Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Abdlwahab
Meddeb /Frank Berberich
Az iszlám rákfenéje
http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre43/meddeb.htm
Az iszlám nem olyan
A purizmus az iszlám rákfenéje
Iszlám vallás - iszlám kultúra
Olajdollárok és vallási purizmus
A városi tér amerikanizálódása
Konszubsztancialitás: vallás és politika egylényegusége
A nemzetállam és a nacionalizmus kudarca
Afgánok Algériában
A síiták az iszlám elnyomottjainak érzik magukat
MEDDEB: Én az
európai modellben nevelkedtem: ez a francia felvilágosodásból eredt, és kettős
értelemben is meghatározott, az arab és a francia tradícióban egyszerre. Ennek
a modellnek a kudarca világossá vált előttem, amikor újra felvetődött a fátyolviselés
kérdése. Én muzulmán teológusok és tudósok családjából származom Tuniszból,
amely a teológiai tradíció része, és az iszlám egyik fellegvárában értem meg
az 50-es években, hogy a nők levetették a fátylat az elnyugatiasodás és a modernizálódás
ideológiája nevében. Úgy ért, mint valami sokk, amikor a fátyol problémája,
a nők újbóli lefátyolozása megint felvetődött a szabadság és a nyugati kultúra
egyik bástyájában, mármint Franciaországban, Párizsban. És azt kérdeztem magamtól,
mi folyik itt, hol az igazi probléma? Miért merül ez fel újra, mikor már azt
hittem, hogy a világ elnyugatiasodásának megfordíthatatlan folyamatában vagyunk,
amely az iszlám területeket is magával fogja ragadni. Miután valamivel többet
láttam az arab Keletből - Tunézia egy rendkívül elnyugatiasodott ország - ,
más országokban azt kellett megállapítanom, hogy olyan konzumizmus uralkodik,
mint Amerikában, méghozzá tömeges formában, egy leegyszerűsített, sematikus,
tradicionális gondolkodás mellett. Az a tény, hogy a konzumvilág részei vagyunk,
láthatólag még nem hozza magával a lélek reformját.
A legjobb példa erre a paradoxonra, ami számomra egyenesen őrültnek tűnik, a
leglátványosabban Szaúd-Arábiában testesül meg. Szaúd-Arábia politikai kötődéseiben
alapvetően nyugati, városaiban Amerika-barát, ugyanakkor azonban egy olyan iszlámot
támogat, ami még csak nem is egy tradicionális iszlám, hanem egy olyan purista,
sematikus és leegyszerűsített iszlám, hogy meggyőződéseiben az iszlám kultúra
megsemmisítéséből indul ki. Mert minden, ami nagyot az iszlám kultúrában véghezvittek,
ami szépet benne létrehoztak, nem az iszlám tanítás betű szerinti alkalmazásából
jött létre, hanem inkább az ezen való túllépésből, vagy legalábbis a megkerüléséből,
vagy azzal a szándékkal, hogy elfelejtsék vagy figyelmen kívül hagyják ezt a
tanítást. Ha az iszlám betűjéhez akarnánk visszatérni, el kell égetni a szufikat
és a teozófusokat, akik olyan szabad gondolkodásra vetemedtek, mint Ibn Arabi,
indexre tenni őket vagy betiltani. Az Ezeregyéjszakát is el kell égetni, és
így tovább. El kell törölni egy nagyon híres költőt, a 9. századi bagdadi szabadgondolkodót,
Abú Nuwászt. Észre kell tehát venni, hogy a tiszta iszlám tanok megerősödése
leginkább az iszlám mint kultúra és társadalmi rend ellen irányul. Különösen
meglepő ennek az archaikus regressziónak és a technika korába való belépésnek
az egymás mellettisége fogyasztóként és felhasználóként a szó minden értelmében.
Az emberek Szaúd-Arábiában most eljutottak apóriájuk magvához, mert miközben
a nyugati szövetséghez tartoznak, és szeretnének a Pax Americanán belül maradni,
ők azok, akik támogatták az egész muzulmán világban fenyegető tényleges vagy
virtuális polgárháborút. Ők azok, akik finanszírozták, támogatták és restaurálták
ezt a visszatérést a tiszta tanokhoz. Ők próbálták elsőként a vallás betűjét
a legfontosabbnak, a jog alapjának megtenni, amennyiben ragaszkodnak a testi
fenyítéshez, amellyel a Szentírásból eredő viselkedési szabályokat keresztül
kell vinni.
Szaúd-Arábiában annak idején a hatalomátvétel nem sikerült, de az ideológiát
elhintették, a hatalomátvétel tervét tehát meg kellett újítani, amikor Ibn Szaúd
törzse került hatalomra, amely a purista ideológiához kötődött a 19. század
végén. A mozgalom újabb lökést kapott, harminc évvel késobb átvette a hatalmat,
összebékítette a törzsek összességét, és megalapította a szaúdi államot a wahabita
ideológia égisze alatt. Az olajdollároknak és ennek az ideológiának az erejével,
amely ideológia egy sematikus iszlámot támogat, a szaúdiak - nem tudom, hogy
ezt most már bánják-e - a legrosszabbat tették az iszlámmal szerintem. Egy olyan
ideológia elterjesztésével, amely az iszlám kultúráját minden dimenziójában,
antropológiai, etnológiai és populáris vonatkozásában tagadja - sőt, még a tudós,
magasrendű kultúra dimenziójában is, amely a lét és a paradox gondolkodás kalandjára
vállalkozik, és nem fél előrehatolni az apóriákkal teli sötét erdőbe.
A konszubsztancializmus:
vallás és politika egylényegűségének tévhite
FB: Hogyan terjedt el ez az alapvető ellenérzés a Nyugattal szemben évekkel
az oszmán birodalom után? Hiszen létezett egy arab nacionalizmus európai mintára,
voltak kísérletek a szekularizációra, például Törökországban Kemál Atatürk révén.
Vajon fontos szerepet játszik ezeknek a szekularizációs kísérleteknek a kudarca,
egy arab nacionalizmus eszméjének a csődje? Az olajdollároknak és a purizmusnak
ez a szaúd-arábiai kombinációja nyugati szemmel kissé furcsának hat, végülis
Kuvait vagy a szaúdi társadalom gazdasági struktúrája messzemenően integrálva
van a kapitalista világba.
AM: Itt bizonyos
módon áttértünk az európaizálódásról az amerikanizálódásra, a hagyományos európai
kolonializmusról, amely teljességgel eltűnt, egy modern protektorátus jelenségére,
ahol az ember természetesen megosztja a gazdagság nagy részét azokkal, akik
fölött gyámkodik. Szaúd-Arábiában vagy az emirátusokban az embert lenyűgözi
a városok anyagi gazdagsága, ami a városi tér amerikanizálódásának tiszta produktuma.
A városi tér már mélyrehatóan amerikanizálódott, miközben az a modernizálás,
ami mindeddig az iszlám országok tradíciójában végbement, európai mintájú modernizálás
volt. Kemál Atatürknél a francia, a svájci jog, a német példa követésével, amely
a legfontosabb volt a számára; ugyanúgy Bourgibánál, Tunéziában egy nemzedékkel
később, az 50-es években, alapjaiban egészen a francia harmadik köztársaság
szellemében egy világi állam megalapítása és egy laikus társadalom kialakításának
szándéka érvényesült. Bár mindezeknél a tapasztalatoknál voltak nehézségek,
ezeknek a nemzetállamoknak az alkotmánya koncepciójában valójában sokkal közelebb
állt Hobbeshoz, mint a francia harmadik köztársaság szelleméhez. Valami a teológiai-politikai
rendből, itt Carl Schmitt kategóriáját használom, mindig benne volt a levegőben.
Bármilyen alakot öltött is az állam, amelyet megalapítottak, bármilyen elvekre
támaszkodott is, a modern állam és a nemzetállam létrejötte - ebbe Atatürköt
is beleértem - bizonyos módon öntudatlanul nem volt más, mint az emirátus tradíciójának
a modernizálása. Új formát adtak neki, de az emír személyében még mindig a vezér
kultuszával van dolgunk, teológiai-politikai nézőpontból egy inkarnációval,
amely sokkal erősebb, mint ahogy egy valóban republikánus és demokratikus állam
hagyományában bármikor elvárható. És ha minden esetben a hadsereg vette át a
hatalmat, ez nem a latin-amerikai mintának megfelelően történt, ennek a jelenségnek
megvolt a saját keletkezéstörténete. Ebben is egy iszlám tradíció rejlik, mert
mindenekelőtt a kalifátus vége után vagy meggyengülése idején mindig a felfegyverzett
milíciák voltak azok, amelyek egyszercsak tudatára ébredtek saját erejüknek,
hatalmuknak, annak a képességüknek, hogy magukhoz ragadják az államapparátust,
maguk vegyék át és irányítsák. Az iszlám materiális alapját képező történeti
tények valamelyest cáfolják azt, ami a dogma részének tekinthető. A konszubsztancialisták
mindenütt azt ismételgetik, hogy az iszlám lényegileg kötődik egy tekintélyi
struktúrához, ami a vallás és a politika egylényegűségén alapul. Számos fundamentalista
csatlakozik ebben a kérdésben az európai iszlám-szakértőkhöz. Ez a gondolat
kísért a sajtóban és a médiában. Állítom, hogy ez hamis, nem felel meg a történelmi
tényeknek. A politikai hatalmat nagyon gyakran a hadsereg gyakorolta. A hadseregnek
aztán tisztáznia kellett, hogy milyen viszonyt alakít ki a vallási vezetővel,
akit Alimnak neveznek, a teológia tudósával, aki a teológiai-jogi intézményt
képviselte. Egy esszencialista szemlélet jegyében azt hangsúlyozzák, hogy az
iszlám prófétája harcos próféta volt, egy politikai társadalom megalapítója,
tehát már az iszlám korai időszakában is megvolt a konszubsztancialitásnak ez
az eszméje. Ténylegesen megvolt és folytatódott a hagyományban és a kalifa mint
a próféta követője személyében. De a kalifátusnak nagyon hamar, már az Omajádok
(640-750) idején meg kellett oldania ezt a problémát a földi feladatoknak (amit
Mekkában a Quraisok vettek át) a vallási feladatoktól való elválasztásával (az
imám a próféta utóda). Ehhez járult, hogy a kalifátus eszméje már a 10. század
végére kiürült. Csak az oszmán birodalommal vezették be újra ezt a funkciót,
de csak teljesen jelképesen, éppen azért, hogy világossá tegyék, hogy a vallási
vezetést hozzákapcsolták a szultán alakjához, akinek a legfontosabb feladata
a birodalom vezetése volt.
Van itt egy érdekes történet, Ernst Kantorowitz írja le II. Frigyesről szóló
monográfiájában. II. Frigyesnek, aki a Szent Római Birodalom német nemzetének
a császára volt (1212-1250), súlyos konfliktusai voltak a pápával, mindenekelott
III. Ince pápával. Akkoriban, 1220 körül az volt a fő kérdés, a nagy probléma,
hogy ki a vero imperato, az igazi uralkodó, a császár vagy a pápa. Ez a konfliktus
háborúhoz vezetett, és ez a háború nagyjából az egész 13. századon át tartott.
Dante is belekeveredett, Firenzében minden feketékre és fehérekre oszlott, a
pápa és/vagy a császár híveire, guelfekre és ghibbelinekre. Dantét mint a császár
hívét elűzték Firenzéből, száműzetésben kellett élnie. Ezek az események nagyon
is jelen vannak Dante művében, még egy jelentős elméleti munkát is szentelt
neki (De monarchia), amely éppen arra törekvésre reflektál, hogy két különválasztott
instanciát kell létrehozni, amelyet kauzalitásaiban egy hálózat köt össze, a
császárság és a pápaság intézményét. A szellemi, egyházi és a politikai, világi
hatalomnak a problematikája éppúgy hozzátartozik a kereszténység történetéhez,
mint az iszláméhoz. Amikor ugyanez a II. Frigyes békés kereszteshadjáratát vezette
(1229-ben), és Jeruzsálemben Szaladin palesztinai utódával, Ayubbidennel tárgyalt,
megkapta a jeruzsálemi, betlehemi és názáreti királyságot. Tárgyalt az ayubbidi
szultán, Al Kámál kormányzójával is, aki Kairóban székelt, ezt Fahraddinnak
hívták, és békés úton jutottak erre a megállapodásra.
Ekkor tiltakozott a bagdadi kalifa, aki ebben az időben teljesen jelképes szerepet
töltött be. II. Frigyes úgy tekintette, mint a pápa megfelelőjét, mivel a próféta
utóda volt, de nem volt valódi világi vagy katonai hatalma. A kalifa tiltakozott
a leghevesebben, de nem voltak kényszerítő eszközei. Erre II. Frigyes így szólt:
„Ez hihetetlen, a pápátok tiltakozik, és ennek semmi hatása, és a hadvezetéssel
és a politikusokkal beszélek meg politikai és katonai problémákat, a pápátok
pedig teljesen tehetetlen.” Ugyanezt szerette volna Nyugaton is elérni. Itt
világossá válik, hogy a politika és a vallás konszubsztancialitása az iszlám
esetében sem állja ki a történelmi tények próbáját.
De a fundamentalizmussal és a wahabizmussal a politikai és a vallási dolgok
egylényegűségének eszméjét restaurálják, és bár a történelemben nem létezett,
mégis eljutnak a medinai modellhez, amelyre a történelem állandóan rácáfolt,
és le is járatta azt.
FB: Miért vált olyan vonzóvá az iszlámnak ez az értelmezése a Nyugat ellenségképének megerősödésével? Bizonyos események és folyamatok idézték ezt elő?
AM: Igen, mindenekelőtt
a nemzetállam és a nacionalizmus kudarca. Egy rettenetes kudarc, mivel a függetlenség
és a nacionalizmus nem hozott megoldást a társadalmi problémákra, mindenekelőtt
azért, mert nem vezettek a szegénység felszámolásához. Nem hoztak normális iskolarendszert,
kórházakat, egészséget, és ezenkívül minden kényszerrel történt, nem alakult
ki belőle egy új modell, a demokráciát nem támogatták, az állam nem tanította
meg az embereket a demokráciára. Csupa kényszer volt, csupa erőszak, és ráadásul
szakadék volt a szándékok és a valóság között, ehhez járult a politikusok széltében-hosszában
észlelhető korruptsága. A modellt egy kalap alá vették (egy fazékba dobták)
a kinövéseivel, ami a bukásához vezetett.
Másfelől megvan az a szándék is, hogy azt mondják, miért nem próbálunk meg saját
erőből előbbre jutni, és eljutni a modernitáshoz, saját utat követve, saját
elvek szerint. Eközben figyelmen kívül hagyják, hogy a tradicionális társadalom
és a modern társadalom kölcsönösen kizárják egymást, ha nem vállalnak bizonyos
szakításokat, egyebek között elkerülhetetlen a saját tradíció valamiféle radikális
bírálata.
Ehhez jön még persze Khomeini sikere. A sah megdöntése Iránban. De Irán egy
nagy nemzet, sokrétű nemzet, nem újonnan támadt a pusztában, mint Szaúd-Arábia
és az emirátusok. Ami ma Iránban folyik, azt a benyomást kelti, mintha egy új,
modern kultúra volna létrejövőben, amelynek megvannak a saját eszközei és a
saját ritmusa. Elég az iráni filmet megnézni, az iráni fotográfiát: Ez az új
kultúra képes egy társadalmi bázisra támaszkodni, erősebb népi legitimációval
rendelkezik, mint a sah idejében az elnyugatiasodottak. Irán azon van, hogy
az őt újra megalapozó fundamentalizmust levesse. De Khomeini sikere felélesztette
a militáns, harcos iszlamizmust.
Egy másik tényezőnek is súlyos kihatásai voltak, nevezetesen az amerikaiak felelősségének
- akik
Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal szövetségben harcoltak - , amiért és ahogyan
felvették a harcot Afganisztán szovjet megszállásával szemben. Hogy annak idején
egy internacionálét hoztak létre iszlám hátterű harcosokból, a CIA vezetése
alatt, akiket szaúdi pénzen képeztetett ki a CIA. Ennek a háborúnak a végén
ott álltak harcosok ezrei, akiket áthatott a wahabita ideológia.
Utalni kell arra, hogy az algériai szerencsétlenséget csak tovább szította az
ún. „afgánok” odaözönlése, azaz az olyan algériaiaké, akik a Hindukus vagy a
Pamír partizánharcaiból jöttek át az algériai Aures hegységbe.
Algériában mindenkire nagy hatást tett, amikor az afganisztáni háború után ezek
megint Algériába érkeztek. Visszatértek a hazájukba egy új habitussal, amely
egy ismeretlen erőt jelképezett. Még új viseletük is volt, amelyet a hagyományos
viselettől eltérően nem ismertek Algériában, bő afgán köntös, hatalmas, nyíratlan
szakáll. Eközben ne felejtsük el, hogy ezeket az ún. afgánokat a CIA állította
elő. Bin Laden is ennek a fejlődésnek a produktuma.
FB: Mekkora jelentősége van a palesztinok tapasztalatainak?
AM: A palesztin
tapasztalat annak a megnyilvánulása, amit én a Nyugat betegségének hívok szemben
az iszlám betegségével. Az iszlám betegsége a tiszta tanításhoz való visszatérni
akarás, ami történetileg pusztító hatásúnak bizonyult. De a radikális mozgalmak
egy nemzedék múltán nagyon gyakran veszítenek az erejükből, eltűnnek, és a városba
visszatér végre a zene, a költészet - ilyen alapon tudott az iszlám kultúra
fennmaradni, és tudta kialakítani saját diakróniáját és akkumulálódását. Ha
ezek a mozgalmak az iszlámban megjelennek, és hatalomra jutnak, sokszor vissza
akarnak térni a tiszta tanításhoz, erre sok történelmi példa akad, Anadalúziában
is, amikor a berber eredetű dinasztiák, az Almohádok, a tiszta tanokhoz való
visszatérés nevében vették át a hatalmat. Az első, amit elrendeltek, a könyvtárak
és a hangszerek elpusztítása volt. Örömtüzeket gyújtottak, és egy autodafét
rendeztek ezekből. Utódaik azonban ezek után hamar visszataláltak a városi polgári
élet örömeihez. A mozgalom alábbhagy, az ideológiája feledésbe merül.
Ami Palesztinát illeti, itt elsősorban egy botrányos dologra kell felhívni a
figyelmet, amit mindig és mindenütt úgy hívtak: „kettős mércével mérni”. Ha
Irak nem hajt végre egy ENSZ-határozatot, azonnal megbüntetik és lerombolják,
míg Izrael ellenáll minden rá vonatkozó ENSZ-határozatnak, és büntetlen marad,
mert kivételezett helyzetben van. És a legutolsó eseményeknél, ha nem is tervszerűen,
de van időbeli egyezés a palesztinai történések és a New York-i események között.
Amikor Bush politikailag kivonult a Közel-Keletről, azt a hatást keltette, hogy
abszolút zöld utat engedett Saronnak. Ez az egész muzulmán közvéleményben erős
lökést adott egy fokozott Amerika-ellenességnek. Kézenfekvő, hogy a probléma
igazságos alapokon nyugvó megoldása két valódi állam között jöhetne létre, biztonsági
garanciákkal mindkét fél számára, az izraeliek kivonulásával a megszállt területek
száz százalékáról, ezek jelenthetnék a megoldáshoz vezető első lépéseket. Egy
olyan Amerika, amely birodalmi, de nem imperialista politikát folytat, a döntőbíró,
nem pedig az ítélkező vagy a résztvevő politikáját, gyengíthetné mindazt, hatástalaníthatna
egy egész sor érvet, amelyek pillanatnyilag az Amerika-ellenességet szítják.
FB: Úgy látszik, mintha azok egy csoportjánál, akik az Egyesült Államokat megtámadták, ez az ellenérzés egy olyan gesztussal kapcsolódna össze, amely inkább egy arisztokratikus morálra jellemző. Azt mondta, hogy a gyűlölettől vezetett embereknek nincs mit adniuk - ez esetben azonban mégiscsak odaadtak valami nagyon értékeset egy ügyért, egy célkitűzésért - az életüket. Itt talán egyfajta arisztokratikus áldozatról is szó van, nemcsak a puszta gyűlöletről.
AM: Nem hiszem,
hogy arisztokratikus morált lehetne egy olyan tett mögött feltételezni, amely
mégiscsak a gyengék cselekvése, akik nem tudnak szabadulni a sérelmeiktől. De
tagadhatatlan, hogy ez az esemény minden tragikumával egy olyan beállításba
kerül, hogy nem lehet nem komolyan venni, nem elég megvetéssel és kirekesztéssel
reagálni rá. Mert ha tovább folytatódik a megvetés, ez csak a háborúnak ad tápot,
a Huntington-féle hírhedt „civilizációk összecsapása” felé visz.
Vannak még eszközök szerintem, még tompítható a dolgok éle, mert az egyik dolog,
ami az iszlámista felet sérti, az a kirekesztése, az a szándék, hogy őt a kitaszított
Izmáelre vezessék vissza, a kitaszított árva mítoszára (a zsidó tradícióban
a középkorban felemelkedő arabokat győzedelmeskedő izmaelitáknak nevezték).
A mártíromság kérdése kapcsán a francia sajtóban emlékeztettek arra, hogy az
első mártírok, az első kamikazék, akik a Közel-Kelet történetében felbukkantak,
a japán Vörös Hadsereg hírhedt katonái voltak, hárman, akik 1972-ben Lod repülőterén
öngyilkos merényletet hajtottak végre. Ők voltak a legelsők, akik egy ilyenfajta
akciót bevezettek a régióba. Egy beszédében még Kaddhafi is kitért arra, hogy
külföldiek áldozták fel magukat egy ügyért, amelynek érintettjei tovább tétlenkednek.
A mártíromságra az iszlám történelemben is lehet példákat találni. Mártír az,
aki az istenhez vezető úton elesik, ő a Sahid, azaz tanú, de miről tanúskodik?
Talán Isten arcáról mint a boldogság jeléről, mert egyenesen a paradicsomba
jut. Van a Koránnak egy másik verse is (III,169), amely azt mondja, hogy akik
az istenhez vezető úton halnak meg, istenüknél élnek. De meg kéne világítani,
hogy mit jelent „az istenhez vezető úton” meghalni. Mindenesetre megállapítható,
hogy az írás alapot ad a manipulációra, a mártírok mítoszának a felállítására.
A mártírok eszméjét egyébként az algériai háborúban is felhasználták. Tehát
alkalmanként eszközül szolgálhat, és az Írással igazolható.
FB: És milyen szerepet játszik a mártír példája a síitáknál?
AM: A síiták az iszlám elnyomottjainak érzik magukat; saját megítélésük szerint rút igazságtalanság történt velük. A mártíromság felfogása náluk tovább erősödött, mivel legjobban tisztelt példaképük egy imám, Ali egyik fia, Husszein, akit a híveivel együtt borzalmas módon meggyilkoltak (680. október 10-én). Ez a mészárlás az az ősesemény a síitáknál, amiről minden évben megemlékeznek. A síitáknál van egy keresztény értelemben vehető mártírkultusz. A mártír táplálja a bűntudatot, hogy nem voltak képesek megvédeni az imámot, és megakadályozni a halálát. De ez a mártíromság is magában foglalja a megváltás és a bűnhodés gondolatát. A mártírhalál kapcsán a tétlenség bűnére emlékeztetnek, amikor az imám feláldozta magát azzal, hogy belement egy egyenlőtlen küzdelembe.
FB: A mártír alakjának mára nyilván megnőtt a vonzereje...
AM: Enyhén szólva. A palesztinok esetében ezt a tettet minden szörnyűségével a szegények, a kétségbeesettek fegyverének tekintik, ezt csak fokozza az állandóan ébren tartott gyűlölet, amit a tehetetlen düh gerjeszt. Mivel Izrael számszerűen kis csoportot képvisel, amely azonban mesterien birtokolja a technikát és a tudományt, a modernitás tökéletes alanyaiként annak teljes skáláját bírják, és ráadásul az iszlám és arab színtér közepén működnek, Izraelben kristályosodik ki az arabok kudarca. Ezen a kristályon csapódik le az egész felgerjedt gyűlölet. A palesztin félnél mindig a ressentiment hagyományában találjuk magunkat. De a New York-i esemény más jellegű, nem ismétlődése valaminek, egyszeri, hallatlan, egy törésnek tekinthető, amelyben a nemzetek sorsát újraosztják, újraorientálják. Ez kiemeli a technika feletti rendelkezést is, ami rendkívül hátrányos módon - a rosszullétig - a sokkból és a kép hatásából húz hasznot. Olyan volt, mintha azért hagyták volna a 20 percet az első és a második repülő között, hogy a kamerákat fel lehessen állítani, és a katasztrófát élőben lehessen közvetíteni. És a véghezvitt repülőgép mozgatáshoz a szakértők véleménye szerint különösen ügyes pilóta kellett, ezzel az ellipszissel, amit a repülőgép az utolsó kanyar előtt megtett, mielőtt teljesen becsapódott volna a célba, olyan hatást tett, mintha éppen ezt az emeletet célozták volna meg. Az ellenfél minden fegyverét bevetették, hogy neki ártsanak vele. Ehhez tartozik az a tény is, hogy ezzel az eseménnyel megint a világ centrumába katapultálhatták magukat, így bejuthattak a perifériáról, a peremről a centrumba.
FB: A képek háborújáról kezdett beszélni.
AM: Teljesen nyilvánvaló, hogy gondoltak a képre, és úgy használták, mint a többi technikát, egész tudatosan akartak ennek a kultúrának a színterére lépni, amely mostantól meghatározza a világot. De a képnek ez a közös kultúrája nem fedheti el azt a tényt, hogy ennek a kultúrának mégiscsak két különböző szemléletével van dolgunk. A hagyományos kultúrák nagyon gyakran olyan társadalmakból származnak, amelyek nem megmutatnak, hanem elrejtenek; de a nyugati társadalmat egy mindent látás, mindent megmutatás, egy bizonyos exhibicionizmus jellemez, mégpedig az önéletrajz megjelenése óta.
FB: Van a konspirációnak sajátos hagyománya az iszlámban? Felismerhetők ezekben az eseményekben egy történeti szekta nyomai?
AM: Van egy
látványos eset, gyakran hivatkoznak rá a mai közel-keleti terrorjelenségek kapcsán.
Ez „a hegyi öreg” híres esete, Hasszán-i-Szabbahé (és erődjéé Alamutban, az
Elbrusz hegység egy megközelíthetetlen sziklacsúcsán). Annak a szektának az
alapítójáé, akiket merénylőknek hívtak. De szerintem ez rossz példa, mert itt
az eszkatológia egy lázadó alakjával állunk szemben, ez igényesebb, jobban megfelel
a filozofikus gondolkodásnak. E mögött a mozgalom mögött egy nagyon mély, ezoterikus
filozófia áll, amely beavatáson alapul. Kénytelen a konspirációt választani,
mert egy titok őrzésére épül, az elrejtés elvére. Az ezoterikához éppen az tartozik
hozzá, hogy a tanítás korpusza, a tanítás igazsága csak a beavatottak között
terjeszthető. Volt egy olyan elgondolásuk, hogy ha nem tudják is átvenni a hatalmat,
legalább nyugtalanságot szítsanak a hatalommal szemben. Tehát a szekta tagjait
küldték ki Hasszán-i-Szabbah vezetése alatt, hogy politikai merényleteket hajtsanak
végre egyfelől a szunnita hatalom ellen (az alamutiak septimai-síita újizmaeliták
voltak), másfelől a keresztesek ellen. Ennek során az öngyilkos merénylet módszerét
alkalmazták, hogy siettessék a megváltó korszak eljövetelét. Ezt az utalást
arra használták a palesztinok ellenségei, hogy az öngyilkos merényletet jellegzetes
kulturális jelenségnek állítsák be. Egyes pro-izraeli erők egész doktori munkákat
fordítottak arra, hogy kimutassák: az ilyen merényletek az iszlám tradíció részei.
De ezek nem jellemzőek az iszlám hagyományra.
Sokkal inkább gyökerezik az iszlám hagyományban az, mivel az iszlámban a legfőbb
jelentőséggel bírt, és megfelel az iszlámnak az első hódításokban tanúsított
bátorságának: a lovasok első sorba állása és mozgékonysága.
A konspiráció jelensége megtalálható a merénylők szektájánál, és lenyűgözte
azokat, akik irodalmi műveikben a felkelés mellett akartak szót emelni. Emlékszem
William Burroghs „Cities of the Red Night” című könyvére, ebben Amerikát a szabadság
kalózainak kezén képzeli el, regényében a szerző szintén „a hegyi öreg” Hasszán-i-Szabbahra
hivatkozik, a merénylő szekta vezérére. Ez nagyhatású irodalmi mítosszá vált,
más művekben is felhasználták.
Van a konspirációra még egy példa, mégpedig az a fatwa, amelyet Oránban mondott
ki egy jogtudós, amikor azt ajánlotta a muzulmánoknak, hogy a muzulmán állam
spanyolországi megszűnése után titkolják el iszlám hitüket. Arabul ezt úgy hívják,
takiya. Ez akkor történt, amikor a katolikusok a fanatikus Ximenés de Cisneros
bátorítására 1499-ben elhatározták, hogy nem tartják be tovább az 1492-es szerződés
záradékát, amely a muzulmánoknak megengedte vallásuk gyakorlását. Ezentúl a
muzulmán vagy áttért a katolikus hitre, vagy mennie kellett. Azt a tanácsot
követve, hogy titkolják el a hitüket, ezek a muzulmánok látszólag katolikusok
lettek, de a szívükben és otthon titokban tovább ápolták vallásukat. A katolikusokban
azonban tovább élt a gyanakvás, hogy ezeknek az újkeresztényeknek az esetében
titkos muzulmánokkal van dolguk.
FB: Mit várhatunk a jövőtől?
AM: A fundamentalizmus
veszély, rám nézve személyesen is, mert nekem mindkét kultúrám, mindkét genealógiám
fontos. Kettős meghatározottságúnak érzem magam, a nyugati és az iszlám kultúra
felől egyszerre. Veszélyt jelent magára az iszlámra nézve is, ha hagyja a fundamentalistákat
tovább terjeszkedni. Miután ez a fenyegetés az egész világra nézve fenyegetéssé
vált, kötelességünk valami értelmeset csinálni, és mindent megtenni a fundamentalisták
elleni harcban, bárhol legyenek is.
Az én problémám a Nyugattal mindig ugyanaz: ez a kettős mércével mérés, a szakadék
az elvek és a valóság között, a hajlam az alapelvekről való megfeledkezésre,
ha az érdekük úgy kívánja, és hogy az alapelvet akarják csorbítani, ha az érdekük
ezt diktálja. Egy ideig nem hangoztattam nyilvánosan ezt a véleményemet, most
azonban megteszem: Volt egy ragyogó alkalom, amikor a beavatkozás joga megbízható
és legitim eljárássá válhatott volna. Sokkal inkább egyébként, mint az Öböl-háború
idején (amelynek túlságosan is olajszaga volt), még ha nyilvánvaló agresszióval
kezdődött is Irak részéről. Utalnék Kantra, és az ő „örök béké”-jére, ezt a
kanti elvet megszegték, ennélfogva szükséges volt a beavatkozás, mert egy fennálló
ország határait sértették meg. Ez az a jel, amely felrázza a világot - ezt már
Kant is megmondja Az örök békében. De az a diskurzus, amely az Irak elleni háborút
kísérte, nagyon igyekezett az alapelvhez tartani magát, és elhallgatni az érdekeket,
amelyek kiváltották. Amikor azonban a tálibok elkezdték lerombolni a Buddha-szobrokat,
én is a beavatkozás joga mellett lettem volna. Mert ez egy teljesen értelmetlen
gesztus volt. Ezek a Buddhák nem Afganisztán részei, hanem a világ kulturális
örökségének részei, az emberiségé, ezeket a Buddhákat katonailag meg kellett
volna védeni: Abban a pillanatban több legitimitással lehetett volna Bin Ladent
katonai eszközökkel a rejtekhelyén felgöngyölíteni. A művészet nevében történt
volna, egy olyan pótolhatatlan dolog nevében, amely szimbolikus marad, és nem
materiálisan gazdagítja a nemzeteket és a neveket.
