Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Maszúd-i
Szad-i Szalmán
VERSEI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
MASZÚD-I SZAD-I
SZALMÁN (?1046-?1121) ugyancsak Lahore-ban született. Magasrangú tisztviselő
volt Ibráhim gháznái szultán udvarában. A szultán azzal gyanúsította, hogy összejátszik
ellenségével, Malik Sah szelcsuk szultánnal, és a költőt 18 esztendőre Náj várának
kazamatáiba záratta. Csak élete vége felé engedték ki, mikor is főkönyvtárosnak
alkalmazták az udvarnál. A kazamatákról írt költeménye egyike a világ legszebb
börtönversének.
(Faludy György gyüjtésében)
MASZ'ÚD-E SZÁ'D-E
SZALMÁN - a klasszikus perzsa költészet talán legnagyobb elégiaköltője. Született
1046-49 között Lahoréban, az indiai ghaznavidák idejében. Apja adószedő volt.
Ibráhím szultán alatt (1058-1096) mint udvari költő nagy vagyonra és méltóságra
tesz szert, majd hamis vádak alapján börtönbe vetik, s Dahak, Szú és Náj váraiban
mintegy tíz évet raboskodik. Kiszabadulása után ismét magas méltóságra emelkedik,
de irigyei áskálódására Masz'úd szultán alatt (1096-1115) újabb nyolc évre börtönbe
kerül, Marandzs várába. Innen hatvankét éves korában szabadul ki, s utolsó éveit
a sáh könyvtárosaként tölti.
A költőre jellemző az őszinte érzéstől átfűtött elégikus hang, amely azonban
mégsem csap át pesszimizmusba, s ami különösen lényeges: Masz'úd-e Szá'd-e Szalmánt
egyéni, de a despotizmus folytán mégis oly tipikus sorsa nem késztette az ekkoriban
már mindinkább elterjedő szúfízmus elfogadására.
Iszkander - Nagy Sándor, aki a perzsa költészet sokszor visszatérő legendás alakja.
MINT A NYÍL
S KARD
Demény Ottó fordítása
Mint a nyíl
s kard hasítja föl szívemet.
Tép a bánat, nem látva gyermekeimet.
Így telik sok nap és éj, szüleimért
Könnyek árja borítja el szememet.
Hír felőlük nem érkezik sohasem,
S ők se hallják sosem az én híremet.
Hasztalan volt az óvatos figyelem
Náj erődje fogolyrabot betemet.
A cellámig magaslik a hegyorom.
Két kezemmel körülfogom övemet.
Nem tudok már a földre nézni soha,
Mély a völgy, és magasra nyúlik a hegy.
Hogyha látni szeretném én az eget,
Mélyre hajtom a föld felé fejemet.
Szük e hely, s oly kevés maradt az erőm
Hogy dühömben tépni ingem se lehet.
Könnyen ugy hull, akár a rózsa vize,
S mint a nárcisz – keseregvén epedek.
Csillagok záporát hullatja szemem,
Vagy a csillaghadat számolja szemem.
Vértől ázik szememtől a tulipán,
Violaszin sebek mocska belepett.
Víz a vérem, piros tüzem oda lett,
És sötét vér szemem könnye ha pereg.
Vas ki voltam, vagyok ma rozsda csupán,
Tűz ki voltam – hült szikraként lebegek.
Jól beszélsz: egy új Iszkander vagyok én,
Kinek útját nem kisérik sikerek.
NÁJ VÁRA BÖRTÖNÉBEN...
Demény Ottó fordítása
Náj vára börtönében
hangom jajong, zokog.
Már senkinek se kellő siró fahang vagyok.
Elmondom így a hegynek minden panaszszavam,
Mert bánatomra vígaszt, választ csak ott kapok.
Vak lettem és ha mégse busúlok emiatt,
Mert este itt a reggel, és éjjek a napok.
Hajnal, ha jő, hatalmas hegyként reám szakad,
S egy óriási felhő cellámba lép legott.
Villám hasít be hozzám? Mint napsugár becéz,
S hoz nékem égi jelként hajnal-fuvallatot.
Várbörtönömbe gyékény-fekhelyre dőlök én.
Ám öncsalás e szó, mert kőágyon álmodok.
Nézd! Gazdag ám a zsákmány. Ily jól vadászok én!
Sorsom kevély kezéből már nem szabadulok.
Kardom talán a sorsé? Ékíti drágakő!
Egy szép napon lehet, még fegyvert is hordhatok.
Mért hánytorogsz, vonaglasz? Mért tép a bú Masz'úd?
Hogy sorsod ily keményen megforgat és kinoz?
Bármily nehéz a sorsod, hitvány ne légy sosem.
Ugy állj, miként a délceg és büszke ciprusok.
EMBER VAGYOK...
Demény
Ottó fordítása
Ember vagyok,
kit keserve ellepett.
Elhagyja a lélek árva testemet.
Mert bűntelen ért a vád, a rágalom.
Nem volt bünöm és bezártak engemet.
Kit csapda fog, én szegény, esett madár,
Egy szem magot, semmi étket nem lelek.
Nagy dühhel az ég reám tör, eltipor.
Csak csillagok éltetik reményemet.
Év fordul, de nékem új csapást igér,
S új nap ha jő, jön gyötörni lelkemet.
Irt én soha már bajomra nem kapok,
Nincs orvosom, bármennyire szenvedek.
Fogság gyötör, és az ég csak egyre sújt.
Baljós csillag issza ömlő véremet.
Vad zsarnokom úgy akarja, hogy kifoszt,
És hoz nékem örjitő keserveket.
Napról-napra egyre több a bánatom,
S évről-évre egyre koldusabb leszek.
Hol van ma a számtalan sok jóbarát?
Lám, közülük én ma egyet nem lelek.
Éjjente az ég erőtlen elpihen,
Hallván, ahogy sírva jajveszékelek.
Mért sújt a király haragja, ó, miért?
Mért, hogy hideg börtönébe' szenvedek?
Tán ostoba voltam én, talán pazar,
S ezért rakta rám e vasbilincseket?
Nem tudhatom, mért e börtön, mért e kín.
Csak azt tudom - ártatlanul szenvedek.
Rosszat mit is tettem én? Miért, mikor?
Mért kaptam a sáhtól vasbilincseket?
Egy sort se lel senki verseim között,
Hogy ne róla zengenék dicséretet.
HOGY KINOZHAT
MEG ÍGY...
Demény
Ottó fordítása
Hogy kinozhat
meg így az ég valakit?
Azt az ésszel birók nem is képzelik.
Mint a puszták homokja, csak száradok,
Bár szakad rám a bú, esőként esik.
Mint a kígyó, szivemre tekeredik.
Egy csapással, ha testem nem örli fel,
Sorsom tüstént egy új csapást rámzudít.
Oly hatalmas e kín, a sors oly kemény,
Hogy a szívem sajog, elfacsarodik.
Szörnyü érzés, megenyhülnöm nem lehet,
Merte tüskék szivem újból átütik.
Nem tud abból kiszökni baj, sem a gond.
Ajtaját már soha át nem léphetik.
Pincemélyben lakom, falam éjsötét,
Füstje mardos, szemem ég és könnyezik.
Kik belülről tekintik meg ablakom,
Kis kertjét csillagfénynek képzelik.
Két esőcsepp akárhogy is összetart,
Át e résen együtt be nem eshetik.
Tőle el nem szakíthatom szememet,
Úgy sovárgom e rés apró fényeit.
Verselek s lám, megenyhül a fájdalom.
Pergetem mostoha sorsom rimeit.
Elvetem magjait s a mag megered.
Versem éled, kihajt, hamar rügyezik.
Mégse ess kétségbe Masz'úd sorodon,
Bárhogy érzed keserves ütlegeit.
Légy te délceg, miként a vad ciprusok,
Bár lenyomnák fejed gonosz ellenid.
Fény derül majd terád is egy szép napon,
És igazad végül kiderittetik.
TŰRTED KOROD
VAD HEVESSÉGÉT...
Demény
Ottó fordítása
Tűrted korod
vad hevességét,
Édes izét, keserűségét.
Hány vad sivatagot bejártál,
Hányszor érezted szél verését.
Vágyad fala hányszor beomlott,
Hány gönc hasadt, repedve mált szét.
Börtönbe zártak, tűrted azt is,
Vasláncaidnak nehezékét.
Tengert felhőként átrepültél,
Pusztákon át nyargalva szélként.
Nem félve ugrottál a vészbe,
Harcolni volt benned merészség.
Szikrát adtál a gondolatnak,
S a bú tüzelt, égtél kohóként.
Az ég csavargónak becézett,
Azt mondta, nincsen benned érték.
Meddig muszáj még csúszva másznod?
Meddi gyötör vétlen a vétség?
Reszketve, mint kit mar a kígyó
S dév költözött belé lakóként.
Arcod sajog, megtörte bánat,
Törzsed a kíntól hajlik kétrét.
Lelked a testből már elillant,
Értelmed is már messzi jár rég.
Tested szine sárgára vállott,
Könnyed patakzik sebes árként.
Búmnak te hátat forditottál,
Bukásom tőled jött ajándék.
Vágyam leintvén, bort nem ittam,
Míg szájamon rettentő vágy ég.
Vártam s tövis száz szúrt szemembe,
Bár villog abban száz reménység.
Kardom te megrozsdásitottad,
Elszánt erőm hadd lenne félénk.
Friss voltam és ágam letörted,
Sólymom elűzted, messzi száll rég.
Hasznot hiába hajt a tőke!
Drágán szerezted, súlyos árért.
Nem láthatod meg igazságod,
Megtört szemeddel bárhová nézz.
Egyszer talán isten megadja
Részedre is mind, ami jár még.
LEGYEN FONTOSABB
AZ IRÁS...
Demény
Ottó fordítása
Legyen fontosabb
az irás, mint a hang!
Ha írsz, rajta! Szedd össze jól mit s miért.
Ahogy tolladat markolod - fogd a szót.
Ha rosszat, ha jót írsz - mindig légy kemény.
A tollnak is két vége van - megbecsüld!
Varázskút, de méreg van emez felén.
Kinál? Vedd el! Élned csupán így lehet,
De nyugtodat el ne cseréld méregért.
Ha csak szó az, és megbotól nyelveden,
Im, úgy hallik, édes citera zenél.
De írj rosszat - érte fejedet veszik,
Csak egy tollhegy életed, annyit sem ér.
ABLAKOCSKÁM...
Demény
Ottó fordítása
Ablakocskám,
te, börtönöm ablaka,
Két szememnek világitó sugara.
Hold ne fogyjon, a nap fényét ki ne zárd,
Hisz te vagy most a fény nappal s éjszaka.
Minden üdvöm te vagy, tüzes Venusom,
És te vagy most a Juppiter csillaga.
Csak te tartod az életet bennem,
Rabsoromnak te egyetlen gyámola.
ELSZÁLLT ÍM
ÖTVENHÉT ÉV...
Demény
Ottó fordítása
Elszállt ím
ötvenhét év, elszállt a hasznosabb.
S lám, ittmaradt a rosszabb, a haszontalanabb.
Hivő vagyok s hitetlen, ha kérded a jövőt,
Multam tudom, de honnét tudhatni sorsomat?
Csak kín, bilincs a róvás, jegyzékem írva van,
Intő a kín, s bilincsem példája súlyosabb.
Mesterkedő gonoszság - megfojt a rágalom.
Kínt mér a testre és rád, lélek bút, gondokat.
Hálálkodom ma mégis, mert tiszta életem
Néhányezernyi szép sort mégiscsak hátrahagy.
FÜRTJEIM KÖZT...
Demény
Ottó fordítása
Fürtjeim közt
egy ősz hajszál nem akadt.
Ámde sorsom e börtönbe bevetett.
S lám, sötét szál ma már egy sincs fejemen,
Mit megértem bút, panaszt, gyötrelmeket!
A KEDVESEM,
SZOMORÍTÓM...
Brodszky
Erzsébet fordítása
A kedvesem,
szomorítóm, szerelmesem: te vagy az!
Tavasz ha nincs a világon, virul nekem: te vagy az!
Ölemből bár kiszakadtál, ha rámsötétül az éj,
Akit karomba szorítok szerelmesen: te vagy az!
Nyugalmat árva soromban hogyan találjak, mondd?
Nyugalmam és pihenésem, a csendesem: te vagy az!
A szívem tőrbe te csaltad, szerelmi foglyul esett!
S mit én szereztem, a zsákmány, te, kedvesem, te vagy az!
Szememnek árja patakzik, a karcsu ciprus-alak,
Mely áll sudáran a partján, oly ékesen: te vagy az!
Tenélküled hiu minden, kietlen élet, a sors;
Derű s öröm, elevenség, a mindenem: te vagy az!
Nem élet így ez az élet, kihalt-halott a világ,
Mert életem s a világom, szerelmesem, te vagy az!
Dicsér szemem, meg a lelkem, szavuk dicsérve eseng,
Nekem hogy visszaszerezzék a kedvesem: te vagy az!
HEGYFOK...
Brodszky
Erzsébet fordítása
Hegyfok, csupa-jaj
esőben ázó vagyok én.
Pallos, a csapás kezében ártó vagyok én.
Fogságba vetett oroszlán, vágyó vagyok én.
Szúrós tövis, óva-rejtve váró vagyok én.
NÁJ VÁRA KAZAMATÁIBAN
Faludy György fordítása
Szívem remeg,
ahogy a lég rezeg a fuvolában.
A tömlöc mélye fojtogat és kiszívja erőmet.
Mi lesz velem négy fal közt, hol pókhálót sző a bánat,
s bokám körül a rémület bolondgombái nőnek?
De nem. Nem
adom meg magam az olcsó szenvedésnek;
vigaszt nyújt, táplál, megsegít, felemel a költészet.
Kihúzom derekam. Ez itt hatalmas birodalmam,
királyságom. Nagy úr vagyok s az égmagasba érek.
Verset írtam.
A holdkaréj lépcsőjén pihen lábam,
a Vénusz ezüst csillagát markolom jobb kezemmel.
Majd a kéziratot fogom és simogatni kezdem,
mint egykor szeretőm haját. De elborul a kedvem.
Hirtelen összeroskadok,
lábamon alig állok,
s jajgatni sincs erőm. Magam alá húzom a lócát.
Mit ér minden igyekezet, minek írom e verseket,
ha nincsen hallgatóság?
Mozdulj meg,
szenvedés komor hegylánca, s távozz tőlem;
végy észre, boldogság, és fújj arcomba lágy szeleddel;
simítsd ki életem gyűrött tekercsét, hitvány korszak;
vak, szívtelen sors, ülj mellém, ölelj meg végül engem.
S ha már a kín
tíz kapuját tárod reám naponta,
úgy párolj rózsaolajat a kín lángján belőlem,
próbáld választóvizedet ki rajtam; csak a színarany
maradjon és kohóidat ne vond meg többé tőlem.
Bűvölj el, hogy
kedved szerint táncoljak, mint a kobrák;
lapíts szét, sors malomköve, míg többé nem nyöszörgök;
végzet sárkánya, tépd ki és zabáld fel véres szívemet;
reménység, vágd ki méhedet, ne szülj nékem több kölyköt.
S testem, ne
óbégass tovább, hiszen a lét csak látszat,
imádság rajtad nem segít, mankót nem ád a ráció.
Tanácsadóm inkább legyen és vigaszom a türelem,
és kalauzom az úton a rezignáció.
