Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Czeiner Nándorné
Marokkói útinapló

2000. szeptember 9-től szeptember 29-ig
http://www.agra.hu/cikkek/utibeszamolok.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Szeptember 8., este

Már este elkezdődött az utazásunk, ugyanis Györgyiéknél aludtunk, mert korareggel indult a busz a Hősök teréről és sem Nóra, sem én, nem tudtunk volna kiérni. Teljesen sötét volt mikor megérkeztünk a térre és az utasításhoz híven keresni kezdtük a nagy fehér buszt és az idegenvezetőt. Két nagy fehér busz is volt, de az egyik szafari túrára ment, a másik Korzikára, így aztán várakoztunk tovább. Egyre több ismerős arcot fedeztem fel a lassan innen-onnan szállingózó emberekben. A téren nem is voltak mások csak utazni vágyó turisták. Végre megérkezett a buszunk és az idegenvezetők. Felcihelődtünk rá, majd érzékeny búcsút vettünk Györgyiéktől és Isten nevében elindultunk erre a fenékpróbáló hosszú utazásra. 33 órát fogunk egyfolytában utazni, fogalmam sincs, hogy fogjuk bírni!

Előzetesként közreadtak két írást, mely bemutatja az országot ahová utazunk, s melyet élvezettel olvastunk.

"Ellentétek országa - Marokkó" és
"Marokkói mindennapok".

Mindkettőt Gáspár Péter írta, az egyik idegenvezetőnk. Mivel én bemutatkozásnál még soha nem tudtam megjegyezni neveket, természetesen összekevertem az idegenvezetőket és nagy lelkesedéssel gratuláltam az íráshoz Istvánnak, aki értetlenül nézett rám, de különösképpen nem szabadkozott. Hát ez vagyok én!

Ellentétek országa - Marokkó
A hangzatosnak tűnő cím minden betűjét vállalom, még akkor is, ha mindez számos másik ország - főként az Európától távol eső vidékek - jellemzője lehet. Marokkó mindenképpen ezzel lopta be magát a szívembe - jóllehet éppen ezen ellentétek, visszásságok gyakorta szó szerint is elborzaszthatják a galamblelkűbb turistákat.
Marokkó egyszerűen más, s mindezt annyira egyértelműen és nyilvánvalóan teszi, hogy az maga a keleti varázslat.
Pedig nem nagy az a távolság, amit a vállalkozó kedvűeknek le kell küzdeniük, ha meg akarnak ismerkedni ezzel a sok kultúrájú földdel, ahol a berberek ősi hagyományvilágára szépen lassan rátelepedtek előbb az arabok, később pedig a franciák és a spanyolok. Mindezt magán viseli, - jó és rossz értelemben egyaránt ez a nemzet -, ez tükröződik mindenütt, az épületek formáitól kezdve az itt lakók arcvonásain keresztül, bárhová is nézünk. S nekünk turistáknak nem marad más dolgunk, mind szépen lassan megfejteni - próbálni megfejteni - mindazt a káprázatot és újdonságot, amivel szembesülünk.
Színek hangok, illatok. Elsőnek ez az, amivel meg kell birkóznunk, ez az a hétköznapi másság, amivel először találkozunk.
Lenyűgözőek Marokkó színei. Talán a levegőben van valami, ami mássá, többé, ragyogóbbá teszi ezeket a színeket - meglehet csak a környezetváltozás nyitja rá a szemünket, hogy mire is kellene használni azokat valójában, mert majd minden városnak más színe van - Rabat, Asilah fehér, a kékek és zöldek milliónyi árnyalatával, Casablanca európai módon szürke, Marrakech téglavörös, az Atlaszon túl pedig föld-, és piszokbarna települések sorjáznak. Meknesben van valami, ami számomra sárgává teszi, Fez pedig már az ősöreg városok koszszínében pompázik, bármily furán hangozzék is ez a kijelentés.
S emellett mindenünnen rengeteg egyéb szín köszönt ránk, az asszonyok változatos ruhái, a növények harsánysága, a fűszeresek, bazárosok pultjai, a tenger az elképzelhetetlen színű szikláival, a monotonnak nem nevezhető kősivatagok, az Atlasz egy pillanatra nem szűnő változatossága. S akkor még szót sem ejtettünk a napszakok által újra és újrafestett tónusokról, s azokról a festékekről, melyekkel maguk a marokkóiak pingálják milljom színekkel ajtajaikat, zsaluikat, csónakjaikat. Mintha minden cseppjük valamelyík őrült festékkeverő műhelyéből került volna elő. De itt vannak a kaleidoszkópként kavargó csempeminták és mozaikok, a belső terek márványa, az arabeszkekkel hímzett stukkók és cédrusgerendák.
Ebbe azt összképbe szivárognak be az illatok és szagok, melyek legtöbbje idegen és furcsa lehet egy európainak, főként, ha azok intenzitását vesszük. Egy forgalmasabb helyen tízlépésenként ütközhetünk új illatokba, s ahol az előbb még egy kifőzde vagy egy fűszerárus kellemes aromáit szaglászhattuk, másutt a tömény húgyszag, vagy halbűz fogad bennünket. Semmivel össze nem hasonlítható a fez-i bőrcserzőkádak dögletes levegője, s ugyanígy elképeszt a kertek és parkok kellemes virágillata, az óceánpart jellegzetesen összetett szaga. S ha még nem volt elegünk a ránk záporozó idegen benyomásokból, érdemes körül fülelnünk hogy újabb adalékokat gyűjthessünk ehhez a mérhetetlen mozaikhoz. Az európai fülnek megszokott városi gépzajokat a medinákban, az óvárosokban felváltja a szekerek nyikorgása, az öszvérek, szamarak, lovak patacsattogása, s mindenünnen hallani a helyiek követhetőnek kevéssé nevezhető, pergő párbeszédét, a koldusok könyörgéseit a maghrebi zenét, legyen szó akár a tradicionális fajtáiról, akár a CD-n és kazettán hozzáférhető modern változatokról. A mecsetek müezzinjei pedig kérlelhetetlen pontossággal hívják imára a híveket, erőtől duzzadó, félhangonként emelkedő énekükkel s a hangszórókból felrecsegő szavuk, - egyik a másik után - egyhamar az egész város minden zugába elér.
Szinte nem akad olyan épület, mely ne érne meg egy pillantást, s itt nem csak a palotákra, a kizárólag mohamedánok által látogatható mecsetekre, a berber vidékek földszín kashbáira, azaz erődeire vagy a lenyűgöző iskolákra, a medreszékre gondolok. De a maga módján csoda itt minden kunyhó, egyszerű lakás, a nomádok sátrai vagy a parányi berber hegyifalvak. Mert az otthon szent és tiszta, s a paradicsomot jelképező kert lehetőség szerint mindenütt megtalálható, még ha csak néhány pozsgás is az, vagy egy őszibarackfácska. De bármilyen tiszták is maguk az otthonok, mindezt nem érzik kötelezőnek az utcán. Nincsenek szemetesek csak szemét és piszok, s előfordulhat, hogy egy nagyobb szél nyomán nejlonzacskók és papírdarabok hullanak eső helyett az égből.
De az emberek kedvesek, büszkék és vendégszeretők. Mindig akad olyan, aki néhány dirhamért elkísér bennünket a medinák legmélyére és ki is hoz onnan, még akkor is, ha az Fez senki más által át nem látható sikátorrengetege. A gyerekeken Hadzsi, Bassir s más marokkói labdarugók meze feszül, itt mindig téma a foci, a legelhagyatottabb helyeken is találni pályákat. A férfiak egykedvűen üldögélnek a teázók teraszán, előttük ezüstkannában vagy egy kis pohárban a "berber whisky" a mentatea, vagy nagy hangon perlekedve akarnak valamit megszerezni, esetleg néhány vevőt a boltba becsábítani. A nők pedig gyönyörűek, egyszerre kihívók és visszautasítók, de legfőképp titokzatosak, titokzatosabbak az Ezeregyéjszaka minden kincsénél, s a szemük fekete, akár az éjszaka és fényes, mint a csillagok.
Még ha mindez egyértelműnek is tűnne, az európai szem és elme azért számtalan dolgon elbambulhat. Mert érthetőek mindazon dolgok, melyeket itthon is megszokhattunk - legyen az rendőr, bankpénztáros vagy katona -, de az emberek nagy részéről nem lehet pontosan megállapítani, mivel is foglalkozik. Az olyan evidenciák, mint a káprázatos ügyességgel dolgozó mesteremberek - nincs olyasmi, amit fából vagy kőből ki ne faragnának vagy más módon el ne készítenének - persze más lapra tartoznak, de az arab viszonyrendszer, a ki kinek a kicsodája bizony kemény dió a magunkfajtának. Ha más tapasztalatokkal akarjuk bővíteni saját kincseskamránkat, több sikerrel járunk. Némi hasfogóval és gyomorfertőtlenítővel fölszerelkezve nyugodtan kipróbálhatjuk a helyi ízeket (nem mintha romlott vagy rossz minőségű ételekkel traktálnának, de a higiéniára kevés figyelmet fordítanak), s ha valaki már erre az elhatározásra jutott, ki ne hagyja a tagine-t, ezt a cserépedényben zöldségekkel párolt húsfélét - amit akár nálunk a töltött káposztát az "ahány ház, annyi szokás" elvének megfelelően készítenek -, a kuszkuszt vagy a harirát. Ebből a levesből minden magára valamit is adó étteremben megtalálunk egy irdatlan csöbörrel.
Igazi kulináris élmény Marrakech főterén a Jemma el Fnan falatozni a lacipecsenyéseknél, míg körülöttünk ötven konyha faszénparazsának a füstje, s a megállíthatatlan zsivaly: kígyóbűvölők, tűznyelők, rossz papuccsal szamárfület mímelő mesemondók, táncosok zsongása. S ha már itt vagyunk, el ne mulasszuk megkóstolni az ismert univerzum legfinomabb narancslevét!
Ha egyetlen szóval kéne jellemezni, mi is az, ami igazán meghatározza ezt az országot, talán azt mondanám rá, hogy a víz. Pontosabban annak léte vagy nemléte. Az esős időszakban minden zöldell, a patakok bőséggel hömpölyögnek, ám a nyár végére mindez elmúlik, elszivárog, s csak a kiégett puszták maradnak a kevéske öntözött folt körül. Ha valaki ilyenkor járja a vidéket csak a víz nyomait látja, a félelmetes erőről tanúskodó vízátfolyásokat, a csapadék elkoptatta köveket. A folyómedrek szárazak, s a lakosság mindent megtesz, hogy a bővizű forrásokat apró, mesterséges medrekbe terelje, így tartva életben a megmaradt vegetációt. A folyóvölgyek még ekkor is paradicsomi helyeknek számítanak, s ha a vizük el is tűnik a sivatagban, arra mindig marad elegendő erejük, hogy méregzöld pompába öltöztessék a datolyaligeteket, hogy éltessék a kicsiny legelőket s a berber asszonyok tiritarkára varázsolva a környező köveket - kimoshassák a család ruháit. De a vízben szegény vidékeken ilyentájt csak tikkatag növényeket látni, amelyek több-kevesebb sikerrel dacolnak a sziklák, a szél és a forróság markában, hőtől remegő, holdbéli tájakat, közönyös, turistákra váró tevéket, a száraz szellőkben üldögélő gazdáikat. S nem ritka ilyenkor, hogy az eget por és homokfellegek sötétítik el, akárha Allah rosszallását közvetítenék az alant kóborlóknak, s ez a homok eltömít, elzár mindent, befújja az utakat, porból varázsol deret a pálmákra.
A zöld szín ezeken a helyeken szentnek számít, - s nem csupán azért, mert a Próféta színe - de életet jelent, vizet jelent, s ez abból is jól látszik, hogy a vízben gazdag földek minden egyes négyzetméterét kihasználják, s épületeket csakis abban a zónában emelnek, ahová a nedvesség morzsája sem jut már el.
Szinte elképzelhetetlen, hogy az Atlasz dögmeleg szorosaiban, kiszáradt folyómedreiben télre másfél, kétméteres hó gyűlik össze, arra kényszerítve az itt lakó berber törzseket, hogy lejjebb húzódjanak, mint ahogy az is, hogy a sziklákkal teleszórt vádikban máskor olyan tömegű víz hömpölyög, hogy az iskolásoknak még a csapadék megérkezése előtt a folyó iskola felőli oldalára kell költöznie.
De nem csupán ilyesfajta ellentétekkel találkozhat az, aki Marokkóba látogat. A kultúrák ezen gyűjtőpontja, számtalan meglepő dolgot tartogat az idelátogatóknak. A franciák és spanyolok építette, ville nouvellek, újvárosok meglepően szokásos - már-már európai - képet mutatnak, de mindegyikük szélén ott komorlik, vagy éppen tündököl egy-egy bab, azaz kapu, hogy szamárhátú boltívei mögött az óvárosok sikátorai nyílhassanak. A medinákban nem találkozhatunk annyi európai módon öltözött nővel és férfival (s a hangsúly elsősorban a nőkön van), ez egy más világ, egy más életforma, melynek szemmel láthatóan mások a szabályai is. Itt mintha életre keltek volna a régi, keleti mesék, s ha néha külföldi cégek bazáraival is szembesülhetünk, a legtöbb helyen a hagyományos marokkói kézművesek mestermunkáit vehetjük szemügyre. Azok, akik itt élnek és dolgoznak - a mi szemünkben némelyik foglalatosság akár rabszolgamunkának is tűnhet - gyakorta nyomorúságos körülmények között kénytelenek tengődni, mégis boldogabbak sok másiknál: nekik ugyanis legalább van munkájuk. Itt sokkal töményebben zuhan ránk a valóság, ha esetleg valami elterelte volna a figyelmünket. Sokkal több a koldus, a nyomorék, a beteg ember, akik a sikátorok elkopott kapualjaiban, a mecsetek lépcsőin üldögélnek, rengeteg a gyerek, s bizony sokan közülük ölre mennek a másikkal egy dirhem vagy egy toll miatt. Ha a hét-nyolcszáz éves épületcsodáktól elvakulva újfent kikeveredünk az utcára, ők egyhamar visszarángatnak bennünket a mindennapok világába.
S ha a modern autópályák, szállodák, bankok, - vagy, hogy egy hétköznapibb példát említsek: a minden tekintetben korszerű telefonok - el is hitetnék velünk, hogy ez az ország gazdag, szinte azonnal láthatunk rá cáfolatot is. Bár az igaz: vannak gazdagok. Nagyon kevesen. Számba se lehet venni az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger partjain sorakozó luxusvillákat és palotákat, mindenütt ott vannak az óriáscégek, de hogy ne menjünk ennyire messzire, érdemes szemügyre venni egy-egy komoly hagyományokkal bíró céh - mondjuk egy szőnyegszövő céh - erődnek is beillő, dúsgazdag házát. A casablancai II. Hasszán mecset minden képzeletet felülmúló szépségével úgy trónol az óceán partján, akárha egy mese megelevenedett, párákban úszó díszlete lenne, s hogy mégsem az, arra egyhamar rájöhetünk, ha a csipkedíszes óriás közvetlen közelében elterülő nyomornegyedet is szemügyre vesszük.
Királyi paloták, marcona kashbák, ősi egyetemek és bádogvárosok, kihalt vályogkunyhók. Dicső múlt és kevésbé díszes jelen. Ugyan ma az államforma - királyság - már eleve meghatároz dolgokat, de a mi szemünkben ez mégis többnyire szokatlan. A jelenlegi vezetésnek elsősorban a gyarmati uralom alóli felszabadulást és a Szahara egy jelentős részének visszaszerzését köszönhetik az alattvalók, II. Hasszán halálával azonban a fiára VI. Mohamedre legalább ilyen fontos problémák megoldása vár. Az Atlasz hegység kettéosztotta ország még komolyabb egyesítése, a déli, elmaradottabb régiók felzárkóztatása. A hangosodó ellenzék megnyugtatása.
De őneki is tudni kell, hogy egy kincsesládikát kapott örökül, komoly hagyományokat, dicső történelmet. S mindez kötelez. Ha az ellentétek országából nem is varázsolhat egysíkú birodalmat, megőrizni, szépíteni, jobbítani mindenképpen érdemes. Mi ezzel csakis jól járhatunk.

Marokkói mindennapok

Szeptember elején Marokkó csodálatos, ezt bátran állíthatom. A hozzáértők szerint azonban az év többi részében is az, s mint ilyen, tiszta szívvel ajánlható minden vállalkozó szellemű utazónak. Igaz ugyan, hogy a téli hónapokban inkább a hideget jobban tűrők látogassanak oda, hiszen a szállodák java részében nyoma sincs a fűtésnek.
Marokkó általában csodálatos, s erre is bizton rábólint mindenki, aki már járt ott. Elsősorban változatosságával, eredetiségével hódít, azzal, a hogy Európához ilyen közel, ennyire más tud lenni. A panoráma-buszok és autósztrádák közvetlen közelében évszázadokkal korábbi állapotokra bukkanhatunk, s nem lehet nem észrevenni az iszlám mindenre kiterjedő hatását sem. Az évezredes muzulmán kultúra, a még régebbi időkre visszavezethető berber hagyományok s az utóbbi idők francia, illetve spanyol befolyása rendkívül érdekes keveréket hozott létre.
S ha figyelmen kívül hagyjuk az emberi tényezőt, környezetformáló képességét, akkor is marad rengeteg ámulnivaló az óceán és tengerpartokon, az alacsony és magas hegységekben, a kő-, és homoksivatagokban vagy a termékeny folyóvölgyekben.
Ha felül tudunk emelkedni a néhol kifejezetten szőrszálhasogató bürokratikus ügyintézésen, a hivatalos dolgok "nem tudja a jobb kéz mit csinál a bal" jellegű elrendezésén, akkor minden energiánkkal az ország jobb megértésén, megismerésén lehetünk, s ez bizony komoly és szórakoztató feladat egyszerre...
A túlszervezettség nem erős oldala a marokkóiaknak, s talán így fordulhat elő, hogy gyakrabban hoznak kellemetlen helyzetbe, mint azt ők maguk szeretnék. A tangeri belépésnél egy jó órás vitába került, míg az amúgy rendkívül szimpatikus és segítőkész biztosítási ügyekkel foglalkozó hölgy kiderítette, hogy tulajdonképpen azért nem tud a buszunkra biztosítást kötni, mert nem tudja a pontos tarifákat, és különben sincs már ilyenkor senki, akitől megkérdezhetné. Az a tény, hogy az utasbiztosítása mindenkinek rendben van, s az ország minden pontján érvényes csak kevéssé hatotta meg, mivel - ahogy ők okoskodnak - ha egy járműre adnak biztosítást, azt csak utasbiztosítással adhatják (ez a poggyászokra egyébként nem érvényes) hiszen az utasok ugyebár a járműben vannak és hát bármi megtörténhet.
Mindehhez tetemes idő szükségeltetett, s az első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy a máskor biztos befutónak számító "sör, whisky, cigaretta" kombináció sem vezet sikerre, lévén az állami hivatalnokok nem keresnek rosszul (egy gimnáziumi tanár kb. 100 000 Ft-nak megfelelő összeget kap), és nem is kockáztatják ilyesfajta malőrökkel az állásukat.
Aki csak teheti éppen azért itthon intézze el valamimód a biztosítását, különben kemény pénzeket kell fizetnie.
Megtehetjük persze - és mivel már jócskán este volt magunk is így cselekedtünk - hogy saját felelősségünkre később intézzük el ezeket az ügyes-bajos dolgokat, ám ekkor a helyi rendőrök esetleges rosszallását és az elvontatást hívhatjuk magunkra. Hogy ez mégsem mindig így alakul, arról már - Allah tudja csak az okát - állandóan ők gondoskodnak.
Hiábavaló küzdelmünk végeztével éppen a kikötőből próbáltunk biztosítás nélkül kisunnnyogni, amikor az első rendőr megállított és persze azonnal azt a papírt kérte, amit kis híján, másfél órán keresztül hiába hajtottunk. Más lapra tartozik, hogy csak egy futó pillantást vetett a biztosításunkat "helyettesítő" belépési igazolásra, (ami két doboz kólába került) és azonnal továbbot intett.
A külföldi autókra és buszokra egyébiránt nem sok figyelmet fordítanak az állandó sípoláson kívül, láthatóan minden energiájukat felemészti a kaotikus vezetési viszonyok megzabolázása, ám minden esetben határozott elképzeléseik vannak arról, miként is kellene a dolgoknak folynia.
Így fordulhat elő, hogy amíg az egyik széles mozdulatokkal invitál be a rabati királyi palota parkján átvezető sugárútra, és segít a kapun benavigálni a buszt, addig húsz méterrel távolabb álló társa azonnal visszafordít, mondván, hogy busz abból az irányból be nem jöhet, egyébiránt nem lenne különösebb kifogása a dolog ellen.
Az ilyen intézkedések láttán egy kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a királyi szolgálatban lévők szó szerint is a fejükkel játszanának, s ezt a szomorú eshetőséget bármilyen szóba jöhető módon igyekeznének elodázni.
A "semmi gond" és "mindjárt megoldjuk" jellegű kifejezésekkel is sűrűn találkozhatunk, s végül be kell lássuk, hogy általában nekik lesz igazuk. Ha a maguk kezébe veszik ügyeink intézését, - némi ellentételezés fejében természetesen - előbb-utóbb biztos sikerre számíthatunk, legyen szó akár egy medinában (óvárosban) megbújó érdekes kézműves műhely megtalálásáról, akár egy hegyi expedíció megszervezésétől. Aki a kalandosabb megoldásokat kedveli, azoknak bízvást ajánlható ez a lebonyolítási forma, hiszen azon kívül, hogy több-kevesebb sikerrel rögvest intézkednek, nem utolsó sorban betekintést nyerhetünk sajátos problémamegoldó módszereikbe is - mely a legtöbb esetben harsány üvöltözés keretében történik. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, abban biztosak lehetünk, hogy akármi csalódott arcot vágnak is, ha a pénzt elfogadták, bizonnyal mindenki jól jár. Nagyjából így intézték el azt az utat is, amelynek során feljutottunk az Atlasz hegység, - s így Marokkó - legmagasabb csúcsára a Toubkalra. (Ebben a festői környezetben forgatta Scorsese a Kundum című filmjét, s ez alapján bárki fogalmat alkothat arról, milyen festői látványt nyújthat ez a vidék, ha megfelelt egy tibeti történet hátterének.)
A busszal megközelíthetetlen helyekre viharvert kisteherautók, onnan tovább öszvérek és hegyivezetők segítségével érkeztünk meg. Egy kisebb gyalogtúra majd, mindenki számára teljesíthető, ám komolyabb csúcsoknak csakis megfelelő elszántság és fizikai kondíció birtokában vágjunk neki. Meg kell mondjam, ebben a környezetben éreztem magam a leginkább elveszettnek, bárhol voltam is. Nemhogy a berberek beszédét nem értettem, - ők pedig az európai nyelveket némi fenntartással és komoly lezserséggel kezelik -, a környezet idegensége sem tett túlzottan magabiztossá, s a végén már abban sem voltam biztos, hogy a pénzemért azt kapom, amiben végül is megegyeztünk. Amikor minden előzetes megállapodás után sem láttam túl sok biztató jelét annak, hogy a sátrainkat utánunk hozzák, bajuszos hegyivezetőnk keresésére indultam (lévén mindenki bajuszos ez igen könnyű feladat volt). Kérdésemre felháborodottan közölte, hogy megegyeztünk, innentől kezdve ez az ő dolga és ne aggódjak, ő nem tréfál az ilyesmivel.
Valóban becsület dolgában ezek az emberek kikezdhetetlennek bizonyultak, s ahol európai agyam már-már valamiféle simlit vagy átverést sejtett, ott csupán az ő komótos tempójuk dolgozott. (Egyébként a sátrak és az öszvérek hamarabb feljutottak a táborhelyre, mint a csoport. Ennyit a stikliről.)
Ha ilyen helyre vetődünk (mi Imlilben voltunk), bizonyosak lehetünk benne, hogy a berberek mindenben a segítségünkre lesznek, akarjunk bérelni akár egy tíz-tizenkét személyes sátrat, málhás állatokat vagy hegyivezetőt. (Két sátor és három öszvér "bérleti díja" 1000 dirham körül mozog két hegyivezetőnk 800 dirhamért vállalta pátyolgatásunkat. - Egy dirham kb. 25 Ft-nak felel meg - Ha saját használatra akarjuk igénybe venni az öszvérek esetében a fel- és a lefelé vezető utat külön kell megfizetni. Ez mindegy l00 dirham, ha jól megpakoljuk málhával szerencsétlen állatot.) Ha már valaki idáig eljut, vétek lenne kihagyni egy ilyen túrát. A fáradalmakért bőséggel kárpótol a látvány, a mérhetetlen hegyek, csodálatos szurdokok és jéghideg hegyipatakok. Az éjjeli égboltról egyhamar kiderül, hogy az ilyen fényektől távoli helyeken, sokkal több csillaggal kedveskedik, mint nálunk s egy kis szerencsével még titokzatos berber szertartások és barátságos étkezések részvevői is lehetünk.
Télen sítúrák várják a vállalkozó szelleműeket, - barátságosabb időben a legfinnyásabb alpinisták is találnak nekik való kihívást.
Legalább ilyen változatossággal és jóval nagyobb nyüzsgéssel várnak bennünket a városok. Nem hinném, hogy akadna olyan település, ahol legalább egy valamirevaló piacra ne bukkanhatnánk, a nagyobb városok végeláthatatlan szukjai pedig más, keleti bazárokban már megedződött utazókat is próbára teszik.
Fez közel tízezer sikátorát még a helybeliek sem ismerik töviről hegyire, de biztosan találunk vállalkozó szellemű idegenvezetőt, aki bármit elintéz nekünk, akár csak nézelődni szeretnénk, akár 700 dolláros szőnyeget vásárolnánk. Majd minden településen megtalálnak bennünket azok a figurák, akik pillanatok alatt előkapják fényképes igazolványaikat, mondván, hogy őket a marokkói állam ismerte el hiteles idegenvezetőnek. Bennük is megbízhatunk, s az is egy lehetséges módja a kéretlen segítőtársak lerázásának, ha ilyen igazolványt kérünk tőlük.
Bárkit is szólítunk meg útbaigazításért, információért, fennáll annak a veszélye, hogy az illető nyomunkba akaszkodik majd, és elkísér vagy ránk akar tukmálni valamit vagy a rokonának ismerősének valamely portékáját. Ez ugyan nem mindenkire jellemző, ám mindig számolni kell ezzel a lehetőséggel is, hiszen a szegényebb marokkóiak onnan próbálnak pénzhez jutni, ahonnan csak módját látják. Célszerű az ilyen esetekben inkább valamely tisztségviselőt, - rendőrt, katonát esetleg boltost - megkérdezni, ők készséggel állnak majd rendelkezésünkre.
Az idegenvezetés ára változó, s nagyban függ a turisták létszámától is. Egy rövidebb sétát bármelyik utcagyerek elintéz nekünk 2-5-10 dirhamért, egy szakavatott, többnyelvű ismertetésért 100-150, II. Hasszán portréjával ékes pénzt is fizethet egy-egy csoport. Ezek a beavatottak azonban olyan helyekre is elkalauzolhatnak bennünket, melyeket nélkülük talán soha nem láthatnánk, s középkori műhelyek, átlagos háznak álcázott "szőnyegpaloták" tárják fel előttünk kincseiket.
Rendkívül látványos, bár kétség kívül gyomorkavaró élmény a fez-i bőrcserzők felkeresése. Három ilyen műhely működik a városban, de bármilyen erős szagot árasztanak is, pusztán ez alapján nem találunk oda.
Jókora területet foglalnak el, de a környező házak tetejére felkapaszkodva, könnyen rálátást nyerhetünk mindenre, a gúlákban álló juh és kecskelábakra, a mellmagasságig épített méhkaptárszerű kerek kádakra, melyek mindig a bőr megkívánta színekben pompáznak a falakon szárított és feldolgozás különböző szakaszaiban lévő irhákra. Természetesen a bámészkodásért, a fotózásért itt is fizetni kell a műhely vezetőjének és az itt dolgozó kalauznak is, ez a látogatók számának függvényében 15-50 dirham között változhat.
Nem kell azonban ennyire különleges helyekre elmennünk ahhoz, hogy a mindennapi élet harsányságára felfigyelhessünk. A kávéházak, teázók mindig figyelmesek a külföldiekkel, s a koldusokkal, csencselőkkel szemben is komoly eréllyel lépnek fel. A személyzettel az itt iddogálókkal, bármiről elbeszélgethetünk, habár politikai témában a király személyét érintő kérdésekben inkább ne bonyolódjunk vitákba. Nem csupán a jó ízlés húzhat itt határt, hanem a jól kiépített titkosrendőrség és a besúgóhálózat is. Biztosan számíthat azonban a szimpátiára az, aki járatos a marokkói futball rejtelmeiben. Ebben az országban imádják a focit s ma már számos nemzetközi szinten is elismert játékosuk is van. Alig akad olyan település, ahol - ha másutt nem is, egy jól-rosszul kőmentesített térségen - ne találnánk focipályát. A gyerekek Bassir és Musztafa Hadzsi címeres mezében rohangálnak, s szinte nemzeti gyász jellegű levertség köszöntötte a belgák elleni 4-0-ás fiaskót.
A turistákkal kapcsolatosan a marokkóiaknak nincsenek különösebb elvárásaik azon kívül, hogy lehetőleg minél több pénzt költsenek. Senkit nem szólnak meg a ruházatáért, nem nézik rossz szemmel a rövidnadrágban mászkálókat, bár a nők esetében az egészen kihívó viselet gondokat okozhat. A nem muzulmánok kérdését egyszerűen megoldják annyival, hogy nem tehetik be a lábukat mecsetekbe, habár a casablancai II. Hasszán mecset csodaépülete némi készpénz ellenében bizonyos időpontokban megnyitja kapuit a látogatók előtt. Hm...
A higiéniás állapotok bizony azért hagynak némi kívánnivalót maguk után, s ha maguk a marokkóiak és lakásaik tiszták is, mindezt az utcára nézve nem tekintik kötelezőnek. Éppen ezért vizet csakis boltban vásároltat fogyasszunk, ne bízzunk egyetlen csapban sem. A Sidi Ali és a többi márka mindenütt kapható, - bár az eldugottabb helyeken (hegyi falvak, sivatagok közepe) számítsunk arra, hogy a monopolhelyzetnek megfelelően mélyebben a pénztárcánkba kell nyúlnunk. A másfél literes vizek átlagosan 5-6 dirhambe kerülnek, s ez az ország minden területére igaz.
Piszkos kézzel lehetőleg ne együnk, s szemünket se piszkáljuk, mert rengeteg olyan emberrel találkozhatunk, aki valamiféle szembetegségben szenved. Ezek ugyan a kezdeti szakaszukban gyógyíthatók, de inkább ne kockáztassunk semmit. a gyógyszerek, kötszerek hasonló választéka hozzáférhető odakint is, ám aki a hazai gyógyszerárakkal elégedetlenkedik gutaütést fog kapni odakint.
Célszerű mindenképpen magunkkal vinni gyomor és bélfertőtlenítő gyógyszereket, hasfogót, mivel a marokkói konyha áldásait vétek lenne kihagyni, s bizony előfordulhat, hogy valami fertőzést összeszedünk. Aki egy kicsit is ad a gyomrára, amúgy sem tudja megállni, hogy meg ne kóstolja a hegyekben álló fügéket, datolyákat, a kaktuszgyümölcsöt (kezünkre vigyázni, mert komolyan szúr! Piacon vásároljunk, ahol a gumikesztyűs árusok meg is pucolják nekünk!) a finomabbnál finomabb dinnyéket, stb Casablancában árulják az ismert univerzum legjobb narancslevét, garantáltan100%-os gyümölcstartalommal.
Az ételek között első helyen áll a mindenütt kapható tagine, ez a kerek, kétrészes párolóedényben készülő finomság. Általában valamely hús és különböző zöldségek alkotják, s ha valahol nem ízlett bátran próbáljuk meg másutt is, hiszen a hazai töltött káposzta jól bevált "ahány ház, annyi szokás" elve alapján készítik. Az olcsóbb helyeken már 20-25 dirhamért is hozzájuthatunk. Hasonlóképpen változatos a kuszkusz elkészítése is, bátran próbálkozhatunk vele mindenütt. Áraiban nagyjából megegyezik a taginéval. Minden magára is kicsit is adó étteremben találhatunk egy irdatlan nagy csöbröt, amiből a harirát mérik az éheseknek. Ez egy levesféle, csicseriborsóval készül, s általában találunk benne húst, zellert, paradicsomot és tojást is. Ára 2-6 dirham között mozog. Említésre érdemesek még a különféle parázson készült eledelek is. Félbevágott kenyerekbe rakják a mályvaszín kolbászkákat (mennyiségtől függően 5-15 dirham között) s ugyanígy ehetünk halat és más húsféléket is. A különlegességekre vágyóknak ajánlhatom a birkaagyvelőt - mely a kezdeti viszolygás után meglehetősen ízletesnek bizonyult - és a borjúhoz hasonlatos tevehúst is.
A kávék és teák rendkívül finomak (a tejeskávét nusz-nuszként kérjük), a "berber whisky" néven emlegetett mentatea pedig minden édessége ellenére kellemesen frissít és üdít. A különböző szeszesitalok meglehetősen drágák, ám hozzájuk lehet jutni (sör 10-16 dirham, bor 45-90-150 - Marquise névre keresztelt marokkói cigarettát (Szofi jellegű l4.50 dirham) ebből kapható light is, a bátrabbak és a kapadohányt kedvelők a Casa sport (talpas, rosszul ég, büdös) különböző tüdőroncsoló változataival is kísérletezhetnek.
Ravasz fogása egynémely vendéglátóipari egységnek, hogy - minden sörözni vágyó külföldiben gazdag sejket remélve - más összeget mondanak első tudakozódásunkra, mint a fizetéskor. Ha nincsen kezünk ügyében árlap, célszerű mindent leíratni az intézkedő pincérrel a későbbi kavarodások elkerülése végett.
Marokkó mindent összevéve mégiscsak csodálatos, mindent lehet kapni, sőt még annál is egy kicsivel többet, s a kényelemkedvelők éppúgy megtalálják számításaikat, mind a kalandvágyó utazók. Érdemes ide ellátogatni.
Gáspár Péter az Agra utazási iroda egyik idegenvezetője


Egyébként meghatott Péter lelkesedése, és szeretete Marokkó és lakói iránt. Elhatároztam, hogy az útinaplómban többször is fogok idézni tőle. Megállapítottam e két írása alapján, hogy Péter nagyon tehetséges. Sajnos, - mint általában a tehetséges, érzékeny írók - ő sem tud megélni az írásaiból! Valahogy mintha fordítottan arányos volna a tehetség és az üzleti siker. Minél tehetségtelenebb valaki, annál biztosabban jelennek meg a művei. Hiába, ilyen világot élünk!
Mielőtt az érzelmek elragadnának leírom a szárazabb tudnivalókat erről az országról:


Földrajzi adatok:

Területe: 446 550 km2
(Nyugati-Szaharával 712 550 k
m2)
Kiterjedése:
délnyugati-északkeleti irányban 1300 km
(Nyugat-Szaharával 2100 km)
kelet-nyugati irányban 750 km
Tengerpartja: 2000 km
(Nyugat-Szaharával 3200 km)
Legmagasabb pontja: Jebel Toubkal, 4l67 m
Leghosszabb folyói: Oum er Rbia, 555 km, Moulouya, 5l5 km

Marokkó Északnyugat-Afrikában fekszik, Európától a Gibraltári szoros választja el. A három Maghreb-ország legnyugatibb államként északon a Földközi tenger, nyugaton az Atlanti óceán határolja. Szomszédai: Algéria és - Nyugat-Szahara, a korábbi Spanyol Szahara nemzetközileg el nem ismert bekebelezése óta (1976-79) - Mauritánia.


Természeti viszonyok

Más afrikai államok területéhez mérten Marokkó nem nagy ország, felszíne azonban rendkívül változatos. Lényegében a következő természet-földrajzi egységek különböztethetők meg: északon és nyugaton a tengerpart az atlanti régió a marokkói Mezetával a hegyvidék a Magas- és Középső-Atlasszal, valamint Rif hegységgel; végül a hegyvidéken túli régió az északkeleti határvidék fennsíkjaival, az Anti Atlasszal és a Szahara peremi medencékkel.

A Földközi-tengerpart túlnyomóan meredek, sziklás öblökkel, fokokkal tagolt. A mediterrán jellegű tengerparti sáv csak az algériai határ közelében, a Moulouya torkolatvidékén szélesedik medencévé. Nyugaton a hegyes tengerparti szakasz képezi Afrika sarló formájú északnyugati csücskét Európa felé. Az Atlanti-part viszont lapos, nagy homokpadokkal, ezért kikötés számára kedvezőtlen. A szárazföld belseje felé szélesebb tengerparti síkságok következnek itt, mint a Sebou-alföld Kenitránál és a nagy kiterjedésű, casablancai tengerparti Mezeta.

Tovább befelé a tengerszínt felett mintegy 450 méterre emelkedik a táj¸ ez a marokkói Mezeta kiterjedt táblavidékének központi része, amit Belső-Mezetának és Marrakechi-fennsíknak is neveznek. Jórészt enyhén hullámos, sztyeppés fennsíkokból áll, melyekből magányos szigethegyek emelkednek ki.

Délen és keleten a Magas- és Középső-Atlasz markáns hegyvonulatai szegélyezik a Mezetát. Ez a hatalmas gyűrthegység a harmadkorban emelkedett ki az akkori üledékes medencéből, amikor a földkéreg afrikai és ázsiai táblái egymásnak feszültek. Az agadirihez hasonló földrengések (1960) tanúsága szerint ebben a térségben máig nem szűntek meg a hegyképző folyamatok. Az Atlasz-hegység mintegy az ország morfológiai gerincét képezi, és mind természetföldrajzi, mind gazdasági-kulturális szempontból gát szerepe van. Mint fontos éghajlati választóvonal ez a hegyfal választja el az atlanti-mediterrán Marokkót a szaharai országrésztől.

A Magas-Atlasz délnyugat-északkeleti irányú enyhe íve mintegy 800 kilométer hosszú hegycsúcsaival magashegység jellegű. Itt találhatók az egész Atlasz hegységrendszer, sőt egész Észak-Afrika legmagasabb pontjai: a 4l67m magas Jebel Toubkal, a 407l méteres Ighil Mgoun, a 3737 méterre emelkedő Arin'Ayachi. Északkeleten a Magas-Atlasz - már algériai területen - az alacsonyabb Szaharai-Atlaszban folytatódik, északon, Közép-Marokkóban a 300 km hosszú Középső-Atlaszhoz csatlakozik. Ennek keleti, a Moulouya-süllyedék felé meredeken leszakadó láncában ugyancsak vannak "háromezresek" (Adrar Bou Nasser, 3340m), de a vidék inkább középhegység jellegű. A marokkói Atlasz hegység legészakibb szakaszát a szirtes Rif-hegység képezi (legmagasabb pontja a 2456m magas Tidirhine), amely a Földközi-tenger parjtjával párhuzamosan a Gibraltári-szorostól a Moulouya lapos torkolatvidékéig terjed. Marokkó legfontosabb kelet-nyugati átjáróvölgye a Rif hegység és a Középső-Atlasz között nyíló hosszanti árok, a "Tazai-kapu."
A Moulouya-völgytől keletre, amely Észak-Marokkóban elválasztja egymástól a hegyvidéket és a hegyeken túli régiót, fokozatosan emelkedik a felszín tágas sztyeppés platokba megy át, amelyek az Algériai-felföldben folytatódnak.

Az Atlasz főtömegétől délre emelkedő hegyvonulatok, - az Anti Atlasz és annak keleti folytatódása, a Jebel Sarhro, valamint délre a párhuzamos Jebel Bani - szerkezetileg nem tartoznak a harmadkori gyűrthegységekhez, hanem az afrikai ősmasszívum részei. Ezektől délre már a Szahara peremvidékei következnek: egyebek között a Tafilalt medencéi és a Dráa völgye. A Marokkótól délre elterülő Nyugat-Szaharában, a szélesebb tengerparti síkságtól befelé, vádiktól szabdalt dűnékkel borított, 350m magas homokkőplatók sorakoznak, amelyek szintén a Szaharához tartoznak.


Éghajlat

Az ország éghajlata az északnyugati mediterrán jellegű időjárástól a déli, délkeleti rész szaharai kontinentális klímájáig terjed. A klímaválasztó szerepét a külön éghajlati térséget jelentő Magas és Középső-Atlasz fővonulata tölti be.
Északnyugaton száraz, forró a nyár: 23 fok az augusztusi középhőmérséklet a hőmérsékleti maximumok 26 fok (Casablanca) és 29 fok között ingadoznak (Tanger) a tél enyhe (12 fok a januári középhőmérséklet) és csapadékos, délfelé fokozatosan csökken az éves csapadékmennyiség (Tangerben 900mm, Agadirban 200mm).
A szárazföld belseje felé rohamosan gyengül a tenger mérséklő hatása: a Központi Mezetán és az Atlasz hegységben már kontinentális éghajlat uralkodik. Marakechben (augusztusi középhőmérséket 29 fok) nyaranta 45 fok is lehet, míg a téli hőmérséklet elérheti a fagyfontot, évente alig 25o mm csapadék hullik. A hegyek nyugati oldalán felszálló esőfelhőkből viszont helyenként évente több mint l000 mm csapadék hullik, l000m felett a téli hónapokban rendszerint hó formájában Az Atlasztól délre a Szahara peremvidékein szélsőségesen száraz, forró, sivatagi éghajlat uralkodik. Rendszertelen a csapadék, ritkán éri el az évi 200 millimétert, ezért földművelés csak az oázisokban, öntözéssel lehetséges. A nyári hónapokban a Szahara felől időnként port hozó forró szél, a sirokkó fúj.


Növény és állatvilág

Az Atlasz hegység a növényvilágban is választóvonal, a hegységtől északnyugatra főként mediterrán a növényzet, délkeletre sivatagos sztyepp van. Nagyobb erdők, - magyal- és paratölgyekkel, tujafákkal, atlaszcédrussal, aleppófenyővel stb. - már csak a csapadékos hegyi övezetekben és a nyugati síkságokon találhatók, az ország területének mintegy l0%-át, borítja erdő. Délen, a tengerparton vasfa és jujuba nő. Az évszázados rablógazdálkodás a földközi tengeri növényzetet - amennyiben nem esett áldozatul a földművelésnek - maccia (hangafa, szamócafa, pisztácia) borókafélék és törpepálmák váltották fel. Az erdőhatár (3100m) felett havasi gyep nő. Az Atlasz másik oldalán a száraz sztyeppi növényzet túlnyomóan csomós fű és tüskés bozót, az északkeleti magasztyeppét szívós alfafű borítja, a kevés számú oázisban telepített datolyapálmák nőnek.
A vadállomány a ritkán lakott területekre húzódott vissza, néhány fajt, mint a sivatagi hiúzt, a kipusztulás fenyegeti. Viszonylag gyakori a berbermajom (magot) a gazella, hiéna, sakál és a sivatagi róka (fenek), sok a hüllő (gyík, kaméleon, teknős, kígyó). Nagyon sok a madárfaj - egyebek között gólya, törpe sas, keselyű, ölyv, kánya - él az országban. A Magas-Atlaszban Jebel Toubkal körzetét 1942-ben nemzeti parknak nyilvánították.


Politikai rendszer

Az állam neve: Al Mamlakah al-Maghribiyah
Állam és kormányforma:
alkotmányos monarchia
Fővárosa: Rabat
Nemzetközi szervezeti tagság: ENSZ, Arab Liga

Az 1972-es (1980-ban módosított) alkotmány szerint Marokkó alkotmányos, demokratikus, szociális monarchia. Az állam feje a király, aki egyben vallási vezető és a fegyveres erők főparancsnoka. Teljhatalma kiterjed a miniszterelnök és a miniszterek kinevezésére a parlament feloszlatására és a rendkívüli állapot bevezetésére. A végrehajtó hatalmat a miniszterelnök irányítja, akivel szemben a parlament - kétharmados többséggel - bizalmatlanságát nyilváníthatja.


Törvényhozás és közigazgatás

A törvényhozás az egykamarás Nemzetgyűlés: tagjainak (306) kétharmadát közvetlenül hat évre választják, a többit a települések, a szakmai és munkavállalói szervezetek választási bizottságai. Választó és választható minden nagykorú (18 éven felüli) állampolgár, ideértve a nőket is. A parlament által hozott törvények csak a király jóváhagyása után lépnek életbe, a törvényeket a király népszavazásra bocsáthatja.
Az ország (a megszállt Nyugat-Szaharával együtt) 37 tartományra és nyolc városi prefekturára tagolódik. Minden tartomány élén a király által kinevezett kormányzó áll. Marokkó igényt tart a Földközi-tenger partján fekvő két spanyol enklávéra, Ceutára és Melillára.


Jog és igazságszolgáltatás

A jogrend alapvetően francia mintájú. Családjogi és örökösödési ügyekben az iszlám jogrendet követik, amit, - módosítva - más hitűekre is alkalmaznak. Zsidók számára a talmudista jog az irányadó.
Az igazságszolgáltatás legfelső fóruma a Rabatban székelő Legfelső Bíróság. A bírákat a király nevezi ki, de függetlenek.


Népesség

Lakosság: 25 millió
Népsűrűség: 56 fő/k
m2
Népszaporulat: 2,4% évente
Nagyobb városok:
(az agglomerációval együtt):
Casablanca (2,5 millió lakos)
Marakech (1,3 millió lakos),
Rabat-Salé (890 000 lakos),
Meknes (824 000 lakos), Fes (788 000 lakos)
Népcsoportok: 60% arab és arabizálódott berber, 36% berber (mór), 4% fekete-afrikai, európai és más etnikumok.

A berberek többsége már letelepedett paraszt. Nomád és félnomád életmódot csak egy kisebbség folytat a Középső-Atlasz félreeső területein és a keleti országrész fennsíkjain.
A népesség területi eloszlása nagyon egyenetlen. A lakosság kétharmada az ország területének egytizedén, északnyugaton vagy nyugaton él. Különösen sűrűn lakott az északi és északnyugati tengerpart, valamint a Sebou-síkság. Marokkónak régi városkultúrája van, a marokkóiak 43%-a városban lakik, a városiasodás lassúbb ütemű, mint a többi afrikai országban.
A népesség 42%-a l5 éven aluli, csupán 6% a 65 éven felüliek aránya. Mindkét csoportban többségben vannak a férfiak. Mintegy 60 000 külföldi él az országban, ezeknek 5o%-a francia. Becslés szerint egymillió marokkói dolgozik külföldön, ebből kb. 300-400 000 Franciaországban.
Az 1976 és 1979 között megszállt Nyugat-Szaharában kereken l780 000 ember (főként mór) él.


Beszélt nyelvek

Hivatalos nyelv az arab. Az üzleti életben és az oktatásban változatlanul jelentős szerepe van a franciának. A lakosság közel 25%-a anyanyelvként beszéli a különböző berber dialektusokat. Az egykor Spanyolországhoz tartozott tengerparti körzetekben (Tanger és Sidi Ifni körül) elterjedt a spanyol is.


Vallások

Az iszlám államvallás. A lakosság mintegy 95%-a szunnita muzulmán, 2%-a lehet a keresztények (főként katolikusok) aránya. Jelentős kisebbség a 30 000 tagú (az afrikai arab országokban a legnagyobb) zsidó közösség.


Szociális helyzet, oktatás

Az egy főre jutó jövedelmet tekintve Marokkónak az afrikai országok középmezőnyében van a helye. A társadalombiztosítás magába foglalja az öregségi, az özvegyi és a rokkantsági nyugdíjat, van betegségi, terhességi és családi segély is. A biztosítás azonban csak az iparban és a kereskedelemben dolgozókra, illetve a szövetkezeti tagokra terjed ki. Magas a munkanélküliek és a csökkentett munkaidőben foglalkoztatottak aránya, a városokban 16% (más becslések szerint 25% körül van. A munkanélküliség problémájának megoldására állami intézkedések történtek a "marokkoizálás" jegyében, azaz igyekeznek kiszorítani a külföldi szakembereket.
Más afrikai országokhoz mérten jól fejlett az egészségügyi ellátás. A városokban lényegesen jobb a helyzet, mint vidéken. Az orvosok közel fele Casablancában és Rabat-Saléban praktizál. Az egészségügyi ellátás fő problémája a hasmenéses és paraziták okozta betegségek, a malária és a rosszul tápláltság miatt keletkező megbetegedések leküzdése. Férfiaknál 5l, nőknél 54 év a várható átlagos élettartam.
Az l963-ban bevezetett tankötelezettség 7-től l3 éves korig terjed, de a gyerekek csupán mintegy 5o%-a jár iskolába. A l5 éven felüli lakosság 65%-a ma is analfabéta. Háromfokozatú iskolarendszer van. Az ötéves alapképzést négyéves alsó tagozatos és hároméves felső tagozatos szekunderképzés követi. Erre épül a felsőfokú képzés. Egyetem Rabatban, Casablancában, Oujdában, Marrakechben és Fezben működik. Nagy múltra tekinthet vissza a fezi al-Oarawiyin iszlám egyetem: 859-ben alapították.


Gazdaság

Pénznem: l dirham (DH)=100 centime (c)
Bruttó nemzeti termék
(ágazatonként): mezőgazdaság, erdészet 18%, ipar 32%,szolgáltatás 50%.
Fontosabb kereskedelmi partnerek: EK-országok (főként Franciaország, Spanyolország), USA, Szaúd-Arábia, Irak

A marokkói gazdaság alapja a mezőgazdaság és a bányászat. Nagy jelentősége van a foszfátbányászatnak, Marokkó a világ legnagyobb foszfátexportőre. Az export értékét a nyersfoszfát feldolgozásának (műtrágya, vegyipar) fokozatos emelésével növelik. Az iparosítást más területekre igyekeznek kiterjeszteni, s ehhez külföldi beruházókat keresnek. A külkereskedelmi deficit, - amit csak növelt a foszfát világpiaci árának csökkenése - a külföldön dolgozó marokkóiak hazautalásaival, valamint a növekvő idegenforgalmi bevételekkel mérséklődik.


Mezőgazdaság

A keresők közel 60%-a a mezőgazdaságban dolgozik, amely főként a nyugati és északnyugati területeket hasznosítja, az ország területének kereken l8%-a szántóföld. Nagyobb arányú öntözést a tengerparti síkságokon, Rharb (Sebou-alföld) és a Sous körzetében, valamint Marrakechnél és Feznél folytatnak. További területek öntözése végett újabb duzzasztógátakat építenek. A kisparaszti gazdaságok és a föld legnagyobb részén gazdálkodó nagybirtokok kedvezőtlen arányát több agrárreformmal sem sikerült számottevően módosítani. Főként gabonaféléket (búzát, árpát, kukoricát, kölest, rizst) hüvelyeseket, cukorrépát, datolyát, olajos magvakat (olíva, napraforgó földimogyoró) termesztenek. Fontos termények a citrusfélék (főként a narancs), a gyümölcsök (sárgabarack, földieper) és a zöldségfélék (újburgonya, spárga, articsóka).
Marokkóban igen nagy az állatállomány (leginkább juh és kecske) zömében azonban gyenge minőségű. A legfontosabb erdőgazdasági termék a parafa, Marokkó a világ harmadik legnagyobb parafa-exportőre. Az Atlanti-óceán halban gazdag part-menti vizein túlnyomóan szardíniát és tonhalat fognak, amit exportra dolgoznak fel.


Természeti kincsek, energia

Marokkóban sokféle ásványi kincs található. A tetemes foszfátkészletet - nagy része a megszállt Nyugat-Szaharában található - külszíni fejtéseken bányásszák. A foszfátbányászat állami monopólium, viszont a többi ásványkincs (főként a kobalt, ólom, vas, rész, ón antimon, ezüstérc barit) kitermelésével magánvállalatok is foglalkoznak.
A szén- kőolaj és földgázkészletek csupán töredékét fedezik az energiaigényeknek. A szükséges energiahordozók több mint 80%-át importálják.


Ipar

Az ipar úgyszólván teljes egészében a belföldi piacra termel. Az élelmiszeriparban a cukor és olajtermelés, valamint a gyümölcs-, zöldség- és halkonzerv-gyártás a vezető ágazat. Fejlődött a fém-. és műanyag-feldolgozó ipar, valamint a gépjárműgyártás és a villamos készülékek összeszerelése. Ezen kívül jelentős a vegyipar, a cementgyártás és az ásványolaj feldolgozás. ma is fontos ágazat a kézműipar (szőnyegszövés, bőrfeldolgozás, réz, arany- ezüstművesség)


Külkereskedelem

Elsősorban foszfátot, illetve foszfátkészítményeket, ólmot, mangánt, valamint citrusféléket, zöldséget, halat és halkészítményeket, textíliákat és szőnyeget exportálnak. Fontosabb importcikkek: ásványi nyersanyagok, gépek, elektrotechnikai berendezések, járművek, hajók vegyipari termékek, valamint félkész termékek (többek között vas, acél, fonalak, szövetek).


Közlekedés, idegenforgalom

Jól kiépített útvonalak elsősorban északnyugaton vannak, az Atlasz hegységtől délre és keletre viszont főként földutak találhatók. Az úthálózat teljes hossza 58 000 kilométer, ennek kb. fele szilárd burkolatú. A nagyvárosok körzetében már több helyen túlzsúfoltak az utak. A vasúthálózat (összesen mintegy 1800km) gerince az algériai határon fekvő Oujdától Fezen és Casablancán át Marrakechbe vezető vonal, több szárnyvonallal. A legfontosabb kikötők az Atlanti parton vannak; Casablanca a legnagyobb tengeri és légikikötő.
Észak-Afrikában Marokkó az egyik legkedveltebb turistacélpont; devizabevételeinek 10%-a idegenforgalomból származik. Európától érkezik a legtöbb turista. A változatos tájakon és a kulturális sokszínűségen kívül Marokkó sok történelmi emlékkel is várja látogatóit.


Történelem

A mai Marokkó területén már a Kr. e. 2. évezredben berber törzsek telepedtek meg. A föníciaiak a Kr.e. l2. században hozták létre első kereskedelmi telepeiket a tengerparton, köztük a mai Tunéziában lévő Karthágót is, melyet a Kr. e. 8. századtól földközi-tengeri támaszpontnak építettek ki. Az ország belsejében valószínűleg már a Kr.e. 4. században megalakult a Mauritániai Királyság, amely több berber törzs egyesüléséből jött létre.
Miután Kr.e. l46-ban a harmadik pun háborúban lerombolták Karthágót, a tengerparti kereskedelmi telepek a Mauritániai Királysággal együtt római befolyás alá kerültek Kr.e. 33-ban római protektorátus lett a terület, majd Kr.u.42-ben Mauritania Tingitana (fővárosa Caesarea, a mai Cherchell, Algériában) néven római provinciának nyilvánították. Később a rómaiak, védekezésül a hegyekben és a Szaharában élő berber törzsekkel szemben, délen védővonalat (limest) építettek ki.
Kr.u. 429-ben vandálok törtek be a területre, de csak 477-ig birtokolták Tangert és Ceutát, I. Justinianus császár idején (527-564) a kelet-római seregek a Gibraltári szorosig nyomultak előre, uralmuk azonban csupán Tanger és Ceuta városokra korlátozódott, amelyeket az elkövetkező időben alaposan megerősítettek.


Mohamedán dinasztiák

A nyugat felé terjeszkedő arabok 700 táján elérték Marokkót, megkezdték a leigázott lakosság iszlamizálását és a területnek ("nyugat" jelentésű) Maghreb nevet adták; Marokkó mai hivatalos elnevezése Al-Maghrib, Tariq ibn Ziyad. Egy muzulmán hitre tért berber, 711-ben lovas seregével Ceutából átkelt szoroson Spanyolországba és meghódította a nyugati gótok birodalmát. Róla nevezték el a partraszállás helyét "Tarik sziklájá"-nak (arabul Jabval Tariq) mai nevén Gibraltárnak.
Az arabok egy ideig nem tudták megtörni az ellenállást Marokkóban: a 8. század közepén több berber fölkelés robbant ki a kalifák uralma ellen. Végül 789-ben Mulay Idris I. Idris néven megalapította az Idriszida dinasztiát, melynek Fez lett a székhelye. A l0. század végéig az Idriszida-birodalom volt az iszlám központja Észak-Afrikában. Az 1062-től 1147-ig uralkodó almoravidák, egy déli berber szekta tagjai, Marrakecht tették meg fővárosnak, és elfoglalták Dél-Spanyolországot. Az almoravidák uralma idején (1147-1269-ig) Marokkó lett a központja a keleti Sziciliától az Atlasz hegységen át Spanyolország belső területéig terjedő birodalomnak. Mintegy l5o évig tartott a következő dinasztia, a merinidák uralma; Fez a főváros művészeti és tudományos központja lett. l420-ban a vattaszidák szerezték meg a hatalmat, de az elkövetkező időkben egyre inkább európai hatalmak nyomása nehezedett rájuk.


Európai befolyás alatt

A 15. század elejétől a portugálok és a spanyolok támaszpontokat létesítettek a marokkói tengerparton; 1520 táján már a portugálok ellenőrizték Marokkó valamennyi fontos atlanti kikötőjét. A reconquista (arabok által megszállt területek visszafoglalása) keretében Spanyolország már a l5. század végén megszerezte Sidi Ifnit és Melillát.
A hatalmas Szadita-dinasztia idején a 16-17. század folyamán kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki több európai állammal. Franciaország konzulátust létesített a legfontosabb kikötővárosokban 1669-ben az azóta is uralmon lévő Alavita-dinasztia szerezte meg a hatalmat. Az elkövetkező időkben felszabadították a spanyolok és a portugálok által megszállt tengerparti városok többségét, Mindössze Ceuta, Sidi Ifni és Melilla maradt spanyol kézen. Algéria megszállása (1830-1834) után Franciaország Marokkóra is ki akarta terjeszteni befolyását. Az 1843-1844-ben vívott háborúban vereséget szenvedtek a marokkói csapatok. Marokkó ezután Erisz almája lett az egymással vetélkedő európai hatalmak számára.
Ennek során a 20. század elején szembekerült egymással Franciaország és a Német Birodalom: Németország a növekvő francia befolyás ellenében igyekezett érvényesíteni saját gazdasági és politikai érdekeit. II. Vilmos császár 1905-ben demonstratív látogatást tett a szultánnál Tangerben. Az 1906-os algecirasi konferencián azonban Németország elszigetelődött, majd 1911-ben a berlini Marokkó-Kongó szerződésben el kellett ismernie, hogy Marokkó francia érdekszférába tartozó terület. Egy év múlva az ország északi részét Francia, illetve Spanyol Marokkóra osztották fel, s protektorátus lett; a tangeri körzet nemzetközi státust kapott. Az Alavita szultán formálisan megőrizte a hatalmát.


Függetlenség

Az első világháború után egymást érték a berber fölkelések. 1921-ben, Abd el Karim vezetésével kitört a rif-kabilok fölkelése a spanyol övezetben. A zavargások átterjedtek a francia protekturátusra is. Franciaország és Spanyolország összefogásával is csak 1926-ban sikerült leverni a fölkelést. V. Mohamed szultán uralma alatt (1927-1961), aki a második világháborúban franciák oldalán állt, az arab nemzeti függetlenségi mozgalom erőre kapott. 1944-ben megalakult a Függetlenségi Párt (Isti-glal).
Az erősödő függetlenségi törekvések hatására az ötvenes évek elején feszültségek támadtak V. Mohamed szultán és a francia protektorátusi kormányzat viszonyában. 1953 augusztusában a franciák Madagaszkárra száműzték a szultánt, s nagybátyját, Mohamed Mulay ibn Arafah-t ültették a trónra. Az egész országon végigsöpört a nemzeti felháborodás hulláma az idegen uralommal szemben. Franciaország és Spanyolország immár nem tudta megőrizni protektorátusi hatalmát, a szultán visszatért a száműzetésből.
Franciaország és Spanyolország l956 márciusában ismerte el az ország függetlenségét. Csupán az enklávék, Ceuta, Sidi Ifni (1969-ig) és Melilla maradtak spanyol kézen. V. Mohamed szultán 1957-ben, fölvette a királyi címet. Halála (1961) után fia II. Hasszán követte a trónon, aki Franciaország és a későbbi Európai Közösségek hathatós támogatásával kezdettől nyugatbarát politikát folytatott, a pánarab politikában pedig közvetítő szerepre törekedett.
Spanyolország 1976-ban kiürítette tartományát, Spanyol-Szaharát, melyet megosztottak Mauritánia és Marokkó között. Nem sokkal ezután megkezdődtek a harcok a marokkói hadsereg és a Frente Polisario (nyugat-szaharai népfelszabadító mozgalom) egységei, valamint a Polisariót támogató Algéria csapatai között. A Polisario kikiáltotta a "szaharai Demokratikus Arab Köztársaságot" és emigráns kormányt alakított. Mauritánia 1979-ben békeszerződést írt alá a felszabadítási fronttal és kiürítette a nyugat-Szaharából neki ítélt részt. Marokkó erre az egész területet annektálta. Ettől kezdve Nyugat-Szaharában véres háború folyt, ami Marokkót nagyon súlyosan érintette. A Nyugat-Szahara miatt nemzetközileg mindinkább elszigetelődő Marokkó 1988 augusztusában a Frente Polisarióval együtt elfogadta az ENSZ Nyugat-Szahara-tervét, amely fegyverszünetet irányzott elő, és az annektált területek jövőbeli sorsáról tartandó népszavazásig ideiglenes ENSZ felügyelet alá kívánta helyezni a régiót. 1989-ben azonban ismét fellángoltak a harcok a marokkói hadsereg és a Frente Polisario között.


Kultúra

Marokkóban sok, történelem előtti sziklafestmény maradt fenn; a legjelentősebbek az Oukaimeden-hegyeknél és a Magas-Atlaszban, Yagournál, talált neolitkori ember és állatábrázolások. A mult század végén további csodálatos sziklaképeket fedeztek fel az Anti Atlasztól délre Foum el Hasszán, Tata, Akka és Tiozgui környékén. Egy másik történelem előtti emlék a msourai rejtélyes kőkör, a Larache és Tetuán közötti útszakaszon.
A rómaiak és föníciai települések maradványaira építették városaikat Kr.e. a 11 század után főníciaiak alapították az Atlanti-óceán partján fekvő Larache város kapui előtt elterülő antik Lixust, amely a római uralom alatt élte világkorát, fennmaradtak a fürdők és az amfiteátrum romjai.
A föníciai-karthagói időkből származik Rusadir (a mai Melilla) a Rabat melletti Chella, Mazagan (El Jadida) és Tingis (Tanger) Római alapítású Cotta (Tangertól délre), Tamauda (Teuannál), a Kenitrától 50 kilométerre lévő Banasa, ahol az ásatások felszínre hozták az egykori fórum, a kapitólium, a mozaikpadlójú pompás fürdők és több más épület, valamint Tamasida (Rabattól északra) maradványait, A legjelentősebb római kori lelőhely azonban a Meknés közelében fekvő Volubilis, a fórummal, a Caracalla császár és Julia Donna tiszteletére emelt pompás diadalívvel, valamint értékes mozaikokkal, szobrokkal és reliefekkel. Ma az utóbbiak többsége a rabati régészeti múzeumban látható.


A berber építőművészet

A berber építőművészet gyökereit és számos építmény korát eddig csak részben sikerült megismerni. Asszír-babiloni formaelemek figyelhetők meg a falakkal körülvett berber falvakon, a kszurokon, de még inkább az ország minden táján föllelhető pompás családi várakon és törzsi székhelyeken, a kasbahokon. Különösen impozáns a Magas Atlasztól délre a Ouarzazate oázistól Zagora felé, valamint Ourzazatéből Erfoudba vezető kasbah-út (a Draa, a Dades és a Rheris folyók völgyében). Ennek a körzetnek a legjelentősebb megerősített falvai: Telouét, Ait Benhaddou, Tiffoultout, Taourirt, Tamenougalt, Tamkasselt, Zagora Tamergrout, Skoura. El Kelaa des Mgouna és Tinrhir. A berber építészet nagyszerű emlékei láthatók az Anti Atlasz sok falujában is.


Az iszlám művészete

Az iszlám művészetnek, amely Észak-Afrikában különösen Marokkóban nagyszerű alkotásokat hozott létre, sok eleme a római-hellén a perzsa-szasszanida és a bizánci művészetben gyökerezik. Mivel az iszlám tiltja a képi ábrázolást, felvirágzott az építőművészet, a díszítő- és iparművészet, az iszlám művészet a mór stílusban érte el csúcspontját.
Az építőművészetben jellemzővé vált a széles kiterjedés, a homlokzat elhanyagolása, a díszítés túlhangsúlyozása a teljes szerkezet harmóniájával szemben: a mecsetek, medreszek (mohamedán teológiai főiskolák), minaretek, paloták, karavánszerájok, kapuk és művészi kertek képét egyebek között levél- és virágornamensek (arabeszkek), patkóívek, díszes írásjelek, színes csempék, cseppkődíszítések határozzák meg.
Iszlám jellegét leginkább a Meknestől északra fekvő Moulay Idris, Marokkó legszentebb városa őrizte meg. Itt van a síremléke I. Idrisnek (9. sz.) az első marokkói állam megalapítójának.
Híres lett a négy királyi város: Fez, 13. századi óvárosával a (számos mecset és medresze, valamint királyi palota): Rabat, a Hasszán-toronnyal (12. sz.); Meknes, impozáns kapuival és városfalaival; Marakech, pompás palotáival és mecsetjeivel (A Koutoubia-mecset minaretje) és a szaditák sírjaival. Mind a négy királyi városban igen impozánsak a régi városkapuk is. A modern építmények közül kitűnik V. Mohamed király rabati sírmecsetje és mauzóleuma a Hasszán-torony közelében.


Szokások és hagyományok

A tömeges idegenforgalom korában is vonzó látványosság az arab piac, a szuk, ahol egyebek között állatokat, mezőgazdasági terményeket, háztartási eszközöket, aranytárgyakat adnak-vesznek. Mesemondóival, kígyóbűvölőivel, zenészeivel, akrobatáival, és jövendőmondóival híres szuk a Maghrebben Marrakechben. Színpompásak és mozgalmasak a tevevásárok is, főként az Agadírtól délre fekvő Goulimimében. A különböző Földközi-tengerparton élő rifkabilok, a Középső Atlasz berberjei és a Magas Atlaszban honos slilh-berberek ma is őrzik hagyományaikat: a nemzetség életét a jama'ah (a vének tanácsa) irányítja; kultúrájukról tanúskodnak a lovasjátékok, az énekszóval kísért táncok mint északkeleten az ahidus, délnyugaton az ahvash - valamint a híres női tánc, a gedra. Egyes helyeken, leginkább a nomád berbereknél ma is az anyajog van érvényben, a letelepült berbereknél viszont, - miként más, keleti arab országokban is - az iszlám apajog érvényes.


Irodalom

A marokkói tudósok és teológusok közül különösen Ibn Battuta, a tudós utazó tett szert hírnévre; a 14. században beutazta Észak- és Kelet-Afrikát, Elő-Ázsiát, Dél-Oroszországot, Indiát, Kínát majd Spanyolországot. a Szenegál és a Niger folyó vidékét, s számos útibeszámolót írt.
Az elkövetkező évszázadokban született tudományos irodalomból a vallási, a jogi és a földrajzi művek emelkednek ki: szépirodalom nem keletkezett. Miután Granada elesett (1492) s a mórok visszavonultak Spanyolországból Észak-Afrikába, a már 859-ben megalapított fezi al-Oarawiyn-mecset és egyetem lett az ország szellemi életének központja.
A berber irodalom hagyományos epikai értékeit, - egyebek között meséket, mondákat, dalokat - főként szájhagyomány őrizte meg. Európai tudósok a 19. század vége felé kezdték vizsgálni a berber nyelvjárásokat és följegyezni a néprajzi szövegeket. A 20. sz. elejétől arabul, - Marokkó hivatalos nyelvén - író szerzők művei közül kiemelkedik a költő-politikus Mohamed Allal al-Fasi (sz:1910) "Az önkritika" című műve. A marokkói modern költők többsége, - például Driss Charibi ("Le passé cimple", 1954.) Muhammad Khair-Eddine ("Agadir", 1967), Laabi és Mansouri - francia nyelven ír.
Ezerarcú Világ Afrika kötetéből a Marokkó fejezet


Ezek után visszatérek a hosszú utazáshoz. Szerencsére mindössze húszan vagyunk, így a hatalmas buszban a fele hely üres maradt. Közös megegyezéssel mindenkinek két hely jutott, ami nagyon nagy szerencse, mert mikor kipróbáltuk Nórával az üléseket, kiderült, hogy nem férünk el egymás mellett!!! A közmondás, miszerint sok jó ember kis helyen is elfér, semmiképp nem alkalmazható két kövér emberre! - legyenek bármilyen jók! Útközben több helyen megálltunk pisilni, cigarettázni, kávézni. Mivel nem vagyok dohányos, schillingem és lírám sem volt, kizárólag pisiltem, azt viszont minden egyes alkalommal. Kávézni viszont Nóra hívott meg Olaszország területén, neki ugyanis volt egy kis maradék lírája. Hát szó mi szó, az olasz kávénál valóban nincs jobb! Este lefekvés előtt vetítettek egy filmet, amit ugyan már láttam (A Cég), de szívesen megnéztem most is, - jó film. Most látom, hogy lefekvést írtam, - ami még viccnek is rossz, - s oly messze van a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.. Ültünk, illetve valami félfekvő pózban próbáltuk megtalálni az éjszakai nyugodalmat. Hiába kerestük, reménytelen volt, legalábbis nekem. Alvásról szó sem lehetett, mert a két hely túlságosan rövid volt, vagy a fejem tűnt feleslegesnek, vagy a fenekemtől lefelé nem volt hely. A többiek is küszködtek rendesen! Volt, aki a lábát égnek emelve támasztotta a busz falát, van, aki kilógatta a közlekedő folyosóra, van, aki derékig ült, onnan lefelé feküdt, Márti - egyik útitársnőm - fogalmam sincs hogy, de eltüntette valahová a lábait, s látszólag igen kényelmesen aludt. Egy darabig meresztgettem a szemem, hová tehette őket, de nem jöttem rá, pedig határozottan az ő helyzete látszott a legelfogadhatóbbnak. Miután nem jöttem rá sikerének titkára, csak értetlenül irigykedtem. A többség valahogy - valamilyen módon - aludt, a busz hátuljából finom halk horkolást is hallottam, de én sajnos virrasztottam és nyűglődtem. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a jobb vállam eszeveszetten fájt. Nemrég fejeződött be fizikoterápiás kezelésem, ami egy kalap ...t sem ért, sőt... Már alig vártam, hogy megvirradjon! Próbáltam kinézni az ablakon, hogy gyönyörködjem a tájban, de hiába meresztgettem a szemem a vaksötétben semmit sem láttam. Mondhatom meglehetősen gyűrött állapotban voltam reggel! Reggel a mosdóban egy csuparánc meggyötört arc, karikás szemek, ferde nyakon félrebillent fej, kitekeredett váll meredt rám a tükörből. Ehhez társultak a sántító megdagadt, elzsibbadt lábak. Persze a többiek sem néztek ki valami jól, csak Márti volt üde és friss, hogy hogy csinálta örök rejtély maradt számomra!!

A reggelivel kapcsolatban megint remekeltem. Nem figyeltem oda, mikor a sofőrök megmutatták hová kell a szemetet beszórni egy tartályba, természetesen rossz helyre tettem. Begyömöszöltem a WC szellőzőjébe. Elég nehezen ment sokat kínlódtam vele! Aztán derült ki, hogy a hátam mögött lévő ülés alatt volt a szeméttartály. A sofőrök mikor észrevették mi történt, felháborodva oktattak ki bennünket, hogy ilyet nem szabad csinálni. Bűntudatosan kushadtam, eszemben sem volt vállalni tettemet. Valóban lehetetlen alak vagyok, miért nem figyelek soha arra, amit mondanak, ebből még sok bajom lesz!

Figyeltem az elsuhanó tájat. Tulajdonképpen Olaszországon és Franciaországon nagyrészt éjjel jöttünk keresztül, de a spanyol vidéket már jól megfigyelhettem. Egyik alagút a másikat érte, hihetetlenül sűrűn vannak egymás mellett és egyik-másik több km hosszú. Utunk nagy részét tengerparton tettük meg. Bámészkodás közben furcsa dologra figyeltünk fel. Fólia, illetve nem is fólia, inkább zsákkal fedett melegházak egymást érik, órákon keresztül csak ezeket láttuk. Egész Spanyolország egy nagy összefüggő fóliasátor. Iszonyatosan ronda, s teljesen elrontja az amúgy szép tájat. A kopár hegyek, sziklák és a meredek tengerpart a mélykék vízzel csodálatosan szép lenne, de ez a zsákkal betakart táj szörnyen undorító. Én belátom, hogy szükséges, de akkor is.....Valami mást kellene kitalálni, hogy mit, azt nem tudom!

Kora délután érkeztünk Barcelonába. Először az Olimpiai stadiont néztük meg, mely a ...-as Olimpiára készült. Híres építész tervezte, de a nevét nem jegyeztem meg. Kétségtelenül mutatós, különösen a karcsú nyílként magasba meredő modern szobor, melynek fényborításán megcsillant a napsugár. Innen pompás kilátás nyílt a városra. A házak rengetegében felfedeztük a Sagrada Familia különös tornyait. Sajnos a valóságban nem nézhettük meg, mert a programválasztást ígért a gót negyed és a templom között, de a többség a gót negyedet választotta. Egyébként, - bár szüntelenül fájt a szívem az elmaradt Gaudi alkotásért - beletörődtem a gótokba s nem bántam meg. Barcelona csodálatosan szép óvárosi negyedét jártuk be. A híres Plaza Puerta de la Pazról (Békekapu térről) indultunk. Itt emelkedik Kolumbusz Kristóf 59 m magas emlékműve.

Az emlékmű egy vasoszlop, alul a kőalapon nyolc oroszlán veszi körül, a talpazatot díszítő bronz domborműveket. Kolumbusz életének egyes jeleneteit ábrázolják, a medalionon azoknak a neveit tüntették fel, akiknek adományaiból a Monumento épült. Fent az oszlop tetején aranyozott glóbuszon áll Kolumbusz 7,6 m magas szobra, tekintetével a tengert kémleli.
Panoráma útikönyv Spanyolország, 128. old.


Az emlékoszlop belsejében lift visz föl a magasba, most éppen nem vitt. Ezután elindultunk a Ramblán, hogy bemenjünk a gót negyedbe.


A széles utat platánok szegélyezik, közepe sétány, ettől jobbra-balra futnak az autók az autóbuszok. Az út nem egyenes, szakaszonként töredezik, egy helyen keskeny térré is kiöblösödik. Hírét-nevét nem a nagyvonalúságának, különleges építészeti szépségének köszönheti, amely ilyen szempontból hasonló nagyvárosok bulváraival összehasonlítva messze alulmarad. Hangulatát, egyedi jellegét tekintve már más a helyzet; a barcelonai rambláknak elsősorban az emberek adják meg a savát-borsát. Szabad ég alatti gyűléstér, pletykasarok, sétatér, piac és szalon e terület. A Rambla e szépen hangzó szó arab eredetű és kiszáradt folyómedret jelent. Valamikor azt esők után itt folyt le a tengerbe a város magasabb részeiből származó víz. De ez régen volt a barcelonaiak nem is gondolnak rá, hiszen a Ramblán semmi sem emlékeztet az eredetre.
Panoráma útikönyv Spanyolország, 128.old.


A Ramblát szegélyező házak között sok van színes csempével díszítve. Lelkesen videóztam őket. Ezután jobbra tértünk be egy kis utcácskán s bebarangoltuk a gótikus negyedet. Szinte minden ház műemlék és az utcácskákat összekötő terek pálmafákkal tarkítva, roppant kedvesek. Alaposan talán csak a városházát és annak termeit néztük meg, de talán nem is ez volt a lényeg. Azt feltétlenül meg kell említenem, hogy a városháza belső gótikus udvara egyike a legszebbeknek Európában. Az ilyen rövidre szabott városnézéseknél szerintem inkább az utcák, terek, házak és emberek teszik emlékezetessé a várost. Az én emlékezetemben például egészen biztos, hogy nem a városháza igen szépen díszített termei fogják felidézni Barcelonát, sokkal inkább a házak tetején kikandikáló vízköpők! Egyik bűbájosabb, mint a másik! Szokatlanul változatosak, szinte nem is akadt egyforma. Talán azért, mert nemcsak állatokat ábrázoltak, hanem embereket is. Megszállottan videóztam őket. Barcelonai videó filmemen aránytalanul sok lesz a vízköpő! Persze ennek több oka is van. Részben, mert valóban gyönyörűek, részben, mert ott fent legalább nem lépett elém senki! Túl sok ember mászkál itt! A videózás alkotói lázában majdnem elvesztettem a csoportot. Ijedten rohantam utánuk s szerencsére mindig elkaptam a frakkjukat. De, ami késik, nem múlik, a katedrálisnál mégis sikerült elvesznem Matyival együtt. Egyik pillanatról a másikra, mintha a föld nyelte volna el őket. Izgatottan futkostunk, mint pók a falon, hiába. Sehol sem voltak, nyomtalanul felszívódtak. Keresés közben viszont leltem több utcai zenészt, most már úgyis mindegy felkiáltással, megörökítettem őket. Végre nyugodtan dolgoztam! Nem volt mit tennünk - visszaindultunk a Kolumbusz szoborhoz, mert ott volt a találkozónk a busszal. Szerencsére még jövet megjegyeztük az utat, így ez nem okozott problémát. Közben persze gyönyörködtünk a pálmafákkal teli hangulatos terekben, megbámultuk a pantomímeseket a Ramblán. Egy teljes órával előbb értünk Kolumbuszhoz. Időtöltésül lesétáltunk a tengerpartra, időnkből tellett. Aztán megjöttek Istvánék. Szerencsére nem kaptunk ki az elveszésért, látszólag nem aggódott értünk. Többen is voltak, akik önállósították magukat, mint utóbb megtudtuk voltak, akik felcserélve a gótokat Gaudival, megnézték a Sagrada Familiát, illetve a Gaudi parkot. De azért elveszésem kapcsán elhatároztam, hogy ezentúl szorosan az István nyomdokaiba fogok járni, nem kockáztatok. Lloret de Marban volt a szállásunk, amihez kicsit visszafelé kellett mennünk. Nagyon szép kis üdülőváros, közvetlenül a tenger mellett. A szálloda is tiszta, rendes, bár nagyon messze esik a buszparkolótól, s így hosszan kínlódva cipeltük dögnehéz bőröndjeinket. Délután fürödtünk a tengerben, állati klassz volt. Hihetetlenül gyorsan mélyül itt a part, alig tettünk két lépést már nem ért le a lábunk. Lustán ráfeküdtünk a vízre s hagytuk, hogy a hatalmas hullámok ringassanak. Olykor-olykor nem ringattak, hanem istenigazában odacsaptak a parti homokhoz, A kíméletlen vízi brutalitástól tele lett a szemem-szám homokkal s többliternyi sós vizet nyeltem. Ennek ellenére nagy élmény volt a fürdőzés, Nóra is szörnyen élvezte. A szálloda azonban bizonyára nem élvezte a mi fürdőzésünk következményeit, ugyanis a lefolyót alaposan eldugítottuk a belőlünk kipergő homokkal.

Szeptember 11.
Hajnalban indultunk tovább s mondhatom ez a nap az utazás jegyében telt. Tovább folytatódott a befóliázott vidék, míg végre elértük a Gibraltári szorost ahol hajóra, illetve kompra szálltunk. Késő este volt, szinte nem láttunk semmit a tájból. A parti fények elkísértek egy darabon, de nem igazán tudtuk, hol végződik Spanyolország és hol kezdődik Afrika. Bejártuk a hatalmas hajót, majd ott ragadtunk a fedélzeten. Arcunkat a rejtélyes, ismeretlen fények felé fordítva, élveztük az éjszakai szellő meleg fuvallatát s szippantottuk be a sós tengeri levegőt. Aztán kikötöttünk Ceuta helyett Tangerben. Mivel az előző kompot lekéstük, módosult az útvonal. Ez ugyan kerülő volt, de mindenképpen el kellett érnünk szálláshelyünket Asilahot. Tangeren keresztülutazva eszembe jutott Rejtő Jenő. Meg kell mondjam, Tangerről csak annyit tudok, amennyit ő írt róla, de történeteiben sűrűn fordul elő ez a városka. Persze a sötétben nem sokat láttunk belőle, az kétségtelen, hogy van hangulata, méghozzá rejtői hangulata. Hamarosan megérkeztünk mai szállásunk színhelyére Asilahba.

Szeptember l2.
Hát jó reggelt Marokkó! Jó reggelt Asilah! Skorpiómentes éjszakát töltöttünk egy kedves egyszerű, de tiszta kis szállóban. Lefekvés előtt gondosan leráztuk a lepedőt, ha netán mégis akadna itt skorpió, ne az ágyunkban aludjon. Szerencsére nem volt s azt a pár órát, ami még maradt az éjszakából, nyugodtan aludtuk át. Felkelve kinéztünk az ablakon. Hihetetlenül kedves kép fogadott. A városka kis utcája alacsony házakkal, távolban pálmafák és a tenger. A szomszéd ház tetején éppen a száradó fehérneműt szedte össze egy férfi. Megörökítettem, hisz itt is ritkaságszámba megy, hogy egy férfi ilyen alantas házimunkával foglalkozik, ők többnyire a kávéházak teraszain üldögélnek a marokkói Whisky, azaz mentatea mellett. Ezután lóhalálban csatlakoztunk a csoporthoz s elindultunk városnézésre.

Asilah városka lakossága napjainkban l600 fő körül lehet. A főníciaiak és karthagóiak lakta Zilli helyén áll, nevét a római Julia Constancia Asila kolónia után kapta. Az arab uralom után, amely a rómait követte, 1471-től portugál, 1692-től egészen 1956-ig spanyol gyarmat volt. Óvárosát az ősi, eredeti falak veszik ma is körül. Nevezetessége a Raissouli-palota. A múlt század végének zavaros körülményeit és az Alavita-ház trónviszályait kihasználva a rablóvezérből pasává lett, majd koldusszegényen elhúnyt Raissouli emeltette 1908-ban. Kétemeletes épület belső udvarral, helyiségeinek stukkó-díszeit faragott mennyezetgerendáit és padlóburkolatait korának híres Fezből idehívott művészei és kézművesei készítették. Első emeleti ebédlőjének loggiájáról szép kilátás nyílik az Atlanti-óceán partjára.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 62. old.

A kék-fehér városka - különösen az óvárosi része - nagyon kedves. István barátunk az idegenvezető, alapos felkészültségű, nagytudású, szeretnivalóan kedves fiatalember, akinek szemmel láthatóan szívügye, hogy megszeressük ezt az országot. Egy bajunk van csak vele kapcsolatban, hogy nem nagyon veszi figyelembe a videózókat, illetve fotozókat, s a látnivalók magyarázata után nem hagy elég időt, hogy mindent meg is örökíthessünk. Ez aztán azt eredményezi, hogy vagy a magyarázatra nem figyelünk, ami nagyon nagy kár, vagy figyelünk, de akkor nem tudunk videózni. A kettő együtt nem megy. Ha mégis megpróbáljuk a lehetetlent, szörnyen strapássá válik a dolog, szakad rólunk a víz, s állandóan csak rohanunk a többiek után. Amúgy is nagy a hőség, ami még nehezíti ezt az ámokfutást. Feltétlenül szólunk majd neki ez ügyben, hiszen egy-egy látnivalónál nem több, mint 5-10 percről lenne csak szó, ez bizonyára beleférne az időnkbe. Hiszen nem csak megszeretni akarjuk ezt az érdekes országot, hanem emlékül szép felvételeket is vinni magunkkal az otthoniak számára.

Váltottunk pénzt és bevásároltunk kenyeret és vizet. A nyelvvel volt némi problémánk, mert itt franciául és arabul beszélnek, s nekünk egyik sem ment. A kenyeret végül latinul mondtuk s mit ad Isten, megértették! Délután indultunk tovább Rabatba. Útközben megnéztük Salet.

Alapítása az idők homályába vész. A monda szerint Noé egyik fia alapította volna. Minthogy azonban az első Idriszidák idején i.sz. 800 körül még semmilyen utalás nincs rá, sokkal valószínűbb, hogy a 11. sz. táján egy Zenáta-népcsoporthoz tartozó berber törzsi fejedelemség alakulhatott itt ki.
A város arab neve Sla, ami kétségtelenül a rómaiak idején, e környéken fennállott Sala koloniából származik.
A két kis helyi hatalom, Rabat és Salé között kezdettől fogva ellenséges volt a viszony és féltékenykedésük, - amelynek eredetileg vallási okai voltak - évszázadokon át végigkísérte kapcsolatukat. Még ma is él a mondás: "Előbb lesz a saléi homokból mazsola, minthogy egy rabati barátot találjon Saléban".

1260-ban, éppen a Ramadán utolsó napján, a spanyolok megrohanták a várost, falai mögül minden nőt elhurcoltak, s néhány nap múlva zsákmányukkal együtt ismét eltávoztak. A hasonló csapások megelőzésére a területet visszafoglaló szultán mind a folyó, mind a tenger felől falakkal vette körül a várost. Ekkor indult meg a tengeri kikötő fejlődése és Salé a 13-16. sz.-ban tengeri kereskedelme révén virágkorát élte.

Az imént említett kalózok városa előnév keletkezése 1492-ből származik. Ekkor foglalták vissza a keresztény hadak Granada városát. Tíz évvel a győzelem után megjelent törvény alapján a mohamedánok tízezreit utasították ki Spanyolországból. Néhány ezren Saléban telepedtek meg, megvetve egy akkor egyáltalán nem elítélt foglakozás a tengeri kalózkodás hagyományát a városban.

A 17.sz. vége felé a kalózkodás korszaka lejárt. Hosszú időbe telt azonban, amíg ezt nemzetközi szerződés formájában is rögzítették. Csak az 1856. évi párizsi kongresszuson mondták ki, hogy a hajók bármilyen megtámadása rablásnak minősül és a rabló felett az az ország ítélkezhet, amelynek a hatóságai elfogták. Ezt megelőzően a nemzetközi kapcsolatokban ismerték ugyan a "hivatásos" kalóz fogalmát is: az ilyen személy valamely államtól kapott kalózlevél birtokában a megbízó állam védelme alatt támadhatta meg és ki is rabolhatta a vizek vándorait.

Salé kalózainak hírneve bejárta a La Manche csatornát is, amelyen keresztül 1627-ben Izlandig jutva el feldúlták Reykjavikot is és az akkori 400 főnyi lakóját rabszíjra fűzték. "Sebek" elnevezésű vitorlásaik evezőkkel és tekintélyes vitorlázattal közlekedni tudtak a változó mélységű Bou Regreg-folyón ott is, ahol apálykor a víz alig volt l-2 méternyi és más hajók már régen megfeneklettek. A kalózhajók megérkezése és rakományuk nagy eseménynek számított Saléban: nyilvános vásáron adták el a hajóktól a keresztény férfi rabokat napszámosoknak, a nőket háremekbe vitték. A kis térre, ahol a vásár folyt, városnéző sétánk során mi is ellátogatunk.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 70-74. old.

Városnéző sétánk első állomása az Abu Hasszán medresz volt.

Bejárata felett az oromfalat, fonadékos díszítés és vésett írás teszi érdekessé, a féltető faragott cédrusfa.
A kis belső udvaron jól érvényesül a színek harmóniája. A falakat a vakítóan fehér anyagból készült stukkók fény-árnyék kontrasztjai varázsolják elevenné. A padozatot üvegzománcos mozaiklapok borítják és az egész együttest finoman faragott cédrusfa szerkezet gazdagítja patinás, sötét tónussal.
Az udvar mögött imateremben a gúla alakú faragott és festett cédrusfából kialakított mennyezet ragadja meg tekintetünket.
A medresze teraszáról szép kilátás nyílik a Bou Regreg torkolatára, egész Saléra, sőt a túlparti immár Rabat területére eső Oudaja-Kasbára is.
Középen helyezkedik el a központi udvar, a sahn. Ennek egyik oldalán patkóíves árkádsor húzódik rendeltetése szerint a hívek gyülekezőhelye. Az árkádok alatt eredetileg ivókutak álltak, hogy a messziről érkező zarándokok a szomjukat olthassák. Az udvar árkádsoros oldalához csatlakozik kifelé a haram, amely eredetileg a próféta lakóépülete volt, ezen keresztül nyílik a mecset főbejárata a nagy imaterembe.
A mecset kultikus központja az imafal a kibla. Közvetlen előtte húzódik egy keskeny folyosószerű imacsarnok: Alaprajza azért ilyen, hogy a hívők hosszú sorban, tolongás nélkül vonulhassanak el az imafal előtt.
A mihrab jelentőségét növeli a gyönyörű, tarka fajanszcsempékből készült burkolata és a pompás szalaktitdíszek is. A mecset nevezetes helye a mimbar, a szószék, fafaragások és kőlapok díszítik.
A mecsethez négyzetes alaprajzú minaret tartozik, melynek lapos tetejéről egy keskenyebb nem túl magas tornyocska emelkedik.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 70. old.

Ezután megnéztük a Sidi Abdallah ben Hassoun mecsetet és mauzóleumot. Természetesen a mecsetbe nem tudtunk bemenni, de a mauzóleumban hosszasan időztünk és gyönyörködtünk. Faragásai csodálatosan szépek, csak felsőfokon tudok róla írni.

Ezután mentünk Rabatba, ahol mai napi szállásunk volt. Hatalmas buszunk esetlenül tökölődött a szűk utcán, igyekezve arra, hogy valahogy a szálló kapuja elé kerüljön. A városlakók ráérősen és kíváncsian nézték kínlódásunkat. Szállásunk - bár a szálló régen talán elegánsnak minősült - roppant primitíven volt felszerelve. Csak a folyosó végén van zuhanyozó és WC, így bizony hosszas sorbanállás után tudtunk csak letussolni. A konnektorban csak 110-es áram volt, így a jó forró leveskéről is le kellett mondanunk. A szobához tartozott egy ún. fürdőszoba, amiben volt egy mosdó és egy bidé (?!) Ezen aztán jókat nevettünk, mert nemigen tudtuk mire vélni, az amúgy tus és WC nélküli szobák luxusnak minősülő tartozékát. Mindenesetre mi pisilésre használtuk, legalább azért nem kellett az állandóan foglalt WC-t ostromolni. Este ismerkedési estet rendeztünk a szálló halljában. Istvánék beszereztek mindenféle marokkói csemegét és gyümölcsöt s ezeket eszegetve beszélgettünk. Közben mi Nórával haláli jót, mulattunk. Egyik útitársunk Imre rövid nadrágban jött az "estélyre". Ez nem lett volna baj, de a nadrágból hátul kilógott egy kb. 2o cm hosszú fehér valami, végén csomóra kötve. Imre teljesen gyanútlanul térült-fordult lóbálva különös farkát. Találgattuk mi a fene lehet, végül arra a következtetésre jutottunk hogy egy fél pár zokni, ami valami módon odaragadt a nadrágjához. Nemcsak mi vettük észre a dolgot, hanem egy nászutas házaspár is Mónika és Miki. Mind a négyen pukkadoztunk a nevetéstől. Tudom csúnya dolog a káröröm, de nem tudtunk magunkon uralkodni. Szerencsére nem derült ki, min nevetünk, a többiek csak azt látták, hogy igen jó kedvünk van.

Szeptember 13.
Reggel mesélte Gabi, hogy este elmentek sétálni Mariannal és Erzsivel. Alig mentek pár métert, amikor az Erzsinek a könyökét megérintette egy nagyon szimpatikus, csinos arab férfi. Erzsi rámeredt a férfire, s azonnal beszélgetni kezdtek. Gabi és Mariann egy kicsit eltávolodtak tőlük, de azért nem mentek messzire, mert nem tudták mi lesz a dolog vége. Gabi szerint elképesztő volt, ahogy egy perc alatt kapcsolat alakult ki közöttük. Mint a nagy könyvben meg van írva, egy pillanat műve volt meglátni és megszeretni egymást. Mint utóbb kiderült, az Erzsi randevút beszélt meg a pacákkal. Merész egy leány ez az Erzsi! Talán nem is gondol rá, mennyi veszélyt rejt magában egy ilyen hirtelen jött kapcsolat vadidegen városban vadidegen emberek között. Gabi mesélte, hogy Erzsi csak reggelre került haza. Állítólag a férfi festőművész és továbbra is fogják tartani a kapcsolatot egymással, egyelőre csak telefonon. Hát nem tudom... Lehet, hogy maradi vagyok, de Erzsi viselkedését túl vagánynak tartom. Remélem, nincs semmi veszély, csak a magamfajta öregasszony aggodalma kuvikol belőlem!

Szeptember 13.
Ma egész nap rabati városnézés volt.

A Marokkói Királyság fővárosa, egyike a négy marokkói királyvárosnak. Az Atlanti óceán szintje felett l5-60m magasan fekszik a Bou Regreg folyó torkolatánál, lakossága 520 000 fő. A folyó túlpartján terül el Salé, Rabat elővárosa.
Település tekintetében két részre bontható. A Bou Regreg-folyó és az Atlanti-óceán partja közti szögben levő óvárosból. Medinából és az attól dél-délkeletre, szabálytalan formában elterülő Újvárosból áll. Ez utóbbi a 20.sz.-ban épült; folyamatosan terebélyesedő modern negyedben még sok a beépítésre váró telek.
Századunk elejétől kezdve napjainkig ez a félmilliós város nagy fejlődésen ment keresztül, bár vidékies jellege ma is előtűnik.

Rabat környékén számos maradványt találtak az őskorból, de a mai város helyén állandó település csak az i.e. 3. sz. körül alakult ki. Az ókori írók a helységet Salának nevezik; a római korban kolónia volt, hadi út kötötte össze a mai Tangerral és mindkét város a Mauretania Tingitana tartományhoz tartozott közigazgatásilag. Hogy a római impérium utáni viharokban Sala meddig állt fenn, nem tudjuk, létezése Stephanus Byzantinus 6. sz-i földrajzi enciklopédiája, az Ethnica alapján már az 5-6 sz-ban is kétséges.
Amikor az európai keresztes háborúk megindulásakor a 11. sz. elején a mai Rabat északi részén levő Kasba Oudaja helyén a "hitetlenek" elleni harchoz egy kolostorerődöt, ribatot kezdtek építeni semmi nyomát nem találták lakott helynek. A ribat hamarosan arab kézre került körülötte Beni Targa néven falu alakult ki.

A hely stratégiai jelentőségét az Almohádok ismerték fel-, a város tulajdonképpeni alapítója Abu Yussef Jakub al-Mansur Almohád szultán (1184-1199). Ő fővárossá tette, a mai s nagyrészt meglevő falakkal vette körül, sok épülettel és mai nevével ajándékozta meg Rabatot.
A következő dinasztia, a Merinidák nem folytatták elődeik építkezését. A város fejlődése visszaesett, a l6. sz.-ban már csak 100 lakott háza volt, de erődje a Kashba, változatlanul állt és védte a várost. A 17. sz. kezdetén Rabatba is elérkeztek a spanyolországi mór menekültek. E bevándorlókkal a város ismét virágzásnak indult. A Kashba mellett felépült a Medina, kikiáltották a szultántól független Bou Regreg Köztársaságot, s egyidejűleg megkezdték a kalózháborút Spanyolország ellen.
A rabati kalózok azonban hamarosan áttértek a bosszú, az elégtételvevés útjáról a normális kereskedelmi tevékenységre. Szabályos szállítási szerződéseket kötöttek, többek között Angliával, Spanyolországgal, Hollandiával, Franciaországgal. A hatalmak egymás közötti háborúiban sokszor mindkét fél részére szállítottak fegyvereket, lőszereket.
1666-ban a Bou Regreg Köztársaság visszatért a szultanátus keretébe, de a kalózvállalkozások nem szűntek meg és még évszázadokig folytatódtak.
1912-ben Lyantey Moulay Jusszef szultánnal közösen rendezte Marokkó közigazgatását, és a mindenkori francia helytartó, valamint a szultán állandó rezidenciájának megint Rabatot jelölte ki. A város hivatalos központi szerepe nagy lendületet adott a modern fejlődésnek.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 74. old.

Legfontosabb mai látnivalónk a Hasszán torony volt. A hozzá tartozó mecset ma már nincs meg csak romjaiban.

A mecsetet Abu Jussef Jakoub el-Mansur építette 1195-ben. (Ez a torony csupán a régi mecset minaretje). Ő volt Rabat alapítója az Almohád-dinasztia legjelentősebb uralkodója. Azt remélte, hogy ez lesz az iszlámvilág legnagyobb mecsetje. Négy évvel később bekövetkezett halála után művét utódai nem fejezték be s az 1755. évi földrengés a még épen maradt részeket is csaknem teljesen tönkretette. Hajdani, ill. tervezett méreteire a meglevő kékes-szürkés, rózsaszín márványoszlop maradványokból is következtethetünk. Alapterülete 25 500 m2 volt (a római Szent Péter-templom 15 160 m2) Az eredeti tervek szerint 312 oszlop és 112 pillér alkotta volna az oszloperdejét. Az imafülkét (mihrab) részben helyre-állították.

A torony vörös kőből épült négyszögletes, 44 m magas, rokon a sevillai Giraldával és a marrakechi Koutoubia.-minarettel. Alsó harmada sima, tagolatlan, a kis bejárat a déli oldalon van. Középső részén a falba süllyesztett keretbe foglalt csúcsíves ornamentika adja a díszt, minden oldalán más-más kiképzéssel.
A minaret belsejében lépcső helyett egy 2 m széles enyhén emelkedő rámpa visz fel a teraszra, ezt valamikor a lovasok is használták. A rámpa hat, egymás feletti helyiség körül fut: közülük a szalaktitkupolával fedett negyedik helyiség a leglátványosabb.

A Hasszán-torony közvetlen közelében van az 1961-ben elhunyt V Mohamed király épületegyüttese, amely mauzóleumból múzeumból és mecsetből áll. Az egyes részeket zárt folyosók kötik össze. Csak a mauzóleum látogatható, a többi részbe csak kívülről lehet bekukkantani. Legszebb a vakítófehér, világzöld cserepekkel fedett mauzóleum. Ez egy hatalmas, fekete-fehér-arany arabeszkekkel díszített sírkamra, ahol éjjel-nappal kétóránkénti váltással papok énekelnek a sírnál. Ez a halott utódjának II.. Hassan királynak volt a végakarata, hogy apja nagyságának így is hódoljon. Az öt patkóíves bejárattal áttört homlokzat ornamentikája nagyon hasonlít a Hasszán toronyéhoz.
Bereznay István Marokkó útikönyv 82. oldal.

Bár nagyon nagy volt a hőség, mégis lelkesen róttuk az utat és gyönyörködtünk. Persze a mecsetbe nem lehetett bemenni, így meg kellett elégednünk a mauzóleummal, ami viszont gyönyörű volt. Szinte elképzelhetetlen, hogy születhetett olyan művész, aki a kövekkel ezt a csodát tudta művelni! A legfinomabb brüsszeli csipke sincs ilyen finoman kimunkálva, mint ezek a kövek. A bejárat felett cseppkövekhez hasonló, térben és több síkban is faragott sztalaktitok ejtik ámulatba az idelátogatót.

A Sunna mecsetet, a nagy mecsetet természetesen csak kívülről néztük meg pedig
bizonyára gyönyörű lehet belülről is. A 18. században épült. Homokszínű, négyszögletes minaretje a környéken messziről látható. Innen a Királyi palotához mentünk. Hatalmas téren van az impozáns épületegyüttes. A palota előtt van a díszes ruhákba öltözött palotaőrség.

Az épületet a 18.sz.-ban emelték, Sidi Mohamed azonban a múlt század második felében teljesen átalakíttatta. Századunk elején V. Mohamed ismét átépítette. A legszebb része a gazdagon díszített, monumentális Porte des Ambassadeurs, a Követek kapuja.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 84.old.

A medinában hosszabb sétát tettünk és megcsodálva a látnivalókat, majd a bazárba vitt az utunk. Ezek a marokkói szukok hihetetlenül érdekesek. Látszólag olyanok mint általában a bazárok szoktak lenni, tömeg van, büdös és szemetes. Nos azért ez nem mondható el az itteni bazárokról. Tömeg az van, de viszonylag elég tiszták és ami a legcsodálatosabb, hogy néha meglepő szép dolgokat is talál az ember útja során. Egy-egy régi, díszes kapu, olykor még mecset is, csodálatos csempézett fal vagy kút. Tehát nemcsak annak érdemes a szukokat bejárni, aki vásárolni akar, hanem annak is, aki kulturális és művészi értékeket akar felfedezni. Persze azért az izgalmas látnivaló, éppen a színes forgatag, a portékájukat kínáló árusok, a hétköznapjaikat élő marokkóiak, és a sokféle vásárolnivaló. Van itt minden! A gyönyörű cserépárutól kezdve a mérhetetlen mennyiségű réz és ezüstáruig, a csellabától a fadobozokig, szőnyegekig, keleti édességig. Hihetetlen árubőség jellemzi ezeket a szukokat Persze - mivel még az út elején vagyunk, - nem nagyon akartam megvásárolni az ajándékokat, hiszen egyrészt nem tudom, hogy jövök ki a pénzemből, másrészt cipekedhetek egész úton s a bőröndöm már így is nehéz és pukkadásig tele. Azért mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, vásároltam valamit., mégpedig népzenei kazettákat vettem István segítségével. István nagy zeneértő és éppúgy szereti a folklór zenét mint én, csak éppen jobban ért hozzá. Ő tanulmányai során többször élt Marokkóban, ismeri a nyelvet, ismeri az embereket és egész mélységekig ismeri az arab kultúrát s ezen belül a zenét. Őt kértem meg, hogy segítsen nekem a zeneválasztásban. Tőle tudtam meg, hogy többféle népzenéjük van. Sikerült öt kazettát vennem. (ngaua, andaluzka, essaoura, egy híres libanoni énekesnő és egy postmodern, népzenei motívumokra épülő zenei kazettát, melyet ajándéknak Öcsinek szánok, (persze csak miután lemásoltam magamnak). Kincseimmel megrakodva boldogan araszoltam a többiek után. Most már hazafelé tartottunk, de előbb megebédeltünk egy meglehetősen gyanús helyen. A gyanússágot a tisztaságra értettem, de István megnyugtatott, hogy ők többször ettek itt és soha semmi bajuk nem lett és nagyon ízletesen főznek. Isten neki fakereszt, beültünk. Körülöttünk arabok ettek. Hát......Az itteni szokás szerint kézzel marcangolták az ételt, minek következtében az egész asztal iszonyatosan mocskos volt. Szerteszét hajigálva a csontok, a köret is több volt a viaszosvászon terítőn, mint a tányérban, illetve tálban. Igyekeztem nem odanézni a szomszédos asztalra, de azért tulajdonképpen kíváncsi is voltam, meg szerettem volna levideózni, érdekes lett volna. Persze nem mertem, azt hiszem nagy neveletlenség lett volna. Megrendeltük az ebédünket. Én Nórával együtt tadzsint kértünk, egy hagyományosan marokkói ételt. Egyébként Istvántól megtudtuk a legismertebb marokkói ételek neveit és összetételét. (kuszkusz, tadzsin, harira, mésui) Sorban ki fogjuk próbálni őket. A tadzsin többféle húsból készülhet, vagyis birkából, bárányból, marhából és csirkéből. Egy cserépedényben párolják együtt rengeteg különféle zöldséggel és krumplival. Eszméletlenül finom étel, ezt most ezennel igazolom, mert már tapasztalatból beszélek. El is határoztam, hogy fogok venni egy tadzsinsütő tálkát magamnak és otthon is próbálkozom. Persze a fűszereket nem igazán tudom mit használnak, de szerintem vegetával is finom lesz! Szóval itt megebédeltünk - igaz már bőven elmúlt az ebédidő - aztán visszamentünk gyalogosan a szállodába. Útközben megvettük a képeslapokat, hogy végre hírt adjunk az otthoniaknak. Ezzel kapcsolatban van egy jó sztorim. A lapokat megírtuk és önállóan lementünk megkeresni a postát, hogy feladjuk. Már elég késő volt s bár hamarosan megtaláltuk a postát, a lapokat mégsem tudtuk feladni, mert már zárva volt. Nosza rajta, keressünk egy postaládát. Azt tudtuk, hogy sárgaszínű, mert már láttunk valahol, de most egyet sem találtunk. A posta környékén sem, de végigsétálva egész hosszan a főúton, sehol sem volt. Elsétáltunk a Parlament felé, az Igazságügyi Palotához, a rabatiak Váci utcáján, sehol egy sárga láda. Ezek a rabatiak nem leveleznek?! Ahogy megyünk, az egyik árkád alatt Nóra hirtelen megáll. A ház falán keskeny rések egymás mellett. Az egyikre az van írva folyóiratok, a másikra nem tudom mi a harmadikra levelek. Hát ha levelek, akkor a mi lapjainknak itt a helye. Egy merész mozdulattal becsúsztattam a megírt lapokat, melyek nagy zajjal a padlóra estek. No, ez már gyanús volt. Később láttuk, hogy valami középület előtt állunk, amit éppen tataroznak. Bekukucskálva láttuk, hogy malteros ládák és vödrök sorakoznak egymás mellett, ember sehol. Te Úristen, hova dobtuk mi be a lapjainkat?! Talán meg sem találják, de ha megtalálják is, veszik-e a fáradtságot, hogy elvigyék a postára. Na ennek ennyi!... Az otthoniak nem fognak értesítést kapni. Sajnáltam a kiadott dirhamokat, hiszen közel 50-et adtam ki, de most már mindegy, a kocka el van vetve. Persze rengeteget nevettünk saját hülyeségünkön. Az ember legjobban a saját baromságán tud nevetni! Hogy is gondolhattuk, hogy ez a rés postaláda helyett van?! No mindegy, megtörtént! A "jól végzett feladatteljesítés" után lefeküdtünk. Persze előbb még megpróbáltunk letusolni, előbb Nóra ment, aztán egy arab, majd az arab után én, és utánam is egy arab. Nem mondom, hogy túlzottan lelkes voltam, mert az ún. fürdőszoba nem volt valami tiszta a non stop használattól. Próbáltam legalább egy kicsit lemosni a habtól és hajszálaktól nem mentes zuhanyozótálcát, mielőtt beálltam a tus alá. Remélem,nem szedek össze valami bőrbetegséget!...Kicsit meditáltam, nem volna-e jobb koszosnak maradni, az legalább a saját koszom, de aztán győzött a vágy, hogy lemossam magamról az egész nap rámrakódott port és izzadtságot. Végül is ez is benne volt a pakliban, amikor ezt az országot választottam utazási célnak.

Szeptember 14.
Reggel indultunk tovább. Először Casablancába mentünk, ahol nagyon keveset időztünk. Kicsit sajnáltam, hogy nem néztük meg "Rick kávézóját" aminek ugyan semmi köze nincs a legendás Rickhez és a csodálatos Ingrid Bergman filmhez a Casablancához, de azért gondolom megteremti a híres film hangulatát. Csak a II. Hasszán mecsetjét néztük meg kívülről. Hatalmas építmény, a legnagyobb Marokkóban.

Párizsi építész Michel Pinseau tette kézzel foghatóvá a Koránból vett gondolatot: "Allah trónja a vizek fölött áll." A minden részletében monumentális mecset kapui 1993-ban hatalmas ceremónia közepette nyíltak meg a hívők előtt. A legmodernebb műszaki megoldásokat és a mór művészetet ötvöző, 90 000 m2-t elfoglaló épület-együttesen 7 éven át 35 000 kézműves dolgozott. Megalkotásával II. Hasszán király maradandó emléket állított magának és az Alaouita uralkodóháznak. Az építkezés 1 milliárd DM-be került. A hatalmas létesítményt a 200 m magas négyszögletes minaret uralja. Tornyából lézersugár irányul Mekka felé, hogy Allah egéből emlékeztessem a zarándoklat kötelességére. A lézerfény még Casablancától 3o km-re is látható. Az épület belsejében
25 000 hívő számára van hely, előtte a szabad térségben további 80 000 muszlim zengheti egyidejűleg Allah dicséretét. Az épületegyüttesben található a teológiai főiskola, könyvtár és nemzeti múzeum és konferenciatermek.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 115-116 old.

István a mecset ismertetéséhez hozzáfűzte magánvéleményét, mellyel tökéletesen egyetértek, de ami a legérdekesebb, hogy ezzel kapcsolatban parázs vitába keveredtünk a többi útitárssal. István ugyanis elmondta, hogy a mecset építése hatalmas összegbe került és ennek érdekében nem rettentek vissza a legkegyetlenebb áldozatoktól sem. Képesek voltak az utolsó tyúkocskáját is elvenni a szegényeknek a szent cél érdekében. István szerint a nép nem szereti ezt a mecsetet, túl sok áldozatot hozott érte. Nem tartja igazi mecsetnek, ami ilyen áldozatok árán épült. Egyes útitársak viszont csak a végeredményt értékelik, s azt mondják, hogy az igazi maradandó művek értékét nem csökkenti, hogyan jöttek létre és hogy ha mindig figyelemmel lettek volna az emberéletekre, sok műkinccsel lennénk szegényebbek. Jó, ezt aláírom, de kíváncsi volnék, mit szólnának, akik most így érvelnek ahhoz, ha egyszer nekik halnának éhen a gyermekeik azért, mert oda kell adniuk utolsó betevő falatjukat. Komoly problémát vet fel ez a kérdés. Meddig szabad, meddig jogos a vezetőknek visszaélni a hatalommal! Sajnos ennek a felvetésnek ma is aktualitása van még Magyarországon is.

E rövid casablancai tartózkodás után buszunk vitt tovább Marrakech felé. Közben félsivatagi tájon mentünk keresztül. Egyszer csak felfedeztem a síneket. Eszembe jutottak Rejtő Jenő felejthetetlen művei. A humora, mely oly sok derűs órát hozott nekem, a képtelen ötletek kavalkádja, mely alaposan próbára tette nevetőizmaimat. Műveinek zöme éppen e vidéken játszódik, óhatatlan volt az asszociáció. S valóban! A mellettünk elsuhanó tájban ráismertem a vidékre, amelyet oly életszerűen ír le. Máris otthonosan éreztem magam s már csak arra vártam, hogy sínek mentén előtűnjön egy kis bódé az állomásfőnökkel, aki az időt a felhajtandó italához méri. Azt hiszem Marokkóban nem sok vonat jár. A közlekedést leginkább a közutakon buszokkal bonyolítják, de azt hiszem legtöbbet szamár és öszvérháton. Marrakech felé egyre több útmenti épület színe lett vörös. Azt hiszem nemcsak Marrakechnél, hanem sok városnál lehet elmondani, hogy egy bizonyos színárnyalat a jellemző rá. Ahogy Asilahnak a színe fehér volt és kék, úgy Marrakeché a vörösessárga. Vert agyag falai, védőn körülölelik ezt a legnagyobb berber várost. Hatalmas főterére a Jemaa el Fnara érkeztünk buszunkkal. Már alig vártuk, hogy lepakoljunk a szállodába, s induljunk városnézésre, mely meglehetősen izgalmasnak, érdekesnek ígérkezett.

Marrakech alapítója az Almoravidáktól származó Jussef ben Tachfin, hatalmas katonai tábort létesített itt 1070-ben. A támaszpontot Marroukechnek, azaz Gyors menetelésnek nevezte el, innen ered a város mai neve. A városalapító katonák a sanhadja-berber tevés nomádtörzs tagjai voltak, ma is élő, kései rokonaik a híres tuaregek. A városalapító építette a kashbát, amelynek romjai a később emeltetett Koutoubia mecset ma is láthatók, a kashbán belül pedig 1073-ban építette az első mecsetet. Ő telepítette a gyönyörű pálmaerdőket az Atlasz északi lejtőjén és megkezdte a kút és csatornarendszer kiépítését. Művét fia, Ali ben Jussef (1106-1143) tovább folytatta, nevéhez fűződik a Medinát ma is körülvevő, 12km hosszú védőfal megépítése is. Marrakech pár évtized alatt nagyforgalmú kereskedővárossá fejlődött, megalapítása után négy évtizeddel pedig az Atlanti-óceántól Algériáig húzódó hatalmas birodalom fővárosa lett.
Az Almoravidákat 1147-ben az Almohádok váltották fel. Első szultánjuk Abd el Moumen, uralkodói hiúságból földig leromboltatta az Almoravidák palotáját és sok más épületét. A palota helyére ő építette a ma is megcsodált Koutoubia-mecsetet. Utódai folytatták építőmunkáját: unokája Jacoub el Mansour a sevillai Giralda építtetője, a paloták kertek, mecsetek városát hagyta az utókorra.
A Merinidák uralma csak harcokat és hanyatlást hozott a városnak. Fellendülés csak a l6. században, a szadidák alatt következett. Ahmed el Mansour (1578-1603) az ország fővárosává tette Marrakecht, mesés vagyonának nagy részét a város szépítésére fordította.
Nevéhez fűződik a csak romjaiban ránk maradt El Badi-palota, a ma is szép Szadida-síremlék, továbbá sok medresze, szökőkút és kisebb mecset megépítése.
Az Alavita-uralkodóház tagjai közül Moulay el Hassan (1873-1894) és fia Moulay Abd el Aziz (1894-1908) írta be nevét Marrakech történetébe. A gyönyörű paloták sora maradt ránk ebből a korból: a Dar el Bejda, Dar Si Said és a különösen szép Bahia.
1912-ben Marrakech a franciák elleni harccal hívta fel magára a figyelmet. El Hiba, egy vallási közösség vezetője irányította az egész marokkói délre kiterjedő felkelést. Mikor a marrakechi francia alkonzul is berber fogságba esett, Lyautey marsall megindította a gyarmati haderőt és Mangin ezredes a Marrakechtől 35 km-re, Sid-Bou-Othmane mellett vívott csatában szétverte El Hiba csapatait. A felkelés ezzel végleg elbukott és El Hiba messze délre húzódott vissza megmaradt embereivel. A franciák a felkelés leverésében velük együttműködő Si Ihami el Mezzouari Glaoui pasát tették meg marrakechi helytartónak.
A pasa a Középső-Atlasz leghatalmasabb berber törzséből származott. Birtokain körülbelül l millió ember dolgozott. Marrakechi palotáját keleti úrhoz méltó fényűzéssel rendezte be.
Bereznay István Marokkó útikönyv 135-136 old.


A Medina szíve a Jemaa el Fna. Ez a szabálytalan alakú kb. l50x100 méteres tér tulajdonképpen egyáltalán nem szép, sőt mondhatnám csúnya. Ahhoz túl nagy, hogy jól érvényesüljenek a teret körülölelő egyemeletesnél nem magasabb, szép vörös vert agyagfalú épületek. A téren nem találni egyetlen fát vagy bokrot, így mondhatnám kifejezetten sivár, és mégis.....Valami fantasztikus hangulata van, ami azt hiszem egyedülálló a terek történetében. Ezt a hangulatot az emberek teremtik, a kígyóbűvölők, akik hangosan dobolva noszogatják hüllőiket mozgásra, a mesemondók, akik el is játsszák meséiket az őket körülálló elkerekedő szemekkel figyelő gyerekekként csodálkozó tömegnek, a narancsárusok sora, akik 2 dirhamért valódi illatos narancslevet facsarnak ki narancshegyeikből, a vízhordók bő szabású, élénkszínű tunikát és rojtos raffiakalapot viselnek, és csöngetéssel hívják fel magukra a figyelmet. A teret betöltő csodálatos arab zene, amit olykor elnyom müezzinek hangos óbégatása, illetve imája. Zöldre festett hintók turistákra váró hosszú sora üde színfolt, na és persze a bazárok színes forgataga. Azt hiszem a marrakechi főtérhez nincs még egy hasonló, vagy legalábbis én nem láttam. És akkor még nem meséltem az esti Fő térről, de erről majd kicsit később írok. Most mindenesetre végigmentünk a szukon s egy kis ízelítőt kaptunk a szukok világából. Erről külön kis tanulmányt lehetne írni. István kérte, hogy ne szakadjunk el egymástól, mert bizony könnyen el lehet tévedni, meg egyébként is biztonságosabb együtt maradni. Gondolom zsebtolvajok is vannak itt szép számmal. Persze nehéz volt engedelmeskedni, mert a fotótéma, szó szerint az utcán hevert és bizony mi fotósok, videósok meg megálltunk egy-egy érdekesebb eseményt megörökíteni. Nem tudom mennyire fogják a felvételek visszaadni ezt a hangulatot, én mindenesetre majdnem egy kazettát elhasználtam az első városnéző sétánknál.

Szállásunk nagyon jó helyen van viszonylag közel a Fő térhez. Szűk kis utcácskában lakunk egy háromemeletes szállodában, ahol igen meredek lépcsőn kellett felmásznunk pici szobánkba, ami az első emeleten volt. A szálloda belső udvara csempékkel van díszítve, és a közepén díszkútból csobog a víz. Körbe folyosó fut végig minden emeleten s ezekről nyílnak a szobák. A szobákban természetesen van mosdó és bidé (úgy látszik ez már bevett szokás Marokkóban), viszont természetesen nincs tusoló és WC (ez is bevett szokás), így a mosakodásnál, és WC-nél nagy volt a sorbaállás, mint ahogy az egyetlen konnektor előtt is, hogy melegítsünk kávéhoz vizet, vagy töltsünk akkut. Hát ez bizony elég macerás dolog, de ez van, ezt kell szeretni! Megtartottuk az első "lakógyűlést", ami roppant hangulatos volt. A lakók - vagyis mi - kiálltunk a gangra és István meg Péter lentről elharsogta a tudnivalókat, a programot és a találkozási időpontot. Ezután nagymosást rendeztünk Nórával és kiteregettük száradni a holmit a kovácsoltvas ráccsal díszített hatalmas ablakba kihúzott kötélre, baromi jól nézett ki meg is örökítettem videóval a látványt. Este elsétáltunk ismét a Jemaa el Fna-ra, ami most még hangulatosabb volt. Láttunk tűznyelőket, mutatványosokat s még több mesemondó szórakoztatta a népet. Egy hatalmas területen össznépi zabálás folyt. Rengeteg szabadtéri tűzhelyen sültek-főttek az ételek. Szállt a füst és ínycsiklandozó illatok csináltak kedvet az evéshez. Minden vendéglősnek külön standja van, a stand szélén nagy tábla hirdeti, hogy ez a Musztafáé, vagy éppen a Husszeiné. Középen van a szakács és a sütő-főző apparátusa, körülötte asztalok, padokkal. Sajnos nem volt velem videó, így holnap este ismét el kell jönnünk. Nagyon jóízűen befalatoztunk, kis kolbászkákat ettem, de voltak akik tadzsint meg kuszkuszt, vagy éppen rablóhúst. Van itt minden mi szem s szájnak ingere, a rántott haltól, a kebabig s egyéb marokkói ételspecialitásig. S ami az érdekes, hogy ezt a marrakechiek nem a turistáknak csinálják, hanem saját maguk gyönyörűségére. Ez náluk a napi vacsora és az esti szórakozás. A turista éppen csak csatlakozik és nagyon jól érzi magát.

Szeptember 15.
Városnéző sétánkat a Koutoubia mecsettel és minarettel kezdtük.

A koutoubia szó könyvkereskedőt jelent, a középkorban mintegy 100 könyvüzlet várta a mecset körüli utcákban a könyvvásárlásra ideérkező filozófusokat, tudósokat és költőket. Az arab világ két mindmáig leghíresebb filozófusa, Ibn Tofail (1100-1185) és Ibn Ruschd (1126-1198) is többször megfordult itt, az utóbbit az európai kultúrtörténet Averroes néven ismeri.

A mecsetet Abd el Moumen építette és 1158-ban szentelték fel. Unokájának, Yacoub el Mansournak nevéhez fűződik a minaret építkezésének befejezése, ma ez a minaret Marrakech jelképe. 12,5x12,5 méteres, négyszögletes alapterületű, sárga falu építménye. A tetején levő kis torony is négyszögletes, egy oldalának a hossza 6,8m. A kis tornyot lapos gerezdes kupola zárja le a kupolán egymás mellett három aranyozott rézből készült különböző méretű gömb csillog, átmérőjük alulról felfelé: 2 m, 1 m és 0,5 m. A minaret teljes magassága a gömbökkel együtt 76 m. A minaret négy homlokzatának más és más a díszítése. Az építmény középmagasságban belsőkaréjos ívvel átfogott, patkóíves ikerablakok láthatók. A főtorony felső részén mind a négy oldalán megtalálható az erősen bemélyedő négyíves vakárkádsor. A fő és kistorony körvonalát felül körbefutó, lépcsős csipkézetű bástyafogazás zárja el.
A Koutoubia-minaret volt a minta a vele majdnem egyidős rabati Hassan-torony és a sevillai Giralda-torony tervezője számára. A minaret mellett a mecset szépségében és méreteiben is eltörpül. Külső karbantartásáról nem történik kellő gondoskodás.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 138. oldal

Innen gyalogosan elsétáltunk a Bab Agnaou kapuhoz. Karéjos, csúcsíves átjárói, virágmintákkal díszített sarokkövei és kufi írásos frízei révén a legszebb Almohád-építmények közé tartozik, és talán nem túlzok, de a legszebb marrakechi kapu. Ezután mentünk el a Szadida-sírokhoz. A pazar pompájú mauzóleum a 16.sz. végén épült, ott nyugszik a Szadida-dinasztia minden tagja. Csodálatosan szépek a termek, különösen az egyik. Az eddig látottak közül talán a legszebbek itt a sztalaktitok, az iszlámra oly jellemző, építészetileg meglehetősen bonyolult szerkezetű, lenyűgöző kőfaragások, melyeket nem véletlenül neveznek így, hiszen valóban hasonlítanak a cseppkövekhez. Megnéztük még a Ben Youssef mecset medreszét. A medreszekben tulajdonképpen felsőoktatási intézmények is voltak. A diákoknak cellái meglehetősen dísztelenek, egyszerűek, soknak még ablaka sincs, csak a folyosóra nyíló ajtónyíláson jött be némi fény. Volt azonban olyan fülke is, amelynek a belső udvarra és díszkútra nyílt gyönyörű faragott rácsos faablaka, melyen ugyan szintén nem sok fény jött be, de egyébként látványnak gyönyörű. Ezután mentünk el a számomra legszebb látnivalóhoz a Bahia palotához, ahol a szultán háreme is volt. Hát ez a palota-együttes valóban az egyik legszebb látnivaló Marrakechben. Eddig szinte egyenértékű volt a kő, a fa és a csempe díszítés, tulajdonképpen nehezen lehetett eldönteni, melyik a "felsőbbrendű", nos itt a fafaragások eldöntötték a kérdést. Csak álltunk és bámultunk. A faragások aprólékosan kidolgozottak, szinte nincs olyan felület, ahol ne volnának, de ami a legislegjobban elkápráztatja a szemet, az a színek kavalkádja. Az európai szemnek szokatlanul sok a szín. Vannak olyan árnyalatok, melyeket eddig nem is láttam sehol, azt sem tudtam, hogy létezik. A minták sokféle ötvözete, egymásba fonódása elkápráztató. Egyet sem tudtam kihagyni, megszállottan videóztam, s mivel a legtöbb és legszebb mintákat a mennyezeten láttam, (na és ott legalább nem tudtak a képembe belemászni az emberek), így a fejem a palota megnézése után teljesen kitekeredve lifegett a nyakamon. Micsoda izomláz lesz ebből! De megérte! Mindenképpen megérte, most már csak azért drukkolok, a felvételek minősége is jó legyen. Páratlan szépségben volt ma részünk, s hálás vagyok a sorsnak, hogy alkalmam volt ezt megnézni! Komolyan mondom ide még háremhölgynek is szívesen eljöttem volna! Tömény itt a szépség, és oly kedves a kert, hogy talán nem hiányzott volna a szabadság sem annyira, mint egy más helyen.

Ezek után bekukkantottunk a szukokba, ahol belevetettük magunkat a vásárlásba. Ideje már, hogy az ajándékok egy részét megvegyük. Nem mintha nem volna rá még időnk, de jobb ezeken a dolgokon túlesni, különben sem tudjuk, hol mit lehet kapni, tehát ha itt látunk valami szépet, akkor ne halogassuk. Nekem a vásárlás meglehetősen undok dolog, alkudozni kifejezetten utálok, s úgy éreztem, hogy a Bahia palota csodái után, jobban el tudom viselni, mint egyébként. Egy gyönyörűség után egy "nemszeretem" dolog! Megkezdtük hát végtelennek és reménytelennek látszó alkudozásainkat, minek következtében Kingának és Noéminek vettünk egy-egy ruhát és papucsot, Öcsinek két pólót, és díszes, intarzia-berakásos cédrusfa dobozokat. Az eladóknak nagyon tetszett Nóra s alaposan megtapogatták. Én is kaptam néhány simogatást, de lényegesen kevesebbet. Nem igazán tudja az ember, hogy ezeknél az araboknál ez csupán a barátság jele, vagy potyázás, így aztán nem is igazán tudtuk rájuk kell-e szólni. Azért voltunk ilyen bizonytalanok, mert azt István is mondta, mikor meglehetősen sok férfit láttunk egymásba karolva, egymás kezét fogva, hogy nem kell rosszra gondolnunk, ez csak a barátság jele. Megrakott szatyrainkkal vonultunk a narancsárusokhoz, meginni mai napi narancslevünket, melyet előttünk facsartak a poharakba és olyan finom, hogy ilyen finomat még soha sehol nem ittam. Ezután vonultunk haza háztartást vezetni, ami abból állt, hogy nagymosást rendeztünk. Szobánknak hatalmas ablakát csodálatos kovácsoltvas rács díszíti, ez elé húztunk három kötelet és ide teregettük a holmit. Annyira száraz a levegő, hogy l óra alatt megszáradt. Ettől vérszemet kaptunk és még egy adagot mostunk. Este felmentünk a szálloda tetején levő étterembe és a müezzin imája mellett megettük a hareránkat, ami egy húsleveshez hasonló, de csicseriborsóval ízesített igen finom leves. Nem is drága és nagyon laktató. Ez volt hát a második marokkói ételspecialitásunk. Rabatban ettünk első tadzsinunkat, mely igen finom bárány, vagy csirkehússal készült cserépedényben. Azt hiszem legközelebb kuszkuszt fogunk enni, az is nagyon finomnak néz ki, szintén bárányhús köleskásával és zöldséggel.

Szeptember l6.
Pénzváltással kezdtük a napot, tegnap alaposan kiköltekeztünk. Már egész jól kiismerjük magunkat a városban, önállóan eltaláltunk a pénzváltóig. Ezután elindultunk a város határában levő Menara kertbe.

A parkot valószínűleg még az Almohádok telepítették. Mai formáját 1870-ben nyerte. Közepén egy mesterséges tó van, amelynek vizében délszaki virágok ringanak partjánál pedig egy egyemeletes pavilon áll. Az árkádos épület a szultánok mulatozásairól hirhedt. Az épület földszintje egyetlen nagy terem. Élénk színekkel festett cédrusfa mennyezetét négy pillér támasztja falait Haouz-szőnyegek borítják, melyek mintázata jellegzetesen figuratív. Az emeleten két helyiség van, a földszintéhez hasonló, szép mennyezettel. Az egyik szobában egy magas atlaszbeli narancssárga-fekete burnusz, a híres "knif" látható kiterítve.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 150. oldal

Azért számomra valami itt nem stimmelt. Vagy valamit nem néztünk meg, vagy rossz a szemem, esetleg meghülyültem. Körbesétáltuk a mesterséges tavat és egy árva délszaki növény nem ringott rajta, viszont rengeteg halat láttunk, akik kenyeret ettek és veszekedtek a kenyérért. Soha nem gondoltam volna, hogy a halak kenyérrel élnek! Most lehet, hogy ezek tulajdonképpen délszaki növények voltak, de én határozottan halformájúnak láttam őket. De az is lehet, hogy nem voltunk benn a Menara kertben csak körülötte, és ez egy víztározó volt halakkal. Az épületet határozottan láttuk, igaz csak kívülről, tehát minden lehet.

Ezután tovább utaztunk méghozzá ittlétünk legizgalmasabb kalandja felé. Asniban egy berber piacot látogattunk meg, egy hamísítatlan berber piacot. Amikor leszálltunk a buszról, elleptek minket a berber árusok. Minket Nórával elragadott egy barnaruhás elfátyolozott villogószemű nő és férfi. Vonszoltak magukkal s jóformán fel sem ocsudtunk, egyetlen útitársunkat sem láttuk a közelben. A nő titokzatos volt, titokzatosabb az Ezeregyéjszaka meséinél, szeme fekete akár az éjszaka és fényes, mint a csillagok. De tekintete ugyanakkor vad is volt, valamiféle fenyegetést is éreztem belőle. Nórával már csak arra ügyeltünk, hogy legalább egymást ne veszítsük el. A férfi ment elől, utána mi és zárta a sort Fatime hátán a gyerekkel. Fatime várja második gyerekét ezt útközben elmondta nekünk. Egy kicsit féltünk, mert nagy volt a tömeg és az ember már oly sokat hallott a berberek vadságáról, amit most már el is hittem, elég volt Fatime villogó szemébe nézni, s máris felállt hátamon a szőr! Cseppet sem volt megnyugtató hogy ilyen messze voltunk a többiektől! Ki akartam használni a videózási lehetőségeket, megkértem a férfit, hogy járjon közbe az árusoknál. Csak intett a kezével és minden szabad volt! Van tehát egy csomó jó felvételem, az itt kapható fűszerekről, egy mentaárusról és a lacikonyháról. Mikor már azt hittem a térképről is kimegyünk, kezdődött köztünk az alkudozás az ezüst karperecekre. A bevált alkudozási módszerrel kezdtük, ami egy tévedésen alapult. Amit ők kértek, annak mi a felét mondtuk s így haladtunk felfelé. Mint utóbb kiderült a negyedét kellett volna mondani. (Mentségünkre szólva nem nagyon mertünk ellentmondani Fatimének! Barna csellabája alatt, ki tudja, tán még kést is rejtegetett!) Hosszas kínlódás után dupla áron vettük meg a karkötőket, melyek valóban nagyon szépek és értékesek, hiszen berber kézműves munka, csak éppen marha drága volt (még átszámítva magyar árakra is!) Mikor végre kikerültünk a sokadalomból s visszajutottunk a buszhoz, derült ki, hogy a többiek fele áron vették meg a maguk karkötőit. No mindegy! Ezen már nem segíthetünk, de elhatároztuk Nórával, hogy ezzel a vásárral nem fogunk dicsekedni senkinek. Ezután eljutottunk egy faluba, ahol átszálltunk a buszunkról egy rozzantnak kinéző kis dzsipre. Elképzelhetetlenül összezsúfolva utaztunk, a padlón is ültünk és a dzsip teteje is tele volt. Ide a férfiak másztak fel és Kriszta, Erzsi és Mariann. Ők fiatalok és könnyedén szökelltek a magasba. Állati zötykölődős úton kanyarodtunk felfelé. Imlil faluba igyekeztünk, ahonnan a hegyi túrák vezetnek a Toubkal 4167 m magas csúcsához. Mi nem akartuk ezt megmászni, de egy órás túra azért be volt iktatva. Matyi, Nóra és én még ezt sem vállaltuk. Nekem az inkák ösvénye óta elszállt a bátorságom, így a faluban maradtunk, mint kiderült nem volt rossz döntés. Rendkívül érdekes kis hegyi falu, ahol csodálatos felvételeket csináltam az emberekről, öszvérekről, csacsikról s még egy jóbarátot is szereztünk. Jót nevettünk, mert közben egyszer megszólalt a müezzin és a Matyi azt hitte, hogy egy csacsi iázik. Beültünk mentateázni egy vendéglőbe, ahonnan gyönyörködve néztük a festői kis házakat. Nem véletlenül választották a filmesek ezt a falut a filmjeikhez. Állítólag itt vették fel a Scorsese Kundum c. filmét, mely a dalai lámáról szól. A falu képe valóban filmvászonra kívánkozik. Teázás után bejártuk a falut és összeismerkedtünk egy berber férfivel. Mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk különösen kedves volt és elmesélte, hogy a nemrég eltűnt magyar felkutatásában ő is részt vett. Emlékszem ennek a férfinek az eltűnéséről valóban írtak az otthoni újságok. Szóval ilyen híres berber barátunk lett, aki rögtön meg is hívott bennünket a boltjába, leterített nekünk egy szőnyeget a földre és megkínált mentateával és feltett berber népzenét a magnójára. Jól elbeszélgettünk, illetve elmutogattunk. Ez hiányzott nekem eddig, ez a barátkozás az itteni emberekkel. Egy külföldi úthoz hozzátartozik a helyi lakosság megismerése is, legalábbis nekem ez nagyon fontos. Cseppet sem sajnáltam az elmaradt kirándulást, ez az élmény kárpótolt. Aztán megérkeztek a többiek és csodálkozva látták a nagy vendégséget. István és Jill csatlakoztak és hamarosan Jill és a házigazdánk rokona remek dobolással szórakoztatott minket. Házigazdánk viszont meglehetősen elkomorult a sokadalom láttán. Ő csak velünk akart kommunikálni. Közben egyszer elment, mint utóbb kiderült imádkozni. Otthagyta ránk a boltját, úgy látszik egyáltalán nem fél attól, hogy lopnak tőle. Meghatott ez a bizalom. Hazafelé is érdekes kalandunk volt. Egyszer csak nagyot zökkent a dzsip, mint utóbb kiderült az egyik kereke kipukkadt. Kényszer-pihenőnk sem volt unalmas, Láttunk egy házat, aminek nem volt alapja, csak a falai álltak, állítólag az eső kimosta az alját. A fene sem érti, hogy maradtak meg a vályogfalak, mindenesetre levideóztam. Gyönyörű hegyek között jöttünk haza rengeteg kis falut láttunk, melyek vöröses színűkkel teljesen beleolvadnak a környezetükbe. Este videóval felszerelve elmentünk részt venni az össznépi zabáláson a Jemaa el Fnan. Én rablóhúst ettem, Nóra halat. Igen finom volt, de nem is annyira az ételt értékeltük, inkább a körülményeket. Ilyen típusú élményben még soha nem volt részem!

Hazaérve Nórával jót nevettünk, mert valamivel kapcsolatban a következő idült hülyeséget mondtam: nem tudom, hogy mit csináljak, amíg nem tudom, hogy mit csináljak! Nóra szerint egyedülálló és újszerű filozófiai tételt állítottam fel. Kétségtelen, hogy egyedülálló és újszerű, de hogy filozófiai tétel.....

Szeptember 17.
Ma Quarzazateig utaztunk. A mai szállásunk elnyerte a "legrosszabb szállás" kitüntető címet. A szobák, - fürdőszobásak voltak ugyan, de - kopottak, sötétek, piszkosak (ez nem biztos, mert olyan sötét volt, hogy nem láttunk), barátságtalanok és legfőképp büdösek. Rettenetes szag fogadott bennünket. Az ágy is kényelmetlen volt és valami irgalmatlan nehéz lópokróc volt a takarónk. Nem csoda, ha rémálmom volt méghozzá olyan rémálom, hogy ijedtemben a Nórát is felébresztettem. Azt álmodtam, hogy egy elég nagy béka és madárfióka keverék, araszol az ágyam felé. Annyira tisztán láttam a különös állatot, hogy felébresztve Nórát meggyújtottuk a villanyt és elhúztuk az ágyat, hogy megnézzem nincs-e ott a különös állat. Persze nem volt, de mondhatom órákba telt, míg újból el tudtam aludni és a Nóra is nyugtalanul figyelt minden neszre, hátha mégiscsak létezik ez az állat s csak arra vár, hogy elaludjunk. Közben majdnem megfulladtunk a büdöstől. Soká jöttünk rá, hogy a fürdőszoba ajtót be kell csukni, mert onnan jön a csatornaszag. Feladva minden óvatosságot nyitott ablaknál aludtunk, mert ha már választani kellett, hogy egy vad berber betörő, kiraboljon, megerőszakoljon és agyonüssön bennünket, vagy a büdösben fulladozzunk, az előbbit választottuk. Hát ez a szállás emlékezetes marad számunkra, mint negatív csúcs! Matyiék szerint a szállodánk tulajdonképpen egy garniszálló, ami nem lehetetlen. Látták ugyanis, hogy egyes szobákban nagy a forgalom, egy-egy férfi tűnik el egy-egy nővel s bizonyos idő után elmennek. Hát ez elég egyértelmű, csak azt nem tudom, hogy van kedvük ilyen büdösben.....Quarzazate látnivalói viszont csodálatosak voltak. Elmentünk az Ait Benhaddou kashbába, mely a várostól nem túl messze van és gyönyörű! Annyira szép, hogy a filmesek, mondhatni, hazajárnak ide. Itt forgatták a Názáreti Jézus című filmet, de még vagy húsz filmet. Hát, ha filmes volnék, én is idejönnék. Gyönyörűen épen maradt épületek, hangulatos szűk meredek utcácskák és a csodálatos vert agyag falak rőt színe festő ecsetjére, de legalábbis videókamerára vagy fényképezőgépre kívánkozik. Videóztam is szorgalmasan. A a környező táj is csodálatos! Egy világosabb, meddőhányónak tűnő pompás színekben pompázó dombocska van a háttérben s egy kiszáradt patakmederben fel-, feltűnik egy-egy magányos teve, vagy szamaragoló kereskedő. A kashba tetejéről körpanoráma nyílik a tájra s jól látni Quarzazate városkát. Lelkesen csináltuk a jobbnál-jobb felvételeket. Sikerült a helyi lakosságból is megörökíteni pár embert, és egy lakásba is bevideóztam, ezt később le kellett tagadnom. Óriási élmény volt a később meglátogatott quarzazati kashba is. Illő, hogy miután Marokkóban még sokszor fogok írni kashbákról, hogy rögzítsem mi is ez az építmény, illetve épületegyüttes.

A berberek legjellemzőbb és legnagyobb hatást keltő építményei a kashbák melyeket mindenekelőtt a Magas-Atlaszban, a Sous völgyében, az Anti-Atlaszban és különösen pedig az ún. kasbahok utcájában sűrű egymásután települve Quarzazate és Er-Rachidia között csodálhatunk meg. Ezek a déliek Nagy Urának tárolás, raktározás és erődítmény céljából épített várai. Korábban ezek a nomádok támadásainak ellenállási fészkéül szolgáltak. Egy egész falu tudott itt sokszor átmenetileg védelmet találni.

A kashba rendszerint egy toronyszerű, néha még ötemeletes magasságot is elérő épület, mely védőfallal van körülvéve és melynek négy sarka felfelé vékonyodó tornyokkal van szegélyezve. A lapos tető és a valamivel magasabban kiemelkedő saroktornyok csipkézett tetőpárkánnyal záródnak. A kashbák belső beosztása különbözik, néhányuk belső udvarral van kialakítva. A lépcsőház vagy az egyik saroktoronyban vagy az oldalfalak egyikénél van kiépítve. Legtöbbször a földszinten vannak az istállók, az első emeleten tartalékot tároló termek és e fölött pedig a lakószobák. A nagy kashbák természetesen több hasonló lakótérrel rendelkeznek.

A hegyvidéken az alsó emeletek építőanyaga legtöbbször terméskő, míg a síkvidéken a döngölt föld, a vályog. A felső emeletekhez többnyire a levegőn szárított vályogtéglát alkalmazzák. A külső falak (de a belsők is) lágy vakolata gazdag díszítést tesz lehetővé, különösen igaz ez nemzetségfők, hercegek kashbái esetében. Előnyben részesítették a geometrikus domborműveket, melyek részben színesek is voltak. A belső teret ezen kívül a híres "azulejos", azaz tarkazománcozású csempékkel látták el és a mennyezetet stukkódíszítéssel vagy cédrusfából készített faragásokkal és intarziás díszítéssel ékesítették.

A vályogból való építészet természetesen kevésbé ellenálló a hosszantartó esőzésekkel szemben, mivel a vályog megpuhul s végül összeomlik. A keletkező károkat nem állítják helyre, mivelhogy az ilyen védelmül szolgáló építményeknek ma már nincs gyakorlati jelentősége és a modern célirányos építkezés szerte az egész vidéken már meggyökerezett. Dicséretesnek tarthatók azok a fáradozások melyek az új szállodákat kashba stílusban építik, s melyek jól illeszkednek a táj képéhez.
Polygott útikalauz, Marokkó, 11. old.

A quarzazati kashba is gyönyörű és valóban igaz, amit fentebb olvashattunk a helyiségek rendeltetéséről. Az alsó szintek, úgy kívül, mint belül roppant egyszerűek. Apró ablakok azok is ritkásan, és dísztelenül. Bent csupán a mennyezet szép, ez - legalábbis itt cédrusfából készült és rácsos mintázatú. Ahogy haladunk felfelé az épületben, úgy lesznek egyre szebbek a különböző szintek. A legfelső már tele van színes azulejos csempékkel, kőfaragásokkal és fafaragásokkal. Az ablakokon díszes rácsozat.

Ja arról el is felejtettem írni, hogy István barátja, egy valódi hamisítatlan herceg is velünk töltött két napot. Valóban I. Idrisz uralkodó egyenes-ági leszármazottja, de egyébként polgári foglalkozása orvos. Barátnőjével jött, akit a családja nem enged feleségül venni, mert rangjához nem méltó származású. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy együtt vacsoráztunk a boldogtalan szerelmespárral! Királyokkal még úgysem ültem egy asztalnál, már éppen ideje volt! Nagyon finom tadzsint ettünk én csirkéset, Nóra birkahúsost. Végül is nagyon szép nap volt, élményekben, szépségekben gazdag, a büdös szobát meg egye meg a fene, végül is kibírtuk!

Szeptember 18.
Ma nagyon érdekes volt a buszutunk. A Dades völgyén mentünk keresztül, úticélunk a Todragorgó volt. mely Marokkó egyik legszebb szurdoka. Tulajdonképpen szeretem ezeket a hosszú buszutakat, mert cseppet sem unalmasak. Kényelmesen ülünk fent a buszban, egy lépést sem kell tenni és a változatosan szép táj magától odajön elénk. Rengeteg érdekességet látunk útközben. Figyelemmel hallgatjuk Istvánt, aki ilyenkor ismertet bennünket a tudnivalókkal. Ahol valami érdekes adódik megállunk, s kiszállhatunk fényképezni, videózni. Irgalmatlanul sok kilométert autózunk be így, tulajdonképpen egész Marokkót. A mai látnivalók is nagyon érdekesek voltak. Az ezerszínben tündöklő, sziklákkal tarkított kopár hegyek, oldalukban kisebb-nagyobb falvakkal. Ezek a falvak egyébként is nagyon szépek. Döngölt agyagból építkeznek itt az emberek, s mivel a házakhoz szükséges anyagot is a környező talajból nyerik, a házak színe megegyezik a hegyek színével. Sokszor az ember szinte észre sem veszi a hegyoldalakban megbújó falvakat, olyan harmonikusan simulnak bele a tájba. A házaknak a teteje lapos tető és szintén vályogból készül. (Azért azt nem tudom elképzelni, hogy nem ázik be időnként, bármennyire is kevés az eső, de azért van és a vályog az vályog még itt is!) Lent a völgyben szinte egybefüggő hosszú zöld sávot látni, ezek oázisok pálmafákkal, gyümölcsöskertekkel, olajfákkal. Néha látni egy-egy szélesebb folyómedret vádit, melyekben most egy csepp víz sincs. De amikor esős időszak van, azt mondják, megtelik, sőt néha még a medréből is kilép. Ilyenkor a partokon gombamódra bújnak elő a különböző zöld növények, pálmafák s szomjasan isszák az éltető vizet. Meglepően kevés víz kell nekik az élethez. Nagyon akarnak élni és jól hasznosítják a kevéske nedvességet. Amikor beköszönt a szárazság, igyekeznek átvészelni, illetve az itteniek egész ügyes öntözőrendszert építettek ki, igy mesterségesen is tudják itatni a szegény növényeket. Ezekben az oázisokban megtermelik a falvak lakói a nekik szükséges zöldségeket, gyümölcsöket is. Egy-két merész kanyar után valami elképesztően szép látvány tárult a szemeink elé. Megérkeztünk a Todra szurdokba. Két oldalon csipkés szélű égig érő vörös sziklák. Ezek között araszolt be buszunk a Jasmin hotelhoz, ahol mai napi szállásunk volt. s mely szerényen bújik meg egy hatalmas szikla aljában. Csodálatos környezetben van, szinte nem is érdemes itt lefeküdni, itt nem aludni, itt gyönyörködni kell! A szálló közelében fakad egy forrás, mely az utat is elárasztja vízzel. Ezen a vízen kelt a buszunk. Valamennyien leszálltunk és megszállottan fotóztuk a tájat és az átkelést. Mi egy aprócska hídon át mentünk át a szálló bejáratához. Nem tudom a fényképek és a videó mit fog ebből a látványból visszaadni, de ha csak kis hányadát is, ezek lesznek legszebb felvételeink. Érkezésünkkor felszolgáltak nekünk egy mentateát - ez mindenütt valami fogadóitalnak számít - lepakoltunk s máris indultunk sétára. Végigmentünk a szurdokvölgyön és nem győztük a fejünket tekergetni, jobbra-balra és felfelé! A Békás szoroshoz hasonló a látvány, csak még szebb, még színesebb. Útközben csatlakozott hozzánk egy férfi, sehogy sem tudtuk lerázni, így hát beszélgettünk vele. Szemmel láthatóan tetszett neki Nóra s kezdte rábeszélni, hogy este jöjjön ki vele beszélgetni. Nóra persze nem állt rá, de nem akarta megsérteni, így mondta, hogy fáradt és reggel korán indulunk tovább, korán szeretne lefeküdni. A férfi nagy-nehezen megértette, hogy nem terem számára babér, nem lesz randi, ennek ellenére megajándékozott bennünket két pálmalevélből szőtt tevével. Percek alatt menetközben csinálta és valóban meglepően hasonlít a tevére. Hát ez valóban kedves gesztus volt tőle, eltesszük emlékbe.

Este nagy merészen beültünk az itteni étterembe s drágán, de nagyon finomat ettünk. Marokkói specialitást, melyet már Rabatból ismertünk tadzsint. Az étteremben rajtunk kívül csak egy asztalnál ültek, ami joggal gyanút kelthetett volna az árakat illetően. De bennünket teljesen elbambított az eljövendő vacsora képzete, s nem gondolkoztunk. Hát valóban borsos árat fizettünk, ami némi lelkifurdalást eredményezett. De aztán megnyugtattuk magunkat, hiszen ma annyit éheztünk hogy megérdemeltük ezt a kis kilengést tisztes szegénységünkből. Vacsora közben szólt a csodálatos arab zene, melyet egyre jobban megkedvelek. Szép volt a mai nap, holnap már a sivatag felé araszolunk, ami gondolom szintén nagy élmény lesz.

Szeptember 19.
Ez a szálló "svédasztalos reggelit" biztosított számunkra, aminek köze nem volt a svédekhez, az asztalhoz, de még a reggelihez sem. Mindössze egy kis ingyen kávéból és vajas-lekváros kenyérből állt. Ezután indultunk tovább a Ziz völgyén keresztül Erfoudba, majd Merzouga falucskába a Sahara széle mellé. Már útközben kaptunk egy kis ízelítőt a sivatagból. Kilométereket mentünk a nagy semmibe, még jószerivel út sem volt, illetve láttunk egy összeroppant utat s mi most mellette zötyögtünk dzsippjeinkkel. Két dzsipp vitte a társaságot mai szálláshelyünkre. Igen egyszerű, de hangulatos kis szállóba érkeztünk, ahol már várt bennünket a mentatea. Mivel szobánk igen sötét volt, nem nagyon akaródzott bemenni. A társaság egy része fent aludt a tetőn. Kísértésben voltunk ne csatlakozzunk-e hozzájuk, de aztán úgy döntöttünk, jobb a biztonságos szoba. Jól döntöttünk, mint utóbb kiderült, mert a tetőlakók fáztak és hajnaltól, a legyek nem hagyták őket aludni.

Délután megnéztük a sivatagot. Van, akik befizettek egy tevegelésre, (iszonyúan drága volt!) Mi részben spórolásból, részben, mert Nórának tériszonya van a magas tevén, elhatároztuk, hogy elkísérjük a tevegelőket s mélyen begyalogolunk a sivatagba. Egyébként nagyon érdekes volt, bár meglehetősen nehéz, mert a homokba folyton belesüppedtünk. Csodálatosan szép ez a sivatag, mert a homok vörösesszínű és a dűnéknek a fodrozata változatosan szép. Miki - egyik útitársunk rendhagyó módon - egy biciklit bérelt s azzal karikázott, már ahogy tudott?! Egész Rejtő Jenő-i kép volt Miki a biciklivel a sivatagban! Közben láttunk egy-két fűszál-kezdeményt, ami nem tudni miért és hogyan, de meg akarja hódítani a sivatagot. Egy zöld bokrot is láttunk, remetei magányban állt a homokdűnék közepette. Közben találkoztunk berber gyerekekkel s egy dirham ellenében, hagyták magukat lefényképezni. Az egyik kisleánynál fából faragott rongyokba öltöztetett baba is volt. Istenkém milyen egyformák is a gyerekek mindenütt, A kisleányok babáznak, a kisfiúk képzelt autóikkal berregnek és száguldoznak. Hazafelé megnéztük a naplementét. Mi Nórával bementünk a pálmaerdőbe s nem tudom megmagyarázni miért és hogyan, de az én naplementém szemben a többiekével vörös, míg az övéké sápadt. Erre a képre nagyon büszke vagyok, mert ilyen csak nekem van. Érdekes és megmagyarázhatatlan az is, hogy a lemenő napnak éles fekete kontúrja volt. Ez valami sivatagi specialitás, ki tudja?! Megint elcsábultunk egy vacsorára. Lassan de biztosan megindultunk a züllés útján. Az étteremben spontán összeverődött helyi zenészek Jillünkkel megszaporodva szolgáltatták a zenét, vagyis csodálatos dobszólókkal szórakoztattak bennünket. Sokáig fent voltunk, mert a szörnyűséges meleg után, igen kellemesen - otthoni nyári estékre hasonlító módon - lehűlt a levegő és enyhe szellő lengedezett. Sokáig beszélgettünk egy-egy üveg üdítő mellett s élveztük a sivatagi csendet.
.
Éjjel izgalmas kaland volt, bár mi nem vettünk benne részt, ugyanis Nórával átaludtuk a történéseket. A Matyinak nagyon melege volt a szobában és kiment az udvaron levő priccsre aludni. Aztán egyszer csak iszonyatos fájdalom állt bele a lábába. Azt hitte megcsípte egy skorpió, ami nem is volt nagyon vad elképzelés, hiszen itt a sivatagban vannak. Felébresztette Gabit, aki ijedten rohant fel a vaksötétben felébreszteni a tetőn alvó Istvánt. Igen ám, de a hálózsákokba burkolt alvók közül nem tudta melyik az idegenvezetőnk, sikerült is neki valamennyiüket felébreszteni. Rohantak le Matyihoz felébresztve az egyik helyi embert, aki egész éjjelt Matyi mellett töltötte figyelve, hogy nem terjed-e felfelé a piros csík. A skorpió marása halálos is lehet s akkor sürgősen be kellett volna vinni Matyit a dzsippel a kórházba. De szerencsére piros csík nem volt, valami másféle állat lehetett a tettes, de az is lehet, hogy valami érgörcs. Mindenesetre izgalmas éjszaka volt! Órákkal a csípés után csillapodott csak Matyi fájdalma, mai napig sem tudjuk igazán mi volt...

Szeptember 20.
Ma áttértünk a Magas-Atlaszból a Közép-Atlaszba. Alaposan megváltozott a táj, egyedül a színek nem, továbbra is uralkodó szín a vörösessárga. A hegyek viszont tele vannak pöttyözve zöld pamacsokkal, alfafűcsomókkal. Roppant mókásan néznek ki ezek a tarka-barka hegyek. Megjelenik a fenyő és cédrusfa is. A legelőkön birkákat és kecskéket láttunk, néhol tehenet. Sok helyen élnek itt nomádok, sátrakban élnek. Sajnos még véletlenül sem sikerült egyet sem lefényképezni, mire bejött a kép, éppen elhaladtunk a sátor mellett. Aztán beértünk egy egybefüggő cédruserdőbe. Megálltunk, mert úgy láttuk, majmok tanyáznak az út mentén. S valóban! Makákó majmok élnek ezekben az erdőkben. Sikerült egy pár jó felvételt csinálni róluk.

Meknesben viszonylag jó volt a szállónk, fürdőszobával!!! Na végre! Alaposan letussoltunk - melegvíz is volt kora délután is - szóval elérkezett számunkra az édes élet! Még menetközben egy kis városban megebédeltünk finom grillcsirkét ettem. A pincér ugyan megpróbált bennünket becsapni, de szerencsére észrevettük. Egyébként volt egy olyan érzésünk, hogy valójában nem is akart becsapni, egyszerűen nem tudott számolni. Ez itt gyakran előfordul, hiszen a lakosság nagy része analfabéta. A kereskedők ahhoz képest még így is megállják a helyüket, annyit mindenképpen megtanulnak, amennyi nekik szükséges. Este sétáltunk egy nagyot, elmentünk egy boltba, ahol nagyon jó arab bort lehetett kapni. Viszünk egy litert haza. Vettünk szőlőt és almát is.

Szeptember 21.
Ma egy jó félnapos városnézésünk volt Meknesben.

Meknes a négy királyváros egyike, az azonos nevű provincia székhelye, a Középső-Atlasz északi lejtőjén, 552m magas fennsíkon fekszik, lakossága 320 000. A P1-es fő közlekedési út és a kelet-nyugati vasúti fővonal egyaránt áthalad a városon, így közlekedése, összeköttetése egész Marokkóval kitűnő.
Meknest kis túlzással "marokkói Versailles"-nek nevezik. Ahogy XIV. Lajos Párizs környékén építtette fel palotáját, kortársa, Moulay Ismail szultán is Feztől majd 60km-re választotta ki azt a helyet, ahol egész uralkodása alatt szüntelen építkezés, bontás, átépítés zajlott, nagyravágyásának eredményeképpen. Újabb királyvárost akart teremteni 30 000 rabszolga, 3000 keresztény fogoly dolgozott itt szakadatlanul, előbb a sok kilométeres városfal épült meg, majd ezt követték a raktárak, mecsetek, fürdők, medreszek, végül az újabb paloták. A szultán mindenütt ott volt, minden műhelyt és építkezést személyesen ellenőrzött és irányított, a legkisebb hanyagságot kegyetlenül büntette. A francia Mouette szerint, akit 10 évig tartott fogságában, mindez legalább 36 000 ember életébe került. Mit hagyott meg három évszázad a hatalmas életművéből? Pontosan azt, ami a mai embert Meknesbe vonzza: a lenyűgöző méretű, arányos tagolású szabad tereket.
Meknes a Középső-Atlasz kapuja, évszázadok óta virágzó kereskedőváros. A 18. sz-ban itt tartották a legnagyobb bőr- és gabonapiacokat Marokkóban. Meknes és Fez között elterülő jó talajú és előnyös éghajlatú Sais-síkság kitűnő gabona-, olaj- és szőlőtermelő hely. Termékeinek feldolgozása révén országos hírűek a város malmai, olajütői és nem utolsósorban borospincéi.
A Középső-Atlaszban eredő Boufekrane-folyó két részre tagolja a várost. A folyótól jobbra, keletre fekvő rész az Újváros, a turista számára nem sok érdekességet nyújtó modern település. A folyótól balra eső terület északi fele az ősi városmag, a Medina, déli része a Moulay Ismail építtette, hajdani szultáni palotaváros a Ville Imperiale.
Meknes története az i.sz.10. században kezdődött. Ekkor érkezett ide a Meknessa nevű, kelet-marokkói berber törzs, akiknek nevéhez fűződik a Meknessa ez-Zeitoun néven az első családközösségekből álló, laza szerkezetű település. Ez az eddig nomád, harcos törzs minden bizonnyal a föld termékenysége, a környék vízbősége és a kellemes éghajlat miatt választotta ezt a területet a végleges letelepedésre.
A 11. században az Almoravidák a mai Medina helyén a szétszórt kis falvak középpontjában fallal körülvett megerősített várost építettek. A környék lakói mind nagyobb számban húzódtak a biztonságot nyújtó falak mögé, hűséges alattvalói lettek az uralkodóháznak. A 12. század kezdetén az első Almohádok megkísérelték a város elfoglalását, súlyos, az épületek nagy részének pusztulásával járó harccal igyekeztek azt megvédeni. A csata az Almohádok győzelmével végződött, de diadaluk után a város hosszú évtizedekre elnéptelenedett.
A 13.század elején az utolsó Almohádok újjáépítették, majd vízvezetékkel látták el a várost. Lakóinak száma gyarapodott, és a gazdasági fellendülés évei következtek. Mindez csak rövid ideig tartott 1220 körül újabb, 30 évig tartó, véres dinasztiaharc tört ki a térség birtoklásáért, ezúttal az Almohádok és Merinidák között.
Több mint fél évezreden át tartott a virágzás és hanyatlás ilyen váltakozása. Változást csak az Alavita-ház nagy uralkodójának Moulay Ismail szultánnak (1672-1727) trónra lépése hozott, aki Marokkó történetének legérdekesebb, legjelentősebb alakjai közé tartozik. XIV. Lajos francia király nemcsak kortársa és barátja, de sok tekintetben példaképe is volt. Államvezetési stílusában egyesítette az európai abszolút monarchiák és a keleti despotizmus szinte minden vonását. Éleslátású politikus, kitűnő szervező és jó hadvezér, udvarában, építkezéseiben a pompa és fényűzés megszállottja, ugyanakkor egyéni öltözködésben, étkezésben nagyon mértéktartó.
Meknest az ország fővárosává tette, a Medina mellé, illetve köréje megépítette a Ville Imperialet, az egész akkori településnél többszörösen nagyobb palotavárost. Meknes ekkor tiszavirág-életű virágkorát élte. A nagy szultán fia. Moulay Addallah (1727-1757) és unokája, Sidi Mohamed Ben Abdallah (1757-1790) még sokat áldoztak befejezéséért, az ő utódaik azonban a nagy elődök alkotásaiból csak azok kincseit használták fel saját épületeik díszítésére. A 19.sz. elejétől Meknes nem főváros többé, a Ville Impériale épületeit "kőbányának" tekintik a paloták városa a romok városává vált.
1912-ben francia uralom alá kerül Meknes. Az új kormányzat felismerte és felhasználta a város és környéke mezőgazdasági és turisztikai adottságaiban rejlő lehetőségeket. A már meglevő élelmiszeripari üzemek (malmok, olajütők, borpincészet) mellé megteremtették a konzervipart, (gyümölcs, főzelék), szállodákat emeltek és a meknesi idegenforgalom első úttörője Emile Pagnon kezdeményezésére nagyszerű kertrendszert teremtettek a város közelében, amelyet a "Boldogság völgyé"-nek neveztek.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 89-9. old.

A Medinában kezdtük. A Bab Mansour-kapu talán egész Észak-Afrika leghíresebb kapui közé tartozik. Monumentalitása lenyűgöző, mint ahogy lenyűgöző díszítésének kidolgozása is.

Uralkodása végén Moulay Ismail kezdte építtetni, élete egyik fő művének szánta, de csak fia, Moulay Abdallah tudta befejeztetni 1732-ben. Nevezik Mansour el Aleujnak a renegát kapujának, ismert építésze egy mohamedán vallásra áttért keresztény mester volt.
Első pillantásra szembetűnik a törekvés a monumentalitásra. A hatalmas világosokker színű építmény öt részre tagolódik. Az átjáró a középrészt foglalja magába, amelyhez két négyszögletes bástya tartozik, ezek széléről kiszögellések vannak. Pisai márványból készült oszlop tartja a kiszögellést. Az oszlopfő alsó része stilizált akantuszleveleket ábrázoló korinthoszi fejezet, felső része csigavonalas ion fejezet.
Az átjárót patkóíves széles keret az ív vonalát követő fonat díszíti. A díszítést karéjos csipkézet szegélyezi. Fölötte széles erősen kiugró rombuszrácsos stukkósáv húzódik, zöldes árnyalati kerámia berakással, még feljebb pedig kurzív motívumokat idéző írásfríz húzódik. Ugyanezek azt elemek díszítik a két loggiaszerű, vaskos pilléreken nyugvó bástyát is. Az egész építményt keskeny párkány koronázza.
Két egymástól eltérő alaptípusa van az arab írásnak: a kufi és a kurzív. A kufi betűk merevek, szögletesek, egyenes függőleges betűszárral, azonos vonalvastagságú és szélességű betűkkel. A Koránt öt évszázadon át kizárólag ezekkel a geometriai jellegű betűkkel írták. A 11. századtól kezdve a kufi merev, egyenes vonalai fokozatosan feloldódtak kanyargós növényindákká, öncélúan összefonódó virágmotívumokká, majd megjelent a vonalvastagítás, a betűk vízszintes és függőleges nyújtása. A kurzív írás a 12. század közepén kezdett tért hódítani, és a l6 században a Szadidák alatt már csaknem teljesen kiszorította a kufit. Az arab írás - rajz. Mint a szépművészetben minden, ez is állandóan fejlődik, korszerűsödik.

Ezután megnéztük Moulay Izmail mauzóleumát. Mielőtt azonban ide beléptünk, Nórának hirtelen rohannia kellett. Mivel sehol nem láttunk erre alkalmatos helyiséget, kénytelenek voltunk segítséget kérni Pétertől, aki készséggel rohant Nórával. Elég messze futottak, mert WC sehol sem volt. Végül az egyik boltba nagy rimánkodásra beengedték őket. Nóra a fényképezőgépével együtt futott, így ott álltam ebben az egyedülállóan szép mauzóleumban, egy nem használható videóval és egy éppen WC-re futó fényképezőgéppel. A mauzóleum egyébként csodálatosan szép. Először egy udvarba léptünk be, ahol rituális medence áll. Az udvarhoz csatlakozik az a kis térség, ahonnan bepillanthatunk Moulay Ismail stukkókkal és mozaikcsempékkel díszített örök nyughelyére. Szemünk káprázott a csodálatosnál-csodálatosabb díszítésektől. Természetesen ide csak cipő nélkül lehetett belépni. Hamarosan megérkezett Péter és Nóra (a sikeres akció következtében valamivel jobban volt!) és végre fényképezhettem. A mauzóleum után megnéztük a keresztények börtönét. Hatalmas föld alatti termekből álló óriás börtön ez, ahol rengeteg európai foglyot őriztek. Ezek a foglyok dolgoztak az akkori nagy építményeken. Állítólag tervezőjének egy Cara nevű portugál rabnak nem kevesebbet, mint a szabadságát ígérték a 40 000 embert befogadó börtön tervrajzáért. Belsejét a szellemes elrendezésű szellőzőnyílásokon bejutó fény világítja meg. (Na azért nem nagyon!) Csak egy része látható a helyiségeknek, a többségük egy földrengés alkalmával elpusztult. Ezután néztük meg a nagykövetek termét. Városnéző sétánk következő állomásam, Dar el-Ma hatalmas, négyszögletes épülete volt. Valamikor raktár volt, itt tárolták a szultán 12000 lovának szükséges abrakot és itatóvizet. A név víztárolót jelent, a 40m mély ciszternák ma is megvannak, feltehetően ezekből vezették a vizet az istállók itatóihoz. Láttuk a hatalmas istálló romjait, melyek viszonylag "ép romok" A csodálatos boltívek épen maradtak mindössze egy-két ecetfa kért teret magának a hajdanvolt istálló területén. Az istálló külső fala mellett látható az impozáns vízmedence, amelyen vízi parádékat rendeztek s partján szórakoztak az uralkodóház tagjai. Vizét öntözésre is használták. Egyébként visszatérve a lovakra és Moulay Ismail hadseregére....

A sereg magva az a 16 000 fekete rabszolga volt, akiket uralkodása kezdetén részben Marokkóban toborzott, részben Szudánban vásárolt. Kitűnő katonákká képeztette ki őket. Családalapítás esetén gyermekeiket születésüktől fogva az állam tulajdonának tekintette s a legszigorúbb ellenőrzés alatt, neveltette. A fiúkat l2 éves korukban bevezették az udvarba, ahol négy éven át mesterséget, főleg kőművességet és fegyverkészítést tanultak, l6 éves korukban sorozták be őket katonának. Uralma vége felé l50 000 fős serege volt a szultánnak, amelynek tagjai szinte egy családot alkottak.
Bereznay István Marokkó útikönyv 98. old.

Ezután megnéztük a Bou Inania-medreszét. Ezt már a Merinidák létesítették a 14. század folyamán. Építését Abou Inan szultán 1355-ben fejeztette be, róla kapta nevét is. 1920-ban restaurálták.

A medreszék az iszlám jogi és teológiai főiskolái. Az állami főtisztviselők, a bírák, valamint a főpapok innen kerültek ki. Szegény vagy vidéki növendékek teljes kollégiumi ellátást kaptak, amire nagy szükségük is volt, minthogy a képzés kereken 15 évig tartott.

Bejárati ajtajának mindkét szárnyát cizellált bronzlemezek fedik. A bejáraton át hosszúkás előcsarnokba, azon keresztül udvarba jutunk. Közepén kerek, lapos vízmedence van: itt tettek eleget a növendékek a Korán 5. szúrájában előírt kötelességüknek az ima előtti mosakodásnak.
Az udvar falait cizellált bronzlemezek, mértani mintázatú stukkók, gyönyörű cédrusfa szobrok díszítik.
Az udvar jobb oldala az imaterem homlokzata. Pilléreit és magát a falat is mázas csempékből kirakott mozaik borítja és írásfríz díszíti. Az imaterem mennyezetét cédrusfal faragványok díszítik. Mihrabjának stukkódíszítése a hagyományok szerint való.
Az emeleten a növendékek szobái vannak, ezek patkóíves ablakait látjuk az udvarról. Megnéztünk egy-kettőt belülről is. Kicsik és teljesen igénytelenek. A medreszében 100 éve nincs már tanítás, ezért látogatható.


Ezután betértünk a meknesi szukba. Csak úgy mint az eddig látottak, ez is elbűvölt. A nyüzsgő tömeg, a boltocskák zsúfolt árúval megrakott polcai, a boltosok szíves invitálása, a felséges illatok és bűz sajátos keveredése, a minduntalan elénkbe kerülő megrakott csacsik kerülgetése, a sokféle hang és szín azt hiszem egyedülálló élményt nyújt, még a legérzéketlenebbeknek is , - és természetesen fáraszt. Talán a nagy meleg is tette, meg Nóra "gyenge" állapota, de elhatároztuk, hogy egy S.O.S. mentatea elfogyasztása után rendhagyó módon taxiba ülünk és visszamegyünk a szállodába. Tettük ezt, és nagy szerencse, hogy ezt tettük, mert engem is utolért a végzet a szálloda kapujában. Hála Istennek sikerült a szálloda lépcsőin eszeveszett gyorsasággal feljutnom. Kimerülten feküdtünk le egy kis délutáni pihenőre, még el is aludtunk, ami nem is ártott, mert este folklór műsorra mentünk. Erre már nagyon fentem a fogam a folklórműsorok az én gyengéim.... Várakozáson felüli volt, legalábbis, ami a zenét illeti. Egy életre beleszerettem az arab zenébe, soha ehhez fogható szenvedélyes zenével még nem találkoztam. Izzik, lüktet, nem túlzok ha azt mondom, hogy még a dél-amerikait is felülmúlja szenvedélyességében. István mondta, hogy huzamosabb hallgatása valóban extázisba tudja juttatni még a legeurópaibb lelket is. Nagy élvezettel és lelkesedéssel hallgattam. Ami viszont meglepett és csalódást okozott az a tánc és a táncosnők voltak. Csúnyák és kövérek és azon kívül, hogy a hasizmukat rettentő nagy intenzitással rezegtették, szinte nem csináltak semmit. Tánclépéseik nem voltak, legfeljebb az egyet jobbra, egyet balra tojógalambszerű toporgás jelezte, hogy nem állnak, és a kezek is épp csak mozdultak. Míg a has önállósult testrészként járta eszeveszett táncát, addig a test többi része abszolút passzivitásban volt. Számomra nem volt meg az összhang a zene és a tánc között! Nem tudom az arab férfitánc milyen, remélem igényesebb. De az is lehet, hogy ennek a folklór műsornak csak a zene része volt folklór, s a tánc inkább egy night klubnak megfelelő, kizárólag arra hivatva, hogy felkorbácsolva az érzékeket kellően forró hangulatot teremtsen a folytatáshoz. Azt hiszem ezek a táncosnők egyúttal prostituáltak is. akik ugyan énekelnek és "táncolnak", de fő foglalkozásuk inkább a vendégek másirányú szórakoztatása. Erre sok gondolkodás után magamtól jöttem rá, de később olvastam erre utalást egy magyar származású francia orvos könyvében, aki több éven keresztül gyógyított Marokkóban.

"...mert ezek a táncosnők nem európai értelemben vett prostituáltak. Még gyermekkorukban megtanulták a hastáncot, s azt, hogyan kell áttetsző csipkéiket művészien lebegtetni. Itt teázás, muzsikálás és tánc előzi meg a testi gyönyörűségeket. Európában ilyen házon vörös lámpa lógna, és valamilyen csúnya néven neveznék. Errefelé tisztelettel emlegetik és költőien így hívják "El Buz Bir", a '"csókok kútja".
Dr. Nicolas Dobo: Százezer berber orvosa voltam 75-76.old.

Nos, ez így igaz! De itt még áttetsző csipkét sem lebegtettek. Szóval a zenét mérhetetlenül élveztem, s a kövér és ronda táncosnők hasrezegtetését sportolóknak kijáró tisztelettel egy darabig nézegettem, de aztán igyekeztem nem tudomásul venni. A lábukra meredtem, azzal úgy sem csináltak semmit, - toporogtak, mint a tojógalamb - és élveztem a zenét. Később láttam, nem tévedtem foglalkozásukat illetően, mert a szünetben a bárpult mellett üzletek köttettek, s diszkrét eltűnések. Igazolást nyert hát, amit róluk gondoltam. A zene viszont annyira fantasztikus volt, hogy egyre több útitársam vetette magát a táncparkettre. Bevallom őszintén még az én talpam is viszketni kezdett, de szerencsére visszafogtam magam, ugyanis akkor nem tudtam volna videózni! A jóhangú férfi énekes invitálta a közönséget, s hamarosan azt vettem észre, hogy Matyi és az én kivételemmel mindenki szenvedélyesen "ropja". Nóra is elcsábult és egész jól csinálta! De a csúcs István volt, aki annyira belelendült, hogy nem tudtam levenni a szemem róla. A rossz fényviszonyok ellenére szünet nélkül videóztam! Nem hiszem, hogy lesz belőle épkézláb felvétel, de a zene mindenképpen rajta lesz s már ez megéri a pazarlást! Jól sikerült nap volt, rengeteg érdekeset, szépet láttunk s ez a folklór est feltette rá a koronát!

Szeptember 22.
Reggel buszra pattantunk, hogy folytassuk utunkat a Közép Atlaszban. Közben István magyarázott. Ezen a vidéken berberek is, arabok is laknak. A hegyekben általában berber törzsek élnek, a városokban és sík területeken arabok vagy berber és arab-berber keverékek. Első állomásunk Mulay Idrisz a szent város volt, amely messziről nézve kétpúpú tevére hasonlít.

A tenger szintje felett 550m magasságban helyezkedik el az iszlám szent városa. Két sziklás dombra, a magasabb Khebirre és az alacsonyabb Tasgára kapaszkodnak fel a szűk utcácskák, szorosan egymáshoz tapadva s messziről apró, szürke és fehér kockáknak tűnő házacskákkal. A szent hely a két domb közötti völgyben terül el. Messziről feltűnik a főépület a zöld cseréppel fedett gúlatetős mauzóleum, ebben nyugszik I. Idris, a "haza atyja". A város és az első feudális muzulmán állam megalapítója.
Idris az i.sz. 8. sz. második felében érkezett Mekkából erre a vidékre, azzal a céllal, hogy az Zerhoun berber törzseit az igaz hitre térítse. Volubilis - arab nevén Oulili - környékén prédikált oly eredményesen, hogy előbb vallási, majd politikai vezér is lett. Jelentős berber-muzulmán államot sikerült megszerveznie a Maghreb területén. I.sz. 791-ben a hirhedt bagdadi kalifa Harun al Rasid politikai féltékenységből megmérgeztette Halála után fia II. Idris továbbfejlesztette a várost s véglegesen szent hellyé tette.
Moulay Idriszben kizárólag mohamedánok lakhattak és lakhatnak ma is. Minden év augusztusában vagy szeptemberében a nagy Musszem-ünnepkor az itteni szentély a végcélja a legnagyobb marokkói zarándoklatnak.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 104.old.


Mikor István elmesélte, hogy I. Idrist Harun Al Rasid mérgezte meg, egy világ dőlt össze bennem. Hogy miért?! Még otthon olvastam marokkói népmeséket, többek között a Harun Al Rasid gyűrűjéről szólót. Ebből a meséből az derült ki, hogy ez a szultán maga volt a tökély!!! Legalább olyan volt az arab világban, mint Mátyás király a mienkben. Álruhában mászkált az országban, orvosolta a jogtalanságokat, igazságot tett. A "jó úton járó, igazságos" melléknévvel illették. Jóságos volt és nagylelkű...

Harun Al Rasid gyűrűje
(Marokkói népmese)

Volt egyszer egy szultán, akit Harun Al Rasidnak hívtak, és volt neki egy vezírje akit Alanisz bin Alháninak neveztek. Egyik éjszaka éppen együtt ültek, és a szultán így szólt:
- Induljunk el és nézzünk körül a városban, nem történik-e valahol jogtalanság.
Úgy is tettek, és szemügyre vették, ki járkál az utcán éjnek idején. Mentek, mentek, de egy teremtett lelket sem láttak sehol. Sötét volt az egész város, csupán egyetlen ház ablakában láttak világosságot. És felkiáltottak:
- Különös! Az egész város sötét, csak ebben a házban ég a lámpa! Zörgessünk be, és lássuk, mi történik itt.
- Ki zörgeti az ajtót? - szólalt meg belülről egy asszony.
- Szegény emberek vagyunk és arra kérünk fogadj be minket éjszakára.
- Magam is földhözragadt szegény vagyok, és egy falat ennivalóm sincs, hogy megkínálhassalak benneteket. Férjem meghalt, és két gyermekem maradt utána.
- Semmit sem kérünk tőled, csak azt, hogy megalhassunk nálad, mivel idegenek vagyunk a városban - mondta a szultán.
- Ha csak ezt akarjátok kerüljetek beljebb - felelte az asszony.
Beléptek és egy szobába jutottak. Az asszony lámpát hozott nekik, meg egy korsó vizet. A szultán meg a vezír letelepedtek és mikor jobban körülnéztek, egy katlant pillantottak meg a tűz fölött. Az asszony gyermekei a katlan előtt ültek és az éhségtől keservesen sírtak, míg csak el nem aludtak. Mikor végre elnyomta őket az álom, az asszony levette a katlant a tűzről és megmutatta vendégeinek.
- Most hát láthatjátok, hogy nem adhatok abból, amit főztem, mivel csak kövek vannak a katlanban. Ezeket is csak a gyermekeim miatt főzöm, mert ha azt hiszik, hogy ennivalót készítek nekik, könnyebben elalusznak. Ne mondjátok tehát, hogy magamnak volt mit ennem, de nektek semmit sem adtam. Töltsétek itt az éjszakát, reggel pedig Allah segítségével induljatok tovább.
Úgy is lett. A vendégek ott háltak az asszony házában, reggel pedig elbúcsúztak.
Harun Al Rasid szultán akkor egy gyűrűt vett elő, átnyújtotta az asszonynak, és így szólt:
- Add el ezt a gyűrűt, sok pénzt kapsz érte! Aztán adj enni gyermekeidnek és csináltass szép ruhákat nekik.
Azzal kiléptek a házból és elmentek.
Az asszony egy bazári kikiáltónak adta oda a gyűrűt, hogy adja el. Alighogy a kikiáltó hirdetni kezdte, odalépett hozzá egy előkelő és gazdag zsidó, és érdeklődött, hogy honnan való a gyűrű. A kikiáltó megmondta neki kié a gyűrű, sőt, az asszonyt is megmutatta neki. Ekkor az előkelő úr így szólt a kikiáltónak:
- Adok neked száz aranyat, de arról egy kukkot se szólj, hogy a gyűrűt te adtad nekem!
Azzal fogta magát, elment az asszonyhoz és faggatni kezdte, honnan vette a gyűrűt.
A szegény asszony elmondta neki, hogy az éjjel két férfi szállt meg nála, és a gyűrűt az egyik adta neki azzal, hogy adja el és a pénzből vegyen ennivalót gyermekeinek.
Alig fejezte be mondókáját, a férfi dühösen kiabálni kezdett.
- Ez a gyűrű az enyém! Te tegnap az én házamban dolgozták. Én lehúztam a gyűrűmet és az asztalra tettem, te pedig belopóztál és elloptad. Ezért akarod hát gyorsan eladni! De ebből nem eszel, mert a gyűrű az enyém!
Az asszony sem hagyta annyiban a dolgot és így szólt:
- Akkor hát mutasd meg nekem azt az ötvösmestert, aki a gyűrűt készítette!
De a férfi azt kiáltotta, hogy nyomban a város kormányzójához siet, és katonákat hív, hogy az asszonyt börtönbe zárassa.
- Allah legyen a tanúm, hogy semmit sem loptam el tőled - siránkozott az asszony, de hasztalan.
A férfi azt mondta ugyan, hogy a kormányzóhoz megy, de nem azt tette, hanem egy ötvösmesterhez sietett és száz aranyat adott neki, hogy vallja azt: ő készítette a gyűrűt. Aztán elment az ötvöscéh mesteréhez és annak is adott száz aranyat, hogy mondja azt: ő pecsételte le a gyűrűt. Aztán elment a kormányzóhoz és így szólt hozzá:
- Ez a gyűrű az enyém. Egy asszony dolgozott tegnap a házamban az lopta el tőlem. Itt van neked száz arany, fogasd el az asszonyt és vesd börtönbe.
A kormányzó nyomban katonákat küldött érte, és mikor az asszonyt elébe vezették, kikérdezte a gyűrű felől. Ő elmondotta, hogy az éjjel két ember aludt házában, és mikor elbúcsúztak, egyikük lehúzta az ujjáról a gyűrűjét és azzal adta át neki, hogy adja el, árából pedig készítsen ételt gyermekeinek. Ő a bazárban egy kikiáltónak adta át, hogy adja el. Aztán jött egy gazdag kalmár és azt állította, hogy a gyűrű az övé, és hogy tőle lopta, mikor a házában dolgozott.
- De én - mondta befejezésül - semmit sem loptam tőle.
- Márpedig tolvaj vagy! - kiáltotta a kormányzó és így szólt embereinek: - Vigyétek a tömlöcbe!
A szultán és vezírje másnap éjjel ismét szemlére indultak. Éjféltájban elhagyták a palotát és éberen figyelték, nem történik-e valami gonoszság a városban, de semmit sem észleltek. Ekkor a szultánnak eszébe jutott, hogy ismét a tegnapi asszonynál szállhatnának meg, a vezír pedig egyetértett vele.
Mikor a ház elé értek és látták, hogy bent ég a lámpa, így szólt a szultán:
- Ez az asszony vagy bolond, vagy eszeveszett.
És mivel a vezír sem értette a dolgot, így szólt a szultán:
- Kopogtassunk be hozzá.
A vezír pedig sietve helyeselt, aztán megzörgette az ajtót.
- Ki az? - szólt egy ijedt gyermekhang.
És mikor a kislány megtudta, hogy éjszakai szállást kérnek, azt felelte, hogy anyjuk nincs otthon, majd így folytatta:
- Két férfi hált nálunk tegnap éjjel, és egyikük adott anyámnak egy gyűrűt, azzal, hogy adja el, de mikor el akarta adni, egy kalmár azt állította, hogy a gyűrű az övé, és anyánk tőle lopta el, mikor nála dolgozott, aztán a férfi a kormányzóhoz sietett, az pedig katonákat küldött és elhurcoltatta anyánkat. És mivel a kormányzó tolvajnak ítélte, bezáratta a börtönbe. Ott tölti szegény az éjszakát, mi pedig itthon éhezünk.
- Gonoszság ez vagy sem? - kiáltott fel a szultán, mikor a kisleány bevégezte.
- Uram, nincs még akkora gonoszság, mint ez, - felelte a vezír és megkérte a leányt, hogy mégis fogadja be őket. reggel majd továbbmennek. A kisleány beengedte őket, és ők ott háltak, reggel pedig azonnal a kormányzó palotájába siettek. Ott a szultán magához hivatott egy katonát és megparancsolta neki:
- Menj el a kalmárhoz, és mondd meg neki, hogy ilyen és ilyen ügyben azonnal jelenjen meg itt!
És mikor a kalmár megérkezett így szólította meg a szultán:
- Igaz az, hogy egy asszony ellopta a gyűrűdet?
- Igen, uram - felelte az.
- Ki készítette a gyűrűt?
- Egy ötvösmester csinálta a műhelyében.
A szultán nyomban elküldött egy katonát az ötvösmesterért. Amint az belépett, ezt kérdezte tőle az uralkodó:
- Te készítetted ezt a gyűrűt ennek a kalmárnak?
- Igen, én készítettem, - felelte az ötvös.
- És ki pecsételte le?
- A céh mestere - hangzott a felelet.
A szultán egy katonával elhozatta az ötvöscéh mesterét is, aztán megkérdezte tőle:
- Te pecsételted le ezt a gyűrűt?
És a céhmester igennel felel. Akkor a szultán megkérdezte, ki vetette tömlöcbe az asszonyt, és mikor megtudta, hogy a kormányzó volt az, maga elé hívatta és megkérdezte tőle:
- Miért vetetted börtönbe ezt az asszonyt?
- Egy előkelő kalmár azzal vádolta, ahogy ellopott tőle egy gyűrűt - felelte a kormányzó.
Ekkor a szultán megparancsolta a kalmárnak, hogy adja át gyűrűjét, aztán zsebébe nyúlt egy marék gyűrűt vett elő, és közéjük keverte a vitás ékszert.
- Megismered a sajátodat? - kérdezte akkor a kalmártól.
Az pedig igennel felelt, de mégsem tudta megtalálni a sajátját, mivel a gyűrűk mind egyformák voltak.
- Te hazug vagy, és akkor is hazudtál, mikor megvádoltad azt a szegény asszonyt! - rivallt rá a szultán, aztán az ötvöshöz fordult, aki állítólag a gyűrűt készítette, de az sem tudta a gyűrűt kiválasztani.
- Te is hazug vagy! - förmedt rá a szultán, és a céhmesterhez fordult, aki állítólag lepecsételte a gyűrűt, de az is úgy járt, mint a másik kettő.
A szultán akkor a kormányzóhoz fordult és rákiáltott:
- Mikor ez a hazug kalmár eléd járult és azzal vádolt meg egy ártatlan asszonyt, hogy az meglopta miért nem vizsgáltad meg alaposan a gyűrűt, és miért nem jelentetted nekem? Persze, mert a kalmár adott neked száz aranyat, hogy befogja szemedet! És azt tudod-e, hogy az uralkodó ellen vét, aki ártatlant vet tömlöcbe?!
Aztán így szólt vezírjéhez:
- Égessétek meg ezeket a gazfickókat!
Aztán parancsot adott katonáinak, hogy gyűjtsenek tűzrevalót, és ássanak gödröket. Össze is gyűjtöttek rengeteg tüzelőt és négy gödröt ástak: egyet a kalmár, egyet az ötvös, egyet a céhmester, egyet pedig a kormányzó számára. A vermeket megtöltötték rőzsével és alágyújtottak. Akkor a szultán odahurcoltatta a kalmárt és fejjel lefelé a tűz fölé köttette, de úgy, hogy feje a parázsba ért. Ugyanígy járt az ötvös, a céhmester és a kormányzó is. és ott függtek mindaddig, míg csak el nem égtek.
És akkor így szólt a vezír:
- Az ítélet igazságos. Ha az emberek hírét veszik, soha többé nem tesznek ilyen gonoszságot. A te uralmad ó szultán, gyönyörűséges!

S ezek után azt kérdezem: lehetséges, hogy ez az ember mérgezte meg I. Idriszt?! Nem tudom elhinni ! Nem és nem!!! Utálom, ha valakiről kiderül, hogy mégsem tökéletes! Hinni akarok a tökéletességben! Hinni akarok az igazságban, abban, hogy a jók elnyerik jutalmukat és a gonoszok megbűnhődnek. Hinni akarok a népmesékben! Az én Harun Al Rasidom nem csinált - nem csinálhatott - ilyen gonoszat! (Biztos valami névrokona volt a gyilkolászós......, ő nemcsak, hogy nem gyilkolt, de gyűrűt adott a szegény asszonynak, hogy ne éhezzenek a gyermekei! Igaz, kicsit túl szigorú volt a büntetéseknél, de muszáj volt példát statuálni!)

Nehezen, de túltettem magam csalódottságomon és folytattam a városnézést.

Felcaplattunk a Khebir városrész kilátó teraszára, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Fujtatva, lihegve kapaszkodtunk fel a meredek utcácskákon megállapítva, hogy elég strapás városba jutottunk. Lépcsők le és fel, boltíves kis átjárók, szűk sikátorok. Ennek a városkának van hangulata s ezt lelkesen, már-már agonizálva a fáradtságtól, megállapítottam. A kilátóteraszra feljutva pihenőt tartottunk.
Gyönyörködtünk a kilátásban. Messziről felködlöttek Volubilis romjai, ez lesz következő állomásunk. István ismertette a város történetét és elmagyarázta, melyik öt dolog az, ami várossá tesz egy települést. Ameddig ez meg nincs, addig nem város a város. Mecset, medresz, fürdő, pékség és kút. Nos, Mulay Idriszben ezek hiánytalanul megvannak, valamennyit láttuk is, persze kívülről. A pékségből éppen hatalmas tálakon vitték a frissen sült kerek cipócskákat. Minaretje szokatlan módon nem szögletes, hanem henger alakú. A piacon keresztül jöttünk, ami mindig nagy élmény számunkra. Az utcákon, több helyen is árulnak iskoláskönyveket. Dicséretes ahogy próbálnak küzdeni az analfabétizmus ellen.

Ezután utunk Volubilis felé vitt.

A római időkben a környék legnagyobb városa volt. Területén az új kőkorból származó település nyomát találták. A berber őslakosság sok évszázados múltra tekint vissza. a pun feliratok tanúsága szerint karthágói település volt itt. Caligula római császár i.sz. 40-ben elfoglalta és Mauretania Tingitana székhelyévé tette. A városra három virágzó évszázad köszöntött, lakossága közel 20 000 volt. Az i.sz. 3. évszázad végén a római impérium felbomlásakor gyors hanyatlásnak indult.
A város egy 390 m magas, háromszög alakú fennsíkon fekszik, amelyet a Kroumane- és Fertassa-folyók három részre osztanak. Fallal körülvett területe 40 hektár volt. 40 bástya erősítette meg a falat, amelyet a keleti oldalon eredeti magasságában helyreállították. A fal eredeti hossza 2350m körül lehetett, 8 kapu nyílott rajta.
Volubilis létezéséről 1721-ben az angol John Wuindus adott hírt. Útleírásai, rézkarcai ekkor még viszonylag ép emlékekről tanúskodtak.
Bereznay István Marokkó útikönyv 100 old.

Először az Orpheusz ház romjait néztük meg, mely egy előkelő lakóépület lehetett. Csodálatos mozaik padlója viszonylag épen megmaradt. Átriumában a delfines mozaikpadló szinte teljesen ép. A legszebb talán a "névadó" mozaik, melyen Orpheusz lírán játszik az állatoknak. Hát én életemben ilyen szépet nem láttam, illetve, sétánk későbbi szakaszában igen, a Herkules háznak padlóján Herkules l2 tette még szebb!!! Csodálatos fejeket lehet itt látni! A sok iszlám műemlék arctalan gyönyörűsége után már jól esett emberi fejeket is látni. Több órát barangoltunk a csodálatos romok között, melyek közül legjelentősebbek a Diadalív, a Bazilika, a Kapitólium, az Olajsajtoló, a Fórum, a Pékség, a kőtár. A nagy hőség ellenére mindent megnéztünk s bár csorgott a hátunkon az izzadság nem hagytunk ki semmit sem. Kulturális igényünket messzemenően kielégítve, lélekben feltöltődve, ám testben teljesen kitikkadva és kimerülve hanyatlottunk a busz üléseire, hogy folytassuk utunkat Fez felé, ahol mai szállásunk lesz.

Fez a mór építészet fehér házainak, díszes oszlopainak világa.
Fez jelenti a marokkói utazás legnagyobb élményét és a még ma is érintetlen arab csodát. Az Újváros felépítése után a francia befolyás elszigetelődött. A modern szállodasor a falakon kívül fekszik, és sajátos rálátást nyújt a völgyben elterülő Óvárosra, a zarándoklatok céljára, a Medinára. 1976 óta az UNESCO védelme alatt áll, mint a világörökség része.
Napjainkban a városkapuk már tárva-nyitva állnak és a túlnyomórészt arab lakosság barátságosan tekint az idegenekre. A látogató azonban szembekerül a belső városfallal, amely elzárja a lüktető forgalmú Óvárost. Ennek szűk, és gyakran meredek utcáit csak gyalog vagy öszvérháton lehet bejárni. Nyüzsgő tevékenység és elzárkózott emberek, lárma és nyugalom ritkán található így együtt. A magánélet, a paloták és kertek gazdagsága titok, melyet néma falak őriznek. érezhető, hogy a kereskedők és iparosok szorgoskodása, az életüknek csak egyik oldalát jelenti, a másik a lelki és a vallásos világ. És ez jellemzi magát a várost is.
Fez legendás hírű Korán-iskoláit, a medreszéket a turisták szabadon látogathatják. Bronzkapukon, gazdagon dekorált bejáratokon, padokkal ellátott folyosókon, lépcsőházakon, keresztül jutunk a színes márvánnyal borított kutas udvarokba. Körös-körül vannak a tantermek, a felső emeleten a diákok cellái. Mozaikok, Korán-idézetek díszítik a falakat. Leheletfinom faragással borított cédrusfa boltívek vezetnek az épület belsejébe.
Fez a négy marokkói királyváros legrégebbike Fez őrzi az iszlám ősi hagyományait és kultúráját Mekka és Medina városok mellett a mohamedán világ leglátogatottabb zarándokhelye.
1919-ig Fez volt Marokkó fővárosa. Az azóta eltelt évtizedek alatt, amióta már nem az ország fővárosa, fokozatosan elvesztette gazdasági és politikai szerepét. Nem lépett rá a modern városiasodás útjára, bár területén összezsúfoltan nagyvárosnyi ember él. Ma a várost élő múzeumnak nevezhetjük és a turisták, joggal állapítják meg: Fez a hagyományok városa. Világos színárnyalatú, lapos tetejű házai tömegéből a karcsú minaretek sűrűn törnek az ég felé.
Fez városa ma három részre tagolódik. Észak-keleten, völgyben és lankákon fekszik az Óváros, a Medina Fez El Bali. Nyugaton egy fennsíkon települt az Újváros, Fez Djedid, tőle délre épült a francia protektorátus idején az Európai negyed a Ville Nouvelle.
A város alapítója az arab apától és berber anyától származó II. Idris volt. Elődje I. Idris 788-ban létrehozott egy berber feudális államot, II. Idrisz pedig 808-ban a környék szétszórt településeinek egyesítésével megalapította Fez városát. Ez a város hamarosan virágzásnak indult, lakóinak számát pedig a bevándorlók nagy tempóban gyarapították.
A mór Cordobából idetelepülők a Fez-folyócska jobb oldalán az Andalúziai városnegyedet népesítették be. A Tunéziából ideszármazók a bal parton a Karaouine-negyedet hozták létre. E két városnegyed olvadt össze a 11. század első felében a mai Óvárossá. Az összeolvadt település szélén jött létre a Mellah a zsidónegyed.
Az első jelentős középületek: mecsetek, fürdők, hidak, erődítmények a 10 sz.-ban a Fatimidák, Omajádok és berber származású uralkodók idején épültek.
A 11. sz. második felében az Almoravidák idejében újabb bevándorlók érkeztek a városba. köztük számos andalúziai művész és kézműiparos is. A következő korszakban az Almohádok alatt érte el Fez fejlődésének csúcsát: vallási, szellemi és kereskedelmi központtá vált.
Abu Jusszef Jakub szultán (1258-1286) saját rezidenciája számára új negyedet építtetett. Ezt először El-Medina-el-Beidának - fehér városnak - , később Fez Djedidnek nevezték. Alapkövét a hagyomány szerint 1278-ban helyezték el. Ez volt a mai Újváros ősi magja.
Az Ó- és Újvárosból álló Fez a Merinidák korában élte virágkorát, lakóinak száma 200 000 körül járt.
A Merinida-korszak után lassú évszázados hanyatlás következett be. Az Alavita-szultánok uralma a l8. században átmeneti fellendülést hozott, néhány szép mecset épült, de az általános hanyatlás nem állt meg.
Fezben írták alá 1912. III.30-án azt a szerződést, amely Marokkót francia protekturátus alá helyezte. A szerződés aláírása után közzétett felhívásra 20 000 berber harcos állt csatasorba a szultán oldalán a franciák ellen.
A harcban a franciák győztek. Ennek a hatalmi pozíciónak sajátos kettős eredménye lett a város fejlődése szempontjából. Felépült az Európai Negyed és ennek ellentétéül alakult ki a hirhedt bádogváros, amely azóta is bővül, gyarapodik. A várostól nyugat felé 3 kilométernyire épült fel az ipari negyed, elsősorban textil- és élelmiszeripari üzemek működnek a területén.
A város a második világháború után a Marokkói Nemzeti Felszabadulási Mozgalom egyik központja volt. Napjainkban azonban politikai jelentőségét Rabat túlszárnyalta, gazdasági tekintetben pedig Casablanca hagyta maga mögött.
Bereznay István: Marokkó útikönyv 167-168.old.

Szállásunk az óvárostól kicsit messze van, de egyébként nagyon klassz. Szép világos, erkélyes szoba, fürdőszobával, WC-vel. A szálloda hátrányaira csak később jöttünk rá, amikor vacsorázni akartunk. A földszinten van egy kávézó, ahol kizárólag kávézni és teázni lehet, közel- s távolban sehol nem találtunk éttermet, csak kávézókat. De még élelmiszerboltot sem. Elég unheimlich érzés volt barangolni a kivilágítatlan utcákon keresve éttermet, vagy élelmiszerboltot. Mint később kiderült egyrészt rossz felé indultunk, másrészt valóban eléggé eldugott helyen van a viszonylag tiszta és olcsó vendéglő, egy helyismerettel nem rendelkező ember bizony nem találja meg, pláne sötétben. Gabi és Matyi csatlakoztak hozzánk. Már-már feladtuk a hiábavaló keresést, amikor végre leltünk egy kis üzletecskét, ahol vettünk a pulton levő kerek lepényből egy szeletet és vettünk hozzá tehéntúrónak kinéző valamit. Fogalmunk sem volt mit vásároltunk, de azt tudtuk, hogy ennivaló. Otthon nekiláttunk s óriási meglepetés ért. Kukoricamálé volt. Gyermekkorom óta nem ettem málét, akkor a háború utáni idők fő étele volt. Talán ezért is ismertem rá. Éhesek is voltunk, a túró is igen finom volt, egy-kettő felfaltuk az egészet és lefeküdtünk.

Szeptember 23.
Vásárlással kezdtük a napot ugyanis útközben találtunk egy üzletet, ahol normális (szabott) áron a világon mindent lehetett kapni, amit csak egy turista akarhat. A cserépedénytől, a réztálig, faragott dísztárgyakig, bőr és textilárukig, szőnyegekig, kötött sapkától a dobokig, egyszóval mindent. Természetesen mindenki megszállottan vásárolni kezdett. Mi sem álltuk meg Nórával, hogy ne vegyünk egy-két ajándékot, hiszen veszedelmesen közeledik a hazautazás napja és nekünk sok megajándékozandó emberkénk van. A szokásos pólókat megvettem a gyerekeknek, de sajnos Zolika mérete nem volt. Nóra vett egy remek kis dobot Daninak és még sok mindent, amit nehéz volna felsorolni. Ezután bementünk a Medinába. Gyönyörű kapukat láttunk, egyik szebb volt, mint a másik. A medreszek közül nekem legjobban a Bou Inania tetszett. Alapos restaurálásra szorulna, de még így is lenyűgözően szép. A merinidák művészete talán az iszlám művészet csúcsa. A legkifinomultabb, legelegánsabb. Elképesztően finom kőstukkói, páratlan szépségűek! Most élveztem csak igazán a kamerám adta lehetőségeket, vagyis, hogy közel tudtam hozni mindent magamhoz. Szinte minden centiméterét vizsgálódás alá vethettem volna ennek a csodálatos műemléknek, csakhogy erre azért, nem volt elég idő. De, amit megnéztem az is teljesen betöltötte szépre szomjas lelkemet. Most jöttem rá, hogy az arab írás, - különösen a kufi, - funkcionális szerepén túl, mennyire díszítőelem is. A betűknek vannak fejeik, lábaik, inkább szerteágazó növényi indáknak néznek ki, mint betűknek, egyszerűen csodálatosak. Nemcsak olvasni lehet a korán idézeteket, de az arabul nem tudók szemeinek önmagában a látása is gyönyörűséget okoz.

A medreszét 1350-1357 között Abu Inan Merinida szultán építette és 1961-63-ban építették újjá.
A rue Talaa Kebirrről nyíló épület homlokzata közepén van a főbejárat, de a hívők az ettől jobbra nyíló kis kaput használják. A főbejárat tulajdonképpen egy bronzlemezekkel díszített, kétszárnyú faajtó. Az ajtón át lépcsők vezetnek az ónixszal, fehér és rózsaszínű márvánnyal burkolt belső udvarra. a kapun túl a kis medencében végzik a rituális lábmosást. Az udvar falain körben arabeszk fríz fut, felette stukkódíszítés van és ez öleli körül az ablakokat is. A diákok szobáinak ablakai az udvarra nyílnak. A falakat felülről faszobrász faragta, szurokfekete gyámgerendák zárják le, ezek tartják az előtetőt. Minden a spanyol.-mór építőművészet egyik jellegzetessége.
A belső udvar jobb és bal oldalán egy-egy tanterem van: a jobb oldali régi faajtaja a fafaragó művészet remeke. A bejárattal szemben egy kis csatornában víz folyik. Ez választja el a belső udvart az imateremtől. Fölötte mozaikborítású átjáró vezet az imaterem két ajtajához, ahol azonban nem mohamedánok nem léphetnek be.
A Bou Inania medresze nemcsak mohamedán főiskola és kollégium, hanem mecset is.
Bereznay István Marokkó útikönyv l70 old.

Hamarosan betértünk az első szukokba. Tudni kell, hogy Feznek közel 10 000 sikátora van, ami szinte kizárttá teszi, hogy magányosan el ne tévedjen az ember. Még a helybeliek sem ismerik töviről hegyire. István a lelkünkre kötötte, hogy szorosan egymás mögött jöjjünk ez megvéd bennünket az eltévedéstől, s egyúttal a zsebtolvajoktól is. (Bár meg kell mondjam ilyesmit végig egész utunk alatt nem tapasztaltunk, senkit, soha nem loptak meg, na de hát valóban jobb óvatosnak lenni!) Igy aztán engedelmesen mentünk is István mögött egymás után. Volt azért ennek hátránya is, ugyanis senki nem tudott vásárolni, hiszen nem maradhatott le. Engem ez nem különösebben zavart, mindössze az bántott, hogy bár láttam rengeteg keleti édességet - amit akartam vinni Öcsinek és a gyerekeknek - de nem tudtam egy percre sem megállni, hogy megvegyem. Bíztam benne, hogy talán később valahol mégis lesz alkalmam venni (Nem volt!). Nagyon érdekes a szukok világa. Látszólag egy óriási nagy bazár, rengeteg emberrel, de bebarangolva számos meglepetés érhet bennünket. A sok bóvli között csodálatos réztányérok, gyönyörű berber szőnyegek s még számos szép és értékes vásárolnivaló. Marokkó az ellentétek országa - írja Péter ismertetőjében - itt értettük ezt meg igazán. A terhével megrakott csacsi mögött váratlanul elénk bukkan egy szemkápráztatóan gyönyörű díszkút, egy cipőbolt mögött faragott kaput pillantunk meg. Az üzletsort sokszor megszakítja egy díszes mecset, vagy fényűző étterem, ami előzőleg valamelyik fezi nagy úr palotája volt. A lacikonyha füstjét felfelé követve aprólékos gonddal faragott erkélyt látunk, szóval itt nem csak a vásárolni szándékozók találnak maguknak szórakozást, de a kultúrára szomjazó turista lelke is kielégülhet a látnivalókkal. Ami teljesen szokatlan volt számunkra, az a Mellahban (zsidónegyedben) látható számos faerkély. Eddig - pedig már nagyjából végigjártuk Marokkót - erkélyekkel nem találkoztunk. Nagyon szépek, rengeteget videóztam. Bementünk egy volt karavánszerájba, mely most múzeum. Ezután mentünk el Fez nevezetes látnivalójához a bőrcserzőkhöz. Betértünk egy jelentéktelen kis boltnak kinéző üzletbe, ahol szűk lépcsőkön kellett felkapaszkodni a tetőre. Innen remekül be lehetett látni a bőrcserzők kádjaihoz. Iszonyatos bűz fogadott, de nem ért váratlanul, hiszen erre már István előre felkészített bennünket. Az itt dolgozó bőrcserző, állítólag nem igen talál magának feleséget, mert a bőre beissza ezt a borzalmas szagot, s hiába minden mosakodás, elviselhetetlen szaga marad! Szó mi szó, teljesen megértem a leányokat! (csak szegény bőrcserzőket sajnálom büdös magányosságukért!) A bűzt, a "valamit valamiért" elv alapján hősiesen viseltük, mert fantasztikusan érdekes látványban volt részünk. A különböző színű kerek kútgyűrűkhöz hasonlító kádak iszonyatosan nagy területen szorosan egymás mellett sorakoznak egymás mögött. Körülötte magas fehér falak, melyeknek oldalán száradnak a már befestett bőrök. A falak tetején is bőrök vannak kiterítve. Lent a kádak között nagy a nyüzsgés, tevékeny emberek teszik a dolgukat. Az egyik éppen a kádban áll combig, a másik keveri a vérszínű cserzőlét, a harmadik valamit éppen batyúba köt és kötéllel vonszolja valahová, a negyedik a gúlába felrakott juh és kecske lábakat szortírozza az ötödik a tetőn szedi össze a már megszáradt bőröket. Ezt az iszonyatosan nehéz munkát mind kézi erővel végzik. Az embernek az az érzése, mintha évszázadokat lépett volna vissza az időben. A középkorban dolgoztak ilyen embertelen körülmények között emberek. Anakronisztikusnak tűnik a látvány, pedig mese nincs ez itt a XX.sz. szomorú valósága! Hazafelé menet betértünk egy étterembe, melyet Istvánék mutattak meg nekünk. Nem csoda, hgoy eddig nem találtunk rá, mert kívülről nem látszik rajta, hogy vendéglő. Nagyon finomat ettünk, Nóra tadzsin mellett döntött - teljesen rászokott - én grillcsirkét ettem. Hazafelé még gyümölcsöt is vásároltunk. Ja, arról el is felejtettem írni, hogy megrögzött iszákos lettem. Na nem kell megijedni, ennek semmi köze a szeszhez, a vizet vedelem olyan mennyiségben, hogy már magam is sokallom. Tudni kell, hogy mániákus "nemivó" vagyok, otthon úgy kell leeröltetnem egy-két pohár vizet, (emiatt már kétszer volt vesekövem!), itt meg egyik liter a másik után csúszik le szomjas torkomon s ha csak meglátok egy vízzel teli üveget, reszketek a vágytól, hogy meghúzzam. Inyencként válogatok a különböző márkákban. A Szidi Ali a kedvencem, de a "gázosért" (szénsavas), majd megveszek. Nórával ha beszélgetünk, valamelyikünk biztos a mondat közepébe vág "na erre igyunk" s mi máris vesszük a butykost és meghúzzuk. Ami az érdekes, hogy meglepően keveset pisilünk, ami nem rossz, hiszen külföldi útjaimon ez szokott a legnagyobb problémám lenni. Hogy hová lesz ez a ménkű sok víz - ki tudja?! Ez is egy megoldásra váró rejtély!

Szeptember 24.
Ma nagyon érdekes kirándulásra mentünk Taza közelében van Afrika legmélyebb barlangja. Maga a barlang kürtője is nagyon mély, több mint 500 lépcső visz le. A táj, amelyen keresztülutaztunk csodálatosan szép volt. Ezerszínű hegyek között vitt utunk. Ezek a hegyek kopárak voltak, de roppant változatosak. Az egyik majdnem fehér volt, a másik égő vörös. Tulajdonképpen a halványsárgától a sötétbarnáig mindenféle színt láthattunk. Bármennyire is zötykölődtünk mégis kénytelenek voltunk videózni úgy éreztük nem lehet kihagyni, s ha nem is lesz jó minőségű a felvétel, de lesz! Útközben jól láthattuk a berber építészet számos "kis" csodáját. A hegyoldalakba belesimuló falvak lapos teteje szintén vályogból készül és a szalmakazlakat is vályogréteggel vonják be a végén hagyva csak neki nyílást, onnan kotorják ki a szükséges szalmát az állatok részére.

A barlanghoz érkezve nem mindnyájan merészkedtünk le a mélybe. Matyi már eleve neki sem indult, fájós térde biztos nem bírta volna a lépcsőket, Nóra eljött az első állomásig, de ő meg tériszonyos, nem mert tovább jönni. Én vitézül lementem az út feléig, 263 lépcsőt másztam lefelé, de aztán (eszembe jutott az inkák ösvénye és lesbenálló gyomorsérvem), s fájó szívvel visszafordultam. Szerencsére végig volt korlát, így a karommal húztam magam felfelé, ezzel mentesítve a gyomorizmaimat. Tulajdonképpen kissé kimerülten, de minden baj nélkül felértem. Nem bántam meg a fáradtságot, mert ez az élmény fantasztikus volt. A barlang falainak rajzolata vetekedett a legszebb cseppkőbarlangokéval. Először elkeseredetten konstatáltam, hogy a kamerámnak nincs elég világos, de aztán bekapcsolva a digitalis funkciót kissé életlen, de azért jól kivehető képeket készítettem. Kiérve a szabadba Nóra már várt s egy lépcsőn, árnyas fa alatt kipihentem a mászás fáradalmait. Közben Péterék hoztak finom mentateát. Berber asszonyok kis gyerekkel szintén a fa alatt álltak egy kicsit hűsölni. Egyszer csak az egyikük mosolyogva odajött hozzám és begombolta a blúzomat. Jézusom! Észre sem vettem és teljesen pucéran - legalább három gombom nyílott ki - mint valami exhibicionista szégyentelenül mutogattam magam ebben a lefátyolozott arab világban. A helyzet humorán elnevettem magam és a nők velem nevettek. Egy-kettő barátságba keveredtünk s a végén kézfogással és széles mosolyokkal búcsúztunk egymástól. A csuda se gondolta volna mire jó egy ilyen spontán sztriptíz!
Este megismételtük a tegnapi vacsoránkat, ugyanott és ugyanazt ettünk, Nóra tadzsint, én grillcsirkét.

Szeptember 25.
A Rif hegységen utaztunk keresztül, mely magában is nagy élmény volt. A Rif hegység az Eurázsiai hegységrendszer afrikai folytatása, zord vonulatai nagyrészt járhatatlanok. Mivel itt mi sem túráztunk, a buszból nézve kényelmesen gyönyörű volt.

Következő s egyben utolsó szálláshelyünk Marokkóban egy tündéri kisvárosban Chechaouenban volt. Eredetileg Tetuánba szálltunk volna meg, de ezt a szállást lemondták, így kényszerültünk ide és milyen jó, hogy idejöttünk!!! Egész Marokkóban ez a kis városka tetszett legjobban. A mészkő sziklafalak "körülölelte" kisváros, valóban festő ecsetjére kívánkozik. Meredek utcácskái, zeg-zugos lépcsőkkel és árkádokkal, kapukkal tarkított sikátorai, sokszor már díszletként ható fehér és halványkék meszelésű házai, festett rácsú ereszes ablakokkal és virággal, nagyon hangulatos. Karéjos-íves bejáratok, kék-vörös majolika csempés kutak az andalúziai és berber művészet csodálatos ötvözetei. Ezt bizony kár lett volna kihagyni! Most a véletlen vezérelt erre minket, de rábeszéltük Istvánt, hogy a legközelebbi csoportokat kifejezetten ide szervezze.

A 15. században alapított, berber eredetű városka jelentős vallási központ, amelyről számos mecsetje és síremléke tanúskodik. Itt is ősi hagyomány a szőnyegszövés mestersége. Hosszú szőrös, rombusz- és halszálkamintás keretezés nélküli szőnyegek a jellegzetesek a mintázat fő elemei átlós irányúak.

Sétánkat az El Maghzen téren kezdtük el. Közelében áll a nagymecset nyolcszögletes, fehér minaretjével és a kashba. Napszítta vörös falak veszik körül, pálmafák, fügebokrok, rózsaligetek gazdagítják a falon belüli kerteket. A parktól jobbra nyílik a régi börtön épülete. Falain még ott lógnak a láncok, amelyekhez a foglyokat kötötték. A kashbán kívül láttuk a szőnyegszövők műhelyeit. Csatlakozott hozzánk egy fiatal gyerek, aki idegenvezetőként végigkísért minket. Nagyon jól magyarázott, így tudtuk meg, hogy a városkának különböző városrészei vannak, aszerint hogy kik lakják. Van berber negyed, andalúziai negyed, zsidó negyed.

Utunk egy ma is működő karavánszerájba vitt. Négyszögletes árkádos udvara vasárnaponként tele van szamarakkal, lovakkal, öszvérekkel. Az utasokat az első emeleti kis szobácskában szállásolják el. Mivel senki nem figyelmeztetett minket, naná, hogy azonnal előkaptuk a kameránkat, hogy megörökítsük a kedves képet, mely a kapubejáratnál fogadott. Nem vettük észre, az ott ülő idősebb berbert, aki öklét rázva és ordítozva tiltotta meg a videózást. Rémülten siettünk be az udvarra, ijedtemben belelépve a legnagyobb lócitromba, mert bizony ebből a vadul kiáltozó berberből kinéztem még egy pofont is. Az öszvérek és csacsik között elbújva, azért videóra vettem az állatokat, csakúgy, mint a karavánszeráj épületét. Szerencsére a vad berber ezt már nem látta. Bementünk egy szőnyegszövő műhelybe is, ahol csodálatosabbnál csodálatosabb szőnyegeket néztünk meg. Sajnos utunk végén már egyikünknek sem volt pénze, pedig az eddig látott szőnyegek közül ezek voltak a legszebbek, így a tulaj legnagyobb bánatára egyetlen vásárt sem csinált, egyébként is elég drágán adta a szőnyegeket.

Mi Nórával elhatároztuk, hogy nem megyünk haza a többiekkel, hanem beülünk egy búcsúvacsorára az egyik étterembe. Spóroltunk egész úton, úgy éreztük, ezt most megérdemeljük. Gyertyafény mellett költöttük el tadzsinos vacsoránkat, majd indultunk haza. Közben teljesen besötétedett. Szukok zsákutcáiban bolyongtunk eltévedve, s próbálva visszaemlékezni merről is jöttünk. Nagy nehezen, többszöri
visszafordulás után kijutottunk egy szélesebb utcára. Végigmentünk rajta, keresve a szállodánkat. Nem volt. Közben egyre több lett körülöttünk az ember. Egy kicsit féltünk. Aztán egyszerre megláttunk az egyik sarkon egy bankot. Ez már ismerős volt, egész biztos, hogy emellett már egyszer eljöttünk. Bekanyarodtunk hát a bank utcájába és a következő keresztutca valóban a mi utcánk volt. Innen már 10 perc alatt hazajutottunk.

Most háromágyas szobát kaptunk, Matyival osztottuk meg a szobát. Már otthon volt és kezdett aggódni miattunk. Rossz pénz nem vész el - mondtuk bölcsen, de azért majdnem...

Szeptember 26.
Chechaouenból Ceutába mentünk, hogy kompon átkeljünk Európába. Marokkói utazásunk ezzel véget ért. Már csak egy kis spanyolországi tartózkodás volt hátra és és a hosszú, fáradságos hazaút. Fájó szívvel búcsúztunk el ettől a kedves városkától és maradék dirhamjainkért vettünk pár csomag kekszet és üdítőitalt az útra.

Szebbnél-szebb villanegyedeken jöttünk keresztül. Hát bizony Marokkóban csakúgy, mint már országokban, vannak milliomosok is. Olyan csodálatos villákat láttunk, hogy kedvem lett volna lefényképezni őket, de sajnos erre nem volt mód. A határnál szörnyű jeleneteknek voltunk tanúi. Rengeteg ember akart Spanyolországba menni. Korlátok közé beszorítva álltak, várva az átkelő vízumra. Egyszer csak látjuk ám, hogy egy fiatalember fut és két rendőr üldözi bilinccsel a kézben. Nem tudom utolérték-e, de aztán láttuk, hogy verekedés tört ki az emberek között. Nyilván valaki soron kívül akart előre jutni, mire a másik kirángatta kezéből a szatyrát és megtaposta. Egy nőt is üldözőbe vettek. Nem csoda, hogy a hatóságok cirkuszolnak, hiszen köztudott dolog, hogy Marokkóból jön a kábítószer a hasis. Marokkó a hasis hazája. Mi a busz biztonságából érdeklődve figyeltük az eseményeket és én videóra vettem. Mire figyelmeztettek hogy nem szabad, addigra megvoltam a felvételemmel. Ez most valószínűleg egyedül nekem lesz meg. Valóban ártatlan voltam, mert eszembe sem jutott, hogy ezt nem szabad. Néha még a butaságom is hasznos tud lenni. Velünk nem volt a hatóságnak baja. Felszálltak a buszra, kicsavarozták a lépcsőfeljáró vaslemezét, és egy kutyus végigszagolt mindenkit. Szerencsére nem találtak semmit, így baj nélkül továbbjutottunk. Egy kis izgalmunk azért volt, mert szegény Nórára éppen a határnál jött rá a hasmars. Bevonult a busznak a WC-jébe. Közben viszont már le kellett szállnunk a buszról útlevélvizsgálatra. Bekiabáltam Nórának a WC-be, hogy jöjjön, de máris siettettek. Szörnyen izgultam mi lesz vele, nem gyanúsítják meg, hogy a WC-be rejtett valami kábítószert. Hála Istennek gyorsan végzett s hamarosan csatlakozott hozzánk. Ezután kompra szálltunk. Hát meg kell mondjam elég snassz kis komp volt, még ülőhelyet sem találtunk a fedélzeten, így lekuporodtunk a fedélzeti korlátra. Néztük a távolodó partokat és fájt a szívünk. Egy ilyen utazás során minimum kétszer fáj az ember szíve. Egyszer, mikor a hazáját elhagyja, egyszer meg azért, mert otthagyja élményei színhelyét. Végül is Marokkótól azt kaptuk, amit vártunk én egy kicsivel többet. Az arab zene egy életre meghódított, s kellemesen csalódtam az arab emberekben is. Meg kell valljam, - talán a sok terrorcselekmény miatt - de egy kicsit tartottam az araboktól. S azt kell mondjam, felesleges volt ez a félelem. Barátságos, büszke nép, és korántsem tolakodó. Sokkal kevésbé erőszakos, mint például a hindu. Emlékszem még, hogy futva kellett menekülnünk Nándival az árusok elől, mert lerázhatatlanok voltak. Itt ha határozottan nemet mondtam, hagytak élni... Veszedelmes arabbal, illetve berberrel csak kettővel találkoztam, az egyik az ezüstkarpereces barna csellabás fátyollal takart Fatime volt, a másik pedig chechaouni karavánszerájban ordítozó berber kapuőr. Különben mindenki barátságosan, mosolygósan igyekezett segíteni.

Ültünk a fedélzeten a kellemes őszi napsütésben, miközben hajónk szántotta a tengert s nyomában fehér hullámok fodrozódtak. Az enyhe szél finom sós illatot hozott felénk. A nap, a víz, a szél, a természet egyébként félelmetes erői most szelídek, békét hozóak voltak. A napsugarak kedveskedve cirogatták arcunkat, s szél évődve fújt szemünkbe egy-egy hajtincset, s az időnként felfreccsenő frissítő permet már Európa üdvözletét hozta a fáradt vándoroknak. Aztán feltűnt a távolban a híres gibraltári szikla. Inkább csak sejtettük, mint láttuk, a nagy pára miatt. Később sem volt teljesen tiszta a kép, mindenesetre csináltunk, azért felvételt, hiszen nem mindennap kel át az ember a Gibraltári szoroson.

A szikla mészkőből, helyenként homokkőből áll. Hossza 4,5 km, szélessége l400 méterig változik. Mélyedések, egymástól elválasztható magaslatokra tagolják, de a szintkülönbség köztük mindössze 10m körüli. A sziklát a szárazfölddel 3 km hosszú földnyelv köti össze.
A gibraltári szikláknak Calpe volt az antik nevük, s ugyanígy hívták az ibér-főníciai települést az öbölben. 711. április 30-án itt szálltak partra az arabok 7000-es sereggel Tarik vezetésével, s adták a szirtnek a Dsebel al-Tarik (Tarik sziklája) nevet. Ebből alakult ki a Gibraltár szó. Először Guzmán (El Bueno) foglalta vissza (1309-1333), de újból át kellett engedni az araboknak. Nagyobb szerencsével járt egyik leszármazottja, Medina Sidonia hercege, amikor 1462-ben megszerezte Kasztília számára 1552-ben V. Károly az erődítményeket átépíttette, megerősítette.
Angliában Cromwell figyelt fel a szikla stratégiai jelentőségére és 1704-ben Sir George Rocke angol admirális vérontás nélkül elfoglalta. Az utrechti békében Anglia örökre megkapta. 1783-ban az egyesített francia-spanyol hadsereg eredménytelenül próbálta bevenni. Mindkét világháborúban fontos szerepet játszott, mint a brit flotta támaszpontja. Ma már elvesztette stratégiai jelentőségét.
Panoráma útikönyv, Spanyolország, 503.old.

A hajó másik oldalán kinézve már láttuk a spanyolországi kikötő hatalmas daruit. Hamarosan partraszálltunk. Buszunk nehézkesen mászott ki a hajó gyomrából s folytatódott utunk, de most már hazafelé araszoltunk. Örömmel üdvözöltük a "fóliás Spanyolországot". Hosszú és fáradságos utunk volt Granadáig, ahol csak hosszas keresés után találtuk meg szállásunkat. Nagyon elcsigázottak voltunk, na meg késő is volt. Megkapva a szobakulcsunkat villámgyorsan letussoltunk s hullafáradtan dőltünk ágynak.

Granada egyébként Spanyolország "legszebb gyöngyszeme" és a közmondás szerint "Quien no ha visto Granada, no ha visto nada", azaz "aki nem látta Granadát, nem látott semmit". Nos, lehet, hogy ez egy kis túlzás, mindenesetre jó, hogy benne volt programunkban s ha ez az egy nap kevés is arra, hogy megnézzük, de a legszebb látnivalóra az Alhambrára talán elég ez a pici idő.

Szeptember 27.
Ma majdnem felkoncoltuk a sofőröket, ugyanis az ő hibájukból kis híján lemaradtunk a legnagyobb élményünkről az Alhambráról. A sok látogató miatt már reggel oda kell állni belépőért, mert csak korlátozott látogatót fogad a palota. Mivel mi mindössze egy napot töltünk Granadában, ez azt jelentette, hogy ha ma nem jutunk be, akkor nem látjuk meg az iszlám művészet eszenciáját, az eddig látott marokkói csodák összegzését. A sofőrök a hibát ott követték el, hogy nem engedték, hogy pezetát váltsunk a határnál, pedig arra igazán lett volna idő, hanem sürgettek, így kevés kivétellel nem volt pezetánk, s mint kiderült, itt a pénztárnál nem váltanak. Dollárért nem lehet bemenni! Egyébként már sorra kerültünk volna, de durván félreállítottak minket, mert nem tudtunk fizetni. Közben szüntelenül jöttek a turisták s a jegyek száma korlátozott. A spanyolok roppant udvariatlanok, nyersek, voltak, (legalábbis itt!) Elkeseredetten hőbörögtünk, leszedve a sofőrök keresztvizét, amikor Balázsnak (orvos útitársunknak) eszébe jutott, hogy neki van bank kártyája és ha találunk a közelben egy váltó automatát, akkor valamennyiünk számára megváltja a jegyet. Szerencsénk volt! Volt automata és volt annyi pénz a bankkártyáján, így bejutottunk. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a sofőrökkel egész úton voltak bajok. Indokolatlan kerülőket tettek, például most Granadába is kerülő úton jöttünk, azonkívül udvariatlanok voltak, szinte azt lehet mondani ők dirigáltak. No mindegy! Minden nem stimmelhet!

Először a Generalife függőkereteket néztük meg. Kétségtelenül nagyon szép, bár én meg kell mondjam nem szeretem ezeket a mértani pontossággal nyírt bokrokat, mutatósak, de nem természetesek. (A magam részéről én az angolparkokat szeretem, ezek a formára nyírt bokrok és fák, természetelleneseknek s főképp nagyon munkaigényesnek tűnnek.) Persze, azért elismerem, szépek. A ciprusallé, a szökőkutak, a rengeteg virág, a lépcsőkorlát mélyedésében lefutó víz, az ízlésesen elhelyezett szobrok, valóban gyönyörködtetik a szemet s kellemessé teszik a sétát. A kert és a benne épült palota a Naszrida uralkodók nyári palotája volt. Keletkezési idejét pontosan nem ismerjük, de 1319-ben Abu-al Valid már csak módosításokat végeztetett rajta, falaira feliratokat vésetett. A granadai királyok idején az Alhambrával titkos utak kötötték össze. Ami igazán tetszett, az a különböző pavilonok faragásai és a kilátás a városra.

Az erőd megtekintése után végre megnyíltak előttünk az Alhambra kapui.

Alhambra arabul annyit jelent: vörös (al-hamra), amely egyben a pompás épületegyüttes remek színére is utal. Mi adja tehát az Alhambra, a Vörös-palota világraszóló szépségét? Talán az, hogy építtetői és építői a palotákba mindazt beleálmodták, amit a gazdag keleti fantázia pompában és szépségben csak el tud képzelni. Akármerre nézünk, a táj, a kert és az épületek csodálatos harmóniájával találjuk magunkat szemközt. Mindezt bájos szökőkutak, vízesések, örökké csorgó lomhán felszökkenő vízsugársorok, többszintes műtavak, ciprusallék, tündéri patiók s egyéb gondosan megtervezett alkotások színesítik, tökéletesítik. Valóban elmondhatjuk az Alhambra azért mesevilág, mert benne egyesül mindaz a szép, amit a természet és az emberi ízlés, lelemény művészi tökély teremthet. A termek, tornyok építészeti megformálásában, faragványaiban, a boltozatok, oszlopsorok kiképzésében olyan mérvű díszítő fantázia, formagazdagság kápráztatja el a látogatót, hogy önkéntelenül az Ezeregyéjszaka leírásaira kell hogy gondoljon.
Panoráma útikönyv Spanyolország 455-456 old.

Az Alhambra építészeti szempontból is más, mint a nyugati szellemben emelt királyi paloták, nincs egységes homlokzata főtengelye, szárnyai. Egymás mellé emelt belső udvarok körül elhelyezkedő lakosztályokból álló építményeket folyosók szövevénye köt össze és soha nem lehet tudni, milyen csodavilágba lépünk be egy-egy újabb kapun keresztül. Az iszlám szellemű Alhambra épületegyüttesében fontos szerepet kapott a víz. Építői a Darro folyó vizét vezették fel a dombra, s most ez csobog a szökőkutakban, majd a medencékben redőtlenné simulva, játékosan tükrözi a környező épületeket, falakat. Ez a víz öntözi a kerteket, táplálja a dús növényzetet. Akárcsak a Koránban leírt "patakokkal átszőtt kert", a paradicsom földi mása. Azt hiszem ehhez foghatót még soha nem láttam. Az Alhambra megtekintése méltó befejezése utunknak, hiszen amit Marokkóban részletekben apránként fedeztünk fel, annak összegzésére került itt sor. Nagyon jó és bölcs dolog volt, hazafelé ejteni útba Granadát, hiszen így minden különösebb magyarázat nélkül is felfedeztük a már ismerős motívumokat, a tobozokat, a kagylókat, a szalaktitokat. Találkoztunk velük Rabatban, Marakechben, Meknesben, Fezben. Szerencsére volt még a kazettámon hely, így különösképpen nem kellett spórolnom, nem is tettem. Megszállottan videóztam a csodálatosabbnál-csodálatosabb falakat, oszlopokat, kapukat, boltíveket. Ami külön gyönyörűség volt, hogy itt minden nagyon jó állapotban van. Nem tudom mikor restaurálhatták, de nem rég lehetett. A gondot kizárólag a turisták okozták. Még véletlenül sem sikerült "steril képeket" készítenem. Valaki mindig áthaladt előttem. Így aztán van oroszlános-udvarom Csöpikével, követek terme Évával, faragott kapu Jánossal stb. stb. És vannak tömegeket ábrázoló képeim, melyeken mindenki ott van, de ha nagyon figyelmesen nézem, felfedezhetek rajta egy-egy csodálatos faragást, kagylómotívumot csak úgy "mellesleg!" Viszont csodálatos mennyezeti képeim vannak. A sarkok kékes szalaktitjai nem tükrözik - egyébként, valóban szeretett - útitársaim arcvonásait s a díszes kapuk boltívein sem lóg senki. A mennyezet teljesen mentes az emberektől, így hát arra specializáltam magam és nem bántam meg, csak a nyakam, amit alig bírtam normál helyzetbe visszatekerni.

Most már nem sok időnk maradt megnéztük V. Károly palotáját, az erődöt, vettem Zolikának egy pólót, majd indultunk tovább, s hajnali 5 órakor megérkeztünk Lloret de Marba, ahol (holnapra eső), mai szállásunk volt.

Szeptember 28-29.
Fél tízkor ébredtünk fel s bár csak 4,5 órát aludtunk mégis kipihentnek éreztük magunkat. Mint jó háziasszonyok lementünk a közértbe ennivalót vásárolni. Utolsó pezetáinkért vettünk kenyeret, gyümölcsöt, húspástétomot, sajtot, üdítőt, majd lesétáltunk a partra, hogy búcsút vegyünk a tengertől. Sajnos arra már nem volt idő, hogy megmártózzunk, mert l órakor indult a busz tovább. Még elég sok fürdőzőt láttunk, úgy látszik a víz még elég meleg. Megnéztük Lloret de Mar XVI. sz-i templomát, majd beültünk egy fél liter sangriára az egyik kis vendéglőbe. Nagyban iszogatunk, mikor Gabi felfedezett minket és csatlakozott hozzánk. Jó hangulatban kortyolgattuk a finom italt, igazi konty alá való volt, de a látszat bizony csalt, mert mikor felálltunk elég bizonytalanul álltam a lábamon. Meglehetősen derűs hangulatban ültünk fel a buszra. Ezután már csak egy helyen álltunk meg Spanyolországban. Figuerasban, hogy megnézzük a Dali múzeumot. Nagy élmény volt. Sajnos csak másfél óránk volt, pedig itt el lehetne tölteni sokkal több időt. Az utolsó termeket már futva néztük meg, s rohantunk a buszhoz. Különös, és nagytehetségű művész Dali. Elsősorban meghökkent, de ha rászánja az ember az időt és figyelmesen elidőz egy-egy műve előtt, váratlanul felfedezi a mondanivalót, s akkor már csak azon csodálkozik, hogy nem értette, a nyilvánvalót. Ami engem nagyon meglepett, hogy mennyire termékeny művész volt. Bár otthonról már ismertem pár művét, de nem gondoltam volna, hogy ennek a hatalmas épületnek rengeteg termét meg tudja tölteni alkotásaival. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rám, boldog vagyok, hogy tartalékoltunk rá pénzt, kár lett volna kihagyni.

Tulajdonképpen azon kívül, hogy még iszonyatosan sokat utazunk sok mesélnivalóm nincs. A beszélgetéshez fáradtak vagyunk, azt hiszem már mindenki hazagondol. Elcsöndesedve nézünk ki az ablakon, gyönyörködünk a mellettünk elsuhanó tájban. István összegzi a látottakat s magam is gondolatban visszapergetem az eseményeket. Csodálatos 2l nap volt. Sokat vártam tőle és sokat is kaptam. Semmiben sem csalódtam, de valami váratlan pluszt hoztam magammal és ez az arab zene iránti szeretetem. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most szeretem. Rabul ejtett, s e rabságból nem is akarok szabadulni. Több emléket vásároltam, de legnagyobb értéknek azt a 6 népzenei kazettát tartom, melyek itt lapulnak a táskámban. Ha az életben nem is jutok el többé Marokkóba, de sokszor, nagyon sokszor fogok zenés utazásokat tenni ebbe a különös világba.

A határon gyorsan végeztek velünk. Mint mindig, most is meghatódtam, mikor átléptünk magyar földre. Nem tudom, miért van ez, de mindig megkönnyezem a hazatérést. A határmenti kisközségben beültünk egy étterembe ebédelni. Valamennyien vágytunk már a sok finom arab étel után, egy kis finom magyar ételre. Sajnos nekünk Nórával már csak filléreink voltak, azon vettünk közösen egy bablevest. Elég is volt, hiszen otthon vár ránk Györgyi ünnepi vacsorája!