Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Pálffy
Géza
A másfél évszázadnyi török uralom mérlege
Forrás: www.mult-kor.hu
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
A Szent István király által ezer esztendeje alapított magyar állam történetének
kevés olyan európai jelentőségű, sorsfordító eseménye volt, mint az 1526. augusztus
29-én Mohács mezején I. Szulejmán (törökösen Szülejmán) szultán (1520-1566)
és II. Lajos király (1516-1526) hadai között lezajlott ütközet. A magyar és
cseh uralkodó halálának és csapatai teljes vereségének következményei alapjaiban
formálták át Közép-Európa hatalmi viszonyait, politikai és katonai térképét.
A 14-15. században a régióban uralkodó minden jelentősebb dinasztia, a Luxemburgiak,
a Jagellók, a Habsburgok, de még Hunyadi Mátyás magyar király (1458-1490) célja
is az volt, hogy a Duna medencéjében Európa egyik meghatározó nagyhatalmát hozza
létre. Bár az ifjú II. Lajos váratlan halála után I. Ferdinánd cseh, magyar,
majd horvát királlyá választásával, végül német-római császárrá koronázásával
(1558) a Habsburgoknak elődeiknél jóval több országot (az osztrák örökös tartományokat,
a Cseh Korona országait, Magyar- és Horvátországot) sikerült Közép-Európában
uralmuk alatt egyesíteniük, a Duna medencéje mégsem kerülhetett teljességgel
kezükbe.
A mohácsi ütközettel az európai hegemóniáért folyó harcba végleg új résztvevő szállt be: nevezetesen a csata győztese, Nagy Szulejmán szultán, aki hamarosan elérkezettnek látta az időt világhódító céljai megvalósítására, és a legfőbb riválisává váló Habsburgoknak -- szárazföldön legalábbis -- Magyarországon keresztül történő megsemmisítésére. Az oszmán hadak ezt követően csaknem két évszázadon át közvetlen fenyegetettséget jelentettek az V. Károly császár (1519-1556) lemondása után a Habsburgok osztrák ága által irányított Duna-menti országokra; miközben egyre hatalmasabb flottájuknak köszönhetően rettegésben tartották a Földközi-tenger medencéjében a Spanyol Korona tartományait is. Az erejük teljében lévő oszmánok elleni védelem megszervezése így a Bécsből irányított közép-európai tartományok politikai és gazdasági fejlődésére alapvető hatást gyakorolt. A korabeli világ egyetlen állandó hadseregével rendelkező és gazdaságilag csaknem teljesen önellátó oszmán nagyhatalom előretörése ugyanis csakis szoros politikai, katonai és anyagi összefogással volt megállítható.
Magyarország a mohácsi csatát követően tehát a 16. század két legjelentősebb nagyhatalma fegyveres küzdelmének hadszínterévé vált. Valójában nem a magyar sereg 1526. augusztus 29-én néhány óra alatt bekövetkezett szinte teljes pusztulása, hanem a nagyhatalmi viszonyoknak a csata által kiválóan jelzett megváltozása hozott igazi korszakváltást, jelentett gyökeres fordulópontot a Magyar Királyság történetében. Ettől kezdve Magyarország sorsáról évszázadokon át e két nagyhatalom székvárosában, nevezetesen előbb főként Isztambulban, utóbb pedig Bécsben döntöttek. Más alternatíva sajnos pusztán illúziók szintjén létezett. Magyarország önmagában a nála ötször nagyobb területű, mintegy négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szemben semmiféle lehetőséggel nem rendelkezett az ellenállásra. Sőt valójában léte, megmaradása volt az igazi tét! Ezt kiválóan jelezte, hogy Szulejmán szultán legfőbb céljának, Ferdinánd király bécsi székvárosának elfoglalására tett kísérleteivel (1529: bécsi és 1532: kőszegi hadjárat) az egész országot egyszerre szerette volna birodalma részévé tenni. Mivel e célkitűzés megvalósítása -- szerencsére -- még az óriási erőfölény ellenére is meghaladta a keleti nagyhatalom lehetőségeit, a szultán hamarosan új stratégia mellett döntött: Magyarországot fokozatosan kebelezi be és így közelíti meg az osztrák fővárost. Ennek az új koncepciónak a jegyében foglalta el 1541. augusztus 29-én a középkori Magyar Királyság egykori fővárosát, Budát.
Magyarország területe ezzel igen hosszú időre részekre, nevezetesen három részre szakadt. A területi szétdarabolódás azonban valójában már a mohácsi csatát követő hónapokban megkezdődött. Szulejmán szultán (a közvélekedéssel ellentétben) ugyanis 1526 őszén teljességgel nem vonult ki az országból, hiszen a Dráva-Száva köze keleti területének, az ún. Szerémségnek a várait -- amelyekből Magyarország középső részét könnyen ellenőrizhette -- jelentős megszálló katonasággal látta el. Mindeközben az ország rendjei sem egységesen kerestek kiutat a válságból. Egy jelentősebb csoportjuk előbb az ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurát, Szapolyai Jánost, majd egy másik, a nagyhatalmi helyzetet reálisabban felmérő, bár eleinte még kisebb részük Habsburg Ferdinándot választotta, majd koronázta az ország uralkodójává; nevezetesen -- s ez hangsúlyozandó -- mindkét esetben (1526. november 11-én, ill. 1527. november 3-án) törvényes körülmények között. Szulejmán szultán ügyesen használta ki a magyarországi politikai elit megosztottságát. Midőn Szapolyai Ferdinánd király hadaival szemben 1527-1528-ban két ízben is csúfosan alulmaradt, majd diplomáciailag is teljesen elszigetelődött, a Porta pártjára kényszerülő magyar királyt gyorsan vazallusává tette, mintegy háromezer katonájával biztosítván “hűségét”. Szapolyai ezzel eredeti akarata ellenére a török orientáció első képviselője és valójában a magyarországi oszmán megszállás előkészítője lett.
A Magyar Királyság politikai és területi szétdarabolódása volt a török hódítás egyik legsúlyosabb és hosszú távra is kiható következménye. Az oszmán hadvezetés 1566-ig ugyanis újabb hadjáratok sorával (1543-1545, 1551-1552, 1554-1556 és 1566) a középkori magyar állam területének mintegy 40 százalékát (kb. 120 000 km2), ráadásul legfontosabb központi területeit kebelezte be, majd tartotta kisebb-nagyobb hódításokkal még tovább bővítve (1596: Eger, 1600: Kanizsa, 1660: Nagyvárad, 1663: Érsekújvár) másfél évszázadon át idegen katonai megszállás alatt. Az ország keleti területeit, nevezetesen Erdélyt és a tőle nyugatra fekvő vármegyéket (az ún. Partiumot) előzetes terveivel ellentétben Szulejmán szultán végül mégsem foglalta el. Miután felismerte, hogy ezek birtoklása a Bécs elleni hadjáratokhoz nem szükséges, sőt több alkalommal megtapasztalta, hogy Magyarország megosztottságából -- a Habsburgok katonai erejének Erdély felőli lekötése révén -- számára komoly előnyök származnak, 1556-ban végleg úgy döntött: külön útra állítja a keleti magyar tartomány fejlődését. Így jött létre a szultáni hadvezetés akaratából, azaz nem önálló fejlődés eredményeként a Királyságtól fokozatosan államjogilag is elváló erdélyi fejedelemség, amely a 17. század végéig a Porta vazallus állama maradt. Nem alaptalanul emlegették tehát az oszmán források a szultánnak egyre növekvő éves adóval tartozó és tőle külpolitikailag függő, ugyanakkor belpolitikájában szinte teljes önállóságot élvező magyar államalakulatot “Szulejmán szultán műveként”. Erdély kényszerű különválása ráadásul a középkori magyar állam politikai, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt legfejletlenebb részének elszakadását, majd a török uralom alatt további lemaradását eredményezte.
Az erdélyi fejedelemség különválásából az oszmán hadvezetés mellett a Habsburg uralkodók kormányozta, megfogyatkozott területű Magyar Királyság (avagy királyi Magyarország) rendjei is előnyt élveztek. A 16. század végétől felismerték, hogy saját kiváltságaikat a bécsi udvar központosító törekvéseivel szemben kiválóan védelmezhetik akár pusztán annak felvetésével, hogy az oszmánoktól függő erdélyi fejedelmekhez pártolnak. (Érdemes analógiaként felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Német-római Birodalom rendjei hasonlóképpen használták fel a császárokkal való alkudozások során saját céljaik érdekében a törökelleni védelem kérdését, amely a birodalmi gyűléseken a 16. század közepétől mindig a legfontosabb napirendi pontok között szerepelt.) A magyar rendek ezen ügyes politizálásának végeredményben tehát meghatározó szerepe volt abban, hogy a 17. században a rendi kiváltságokat és a Magyar Királyságnak a Habsburg Birodalomban való önálló államiságát sikerült megőrizniük. Mindez azt jelentette, hogy a magyar politikai elit még a rendkívül hátrányos szétszakítottságból is képes volt előnyt kovácsolni.
Ez a politikai sakkjátszma ugyanakkor a 18. század elején egy igen súlyos negatív következménnyel járt együtt. Erdélyt ugyanis az oszmánok Magyarországról történt kiűzését követően a bécsi udvar nem csatolta vissza az anyaországhoz, hanem közvetlen irányítással a császárvárosból kormányoztatta. Az ismételt újraegyesítésre végül csak az 1867. évi kiegyezést követően került sor. Az oszmánok által elszakadásra kényszerített Erdély kora újkori fejlődésének tehát összességében súlyosabb hátrányos következményei, mint előnyei voltak. Ráadásul 1682-től Thököly Imre vezetésével a fejedelemség mintájára az ország északi területein (Gömör megyétől az erdélyi határig) egy újabb oszmán vazallus állam (a felső-magyarországi fejedelemség, törökül Orta Macar) is létrejött, ami néhány esztendőre az ország immáron négy részre szakadását jelentette.
Noha az oszmánok magyarországi berendezkedése a már teljességgel megszállt és a birodalomba betagolt balkáni tartományokkal való összehasonlításban -- különösen a polgári közigazgatás területén -- csak felemás módon sikerült, a Duna-menti magyar területeknek a török hódítási koncepcióban betöltött kiemelt szerepe két évszázad alatt rengeteg háborúskodást hozott Magyarországra. A százötven éves török uralom legsúlyosabb következményei -- az idegen katonai megszállás és a területi szétdarabolódás mellett -- ezen állandó hadakozással és igen káros kihatásaival állnak összefüggésben. Mindezek igen hosszú időre alapvető nyomot hagytak az ország fejlődésén. Sőt a negatív fejlemények jelentős része az oszmánok kiűzését követően sem volt már visszafordítható.
Bár Európa 16. és 17. századi történetében alig akad olyan esztendő, amelyben ne zajlott volna valahol komolyabb seregeket megmozgató hadakozás, a Habsburg és az Oszmán Birodalom hadszínterévé vált Magyarország mégis kiemelkedik a háborús tűzfészkek sorából. Nálunk ugyanis több mint százötven esztendőn át valójában sohasem hallgattak el a fegyverek. A 16. században Mohácstól az 1568. évi drinápolyi békéig nagy szultáni hadjáratok, valamint várostromok sokasága rázta meg a két király küzdelme miatt amúgy is polgárháborús állapotba került országot. 1591 és 1606 között, az ún. tizenöt éves vagy hosszú török háború idején pedig Magyarország területén már európai viszonylatban is modernek nevezhető és évről évre hatalmas fegyveres erőket felvonultató hadakozás folyt. A következő évszázadban 1660 és 1664 között, majd a Magyarország felszabadítását hozó háború idején (1683-1699) zajlott olyan nagy összecsapás-sorozat, amelyben mindkét szembenálló fél részéről évente már közel félszázezres csapatok vettek részt.
A nagyobb hadjárások közötti nyugalmasabb időszakokat (1568-1591, 1606-1660 és 1664-1683) sem tekinthetjük azonban valódi békeéveknek. A határ menti állandó hadakozás, azaz az ellenség területére főként adószedés és zsákmányszerzés érdekében nap mint nap indított betörések szintén tekintélyes károkat okoztak mind a termelőerőkben, mind a településhálózatban, sőt még emberéletben is. Hasonlóan jelentős veszteségeket hoztak magukkal a 17. században az erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor és I. Rákóczi György) Magyarországra indított és polgárháborús viszonyokat teremtő hadjáratai, akik a harmincéves háborúba (1618-1648) bekapcsolódva igyekeztek külpolitikai pozícióikat a Habsburg Birodalommal szemben megerősíteni. Ez még akkor is igaz, ha az újabb kutatásokból jól tudjuk, hogy az ország lakossága igen hosszú időn át hihetetlen regenerálódási erőről tett tanúbizonyságot. Csakhogy egy adott határon túl már nem volt lehetőség egy-egy oszmán vagy császári hadjárat, illetve nagyobb török vagy keresztény portya után a visszatelepülésre és az újjáéledésre.
Az ország legdélibb megyéinek pusztulása már jóval a mohácsi tragédia előtt
megkezdődött. Az oszmán csapatok már az 1380-1390-es években behatoltak a dél-magyarországi
területekre, de ugyanekkor Horvátországon “átkelve” már a távoli osztrák tartomány,
Krajna vidékét is több ízben felprédálták. Ezt követően a Nándorfehérvár elfoglalására
indított sikertelen szultáni hadjáratok alkalmával (1440 és 1456), majd az 1464-ben
beköszöntő bő fél évszázadnyi határ menti háborúskodás idején a Temes megyétől
Valkóig terjedő dél-magyarországi területeket fokozatosan, de szinte csaknem
teljesen elpusztították. Azon települések pedig, amelyeknek 1526-ig mégis sikerült
túlélniük az állandó betörések következményeit, a mohácsi csatát követő sorozatos
nagy szultáni hadjáratok idején két évtized alatt végső megsemmisülésre ítéltettek.
Az újabb kutatások szerint az ország déli megyéiben a 16. század közepére a
településhálózat már-már elképesztő mértékben, mintegy 70-90 százalékos arányban
pusztult el. Ezzel párhuzamosan a lakosság is mérhetetlen és már visszafordíthatatlan
károkat szenvedett. Az 1560-as évektől a török hódoltság kialakulásával ez a
határ menti állandó hadakozás az ország belső területeire helyeződött át. Az
említett békésebb időszakokban a pusztulás mértéke itt mégsem volt oly számottevő,
mint korábban az ország déli területein. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy
az 1570-es évekre a bécsi Udvari Haditanács és a magyar rendek együttműködésének
eredményeként egy európai méretekben is igen jelentős új végvárrendszer jött
létre. Ennek megszervezése, majd fenntartása a háborúskodás borzalmait naponta
átélő magyar lakosság mellett hatalmas anyagi megterhelést jelentett egész Közép-Európa
számára is. Mivel az egyre kisebb területre apadó Magyar Királyság még mindig
tekintélyes bevételeiből a mintegy 100-120 végvárban szolgáló 20-22 000 főnyi
állandó szolgálatot teljesítő katonaság zsoldját csak körülbelül 25-30 százalékban
tudták fedezni, a maradék összeget az osztrák és cseh tartományokból, valamint
a Német-római Birodalomból kellett, pontosabban kellett volna biztosítani. A
magyarországi törökellenes határvédelmi rendszer fenntartása még a Habsburgok
osztrák ága által irányított egész Duna-menti monarchiát is óriási pénzügyi
nehézségek elé állította. A nagyhatalom éves összbevételei (kb. 2 000 000 rajnai
forint) ugyanis a magyar-horvát határvédelem évente szükséges költségeire (kb.
1 700 000-2 100 000 rajnai forint) csak akkor lettek volna elegendőek, ha a
közép-európai birodalom minden jövedelmét csaknem kizárólag erre fordítják.
A Habsburg Birodalom országai és tartományai tehát összességükben sem lehettek
képesek a törökellenes határvédelem rendszeres finanszírozására! Ennek ellenére
Magyarország a 16-17. században fennmaradásához -- amely egyúttal a tőle nyugatra
fekvő tartományok védelmét is jelentette -- óriási katonai és pénzügyi segítséget
(évente több százezer forintot) kapott. A Magyar Királyság és egyúttal a magyarság
megmaradásához sajnos más út nem vezetett. Az anyagi javak és termelőeszközök
állandó, fokozatos pusztulását a jelentős külföldi segélyek ellenére sem lehetett
megállítani. Hogy egy békésebb időszak konkrét adatait említsük: a Kanizsa 1600.
évi eleste után a Zala folyó mentén kiépített, ún. Kanizsával szembeni főkapitányság
területén az ellenséges betörések során a törökök 1633 és 1649 között a következő
károkat okozták: - meghódítottak 45 falut, - fogságba hurcoltak vagy levágtak
4207 személyt, - elhajtottak 4760 marhát, - felégettek 66 házat és 2 pincét,
- elvittek 21 méhkast, - két alkalommal tönkretették a zalahídvégi kompot, hogy
csak a konkrétan számba vett pusztításokat említsük. Bár az épületek, termelőeszközök,
anyagi javak efféle gyakran ismétlődő pusztulása országos szinten több évtized
alatt elképesztő károkat jelentett, a végvárak szomszédságában és hátországában
ezek mégis jelentős részben helyreállíthatóak voltak. A frontvonal lakossága
ugyanis minden nehézség ellenére sem élt világvége hangulatban, hanem alkalmazkodott
az állandó hadiállapothoz. Egy-egy nagyobb betörés után a védelmet nyújtó várból,
mocsárból vagy erdőségből újra meg újra hazatért, hogy házát újjáépítse, földjét
ismét megművelje és elhajtott állatai helyett újakat szerezzen. A magyar lakosság
e páratlan túlélési erejének és regenerálódási képességének szintén óriási szerepe
volt abban, hogy az ország túlélte a hosszú török megszállás időszakát. Az évről
évre megismétlődő nagy hadjáratok idején azonban egy idő után az újjáéledésre
már alig vagy egyáltalán nem volt lehetőség. A több tízezer fős seregeket évente
megmozgató nagy hadakozások egészen más jelleggel pusztítottak, mint a mindennapos
betörések. Magyarország fejlődésében ezért a valódi vízválasztót a 16. század
végi tizenöt éves háború (1591-1606), majd az oszmánok kiűzését lehetővé tevő
nagy hadakozás (1683-1699) jelentette. Azon a területen, ahol egy nagyobb szultáni
vagy császári sereg néhány egymást követő esztendőben újra meg újra végigmasírozott,
szinte kő kövön nem maradt. Hangsúlyozni szeretnénk ugyanakkor, hogy e tekintetben
a császári hadak idegen zsoldosai vagy Bethlen Gábor magyar hajdúi semmiben
sem különböztek a korabeli forrásokban rettegett pusztítóként emlegetett krími
tatároktól vagy más török könnyűlovas alakulatoktól. Sőt az újabb kutatásokból
napjainkban már jól ismert, hogy a szultáni seregek a korabeli világ legjobb
utánpótlási és ellátási rendszerével rendelkeztek. Ez viszont a 18. századig
egyáltalán nem volt elmondható az európai államok haderőire. A nagy hadjárások
számos igen káros következményt hoztak magukkal. A rossz utánpótlási viszonyok,
valamint a hadseregek évről évre ugyanazon a területen történő felvonulása miatt
a termelés hamar megbénult, majd a hadszíntér előbb-utóbb kimerült. Emiatt mind
a hadseregeket, mind a lakosságot éhínségek sújtották, majd a legyengült katonákat
és polgárokat a gyorsan kirobbanó járványok (a pestis, a vérhas, a tífusz, a
malária vagy az utóbbiak speciálisa magyarországi keveréke, az ún. morbus Hungaricus)
hihetetlenül megtizedelték. Mindezek összességben egyes országrészek településhálózatában,
lakosságában és anyagi javaiban már olyan sérüléseket okoztak, amelyeket vagy
sohasem, vagy pusztán évtizedek múltán lehetett legalább részben helyreállítani.
Hogy szintén néhány konkrét példát említsünk: Az ország legfontosabb Duna menti
hadi útvonalának vidéke 1593 és 1595 között, azaz pusztán három esztendő alatt,
Győr és Esztergom török ill. keresztény ostromai idején szinte teljesen elpusztult
és elnéptelenedett. Esztergom 1595. évi visszafoglalása után ezért a vár új
főkapitányának, Pálffy Miklósnak több esztendőn át fegyveres erővel kellett
a hódoltságból (például Buda környékéről, de még a távoli Tolna és Baranya megyékből
is) egész magyar és szerb falvakat áttelepítenie, hogy a vidék településhálózatát,
lakosságát és termelését legalább részben helyreállíthassa. Hasonló nagyságú
pusztulás ment végbe az ország számos vidékén a felszabadító háború idején (1683-1699).
Soktucatnyi olyan falut ismerünk, különösen a császári hadak által több éves
blokád segítségével visszafoglalt török végvárak (Kanizsa, Székesfehérvár, Várad
vagy Gyula) környékéről, amelyek megfogyatkozva, de átvészelték a százötven
esztendős megszállást, a keresztény reguláris hadak több éves áttelelését és
beszállásolását viszont már nem tudták túlélni. Sőt olyan esetekről is tudunk,
amikor maga a császári hadvezetés javasolta a környék lakosságának megóvása
érdekében annak időleges kitelepítését. A háború alatt pedig még az is több
ízben megesett, hogy egy-egy oszmán katonai tisztségviselő figyelmeztette a
szomszédos falvak keresztény lakosságát, hogy hamarosan várható a tatárok megérkezése.
A két másfél évtizedig tartó nagy magyarországi háborúskodás ilyen mértékű káros
következményei még európai viszonylatban is tekintélyesnek nevezhetők, s leginkább
a harmincéves háború (1618-1648) negatív hatásaival mérhetők össze. Mindezek
után érdemes konkrétan is számba vennünk az évente megismétlődő nagy hadjárások
és a békésebb időszakok állóháborúinak egymás hatását erősítő negatív következményeit.
A középkori Magyarország településszerkezete -- az ország északi megyéit leszámítva
-- mindenütt tekintélyes veszteségeket szenvedett. A leggyökeresebb átalakulás
az ország déli és középső területein, főként a nagy hadfelvonulási utak és folyóvölgyek
vidékén ment végbe. E területeken az egykori települések akár 70-80 százaléka
hosszabb-rövidebb ideig tartó pusztulásra, illetve átrendeződésre ítéltetett.
A legjellemzőbb változás a lakosság tömörülésében nyilvánult meg, nevezetesen
kevés, de viszonylag népes településen (nagyobb falvakban és mezővárosokban),
ami végül a 18. századra a napjainkig ismert alföldi településhálózatot eredményezte.
Bár a királyi Magyarország területén ekkora átrendeződés kevésbé figyelhető
meg, a frontvonal és a jelentősebb hadiutak környékén a két említett hosszú
háborúban akár 50 százalékos településpusztulás is végbemehetett. A Mohács előtti
településszerkezet átalakulásának másik igen káros következménye a magyar városhálózat
hierarchikus rendjének felbomlása volt. Az oszmán hódítás következtében az ország
korábbi hét regionális központja (Buda és testvérvárosa Pest, Pozsony és alközpontja
Sopron, Körmöcbánya, Kassa, Várad, Szeged és Pécs) közül három (Buda, Pécs és
Szeged) török határvár lett, Várad pedig az erdélyi fejedelmek fennhatósága
alá került. Az ország gazdasági életében korábban meghatározó szerepet játszó
szabad királyi városok német és magyar polgársága e területekről nagyrészt a
Királyságban keresett menedéket. A gazdasági élet súlypontjai másod- és harmadrendű
központokba, különösen néhány a fellendülő marhatenyésztésben és állatkereskedelemben
élen járó mezővárosba (pl. Tolna, Kecskemét, Mezőtúr, Makó stb.) helyeződtek
át. Ugyanakkor a királysági területeken sem gyarapodott, hanem inkább csökkent
a városi polgárság száma, ami az amúgy is elmaradott magyar kézművesipar fejlődésének
egyáltalán nem kedvezett. A földrajzi szempontból periférikusabb helyzetbe került,
ugyanakkor politikai és pénzügyi központokká előlépő szabad királyi városok
(az új főváros, Pozsony; Felső-Magyarország központja, Kassa és az esztergomi
érsekek új székhely, Nagyszombat), valamint néhány helyzetét ügyesen kihasználó
határ menti mezőváros (például Győr és Debrecen) mégis komoly anyagi gyarapodást
és fejlődést mondhatott magáénak. Mindezek ellenére az ország gazdasági alapképlete
nem változott, sőt a nyugat és kelet között ez időben kialakuló munkamegosztásnak
köszönhetően tovább erősödött a mezőgazdaság szerepe. A településszerkezet gyökeres
átrendeződését kiválóan jelezte a középkori szellemi és kulturális élet központjait
jelentő főúri-nemesi udvarok és kolostorok pusztulása. A városi polgársághoz
hasonlóan az idegen megszállás alá került területeket az 1560-as évek végére
a nemesség gyorsan és szinte kivétel nélkül elhagyta, miközben a kolostorok
a háborús viszonyok közepette még a frontvonal királysági oldalán is pusztulásra
jutottak. A veszprémi egyházmegye mintegy 100 középkori kolostora például az
1570-es évekre mind egy szálig eltűnt, miközben 600 plébániájából is pusztán
néhány tucat maradt meg. Erre az időre országos szinten pusztán a ferencesek
(Jászberényben, Szegeden és Gyöngyösön, valamint az erdélyi Csíksomlyón) és
a pálosok (Szlavóniában), valamint a Pozsonyba és Nagyszombatba menekült szerzetes-
és apácarendek tudták megőrizni vagy áttelepíteni néhány kolostorukat. Ezt a
jelentős vérveszteséget a magyarországi katolikus egyház később, az 1699. évi
karlócai béke után sem tudta már pótolni. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy
míg Ausztriában és Olaszországban mind a mai napig gazdag kolostorhálózat működik,
addig Magyarországon ennek csak töredékes nyomait találhatjuk. Ezzel kapcsolatban
egyúttal arra is érdemes felhívnunk a figyelmet, hogy a közvélekedéssel ellentétben
az oszmánok nem vallási türelmességükkel, hanem a katolikus egyház pozícióinak
hódításuk révén történő gyengítésével segítették elő a 16. században a reformáció
gyors magyarországi terjedését. Az oszmánok ellen közel két évszázadon át tartó
állandó hadakozás igen súlyos következményeket hozott Magyarország demográfiai
és etnikai viszonyaiban is. Noha a korábbi kutatások még egyértelműen úgy vélték,
hogy a lakosság lélekszáma az állandó háborúskodás következtében tetemesen csökkent,
az újabb vizsgálatok eredményei ennél jóval kedvezőbb helyzetről tanúskodnak.
A középkor végén Magyarország össznépessége mintegy 3,3 millióra rúgott, amely
azután a 16. század végére mintegy 3,5 millióra, majd egy évszázaddal később
maximum 4 millióra emelkedett. Mindez azt jelentette, hogy az állandó háborúskodás
ellenére nemhogy csökkent, hanem többnyire stagnált, majd talán kis mértékben
még nőtt is lakosságszám. Csakhogy amennyiben ezeket az adatokat európai összehasonlításban,
valamint a jelentős bevándorlás ismeretében vizsgáljuk, a helyzet már korántsem
ennyire kedvező. A 16. században Európa minden területén számottevő népességrobbanás
ment végbe, amelyet a következő száz esztendőben kisebb-nagyobb megtorpanás,
sőt a harmincéves háború sújtotta területeken jelentősebb visszaesés követett.
Összességében a Magyarország szempontjából releváns közép-európai országokban
az 1500 és 1700 közötti időszakban mintegy 120-130 százalékban növekedett a
lakosság száma. Ha pusztán ezt az arányszámot vizsgáljuk, akkor Magyarország
demográfiai fejlődése alig maradt el szomszédaihoz, illetve a német területekhez
képest. Míg azonban az utóbbi országokban a lakosság utánpótlás nélkül önmaga
gyarapodott, nálunk egészen más volt a helyzet. Bár a korabeli források sajnos
nem teszik lehetővé, hogy a török uralom alatti délszláv (szerb, vlach, horvát,
bosnyák), valamint román, szlovák és rutén bevándorlás, illetve betelepítés
nagyságát számszerűsítsük, valószínűleg mégsem állunk távol az igazságtól, amennyiben
ennek nagyságát minimálisan félmillió főre becsüljük. Ennek ismeretében viszont
Magyarország lakosságszáma a két évszázad alatt valójában szinte semmit sem
gyarapodott. Pontosabban szólva: az Európa minden területén végbement népességgyarapodást
nálunk fokozatosan lecsapolták a nagy háborúskodások és az évtizedes határ menti
összecsapások. A hiányt azután a jelentős bevándorlás és betelepítés pótolta.
Ha tehát ez utóbbiaktól eltekintünk, a településhálózat jelentős pusztulásának
megfelelő lakosságlétszám-veszteséget konstatálhatunk. A háborúk és említett
velejáróik okozta abszolút népességcsökkenés legtragikusabb következménye valójában
az volt, hogy túlnyomó részben az ország magyar lakosságát érintette. A Kárpát-medencében
való megtelepedés idején a magyarság a legkedvezőbb földrajzi adottságú folyóvölgyeket
és síkvidéki területeket szállta meg. Csakhogy mind a nagy szultáni hadjáratok,
mind a kisebb-nagyobb portyák közlekedési és utánpótlási okokból e területeken
hatoltak előre, így a pusztítás anyagi javakban és emberéletben egyaránt leginkább
az itt élő magyar lakosságot sújtotta. Ráadásul a végvárakban szolgáló és a
másfél évszázadnyi hadakozás alatt jelentős vérveszteséget szenvedő katonaság
túlnyomó részét is a magyarság adta. Az ország védettebb hegyvidéki területein
élő nemzetiségek veszteségei ugyanakkor összehasonlíthatatlanul kisebbek voltak,
sőt ők a népességrobbanás kedvező hatásait is jobban élvezhették. Az ország
déli és középső elnéptelenedett területeire azután a Balkánról igen jelentős
délszláv bevándorlás indult meg. Ennek első nagy hulláma már Mohács előtt lezajlott,
aminek eredményeként a középkori magyar állam bukásáig az ország déli végein
már mintegy 200 000 fős szerbség élt. A szerbek (rácok) befogadásában, sőt betelepítésében
a déli megyék magyar földbirtokosai is érdekeltek voltak, hogy elpusztult településeiket
mielőbb újranépesítsék és a termelőmunkát újraindítsák. Elsősorban ezzel magyarázható,
hogy a 15. század második felében a neves Kinizsi Pál szerbiai hadjáratai alkalmával
több tízezer főnyi betelepülőt “hozott magával”. A török hódoltság kialakulásával
ez a folyamat még erőteljesebben folytatódott. Ennek köszönhetően a Temesköz
1552. évi elfoglalását követően néhány évtized alatt szinte teljesen elszerbesedett.
Ezt kiválóan jelezte, hogy az országrész egy 1577-ben Antwerpenben megjelent
Magyarország-térképen már Rascia, azaz Rácország néven szerepelt. A tizenöt
éves háború óriási pusztításai után a délszláv betelepülés ismét új lendületet
kapott. Ennek köszönhetően a 17. század közepére már a Duna-Tisza közének déli
részén is jelentős ortodox szerb és katolikus bosnyák, sokác és bunyevác, a
Dunántúlon pedig Tolna és Fejér megyéig nagyobb szórványokban a szerbhez közel
álló, szintén görögkeleti vallású vlach népesség élt. (Ők nem keverendők össze
a korabeli forrásokban ugyancsak vlachoknak-oláhoknak titulált románokkal!)
Ezen lakosság számottevő arányát kiválóan bizonyította, hogy vallási életének
gondozására 1585-ben a Szekszárd melletti Grábócon már egy görögkeleti monostort
is alapítottak. Vallásuk és a magyarokétól eltérő szokásaik ugyanakkor mind
a szerbek, mind a vlachok természetes asszimilációját is nagyon megnehezítették.
Ráadásul a visszafoglaló háború idején a szerbség újabb tetemes, mintegy 200
000 főnyi utánpótlást kapott. Mindezek eredményeként a török hódoltság déli
talapzata örökre elvesztette magyar lakosságát és már visszafordíthatatlanul
délszláv etnikumú területté változott. A szerbek mellett jelentős volt a horvátok,
románok és szlovákok betelepülése is. Az előbbiek több tízezer fős hullámai
az 1530-1550-es években érkeztek Nyugat-Magyarországra, ahol a Muraköztől egészen
Pozsony megyéig széles sávban telepedtek le. Mivel ennek az országrésznek a
magyar nagybirtokosai (a Batthyányak, a Nádasdyak, az Erdődyek, a Keglevicsek,
a Zrínyiek, majd később az Esterházyak) előszeretettel telepítették le őket
addig még műveletlen területekre, ezért általában új falvakat vagy falurészeket
hoztak létre. Ráadásul a 17. század elejéig több alkalommal számottevő utánpótlást
kaptak, ami szintén gátat állított asszimilálódásuk elé. A horvát betelepedés
tekintélyes voltát szemléletesen mutatja, hogy az ausztriai Burgenlandban az
ottani horvátság mind a mai napig a lakosság mintegy 10 százalékát teszi ki.
A magyar földesurak meghatározó szerepet játszottak a románság és a szlovákság
betelepítésében is. Az előbbiek esetében az Erdélyt is nagy csapással sújtó
tizenöt éves háború jelentett fordulópontot, midőn a hegyvidékekből fokozatosan
húzódtak le a korábban magyarlakta elnéptelenedett területekre. A kedvező lehetőségek
ugyanakkor nagyobb tömegeket vonzottak a szomszédos Havasalföldről és Moldvából
is, ami a románság számára kimeríthetetlen utánpótlást biztosított. Ennek köszönhetően
a 17. század végére már számottevően előrehaladt egy többé-kevésbé összefüggő
románlakta sáv kialakulása mind Erdélyben, mind annak nyugati (partiumi) előterében.
A szlovákság esetében viszont az ország alföldi területeinek benépesítése számottevő
mértékben majd csak a felszabadító háborút követően ment végbe. Korábban betelepült
szórványaik a 17. században még általában elmagyarosodtak. Mindezek eredményeként
Magyarország etnikai képe a török uralom alatt alapjaiban megváltozott. Míg
a középkorban a magyarság az ország lakosságának mintegy 75-80 százalékát tette
ki, a 16. században megindult a kisebbségbe kerülés útján, ami azután a következő
század végére valósággá vált. Ezt a helyzetet ráadásul az ország újjáélesztésében
meghatározó szerepet játszó 18. századi betelepítések még tovább rontották.
Valójában tehát a magyarországi török uralom végére alapjaiban már kialakultak
azok az etnikai határok, amelyek kisebb változásokkal a 20. század elején is
megfigyelhetők voltak, és amelyek azután -- természetesen egészen más nagyhatalmi
konstellációban -- szerepet játszottak az I. világháborút követő döntések meghozatalában.
Mindenképpen hangsúlyozni szeretnénk viszont, hogy a kora újkori Magyarországon
a különböző etnikumok együttélése még nem okozott nemzetiségi problémákat, hiszen
a korban a választóvonalak nem közöttük, hanem a társadalmi rétegek közt húzódtak.
A kora újkorban a Magyar Királyság minden alattvalója Hungarus-nak számított,
függetlenül attól, hogy gyakran egyetlen szót sem tudott magyarul. Ennek megváltozásában
majd csak a 19. század nemzeti megújulási mozgalmai hoztak napjainkig kiható
változásokat. Nehéz helyzetbe kerül a történész, ha a fentiekben számba vett
igen hosszú távra kiható negatív fejleményekkel szemben az oszmánok magyarországi
berendezkedésének és a velük való hosszú együttélésnek a pozitívumait kutatja.
Bár vitathatatlan, hogy a megszállóknak számos új szót, török dallamra írott
Balassi-verset, keleties ruhadarabot, szép virágot, valamint Közép-Európában
látványosságnak számító dzsámit és fürdőt (Pécsett, Siklóson, Szigetváron vagy
Budán) köszönhetünk, ezek jelentőségét nehéz összemérni az ország sorsát évszázadokra
meghatározó káros hatásokkal. Mindezek ismeretében a magyarországi oszmán uralom
és vele együtt az egész törökkor mérlege negatív. A Magyar Királyság fejlődésében
tehát Mohács és súlyos következményei gyökeres fordulópontot jelentenek. Nagymértékben
e káros hatások következtében jutott Magyarország fejlődése olyan kényszerpályára,
amelyről valójában már sohasem volt ki- és visszaút.
Mindezek után természetesen furcsának tűnhet az az állítás, miszerint a három
részre szakadt Magyarország a fenti negatív fejlemények ellenére is része, sőt
talán még a mainál is meghatározóbb része volt Európának. Ennek részletes bemutatásához
ugyan már egy másik, önálló tanulmányra van szükség (ezt majd ugyancsak a világháló
segítségével tárjuk a tisztelt olvasó elé), röviden mégis szeretnénk utalni
arra, hogy nem pusztán Magyarország szorult rá megmaradásához Közép-Európa tetemes
éves anyagi segélyeire. A Duna menti Habsburg Birodalom hasonlóképpen volt ráutalva
a Magyar Királyságra: Egyrészt mint az oszmán hódítással szemben előretolt védőbástyára,
másrészt mint igen fontos éléskamrára, elsősorban húsforrásra. Az előbbi helyzet
biztosította Magyarország helyét a korabeli világ egyik legfontosabb nagyhatalma
politikai-katonai rendszerében. Mivel pedig az osztrák és német területek egyre
gyarapodó lakosságának húsigényét abból a marhából biztosították, amelynek túlnyomó
részét a magyarországi török hódoltság főként magyarlakta alföldi területein
tenyésztették, a politikai szétszakítottságot nem követte az ország gazdasági
kapcsolatrendszerének felbomlása. Sőt a magyar gazdaság alapvető szerepet töltött
be még Európa kereskedelmi hálózatában is. A humanizmusnak, a reneszánsznak,
a reformáció elterjedésének, majd a katolikus megújulásnak és a nagy számú nyugati
egyetemre járásnak (peregrinatio) köszönhetően Magyarország Európa szellemi
vérkeringésében és a keresztény kultúrkörben is fontos helyet foglalt el. Mindezek
ismeretében a nagyhatalmak akaratának kiszolgáltatottjává vált Magyarország
a várhatónál sokkal kedvezőbb körülmények között élte túl történetének egyik
legválságosabb periódusát, a Mohács utáni másfél évszázadnyi török kort. A fentiekben
bemutatott negatív körülmények és kényszerpályák között az ország csaknem elérte
mindazt az eredményt, amely a két világbirodalom határvidékére szorulva egyáltalán
lehetséges volt. Nem véletlenül nyilatkozta a 16. század végén Európa egyik
legjelentősebb Arisztotelész-szakértője, a Pozsonyban letelepedett flandriai
humanista, Nicasius Ellebodius: “ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor
ez a legalkalmasabb hely tudományos tervek megvalósítására is.”
