céljaikról, mert még ha volt is elvont gondolata az ilyen embernek életében, és megtanulta is, hogy miképpen használhatja értelmi testét; amint személyes és gonoszcélú gondolata támad, az már nem elvont. Még ha elfelejtené is önmagát, az önző és láthatóvá válna a mennyországban, nem zavarhatná azoknak a nyugalmát, akik ott saját gondolatvilágukba burkolózva boldogan nyugszanak, és élvezik megérdemelt mennyei nyugalmukat.

Néha azt kérdezik, hogy eljuthat-e valaki álmában vagy transzban a mennyországba? A lehetőség megvan bár, de végtelen ritka esetben történhetik csak meg, mert elengedhetetlenül szükséges, hogy az illető tiszta életű legyen, és nemes célt szolgáljon. De még akkor sem tudna sem a tapasztalt benyomásokra emlékezni, sem azokat szavakba lefordítani. Mindez még csak bizonyítja, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a látnokok leírásainak és álmaik elbeszéléseinek semmi komoly értéket sem lehet tulajdonítani, ameddig szakavatott Mester nem nevelte őket gondosan.

Mielőtt a halottak állapotát részletesen megbeszéljük, először világosan meg kell különböztetni az alacsonyabb és a magasabb síkok, vagyis a formai és formanélküli színvonal között. Az alacsonyabb alsíkokon az ember teljesen saját gondolataiban élhet, és még teljesen azonosítja magát elmúlt fizikai életével, a magasabbakon már egóként megérti a fejlődését és munkáját - ha ugyan elég tudattal bír, hogy egyáltalán bármit is megértsen.

Halála és a következő megszületés közt minden embernek át kell mennie mindkét színvonalon, de legtöbben egészen öntudatlanok, úgyhogy inkább azt lehetne mondani, hogy átálmodják a mennyországot. A fejlődés folyamán azután mind tudatosabbá válnak, és a magasabb mentális világbeli tartózkodás lassanként hosszabbodik. Eleinte csak éppen hogy érintik.

A fejletlen ember csak a fizikai világban bír tudattal, és az asztrális világ alacsonyabb színvonalán halála után. Aki kissé fejlettebb, az életei közt az időközöket nagyobbára az asztrális világban tölti, de már a mennyország alacsonyabb síkjain is tartózkodik egy kis ideig. Amint tovább fejlődik, asztrális élete rövidebb, és mennyei élete hosszabb lesz, míg végül mint átszellemült értelmi lény, alig tartózkodik az asztrális világban, csak éppen áthalad rajta, hanem az értelmi világ alacsonyabb alsíkjai közül egy kifinomultabbon hosszú és boldog időt tölt. Akkor már az egója is felébredt a maga színvonalán úgy, hogy mennyei tartózkodása két részre oszlik, az utóbbi és rövidebb a magasabb síkokon a kauzális testben folyik le.

Az előbb leírt folyamat azután ismétlődik, az élet az alacsonyabb síkon mind rövidebb lesz, és a magasabbon mind hosszabb, míg végül az alacsonyabb én egyesül a magasabbal, és akkor az ember már nem tévesztheti össze saját gondolatvilágának felhőit az őt körülvevő nagy mennyei mindenséggel. Ekkor kezd az ember igazán élni, és valószínű, hogy akkor már megtalálta az ösvényt, és kezébe vette jövő haladását.

A felfelé irányuló vágy, vagy gondolaterő akkor vonja maga utána mennyei világban való tartózkodást, ha fő jellemvonása az önzetlenség. Családtagok vagy barátok iránti vonzalom sok embert vitt már a mennyországba, vallásos áhítat is, de nem szabad azt képzelni, hogy minden szeretet, vagy minden vallásosság ott fogja halál utáni kifejezését nyerni. Mert mindegyik tulajdonságnak megvan az önző és önzetlen változata, bár azt lehetne mondani, hogy csak ez utóbbi érdemli a szeretet, illetve vallásosság nevet.

Az olyan szeretet, amely kiárad, és nem kíván viszonzást, aki soha nem is gondol saját magára, szellemi erőt képez, mely csak a mentális világban hathat ki. De néha egy másik fajta érzést neveznek szeretetnek, az önző szenvedélyt, amely inkább csak arra törekszik, hogy szeretetet kapjon, és nem gondol arra, hogy mit ad, sőt valószínűleg a legkisebb okra - vagy anélkül is - féltékenységgé fajul el. Az ilyen érzelem nem a mentális fejlődésnek a gyökere, mert az általa teremtett erők nem emelkedhetnek magasabbra az asztrálisnál.

Ugyanez áll nagyszámú vallásos ember érzelmeire is, akiknek egyetlen gondolata, hogy hogyan menthetik meg nyomorult lelküket - amiből éppen arra lehet következtetni, hogy még nem fejlesztettek ki semmit, ami egyáltalán léleknek nevezhető. Másrészt van olyan önfeledt vallásos áhítat, melynek következményeképpen az illető hosszú mennyei életet él egy meglehetős magas színvonalon, egészen függetlenül attól, hogy kit imádott, hogy Krisztus, Buddha, Krishna, Ormuzd vagy Allah követője volt-e.

A legtöbb emberi vallásosság azonban, éppúgy, mint a legtöbb emberi szeretet, sem egészen tiszta, sem teljesen önző. Igen alacsony az a szeretet, amelybe nem vegyült önzetlen gondolat vagy érzelem, és másrészt a tiszta és nemes szeretetben is található múló féltékenység vagy önzés. Az örök igazság törvénye minden esetben tévedés nélkül különböztet meg. Az önzetlen szeretet felvillanása megkapja a maga jutalmát a mennyországban, még ha egyébként semmi sem emeli az illetőt az asztrálisnál magasabbra. Az az alacsonyabb gondolat pedig, ami egy ideig elhomályosította a való szeretet sugarait, az asztrális világban hozza meg eredményét, és nem zavarhatja meg azt a nagyszerű mennyei életet, ami természetes következménye az évekig tartó mély szeretetnek a földön.

Ha olyan emberre gondolunk, aki eddig halála után csak az asztrális világban élt tudatosan, és most kerül legelőször a mentális világba, - bár csak gyér és múló tudattal a legalacsonyabb síkra - ez olyan fontos lépés az emberi fejlődésben, hogy érdemes az indítóokát megfigyelni. Valószínű, hogy többféle módon keletkezhet az első magasabb erő egy lélekben, ami az asztrális világnál magasabbra felviszi. Itt csak egy példát hozok fel: London egyik szürke és piszkos szegénynegyedében élt egy szegény varrónő. Nem volt művelt és egész nap dolgoznia kellett, de jószívű volt, és ha szomszédnői betegek voltak, akkor ápolta őket, bár pénzbeli segítségre neki sem tellett. A szomszédnők durva, tudatlan gyári munkásnők voltak, fejletlen lelkek, akiknek most volt legelőször alkalmuk valakire hálás szeretettel gondolni. A szegény kis varrónő pedig nemcsak fizikai életükben játszotta a segítő angyal szerepét, hanem azáltal is, hogy felébresztette bennük az első magasabb önzetlen érzelmet, ami őket haláluk után a mennyei birodalomba emelte. A legalacsonyabb alsíkra és rövid időre bár, de ez volt az első lépés, melynek hatása minden élet után erősebbé válik. Talán ez is magyarázza, hogy miért hangsúlyozza minden vallás a személyes jótékonyság fontosságát.

A mentális világ legalacsonyabb, vagyis hetedik alsíkjára azok jutnak, akik önzetlen, de többnyire korlátolt szeretettel csüngtek valakin, a hatodikra pedig az önzetlen vallásos érzelműek. De nem szabad azt hinni, hogy akiben mindkét tulajdonság megvolt, az fele idejét az egyikben és a másik felét a másikban tölti. Az ilyen ember a hatodik alsíkon ébred öntudatra, és szerettei társaságában az általa felfogható legmagasabb formájú áhítatosságot végzi. A törvény az összes alsíkon az, hogy a magasabb magába foglalja az alacsonyabbnak a tulajdonságait is.

Szeretet a család iránt jellemzi a hetedik alsíkot, de ebből nem kell azt következtetni, hogy csak itt található szeretet, hanem hogy aki ezen a színvonalon áll, annak a földi életében a legmagasabb önzetlen érzelme a családja iránti szeretet volt; ez az érzelem juttatta egyáltalában a mennyországba. De ennél sokkal magasztosabb és nemesebb szeretettel találkozunk a magasabb alsíkon.

Jellemző példa erre egy becsületes kiskereskedő, akivel a kutatók itt találkoztak. Nem volt sem intellektuális, sem különösen vallásos - bár rendesen járt a templomba, mert az úgy illik - de a családját nagyon szerette, és minden munkát a családjáért végzett, nem önzésből. Állandóan rájuk gondolt, és így nem csodálhatjuk, hogy halála után is családja vette körül. A környezete sem volt valami nagyon előkelő, hanem éppen olyan, amilyent az ilyen emberek eszményinek tartanak. A mennyországban sem volt az illető sem intellektuális, sem vallásos, mert a halál nem változtatja meg az embereket. Az önzetlen szeretet azonban maradandó tulajdonság, ami jövő életekben még nőni fog. Mondhatnánk, hogy ez az egyetlen tulajdonság, ami a mennyországba bejuttatja az embereket ezen a fokon, a többit nem lehetne az értelmi világban kifejezni.

Ezen a színvonalon az emberek mentális képet csinálnak szeretteikről, amit azok viszont éltethetnek, akár fizikai testben élnek még, akár meghaltak már, mert ezt az egó csinálja. Ha a kép nagyon tökéletlen, vagy ha az illető, akit ábrázol, még nagyon alacsony fejlődési fokon áll, akkor nem tudja magát jól kifejezni általa. Fizikai életünkben az embernek csak inkarnálódott részét ismerjük, úgy hogy némely esetben nagyon csodálkoznánk, ha a halhatatlan egót látnánk - valószínűleg fel sem ismernénk benne rokonunkat, vagy barátunkat.

Aki fizikai testében él még, az gyakran mit sem tud erről a folyamatról. Viszont a mennyei világban élő anya ugyanolyannak látja gyermekeit, mint amikor elhagyta őket, holott azok rég felnőttek, illetve maguk is elhagyták már a fizikai világot. A szeretet, amely a gondolat által alkotott képen keresztül éri el az illető egóját, fejlődési lehetőséget nyújt, és volt már olyan eset, ahol egy és ugyanaz az ember egyszerre több elhunytnak a mennyei életében szerepelt. A fejlett egyén az ilyen képen át kifejezheti magát, viszonozhatja a neki küldött szeretetet, ami által saját fejlődését is előmozdítja. A Mesterek tudatosan felhasználják az ilyen róluk alkotott gondolatképet, hogy azon át segítsék és tanítsák tanítványaikat.

Ezen az alsíkon nagyon sok római, karthágói és angol található, és aránylag kevés hindu és buddhista, mert ez utóbbiak inkább a vallásos érzésben élték ki magukat, nem pedig a személyes szeretetben, mint az előbbiek, akiknek fő önzetlen cselekedetük a családjuk iránti szeretetből származott.

Néha azt kérdezik, van-e a mentális világban nappal és éjszaka, vagy valami más párhuzamos a mi időszámításunkkal, amin az idő múlását észlelni lehet. Nincs, csak egy ébredés van, amikor az ember elhagyja asztrális testét és felébred lassanként a mennyei világban, ez nagyon hasonlít a fizikai testben való reggeli ébredéshez, ami az értelem ébredését illeti. És csak egy lassú elalvás, vagy öntudatlanná válás, mely az értelmi világban való tartózkodás végét előzi meg.

A hatodik alsík (második mennyország) fő jellegzetessége vallásos áhítat, amely valami isteni személy felé irányul. Az itteni és az asztrális világ második alsíkján található vallásosság közt az a különbség, hogy ott az emberek vallásossága önző, hogy áhítatuk által valami személyes előnyt remélnek elnyerni, a mennyei áhítat azonban egész önzetlen, és nem törődik az eredménnyel.

Másrészt az itt található vallásosságot, amely főleg egy személyes istenség állandó imádásából áll, meg kell különböztetni a vallásosságnak ama magasabb formáitól, ahol az Isten kedvéért valami szolgálatot, határozott munkát végez az ember.

Ezen a színvonalon sok a keleti vallások követője, de van sok buzgó keresztény is, és a nők vannak többségben. Sok olyan egyén látható, aki istenével együtt bezárkózott gondolatvilágába és imádja, - nincs is más az ő mennyországában, legfeljebb egy-egy szeretett családtag, aki áhítatában részt vesz. Egy hindu asszony például, aki életében Krishnát imádta, a mennyországban úgy képzelte, hogy a gyermek Krishna az ő saját gyermekeivel játszik. Krishnát egy kékre festett faszoborként gondolta, amihez szülőfalujában imádkozott. De még egy másik formában is megjelent az ő mennyországában, amint furulyázott, de a jó asszony nem volt okoskodó természetű, és nem törte a fejét azon, hogy honnan származik az istenség kétféle alakja. Egy másik asszony, aki Siva követője volt, férjét mint az isten megnyilvánulását tekintette, úgyhogy mennyei életét a kettő állandóan változó alakjával töltötte, amint férje az istenné vált és viszont! Buddhista aránylag kevés van itt, mert ők inkább tanítóként tisztelik Buddhát.

Keresztények is sokan találhatók itt, amint Krisztust, vagy a Szűz Máriát imádják úgy, hogy minden egyébről megfeledkeznek. Például egy írországi paraszt Tizian mennybemeneteléhez hasonlóan a holdon állva képzelte Szűz Máriát, aki azonban kinyújtotta feléje kezét és beszélt hozzá.

Egy középkori szerzetes önfeledt eksztázisának tárgya a keresztre feszített Jézus volt, és amint vágyakozó szeretettel és szánalommal nézte a szent sebekből csepegő vért, a sebhelyek saját értelmi testén is megjelentek.

Egy másik ember nem a keresztre feszítés szomorú történetére gondolt, hanem Krisztusra, mint a megdicsőültre, a kristály tóval előtte, és az imádók nagy tömegével körülvéve, akik közt családjával együtt képzelte magát. Ez az ember bár igen szerette családját, gondolatait jobban eltöltötte az imádás, de oly anyagias elképzelése volt az Istenségről, hogy képzeletében állandóan mintegy kaleidoszkópszerűen változott emberi formából báránnyá, ahogyan zászlócskával a templomablakokon szokták ábrázolni.

Még érdekesebb egy spanyol apáca esete, aki húsz éves korában halt meg, és gondolatban visszavándorolt Palesztinába abba az időbe, amikor Krisztus ott járt, és végigkísérte egész életén, úgy ahogy a szentírásban le van írva. Természetesen Palesztina tájait egészen helytelenül képzelte, és a Megváltó és tanítványai spanyol ruhában jártak az ő mennyei képzeletében. Végül is úgy gondolta, hogy ő a vallásáért mártírhalált halt, és a mennyországba került, ahol is újra, meg újra végiggondolta az egész történetet, amelyben oly sok gyönyörűséget lelt.

Egy hét éves gyermek, akinek dadája életében vallásos történeteket mesélt, halála után a mennyországban sajátmagát látta a kedvenc mesékben, amint a gyermek Jézussal játszott, és különösen azt a legendát szerette játszani, amikor a kis Jézus agyagból verebeket formált, amelyek elrepültek.

Mindezekből a példákból látjuk, hogy vakhit, amelyből hiányzik az értelmi elem, nem viszi tulajdonosát magas szellemi fokra, bár az illetők teljesen boldogok és megelégedettek, mert az, amit kapnak, a legmagasabb, amit fel tudnak fogni és elismerni. Sőt fejlődésükre is jó hatással van, mert bár az ilyen áhítatnak bármilyen mértéke sem fejleszti az értelmet, csupán a magasabb fajta vallásos képességet, mégis legtöbb esetben tiszta élethez vezet. A fent leírt példák bár nem fognak gyorsan haladni a szellemi fejlődésben, áhítatuk legalább is sok veszélytől védi meg őket, mert nem valószínű, hogy a legközelebbi életükben súlyosabb bűnökbe esnek, vagy vallásos érzelmüket elcserélik a világi ember zsugoriságával, ambícióival vagy közömbösségével. Mindennek dacára Szent Pál szavait ajánlhatjuk a buzgóknak: „Adj hitedhez erényeket, és az erényekhez tudást”.

Mive1 ilyen különös következményei vannak a hit csiszolatlan formáinak, nézzük, mit eredményez az Európában nemrég oly fájdalmasan mutatkozó materializmus. Az anyagias emberek, akik a fizikai élet lehetőségein kívül semmiben sem hittek, az asztrális világban találhatók a megfelelő színvonalon. De ismertünk olyan kiváló embert, aki „szabadgondolkodó” volt, vagyis nem fogadta el a vallásos tanokat, és nem hitt Istenben, hanem egész életét embertársaiért való önzetlen munkával töltötte. Halála után az asztrális világ legmagasabb síkján találtuk, ahol könyveivel vette magát körül, és folytatta tanulmányait. Most már belátta, hogy életében hitt elméletei a túlvilágról helytelenek voltak, de azt még nem tudta elhinni, hogy még ennél magasabb lét is lehetséges. Ezáltal sokat mulasztott, amit a mentális világban már megtanulhatott volna, de tapasztalatait csak késleltetheti, mert jellemében sok olyan vonás van, ami csak a mennyországban hathat ki teljesen. Az egyik erőnek a hiánya nem akadályozhatja meg a másiknak a hatását.

Egy másik materialista, akit megfigyeltünk, halála után, amikor az asztrális világban felébredt, nem hitte el, hogy meghalt, és azt képzelte, hogy csak kellemetlen álmot álmodik. Szerencsére kéznél volt egy öreg barátjának a fia, akit segítségére küldtek. Eleinte az elhalt azt hitte, hogy ez a fiatalember is az álomhoz tartozik, de amikor régi barátja olyan dolgokról üzent általa, ami fia születése előtt történt, tehát amiről fiának nem lehetett tudomása, akkor az meggyőzte őt az asztrális világ valóságáról. Akkor azután minden lehető információt kívánt erről a világról szerezni, és a tanítás, amiben részesült, bizonyára megváltoztatja nemcsak a mennyei életét, hanem a legközelebbi testöltését is.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy ha valaki nem hisz a túlvilági életben, azáltal nem változtatja meg a tényeket, legfeljebb halála után rájön majd tévedésére.

Az ötödik alsík, vagy harmadik mennyország fő jellemvonásának mondhatjuk azt a fajta vallásosságot, ami tevékeny munkában leli kifejezését. A keresztény például itt nem pusztán imádja a Megváltót, hanem úgy gondol magára, mint aki kimegy a világba és dolgozik Érte. Itt nagy terveket dolgoznak ki, melyek a földön nem valósultak meg, melyeknek fő indítóoka vallásos áhítat, és ezek többnyire jótékony célúak. De minél magasabbra emelkedünk, annál sokszerűbbek az alsíkok, úgyhogy alig lehet az általános jellemzésnél többet mondani, mert nagyon sok különböző változattal találkozunk.

Egy jellemző eset, mely azonban magasabb az átlagnál, az a vallásos ember, aki itt a szegényebb osztályok helyzetének javítására vonatkozó tervet dolgozott ki, mert úgy érezte, hogy az az első lépés, hogy fizikai helyzetükön segítsen. Minden részletet szeretetteljes gonddal átgondolt, és bár fizikai életében nem tehetett ez irányban semmit, a mennyei világban nagyszerű sikerrel járt a terv. Ő úgy gondolta, hogy ha nagy vagyona lenne, akkor megvenné és saját irányítása alá vonná az egyik kisebb iparágat, amelyben három vagy négy nagy cég működött, ami által sokat megtakarítana a versengő hirdetéseken. A megtakarított összegből azután jobb béreket fizetne a munkásoknak, akiknek az e célra vett földön kis kertes házakat építtetne. Egy bizonyos számú munkaév elmúltával minden munkás részesülne az üzem nyereségében, ami elég volna arra, hogy öregkorára el legyen látva. Ez a filantróp tervével azt remélte a világnak mutatni, hogy a kereszténységnek van egy igen gyakorlati oldala is, másrészt meg akarta munkásait saját vallásának nyerni a nekik nyújtott anyagi előnyök által.

Hasonló egy indiai herceg esete, akinek az eszménye Ráma volt, a hős király. Megpróbálta életét és uralkodását az ő példája szerint beosztani, de a földön sok előre nem látott akadály tervei nagy részét meggátolta. A mennyei világban azonban minden sikerült, és Ráma természetesen személyesen ellátta tanáccsal, és irányította munkájában a herceget, aki összes alattvalójával együtt állandóan imádta.

A személyes vallásos munkának különös megható példáját szolgáltatta egy elhunyt apáca, aki egy dolgozó szerzethez tartozott, és életében valószínűleg az a jelszó vezette, hogy „amit a legcsekélyebbnek tettetek a testvéreim közül, azt nekem cselekedtétek”. A mennyei világban is állandóan beteget ápolt, éhezőket etetett és a szegényeken segített az apáca, és minden esetben az, akin segített, azonnal Krisztussá változott, akit ő azután áhítattal imádott.

Két nővér esete is tanulságos, akik közül az egyik nyomorék volt, és a másik ápolta. Életükben gyakran beszéltek arról, hogy milyen jótékony vagy vallásos munkát végeznének, ha tehetnék. A mennyei világban is mindegyik a másik életében a főalak, a nyomorék egészséges, és úgy gondolják mindketten, hogy a másik segít nekik a meg nem valósított terveiket véghezvinni. Ez jó példa arra, hogy az önzetlen emberek számára az élet a magasabb világokban nyugodtan tovább folyik, a halál csak a betegséget és szenvedést küszöbölte ki, és az eddig lehetetlen munkát könnyűvé tette.

Ezen a színvonalon nyer kifejezést az őszinte és áhítatos hittérítő munka, de természetesen nem a tudatlan fanatikusé, aki sohasem jut el az asztrális világnál magasabbra, hanem egynéhány nemesebb egyéné, olyané, mint Livingstone, akik a mennyei világban nagy tömegeket térítenek meg saját vallásukra. Feltűnt egy lelkes mohamedán, aki az egész világot át akarta téríteni, és az iszlám tanításai szerint kormányozni.

A művészi tehetség is itt hozza meg gyümölcsét, bizonyos körülmények között. De itt meg kell különböztetni az olyan művészt, akinek egyetlen célja a személyes érvényesülés, aki hírnévre vágyik, és minden művésztársára irigy (az egyáltalán nem alkot olyan erőket, amelyek a mentális világba felemelnék) másrészt a magasztos művésztípust, aki a művészetet úgy tekinti, mint reábízott hatalmat, amellyel embertársait szellemileg felemelhesse. Ez a fajta művész még ennél is magasabb színvonalon található. De a két szélsőség közt vannak olyanok is, akik a művészetet a művészet kedvéért követik, vagy istenüknek ajánlják fel, az ő mennyországuk itt található. Erre láttunk példát egy nagyon vallásos zenész esetében, aki minden munkáját Krisztusnak ajánlotta, bár nem tudott a hang- és színpompáról, amit kompozíciói a mentális világ anyagában keltettek. Lelkesedése azért nem volt hiábavaló, mert sokan élvezték zenéjét, és a következménye valószínűleg legközelebbi testöltésében még több áhítat és még több zenei képesség lesz. De ha ehhez nem járul az a magasabb vágy, hogy az emberiségen segítsen, akkor ez a fajta mennyei élet számtalanszor ismétlődhet.

A három eddig említett alsík minden esetében személyekre irányuló szeretet a fő jellemvonás, akár a családtagok, barátok vagy az Isten személye iránt. Az a tágabb szeretet, amely az egész emberiségre irányul, a következő alsíkon találja kifejezését.

Ennek, a negyedik alsíknak, vagy negyedik mennyországnak, mely a forma-síkok közt a legmagasabb, oly sokféle tevékenységű a lakossága, hogy nehéz őket egy cím alá beosztani. Négy főcsoportra oszthatjuk őket: a magasabb szellemi tudás önzetlen keresése; magas filozófiai vagy tudományos gondolkodás; irodalmi vagy művészi tehetség gyakorlása önzetlen célból és szolgálat a szolgálat kedvéért. Mindegyikre hozok fel példát.

Természetesen a legtöbben azokhoz a vallásokhoz tartoznak, amelyek a szellemi tudás szükségességét tanítják. A hatodik alsíkon találtunk buddhistákat, akik alapítójukat imádták, az itteni buddhisták azonban úgy tekintik Őt, mint a Nagy Tanítót, és legfőbb vágyuk volt tőle tanulni. Ez a vágyuk a mennyországban teljesült, mert azon a képen át, amit Buddháról csináltak gondolatukban, a nagy tanító bölcsessége, hatalma és szeretete árad ki. Több tudást és bővebb látókört nyernek, ami erősen ki fog hatni következő földi életükre. Talán nem fognak az egyes tanításokra emlékezni (bár ha ezeket a tényeket újból hallják, intuíciójukkal mint valóságot fogják őket felismerni), de a tanítás eredményeképpen az egó minden ilyen tárgyról tágabb és bölcsebb nézetet fog alkotni.

Látható, hogy az ilyen mennyei lét gyorsítja az egó haladását, amit annak a mérhetetlen előnynek köszönhetnek az illetők, hogy elfogadták valódi, élő nagy tanítók vezetését.

Ennek kissé alacsonyabb típusa, amikor valami nagy szellemi irányú írót tekint a tanulmányozó barátjának, vezetőjének, tanítójának, úgy hogy élő személyiséggé válik számára, és gondolataiban az ideál helyét tölti be. Az ilyen magasabb fejlettségű egyén a róla csinált mentális képet éltetheti, és azáltal hathat a tanítványa mennyei életére, esetleg kedvező körülmények között tovább taníthatja.

Sok hindut találunk ezen a színvonalon, de a mohamedánok és keresztények közül aránylag keveset, kivétel csak a szufik és gnosztikusok egy része, és azok, akiket olyan tulajdonságok hoztak ide, amelyeket nem vallásuk tanításainak köszönhetnek. Itt találhatók még az okkultizmus komoly kutatói, akik még nem olyan előrehaladottak, hogy a világ kedvéért lemondhassanak a mennyei életükről. Közülük egyet említek, aki életében buddhista szerzetes volt, és az isteni bölcsességet komolyan tanulmányozta. Legfőbb vágya, hogy méltó legyen Buddhától és két Mestertől személyes tanításban részesülni. Mennyei életében ők hárman voltak a főszereplők, amennyiben a róluk alkotott gondolatképeket éltették, és azokon keresztül tanítottak és magyaráztak, úgy hogy a szerzetes határozottan tanítást, bölcsességet és erőt nyert, melyek legközelebbi testöltésében a beavatás ösvényére fogják vezetni.

A következő eset rámutat az alaptalan és szeretetlen gyanúsítás borzasztó hatására. Blavatskynénak egyik tanítványa élete vége felé egészen alaptalanul ellene fordult, és igazságtalanul meggyanúsította régi tanítóját, ami által a magasabb befolyásnak és tanításnak nagy részét kizárta, melyet mennyei életében élvezhetett volna. Nem mintha megfosztották a tanítástól és befolyástól - az egész lehetetlen volna -, hanem az ő saját mentális magatartása gátolta a felfogásban. Ő maga minderről mit sem tudott, és azt hitte, hogy a legteljesebb és tökéletesebb kapcsolata van a Mesterekkel, de kutatásaink alkalmával láttuk, hogy mennyivel előnyösebb lett volna számára a mennyei élet, ha ő maga nem korlátozta volna felfogóképességét az erő, tudás és szeretet majdnem végtelen tömegével szemben, mely előtte kitárult.

Tudnunk kell, hogy azokon a Mestereken kívül, akik a mi mozgalmunkkal összeköttetésben állnak, még mások is léteznek, és az okkultizmusnak több hasonló irányát követő tanulmányozóval gyakran találkozhat az ember ezen a színvonalon.

A következő csoport filozófusokból és tudományos gondolkodókból áll, akik önzetlenül és nemesen gondolkoztak, és tudásukat csakis az embertársaik javára és megsegítésére való tekintettel óhajtották növelni. Nem számítjuk azonban ide azokat a hajszálhasogatókat sem keleten, sem nyugaton, akik puszta vitatkozással vesztegetik idejüket, mely önző beképzeltségben gyökerezik, és soha sem fogja a világegyetem tényeinek igazi megértését előmozdítani. Természetesen az ilyen felületesség nem eredményez olyan tulajdonságokat, amik az értelmi világba emelnék az illetőket.

De találkoztunk ezen a színvonalon az új-platonikus rendszer egyik követőjével, aki egész életében igyekezett annak az iskolának a tanait megérteni, és a mennyei életben a misztériumokat és az emberi életre és fejlődésre való hatásukat tanulmányozta. Itt volt továbbá egy csillagász, aki bár ortodoxként kezdte életét, tanulmányai eredményeképpen lassanként tágabb nézetre tért át, és a mennyei világban még mindig tiszteletteljesen tanulmányozott és biztosan sokat tanult a nagy angyaloktól, akik ezen a színvonalon a hatalmas csillagbefolyások fenséges időszaki mozgásának kifejezői. Csillagászunk a keringő ködfoltokat és keletkező világrendszereket szemlélte, és elképzelése az volt, hogy a világegyetem formája óriási állathoz hasonló. Gondolatai csillagalakban vették körül, és különös öröme telt a mozgó égitestek zenéjének hatalmas ritmusában.

A harmadik típus az a magas művészi tevékenység, melyet főleg az emberi faj felemelése és átszellemítése lelkesít. Itt találjuk a legnagyobb zenészeinket. Mozart, Beethoven, Bach, Wagner és mások harmóniái még nagyszerűbbek itt, mint amit valaha a földön alkottak. Úgy tűnik, mintha magasabb régiókból áradna beléjük az isteni zenének hatalmas özöne, amit ők azután egyénien feldolgozva mint melódiahullámot szétárasztanak, és a mennyei világbeli gyönyörökhöz hozzájárulnak, mert még a saját gondolataikba beburkolózottakra is hat a zene felemelő és nemesítő befolyása. Az önzetlen festők és szobrászok is gondolataikkal mesterséges elemi lényeket alkotnak, melyek embertársaik élvezetét és felemelését szolgálják. Ezek a formák a még fizikai testben élő művészeket is inspirálhatják.

Itt láttunk egy fiút, aki 14 éves korában halt meg, miután rövid életében templomi karénekes volt. Fiatalos odaadással szolgálta a zeneművészetet, és úgy képzelte, hogy ő azáltal kifejezi a templomban imádkozó tömegnek vallásos érzését, és egyszersmind mennyei ihletet és bátorítást áraszt ki rájuk. Csak egy tehetsége volt, de ezt méltón használta, amikor megpróbált a nép hangja lenni az ég felé és az ég hangja a nép számára, és zenéjét Krisztusnak ajánlotta. Mennyei életében mindez meghozta a gyümölcsét, és föléje hajolt Szent Cecíliának különös középkorian szögletes alakja, amilyennek a templom festett ablakához híven gondolta a fiú. Azt a külső alakot, mely egy kétes egyházi legendának alig művészi ábrázolása, egy hatalmas arkangyal felhasználta, és a gyerekes gondolatformán át tanította a fiatal énekest magasztosabb zenére, mint amilyent a világ valaha hallott.

Ezen a síkon találkoztunk olyan emberrel is, aki a földön kudarcot vallott, miután önzetlenül könyvet írt, amelynek nem volt sikere, bár a világ boldogítására szánta. Földi életében elhagyatottan élt és szegényen halt meg, nem voltak szerettei, tehát a mennyei életében is egyedül írt és gondolkozott, s maga előtt látta az utópiát, amelyért élt, és amelyben az emberek boldog tömegét látta, akiknek az öröme az ő elhagyatott mennyországát is örömmel töltötte el. Amikor ez az ember újraszületik, bölcsebben fog tervezni úgy, hogy véghez is viheti, amit tervez, és a mennyei élete következtében boldogabb lesz a következő földi élete is.

Sok olyan embert láttunk itt, akik földi életükben azért segítettek embertársaikon, mert testvéreiknek érezték őket, - akik szolgáltak a szolgálat kedvéért, nem pedig azért, hogy valamilyen Istennek tetsző dolgot cselekedjenek. Ezek a mennyországban teljes tudással és nyugodt bölcsességgel óriási jótékony terveket csináltak, melyek a világot nagyszerűen megjavítanák, és egyidejűleg hatalmat érlelnek, amellyel bekövetkezendő fizikai életükben véghez fogják vinni terveiket.

Aki a teozófiát tökéletlenül fogta fel, az ebből kifolyólag a mennyországról szóló tant úgy bírálja el, hogy az átlagember élete a mennyországban csak álom és illúzió, és ha családja körében boldognak képzeli magát, vagy ha sikeresen viszi véghez boldogító terveit, akkor csak kegyetlen káprázat áldozata. Néha ellentétbe hozzák az ortodox mennyország „szolid objektivitásával”. Erre csak azt felelhetjük, hogy a túlvilágról szóló nézetünkben nem az a mérvadó, hogy mi kellemesebb - ami végül is ízlés dolga -, hanem hogy mi a valóság. Bírálgató barátaink nem értették meg a tanítást, de ha kifejlesztik a megfelelő képességet, amely által tudatosan bejuthatnak az értelmi világba, akkor egészen könnyen megállapíthatják a tényállást. A túlvilág alacsonyabb színvonalain az ember tényleg nem tudhatja a teljes valóságot, aminek következtében már ki van téve illúziónak, de a bírálók többnyire nem erre céloznak, hanem azt gondolják, hogy a mennyei élet illuzórikusabb, valószínűtlenebb és céltalanabb, mint a fizikai - ami egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Azt mondják, hogy abban a világban magunk alkotjuk környezetünket, és azért annak a síknak csupán kis részét látjuk. Bizonyára a fizikai világon sem látjuk az egész világot, és abból, amit észlelünk is, csak annyit tehetünk magunkévá, amennyit érzékeink, értelmünk és nevelésünk által felfoghatunk. Kézenfekvő, hogy a földi élet alatt az átlagember felfogása a külvilágról teljesen helytelen, üres, sok tekintetben fogyatékos, mert mit is tudhat a nagy éter-, asztrális- és mentális erőkről, amik a látható tárgyak legfontosabb részét képezik? Még az őt körülvevő rejtettebb fizikai tényeket sem ismeri. Itt is éppúgy, mint a mennyei világban, az ember nagyrészt egy maga teremtette világban él, de ezt sem itt, sem ott nem ismeri fel, saját tudatlanságából kifolyólag, mert nem ismer mást.

Azt mondják, hogy a mennyországban az ember gondolatait való dolgoknak tartja. Egészen helyesen, sőt: az értelmi síkon csakis a gondolat lehet való. Ezt ott felismerjük, itt pedig nem, tehát a káprázat nagyobb a fizikai életben, mint a mennyországban. A gondolat nemcsak való, hanem meglepő hatása van az emberekre, jótékony hatása, mert az értelmi síkon csak szeretetteljes gondolat létezik. Minél magasabbra emelkedik az ember, annál jobban megközelíti az Egy Valóságot.

Az ember élete a magasabb világokban csak természetes következménye az előbbinek, amit az alacsonyabb síkokon élt. Legmagasabb eszményeinket nem tudjuk megvalósítani, legmagasabb vágyainknak itt lent nem élvezzük gyümölcsét, úgyhogy azt képzelhetnénk, hogy igyekezeteink hiábavalók voltak. De tudjuk, hogy ez lehetetlen, mert az energia megmaradásának elve a magasabb világokban is érvényesül. Sok szellemi erő, amit az ember kiáraszt, nem hathat rá vissza, amíg magasabb princípiumai meg nem szabadulnak a testi börtönből, mert addig nem felelhetnek azokra a sokkal finomabb rezgésekre. A mennyországban azonban már nincs akadály, úgyhogy az energia azonnal beleárad az örök igazság törvénye által megkívánt reakcióba.

Az angol költő, Browning, helyesen írja:

Semmi jó soha sem vész el - ami volt, az élni fog, mint azelőtt;
A gonosz semmi, csak hallgatás a hangok között;
Ami jó volt, jó is lesz, csak több, mert a rossz helyett is megannyi jó;
A földi tört boltívek a mennyben tökéletesek;
Minden, ami jót akartunk, reméltünk vagy álmodtunk, létezni fog; . . .
A magas, ami túl magas volt, a hősies, ami túl nehéz, a szenvedély,
mely az ég felé szállt, mindez zene, amit Istennek küldtek. . .

Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a természet által létesített rendszer az egyetlen elképzelhető, mely mindenkit a maga képessége szerint boldoggá tehet. Ha a mennyei öröm csak egyfajta lenne, mint ahogy az ortodox tanítás állítja, akkor bizonyosan akadnának olyanok, akik beleunnának, vagy nem tudnának benne részt venni, mert az az irány nem érdekli őket, vagy pedig nevelésük fogyatékossága miatt, nem is említve, hogy ha ez a berendezés örökké tartana, akkor nagyon igazságtalan lenne, mert mindenki ugyanazt a jutalmat kapná érdemeire való tekintet nélkül.

Másrészt, ha az elhunytak láthatnák a hátrahagyottak változó földi sorsát, nem lehetnének boldogok, ha pedig várniuk kellene, amíg szeretteik is meghaltak és csak akkor találkozhatnának, akkor sok kínos várakozási idő következne be, melynek elteltével az illetők annyira megváltoztak, hogy talán már nem is rokonszenvesek. A természet bölcsessége mindezeket a bonyodalmakat elkerüli. Az ember maga határozza meg mennyei életének hosszát és minőségét földi élete alatt létesített okok szerint, amiért is épp annyi és olyan örömben lesz része, amilyen ízlésének legjobban megfelel. Akiket legjobban szeret, azok vele maradnak, és mindig legjobb oldalukat látja, az egyenetlenségnek és változásnak még árnyéka sem léphet közéjük. Tényleg ez a rendszer sokkal tökéletesebb, mint bármi más, amit az emberek elképzeltek, amit nem is csodálhatunk, mert a valóság Isten gondolata.

Akik ezt a tárgyat tanulmányozták, hallottak arról a lehetőségről, hogy az ember lemondhat a mennyei jutalomról, vagyis halála után nem megy be a mennyországba, hogy hamarabb újra testet ölthessen, és segíthesse az emberiséget. Az idézett kifejezés helytelen, mert a mennyei életet nemcsak jutalomnak, hanem a földi élet eredményének kell tekinteni. Földi életében az ember magasabb gondolataival és vágyaival egy bizonyos mennyiségű szellemi erőt indít meg, ami visszahat reá, amikor eléri az értelmi síkot. Ha ez az erő csekély, akkor aránylag hamar kifogy, és a mennyei élet rövid lesz, ha pedig igen sok erőt fejlesztett, akkor megfelelő hosszú idő szükséges, hogy kiélje magát, tehát a mennyei élet hosszú lesz. Ebből látjuk, hogy amint az ember szellemi tekintetben fejlődik, mennyei élete mind hosszabb lesz. De ez nem azt jelenti, hogy azáltal fejlődése késik, vagy hasznos alkalmakat elmulaszt, mert a mennyei élet elkerülhetetlenül szükséges, mivel csak ilyen körülmények közt lehet a magasabb vágyakat képességekké és a tapasztalatokat bölcsességgé fejleszteni. Ily módon a lélek sokkal többet halad, mint hogyha valami csoda által egész idő alatt fizikai testében maradna. Kivételt csak a nagyon magas fejlettségű emberek képeznek, amiért is nem mindenki mondhat le a mennyei életről. A nagy törvény senkinek sem engedi meg, hogy vakon lemondjon olyasvalamiről, amit nem ismer, vagy hogy letérjen az előírt fejlődési irányról, amíg az ilyen eltérés nem válik bizonyosan hasznára.

Általában azt lehet mondani, hogy csak az mondhat le a mennyei életről, aki földi élete alatt megszerezte azt a képességet, hogy teljes tudattal felemelkedhessék az értelmi világba, és világosan emlékezzék az ott tapasztalt magasztosságokra. Mert a lemondás tárgyában az alacsonyabb értelemnek egyet kell értenie a magasabb egóval.

A fejlődés jelenlegi fokán a legtöbb ember még csak fizikai testében él tudatosan, asztráltestük formátlan, és a szervezetet hiányos, csupán összekötő hídnak tekinthetjük az egó és fizikai ruhája közt, nem pedig eszköznek a való ember kezében, sem jövendőbeli hatalmának kifejezéseként.

Az emberiség fejlettebb fajaiban az asztráltest már jobban kifejlődött, és meglehetős szunnyadó tudattal bír, de csak saját gondolatait észleli, és mit sem tud környezetéről. Ezek közül néhányat, akik okkultizmussal foglalkoztak, felébresztettek, és megtanították asztrális képességeik használatára, ami számukra igen előnyös. De ebből nem következik, hogy ezek rögtön, vagy akár meglehetős idő múlva is emlékeznek a fizikai világban arra, amit asztrális életükben tettek és tapasztaltak. Általában azt lehet mondani, hogy néha egy-egy részletre emlékeznek, de a magasabb létnek igazi emlékezete nem hatol be a fizikai agyvelőbe.

A mentális világra való határozott emlékezés még magasabb fejlődést tételez fel, és rendes körülmények közt az ilyen tudat csak akkor ébred, ha a fizikai és asztrális világ közti összeköttetés már jól meg van alapozva. De a mai egyoldalú és mesterséges körülmények közt, amit modern civilizációnak neveznek, az emberek nem mindig fejlődnek normálisan és rendszeresen, úgyhogy láttunk eseteket, ahol a mentális világbeli tudatot megszerezték, és az asztrális életükkel összeköttetésbe hozták az illetők, anélkül, hogy ennek a magasabb életnek a tudata bejuthatna fizikai agyukba. Ezek igen ritka esetek bár, de kivételt alkotnak a fenti szabály alól. Mert egy ilyen típusú személyiség eléggé fejlett lehet, hogy a leírhatatlan mennyei örömöket megkóstolja, ami által megszerezte azt a jogot is, hogy lemondhasson róla, holott emlékezetét csupán az asztrális életbe tudta lehozni. De feltehetjük, hogy ebben az asztrális életben a személyiség teljes öntudattal bír, úgyhogy még ha fizikai tudatában nem is emlékezik rá, akkor is megfelel az igazságnak. Mivel a személyiségnek kell lemondania, a személyiségnek kell a tapasztalatot is szereznie, és annak emlékezetét valamely síkra lehozni, amelyen teljes tudattal működik, de ennek a síknak nem kell fizikainak lenni, hanem lehet az asztrális világ is. De az ilyen eset valószínűtlen olyan embernél, aki legalábbis nem próbaképpen elfogadott tanítványa egy Mesternek.

Aki ezt el akarja érni, annak komolyan azon kell dolgozni, hogy magát méltó eszközzé tegye azoknak a kezében, akik a világon segítenek; hévvel kell magát a mások szellemi felemeléséért való munkába belevetni, és nem szabad gőgösen azt képzelnie, hogy már alkalmas az ilyen magas megtiszteltetésre. Jobb, ha alázatosan azt reméli, hogy egy-két fáradságos élet múltával a Mestere majd azt mondja neki, hogy elérkezett ennek a lehetőségnek az ideje.

A magasabb mennyei világ

Eddig az értelmi világ négy alacsonyabb, vagyis formai síkjáról volt szó, amelyeken az ember időszaki személyiségében él, a magasabb három sík azonban a való és aránylag állandó hazája. Itt amit lát, azt minden káprázat kizárásával világosan látja, mert már alacsonyabb személyisége fölé, valódi magasabb énjébe, az egóba emelkedett, melynek látköre bár korlátolt lehet, és az ember maga álmodozó, de illúziónak már nincs kitéve. Az itteni tudatbeli viszonyok olyan távol állnak a fizikaitól, hogy a lélektan összes kifejezése használhatatlan és félrevezető. Ezt a noumenális világnak is nevezték a phenomenálissal ellentétben; formanélkülinek az alacsonyabb formákkal szembeállítva, de még ez is egy megnyilvánult világ, azonban valóbb, mint az alatta levők, és formái is vannak, bár anyaguk ritka, és lényegük finom.

Mikor a fentebb leírt mennyei élet véget ér, a lélekre még egy másik lét vár, mielőtt a földön újraszületik. A legtöbb ember csak igen rövid ideig él a magasabb mennyei világban, de még ha öntudat nélkül is, ez a lét elkerülhetetlen, hogy a fejlődés köre teljes legyen.

Mi többnyire helytelen szemszögből figyeljük meg az emberi életet és mert nem tudunk a fizikainál magasabb világokról, azt hisszük, hogy a földi élet az egész, amely éppoly váratlanul és hirtelenül végződik, mint ahogy elkezdődött, holott inkább az egész életet úgy kellene tekinteni, mint egy nagy kört, melynek túlnyomó részét a fizikainál magasabb világokban töltjük. Akkor azután nem szakad meg hirtelen életünk „egyenes” vonala, hanem látjuk, hogy az ív első fele lefelé halad, a közepe táján egész lassacskán ismét felfelé irányul sarkok és fordulók nélkül. A régi indiai életben ezt úgy fejezték ki, hogy az emberek, mikor gyermekeik felnőttek, visszavonultak a külső tevékeny élettől. Ez tulajdonképpen az a fordulópont, amelytől kezdve a lélek visszavonul, és befelé fordul a való emberbe. Az a pillanat, amikor az ember leveti fizikai testét, nem igen fontos a fejlődés ívében, össze sem lehet hasonlítani az asztráltest halálának fontosságával, amely egyszersmind a mennyei világba való születés is, bár másképp azt mondhatjuk, hogy ez csupán az öntudat áthelyezése az asztrális anyagból az értelmi anyagba.

A földi élet végső eredményét csak akkor ismerhetjük, amikor az öntudat újból visszavonul az egóba a magasabb mennyországban. Akkor látszik meg, hogy ebben az életkörben milyen új tulajdonságokat szereztünk. Akkor az élet egészébe bele lehet pillantani, amilyen volt, és egy kissé a következő élet körvonalai is látszanak, és a fő célja karmikus szempontból; de nem szabad arra következtetni, hogy minden részletét láthatja az egó, ami jövő életében bekövetkezik. Eleinte alig tud vele mit kezdeni, mert öntudata csak homályos, és nem alkalmas arra, hogy a tények összefüggését felfogja, de lassanként fejlődnek képességei, úgyhogy az ilyen betekintésekre emlékezni kezd, és összehasonlítja a fejlődéssel, amelyet megtett.

A harmadik alsík (felülről), vagyis ötödik mennyország a legnépesebb az általunk ismert régiók közül, mert itt jelen van mindaz a hatvanezer millió lélek, aki a jelenlegi fejlődő emberiséget alkotja, kivéve az az elenyésző kisebbség, aki a második és első alsíkon tud működni. Elképzelhetetlenül finom anyagból álló tojásdad formájuk van, először színtelen és majdnem láthatatlan hártyaszerű vékony anyagúak, később a fejlődés folyamán leírhatatlan ragyogó színűekké válnak.

Ezek a kauzális testek élő tűzzel vannak tele, melyet egy magasabb színvonalról nyernek, és mindegyik egy fénylő szálon függ. A Dzyan könyve azt mondja: „A szikra a Lángon csüng, a Fohát legvékonyabb szálán”. Ez a szál a vezeték, melyen, amint a lélek fejlődik, mind több erő árad belé az Isteni szellem kimeríthetetlen tengeréből.

Azok a lelkek, akik fizikai testtel függnek össze, megkülönböztethetők azoktól, akik a testnélküli állapotot élvezik, mert más a vibrációjuk; ezen rögtön lehet látni, hogy ki az „élő” és ki a „halott”. A nagy többség csak homályosan tudatos, de kevesen vannak, akik még színtelen buborékhoz hasonlóak és egynéhány, aki teljesen éber, ezek kivételt képeznek. E két szélsőséges állapot közt a színek és nagyságok legkülönbözőbb változata mutatja az illető lelkek fejlődési fokát.

Legtöbben nem értik meg a fejlődés törvényeit, sem célját. A kozmikus akaratnak engedelmeskedve testet öltenek, mert csak az alacsonyabb rezgéseket tudják felfogni, és a durvább anyagban érzik csupán, hogy élnek. A magasabb színvonalak végtelen gyors és átható rezgéseit nem érzik, és nem is tudnak reá felelni. Csak a fizikai világbeli sűrűbb anyag hat reájuk. Ezért erősen vágynak újraszületni, és vágyuk pontosan megegyezik ezen a fokon fejlődésük törvényével. Csakis külső behatások alatt növekedhetnek, és ez csak a fizikai világban lehetséges, mielőtt az asztrális testükben tudatosan működhetnek. Ezek mit sem tudnak a múltról, sem a jövőjükről és csak nagyon lassan, tapasztalataik szerint fejlesztenek lelkiismeretet, amely magatartásukat irányítja.

A fentebb említett múltba tekintések, amelyekben ezen a síkon az egók részesülnek, később alkalmat adnak arra, hogy tanulmányozhassák múltjukat, hogy milyen okokat létesítettek, stb. Abból sokat tanulhatnak, és ez nagyon befolyásolja azt az irányítást, amit az egó személyiségének juttat. Mind világosabban és határozottabban vezeti a személyiséget, ami az alacsonyabb öntudatban mint erős meggyőződés és parancsoló intuíció mutatkozik.

Alig szükséges megemlíteni, hogy az alacsonyabb mennyországbeli képeket nem viszik magukkal a lelkek a magasabb mennyországba, itt az illúziónak vége, és minden lélek ismeri valódi hozzátartozóit, és láthatja a halhatatlan embert, de az összekötő szálak megmaradnak a testöltéseken keresztül is.

A második alsík vagy hatodik mennyország. Ha az előbbi sűrű népességű régióból a következő színvonalra emelkedünk, olyan, mintha valami nagyvárosból falura mennénk, mert az emberiség jelen fejlődési fokán még csak aránylag kevesen jutottak el erre az alsíkra, ahol még a legalacsonyabb fejlettségű egó is határozott tudattal bír, és ismeri környezetét. Az az egó, aki itt lakik, legalább bizonyos mértékig visszatekinthet múltjára, és láthatja a fejlődés célját s módszerét; tudja, hogy neki önmaga kibontakozásán kell dolgoznia, és látja a fizikai és halál utáni életet, amelyen alacsonyabb testeiben áthalad. A vele összefüggő személyiséget felismeri, mint saját részét, és elmúlt tapasztalatai alapján irányítani igyekszik, mert az egónak itt már határozott és megdönthetetlen elvei vannak, ami a cselekedeteit illeti, és nagyon jól tudja a helyeset a helytelentől megkülönböztetni. Mindezeket az elveket az alacsonyabb értelmen át leküldi a személyiségbe, hogy ellenőrizze és irányítsa cselekedeteit. Életének korábbi részén állandóan kudarcot vallott, mert az alacsonyabb értelem nem fogta fel logikusan az alapelveket, de végül is sikerül olyan benyomást tenni rá, hogy az alacsonyabb értelmi életnek az igazság, igazmondás, becsületesség és hasonló elvont eszmények válnak vezető elveivé.

Vannak a magaviseletnek olyan szabályai, melyeket társadalmi, nemzeti és vallásos tilalmak kényszerítenek az ember mindennapi irányítására, melyeket azonban egy erős kísértés félresöpörhet, mint például a szenvedélyek hirtelen árja; de van olyasmi, amit a fejlett ember nem tehet, mert belső természete tiltja: pl. nem hazudhat, nem csalhat, nem véthet a tisztesség ellen. Ez lelkének részévé vált, és azért bármilyen erős a kísértés vagy szenvedély, lehetetlen ilyesmit elkövetnie.

Az egó erről az alsíkról igyekszik személyiségét vezetni, de gyakran csak nagyjából érti meg az alacsonyabb síkokat, és a személyiség működésének részletei nem világosak előtte. Az egó inkább az elveket ismeri, mint a részleteket, és ezen a síkon abban áll a fejlődése, hogy a személyiséggel, mely oly tökéletlenül képviseli itt lent, mind növekvő tudattal összeköttetésbe lépjen.

A fentiekből láthatjuk, hogy ezen a színvonalon csak olyan lelkek laknak, akiknek szándékuk és céljuk a szellemi növekedés, aminek következtében fogékonyabbak lettek a magasabb befolyások iránt. Akkor az összekötő vezeték növekszik, és nagyobb áradat özönlik át rajta, aminek következtében gondolata különösen világos és éles, még a kevésbé fejlett embereknél is, és az alacsonyabb értelem bölcselkedő és elvont gondolkodásra hajlik. A magasabb fejlettségűek messze a múltba tudnak nézni, felismerik az okokat és okozatokat, és tudják, hogy mit kell még leróni.

Akik ezen a síkon élnek, sokat tanulhatnak, amikor már megszabadultak fizikai testüktől, mert itt magasabb lények tanítják őket. Itt már nem gondolatképek a tanítás eszközei, hanem a gondolatnak fénylő villámai - melyeket lehetetlen leírni - közvetlenül átadják az eszmének a lényegét a lelkeknek. A gondolat itt olyan, mint a lámpa a szobában: mindent megvilágít, és szavak nem szükségesek magyarázatul.

Az első alsík, vagyis hetedik mennyország az értelmi világ legmagasabb és egyszersmind legmagasztosabb színvonala, ahol csupán a bölcsesség és együttérzés Mesterei laknak és beavatott tanítványaik. A mi emberiségünkből ide még nagyon kevesen jutottak el. Az itteni formák, színek és hangok szépségét emberi nyelv nem tudja megfelelően kifejezni; legyen elég megemlíteni, hogy léteznek, és hogy emberiségünk színe-java ide tartozik, mintaképe annak, amivé a többiek is fejlődni fognak, és gyümölcse az alacsonyabb síkokon vetett magnak. Ezek befejezték az értelmi fejlődést, úgyhogy magasabb énjük állandóan áthat a személyiségen, mellyel nem azonosítják magukat már, csupán a tapasztalat eszközéül használják. Ők az öntudatukat megszakítás nélkül viszik át nemcsak egyik napról a másikra, hanem egyik életből a másikba is úgy, hogy az elmúlt életekre nem tekintenek vissza, hanem azok mindig jelen vannak öntudatukban. Az ember egy életnek érzi őket, nem soknak.

Ezen a színvonalon az ember tudatában van azoknak a gondolatképeknek is, amelyeket róla az alacsonyabb mennyei világban barátai alkottak, és ezeket teljes mértékben fel tudja használni, némely tekintetben még jobban, mint saját személyiségét. Aki itt a kauzális testében működik, bármikor bármelyik alacsonyabb színvonalra összpontosíthatja öntudatát, ahova például erőt akar küldeni. Ezért, ha az alacsonyabb mennyországbeli barátait tanítani akarja, legalkalmasabb az általuk készített gondolatformát felhasználni.

Az értelmi világnak erről a legmagasabb színvonaláról árasztják ki a bölcsesség Mesterei befolyásukat, melyet az emberiség fejlődésének elősegítésére használnak. Közvetlenül hatnak az emberi lelkekre, kiontják rájuk lelkesítő erejüket, és serkentik szellemi növekedésüket, ami által az értelem megvilágosodik, és az érzelmek megtisztulnak. Innen nyeri a lángész a sugallatot, és minden felfelé irányuló igyekezet itt találja vezetőjét. Innen küldik az emberiségre Idősebb Testvérei áldásos hatásukat, úgy mint a nap árasztja sugarait mindenkire. Ki mennyit tud felfogni, annyit használ fel, ami által növekszik és fejlődik. Mint bárhol másutt is, a mennyei világban is a legalkalmasabb dicsőség a szolgálat, mert akik befejezték értelmi fejlődésüket, azok segítenek erejükkel azokon, akik még felfelé kapaszkodnak.

Nem emberi lények

Majdnem áthidalhatatlan akadályokba ütközik az értelmi világ nem emberi lakóinak leírása, mert a legmagasabb alsíkon - mely már kozmikus - olyan lényekkel találkozhatunk, amelyek leírására nincs emberi szavunk. Tehát legjobb lesz, ha ezeket itt egészen mellőzzük, és csak a mi bolygóláncunk értelmi világára szorítkozó lényeket említjük. Az asztrális világ leírásában is megemlítettük, hogy más világbeli látogatókat lehet ott alkalomadtán látni, melyek az értelmi világban gyakoribbak bár, de itt is ugyanazt a rendszert követjük, és csak annyit mondunk az elemi esszenciáról és az angyalokról, amennyi a tárgyunkhoz tartozik.

Egyik Adeptus tanító levelében megjegyezte, hogy a be nem avatott egyén számára lehetetlen az első és második elemi birodalmat megérteni, ami mutatja, hogy milyen sikertelen kell, hogy minden kísérlet legyen, amely fizikai leírást akar adni. Mindenesetre szükséges az elemi esszencia mibenlétét megérteni, mert éppen erről a tárgyról sok félreértés létezik még a tanulmányozók között is.

Amikor az Isteni élet a második Logoszon át kiárad az anyagba, még sokáig nem éri el azt a fokot, hogy saját egyénisége lehessen, vagyis emberi kauzális testet alkosson. Eleinte, mielőtt ez megtörténhet, a fejlődésnek hat különböző alacsonyabb fokán kell áthaladnia, és egymásután annak anyagát éltetnie: vagyis a három elemi birodalmat, továbbá ásvány-, növény- és állatvilágot, amikor is néha állati-, növényi-, illetve ásványi monádnak nevezték. De ez nem helyes kifejezés, mert már sokkal előbb elosztódott a monád, úgyhogy ezen a fokon nem egy, hanem több monádot alkot. Amikor ez a monád esszencia az ásványvilágot megelőzőleg a három elemi birodalmat élteti, akkor elemi esszenciának nevezik.

Hogy az isteni szellem lefelé való útjában hogyan burkolózik a különböző síkok anyagába, azt az asztrális világról szóló könyvben leírtuk. Ez nem az első teremtés, amikor beláthatatlan hosszú időszakok alatt az atomok és molekulák kifejlődtek, hanem egy újabb hullám leérkezése az anyagba. Az isteni szikra minden síkból és alsíkból leplet von maga körül, de legalább is minden nagy sík atomi anyagából, ami által mire leérkezett a fizikai anyagba, már annyi burok veszi körül, hogy alig lehet mint szellemet felismerni, mert egyrészt csak a külső burkokon át lehet rá behatni és viszont csak a külső rétegeken keresztül tudja magát kifejezni. Így azután nem csoda, ha a gyakorlatlan egyén, aki csak asztrális látással bír, asztrális lényt lát benne. A gyakorlottabb tanulmányozó felismeri, hogy ezt az asztrális anyagot is valami magasabb mozgatja, ami a mentális világ atomi részéből jön. A még előrehaladottabb látná, hogy az atomi mentális anyag csak a legmagasabb buddhi-síknak az eszköze, holott az Adeptus látná, hogy még amögött is nirvánai erő rejlik, ami mindezeken a rétegeken keresztül kifejezi az isteni szellemet.

Az elemi birodalmak

Miután az isteni élet egy megelőző aeonban befejezte a buddhi-síkon való fejlődését, leáramlik a hetedik mennyországba, és ott atomi értelmi anyag nagy tömegeit élteti, így válik az első elemi birodalom esszenciájává. Ebben a legegyszerűbb állapotban az atomokat nem kapcsolja molekulákká, hogy testet alkosson, hanem vonzásával csupán összetartja őket. Elképzelhetik, hogy amikor ide leér, nincs ennek a színvonalnak a rezgéseihez szokva, és egy aeont tölt ezen a síkon, amíg minden lehető összetételben éltetni tudja a három magasabb értelmi világ anyagát, és csak egy következő aeonban száll le a negyedik értelmi síkra, vagyis a legmagasabb formasíkra, hogy annak az anyagából vonjon maga köré leplet. Ekkor a második elemi birodalom anyagának esszenciáját alkotja a legegyszerűbb alakjában.

Azt hihetné az ember, hogy a mentális világban létező elemi esszencia magasabb, mint az, ami az asztrális világban működik, és fejlődésében előrehaladottabb, de ez nem úgy van, mert ott felülről lefelé halad a fejlődés úgy, hogy az alacsonyabb már előrehaladottabb, mint a magasabb, nem úgy, mint az embereknél, akiknek a fejlődési iránya lentről felfelé halad. Természetesen a mentális világbeli elemi esszencia is éppoly bámulatosan érzékeny az emberi gondolat benyomásaira, mint az asztrális világbeli, sőt talán még érzékenyebb, ami részben annak tulajdonítható, hogy itt finomabb vibrációk keletkeznek, mert a mennyei világban fejlettebb lények tartózkodnak, mint az asztrális síkon. Az emberi lények gondolatai formába kényszerítik, és nagyban elősegítik fejlődését, mert ezáltal hozzászokik az anyag rezgéseihez. A zene is nagy hatással van rá.

Nagy különbség van a gondolat mennyei világbeli és alacsonyabb anyagban való kifejezése közt. Az előbbi finomabb rezgésű, behatóbb és hatékonyabb. Talán azért ered a beavatottak gondolata a buddhi síkról, és a magasabb mennyei világ anyagába öltözik, holott az Adeptus gondolata nirvánából árad le. Ilyen magas színvonalon a gondolat egy nap alatt felülmúlhatja hatásában a fizikai sík ezeréves fáradságos munkáját.

Az állatvilágot

a mennyországban két nagy csoport képviseli. Az alacsonyabb mennyei világban találhatók a csoportlelkek, melyekhez az állatok nagy többsége tartozik, és a harmadik alsíkon az aránylag kisszámú tagja az állatbirodalomnak, aki már önálló egyéniséggel bír. Ez utóbbiak tulajdonképpen nem is állatok már, hanem újszülött emberi lelkek; kauzális testük a legfejletlenebb az itt láthatók közül, nagyságra és színre nézve is. Az ilyen állat, miután a fizikai és asztrális világban meghalt, rendesen nagyon soká él a magasabb mennyországban, bár inkább álmodik, és nagyon kevés értelmi működés jellemzi. Saját gondolatai veszik körül, melyek közt találjuk földi barátait, de ő erről csak homályosan tud. Az a szeretet, amely elég erős és önzetlen az ilyen gondolatkép megalkotására, elég erős, hogy az illetőt, akit szeretett, elérje, és lelkéből viszont-szeretetet hívjon elő. Így járulnak hozzá kedvenc állataink, akikre szeretetünket árasztottuk, az emberi fejlődéshez.

Amikor az egyénné vált állat visszavonul kauzális testébe, hogy ott várja be a fejlődésnek új ciklusát, amely számára meghozza a primitív emberi testöltés alkalmát, akkor úgy látszik, teljesem megszűnik tudata a külső dolgokról, és mélységesen békés álomszerű állapotban tölti az időt. Valami belső fejlődésben is van része, melyet nem igen tudunk megérteni. De az az egy bizonyos, hogy minden lény számára, aki ott tartózkodik, a mennyei világ az általa felfogható legmagasabb boldogságot jelenti.

Az angyalokra

vonatkozólag ugyanazt mondhatjuk, mint az asztrális világról szóló könyvben. A legmagasabb angyaloknak sem a lényét, sem megjelenését emberi nyelven kifejezni nem lehet. Minden gondolatukkal változik külsejük. A mennyei világban segítségére lehetnek az elhunytaknak azáltal, hogy az általuk létesített gondolatképeket megelevenítik, és azokon át tanítják az illetőket, mint pl. az énekes fiú esetében, aki Szent Cecíliára gondolt és egy angyal azt a gondolatformát felhasználta, hogy őt zenére tanítsa. Mindez természetesen csak halvány képet ad az angyali birodalomról, melyet csak akkor lehet jobban megközelíteni, ha magasabb világbeli tudatunkat kifejlesztjük. Itt csupán rá akartam mutatni arra a tényre, hogy az ember fejlődése folyamán más, nem emberi lények seregével találkozhat.

A mesterséges lényekről

itt csak keveset szükséges mondani. Ez a világ még jobban bővelkedik az ideiglenes mesterséges lényekben, mint az asztrális világ. Az itteni lényeknek a gondolatai sokkal hatalmasabbak és magasztosabbak, mint az alacsonyabb világokban. Itt nemcsak emberi lények gondolatai éltetnek mesterséges lényeket, hanem angyalok és magasabb világbeli lények is, úgyhogy eszerint a létesített lények is megfelelően hatalmasabbak és fontosabbak. Ezeknek nagy változatát használják az Adeptusok és tanítványaik is fontos munkájukban, és ezek sokkal hosszabb életűek és hatalmasabbak, mint az asztrális világbeliek.

Az ember lényében még két princípium él, amely az értelemnél magasabb síkhoz tartozik: Buddhi és Atma. Ezek az átlagemberben majdnem teljesen fejletlenek, úgyhogy a hozzájuk tartozó síkok számukra még kevésbé elérhetők, mint a mennyország.

A buddhi síkon minden határoltság szűnni kezd, és az emberi tudat addig tágul, míg végre nemcsak elméletben, hanem tapasztalat által felfogja, hogy embertársai öntudata is benne foglaltatik sajátjában. Akkor érzését, tudását és tapasztalását embertársai iránti tökéletes rokonszenv hatja át, minden tulajdonságukat sajátjának érzi. Még magasabban, a nirvána síkján, egy lépéssel tovább megy, és megérti, hogy saját öntudata és embertársaié egy magasabb értelemben egy, mert valójában mind a Logosz tudatának részei, akiben mindenki él, mozog és létezik. Úgyhogy amikor a ,,harmatcsepp a tengerbe hull”, úgy látszik, mintha az óceán áradna a cseppbe, amely most legelőször fogja fel, hogy ő egy az óceánnal - vagyis nem rész, hanem egész. Ez paradox, egészen érthetetlen, látszólag felfoghatatlan, de igaz.

Annyit legalább felfoghatunk, hogy a nirvána nem az, amit néhányan tudatlanságukban vélnek: tökéletes megsemmisülés, hanem sokkal intenzívebb és áldásosabb tevékenység. Amint a természet hágcsóján mind magasabbra érünk, annál nagyobb lehetőségek tárulnak fel előttünk, önzetlen munkánk mind messzebbre hat. Végtelen bölcsesség és végtelen hatalom csak végtelen szolgálatkészséget jelent, mert végtelen szeretet vezérli.