Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Suketu Mehta
MUMBAI

Révai Gábor fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/


Bombay (mai hivatalos nevén Mumbai) identitási válsággal küszködik: ebben a városban egyszerre van élénk konjunktúra és civil szükségállapot. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 12 millióan élnek itt, többen mint egész Görögországban. A nemzeti adók 38%-a ebben a városban keletkezik. Ennek ellenére Bombay lakosainak fele hajléktalan. Az Oberoi Hotel Bayview nevu bárjában egy üveg Dom Perignon 20.250 rúpiába kerül, ami másfélszerese az éves átlagjövedelemnek; egy olyan városban, ahol a házak 40%-ában nincs rendes ivóvíz. Miközben Bombayban kerek 150 diétás klinika közül lehet választani, az országban még mindig sokan halnak éhen. Urbs prima in Indis - hirdeti egy tábla a Gateway of India előtt. Az előrejelzések szerint 2020-ra Bombay lesz a világ legnagyobb városa.
Több mint négy éve már, hogy ez a meghasonlott város harcban áll önmagával. 1992. december 6-án egy maroknyi hindu lerombolta Babri Maszdzsidot, egy mecsetet Ayodhyában. Ayodhya sokszáz mérföldnyire innen, Uttar Pradesh államban van, de az ottani mecset törmelékéből pillanatok alatt felépült a fal Bombay muzulmán és hindu lakossága között. A zavargások idején ezernégyszázan haltak meg. Négy évvel később, tehát 1996 végén, utazást szerveztem nyomornegyedekben élő nők számára. Amikor azt ajánlottam, hogy a rákövetkező pénteken, december 6-án induljunk, hirtelen csend lett. A nők zavartan nézték egymást és nevetgéltek. Végül egyikük kibökte:

- Ezen a napon senki nem hagyja el a házát.

A zavargások tragédiájának három felvonása volt. Először spontán összetuzések voltak a muzulmánok és a rendőrség között. Ezt követte januárban a rendzavarások második, erőszakosabb hulláma, amelyet a Siv Széna hinduista politikai mozgalom indított el. Ennek során a muzulmánokat szisztematikusan elkülönítették és lemészárolták, házaikat és üzleteiket kifosztották és felgyújtották. A harmadik felvonásban a muzulmánok bosszút álltak: március 12-én a város különböző pontjain tíz, nagy hatóereju bomba robbant. Többek között a tőzsdén és az Air India központjában. A bombákat autókba és motorbiciklikbe rejtették. Háromszáztizenheten haltak meg, köztük sok muzulmán.

Ennek ellenére a muzulmánok ünnepelték a tetteseket. Mindig ugyanaz a történet: minden kisebbség vágyainak netovábbja, hogy elnyomottból elnyomóvá váljon. Azok a muzulmánok, akikkel Bombayben találkoztam, szinte kivétel nélkül megerősítették, hogy a zavargások megtépázták a kisebbség önérzetét. Tehetetlenül kellett végignézniük, hogy fiaikat lemészárolják, javaikat tuzbe vetik. Bombayban 1,6 millió muzulmán él: a város lakosságának több mint 10%-a. Az ingázók lehorgasztott fejjel álltak a vonatokon. Hogy is nézhettek volna a diadalittas hinduk szemébe? Azután robbantak a bombák, és a hinduknak rá kellett ébredniük, hogy a muzulmánok nem védtelenek. Ismét emelt fővel szállhattak fel a vonatokra.

1995 decemberében a Siv Széna embereivel végigjártam a csatateret. Köztük volt Raghav, a taxis vállalkozó, alacsony, zömök férfi, Saviour (megváltó) márkájú farmernadrágban. Hivatalosan nem volt tagja a Siv Szénának , de a helyi csoport vezetője mindig hozzá fordult, ha valamilyen pártmunka adódott. Raghav végigvezetett Dzsogesvarin, azon a nyomornegyeden, ahol 1993. január 8-án a második erőszakhullám kezdődött. Egy hindu család, gyári munkások, a Radhabai Csaul nevu muzulmán városrészben laktak. Valaki rájuk zárta az ajtót, és az ablakon át benzinbombát dobott a szobába. Az egész család odabent lelte halálát, sikoltozva és végül már az ajtót kaparva. Egyikük egy testi fogyatékos tinédzser volt.

Raghav és társai olyan szuk átjárókon keresztül vezettek, amelyekben két ember nem fért el egymás mellett. Eleinte minden óvatosság nélkül haladtak. Amikor egy mecset előtt mentünk el, Raghav nevetett.

- Innen lőttünk be a Maszdzsidba (mecsetbe) - mondta.

Egyik kísérőnk intő pillantást vetett felé. Csak később értettem meg az okát. A Széna fanatikusai gyújtották fel ezt a mecsetet; számukra ez volt a háború egyik csúcspontja, és diadalmámor töltötte el őket, valahányszor felidézték. Egyikük fogott egy gázpalackot, kinyitotta a csapját, meggyújtott egy gyufát, és az égő palackot az imaházba gurította. Később ez az ember rendőr lett, és ma is az.

Minderről nem egy hátsó szoba rejtekén, suttogva beszéltünk, hanem fényes nappal, járókelők százai közt az utcán. Raghav mindvégig tárgyilagos maradt, nem hencegett, de nem is kisebbítette tettét. Csupán elmondta, hogyan történt. A Széna emberei - a szainikok - szemlátomást jól érezték magukat; ez itt az ő terepük volt. Rámutattak az egyetlen, épségben maradt muzulmán üzletre: a szatócsboltot valamikor Ghafoor's-nak hívták. A zavargások alatt néhány fiatalkorú meg akarta ölni a tulajdonost, de a többiek, akik vele együtt nőttek fel, a védelmükbe vették. Végül csak a raktárat gyújtották fel, ő maga sértetlenül megúszta. A bolt azóta újra kinyitott, és Maharastra Mattress (matrac) névre hallgat. Raghav a szomszédos üzletre mutatott.

- Az akkumulátorost én raboltam ki - mondta.

Elvezetett egy kies vidékre a remízeken túl. Hatalmas szemétdombon emberek turkáltak kampósbotokkal, távolabb egy csapat fiú krikettezett, a fedetlen csatornákból lábaink közé folyt a szennylé, nem messze egy pajtában vasúti síneket tároltak, és a háttérben toronyházak egész sora magasodott. Egy héttel ezelőtt odaát egy muzulmánnal beszéltem.

- Onnan jöttek a hinduk.

Raghav emlékezett. Ô és a barátai két muzulmánt tartóztattak fel.

- Elégettük őket - mondta. - Leöntöttük kerozinnal és meggyújtottuk.

- Kiabáltak?

- Nem, mert először jól megvertük őket, csak aztán gyújtottuk meg. Tíz napig rohadt a testük az árokban. Varjak lakmároztak belőlük. Kutyák lakmároztak belőlük. A rendőrség nem volt hajlandó eltávolítani a hullákat, mert a dzsogesvariak azt állították, hogy a goregaoni rendőrség területén vannak, a goregaoniak pedig kijelentették, hogy ezért a területért a vasúti rendőrség a felelős.

Raghav arra az öreg muzulmánra is emlékezett, aki forró vizet öntött a Széna -ifjakra. Betörték az ajtaját, az öreget kirángatták, elvettek a szomszédtól egy takarót, belecsavarták, és meggyújtották.

- Olyan volt, mint a moziban - mondta. - Nagy volt a csönd, sehol senki, valahol égett valaki, mi pedig, a hadsereg, elbújtunk. Előfordult, hogy nem tudtam elaludni, mert arra gondoltam, hogy engem ugyanúgy elégethet valaki, ahogy én elégettem másokat.

A kopár földet bámultuk, és én megkérdeztem, hogy a felgyújtott muzulmánok imádkoztak-e az életükért.

- Igen. Például azt mondták: "Szánjatok meg bennünket!" De bennünk forrott a gyulölet, és Radhabai Csaulra gondoltunk. Ha akadt is közöttünk olyan, aki azt mondta, hogy hagyjátok futni, tíz másik azt mondta, ne, öljétek meg. Tehát meg kellett ölnünk.

- És ha ártatlan volt?

Raghav rám nézett. - Muzulmán volt - mondta.

Néhány nap múlva találkoztam Sunillal, a Siv Széna dzsogesvari helyi szervezete, a sakha vezetőjének helyettesével. Két másik Széna -ifjúval érkezett barátom lakására egy italra. Elismerően néztek körül. A ház egy dombon, a lakás pedig a hatodik emeleten volt, alattunk az autópályán nagy volt a forgalom. Sunil kinézett az ablakon.

- Innen jól ki lehet lőni az embereket - mondta, és a géppisztoly hangját utánozta. - Ra-ta-ta-ta. - Eddig ez sohasem jutott eszembe a lakásról.

Sunilnak minden esélye megvolt rá, hogy egy napon átvegye az egész sakha vezetését, és ő legyen a pramukh . A Siv Szénába akkor ment először, amikor egyszer vérátömlesztésre volt szüksége. A Széna -ifjak vért adtak neki, amiért rendkívül hálás volt, hisz politikai szövetségesei attól fogva a szó szoros értelmében vértestvérei voltak. Azóta betöltötte a huszat, készséges volt, nagyvonalú és rokonszenves. Szerteágazó kapcsolatokat tart a muzulmánokkal: lányát elvitte a szent mecsetbe, hogy kiuzzék belőle az ördögöt, és a zavargások idején a Mohammedali Road-on vett tyúkokat busás haszonnal adta tovább a hinduknak. Ennek ellenére meg volt győződve róla, hogy a nyomorék lányt, aki Rhadabai Csaul-ban a tuz martaléka lett, muzulmán támadói megerőszakolták. Erre nézve semmilyen bizonyíték nem volt. A rendőri jelentésben erről nem esett szó. De mindez egy csöppet sem zavarta. A kép lenyugöző és lelkesítő volt: a földön fekvő nyomorék lányt kéjsóvár muzulmán férfiak állják körül, és a sorukra várnak, hogy megerőszakolhassák, miközben a lány jajkiáltásait elnyomja az égő szülők üvöltése.

Sunil a zavargásokat következetesen "háborúnak" nevezte. A J.J. kórházban ő maga bizonyára tipikus háborús jeleneteknek volt tanúja: a holttesteket csak a dögcédulák sorszámairól lehetett felismerni. A Cooper kórházban , ahol egymás mellé fektették a hindukat és a muzulmánokat, gyakoriak voltak az összetuzések; a sebesült férfiak kitépték karjukból a sóoldatos infúziót, és a tut ellenségeikbe szúrták. A zavargások idején a hatóságok tartálykocsikban tejet küldtek a muzulmán negyedekbe. Sunil három társával együtt muzulmánnak öltözött, és az egyik tartályba halálos mérget töltött. A muzulmánok azonban megérezték a szagát, és az egész tejet kiöntötték. Sunil emberei elzárták a muzulmán negyedek vizét. Hat nap múltán, mesélte, a muzulmánok kénytelenek voltak elmenni a negyed központjába a nagy csók hoz.

- Ott aztán elkaptuk őket - emlékezett.

- Milyen egy égő ember? - kérdeztem.

A többiek egymásra néztek. Még nem bíztak bennem.

- Mi nem voltunk ott - mondták. - A Szénának semmi köze a rendzavarásokhoz.

De Sunil leintette őket.

- Majd én elmondom. Én ott voltam - mélyen a szemembe nézett. - Az égő ember feláll, elesik, rohan az életéért, elesik, feláll, rohan. Iszonyatos. Csöpög az olaj a testéről, óriási lesz a szeme, óriási, látod a fehérjét, fehér, fehér, így kell hozzáérni a karjához - mutatta meg a saját karján. - Még az orrán is a fehérjét látod. - Két ujjával megtörölte az orrát, mintha csak le akarta volna kaparni a bőrt. - Csöpög róla az olaj, csöpög a víz, és fehér, fehér mindenütt.

- Ott nem volt idő gondolkodásra - folytatta. - Öten voltunk. Meggyújtottunk egy muzulmánt. Hajnali négykor, miután hallottunk a Radhabai Csaul-beli mészárlásról, olyan volt a csapat, amilyennek még soha nem láttam. Férfiak és nők. Megragadtak minden fegyvert, ami a kezük ügyébe került. Azután átmentünk a muzulmánok területére. Az utcán egy pau valla (kenyérárus) jött szembe biciklivel. Ismertem, minden nap vettem tőle kenyeret. Meggyújtottam. Leöntöttük benzinnel, és meggyújtottuk. Csak arra gondoltam, hogy ő is muzulmán. Reszketett. Sírva kiabált: "Nekem gyerekeim vannak, nekem gyerekeim vannak". Én meg azt mondtam neki: "Akkor gondoltál volna a gyerekeidre, amikor a muzulmán testvéreid embereket gyilkoltak Rhadabai Csaulban". Aznap megmutattuk nekik, hogy milyen a hinduk dharmája. ...

A bácsikám

Apám testvére gyémántkereskedő. 1966-ban jött Bombay-be nagyapám akarata ellenére, aki képtelen volt belátni, hogy miért kell otthagyni egy olyan ékszerboltot, amilyen a család kalkuttai üzlete volt. De a bácsikám fiatal volt, és Kalkuttára gazdasági hanyatlás köszöntött. Bombay-ban gyémántexportőr lett belőle, és ma már gazdag ember. Nagy lakása van a Nepean Sea Roadon, négy hálószobával és gyönyöru kilátással az óceánra. Úgy jár New Yorkba és Antwerpenbe, mintha csak Ahmedabadba vagy Delhibe utazna.

Nagyon szeretem. Amikor gyerek voltam, petárdát kaptam tőle. Ma is mindenről gondoskodik, akárhányszor csak jövök: repülőjegyet szerez, fontos emberekkel hoz össze.

A zavargások alatt két muzulmán fiatalt bújtatott a lakásán. Fia barátai voltak, akik féltek a szomszédos hinduk haragjától. Titokban kellett becsempészni őket a házba, mert a szomszédok tiltakoztak volna, ha megtudják, hogy a bácsikám két muzulmánnak adott menedéket. Végtére is ez a tény rájuk irányíthatta volna az utcákon garázdálkodó bandák figyelmét. A két gyerek - az egyik hét, a másik tízéves volt akkoriban - úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint két nagyon csöndes fiú, akik, bár nem tudták pontosan, hogy mi történik, azt értették, hogy a családjuk nagy veszélyben forog.

Bácsikám egy Jain-templomban főzetett is, és az életét kockáztatta, amikor a muzulmán városrészekbe ment, és a kijárási tilalom miatt házaik fogságába zárt emberek között szétosztotta az ennivalót: minden nap 5000 csomag rizst, kenyeret és krumplit.

És mert ennyi mindent tett, megengedhette magának, hogy azt mondja:

- A muzulmánok okulhatnak a zavargásokból. Még a magamfajta muvelt emberek is azt gondolják, hogy az ilyen dzsanuni k (vadak) miatt szükségünk van a Siv Szénára mint takkar -ra (ellenerőre). A Siv Széna emberei fanatikusok, de fanatikusok ellen fanatikusokra van szükségünk.

Kinézett az ablakon, és elmesélt egy történetet.

Kalkuttában volt egy muzulmán barátja, akivel együtt járt a tizedik osztályba. Akkoriban tizenöt évesek lehettek. Egyszer moziba ment ezzel a barátjával. A nagyfilm előtt a híradó ment. Az egyik jelenetben nammazukat végző muzulmánok térdeltek imádkozva. Bácsikám egyszercsak fennhangon megszólalt az elsötétített teremben.

- Egyetlen bombával el lehetne intézni mindet - mondta meggondolatlanul, talán a barátjának, talán saját magának.

Aztán rájött, hogy mit mondott, és hogy a barátja maga is muzulmán. De a barátja nem szólt egy szót sem. Úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

- De én tudtam, hogy hallotta - mondta a bácsikám, és még ma is, harmincöt évvel később, bombay-i lakásában ülve is láttam arcán a fájdalmat.

- Annyira szégyelltem magam - mondta. - Egész életemen át szégyelltem magam miatta. Elkezdtem gondolkodni: Miként lehetséges, hogy ennyi gyulölet van bennem? És rájöttem, hogy gyerekkorom óta ezt oltották belém. Talán a kettéosztás (India és Pakisztán kettéosztása) miatt volt, talán az étkezési szokásaik miatt - a muzulmánok állatokat ölnek. Akárhogy is, szüleink arra tanítottak, hogy nem szabad bíznunk bennük. A kettéosztást követő események elsöpörték Gandhi tanításait. Dadadzsi (nagyapám) és Bapudzsi (a testvére) elkötelezett hívei voltak Gandhinak, kivéve, ha muzulmánokról volt szó. Soha nem engedték meg, hogy meghívjam muzulmán barátaimat, és én sem mehettem hozzájuk.

Másnap bácsikám kis ereklyetartója előtt ült a szobájában, és pudzsa -ját végezte.

- Ne írd meg, amit meséltem - mondta.

- Miért? - kérdeztem.

- Soha senkinek nem meséltem el.

Én mégis megírtam. Bácsikámnak be kellett látnia néhány dolgot, és rendet kellett raknia a fejében. Ennek a folyamatnak, többségünkhöz hasonlóan, még távolról sem ért a végére. De az első lépést megtette.

Bombay-ban, ahol felnőttem, kizárólag személyes ügy volt muzulmánnak vagy hindunak lenni: olyan, mint egy hajviselet. Járt az osztályomba egy fiú, Arifnak hívták, és ma már tudom, hogy muzulmán volt. Nagyon mocskos szája volt, és egyszer előadta egy hazafias dal obszcén paródiáját, amelyben a nemzet vezetőjének hőstetteit a bombay-i filmsztárok szexuális kicsapongásai helyettesítették. Egyszeruen csak egy tizenkét éves kölyök volt, és nem azért tette, mert muzulmán volt.

Bombay-ban az ilyesmit akkortájt fel sem vettük. De az akkori Bombay és a mai Mumbai között óriási a különbség.

Powertoni

Sunilnak, aki a dzsogesvari Siv Széna főnökének helyettese volt, nem kellett aggódnia.

- A miniszterek a mi oldalunkon állnak - mondta. - A rendőrség a kezünkben van. A zavargások alatt összedolgoztak velünk. Ha bármi történik velem, a miniszter személyesen hív fel. - Bólint. - Miénk a powertoni .

Csak többszöri ismétlés után értettem meg a szóösszetétel, a "power of attorney" jelentését: hatalom vagy képesség arra, hogy úgy táncoltasson másokat, ahogyan ő fütyül, azaz dokumentumokat írasson alá, bunözőket helyeztessen szabadlábra, betegségeket gyógyíttasson és embereket ölessen meg. Mumbaiban a powertoni a Siv Széna kezében van. Mindezidáig csupán tizennégy muzulmánt büntettek meg a zavargásokban való részvételükért. A legtöbb powertonit Balasaheb Thackeray, a Széna vezére mondhatja magáénak - a szahib. Sunil és a többi Széna-ifjú mesélt róla. Thackeray-nek tulajdonképpen nincs hivatala, mégis, mint mondták, lehetetlenség közvetlenül megszólítani. Még a helyi csoport vezetőjének is elakadt a szava, pedig ő igazán ékesszóló és rettenthetetlen férfiú.

- Állj fel! Mi van veled, megnémultál? - kiabált rá a szahib.

Senki sem állta a pillantását. Ha azonban mégis szólni mertek hozzá, az tetszett neki.

- Szedje össze a bátorságát, és tegyen fel neki világos kérdéseket. Nem szereti, ha hebegnek.

Üzentek is a szahibnak.

- Mondja meg neki: "Mi itt Dzsogesvariban ma is készek vagyunk meghalni érte". De kérdezze meg tőle: "Mi a véleménye azokról, akik az összetuzések idején harcoltak érte? Mit tud tenni értük a Siv Széna ? Azokért, akik egy szavára odaadták az életüket? Mit tegyenek az anyák? Mit tegyenek a Pednekar fivérek szülei, akiknek nincs több fiúk?

Úgy éreztem magam, mint aki szeretők közt viszi a hírt.

- Mondd meg neki, hogy kész vagyok meghalni érte.

De ezekben a kérdésekben volt némi szemrehányás is, mintha úgy éreznék, hogy a szahib elhanyagolja őket, pedig sokuk áldozta életét ezért a szerelemért. És mintha bajtársaik véráldozata nem részesült volna kellő elismerésben.

Bal Thackeray irdatlan egóját születésétől fogva melengették. Anyjának öt lánya született, fia egy sem. Buzgón imádkozott egy fiúért, és Bal volt a jutalom, akit navaszputrának , Isten ajándékának tekintett.

Élete javarészében karikaturista volt. Azután 1966-ban pártot alapított azoknak az embereknek, akiket nálunk ghati -nak hívnak. A pártot Siv Szénának , Sivadzsi hadseregének nevezte el, a 17. századi király-hadvezér, Maharastra után, aki a szabadcsapatok hordáiból hadsereget szervezett, és legyőzte Aurangzeb mongol császárt, meghódítva ezzel Közép-India nagy részét.

A Siv Széna dzsogesvari helyi szervezetének helységét, egy hosszú termet, Thackeray és utolsó felesége képei, Sivadzsi szobra és egy bodybulding-verseny fotói díszítik. Raghunath Kadam, a szervezet vezetője, minden este itt ül, és meghallgatja az asztala előtt hosszú sorban várakozó kérelmezőket. Egy nyomorék férfi irodai munkát keres. Egy másik be akarja vezettetni az áramot a viskójába. Civakodó házaspárok kérik a közvetítését. Az ajtó előtt parkoló mentőautó része annak a flottának, amely egész Bombay-t behálózza, és amelyet a Széna csak elismerése fejében bocsát rendelkezésre. Abban a városban, ahol a közszolgáltatások az akut krízis állapotában vannak, csak a Szénán keresztül lehet hozzáférni az ilyen szolgáltatásokhoz. A Széna egyfajta párhuzamos kormányzatként muködik, azoknak az amerikai városoknak a pártszervezeteihez hasonlóan, amelyek egykor munkát adtak a bevándorlóknak, és megjavították a közvilágítást.

A hetvenes éveiben járó Thackeray Louis Farrakhan és Vlagyimir Zsirinovszkij keveréke. Salman Rushdi A mór utolsó sóhaja címu muvében mint Raman Fielding, a "Mumbai Axis" nevu erőszakos politikai mozgalom vezetője jelenik meg. Thackeray, mint karikaturista, mestere a megbotránkoztatásnak, és előszeretettel csalogatja magához a külföldi újságírokat Adolf Hitler iránti állítólagos rajongásával. Egy interjúban, amelyet a zavargások tetőfokán készített vele a Time Magazine , azt kérdezték tőle, vajon az indiai muzulmánoknak nem kell-e lassanként ugyanazt érezniük, mint a zsidóknak a náci Németországban.

- Az a kérdés, hogy úgy viselkedtek-e, mint a zsidók a náci Németországban. Ha igen, akkor az ellen sem lehet senkinek kifogása, ha úgy bánnak velük, mint a zsidókkal a náci Németországban - hangzott a válasz.

Pártja fölöttébb egyszeru módját választotta a politikai ellenfelekkel való leszámolásnak. Lapjuk a Saamna (a szó "konfrontációt" jelent) hecckampányt indított M.F.Hussain, India leghíresebb festője ellen, mert aktot festett Szaraszwati istennőről: húsz évvel korábban. A Saamna annak a gyanújának adott hangot, hogy Hussain a hinduk egyik istennőjéről festett akttal " veleszületett muzulmán fanatizmusát bizonyította ". Hussain régóta sejtette, hogy előbb-utóbb efféle kritika céltáblájává válik. Tavaly októberben Londonba utazott, és nem mert visszatérni Indiába. Távollétében a rendőrség büntetőeljárások egész sorát indította ellene a vallási hit megsértése, a közösség megosztására irányuló lázítás címén.

Sanjay Nirupam, parlamenti képviselő és a Saamna kiadója, nem rejtette véka alá, hogy miről van szó. "Hinduk", írta, "ne felejtsétek Hussain bunét! Semmi esetre sem szabad megbocsájtani neki. Ha visszatér Mumbaiba, el kell vinni a Hutatma Csókra, és addig kell ütni, míg maga is modern mualkotás nem lesz. A kezet, amely mezítelenül festette meg anyánkat, le kell vágni."

Nirupamnak a büntetésről alkotott elképzelésében különösen figyelemre méltó, hogy olyan, mintha egyenesen a sariából fakadna.

- Thackeray muzulmánabb, mint én - mondta Shabana Sheikh, egy asszony a dzsogesvari nyomornegyedből. Megszállotja mindennek, ami a muzulmánokkal kapcsolatos.

- Figyel bennünket: hogy eszünk, hogy imádkozunk. Ha a "muzulmán" szó nem a szalagcímben jelenne meg, egyetlen példányt sem tudna eladni.

1995 márciusában a Siv Széna mint a koalíciós kormány vezető ereje hatalomra került Maharastra államban (miután a városi kormányt már egy évtizede az ellenőrzése alatt tartotta). Foglalkozott a várost gyötrő problémákkal, a bürokrácia minden szintjén tobzódó korrupcióval, a muzulmánok és a hinduk katasztrofálisan rossz viszonyával. És elszántan cselekedett. A főváros nevét Bombay-ról Mumbaira változtaták. A Victoria Terminus pályaudvarból Csharapati Sivadzsi Terminus lett. Maga Thackeray ezenközben furcsa módon angol nevet visel. Már az apja angolosan írta a nevét kedvenc írója kedvéért.

Soha nem nyílt alkalmam rá, hogy a Széna -ifjak üzenetét átadjam szahibjuknak. Bizalmatlanná vált az újságírókkal szemben. Kijelentéseit a lázongások hivatalos vizsgálatával megbízott Srikrisna Bizottság vizsgálta. Találkoztam viszont azzal az emberrel, aki Thackeray halála után a Széna vezetője lesz: unokaöccsével, Rajjal.

Idegesen léptem be a Saamna hirhedt szerkesztőségébe. Ramesh Kini például előmunkás volt egy Eyeliner-gyárban, és egyike Maharastrában azoknak a matungai kispolgároknak, akik a Széna híveinek magvát alkotják. Kinit rendszeresen zaklatta a háziura, mert meg akart szabadulni a kötött béru lakásban élő családtól. A háziúrnak is jó kapcsolatai voltak a Szénával. Kini egy reggel bejött ide a szerkesztőségbe; éjfélkor már halott volt. Holttestét Bombay-tól több órás autóútra, egy színházban találta meg a rendőrség. Az esetet öngyilkosságként könyvelték el. Az özvegy a nyilvánossághoz fordult, és Raj Thackeray-t, a szahib huszonnyolc éves unokaöccsét vádolta férje meggyilkolásával; azt az embert, akivel hamarosan találkozni fogok.

Mielőtt beléptem a szerkesztőségbe, kértek, hogy vegyem le a cipőmet. Csak odabent értettem meg, hogy miért. Az alacsony, cingár, energikus férfi háta mögött istenképekkel telezsúfolt, díszes imaszekrény állt. A falon a szahib elmaradhatatlan fényképe. A töméntelen ikon miatt az egész szerkesztőség inkább egy film díszleteire emlékeztetett, és hamarosan azt is megértettem, hogy Raj szintén közvetlenül filmekből vette maníros viselkedését: szájához emelt kezét, szúró pillantását. Valami tétova fenyegetés aurája vette körül. Mindenhova géppisztolyos rendőr kíséri. Ha vécére megy, a rendőr az ajtó előtt posztol.

A városról kérdeztem valamit. Dühösen nézett rám.

- Miért hívja Bombay-nak?

Miután rájöttem, hogy hibát követtem el, a beszélgetés hátralevő részében Mumbainak neveztem a várost.

Rajt kezdettől fogva mint Thackeray örökösét nevelték; olyannyira, hogy ő lépésről-lépésre utánozza a szahib pályafutását. Ô is karikaturista. Íróasztalán rajzceruzák és egy könyv: WWII in Cartoons . Megkérdeztem, hogy mint karikaturista kit tart a példaképének.

- Balasaheb Thackeray-t - válaszolta habozás nélkül.

- Balasaheb voltaképpen csak azt mondja - fejtegette olyan ábrázattal, mint aki egy ésszeru tervet (talán éppenséggel a közügyek reformjának valamely eszméjét) terjeszti elő - hogy a nemzet minden ellenségét agyon kellene lőni és meg kellene ölni. - Itt szünetet tartott.

- És nem mi vagyunk az okai, ha ez inkább a muzulmánokra jellemző.

Ecsetelte azokat a megoldásokat, amelyeket a Siv Széna kínál Bombay problémáira.

- Mumbaiban a vízumhoz hasonló belépési engedélyek rendszerét kellene bevezetni. Ezeket ellenőrizni lehetne a pályaudvarokon, a repülőtereken és az autópályákon. Ahhoz, hogy a várost meg lehessen menteni, meg kellene változtatni az alkotmányt. Akik itt dolgoznak, jöjjenek be és munka után tunjenek el. A nem idevalósiakat meg kell akadályozni a letelepedésben. Maga kicsoda? Maga nem Maharastri.

Szinte egyidőben ezzel a beszélgetéssel a Széna tagjainak egy csoportja, köztük a város egyik korábbi polgármestere, egy marathi-nyelvu újság szerkesztőségébe látogatott. Az újságban megjelent egy beszéd szövege, amely bírálta a szahibot. G. R. Khairnar, aki a bombay-i városi tanács egykori póttagjaként arról volt nevezetes, hogy felvette a harcot a korrupt politikusokkal, egyik beszédében heves kirohanást intézett Thackeray ellen, és többek között ördögnek nevezte. A Széna- hívek betörték Khairnar házának minden ablakát, újságírókat vertek meg, és az egyik szerkesztő arcát bekenték kátránnyal. A rendőrség vizsgálatot indított a lap ellen, éspedig "elégedetlenséget szító és lázadásra buzdító szándékos provokáció" címén.

Thackeray szereti a nagyipart, és a nagyipar szereti őt. A gyárakban a Széna a kommunisták elleni harcban edződött meg, ezért az általa ellenőrzött szakszervezetek megbízhatóbbak mint a baloldaliak. A pártpénzek nem tagdíjakból, hanem a város vezető üzletembereitől származnak. Az ellenállás gócait ezzel szemben a vidékiek és a marathi-nyelvu írók jelentik.

A Széna mellesleg fölöttébb vonzódik a giccshez. 1995 novemberében Thackeray engedélyezte Michael Jackson első indiai fellépését. Ebben nyilván annak is volt némi szerepe, hogy az énekes egy munkanélküli fiatalokat segítő Széna -projekt céljaira ajánlotta fel a koncert bevételét (több mint egymillió dollárt). A tervezett koncert azonban sokaknak nem volt ínyére a városban. Köztük volt Thackeray bátyja is, aki azt kérdezte: "Ki az a Michael Jackson, és mifene köze van a hinduk kultúrájához, amelyet a Siv Széna és főnöke, Thackeray, oly rajongva szeret?"

De a Siv Széna nagyfőnöke (néha a leveleit is így írja alá) azt felelte: "El kell ismernünk, hogy Jackson nagy muvész. A mozgása egyszeruen őrületes. Nem sokan tudnak így mozogni. Más a csontjait törné." Aztán rátért a lényegre. "És egyáltalán, mi az, hogy kultúra? Jackson olyan értékek mellett áll ki Amerikában, amelyeket Indiának szó nélkül el kell ismernie." A popsztár méltányolta a dicséretet, mert a repülőtérről a szállodába menet kiszállt a főnök rezidenciájánál, és a vécéjébe pisilt; Thackeray büszkeségtől dagadó kebellel értesítette erről a tényről a város médiumait.

Sunil és barátai ugyanilyen büszkeséggel emlegették az évnek azt a napját, amikor a szahib a születésnapját ünnepli. Olyankor ők is elmennek a bungalójához, és végignézik, ahogy a város leggazdagabb és legtekintélyesebb emberei hosszú sorban várakoznak, hogy leróhassák tiszteletüket a szahibnak.

- Mi csak nézzük, ahogy ezek a hatalmasságok hajlonganak és megérintik a lábát. - És egy másik szainik még hozzátette: - Michael Jackson máskor csak elnökökkel szokott találkozni. Indiába azért jött, hogy találkozzon a szahibbal.

Kivált a filmipar rajong a szahibért, és mindent megtesz, hogy a kegyeibe férkőzzön, hol azért, mert szeretné elérni, hogy egy film mentesüljön a szórakoztatóiparra kivetett adó ahol, hol pedig azért, hogy engedjen szabadon egy-egy tévútra tért színészt. 1996 augusztusában maga Deve Govda miniszterelnök is Bombay-ba repült egy közös vacsora kedvéért, amelyet Amitabh Bachnan filmsztár és szórakoztatóipari mágnás rendezett a házában. A Széna -közlegényeket diadalmas büszkeség tölti el, valahányszor a gazdaság vagy a mozi egy-egy istene, egy idegen vagy a miniszterelnök tiszteletét teszi a szahibnál, és megerősítve érzik magukat abbéli hitükben, hogy a szahib igazi nagy ember, akinek van powertoni -ja.

Szeretők ölelése

A helyi vasúttársaság igazgatóját egyszer megkérdezték, vajon mikor éri el a rendszer azt a szintet, hogy legalább többé-kevésbé kényelmesen szállíthassa napi ötmillió utasát.

- Az én életemben biztosan nem - válaszolta.

Az ingázók mindenesetre megismerhetik az emberi test pontos hőmérsékletét, hisz minden oldalról testek veszik körül őket, és a kanyarokban menthetetlenül összepréselődnek. Szeretők ölelése sem lehet ennél szorosabb.

Egyszer a reggeli csúcsforgalomban vonattal mentem Dzsogesvariba. Az egymáshoz préselődő testek miatt csak félig fértem a vagonba. Amikor a szerelvény felgyorsult, a kocsiajtó felső szélébe kapaszkodtam. Féltem, hogy kilöknek, de valaki megnyugtatott.

- Ne féljen, ha kilökik, vissza is húzzák.

Asad Bin Saif a nyomornegyedek tudósa. Fáradhatatlanul jár-kel a szennyvízcsatornák között, katalogizálja az újra és újra fellángoló erőszakot, közvetlen közelről látja a város társadalmi szerkezetének lassú pusztulását. Bhagalpurból, Bihar államból való, amely a legvéresebb lázongások színtere volt, és amely különösen hirhedt arról az esetről, amikor a rendőrök kötőtukkel és savval vakítottak meg egy csoport bunözőt. Kevesen ismerik úgy az emberiséget, mint Asad: a legrosszabb oldaláról. Megkérdeztem tőle, borúlátó-e a jövőt illetően.

- Egyáltalán nem - felelte. - Nézze meg a vonatból kinyúló kezeket.

Aki Bombay-ban későn indul munkába, s mire a pályaudvarra ér, a vonat már kifutott az állomásról, rohanhat a zsúfolt kocsik után, ahonnan sok kéz fog kinyúlni, mint megannyi nyíló virágszirom, hogy felhúzza a peronra. Miközben szalad a szerelvény mellett, megfogják, felemelik, és a nyitott ajtóban egy parányi helyet csinálnak a lábának. A többi az ő dolga; az ujja hegyével megkapaszkodhat az ajtókeretben, és vigyáznia kell, nehogy túlságosan kilógjon, és a vágányok mellett álló póznák egyike lefejezze.

Gondoljunk csak bele, mi történt: utitársaiban, akik órák óta állnak így, jobban összezsúfolódva, mint a marhák a marhavagonokban, és a rosszul szellőző kupékban csavarni lehet ingükből az izzadságot, mégis maradt iránta együttérzés. Tudják, hogy a főnöke üvölteni fog vele, vagy levon a fizetéséből, ha lekési ezt a vonatot. És helyet csinálnak neki ott, ahol pedig egy talpalatnyi hely sincs.

Az érintés pillanatában senki nem tudhatja, hogy a kéz, amely érte nyúlt, egy hindu, egy muzulmán, egy keresztény, egy brahman vagy egy érinthetetlen keze, hogy ebben a városban született-e, vagy aznap reggel érkezett, hogy Bombay-ból, Mumbaiból vagy New Yorkból való. Csupán azt tudja, hogy az arany városába akar eljutni, és ennyi elég. Szállj fel, mondják, majd összébb húzódunk.