Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mckim Marriott
HOLI - EGY KRISNA ÜNNEP

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

Szeretném az alábbiakban olyannak bemutatni Krisna istent és kultuszát, amilyennek egy kis észak-indiai faluban, első etnológiai terepkutatásom színhelyén megismertem. Ez a falu, Kishan Garhi egynapi járóföldre esik Varja legendás vidékétől, ahol a monda szerint Krisna a fiatalságát töltötte. A véletlen úgy hozta, hogy éppen május elején érkeztem első ízben Kishan Garhiba, röviddel a sokak szerint az év legfontosabb vallási eseményének számító Holi-ünnep előtt. Már javában folytak az ünnepi előkészületek. Megtudtam, hogy az ünnep nagy örömtuzzel veszi majd kezdetét, amellyel egy női démon, Holika megégetését ünneplik. Holika, akin démonatyja huséges tisztelete miatt mindaddig nem fogott a tuz, elevenen megégett a pusztító tuzben, amelyet ő maga szított fivérét, Prahladát megbüntetendő, aki állhatatosan kitartott Rama, az igazi istenség tisztelete mellett.

Láttam, amint két pap és egy sereg asszony rítusok és énekek kíséretében azzal foglalatoskodott, hogy rekonstruálja Holika máglyáját: a falu brahmanja egy házi prédikátorral együtt megáldotta a sírhelynek szánt földdarabot, az asszonyok szárított tehénlepényből készült ostyát és apró ékszereket hoztak a tuz táplálására, a máglya köré szalmakötegeket hordtak, végül maguk fonta gyapjúfonallal vették körül az egész területet. Fiatalok csoportjai további tuzrevalót gyujtöttek a faluban, elsősorban adományként, de ha kellett, más titkos úton-módon is. Ilyenkor mindig arra hivatkoztak, hogy mindenkinek kell adnia valamit a tuzre, és ami már egyszer odakerült, azt nem lehet visszavenni. Én például alig tudtam megakadályozni, hogy az egyik új priccsem a tuzbe vándoroljon, s más utcámbeliek is felpanaszolták, hogy sepruket, ajtófélfákat, szalmatető-darabokat vittek el tőlük, s a napra száradni kitett rengeteg tuzrevalójuk is nyomtalanul eltunt.

A nagy napra a falubeli vályogházakat rendbe hozták, kimeszelték. Míg a falu utcáit és házait próbáltam készülő előtanulmányomhoz feltérképezni, az asszonyok egyre-másra invitáltak, vegyek részt a nagy ünnepen. A meghívás rendszerint úgy ment végbe, hogy a házak tisztításához használt megnedvesített, tehénlepénnyel dúsított agyagot fenyegetően felém lendítették, és azt kiáltották: „Sahib fog velünk Holit játszani?” Én kérdeztem, hogyan játsszák ezt a játékot, de nem kaptam egyértelmu választ. A férfiak is azt hajtogatták, hogy egyszeruen legyek ott, nézzem meg, és akkor részt vehetek benne. Ahogy közeledett a nagy nap, egyre nőttek az aggályaim. Egy muvelt nagybirtokostól egyszer azt hallottam, hogy a Holi-ünnep különösen a negyedik rend kasztja, a szudrák számára nagy jelentőségu. A terület központjában több európai is azt tanácsolta, hogy ki se lépjek a házból, és kerüljek el minden falut az ünnep idején. Falubeli barátaim azonban nyugtatgattak: „Nem kell aggódni. Valószínuleg nem fogja bántani senki. De bármi történjék is, nem szabad haragudni. Fátylat kell borítani minden viszálykodásra. Ez egy lila – Krisna urunk isteni mulatsága.” Olvastam és sok legendát hallottam Krisna ifjúkori csodatételeiről és szerelmi kalandjairól. Ezek a történetek valóban nem adtak okot a nyugtalanságra. Ráadásul Radcliffe-Brown egy etnológiai alapmuvében azt írta, hogy ha meg akarunk érteni egy mítoszt, mindenekelőtt a mindenkori rítusoknak kell különös figyelmet szentelnünk. Malinowskitól és minden más etnológiai mesteremtől is azt tanultam, hogy egy idegen kultúrát úgy ismerhetünk meg a legjobban, ha amennyire lehet, közvetlenül részt veszünk benne. Muszáj volt tehát részt vennem az ünnepen, ha megengedik.

Az ünnepségek az éjszaka közepén kezdődtek, nagyon sokat ígérően – úgy véltem –, amikor felkelt a telihold. A megszentelt és összelopkodott tuzrevalóból rakott hatalmas máglya rögtön fellobbant, amint a falu bolondjai meggyújtották – a falu elöljárója, úgy látszik, nem ébredt föl idejében. Körös-körül azt kiáltozták: „Győzd le a mi Holika anyánkat!” A lélek végleges szabadulás utáni vágya fejeződhetett ki ebben, nem pedig egy földi hódításé, aminek vélni lehetett. Időközben száz férfi sereglett a tuz köré, a falu mind a 24 kasztjából valók, hinduk és muzulmánok egyaránt, és frissen learatott zöld zabkalászokat pirítgattak a parázson. Ezután felvonultak különböző irányban a tuz körül, és amikor elhaladtak egymás mellett, kicserélték kalászaikat, átölelték, vagy „Ram! Ram!” kiáltással üdvözölték egymást, méghozzá sok esetben a kasztkülönbségeket figyelmen kívül hagyva. A falu házaiban előzőleg már kioltottak minden tüzet, és amikor az összesereglett férfiak visszatértek házaikba, parázsló szenet vittek magukkal a nagy közös tuzből, hogy azzal élesszék fel a lángot a családi tuzhelyen.

Amikor befordultam egy sötétebb utcába, valamivel, amit én zabnak véltem, kétszer is megdobtak hátulról. Ez a valami közelebbi vizsgálat után inkább hamunak és homoknak bizonyult. Ettől a kis epizódtól eltekintve úgy láttam, hogy Holika halálának közös ünneplésével a falu lakói mint egy morális közösség tagjai juttatták kifejezésre egymástól való kölcsönös függőségüket. A közösen végrehajtott rítusok eleven ereje mély benyomást tett rám, a belső melegség érzésével mentem haza, és tértem nyugovóra az udvarban.

Félelmetes éjszaka következett. Amint a hold egyre magasabbra emelkedett az égen, egyre surubben hallottam sietős léptek zaját. Fiatalok csoportjai üldözték egymást hangos „Holi!” kiáltásokkal az utcákon. Időnként nagy vályogtéglák csapódtak be az udvarra. Abban a reményben, hogy még legalább néhány órát alhatok nyugodtan, priccsemmel a raktár védelmébe húzódtam. Utoljára röviddel pirkadat előtt ébredtem föl, amikor ócska agyagedények röpültek a külső ajtónak, és nagy robajjal széttörtek. Valóságos homok-sortuz érkezett az égből, majd elszabadult a pokol. Egy hangoskodó fiúbanda az utcáról a nevemet kiabálta, követelte, hogy menjek ki. Egy ajtórésen át annyit azért láthattam, hogy mindenkit, aki tényleg kimerészkedett, vödreikből sárral és vízzel kevert tehéntrágyával öntöttek le. A különböző korcsoportokból való fiúk marokszám szórták a port a levegőbe, régi cipőkkel dobálóztak, nevettek és tomboltak, mint Krisna kísérői, a tehénpásztorok, és azok is voltak. Éppen egy idősebb embert kaptak el, és arra kényszerítették, hogy fölüljön egy szamárra, de fordítva, fejjel az állat hátsója felé. Felmásztak a házfalakra, betörték a lazább ajtókat, és a lakókat kivonszolták a házból, hogy vegyenek részt a rituális akciókban. Mivel egy viszonylag biztonságos, magas falú, erős ajtajú új házban rejtőztem, megmenekültem az esetleges lincselés közvetlen veszélyétől.

Eksztázis

Alig vonult el a házam elől a vad banda, amikor beállított egy baráti család küldönce a falu másik végéből azzal a kéréssel, hogy segítsek egy sebesült asszonyt elsősegélyben részesíteni. Egy elhajított nagy vizesedény találta fejen, amikor reggel kilépett a házból. A saját fejemet egy hevenyészett sisakkal védve útnak eredtem. Amint kiléptem az utcára, a szemközti házból kiperdült a borbély felesége, egy mindig rendkívül csendes és alázatos asszony. Most rámvigyorgott a fátyla alól, és nyakon öntött egy vödör vízzel. Míg gyors léptekkel átsiettem a falun, mindenfelé férfiak és fiúk táncoló csoportjait láttam, akik Krisnát és az őt kísérő muzsikosokat jelenítették meg valamiféle pantomimmal: fapálcákat fújtak, „cincogtattak”, szárított tehénlepényből készült koszorúkkal és tehénkolompokból kihúzott szalagokkal a nyakukban ugrándoztak. Miután elláttam az asszony fejsérülését és visszamentem, újra meg újra valóságos por- és szemétözön zúdult a vállamra, amit ezúttal nyilvánvalóan a tetőkön, az eresz mögött megbújó asszonyok és gyerekek öntöttek rám.

Dél körül hirtelen egyfajta fegyverszünet állt be. Itt az ideje a fürdésnek, és a tiszta ruhát öltésnek, kiabálták át nekem a szomszédok. Vége lett a piszoknak. Most a tuz istenének kellett áldozatot hoznom. Ahogy Durkheim írta, „minden kultusznak két aspektusa van, egy pozitív és egy negatív”. Azért kellett hát hajnal óta kiállnunk ezeket a csapásokat és gyötrelmeket, hogy fölkészüljünk más rítusok megtisztító hatására? „Tulajdonképpen mi lesz ma délután?” – faggattam szomszédomat, a borbélyt. „Holi” – válaszolta a boldogság kéjes sóhajával, „a szeretet ünnepe”.

Abban a reményben, hogy hamarosan kezdetét veszi a valódi ünnep a Krisna-táncok szellemében, jókedvuen fürödtem meg és öltöztem át, hiszen a szememet csípte a sok por, és a nap is egyre forróbban sütött. Állandó pártfogóm, a falu nagybirtokosa, most a fiát küldte hozzám egy pohár hus, suru folyadékkal. Ez az ünnepi ital, mondta a fiú. Azt akarták, hogy a legjobbat kapjam, ez a saját házukból származott. Megkóstoltam, lágynak és édesnek találtam. Az egészet ki kell inni, magyarázta a házigazdám. Megkérdeztem, miből van: mandula, cukor, aludttej, ánizs és csak egy fél csésze még valamiből, aminek a neve nem mondott nekem semmit. Megittam az egész finom italt, és csak egy későbbi beszélgetés során a szakácsomtól tudtam meg, hogy a számomra ismeretlen összetevő – a bhang – mintegy négy unciányi lé, egy kenderfajta leveleiből származik, melyet nyugaton hasisként vagy marihuánaként ismernek.

Ennélfogva sajnos nem vagyok képes a kellő szakszeruséggel számot adni arról, hogy a négy faluban, amelyen tántorgó házigazdáimmal valahogy bizonyára átlebegtem, milyen további vallási szertartásokra került sor. Azt mondták nekem, hogy részvétlátogatásokat fogunk tenni azoknál a családoknál, ahol az elmúlt évben haláleset történt. Vizuális emlékeimet erről a vándorútról számtalan fotó tanúsítja – a világ számomra csupán életlen, homályos benyomások sora volt. Jegyzetfüzetem foltos, gyurött lapjai üresek, eltekintve néhány átlósan lefelé futó vonaltól és hullámos irkafirkától. Néhány fölöttébb erotikus jelenet mindenesetre megmaradt az emlékezetemben. Emlékszem falusiak egész seregére, akik azt nézték, ahogy egy egzaltált férfi táncos kitömött nadrágban önkielégítésbe torkolló tüzes szenvedéllyel forgott és hajlongott, majd egy másik, lefátyolozott, nőnek öltözött táncossal különös pas de deux-be kezdett, egy pederaszta aktus paródiájába, ami aztán egy telepatikus párzással ért véget – egy csomó trombita őrült trillázása közepette.

Tudom, hogy több hisztérikusnak tunő küzdelem szemtanúja voltam: egyre több nő vidám serege tódult ki a házakból, hogy erős nádpálcákkal támadjon rám és a többi férfiakra, akik csak azzal védekeztek, hogy saját botjukat a földbe szúrva azt gyors szökkenésekkel körbeugrálták. Mások – mint én is – fürgén menekülve igyekeztek biztonságba kerülni. A tevékenység ezenkívül himnuszok szakadatlan énekléséből állt – minden utca visszhangzott az archaikus Szakta-stílusban előadott kórusmuvektől.

Másnap reggel a ruháim állapota, amelyekben végül elaludtam, arról árulkodott, hogy többször is lespricceltek és leöntöttek piros és sárga festékkel. Az arcom még másnap reggel is élénk cinóberpiros, a hajam narancssárga volt az ölelgetésektől és a színes porokkal való bedörzsöléstől. Kérdezősködésemre megerősítették, amit már korábban is hallottam, hogy Kishan Garhiban álarcos rablók foglaltak el egy konyhát, és kutyaszarral kenték össze, meg hogy két asszonyt házasságtörésen értek környékbeli férfiakkal. Az ünnepségek folyományaként egy közeli faluban fegyveres összetuzésre került sor két ellenséges csoport között, és egy harmadik szomszédos faluban, ahol már hosszú ideje tart a viszálykodás az egyes kasztok között, egyáltalán nem tartották meg az ünnepet. „Ez volna a szeretet ünnepe?” – kérdeztem reggel újra a szomszédaimtól. „Igen. Minden ember érzéssel és hajlandósággal közeledik egymáshoz. Krisna urunk tanította meg nekünk a szeretet útját, ezért ünnepeljük Holit ilyen módon.” „És az én sajgó sípcsontom, és a ti sérüléseitek? Voltaképpen miért csépeltek minket, férfiakat folyton az asszonyok?” „Ahogy a pásztorlányok szerették Krisna urunkat, úgy fejezik ki ezzel a mi asszonyaink is a szeretetüket irántunk, és irántad is, Sahib!"

Vágyódás Krisna után

A faluban eltöltött következő 12 hónap során megtanultam, hogy a rituális cselekvéseknek három fő csoportja létezik – a törzsi ünnepek, egyes szentségek és a vallásos tisztelet kevésbé kötelező formái. A szentségek közül a családban tartott esküvői szertartások álltak a falu mindennapi életének középpontjában.

A házasságkötéssel a fiatal lányokat kiragadták abból a privilegizált helyzetből, amelyet a patrilineárisan szervezett nagycsaládokban születésüktől fogva egész gyerekkorukban élveztek. Minden esetben egy másik, sokszor több mérföldnyi távolságban fekvő faluba kerültek, ahol összeadták őket egy házastárssal, aki még maga is gyerek volt, és ily módon egy számukra teljesen idegen családba kerültek.

A vőlegényt a nagybátyjai mintegy katonai felvonulás keretében cipelték a faluba, és innen háromnapos ünnepélyes tiszteletadás után bőgő kis menyasszonyával együtt új otthonukba vitték őket, ahol a menyasszonynak jut a legalacsonyabb státus minden családtagok közül. A frissen esküdött feleségek élete kizárólag abból áll, hogy nehéz munkát végeznek anyósuknak, férjüknek teljes engedelmességgel tartoznak, és minden náluk idősebb falubeli férfi előtt csak szótlanul és lefátyolozva mutatkozhatnak. A feleség sorsát ettől kezdve kezében tartó férj családjának többi tagja jogot formálhatott arra, hogy a nála alacsonyabb rangú rokontól minden ünnepi alkalommal szolgáltatásokat, ajándékokat, vendégszeretetet és tiszteletet követeljen.

Időnként az ilyen esküvői ünnepségek során is sor került a Holi-játék rövid kirobbanásaira, főleg az idegen vőlegény falujabeli férfiak és a menyasszony falujabeli nők között. E játékok során a férfiakat felbiztatták, hogy merészkedjenek be a női udvarokba a menyasszony falujában, ahol aztán a merészségükért sodrófával ütlegelték vagy festékes vízzel öntötték le őket.

Egyébként minden házasságkötéssel kapcsolatos szertartásban a férfiaknak a nők, a vőlegény hozzátartozóinak a menyasszony fölötti dominanciája állt az előtérben. Ha egy férjes asszony szokás szerint egyszer egy évben hazatért eredeti otthonába, hogy egy hónapot fesztelenül együtt töltsön falubeli „nővéreivel és fivéreivel”, az egész falu érzelmes dalokat énekelt a gopik Krisnához fuződő és egymás közti szoros közösségének gyermeki idilljéhez való visszatérés soha be nem teljesülő vágyáról. Ha a felnőtt emberek közötti szexuális kapcsolatról akartak szólni, azt a „háború”, a „lopás”, az „erőszaktevés” metaforáival kellett körülírni. Hogy senki meg ne sértődjön, a házastársi kapcsolatot egy adott férj és feleség között csak körülírva lehetett említeni, mint a „ház”, a „gyerekek” stb. A Holi-ünnep tehát nemcsak azzal vált el a mindennapi érintkezés formáitól, hogy itt egészen leplezetlenül jutottak kifejezésre kimondottan szexuális kapcsolatok, amelyeket különben egyáltalán nem volt szabad tematizálni, hanem a férj és feleség közti hagyományos erőviszonyok megfordításával is.

Ettől a Holi-ünneptől eltekintve az a benyomásom alakult ki, hogy az év többi tizenhárom nagy ünnepe a patriarchátus és a gerontokrácia családon belüli normális struktúráját fejezte ki és tükrözte vissza, valamint a bonyolult, szigorúan hierarchikus tagoltságú viszonyokat az egyes kasztok között és a földbirtokos általános elsőbbségét a faluban. A Divali-ünnep során az ősök szellemét etették, és a családfő a többi családtag nevében a gazdagság istennőjéhez imádkozott. Gobardhan Divali rítusaiban, a Krisna-kultusz egy további ünnepén az agnatok, az apai rokonok összetartozását hangsúlyozták a család jószágaiban való közös érdekeltségük alapján. A Divali-ünneppel véget érő kéthetes holdciklus negyedik napján – és minden hónap valamelyik megadott napján – a feleségek böjtöltek a férjükért. Más napokon a gyermekeikért böjtöltek. A fivérek és nővérek egymás kölcsönös segítésén alapuló viszonyát, amely különösen az idegen faluba férjhez adott nőknek fontos, két másik ünnep és számos böjti nap volt hivatott megünnepelni és megerősíteni. A Holi-ünnep alkalmával rakott nagy tuz is a gonosz Holikának a fivérével szembeni hallatlan árulását megtorló isteni büntetés drámai kifejezése. Az év minden más ünnepe és az esküvői szertartások is az alacsonyabb és magasabb kasztok szigorú elválasztását és könyörtelen hierarchiáját tükrözte, mind a megtisztuláshoz nyújtott szolgáltatások, mind az ellenszolgáltatásul kapott ajándékok és élelmiszerben való fizetségek formájában. Minden rituális cselekvés – akár az egyes szentségek, akár a nagy ünnepségek keretében zajlott – a pártfogó és az alárendeltek közti ritualizált szerepmegosztással alapvetően a gazdasági uralomnak és alávetettségnek a falut jellemző szigorú hierarchizáltságú struktúráit tükrözte vissza, ahol a családok egyharmada tartotta ellenőrzése alatt majdnem a teljes földbirtokot. Emellett szerintem a kevésbé kötelező, egyénileg követett rítusok és szokások is felfoghatók a világi hatalmi struktúrák kifejezőiként. Rivalizáló vezérek vetekedtek különleges ceremóniák segítségével minél nagyobb számú hívekért. Egy jómódú paraszttól, hivatalnoktól vagy egy a bíróság előtt sikerrel szereplő panaszostól elvárták, hogy ugyancsak különleges ceremóniákat és ünnepségeket rendezzen, hogy az egyszeru nép is „feloldozza a bunei alól”, amelyeket magas állása elérése során kétségkívül elkövetett. Ha nem felelt meg ezeknek a várakozásoknak, számíthatott arra, amiként ez gyakran szóba került, hogy a Holi-ünnep során a fösvény embereket mindig bosszantották, néha más sötét éjszakákon kirabolták. Egyszer egy évben került sor arra, hogy egyszerre imádkozzanak minden helyi istenhez, ami az asszonyok közös tevékenységét kívánta meg, akik ezenkívül gyakran jártak össze kisebb csoportokban közös éneklésre. A férfiak közti barátkozás minden formáját a családon és a kaszton kívül gyanakodva figyelték.

Összegzésképpen talán azt lehetne megállapítani, hogy a falun belüli rituális és mindennapi szociális érintkezési formák pontosan megfeleltek egymásnak – mindkettő egy szigorúan hierarchizált és lépcsőzetes rend fenntartását szolgálta. Ezen a renden belül nem sok hely maradt a Krisna vígan hangoskodó lényéhez illő viselkedés számára.