Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Plattner Félix
Jezsuita mandarin
(Egy lap Kína misszióinak történetéből)

fordította:
Dr. Waigand József

Nihil obstat. Joannes Hemm S. J.
censor dioecesanus.
Nr. 4819/1940. Imprimatur.
Strigonii, die 12. Julii 1940.
Michael Török vicarius generalis subst.
Korda Kiadó, 1940
http://www.communio.hu/ppek/k259.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Tartalomjegyzék

A mandzsu
Az Örökvárosban
Páter Schall indiai utazása
A "Közép Birodalma" és a Kalendárium
A császári udvarban
Váratlan meglepetések
Ismét a Kalendárium
Sajnálatos félreismerés
Ma-fa, az "udvari gyóntató"
Tang Jo-vang megtisztelő nevei
Fájdalmas csalódás
A Kalendárium harmadszor és utoljára
A hazaárulási per
Az utolsó szó elhangzik -- az égből

========================================================================
A mandzsu

A mandzsu dinasztiabeli kínai császárok hivatalos évkönyveinek
ötvenkilencedik kötete így kezdődik:
"Tang-Jo-vang régebbi neve Jo-han Ya-tang Sarl volt. Családi neve
Fang Pairl. Je-rl-man országából származott... Kitüntetésképpen a
következő címeket nyerte: Tai-pu-sce-king ("a császári ménes
főellenőre") és "az ég titkait ismerő tanító..." Később főnöke lett
a császári kancelláriának, majd elnyerte a mandarinok méltóságának
legmagasabb fokát is..."
A "nagy Tang doktor" nem más, mint Johann Adam Schall von Bell, aki
Németországból, "Germániából" utazott Kínába, hogy Krisztus hírnöke
legyen a hatalmas Mennyei Birodalomban.
Páter Schall Ádám azokhoz a kevés hithirdetőkhöz tartozik, kiknek
neve nem veszett el a feledés homályában, mint annyi másé. Már életének
idejében, immár 300 esztendeje, szenzációként járta be Európa országait
a tudós és buzgó misszionárius híre. Egyik legnevezetesebb kortársa,
Kircher Athanáz jezsuita természettudós, külön fejezetet szentel
"China illustrata" című művében P. Schall működésének. Leírja
könyvében rendtársának a kínai császári udvarban elért sikereit. Egy
arcképet is közöl róla, amelyen P. Schall elsőosztályú mandarinnak van
öltözve, az ilyen méltóságoknak kijáró különleges mellvérttel és
fejfedővel. Csaknem egyidejűleg jelent meg Kircher Athanáz könyvével
egy holland konvertita szerzőnek, Joost van den Vondel-nak drámája
"Csunghin, avagy a kínai uralkodó család bukása" címen, melynek
főszereplője a "Tisztelendő Schall atya". Neve azóta mindig ismert
volt azok előtt, akik Kína misszióinak története iránt érdeklődtek; sőt
ismerték azok is, akik csupán profán módon foglalkoztak a régi nagy
császári birodalom múltjával, mert Schall Ádám örök időkre beírta nevét
Kína történelmébe.
Életrajzának terjedelmes feldolgozását legutóbb P. Väth adta ki 1933-
ban. A mi kis munkánk csupán azt szeretné elérni, hogy a nagy
misszionárius regényesen kalandos életét megismertesse a
nagyközönséggel, különösképpen az ifjúsággal. És Schall Ádám alakja
valóban megérdemli, hogy minél többen megismerjék életét, mert

világhírű tudós,
félelmet nem ismerő hős,
de mindenek felett buzgó pap és nagy misszionárius volt.
========================================================================
Az Örökvárosban

Rómában, az ősi német-magyar kollégium porlepte aktái között a
következő szűkszavú feljegyzést találjuk:
"Johann Adam Schall von Bell; született Kölnben; ugyanennek az
egyházmegyének tagja. Nemesi szülők fia. Mindenkor katolikus volt.
Kölnben retorikát tanult. Három és fél éven át tagja volt a Mária-
kongregációnak. A kölni rektor, Páter Leó ajánlásával jött. Belépett
1608. július 24-én. Szentelésekben még nem részesült. Javadalmai
nincsenek. Május 1-én töltötte be 17-ik életévét. Logikát tanul."
Ez a pár adat csaknem minden, amit Schall fiatal koráról tudunk.
Nemesi családból született 1592-ben Kölnben, és ugyanitt a híres
jezsuita gimnáziumnak volt diákja s buzgó kongreganistája. 16 éves
korában határozta el, hogy papnak megy. Szüleinek volt kifejezett
óhaja, hogy tanulmányait a római Collegium Germanico-Hungaricumban
folytassa.
Így történt, hogy röviddel Rómába érkezése után a kölni jezsuita
intézet rektora egy levelet kapott római kollégájától, melyben ezeket a
sorokat olvashatta:
"Igen nagy hibát követtek el! Schall Ádámról van szó! Egész
váratlanul érkezett hozzánk. Tantillus puer... még igazi gyerek. Itt
mindenki úgy véli, hogy még egyáltalán nem elég érett arra, hogy a
Kollégium növendéke legyen. "
A felvételi szabályok ugyanis megkívánták, hogy az újonnan belépőknek
"férfias megjelenésük" legyen. Ami viszont hiányzott még ekkor az új
kölni diákból.
"Egyébként nagyon tetszik nekem a fiatal emberke", -- folytatja a
levél -- "csak ne volna oly kicsi és gyerekes... Kérem
Főtisztelendőségedet, hogy valamiképp hozza rendbe bölcsen ezt az
ügyet."
Kölnben azonban tudatosan állították befejezett tények elé a római
intézetet, hogy ezáltal kierőszakolják Schall időelőtti felvételét.
Most azután hamarosan megtalálták a megfelelő diplomáciai kivezető
utat. Nemsokára már maga a jezsuita rendfőnök sajátkezűleg írt a kölni
segédpüspöknek, ki a bajor fejedelmi család tagja volt, és ebben a
levélben hozzájárulását adja Schall felvételéhez, "annak a hálának
kifejezéseképpen, amellyel a jezsuita rend Fenséged és az egész bajor
uralkodóház iránt viseltetik, kik annyi rendkívül nagy szolgálatot
tettek a Jézustársaságnak."
Most már az engedelmes római rektor sem emelt újabb kifogást. Három
hónappal később "jó és nemeslelkű fiatalember"-nek jellemzi
növendékét, akiről azután nem tesz többé említést írásaiban.
Schall neve azért mégiscsak előfordul egy későbbi kollégiumi
jegyzéken, 1611-ből, amelyet a ruhatáros testvér állított össze -- a
növendékek ruházatáról. Schall Ádám mellett a következő feljegyzés
olvasható: "Egy könnyű, sötétbarna gyapjúfelöltő. Egy reverenda. Egy
kalap. Egy piros mellény. Két barna nadrág. Egy pár harisnya. Egy ing.
Egy zsebkendő: Két pár cipő."
Bátran feltételezhetjük, hogy a filozófiai ismeretek, melyeket az új
növendék ezekben az években a római kollégiumban elsajátított, sokkal
gazdagabbak voltak, mint a fenti -- meglehetősen takarékos -- ruházati
felszerelés.
Még egy feljegyzést találunk később P. Schallról az intézet fő
katalógusában: "1611. október 21-én a jezsuita rend tagjává lett, mint
rendkívüli képességekkel megáldott ifjú. Kínába távozott, hol nagyszerű
tetteket vitt végbe."
Kína misszionáriusává lenni: ez volt Schall legfőbb ambíciója. Miként
ma, úgy akkor is hatalmas missziós lelkesedés hatotta át Európa
földjét. Mindenfelé olvasták a hithirdetők leveleit, amelyeket
Indiából, Japánból, Kínából, Amerikából és az újonnan felfedezett
földekről írtak. Japánból, a fölkelő Nap országából, hol ekkor már
százezrekre ment a keresztények száma, megérkeztek Rómába az első
bennszülött növendékek. Maga Bellarmin Róbert, a híres jezsuita
bíboros, legszívesebben a japáni papnövendékekkel imádkozta együtt a
papi zsolozsmát. Elő-India hithirdetői között magasan emelkedett már ki
Nobili Róbert alakja, ki brahminnak öltözve hirdette Krisztust az
indiai legmagasabb kasztok között, hol példátlan sikereket ért el. A
zseniális P. Ricci Máté pedig évekig tartó próbálkozások után elérte,
hogy nemcsak Kína kapuit nyitották meg előtte, hanem csillagászati
ismeretei révén eljutott magába a császárvárosba, Pekingbe is! Úgy
látszott, hogy Kínában, mely több mint kétszáz év óta lezárta minden
külföldi előtt a nagy birodalom útjait, matematikával és
csillagászattal most mindent el lehet érni. P. Schall pedig nagy
matematikus volt. Ki csodálná, ha egész különleges hivatást érzett
magában ahhoz, hogy Kína hithirdetője legyen?
A noviciátusban hamar barátságot kötött egyik társával, Terrenz-
Schreck Jánossal. Ez a világotjárt 35 éves férfi, mielőtt belépett
volna a Jézustársaságba, filozófiai, orvosi és matematikai tudása révén
igen nagy hírnévre tett már szert Németországban. Most ő is a kínai
missziókba vágyódott. Elgondolhatjuk, hányszor beszélgetett egymással a
két jóbarát a közös tervekről és -- a matematikáról...
Ekkoriban történt, hogy egész váratlanul Rómába érkezett a Kína-
missziók ügyeinek intézője, a belga származású jezsuita Trigault, aki a
Szentszéknek igen érdekes javaslatot terjesztett elő. Az volt a terve,
hogy Róma hozzájárulásával lefordíttatja az Egyház liturgikus könyveit
kínai nyelvre, majd felhatalmazza a bennszülött papságot, hogy saját
nyelvén imádkozza a papi zsolozsmát és a szentmisét. A kérdés hosszas
megvitatása után V. Pál pápa valóban hozzájárult a javaslathoz 1615-ös
híres rendeletében.
Trigault, míg e tárgyalások tartottak, megismerkedett Rómában Schall
Ádámmal is. Annyira megnyerte tetszését az értelmes, ügyes ifjú levita,
hogy útitársul akarta magával vinni Európa-körüli útjára, a fejedelmi
udvarokhoz. Közbevetőleg kell megjegyeznünk, hogy a XVII. században a
missziós adományok nem a nép jótékonyságából gyűltek össze, hanem a
keresztény fejedelmek kincstárából kellett azokat kikönyörögni.
Bármennyire csábító is volt azonban ez az ajánlat, mely lehetővé tette
volna Schallnak, hogy bepillantást nyerjen Európa híres királyi
udvaraiba, ő mégis inkább a maradást választotta. Sajnálta tanulmányait
félbeszakítani, hiszen ez csak késleltette volna vágyainak
teljesülését: hogy elindulhasson a Kelet nagy birodalma felé, Krisztus
evangéliumát hirdetni.
========================================================================
Páter Schall indiai utazása

Még ma, a menetrend szerint közlekedő hatalmas óceánjárók korában is
úgy szokott lenni, hogy minden misszionárius atya, ki a hithirdetési
földekre utazik, útinaplót kezd vezetni Hamburgban, Triesztben, vagy
legkésőbb a szuezi csatornánál. Végtére csak tudnia kell a saját
szülőfalujának vagy városkájának, hogy az "ő" páterüknek is melege
volt a Vörös-tengeren és hogy ő is látta Adenben a baksisért könyörgő
néger gyerekeket. 1618-ban ugyanígy volt. 22 jezsuita indult útnak P.
Trigault kíséretében Indiába és Kínába, akiktől több mint egy tucat
útleírás maradt fenn napjainkig. De akkoriban legalább igazi kalózhajók
is cirkáltak még a tengereken, melyeknek egyszer-másszor sikerült
valamelyik utasszállító hajót eredményesen kifosztani. Az is megesett
néhanapján, hogy a hajókat Madagaszkár helyett Brazília partjaira
vetette a jósors. Máskor meg Afrika partjain oly reménytelen szélcsend
borult heteken át a tengerre, hogy az utasok jórészét az egészségtelen
vidék láza döntötte ágyba, sőt nem egyszer tömegesen haltak meg az út
alatt. A portugálok hajói pedig egyáltalán nem dicsekedhettek azzal,
hogy túl egészségesek lettek volna. Nem egyszer nyolc hónapon keresztül
a teherrakomány, a poggyász és élelmiszercsomagok között ezernél is
több utas volt összezsúfolva, élőállatokkal és sokezer baromfival
együtt. A hajó sokszor nagy szardíniadobozhoz hasonlított, melyben
mozdulni is alig volt hely.
Amidőn Schall és társai 5 és fél hónapig tartó utazás után kikötöttek
Goában, portugál Elő-India fővárosában, mindenki csodálkozott, mily
szerencsés útjuk volt. 636 utas közül "mindössze" 54 halt meg az
úton, köztük 5 jezsuita.
E közben hírek jöttek arról, hogy Kínában újból kitört a
keresztényüldözés. P. Trigault ezért elhatározta, hogy csupán négy
misszionáriust visz magával további útjára. Egy portugált választott ki
és három németet, közöttük Schallt és barátját, Terrenz-Schrecket.
Végül azután -- megküzdve a tengeri viharokkal -- 1619 júliusában
Schall Ádám hajója megérkezett Macao kikötőjébe, a portugál
kereskedelem távol-keleti gócpontjába.
A kényszerű várakozás ideje következett el a tettvágytól égő
hithirdető számára. ő azonban értette a módját, hogyan kell minden
percet kihasználni. Két éven keresztül keserves munkával törte át magát
a kínai nyelv és írás rendkívüli nehézségein. Máskülönben nagyobb külső
események nélkül telt el számára ez az idő. Csak elvétve jöttek e
közben hírek a Pekingben kitört palotaforradalomról. Máskor menekültek
érkeztek Japánból, hol néhány év óta borzalmas kegyetlenséggel tombolt
a keresztényüldözés. A vérengző császár ezrével gyilkoltatta le a
keresztényeket, hercegeket, nemeseket, köznépet egyaránt.
1622 májusának utolsó napjaiban váratlanul megdöbbentő hír száguldott
végig a 9000 lakost számláló Macao városán. A protestáns Hollandia
hadiflottája megtámadta a kikötőt! Óriási pánik tört ki a városban. A
zavarban sikerült a hollandoknak rövid tűzharc után megszállaniok az
erődítményeket. Többszáz főből álló csapat szállott partra és indult
rohamra a gyűlölt Portugália virágzó kereskedelmi gócpontja ellen. Már
szinte elérik az első házakat. Senki sem gondol többé komoly
ellenállásra... De mégis! A jezsuita rendház tagjainak helyén van a
szíve. Pillanatok alatt megértik, hogy a holland csapatok győzelme
halálos csapás volna nemcsak Portugália kereskedelmére, de a kínai
missziókra is. Nem késlekednek, a veszélyeztetett pontokra rohannak és
a felállított mozsárágyúkból saját maguk zúdítanak tüzet az ellenség
soraira. A támadók meghőkölnek. A rendház szolgái most a városba futnak
és mindenfelé kiáltják: "Victoria, victoria!" A félelem eltűnik a
szívekből. Fegyvert ragadnak és lelkesedéssel rontanak rá a holland
zsoldos csapatokra. Ezek eszüket vesztetten menekülnek vissza
csónakjaikra. Háromszázat vagy a hullámsír nyelt el, vagy fegyver által
estek el. Sok sebesültet és foglyot hagytak vissza. Maga P. Schall egy
ellenséges kapitányt ejtett foglyul és így külön is a nap hőseinek
sorába került.
A holland veszély elmúlt. Kelet-Ázsia missziói meg voltak mentve.
Macao, ez az egyetlen összekötőkapocs az európai világ és Kína között,
a katolikus Portugália birtokában maradt.
========================================================================
A "Közép Birodalma" és a Kalendárium

Kínai felfogás szerint a világ közepe ott van, ahol a császár sárkány-
trónusa áll. Az "Ég Fia" erről a trónusról kormányozza az emberiséget
bölcs törvényeivel. A "Nagy Világosság" e fejedelmi csarnokában
fogadja a "Világ Ura" a föld minden népének hódolatát és adóját.
A Ming-dinasztia idején, amelybe történetünk esik, a császár
istenített személyét négyszeres fal zárta el az illetéktelenek szeme
elől. A világ leghatalmasabb városfala 24 km hosszúságban övezte a
birodalom fővárosát. Ennek közepén állott a második, sárgaszínű fal,
mely magát a császári városrészt vette körül, óriási parkokat és
kaszárnyaépítményeket zárva magába. A harmadik sánc a lilaszínű
"tiltott város" körül húzódott, ami nem volt más, mint a császár
udvaroncainak és udvarhölgyeinek előkelő börtöne, melyből soha ki nem
jöhettek. Csak őnekik volt joguk ahhoz, hogy beléphessenek a negyedik,
legbelsőbb, cinóberpiros várfal kapuján, hol a császárt szolgálták
ősrégi, hagyományoktól megszentelt szertartások szerint.
Ebből a titokzatos elzárkózottságból indultak ki az Ég Követének
írott törvényei és haladtak kézről-kézre, míg csak el nem jutottak a
néphez. Először a szolgálattevő asszonyok vették át az írásokat, kik
továbbadták az udvaroncoknak. Ezektől jutottak el sorban a 6
miniszterhez, a 15 tartomány alkirályaihoz, a 158 mandarincsoport
megszámlálhatatlan fokaihoz, 247 nagy- és 1152 kisváros
elöljáróságához, végül ezektől a birodalom 58.550.801 adófizető
polgárához. Másrészt a császári palota elzárt falai közé futottak össze
250 millió alattvaló kérvényei és adói, indítványai és követelései, a
hivatalnokok jelentései és panaszai, melyeket a különböző
minisztériumok feldolgoztak, láttamoztak, majd a császár elé
terjesztettek végső jóváhagyás vagy elvetés végett.
Kína azonban nemcsak központosított államrendszere miatt nyerte el a
"Közép Birodalma" elnevezést. Volt ennek a névnek egy másik oka is,
nevezetesen Konfuciusnak, a kínai vallásalapító bölcsnek tanítása.
Amint a császár kínai felfogás szerint az "Ég Fiának" megtestesülése,
ki önmagában, egy személyben egyesíti az isteni bölcsességet és a
polgári erényeket, úgy minden jóravaló kínainak arra kell törekednie,
hogy összes cselekedeteit az ég törvényeihez igazítsa, amelyek
különösképpen a nagy természetben és a csillagrendszerben nyilvánulnak
meg. Ez magyarázza meg, miért volt Kínában a legünnepélyesebb és
felelősségteljesebb kormányzati ténykedés az állami Kalendárium
évenkinti hivatalos kihirdetése. Hiszen itt előre meg kellett mondani,
mily események várhatók az égen egy év leforgása alatt! Ehhez kellett
azután tartania magát mindenkinek, hacsak nem akart attól reszketni,
hogy szerencsétlenség éri, ha nem igazítja cselekedeteit az éghez.
Évszázadokra visszamenő tapasztalatok vagy babonás hiedelmek hatották
át a kínai ember egész életét. A Kalendáriumhoz igazodni annyit
jelentett, mint boldogan, szerencsésen élni. A Kalendárium jelképe lett
a nép boldogságának.
Piros és fekete betűk hirdették e naptárban a jó- és balsors
receptjeit. Például:
Első hónap 1. napja: jó az áldozatbemutatás és fürdés számára, rossz
a lakásváltoztatáshoz.
2. nap: jó az adósságok behajtásához, halászathoz, madárvadászathoz.
3. nap: jó a házasságok útjának egyengetéséhez és a jóbarátok
meglátogatásához. Jó a házkörüli rendcsináláshoz, megágyazáshoz,
eljegyzéshez, tolvajkereséshez, fejberetváláshoz, temetéshez stb.
Napfogyatkozások, bolygótalálkozások és általában a csillagok járása
szerint számította a kormány a fontosabb állami ténykedéseket. A
középületek, városok helyét és tervrajzát viszont a föld titkait kutató
jósok határozták meg pontosan. Az ég csillagai és a Kalendárium
összéállítóinak bölcsessége volt Kína egész államéletének irányítója, a
pekingi csillagász hivatása pedig legfontosabb hivatalát képezte a
hatalmas birodalomnak, sőt még ennél is többet jelentett: Peking
főasztronómusának kezében volt Kína sorsa!
Egy idő óta azonban nyílt jelei mutatkoztak annak, hogy a
százmilliókat számláló birodalom belső egyensúlya megbomlott.
Rablóbandák garázdálkodtak az ország különböző részein és nem egyszer
egész tartományokat fosztogattak végig. Kalózhajók megtorlás nélkül
veszélyeztethették a partok biztonságát. Észak felől csaknem minden
évben betörtek a mandzsu csapatok Kínába és a nagy falat átlépve nem
egyszer Peking közeléig portyáztak.
Mi lehet az oka ennyi csapásnak és rendellenességnek? A császári
udvarban első pillanatban készek voltak már a felelettel:
Hiba csúszott a Kalendáriumba!
Az állam törvényei nem állottak többé összhangban az ég törvényeivel!
Immár 381 év óta nem javítottak semmit az egyedül boldogító könyvön, az
állami naptáron, Kína tudósai pedig hiába kísérleteztek, hogy hibás
táblázataikkal és pontatlan műszereikkel feltalálják a csillagok
járásának régi rendjét. Hiába fenyegetődzött a császár, hogy halállal
bünteti csillagászait, ha mégegyszer hamis számításokkal jönnek elő,
melyekkel romlásba döntik az országot. A csillagászati hivatal
tanácstalanul állt, a Mingek birodalma pedig, "mint az iránytűjét
veszített hajó, hányódott a sors tengerének csillagtalan
éjszakájában..."
Hogy az igazi oka miben rejlett a kínai birodalom belső zavarainak,
azt az emberek még önmaguknak sem merték bevallani, még ha talán
világosan látták is. A bajok forrása ugyanis nem kisebb dolog volt,
mint a császár "isteni" méltósága. Foglya volt a négy fallal
körülövezett palotának, foglya az évszázados hagyományoknak és foglya a
szolgálattevő udvaroncoknak. Elzárkózva, messze távol a nemzet
életétől, a császár lassacskán játékszerévé lett saját udvaroncainak.
Ezek árusították pénzért az ország fontosabb hivatalait, kegyeltjeiknek
juttatták a kitüntető címeket és méltóságokat, elsikkasztottak császári
rendeleteket, beérkezett kérvényeket és panaszokat, megbuktattak minden
erőskezű hadvezért és minisztert, aki talán még rendet tudott volna
teremteni az országban és gátat tudott volna vetni a mandzsu betörések
elé. Körülhálózták a császárt udvari intrikáikkal. Az "Ég Követe" nem
volt többé abban a helyzetben, hogy népét irányítani tudta volna. Kína
élete nem forgott többé a középpont: a császári trón körül!
========================================================================
A császári udvarban

1630 őszén figyelemre se méltatott vándor lépte át Peking egyik
hatalmas kapujának küszöbét, kínai tudósnak öltözve. Vajon gondolt-e P.
Schall ebben a pillanatban arra, hogy nem is olyan sokára azok a kapuk
is meg fognak nyílni előtte, amelyeken senki emberfia be nem léphetett
előtte, és hogy ott benn, a császári palota egyik rejtett termében
fogja a katolikus hitvallást hirdetni Kína ámuló fejedelmének?
Vajon mert-e remélni ekkora sikerekben?
Elöljáróitól nyert megbízása mindenesetre azt tűzte ki eléje célul,
hogy igyekezzék megnyerni a császári udvar kegyét. Amit a lángoló lelkű
Xavéri Szent Ferenc, az ázsiai missziók úttörője, életének utolsó
pillanatáig megvalósítani próbált, amíg csak Kína kapui előtt meg nem
halt; aminek P. Ricci matematikai ismeretei révén már útját egyengette,
azt most P. Schallnak kellett megvalósítania. Ebben a birodalomban,
hová még mindig halálbüntetés terhe mellett tilos volt idegennek
betenni a lábát, lehetetlennek mutatkozott a hithirdetés, míg uralkodói
jóváhagyás nem biztosította a misszionáriusok munkáját. És íme: az
isteni Gondviselés most úgy akarta, hogy Kínában mindenki a
matematikától és csillagászattól remélje az ország boldogságát. Miért
ne használnák ki a katolikus hit hirdetői ezt a lehetőséget, hogy az
európai fejlett csillagászati tudományok eredményeit értékesítsék
Ázsiának ebben a hatalmas kultúrországában? Ha ezáltal tekintélyt
tudnak szerezni szavuknak és az általuk hirdetett vallásnak? Ha el
fogják ismerni a felsőbbségüket a tudományban, akkor már csak egy lépés
kell ahhoz, hogy elismerjék azt az igazi vallást, amelyet Tien-Csu-ról,
az Ég Uráról hirdetnek.
Schallnak nem ez volt az első pekingi tartózkodása. Egyszer már járt
itt, igaz, hogy aránylag rövid ideig. De akkoriban is sikerült már neki
egy előkelő keresztény hivatalnok, a tudós Siu Pál összeköttetései
révén nagybefolyású barátokat szereznie. Amidőn egy holdfogyatkozás
idejét precíz pontossággal számította ki, "az Ég mandarinjának"
nevezte el Csang, Kína belügyeinek minisztere, ki lelkesen kiáltott fel
akkor: "Kína ebben az évszázadban két igazán nagy emberrel
dicsekedhetik: az egyik Ricci Máté volt, a másik Schall Ádám."
Ekkoriban mégis el kellett hagynia Pekinget, hogy átengedje helyét
öregebb barátjának, Terrenznek, aki tudománya miatt már Kepler és
Galilei előtt is tiszteletnek örvendett annakidején. őt magát akkor
Singanfu-ba, az ország egyik nagyfontosságú kereskedelmi gócpontjába
helyezték.
Hároméves távolléte idején sok minden megváltozott Pekingben. Új
császár lépett a trónra Csung-Cseng ("Legnagyobb szerencse") néven. A
Kalendárium reformjának végrehajtását a példaadó életű keresztényre,
Siu Pálra bízták, kinek első dolga volt a feladathoz P. Terrenzet
segítségül kérni. Nem soká örvendhetett azonban a kitűnő tudós
közreműködésének, mert Terrenz nem sokkal később váratlanul meghalt.
Ekkor azután véglegesen visszahelyezték Schallt a császárváros, sőt
egész Kína legjelentősebb hithirdetői polcára.
Ezzel kezdetét vette Pekingben az az évekig tartó keserves küzdelem,
amelyben egyik oldalon Tang Jo-vang, vagyis P. Schall állott néhány
keresztény tudóssal, a másik táborban viszont a féltékeny vagy
elcsapott csillagászok, udvaroncok és hivatalnokok csoportja, míg
"Legnagyobb szerencse" őfelségének hozzáférhetetlen személye a kettő
között ingadozott, és e közben őrült emberek féktelen dühével
követelte, hogy teremtsék már elő a javításra nem szoruló, tökéletes
Kalendáriumot.
Schall ezalatt hozzákezdett csendben a munkához. Elhatározta, hogy
nem fog azonnal a tökéletesen megszerkesztett Kalendáriummal előállni,
ami csak arra lett volna jó, hogy végleg maga ellen bőszítse a
hiúságukban megsértett és megszégyenített tudósokat. Előbb úgy látta
jónak, hogy megismertesse őket Ptolomaeus, Tycho Brahe és Kepler
munkáival. A jezsuita házban megalapítja a keresztény asztronómusok
társaságát. Lefordítják a legnevezetesebb európai tudományos műveket,
klasszikus kínai nyelvbe öltöztetik és finom papírra kinyomtatják. Az
Európából hozott műszereket, melyeket az évekig tartó út eléggé
megviselt, ismét rendbehozzák. Maga Schall is fölfedezett néhány
szerkezetet, amelyekkel a tudományt gazdagította. Megfigyeléseket
végeznek, ellenőriznek, összehasonlítanak. Átjavítanak régi
táblázatokat és ezeket nyilvánosságra hozzák. Schall nagyszerűen bírja
a munkát; a kínaiak alig tudnak lépést tartani vele.
Siu Pál e közben a legmagasabb állami hivatalt nyeri el: a császár
Kína legelső miniszterévé nevezi ki. Ekkor azután megbízást ad
Schallnak, hogy terjessze elő Kalendáriumát. Így is történik. A jó és
rossz napokra vonatkozó jegyzetek a benyújtott tervezetben nem
szerepelnek. Már csaknem biztos, hogy javaslatát elfogadják. Ebben a
kritikus pillanatban azonban meghal Siu Pál, "a kínai egyház
oszlopa", korának egyik legnagyobb világi apostola! Utódja, dr. Li
Péter nem tud kellő eréllyel fellépni és gyengeségével mindent elront.
Az ellentábor ismét behálózza az uralkodót, ki most már habozik,
elfogadja-e a jezsuita-Kalendáriumot. Hiszen ez szégyene volna a kínai
kultúrának és nem volna eléggé "nemzeti" jellegű!
A jezsuiták ekkor kijátszák legnagyobb ütőkártyájukat. Átnyújtják a
császárnak az asztronómiai akadémia nagyszerű alkotását: a 156 kötetből
álló csillagászati könyvsorozatot, kínai nyelvre fordítva, valódi kínai
papíron kinyomtatva, pazar kiállításban. De ha még ez a hatalmas
tudományos munkásság sem tenné meg hatását, úgy kijelentik: ellenőrizze
a császár saját maga a Kalendárium megbízhatóságát! És e végből
adományként felajánlanak neki egy csillagászati égbolt-glóbuszt, egy
földgömböt művészi érckivitelben, egy planisphaeriumot, egy napórát és
végül -- mint a világ egyik új csodáját -- egy távcsövet. Meg kell
jegyeznünk, hogy a távcsövet akkor még alig 20 esztendeje fedezte csak
fel Galilei!
Ettől kezdve, valahányszor csak nap- vagy holdfogyatkozás volt
várható, három érdekes csoport leste az égen bekövetkezendő eseményt.
Az egyikben Schall számítgatott végtelen higgadtsággal, hogy
megállapítsa azokat a csekély eltéréseket, amelyeket Tycho Brahe
táblázatai mutattak, melyek még nem voltak a legtökéletesebbek. A másik
csoportot a kínai csillagászok képezték, kik izgalomtól remegve
figyelték, nem lesz-e végre egyszer nekik is igazuk a jezsuita tudóssal
szemben. A harmadik a császár volt, ki elképzelhető kíváncsisággal
állott távcsöve mellett, hogy vajon melyik tábornak lehet inkább hinni.
De mégsem bírta soha eltökélni magát, hogy erélyes kézzel véget vessen
egyszer az udvari intrikáknak és megmentse uralkodói tekintélyének
hanyatló csillagát.
Schall mégsem csügged. Most új módszerhez folyamodik. Megnyeri
barátjául az egyik udvaroncot, egy Vang nevű férfit, ki a császár
dajkáját szolgálta valamikor és rendes bejárása volt a palotába. Hosszú
fáradsággal sikerül őt megtérítenie 1635-ben. Vang komolyan vette a
keresztény vallásból ráháruló kötelességeket. Készségesen felajánlotta
szolgálatait a Páternak. Minthogy szabadon járhatott be és ki a
palotában, könnyen alkalmat talált arra, hogy az udvarhölgyeknek
történeteket beszéljen el a szentek életéből. Nemsokára sikerült már
felkeltenie az érdeklődést a keresztény tanítás iránt három
főudvarhölgyben, kik kilenc másik társnőjükkel együtt a legközvetlenebb
szolgálatokat látták el a császár körül, mert az ő feladatuk volt
felolvasni az uralkodó előtt a kérvényeket, vagy pedig őt
szórakoztatni.
Vang egyre tovább haladt a keresztény vallás megismertetésében, míg
végül 18-at sajátmaga megkeresztelt buzgó női tanítványai közül.
Valahányszor elhagyta a palotát, magával vitte leírt kérdéseiket,
problémáikat, önvallomásaikat a lelkiatyához, akit örök
elzárkózottságuk miatt személyesen nem kereshettek fel. Visszatértekor
azután meghozta nekik Schall atya üzeneteit, leveleit és a tőle kapott
könyveket.
Minden jel arra mutatott, hogy a jámbor összeesküvést siker fogja
koronázni. A császár nem tudta mire vélni, hogy udvarhölgyei, kik
azelőtt annyit civódtak egymással, most egyszerre a legbékésebb
egyetértést és megbocsátó szeretetet tanúsítják. Donna Agatha, kit
okossága és jótulajdonságai miatt különösen kegyelt, sakkjáték közben,
vagy más alkalmas pillanatokban megkísérelte már, hogy szóba hozza
őfelsége előtt azt a boldogságot, amelyet végre sikerült megtalálnia és
amelyet szívből kíván uralkodójának.
A keresztény asszonyok külön kápolnát is rendeztek be maguknak a
palota egyik csendes kis szobájában. Teljes boldogságukhoz nem
hiányzott semmi más, csak egy pap, ki a szentségeket kiszolgáltathatta
volna. Schall azonban nem juthatott be hozzájuk; ők kijönni szintén nem
tudtak. Ezért az egyik asszonyt főnöknővé nevezte ki; egyben meghagyta
mindannyiuknak, hogy főleg jópéldájukkal igyekezzenek hatni a
császárra.
Míg a jezsuita missziók évi beszámolói alapján egész Európa feszült
érdeklődéssel figyelte az izgalmas esemény kimenetelét, Schall
elérkezettnek látta az időt, hogy újabb, hatásosabb lökést adjon a
császár ingadozó akaratának.
Kevéssel előbb a császári kincstárban elporosodott zongorára
bukkantak, amelyet egykor P. Ricci ajánlott fel az uralkodónak. Csung-
Cseng-nek most minden vágya az volt, hogy európai zenét hallgasson.
Tang Jo-vang, akire akármiféle szerszám rendbehozását bátran rá
lehetett bízni, megbízást kapott, hogy az elporosodott hangszert
helyezze újra használható állapotba. Egy ügyes jezsuita laikus testvér
segédkezett neki ebben a munkában, kit e végből sürgősen Pekingbe
rendeltek, és akivel új ezüsthúrokat szereltek fel.
Midőn az udvaroncok el akarták szállítani a szerkezetet, új
ajándékokra bukkantak a kincstárban, amelyek titokzatosan le voltak
fedve finom flandriai kendőkkel. Ez alkalommal a császár sajátkezűleg
akarta felfedni a beburkolt tárgyakat. Amint a leplet levette, a
betlehemi istálló viaszból készített remekműve állott szeme előtt a
három király alakjaival, továbbá egy gyönyörű kivitelű képes Biblia.
Álmélkodva nézte az uralkodó e csodás tárgyakat, melyeknek szemléletébe
úgy elmerült, hogy aznap háromszor is hiába hívták étkezéshez. Majd
behívatta az első császárnét és letérdeltette a gyermek Jézus
szobrocskája előtt. "Sokkal nagyobb ő, mint a mi régi szentjeink" --
mondotta meghatottan. Tíz napon át zarándokoltak a palota szolgái a
betlehemi jászolhoz, hol a fejedelem parancsából mindenkinek mély
meghajlást kellett végeznie.
Csung-Cseng nem volt már messze a keresztény hittől. Eltávolíttatta
palotájából az összes bálványszobrot. A császárnékat biztatta, hogy
vegyék fel a keresztény vallást. Tang Jo-vang iránt újból bizalomra
gerjedt a Kalendárium-kérdésben. Ennek bizonyságául a legnagyobb
megtiszteltetést juttatta neki, amit csak el lehetett képzelni Kínában:
a mandarinok ünnepélyes menetben járultak a jezsuita atya házához, hogy
hódolattal átnyújtsák neki azt a díszokmányt, amelyre az uralkodó e
nagyjelentőségű szavakat írta:

"ÉN A CSÁSZÁR,
DICSÉREM ÉS VÉDELMEMBE VESZEM
AZ ÉGRőL SZÓLÓ TANÍTÁST."

Ez a dicséret természetesen nemcsak a kereszténységre, de az
asztronómiai tanokra is vonatkozhatott. Csung-Cseng pedig e közben
mélyen elmerülve lapozgatott a gyönyörű képes Bibliában, -- I. Miksa
bajor választófejedelem ajándékában. Ám minél többet forgatta a
csodálatos könyvet, annál nyugtalanabb lett a lelke. Izgatottan járt
fel-alá szobájában, miközben egyre ez a sóhaj hagyta el ajkát: "Ki
fogja nekem ezeket a titokzatos dolgokat megmagyarázni?" De
bármennyire vágyódott volna, hogy személyesen beszélhessen a tudós
keresztény misszionáriussal, nem volt annyi lelki ereje, hogy végre
egyszer letépje magáról királyi börtönének láncait. Az pedig, ki már
annyi hosszú év óta várta a pillanatot, amelyben beléphet a császári
palotába, a meghívást most is csak hiába várta.
A "Birodalmi Híradó", amelyet az ország valamennyi hivatalának
megküldöttek, elvitte Tang Jo-vang kitüntetésének hírét a legtávolabbi
tartományokba is, mert mindarról beszámolt, ami a császár
tiszteletreméltó személyével kapcsolatosan történt. A soha nem hallott
magas kitüntetések, amelyeket a külföldi tudós kapott, valódi újdonság
erejével hatottak az egész óriási birodalomban. A mandarinok egyik
ámulatból a másikba estek, midőn a császári írásokban minduntalan
előkerült a titokzatos "Tang Doktor" neve és említést nyertek a
szolgálatok, amelyeket ő az uralkodónak tett. Akinek dolga akadt
Pekingben, nem mulasztotta el, hogy tisztelgő látogatást ne tegyen a
tudós Folangkinál (ez a név a "frank" szóból származik; így nevezték
Kínában az európaiakat). Minden lehető és lehetetlen kérdést feltettek
neki az ilyen látogatások alkalmával. Voltak, kik a hallott szavakat
megőrizték szívükben, gondolkodtak fölötte és végül keresztényekké
lettek. Mások megváltoztatták addigi rossz véleményüket az idegen
vallásról és hazatértük után jóakaratú pártfogásukba vették Tang Jo-
vang "fiatalabb testvéreit" is, a többi jezsuita misszionáriust.
Az egész kínai misszió megérezte P. Schall működésének eredményét. A
megtérések számának emelkedése, különösen az előkelők soraiban, a
hatóságok részéről tapasztalt növekvő jóindulat, mind arról
tanúskodtak, hogy a nagy matematikus-miszszionárius kitűnően végezte
feladatát az udvarnál. Macaoi és római fölöttesei a legteljesebb
elismeréssel nyilatkoztak róla. A kínai jezsuita tartományfőnök 1641-
ben ezekkel a szavakkal számol be általános rendfőnökének:
"P. Schall, ki jelenleg a pekingi házfőnök tisztét viseli, nagy
irdemeket szerzett Isten és a Jézustársasága előtt matematikai
munkásságával, valamint könyvei által, melyek közvetve a kereszténység
terjedését szolgálják; nemkülönben az udvarhölgyek megtérítésével és a
Császár ajándékainak átnyújtásával, amivel elérte, hogy már az uralkodó
is hallott a keresztény vallásról. Egyedül az ő munkájának és
buzgóságának köszönhetjük mindazt, amit csak el tudtunk eddig érni
Kínában. Igen helyénvalónak tartanám, ha Főtisztelendőséged levélben is
kifejezésre juttatná iránta tanúsított megelégedését."
========================================================================
Váratlan meglepetések

"...Így kellett elpusztulnia gyászos halállal annak az uralkodónak,
ki talán a legkiválóbbak közé tartozott, kinél erényesebb és jobb
császár még nem volt. Mindenkitől elhagyatva, fiatalon, 36 éves korában
fejezte be életét, rossz emberismeretének áldozataként. Vele megszűnt a
Ming-dinasztia 276 éves uralkodása." Ezeket a szavakat olvassuk a
mandzsu uralkodóház évkönyveiben.
1642-ben történt, amikor Tang Jo-vang a császár legnagyobb kegyeinek
örvendett. Egy napon előkelő látogató jelent meg a jezsuita rendházban:
Kína hadügyminisztere. Érdeklődő tekintettel szemlélte a csillagászati
műszereket, majd mosolyogva megjegyezte, hogy a Páter bizonyára az
ágyúkhoz is érthet, amelyekkel az európaiak oly szakértelemmel tudnak
bánni.
"Értek hozzá valamicskét" -- felelte Schall vidáman hunyorítva,
miközben a macaoi kalandra gondolt.
"Akkor van szerencsém átnyújtani Önnek ezt a legmagasabb kéziratot"
-- felelte megelégedetten a hadügyminiszter, miközben oly mélyen
meghajolt, ahogy az udvari etikett előírta a császár sajátkezű
leiratainak kézbesítésénél.
A csalafinta misszionárius beleesett a nála is ravaszabb kínai úrnak
a hálójába. A császári irat nem kisebb dolgot tartalmazott, mint az
első kínai ágyúöntőgyár megalapítását, melynek igazgatójává P. Schall
nyert kinevezést!
Ennél kellemetlenebb meglepetés aligha érhette volna a jezsuita
tudóst. De most már hiába volt minden szabódás és ellenérv. A császár
mégiscsak több sikert remélt az ágyúktól, mint a Kalendáriumtól. Schall
végül meghajolt uralkodójának akarata előtt. Végeredményben új
hazájának, Kínának sorsáról volt szó, amelyért ő is felelősnek érezte
magát. De kötelességének érezte a császár megsegítését hálából is,
azért a jóakaratért, amellyel a missziók irányában viseltetett. Így
azután fiókba kerültek a csillagászati számítások, ő pedig rendi
fölötteseinek jóváhagyásával átvette az ágyúöntőgyár igazgatását.
Mostantól kezdve hónapokon át másutt sem lehetett látni a tudóst,
mint az izzó kohók mellett, a császárváros egyik tágas udvarán,
miközben egy sereg hozzánemértő munkással vesződött. A felhalmozott
érctömeg lassacskán eltűnt, hogy átadja helyét a fényes, sárkányoktól
díszített ágyúcsöveknek. A hatalmas, 40 fontos ágyúk próbalövése
annyira megnyerte a császár megelégedését, hogy most már új megbízást
adott Schallnak: gyártson könnyű tábori ágyúkat, amelyeket előretörés
vagy visszavonulás alkalmával a hadsereg magával vihet. Tang Jo-vang
ugyan megjegyezte kellő tisztelettel, hogy amint ő a kínai csapatok
"visszavonulási taktikáját" ismeri, azoknak eszük ágában sem lesz
ágyúcsövekkel a vállukon futni; mégis engedelmeskedett a parancsnak és
hozzáfogott 500 könnyű ágyú öntéséhez.
Ám mit használ az ágyú, ha árulók állanak mögötte?!
Két éve dolgozott már Tang Jo-vang a gyárban, hűséggel szolgálva urát
és császárát, amikor a lázadó Li, győztes csapatai élén Peking falai
alá érkezett. Itt azonban megtorpant a támadó sereg. A várfal ormain
mindenfelől hatalmas ágyútorkok meredtek feléjük. A látványra Li szívét
kimondhatatlan rettegés szállta meg. Csung-Csenget azonban utolérte
végzete. A város védelmét most is saját udvaroncaira bízta, kik háta
mögött összejátszottak az ellenséggel és megnyitották előtte Peking
kapuit. Mikor a császár észrevette az árulást, már késő volt minden.
Menekülni próbál, de saját testőrsége is ellene szegül. Visszatér
palotájába. Az első császárnénak parancsot ad, hogy végezzen önmagával.
Három fiát álöltözetben elküldi, hogy meneküljenek. ő maga a kert egyik
elhagyott lugasába siet, messze elhajítja fejedelmi jelvényeit és
felakasztja magát. Csak egy hónapra rá találták meg holttestét.
Ruhájának szegélyén ez az írás volt olvasható, melyet saját vérével írt
rá a szerencsétlen sorsú uralkodó:
"Üdv Li-nek, az új császárnak! Ne légy zsarnoka népemnek és ne
hallgass tanácsadóimra!"
Évekkel később, amikor Schall Ádám megírta "Visszaemlékezéseit",
nem tudta elrejteni fájdalmát a tragikus végű Csung-Cseng császár
halála felett. Még emlékeiben is hű maradt ahhoz az uralkodóhoz, akinek
megnyeréséért annyit imádkozott és dolgozott egykor. "Midőn az
üdvösség útjára akartam elvezetni, nagy bánatomra a császár nem
követett engem. Részvétünket azonban így is megérdemli, mert nemcsak
szabadkezet engedett a kereszténységnek, amely még nagyatyja idején
behatolt a császári udvarba, hanem dicsérte és támogatta is
vallásunkat, és ezzel a legnagyobb jót tette országának."
Csung-Cseng halála után Li vette át Peking fölött az uralmat. Nehéz
napok jöttek a városra. P. Schallnak minden gondja a kis keresztény
hitközség megőrzése volt. Kezdetben semmi baj sem mutatkozott, mert Li
-- minden várakozás ellenére -- pártfogásába vette az idegen tudóst.
Egy hónap múlva azonban a mandzsuriai seregek megsemmisítő győzelmet
arattak Li fölött. A forradalmár ekkor szabadkezet engedett
zsoldosainak Peking fosztogatására. Vér folyik a város összes utcáin.
Tűz emészti el a pazar császárpalotákat és egész városrészeket.
Puskaporral és tűzszóró nyilakkal pusztítják el azt, amit a lángok
megkíméltek. Páter Schall, mint jó pásztor a nyáját, úgy őrzi a
katolikus misszió épületébe sereglett híveket. Az isteni Gondviselés
megóvja őket a tűz pusztításától a lángtenger kellős közepén. Ám
egyszerre csak rablócsapat jelenik meg a ház előtt. Nekiesnek a kapunak
és beverik. A Páter ekkor felragad egy hatalmas japán pallost és eléjük
áll. Néhány pillanatig farkasszemet néznek egymással. A kínai legények
nem merik kezüket emelni a méltóságteljes alakra, "kinek szakálla
elegendő lett volna valamennyiük számára együttvéve". Otromba
bocsánatkérést dadognak és sietve odébbállnak.
Peking városa már csak egy kívánságot ismer: bár mielőbb
megszabadulnának Li gyilkos hordáitól. E kritikus pillanatban egy bátor
mandzsu vezér behatol a városba csapatai élén és saját fejedelmét
kiáltja ki Kína császárává. A nép pedig lelkesen ujjongja: "Éljen a
császár 1000 évig, 10,000 évig, 10,000-szer 10,000 évig!"
Kínának tehát új uralkodó családja van, új jövője, új középpontja, de
még mindig -- a régi Kalendáriuma!
========================================================================
Ismét a Kalendárium

Pekingben egyetlen éjszaka alatt folyt le a mandzsu dinasztia
uralomra jutása, és Kína békés polgárai nemsokára már visszatérhettek
napi munkájukhoz. Minden maradt, mint régen. Csupán egy új előírást
rendelt el a császár: Kína valamennyi polgára köteles mandzsu-módra
copfot növeszteni. Máskülönben semmi sem változott. Az ősök emléktáblái
előtt továbbra is kegyelettel mutatták be az áldozatokat; az ebédnél
továbbra is nyugodtan költhették el napi rizsadagjukat. Minden remény
megvolt arra, hogy a birodalom nyugodt és szebb jövőnek néz elébe.
Hiszen csak minap járta be az örömhír az országot, hogy Sun-Csi császár
-- méltón nevéhez ("Éghez igazodó uralkodás") -- új, javított
Kalendáriumot hagyott jóvá az 1645-ös esztendőre. E naptár
helyességéért maga a nagy nyugati bölcs, Tang Jo-vang kezeskedik.
A reform-Kalendárium megbízhatóságáról nemsokára mindenki személyesen
is meggyőződhetett. Először esett meg Kína történetében, hogy a
jezsuita tudós számításai alapján percnyi pontossággal lehetett
észlelni egy napfogyatkozást. Nagyfontosságú pillanat volt ez, 1644.
július 25-én, mikor a pekingi csillagdában külön kormánybizottság gyűlt
össze az égi esemény megfigyelésére, míg a vallási szertartások
minisztériumának hivatalnokai térdreborulva szemlélték "a Nap harcát a
sötétség sárkányaival". A kínai asztronómusok számításai ismét
téveseknek bizonyultak. Schall munkája azonban ott helyben elnyerte a
szertartások miniszterének legnagyobb dicséretét, ki a régi bölcsnek,
Menciusnak szavait idézte:
"Minden tekintetben kitűnő és megbízható!"
Az udvarban el voltak ragadtatva az eredménytől. Végre tehát a tudós
Tang Jo-vang ismét felfedezte a mérhetetlen ég órájának járását! Az új
dinasztia megint birtokában van az ég és föld tökéletes összhangjának!
Kimondhatatlan lelkesedés járta be az országot. Mindenki új,
ezeresztendős dicsőségről álmodozott. Van van-zuei, van-zuei, van-van-
zuei! 10,000-szer 10,000 évig éljen a császár!
Tang Jo-vangról úgy beszéltek, mint "akit az ég ajándékozott nekünk,
hogy kiszámítsa az időket, kijavítsa évezredek hibáit és tökéletes
Kalendáriumot adjon új uralkodó házunknak". Ily kitűnő férfiút
mindenképpen meg kell tartani a birodalom számára!
Így történt, hogy Schallt kevéssel utóbb kinevezték a császári
csillagvizsgáló és az asztronómiai hivatal igazgatójává.
Az alázatos pap hiába tiltakozott ekkora kitüntetés ellen. Annak még
csak örült, amikor kevéssel a császárváltozás után megjelent nála
Dorgon kormányzóherceg és felkérte, hogy tudományos munkásságát
továbbra is állítsa az állam szolgálatába. Ez legalább új reménnyel
kecsegtetett, hogy sikerül megvalósítania, amit a Mingek idején hiába
kísérelt meg: a bejutást a fejedelmi udvarba. De többet sohasem kívánt,
mint hogy befolyását valami módon érvényesíthesse a császár
környezetében. Címek és állami méltóságok után nem vágyódott. Most is
csak fölötteseinek kifejezett kívánságára fogadta el a kitüntetést. Ha
voltak is esetleges veszélyei az új méltóságnak, ezeknél mégis több
volt az a jó, amit belőle a missziók nyerhettek. Az udvar ezenfelül
messzemenő engedményeket is tett Tang Jo-vang számára. Papi életét
zavartalanul folytathatta. A Kalendáriumhoz fűzött babonás magyarázó-
jegyzetekkel nem kellett foglalkoznia; ezt a munkát kivették
hatásköréből.
Páter Schall nemsokára elfoglalta új hivatalát az asztronómiai
intézetben. Barátságos modora, határozott fellépése, főleg saját
hivatalnokai érdekében, nagy tudománya, mind kiérdemelték, hogy
alkalmazottai megszeressék igazgatójukat. Legtöbb régi ellenfele most
tisztelettel tekintett rá. Maguk a mandzsuk szinte babonás csodálatot
tanúsítottak a mindenhez értő tudós iránt. Bár igazgatói rangjában még
mindig csak 5. osztályú mandarin volt, mégis akármerre járt,
nagyrabecsülést és elismerést tapasztalt maga iránt. Házában ismét
megkezdődött az előkelőségek látogatása, kik elvitték hírét Kína
legtávolesőbb sarkába is. A kínai jezsuita misszionáriusok, kik az
uralkodóválság idején nehéz helyzetbe jutottak, most megint érezhették
Schall befolyásának jótékony hatását. A rendi elöljárók újból a legjobb
jelentéseket küldhették Rómába. Pekingben ezidőtájt kezdik meg az első
keresztény templom építését, bár hivatalos engedélyt erre nem nyertek.
Napról-napra nagy nézőközönség gyűlt egybe, és ámulva szemlélte, mint
emelkedik az ég felé ez az új világcsodája. Schall sajátmaga készítette
ennek a "csinos, kényelmes és nagy, kínai stílusban épült" templomnak
terveit. A főkapu felett márványtáblán a következő szavak voltak
olvashatók:

"AZ URALKODÓ DINASZTIA
KÜLÖNLEGES ELISMERÉST TANÚSÍT
NAPJAINKBAN AZ EURÓPAIAK KALENDÁRIUMA IRÁNT.
MIUTÁN MOST MÁR ELFOGADTÁK AZ ÚJ IDőSZÁMÍTÁST,
E TEMPLOMOT EMELTEM AZ IGAZ TANÍTÁS DICSőSÉGÉRE.

AZ ÜDVÖSSÉG 1650-IK,
SUN-CSI KORSZAKÁNAK 7-IK ESZTENDEJÉBEN,
TANG JO-VANG, AZ ÚJ KALENDÁRIUM SZERKESZTőJE."

A templom belső fölékesítésére drága ajándékok érkeztek a császártól
és Schall előkelő ismerőseitől. Köztük volt Korea királya is, kit igaz
barátság szálai fűztek a jezsuita misszionáriushoz. Beszélgetéseik
során a hithirdető kioktatta a fejedelmet a katolikus vallás
tanításaira. Midőn visszatért Koreába, arra kérte Schallt, küldjenek
hozzá hithirdetőket. Minden remény meg lett volna a sokat ígérő
földrész megtérésére; sajnos, a jezsuitáknak egyetlen nélkülözhető
emberük sem akadt, akire ezt a feladatot rábízhatták volna.
Tang Jo-vang csillaga emelkedőben volt. Egy bátor és okos
cselekedetével azután végképp megnyerte magának a gyermek-császár, Sun-
Csi jóakaratát. Dorgon kormányzóherceg ugyanis, akit Sun-Csi
"Fejedelem atyám"-nak szólított, föltette magában, hogy véglegesen
kezébe ragadja a hatalmat. El is neveztette magát "a császár és a
birodalom atyjá"-nak, és kétszínű játékot folytatott. Jóllehet
külsőleg elismerte Sun-Csi hatalmát, de foglyává akarta őt tenni. E
végből Peking helyett új császári székvárost akart építtetni, melyben a
fiatal uralkodó teljesen ki lett volna szolgáltatva neki. Ezer és ezer
nyomorult kulit fogott be kényszermunkára. Új adókkal terhelte meg az
országot, közben pedig elhanyagolta a birodalom fegyveres védelmét a
mandzsu uralom ellenségeivel szemben, kik az uralkodóház fennmaradását
egyre komolyabban veszélyeztették. De hát ki mert volna szót emelni a
hatalmas kormányzó ellen?
Egyedül P. Schallban volt ennyi bátorság és egyben ügyesség. A
legserényebb építőmunka kellős közepén, teljes hidegvérrel hivatalos
véleményezést terjesztett elő, mely földtani érvekre hivatkozva
kimutatja, hogy az új császárváros helyválasztását elhibázták. Dorgont
sikerült meggyőznie. Az óriási munka félbemaradt. Kína népe
föllélekzett. 700 építőmunkás, ki éppen ekkor érkezett a fővárosba,
diadallal vonult a jezsuita rendház elé és lelkesen ünnepelte Tang Jo-
vangot, szabadítójukat.
Kevéssel utóbb a kormányzóherceg hirtelen meghalt. A 13 esztendős Sun-
Csi sajátmaga vette át az uralmat. De nem feledte el sohasem Tang Jo-
vang rendkívüli szolgálatait.
========================================================================
Sajnálatos félreismerés

"O beatum Calendarium, per te vivimus! Ó, áldott Kalendárium, neked
köszönjük, hogy élünk!"
Alig hitt szemének P. Schall, midőn ezeket a szavakat olvasta egy
lelkes rendtársának levelében. Pedig valóban így volt. A kínai misszió
egyedül Schallnak köszönhette, hogy fejlődni tudott. De szóról-szóra is
valóra vált e mondás két jezsuita, P. Buglio és P. Magalhaes esetében.
Még a Ming-dinasztia bukásakor történt, hogy ez a két misszionárius a
vérengző forradalmárnak, Csangnak táborába állott be, több
szerencsétlen körülmény összejátszása miatt. A mandzsu-ház azonban
győzelmesen került ki az összecsapásból. őket kettejüket is elfogták és
halálra ítélték a többi lázadóval együtt. A hóhér már fölragadta a
pallost, hogy lesújtson vele P. Magalhaesra, mikor a kivégzést vezénylő
tisztnek feltűnik a hasonlóság a misszionárius és Schall között, kit
Pekingben alkalma volt megismerni.
-- Ismered Tang Jo-vangot? -- kérdi az elítélttől.
-- Igen, ő az én idősebb testvérem, feleli ez -- és megmenekült.
Pár hónappal később a győztesen hazatérő seregek magukkal hozták a
két jezsuita foglyot Pekingbe és ott a szertartások minisztériumának
vendégfogadójában tisztességes szállást bocsátottak rendelkezésükre.
Schall azonnal lépéseket tett két rendtársa kiszabadítása érdekében.
Ekkor azonban figyelmeztették, hogy ne avatkozzék bele ügyükbe. Csak
most értesült elfogatásuk okáról és arról, hogy csak őreá való
tekintettel kegyelmeztek meg életüknek. Hiába próbálta azonban
figyelmeztetni rendtársait, hogy türelmesen viseljék a fogság
kellemetlenségeit, mert máskülönben még súlyosabb következményei is
lehetnek cselekedetüknek. Azok nem tudták elképzelni, hogy még mindig
valami baj fenyegesse őket, mikor a halál torkából már kiszabadultak. A
helyett, hogy bölcsen hallgattak volna, állandóan meggondolatlan
nyilatkozatokat tettek, panaszkodtak és áthágták fogságuk előírásait.
Végre is megszigorították a fogságot. Schall kifejezett tilalmat
kapott, hogy őket újból meglátogassa. Bármennyire sajnálta is
rendtársai sorsát, tekintettel kellett lenni az egész kínai misszió
érdekeire és a parancsnak engedelmeskedni.
Ekkor azonban új látogatók kezdtek járni Magalhaeshoz és Bugliohoz.
ők is keresztények -- mondották -- és végtelenül boldogok, hogy végre
más papot is láthatnak, mint Tang Jo-vangot, akihez semmi bizalmuk
sincs többé. Állandóan gorombáskodik mindenkivel és úriemberekkel
egyáltalán nem tud beszélni. Folyton veszekszik; szid mindent és
mindenkit, magukat az egyházi fölötteseket is. A szolgája pedig nemcsak
hogy közönséges, de egyenesen szemtelen alak, aki még a gazdájánál is
vaskosabb kifejezéseket használ, és be van avatva urának valamennyi
titkába. Kárba veszett fáradság minden intő szó, amelyet Schallnak
mondanak. Lám, még saját paptestvéreivel sem törődik: hagyja őket ebben
a fogságban szenvedni, mikor pedig egy szó elegendő volna a mindenható
csillagászati igazgató részéről, hogy kiszabadulhassanak innen.
P. Magalhaes nem vette észre, hogy közönséges rágalmazókkal van
dolga. Úgy hitte, most már tudja az igazi okot, miért tiltották meg
nekik, hogy átmehessenek a jezsuita rendházba. Persze, Schallnak untig
elegendő oka van arra, hogy őket be ne eressze saját házába! Ebben a
pillanatban kétséget fogott Magalhaes lelke a Kalendárium tekintetében
is, amelynek kevéssel előbb még életét köszönhette. Lelkiismereti
kötelességének érezte, hogy fellépjen a jó erkölcs és tiszta hit
védőjeként. Az asztronómiai hivatal igazgatása nem egyeztethető össze a
keresztény hittel, mert a Kalendárium babonákat és jóslásokat
tartalmaz; Schall annak a veszélynek teszi ki magát, hogy a portugál
törvényszék előtt feleljen cselekedeteiért; az igazgatói méltóság
elfogadásával megszegte a szerzetesi szegénység fogadalmát; élete csak
botránykő a keresztények előtt és szégyene a Jézustársaságnak. 38
ívoldalas latin emlékirat tárgyalja ezeket a vádakat, alátámasztva
erkölcstani, dogmatikai és egyházjogi érvekkel. Egy másik írást is
szerkesztett, melyben a P. Schall személye elleni vádakat sorolja fel,
melyeket egyrészt kínai informátoraitól kapott, másrészt egy Macaóból
származó félvér ember szerzett neki, ki átkémlelte Schall otthonát.
A nagyképzettségű portugál misszionárius emlékirata kétségtelen
hatást gyakorolt a Kínában működő papságra, kik közül igen sokan most
már megváltoztatták eddigi jóvéleményüket Schallról és működéséről.
Egyszerre suttogni kezdtek arról, hogy pekingi rendtársuknak súlyos
jellembeli hibái vannak. A vádaskodásnak hitt maga P. Longobardi is,
akivel hosszú ideig éltek együtt valamikor; hasonlóképen P. Furtado, a
kínai missziók legfőbb elöljárója, Magalhaes honfitársa. Furtadonak
most egyszerre eszébe jutott az öregedő Schall néhány fogyatékossága
vagy heves kifakadása. Egyszer régen még arra a kijelentésre is
ragadtatta magát, hogy az Istenen és Szent Ignácon kívül neki ne
parancsoljon senki! És vajon hová lett az a sok pénz, amelyet fizetés
vagy ajándék formájában kapott? És hányadán áll vajon a rendi
fegyelemmel abban a házban, melyben késő éjjelig állandóan idegeneket
fogadnak? Itt valóban nem segíthet más, minthogy máshova helyezik át
Schallt, erről a számára oly veszedelmes helyről. Ez esetben talán
kilátás volna a két szerencsétlen fogoly kiszabadulására is.
Így okoskodott az a P. Furtado, ki néhány évvel azelőtt, amikor
Schallnak aggályai voltak a főasztronómusi méltóság elfogadása ellen,
saját maga biztatta őt, sőt parancsolta, hogy a fölkínált állást
elfogadja. Most mégis aláírta azt a hivatalos iratot, mely Schallt
fölszólította, hogy mondjon le rangjáról. Az írást Magalhaes
szerkesztette. Egyidejűleg értesítést küldött a dél-kínai helyettes
tartományfőnöknek, melyben jelenti, hogy amennyiben P. Schall Ádám nem
tenne eleget a szabályszerűen megküldött felszólításnak, engedetlensége
miatt ki kell zárni a Jézustársaságból! Mindez 1649-ben történt.
Furtado személyesen jelent meg Pekingben, hogy Schallt lemondásra
szólítsa fel. Ez fölháborodva fogadta Furtado szavait. 22 éven át
hűséggel szolgálta szerzetét, feddhetetlenül és legjobb tudása szerint.
Erről tanúskodtak legfőbb rendi elöljáróinak dicsérő sorai; ezt
bizonyította a legmagasabb udvari méltóságok iránta tanúsított
tisztelete. Mit tett most, hogy egyszerre "a mór megtette
kötelességét; a mór mehet!" elvét alkalmazzák vele szemben? Mivel
érdemelte meg, hogy eretnekséggel és rendi fogadalmainak megszegésével
vádolják? Talán több hitelt adnak egy pár hazug vagy hitehagyott
keresztény sugdosásának, mint őneki vagy annyi hűséges hívének? Igaz,
apró hibái neki is vannak, amelyek ellen eddig hiába küzdött,
bármennyire sajnálja is azokat. De miért fújják fel ezeket halálos
bűnökké; miért állítják, hogy megszegte fogadalmait? Végül pedig milyen
címen parancsolja most P. Furtado, hogy lemondjon állásáról? A
tartományfőnök megbízatásának határideje ugyanis már lejárt; így
mindenesetre kétséges, vajon ő, a pekingi rendház kinevezett házfőnöke,
tartozik-e alávetni magát a rendelkezésnek.
Nagyon alkalmas időben jött így Schall számára az a kormányrendelet,
mely néhány rendőrségi alakiság megszegése miatt kitiltotta Pekingből
P. Furtadot és P. Martinit, kinek Schall helyét kellett volna
elfoglalnia. Azt azonban mégsem tudta elviselni, hogy a másik két
fogoly jezsuitát, viselkedésük miatt, büntetésből egy mandzsu tiszt
szolgálatára rendelték. Győzött benne a szeretet saját rendje iránt.
Alázatosan bocsánatot kért Furtadotól és újból közbelépett, hogy a
foglyok sorsát megkönnyítse. Szívesen kész volt elfelejteni a személye
elleni sérelmeket; csupán egy dologban nem volt hajlandó engedni: a
csillagászati hivatal vezetésében. Jól tudta, -- jobban, mint bárki más
-- hogy a kínai missziók sorsát ez az állás dönti el. Ezért ismételten
védelmére kelt saját eljárásának; utoljára 1652-ben, amikoris nagy,
tudományos emlékiratban fejtette ki felfogását. Ugyanaz ismétlődött meg
az ő életében is, mint néhány évtizeddel korábban hírneves
rendtársánál, Nobili Róbert indiai misszionáriusnál, ki szintén hasonló
körülmények közepette volt kénytelen védelmére kelni alkalmazkodásának
a brahman szokásokhoz.
A hithirdetők többsége, közöttük a három rendtartomány konzultorai,
első pillanattól kezdve Schall pártjára állottak. Amidőn P. Martini
1651-ben a Kalendárium kérdésében Rómába utazott, hogy illetékes körök
elé terjessze a számos véleményt és hozzászólást, a vita már körülbelül
eldőlt P. Schall javára. Sokan újból ő mellé állottak azok közül, kik
nemrég elvi ellenfelei voltak. Maga a 93 éves ősz P. Longobardi ismét
Schall javára nyilatkozott és eskü alatt kijelentette: rágalmazás
mindaz, amit egykori lelki gyermekének rossz erkölcseiről beszélnek. A
konzultorok elítélték a hiszékeny Furtado eljárását. Elismerték ugyan,
hogy Schall meglehetősen keményfejű ember, főképp azért, mert túlsok
évig egyedül élt és nem volt más fölöttese, egyébiránt azonban ártatlan
az ellene felhozott vádakban és nyugodtan megtarthatja a császári
udvarnál viselt állását. Azt tanácsolták az általános rendfőnöknek,
küldjön dicsérőlevelet, amelyben elismeri Schall érdemeit.
Kevéssel utóbb P. Brancati a következő nyilatkozatot tette, mely
végképp igazolta Peking nagy misszionáriusát:
"Én, Brancati Ferenc, a Jézustársaság tagja, a kínai helyettes
tartományfőnök megbízásából 1653-ban bejártam Észak-Kínát mint a rend
vizitátora. 1653 júliusában meglátogattam a pekingi rendházat is, hol
tájékozódtam a körülmények felől. Meg kellett állapítanom, hogy
mindazok a vádak, amelyeket P. Ádám jézustársasági tag és pekingi
házfőnök állása és személye ellen irányultak, rosszakaratú emberek
hazugságán és fecsegésén alapultak, kiknek egyetlen céljuk csak az
volt, hogy egyenetlenség magvát hintsék el a rendtársak között... Jelen
soraimmal bizonyítom, hogy minden vád rágalmon alapult... P. Ádám
jóhírnevének megőrzésére írtam e sorokat, melyeket saját aláírásommal
és pecsétemmel láttam el. 1653. július 20-án."
========================================================================
Ma-fa, az "udvari gyóntató"

Mialatt P. Magalhaes azon fáradozott, hogy kikémlelje "veszélyben
forgó" rendtársát, P. Schallt, udvari emberek is jelentek meg a
főasztronómus házában, kiket hasonlóképpen az a szándék vezetett, hogy
megismerjék az ő magánéletét. Különféle címeken hol nappal, hol késő
este keresték fel. Rövidesen egész pontosan ismerték már a
misszionárius napirendjét: napközben papi és asztronómusi kötelességeit
teljesítette; este 11 óráig pedig szobájában egyedül dolgozott, míg
alkalmazottai a szomszéd szobákban horkoltak. Soha még a legkisebb
gyanú sem merült fel, hogy megszegné "érthetetlen" fogadalmát, mely
arra kötelezte, hogy "egész életén keresztül, mint valami száműzött,
nőtlenül éljen, szomorú magányban és elhagyatottságban". Míg azonban a
túlbuzgó Magalhaes kutatásai végén csupán az öreg P. Ádám darabos
természetét ismerte meg, addig a 13 éves császár -- mert ő volt a másik
titokzatos kéme Schall életének -- éles gyermekszemével belelátott az
érdes külső mögött dobogó meleg papi szívbe.
1651 szeptemberében, fél évvel trónralépése után, esküvőjét ülte Sun-
Csi kínai császár. Az ünnepségre Tang Jo-vang is meghívást nyert, kinek
ekkor már két jóakarója volt az udvarnál: a császár és az
anyacsászárné!
Még néhány hónappal korábban történt. Egy napon három asszony jelent
meg Tang Jo-vang előtt, a következő rejtélyes üzenettel: "Magasrangú
úrnőnk, aki nevét nem óhajtja közölni, szeretné, ha Tang Doktor
véleményt nyilvánítana egy betegséggel kapcsolatban, amelyben úrnőnk
egyik közeli ismerőse szenved." Schall egy szentelt tárgyat adott,
hogy azt nyújtsák át a betegnek. A Gondviselés úgy akarta, hogy a
gyógyulás valóban gyorsan bekövetkezzék. A hálás ismeretlenek ekkor
feltárták Schall előtt kilétüket: egyikük a császár édesanyja volt, a
másik Sun-Csi menyasszonya. Az anyacsászárné ettől kezdve "atyjának"
ismerte el Schallt és közölte vele, hogy bármi kívánságát teljesíteni
fogja. Ez nem késett figyelmeztetni lelki gyermekét, hogy szakítson a
lámák és a bonzok barátságával. Így is történt.
Mostantól kezdve a fejedelemasszony minden erővel azon volt, hogy
lelkiatyjának befolyást juttasson az ifjú császár nevelésében.
Tagadhatatlan, hogy Sun-Csi igen sok jótulajdonsággal rendelkezett.
Korához képest rendkívül tehetséges volt; csaknem koraérettnek lehetett
mondani. Nagy tudományszomj hatotta át; jótanácsokat mindig szívesen
fogadott és nem ragaszkodott csökönyösen esetleges tévedéseihez; mély
igazságérzés is jellemezte. Másfelől viszont könnyelmű, lobbanékony és
érzékies volt. A vadászat, sport és játék közben teljesen el tudott
feledkezni uralkodói kötelességeiről. Az ifjú mandzsu ereiben még
fajának vad vére lüktetett. Hízelgőkkel és kísértőkkel ugyancsak körül
volt véve palotájában; de hiányzott mellőle egy megbízható tanácsadó,
ki atyja lehetett volna az "Ég Fiának".
Sun-Csi szerencsére nem feledkezett meg Tang Jo-vang érdeméről,
amelyet akkor szerzett, amikor fölfedte előtte a veszélyt, mely Dorgon
kormányzóherceg részéről fenyegette. A legfelső államtanács első
ülésére meghívta a jezsuita tudóst, ki ettől kezdve engedélyt kapott,
hogy mint az asztronómiai hivatal igazgatója, bármikor kihallgatást
nyerjen az uralkodónál. Sőt, igen gyakran előfordult, hogy a császár
saját maga hívatta a Pátert. Kezdetben inkább csak a kíváncsiság
vonzotta, hogy kérdéseket tehessen fel az idegen tudósnak, minden
elképzelhető dologról: nap- és holdfogyatkozásokról, bolygókról,
üstökösökről, hullócsillagokról, ágyúkról, emelődarukról,
zeneszerszámokról, idegen földekről, tengerekről és emberekről.
Imponált neki a jezsuita kimeríthetetlen tudása. Később már arra kérte,
beszéljen neki a bölcs uralkodás szabályairól. Tudni akarta, mi volt az
oka a Ming-dinasztia bukásának. Majd azt is megkérdezte: miért oly
hanyagok a hivatalnokok munkájuk végzésében? És Tang Jo-vang most már
egyenesen szemébe merte mondani az uralkodónak: "Azért, mert ők is
Felségedhez igazodnak!" A két szívet, mely természetében oly távol
állt egymástól, ekkor már őszinte nagyrabecsülés és barátság fűzte
össze. A 60 éves pap szerette Sun-Csi császárban a temperamentumos
fiatalságot; szerette benne azt a nemes törekvést, hogy mindenáron jobb
és jellemesebb emberré akarta magát nevelni; szerette benne a férfias
egyenességet, amellyel hibáit beismerte és a figyelmeztető szavakat
fogadta. Szerette őt, mert lelki gyermekét látta benne, akinek
megtéréséért imádkozott és akinek lelkéért Isten és Egyház előtt
felelősnek érezte magát.
Sun-Csi gyermeki bizalommal viszonozta Schall szeretetét, és a
legszebb nevet adta neki, amelyet Kína császára egy papnak adhatott,
amikor "Ma-fa", "atyám" néven szólította. Valahányszor uralkodói
tevékenységében kétségei voltak vagy tanácstalanul állt, a Ma-fa
véleményét kérte ki. Benne nyugodtan megbízhatott, mert tudta, hogy
lelkiatyját a legtisztább szándék irányítja. És Tang Jo-vang oly jól
meg tudta érteni az ő kis fájdalmait, melyekre mindig volt valami
vigasztaló szava! Örömeiben is osztozott mindannyiszor. Ha mellette
lehetett, akkor egy időre ledobhatta magáról az udvari ceremóniák
terhes előírásait és úgy beszélgethetett a tudóssal, mint barát a
barátjával. E tekintetben a császár rég túltette már magát a régi
etikettszabályokon, és Peking népe álmélkodva vette tudomásul a soha
nem hallott dolgot, hogy Kína megközelíthetetlen és "láthatatlan"
császára gyakori vendége lett a jezsuita rendháznak. Itt kedvére
szórakozhatott az összes szerkezetekkel; lapozgathatott Tang Doktor
3000 kötetes könyvtárában. Ha elfáradt, levetette magát Ma-fa kopott
székére, kemény ágyára vagy imazsámolyának térdeplőjére. Schall egy
alkalommal tréfásan megjegyezte: ha így folytatja a császár, akkor neki
magának nem lesz többé hely, ahová a szobában leülhessen, mert az
udvari etikett előírta, hogy a császár által egyszer elfoglalt
ülőhelyet többé senki sem használhatja.
"Ugyan Ma-fa, már te is babonás vagy?" -- adta vissza Sun-Csi a
tréfát.
Más alkalommal előfordult, hogy a legtermészetesebb hangon így szólt:
"Ma-fa, már mióta itt vagyok nálad és még mindig nem kínáltál meg
semmivel, pedig már éhes vagyok!" A császári főceremóniamestert
alighanem ájultan kellett volna fölkaparni a földről, ha ezt a
szörnyűséget hallotta volna. Schall sietett is mindjárt a pincébe, hogy
a legfinomabb borral kínálhassa meg uralkodóját.
Míg Sun-Csi a jezsuita atyánál tartózkodott, testőrlovassága a kapu
előtt állott őrt. De megesett nem egyszer az is, hogy a felséges úr nem
jelentette be eltávozását, hanem szinte észrevétlenül, legfeljebb
néhány bizalmas embere kíséretében sietett át a jezsuita rendházba. Azt
is megtette, hogy Tang Jo-vang tiszteletére az újonnan épült katolikus
templom előtti téren elefánt-versenyfuttatást rendezett a nép nagy
gyönyörűségére. Vagy meghívatta magát és a legfőbb udvari méltóságokat
ebédre Tang Jo-vanghoz. Mindig új alkalmat keresett, hogy nyilvánosan
kimutassa megbecsülését a szeretett Ma-fa iránt. Az 1656- és 57-es
években 24 alkalommal töltött hosszabb időt Schall lakásán: oly
megtisztelés, amelyre még nem volt példa Kínában. Annál is inkább
feltűnő volt ez a megkülönböztetés, mert máskülönben maga Sun-Csi is
betartotta az udvari szokásokat és senki mással szemben nem mutatott
ily leereszkedést.
Csak egészen természetes, hogy látogatásai alkalmával érdekelni
kezdte a császárt a közeli katolikus templom. Itt is először a
kíváncsiság sugallta neki, hogy megmutattassa magának a templomi
kegyszereket és liturgikus ruhákat. Érdeklődéssel olvasta a kapu
feletti feliratot, amelynek szövege mélyen bevésődött emlékezetébe.
Lassacskán azután a kíváncsiságot felváltotta a lelke mélyéből
felfakadó vágy, hogy megismerje az ég Uráról, a Tien-Csu-ról hirdetett
tanítást. Az ifjú mandzsu uralkodó egész életén át mélységes hódolattal
viseltetett az istenség iránt, amit bizonyára még őseitől, a
mandzsuriai őserdők és puszták fiaitól örökölt. A templom áhítatos
hangulata, a hívek buzgósága és lelkiatyjának komoly, férfias
vallásossága, a betlehemi jászol kedvessége és a keresztfa megrázó
tanítása nem kerülték el hatásukat ebben a fogékony lélekben. Ma-fa
minden erejével azon volt most, hogy az ifjú császár lelkének ezt a
ködös, bizonytalan honvágyát komoly, Isten utáni vággyá alakítsa át. De
tudta azt is, mily nehéz akadállyal kell még előbb megküzdenie: le kell
győzni könnyűvérű, szenvedélyes barátjának erkölcsi fogyatékosságait,
bűneit. Schall nem késett minden esetben figyelmeztetni és korholni
lelki gyermekét. A császári levéltárban tucatnál is több írást
találtak, amelyeken tanácsokat és figyelmeztetéseket adott az ifjú
uralkodónak. Maga Schall is elbeszéli néhány ilyen meghitt óra
történetét "Emlékezései"-ben.
Egy alkalommal -- ez 1655-ben történt, amikor a császár 17 éves volt
-- arra kérte őt Sun-Csi: sorolja fel neki az összes hibáit, melyekről
le kellene szoknia, hogy jó uralkodó lehessen. Könnyekig meghatva írta
le a jezsuita atya lelki gyermekének hibáit. Különösképpen arra
figyelmeztette, hogy erélyesebben szóljon bele a kormányzati ügyekbe és
ne bízzon mindent másokra, a népnek pedig legyen megértő atyja.
Más alkalommal Isten tízparancsolatáról beszélt előtte, mely a népek
fejedelmeit még súlyosabban kötelezi, mint bárki mást.
-- Ma-fa, -- kérdezte ekkor Sun-Csi -- melyik bűn nagyobb, a
kevélység vagy a paráznaság?
-- A paráznaság; főleg magasrangú embereknél. Ez ugyanis a rossz
példa folytán idegen bűnöknek is forrása lehet. De mindkét bűn méltóvá
tesz az örök kárhozatra.
A kegyelemnek meghitt óráiban, melyeket a császári parkban, Schall
szobájában, vagy a palota egyik csendes helyiségében egymással
beszélgetve töltöttek, Sun-Csi végre föltette azokat a kérdéseket,
amelyek Schall papi szívéhez mindennél a világon közelebb állottak és
amelyeket már évek hosszú során keresztül várt:
"Ma-fa, ki az az Isten, aki a csillagokat irányítja?"
"Van-e értelme annak, hogy más emberekhez hasonlóan én is rettegjek
e teremtményektől, melyek mind az Isten kezében vannak?"
"Ha el akarom kerülni a kárhozatot, elég-e, ha nem vétkezem?"
"Ma-fa, taníts meg, hogyan szabadulhatok meg bűneimtől!"
"De lesz-e erőm arra, hogy megjavítsam életemet?" És Schall felel:
"Semmi sem nehéz, ha segítségül kérjük az Isten kegyelmét, akit mi
jóságos Istennek merünk nevezni."
"Én is így gondolom. Úgy hiszem, meg tudnám tartani a
parancsolatokat."

* * *

Leszállt az est. Peking, az ősi császárváros elcsendesedett. Az
uralkodó szobája azonban még mindig világos. Sun-Csi és Schall
beszélgetnek az Istenről. A császár behívja egyik udvaroncát és
megparancsolja, hogy jegyezze le a szavakat, melyek a misszionárius
ajkáról elhangzanak. Schall ekkor megemlíti, hogy kár azokat újra
leírni, mert ő már könyvben megírta mindezt. A császár azonnal
parancsot ad szolgájának, hogy siessen el a Páterral és hozza el a
könyveket. Azután bezárkózik szobájába és olvasni kezd. Így találja őt
még a hajnal is.
Kora reggel Sun-Csi már kopogtat Schall szobájának ajtaján. A
jezsuita atya elővesz egy képes Bibliát és magyarázni kezdi a
Hiszekegyet.
"Kínzaték Pontius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és
eltemetteték." Sun-Csi megrendült lélekkel hallgatja Krisztus Urunk
szenvedéstörténetét. Túlcsordult szíve nem bír ellenállni: térdreborul
Schall mellett és úgy figyeli szavait a megváltás misztériumáról.
Kína mindenható császára térdreborulva Krisztus papja előtt!
"Sokszor beszéltem már Krisztus szenvedéséről nagytudású emberek
előtt", -- írja Emlékezéseiben Schall -- "de kevélységük balgaságnak
tartotta Megváltónk szenvedését; mások figyelemre se méltatták, vagy
éppen gúnyt űztek belőle. Ez a hatalmas fejedelem azonban oly alázattal
vetette magát térdre és oly áhítattal hallgatta szavaimat, hogy csak
nagynehezen tudtam visszatartani könnyeimet a meghatottságtól."
========================================================================
Tang Jo-vang megtisztelő nevei

Tang Jo-vang legjobban szerette a "Ma-fa" nevet, ahogyan a császár
őt nevezte. Sun-Csi ezzel a mandzsu szócskával fejezte ki mindazt a
tiszteletet és szeretetet, amelyet mestere iránt érzett. A nagyvilág
előtt azonban más kitüntető címekkel halmozta el őt.
Már Dorgon kormányzósága idején kinevezték "a császári áldozatok
tiszteletbeli alelnökévé", ami egyet jelentett azzal, hogy 5. osztályú
mandarinból 4. osztályúvá lépett elő. 1651-ben Sun-Csi három új címet
juttatott lelkiatyjának: kinevezte a legfelső államtanács tagjává, a
császári ménes főfelügyelőjévé és a császári áldozatok elnökévé.
Ezáltal előlépett 3. osztályú mandarinná.
Két évvel később a fiatal fejedelem felszólította Schallt, hogy
kérjen tőle valami kegyet, amivel kifejezhetné háláját. A szerény
misszionárius eleinte húzódozott, de végül is engednie kellett a
császár unszolásának. Legszívesebben szabad vallásgyakorlatot kért
volna a kereszténység számára. Egyelőre azonban még korán volt ezt a
nagyfontosságú lépést megtenni. Most még nagy ellenállással találkozott
volna az udvarnál. Ezért bölcsen azt kérte csak, hogy az asztronómiai
hivatal igazgatói állását mindig a misszionáriusok tölthessék be. Arra
számított, hogy ilymódon ugyanazt a célt éri el, csak más eszközzel.
Sun-Csi ünnepélyes okiratot szerkesztett a következő szöveggel:

"Te, Tang Jo-vang, az utolsó Mingek idején 10,000 li távolságot
tettél meg a tengeren, hogy a messze Nyugatról Pekingbe jöhess. A
csillagok járásának és a Kalendárium kiszámításának te vagy a
legnagyabb mestere... Ezért terád bíztam a nagy Mandzsu-dinasztia
Kalendáriumának kidolgozását. Ezt a munkádat nagy szorgalommal,
teljes pontossággal és egész odaadással vitted véghez. Ezért a
következő címet adományozom neked: "AZ ÉG TITKAIT ISMERő
TANÍTÓ."

Kevéssel utóbb emlékoszlopot is állíttatott Sun-Csi császár a
jezsuita rendház elé Schall dicsőítésére. Hosszú felirat sorolja fel a
nagy tudós érdemeit és erényeit. Befejező része így hangzik:

"Schall az Ég Urának vallását követi és az igaz Istent imádja.
Új templomokat épít, melyekben istenfélelemre tanítja az
embereket. Mindez méltóvá teszi arra, hogy dicsérjük őt. Ha
birodalmunk valamennyi hivatalnoka ugyanoly tökéletesen
teljesítené kötelességét, mint ő, akkor mind a szorgalom
példaképei lehetnének. Mélyen átérezve e szavak jelentőségét,
teljes elismerésünk kifejezésére a következő feliratot vésetjük az
emlékoszlopra:
"DICSő EZ A HELY, MELY A NAGY MESTERNEK OTTHONA!"

Majd ismét új kitüntető címet kapott a nagy Doktor Tang: Tung-cseng-
si-sce-tung-cseng-si, vagyis: a császári kancellária főnöke. 1658.
február 2-án végül elérte a legmagasabb rangot: előléptették az 1.
osztályú mandarinok A) csoportjába! Ettől kezdve méltóságának
megfelelően piros drágagyöngyöt viselt mandarini fejfedőjének díszéül,
mellvértjére pedig nyitott szárnyú daru volt belevésve. Minthogy pedig
"minden új épület a régebben készült alapokon nyugszik, illő, hogy ami
kitüntetést valaki nyer, azt visszamenőleg ősei is mind megkapják".
Ezért 1. osztályú mandarinná nyilvánították Tang Jo-vang szüleit,
nagyszüleit és dédszüleit is, kik már hosszú évtizedek óta porladtak a
messze Németország földjében.
P. Schall e tekintetben is méltó tanítványa volt Xavéri Szent
Ferencnek, a Távol-Kelet nagy misszionáriusának, ki -- ha a helyzet úgy
kívánta -- előkelő kísérettel, mint Portugália követe jelent meg a
fejedelmi udvarokban. Jól tudta, hogy az igazi szerzetesi szegénységet
és alázatosságot nem a ruha teszi, hanem a szív. A kitüntetéseket
sohasem kereste, de ha megtisztelték ilyenekkel, hálával fogadta az
uralkodói kegy megnyilvánulásait, mert csak egy cél lebegett szeme
előtt: Kína megtérítése!
Mint egykor Csung-Cseng idejében, úgy most is elvitte a Birodalmi
Híradó Tang Jo-vang hírét a távoli tartományokba. Lassacskán a
kereszténységet már csak úgy hívták Kínában: "A nagy Tang Doktor
vallása." A mandarinok és mandzsu vezérek vetélkedtek az
előzékenységben "Tang Jo-vang testvérei" iránt. Erre annál is inkább
szüksége volt a misszióknak, mert főképp Dél-Kínában a Ming uralkodó-
dinasztia bukása után éveken keresztül zavaros volt a helyzet, ami
súlyos nehézségek elé állította a missziók életét. Sokáig senki sem
tudta, ki az igazi ura Kínának. Ehhez járult, hogy az utolsó Ming
hercegnek, Yunglinak udvarában az osztrák származású P. Koffler még
nagyobb befolyásra tett szert, mint Schall a mandzsuk udvarában. Yungli
édesanyja, felesége, fia, Helena császárné és Pang Achilles
miniszterelnök meggyőződéses katolikusok voltak. Hogy győzelmet
biztosítsanak maguknak a mandzsuk ellen, szövetségül akarták hívni
Európa keresztény fejedelmeit. E végből követséget is menesztettek
Rómába a pápához. Ám mielőtt a segítség megjöhetett volna, a mandzsu
seregek teljes győzelmet arattak felettük.
Hogy a mandzsu előretörés alkalmával foglyul ejtett misszionáriusok
megszabadultak a biztos haláltól, hogy a portugál birtokban lévő Macao
-- ez a "kullancs Kína hátában" -- megmenekült a teljes pusztulástól,
hogy a későbbi hithirdetők is beutazási engedélyt nyertek, --
egyszóval, hogy Kínában a kereszténység fennmaradhatott az új dinasztia
idején, az egyesegyedül Schallnak volt köszönhető. Ezt a tényt
mindenkinek el kellett ismernie, még P. Magalhaesnak is. A hithirdetők
beszámoló leveleiből egész új sorozatot lehetne összeállítani Schall
címeiből: "ő Isten után minden kínai kereszténynek legfőbb menedéke",
"A kínai missziók védőbástyája", "Kína misszióinak második
megalapítója".
Kétségtelen, hogy az 1650-1660-ig terjedő évtized a kínai missziók
virágkora. Nem volt többé oly tartomány, melyben ne lettek volna
keresztény hitközségek. Jezsuiták, ferencesek és domonkosok bátran
hirdethették a kereszténységet Tang Jo-vang védelme alatt. Nem kellett
többé veszélytől tartani, ha nyilvános istentiszteleteket ünnepeltek.
Csupán a jezsuita misszionáriusok alá tartozó egyházi kerületekben
100,000-re emelkedett a keresztények száma. Az évi gyarapodás általában
10,000 körül mozgott.
Tang Jo-vang nemcsak politikai befolyása révén tudott védelmet
szerezni a kínai egyháznak, hanem igen jelentős szolgálatot tett
azáltal is, hogy eloszlatta az előítéleteket, amellyel eddig sokan
viseltettek a katolikus hittel szemben. El1 kellett ismernie
mindenkinek, hogy nem lehet együgyűség az a vallás, amelynek ily
nagyképzettségű papja van.
Schall, mint az ifjú császár tanácsadója, örök hálára kötelezte a
kormányt és a népet egyaránt. A császári oklevéltárak számos tanúságát
adják annak a nagyszabású tevékenységnek, amelyet ez az erőskezű
"tárcanélküli miniszter" a birodalomban kifejtett. Az asztronómiai
hivatalt megreformálta; a munkanélküliség megszüntetése végett
újjáépíttette Peking falait és a forradalom alkalmával lerombolt
épületeket; az állampénztár kiadásait jelentősen csökkentette azáltal,
hogy beszüntette a mesés gazdagságú láma-templomok és bonz-kolostorok
segélyeit; az éhínség- vagy árvízsújtotta területek lakosainak
élelmiszert juttatott; a bonzokat kiszorította a kormányzati
tevékenységből; megbélyegezte és rendkívüli szigorral büntette azokat a
nagykereskedőket, akik visszaéléseket követtek el; a tisztviselőktől
lelkiismeretes munkát követelt; általános amnesztiát eszközölt ki az
ártatlanul vagy kisebb bűnökért fogvatartottak számára; kíméletlen
irtóhadjáratot indított a Kína kereskedelmét veszélyeztető kalózok
ellen, míg a császári hadseregben visszaállította az ellanyhult katonai
fegyelmet. Sun-Csi császár külön gyűjteményben őrizte meg Schall
jelentéseit és előterjesztéseit, melyeket időről-időre újra átolvasott.
Annak ellenére, hogy köztudomású volt Tang Jo-vang nagy befolyása az
udvarnál, a hiú kínai előkelőségek és a büszke mandzsu főurak
legtöbbnyire mégsem irigykedtek rá, mert valamennyiük bizalmát meg
tudta magának szerezni önzetlenségével, nyíltságával és szeretetével.
Valahányszor a kormánynak valami nehéz helyzetben kellett megoldást
találnia, a mottó mindig ugyanaz volt: ki kell kérni Tang Jo-vang
véleményét.
1659-ben történt talán utoljára, hogy P. Schall ismét kiérdemelte az
egész nép háláját. A mandzsuk leghatalmasabb ellenfele, Cseng-Cseng-
Kung kalózvezér hatalmas flottájával megtámadta Dél-Kína fővárosát,
Nankingot. Sokan azt hitték, hogy vége már Pekingnek is. Sun-Csi
először vissza akart menekülni Mandzsuriába. Mikor e miatt az
anyacsászárné éles szemrehányással illette, irtózatos haragra gerjedt.
Ordítva jelentette ki, hogy jól van, őt gyávának senki se tartsa, ezért
saját serege élén fog nekirontani ellenfelének, és vagy győz, vagy
ottmarad a csatatéren. Ahogyan most kardjával darabokra aprítja a
császári trónust, úgy fogja felapríttatni azt, aki elhatározását
egyetlen szóval is kifogásolni meri.
Az udvar fejetlenül állt ebben a pillanatban. Jól ismerték Sun-Csi
vakmerő természetét. Tudták, hogy ha valóra váltja tervét, élve nem
kerül ki az ütközetből. Pekingnek különös látványban volt része ezen a
napon: hosszú, szomorú menetben vonultak Kína hercegei, mágnásai,
miniszterei és udvari hivatalnokai a jezsuita rendház elé, hogy Tang Jo-
vang segítségét kérjék!
Nem kellett csalódniok. Schall kész volt "a közjóért, a
Jézustársaság dicsőségére és a missziók fennmaradása kedvéért életét
kockára tenni". (Emlékezések.) Másnap kora reggel bemutatta
szentmiséjét, ünnepélyesen búcsút vett könnyező rendtársaitól, majd
belépett a császári palota kapuján. Sun-Csi előtt térdreborult és
nyíltan megkérte, őrizkedjék attól, hogy könnyelmű elhatározásával
romlásba döntse a birodalmat. ő maga kész szemébe nézni a halálnak, de
kötelességének érezte, hogy ezt a baráti figyelmeztetést megtegye.
A császárt lefegyverezte a szeretett Ma-fa hűsége és bátorsága. Más
tábornok vette át a sereg főparancsnokságát. Schall tanácsára a
katonáknak magas zsoldot adtak. A császári hadak győztek és Nanking
felszabadult. Tang Jo-vang pedig új jelzőt kapott, de most nem az
uralkodótól, hanem a néptől: "A haza megmentője."
========================================================================
Fájdalmas csalódás

Az események különös alakulása úgy hozta magával, hogy az egyszerű
vándor, ki 1630-ban Peking kapuit átlépte, három évtized leforgása
alatt a legmagasabb méltóságig emelkedett. Míg azonban milliók
tekintettek Schallra csodálattal vagy irigységgel, addig ő maga
teljesen átérezte, hogy munkájának igazi célját még mindig nem sikerült
elérnie: Kína igazi "középpontját", a császárt még nem sikerült
megtérítenie. Sun-Csi még mindig nem nyitotta meg lelkét az isteni
kegyelem napsugara előtt, és Schall mindinkább érezte, hogy ez a nemes
szándékú ember el fog veszni Krisztus Egyháza számára.
A reményt mégsem adta fel teljesen. Bízott minden látszat ellenére
is. A sikertelenség nem csüggesztette, csak egyre alázatosabbá tette.
Minél magasabb méltóságra emelkedett, minél többen hódoltak előtte,
annál inkább átérezte saját kicsiségét és erőtlenségét ahhoz, hogy
Isten kiválasztott eszköze legyen a császár és Kína megtérítésére.
Bűnösnek és gyarlónak vallotta magát, aki nem méltó ekkora feladat
teljesítésére. 1657-ben arra kérte elöljáróit, küldjék hozzá Pekingbe a
kínai rendtartomány szentéletű misszionáriusát, P. Le Fčvre Istvánt,
hogy neki segítségül legyen nagy hivatása teljesítésében. Sajnos, Le
Fčvrenek időelőtt el kellett hagynia a császárvárost. Schallnak
továbbra is helyt kellett állania Kína legfontosabb hithirdetői
posztján.
Sun-Csi császár 1658-ban 20. életévét töltötte be. Régen elmúltak már
a szép idők, amikor még Tang Jo-vang ott ült uralkodója lábainál egy
kis zsámolyon, és magyarázta neki a katolikus tanítást és a
parancsolatokat, miközben lábai a kényelmetlen ülésben teljesen
elzsibbadtak, úgyhogy a fiatal császár saját maga segítette talpraállni
mesterét. Mindez már csak a múlté volt, jóllehet Schall méltán írhatta
magáról: "Sohasem szégyelltem Krisztus evangéliumát, sem a császár,
sem bárki más előtt. Minden lehetőséget felhasználtam." -- Maga Sun-
Csi nagyon jól ismerte a katolikus hittant, sőt előfordult, hogy saját
maga kért katekizmusokat az újonnan megtértek számára. Hinni azonban
nem tudott többé azzal a föltétlen megadással, amellyel Isten szava
iránt tartozunk. Ám minél tovább késlekedett a döntő lépést megtenni,
annál inkább föllángolt ereiben szenvedélyeinek perzselő tüze, mely
elemésztette lelkében az erőt, hogy Isten valamennyi parancsolatát
megtartsa; azt az erőt, amelyet egyszer régen már érzett magában, a
kegyelem órájában, amikor megérintette lelkét az Úr Jézus élete és
szenvedésének története. Egyre féktelenebbül vetette magát az élvezetek
csábító karjaiba. A pogány papok ismét bebocsátást nyertek a császári
palotába, míg másfelől elhidegült a barátság, amellyel Ma-fát szerette.
Öreg barátjának tiszta papi élete állandó csendes szemrehányás volt
számára, amitől szabadulni akart.
Sun-Csi császár tehát, akinek neve "Éghez igazodó uralkodást"
jelentett, hűtlen lett e névhez. Ezért el kellett vennie büntetését.
1658-ban meghalt a trónörökös herceg. Az asztronómiai hivatal --
ősrégi szabályai alapján -- megállapította a temetésre legalkalmasabb
időt. Ám Enkote, a szertartások minisztere, egész önkényesen és az
udvar tudtán kívül megmásította az időpontot. Schall, hogy saját
tisztviselőinek valami kellemetlensége ne essék, azonnal jelentést tett
az udvarnál a történtekről. De a temetésen ekkor már túl voltak és a
kínaiak szemében az esemény egyet jelentett azzal, hogy a császár nem
hallgatott az ég szavára. Ami szerencsétlenség később bekövetkezett,
azt mind ennek a körülménynek rovására írták.
Nemsokára meghalt a trónörökös anyja.
Kevéssel utóbb az új trónörökös, aki 1660-ban született egy
asszonytól, kit Sun-Csi férjétől elrabolt.
Néhány nap múlva ez a másodcsászárné, akit az uralkodó szenvedélyesen
szeretett.
Sun-Csi őrjöngött a fájdalomtól. Hatvan udvaronc öngyilkosságot
követett el. A kínai birodalom gyászba borult. A császár saját maga
borotválta le a fejét, azzal az elhatározással, hogy elmegy bonznak.
Csak okos édesanyja és Schall tudták visszatartani ettől a lépéstől. És
most újból egyszer a régi bizalommal fordult régi barátja Ma-fa felé,
amikor ezeket válaszolta soraira:

"A te tanításod messze elterjedt már országomban. A te érdemed,
hogy a csillagászati tudomány oly jelentős eredményeket tudott
elérni. Igen, Tang Jo-vang, én tudom jól, mennyit dolgoztál a
birodalomért. Mindez örömmel tölti el a császár szívét! És te
tudod mégiscsak legjobban, hogyan kell egy országot kormányozni.
Jöjj hozzám sietve, hogy megbeszélhessük a teendőket. Jo-vang,
őrizd meg szívedben e szavaimat!"

A magábatérés órája azonban hamarosan elmúlt, és Sun-Csi újból az
lett, aki volt: a bonzok barátja és az élvezetek hajhászója...
Ekkor jött érte a kiszámíthatatlan halál.
Sun-Csi súlyos himlőben betegedett meg, mely a mandzsuknál általában
a biztos halált jelentette. Schall gondolkodás nélkül a palotába siet.
Bebocsátást kér a nagybeteg uralkodóhoz, kinek most már a lelkéről és
örök üdvösségéről van szó. Vagy, ha már személyesen be nem mehet,
legalább szívlelje meg a szavakat, melyeket levélben küld be hozzá.
Sun-Csi visszaüzen: majd ha kissé jobban lesz, hívatni fogja Tang Jo-
vangot. Jól tudja, hogy régi lelkiatyja most is változatlanul szereti
őt. De most bűnei miatt nem méltó arra, hogy Isten színe elé juthasson.
Hogyha meggyógyul betegségéből, ő maga is kereszténnyé lesz!
Hogyha... hogyha!... Ez a "hogyha" már nem valósult meg. Három
nappal később, 1661. február 5-én meghalt az első mandzsu császár 23
éves korában, ki halála előtt utoljára még töredelmesen megvallotta
bűneit, -- és ővele együtt sírba szállt Tang Jo-vang legszebb
reménysége.

* * *

A következő három év nem hozott jelentősebb változást az öreg
jezsuita atya életében. A négy kormányzó, ki a kiskorú trónörökös,
Kanghi helyett az országot irányította, Schallt állami méltóságának
megfelelően tiszteletben tartotta, és "a császár nevelője" címet adta
neki.
========================================================================
A Kalendárium harmadszor és utoljára

Sun-Csi halála után P. Schall több időt szentelhetett legkedvesebb
foglalkozásának: az igazi lelkipásztorkodásnak. Az egész császári udvar
csodálkozott azon, hogy ez a férfiú, ki a leghatalmasabb uralkodó és a
legelőkelőbb főurak barátságát élvezte, bármely percben kész volt
rendelkezésére állni a legegyszerűbb embereknek is. Nem egyszer
megtörtént, hogy a császár nála tett látogatása után félóra múlva már a
legszegényebb viskóban látta el a betegek szentségével valamelyik
haldokló hívét. Amióta az asztronómiai intézet igazgatói állását
elfoglalta, felhagyott még a szorosan vett tudományos kutatómunkával
is, csak hogy minél több időt szentelhessen lelkipásztori feladatának.
Így vált P. Schall nemcsak a császári udvar, de egész Peking
apostolává. A keresztény hívek buzgósága igaz örömmel töltötte el a
nagy misszionárius lelkét. Egy valami okozott csak fájdalmat szívének:
a Kalendárium körüli vita egyházi részről még mindig nem záródott le.
A Magalhaes által felkavart kérdést 1651-ben terjesztették Róma elé.
Az utazás körülményessége folytán az iratok csak 1653-ban kerültek a
Szentszékhez. Augusztus 3-án jelent meg erről az ügyről a hivatalos
véleményezés, amelyet öt tudós teológus szerkesztett meg. Mint azonban
ily esetekben néha megesik, a válasz kimondottan elvi kérdések körül
forgott; tele volt tűzdelve "de" és "ha" szócskákkal; a
voltaképpeni problémához nem szóltak hozzá, hogy ti. a jelenlegi
helyzetben szabad-e P. Schallnak megtartania asztronómiai hivatalát,
vagy sem. Amikor négy évvel később kézhez vették Kínában a választ, nem
lettek belőle sokkal okosabbak, mint azelőtt. Pekingben újból hosszas
vitatkozások keletkeztek Schall és a kínai missziósfőnök között, míg
végül ez utóbbi elfogadta Schall magyarázatát.
Amióta az első vádaskodások megindultak a jezsuita tudós személye
ellen, ez minden erővel azon volt, hogy hibáiról leszokjék. Erős
önfegyelmezéssel most már sokkal inkább tudott uralkodni indulatosságán
és maró gúnyolódásain. A rendi vizitátor annyira meg volt elégedve
lelki előmenetelével, hogy Észak-Kína tartományfőnökévé akarta
kinevezni. Mindazonáltal később elállott ettől a tervtől, mert
Magalhaes és Buglio lebeszélték róla. Ez a két jezsuita időközben
visszanyerte szabadságát és egy második plébániát alapított Pekingben.
Arra azonban most sem voltak kaphatók, hogy megbéküljenek P. Schall
viselkedésével és hittérítési módszerével. Éppen ezért az igazi
nagylelkű megbocsátás tanújelét adta Schall, amikor saját maga kérte a
vizitátort, hogy P. Magalhaest engedje az ünnepélyes fogadalomtételre.
Ezidőtájt két új hithirdető is jött a fővárosba. Meglepetten látták,
hogy rendtársuk kínai mandarinnak öltözve jár; nem tart kolostori
napirendet; több szolgája is van, és még ennél is több "szembetűnő
hibája". P. Magalhaes és P. Buglio sem késlekedtek ezekről a hibákról
a két új rendtársat felvilágosítani. Ehhez járult, hogy újból
megjelentek előttük az "őszinte" vádaskodók, akik egykor a fogságban
vendégeik voltak. Az újonnan érkezettek pedig csalódva látták, hogy
Schall pekingi házában édeskevés hasonló vonást találnak Ingolstadt,
Lisszabon, Goa vagy Macao nagy rendházaihoz. Nem . is késtek
rosszallásukat nyíltan kifejezni. Az ősz, 68 éves Schallnak annál
inkább rosszul esett ez a megnemértés, mert 30 év után éppen ez a két
jezsuita volt első honfitársa, akivel a messze idegenben találkozott.
Egyiket a két új misszionárius közül nemsokára elhelyezték Pekingből.
A másik viszont, P. Grueber, napról-napra jobban megismerte Schall
igazi lelki világát. Az előbbi heves támadóból nemsokára Schall
leglelkesebb rajongója lett.
P. Grueber elöljáróinak azzal a megbízásával érkezett Kínába, hogy
kutassa ki, nem lehetne-e Tibeten keresztül szárazföldi úton
megközelíteni a Távol-Keletet. A protestáns Hollandia tengeri
hatalmának megnövekedése ugyanis egyre bizonytalanabbá tette a portugál
hajózást, főképp pedig a katolikus hithirdetők útját. P. Schall igen
sok értékes adatot tudott ifjú rendtársának rendelkezésére bocsátani;
míg ugyanis három éven keresztül Singanfu-ban tartózkodott, ő maga is
tanulmányozta a kérdést. Ezenfelül a kínai kormánytól sikerült meleg
ajánlósorokat szereznie a bátor utazó számára. Ez viszont a hosszú
előkészítés alatt szívesen segített Schallnak különféle írásbeli munkák
elvégzésében. Másolatot készített a főbb okmányokról. Baráti
kapcsolataik végül is annyira szorosra fűződtek, hogy Schall átadta
neki "Emlékezéseit" is lemásolásra. Míg P. Grueber e napló lapjait
olvasta, egyre inkább föltárult előtte rendtársának igazi lelki
nagysága. Búcsúzásukkor, 1661 áprilisában, nem volt többé nála
őszintébb híve P. Schall Ádámnak.
Három év telt el ezután, míg végre a vakmerő utazó Kínán, Tibeten,
Nepalon, Indián, Beludzsisztánon és Mezopotámián keresztül, sok
viszontagság után szerencsésen megérkezett Rómába, hol végre
átnyújthatta általános rendfőnökének a rábízott iratokat. Itt időközben
meghozták a végső döntést a Kalendárium-ügyben: Schall nyugodt
lelkiismerettel megtarthatja állását, mint császári matematikus. Hogy
azonban semmi további nehézség föl ne merüljön többé, a végső döntés
terjesztessék a Szentatya elé.
VII. Sándor pápa hasonló értelemben döntött: engedélyt ad az állás
betöltésére, melyből annyi jó származik a kínai egyházra; egyben
megadja hozzá az esetleg szükséges diszpenzációkat.
Az örömhír már nem jutott el a tudós jezsuitáig. Míg ugyanis P.
Schall Ádám megnyerte ügyét Rómában, addig minden arra mutatott, hogy
Tang Jo-vang elveszti Pekingben a másik, váratlanul rászakadt,
megdöbbentő hazaárulási pert.
Milyen sors vár reá?
Végső csalódás?
Vagy végső győzelem?
========================================================================
A hazaárulási per

A világtörténelem a jó és rossz, az igazság és tévedés örök
viaskodása. Bármerre terjedt eddig a kereszténység, a jó és az igazság
hordozója, mindannyiszor fölemelte fejét ellene a gyűlölet és a
gonoszság, ez az örök "mysterium iniquitatis". A sátáni rombolásvágy
éppen a legvirágzóbb missziók életébe szokott beletaposni. A
hithirdetőket hiába akarná valaki felelőssé tenni, miért nem hárították
el a veszedelmet.
Kínában Sun-Csi uralkodása idején számottevő hatalommá vált a
kereszténység. Csupán Peking városában 13,000 hívő élt 1663-ban. Két
katolikus templomban tartottak nyilvános istentiszteleteket. A
katekéták bárkinek rendelkezésére állottak, hogy megmagyarázzák a
hittant. Úrnapján óriási ünnepi körmenet vonult végig Peking egyik
városnegyedén. Az Oltáriszentséget egykorú följegyzések szerint 800
keresztény hivatalnok kísérte! A katolikus hívők nyíltan viselték
ruhájuk fölött a kereszt jelét. Amikor a mandarinok fölesküdtek a
kiskorú Kanghi császár négy kormányzójára, Tang Jo-vang az egész udvar
fülehallatára ünnepélyesen fölolvasta a keresztény hitvallást.
A viharfelhők 1664-ben kezdtek tornyosulni. P. Magalhaes és P. Buglio
könyvet adtak ki ebben az évben, keresztény kínai tudósok
közreműködésével. Ezt a címet írták rá: "Az isteni törvény eredete és
elterjedése." Munkájukban az emberi nem egységéből vonták le a
keresztény vallás elfogadásának kötelezettségét. Nemsokára egy
ellenirat jelent meg "Nem szabad hallgatnom" címmel. A füzet
visszautasítja a jezsuita írók néhány tételét, amelyek a kínai
önérzetet sértik. Szerzője Yang Kuang-Hsien csillagász, egyben hírhedt
pekingi zugügyvéd és hivatásszerű uzsorás volt. P. Buglio, Szent Tamás
Summa Theologica-jának kínai fordítója, hasonló kiadványban válaszolt
ellenfelének: "Cáfolok, mert nem szabad hallgatnom" címmel.
Éppen ezekben a súlyos fontosságú napokban, amelyek nyílt
összeütközés kezdetét hirdették, váratlan szerencsétlenség érte P.
Schallt: agyvérzést kapott, és csaknem teljesen megbénult. Alattomos
ellenfele most elérkezettnek látta az időt, hogy előjöjjön rejtekéből.
Feljelentette hazaárulásért, idegen és káros tanítások hirdetéséért,
valamint hamis csillagászati számításokért. Egymásután adta ki lázító
röpiratait. A bonzok, valamint a néhai Sun-Csi császár előtt
üzelmeikben leleplezett udvaroncok készek voltak vagyonokat áldozni,
hogy megvesztegessék és saját pártjukra állítsák a császári udvart. A
négy kormányzó egyike, Szukszaha, titokban összejátszott Schall
ellenfeleivel, és legmesszebbmenő pártfogásáról biztosította őket.
Kínának ítélkeznie kellett a kereszténység fölött! A négy kormányzó
elhatározta, hogy ebben az óriási fontosságú kérdésben a per
lefolytatását két minisztériumnak: a kultusznak és belügynek adják át.
Az első nyilvános tárgyalást 1664. szeptember 26-án tartották meg.
Nyolcan állottak a vádlottak között: a béna Tang Jo-vang, ifjú belga
munkatársa, P. Verbiest, a vitát megnyitó könyv két szerzője, valamint
négy kínai, aki a munka szerkesztésében vett részt. Ezekben a viharos
napokban, melyekben az egész kínai misszió jövője forgott kockán, nem
volt többé ellentét a misszionáriusok között.
A bírák kezdetben jól voltak hangolva a fővádlott, Tang Jo-vang,
valamint társai iránt. Tekintettel a főasztronómus bénaságára,
fölmentették a kínos előírás alól, mely megkívánta, hogy a vádlottak
térden állva feleljenek a hozzájuk intézett kérdésekre. Schallnak
megengedték, hogy helyette Verbiest tolmácsolhassa mondanivalóját.
A vád első és legsúlyosabb pontja a hazaárulás vádja volt. Tang Jo-
vang azzal a céllal férkőzött az asztronómiai hivatal igazgatói
állásába, hogy Kínát idegen hatalmak kezére játssza. Schall ezt az
állítást a leghatározottabban visszautasította. Sun-Csi császár
emléktáblája a keresztény templomban kifejezetten hangsúlyozza, hogy
akarata ellenére kellett a misszionáriust a csillagászati hivatal
elfogadására kényszeríteni. Ez az érv meggyőzte a bíróságot.
A második kihallgatás tisztázni akarta a vádlottak szerepét a
szerencsétlen könyv szerkesztésében. Továbbá feltették a kérdést, vajon
azt állítják-e, hogy az első kínai császár Európából származott? -- A
jezsuiták így feleltek: Ricci Máté világtérképe világosan mutatja, hogy
Judea, az emberiség valószínű őshazája, nem Európa, hanem Ázsia földjén
terül el.
A bíróság ezek után külön bizottságot küldött ki, mely most heteken
keresztül külön-külön hallgatta ki a vádlottakat. Ám akármennyire
igyekezett is Yang, hogy a hazaárulás vádját süsse a hithirdetőkre,
fáradságait nem koronázta siker. Az oklevéltárak írásai kétséget
kizáróan bebizonyították, hogy a császár jóváhagyta a missziók
működését. E mellett egy-két misszionárius még valóban nem jelenthet
veszedelmet a kínai birodalomra.
Most hosszabb szünet következett a kihallgatásokban, mely idő alatt
helyszíni bizottság utazott Macaóba, annak megállapítása végett, vajon
a portugál település csak azt a célt szolgálja-e, hogy Portugália
hadsereget menesszen Kína ellen.
Mikor azután a második vádpont tárgyalása újból megkezdődött, már
hatása mutatkozott annak a töméntelen pénznek, amelyet Yang hívei
megvesztegetésekre fordítottak. A jezsuitákat mindjárt az első ülés
foglyokká nyilvánította és súlyos bilincsekbe verette, az egy Schallt
kivéve, aki állami méltóságot viselt. Hat héten keresztül
keresztkérdések pergőtüzében kellett állaniok. Végül is december 27-én
nyilvánosságra hozták a kihallgatások eredményét. Bűnösnek mondották ki
a jezsuitákat abban, hogy egy keresztrefeszített néplázítót imádnak az
ég és föld Isteneként. Súlyosbítja bűnüket még az is, hogy szerintük
minden ember köteles e tanítást elfogadni, mert az egész emberiség egy
bizonyos Ádámtól származik. Ennélfogva Tang Jo-vang megfosztandó
valamennyi méltóságától; ügyét pedig további tárgyalás és ítélethozatal
végett az igazságügyminisztérium hatáskörébe utalják. A többi
hithirdető fogolyként kezelendő; templomaikat le kell rombolni. Yangot
viszont szemtelen szavai miatt kell felelősségre vonni.
A kérdéses minisztérium 1665. január 15-én hozta meg ítéletét: Yangot
-- mint előrelátható volt -- fölmentették. Tang Jo-vangot megfojtás
általi halálra ítélték. Társai 100-100 botütésben részesüljenek. Az
idegen hithirdetőket száműzzék. Mindazonáltal az ítélet végrehajtását a
minisztérium felfüggeszti mindaddig, míg Tang Jo-vang bűnössége minden
kétséget kizáróan megállapítva nincs.
Ugyanezen a napon megkezdték a harmadik vádpont tárgyalását: Schall
hamis csillagászati számításokkal hozott bajt a birodalomra. Minthogy
pedig éppen másnapra, január 16-ra a Kalendárium napfogyatkozást
jelzett, elhatározták, hogy a tényállás bizonyításához a legrövidebb
utat választják: hivatalosan ellenőrizni fogják a másnapi
napfogyatkozást. Az ég maga ítélkezzék a perben!
Másnap délelőtt hatalmas tömeg szorongott a pekingi csillagvizsgáló
épülete körül. Odabenn megjelentek a legmagasabb előkelőségek: a négy
kormányzó, hercegek, mandarinok és tisztviselők. Schall, kinek állapota
az elmúlt napokban rendkívül súlyosbodott, légzési nehézségekkel küzd
és időnkint elveszti öntudatát. Verbiest lázasan dolgozik a műszerek
beállításán. A kínai csillagászok, köztük Yang, az égi tünemény idejét
háromnegyed órával korábbra jelezték, mint Verbiest számítása.
Izgalmas, feszült várakozás. Végre felkiált az időmérőt ellenőrző
tisztviselő:
"Most van a kínaiak ideje!"
A nap továbbra is tisztán ragyog az égen.
Negyedóra múlva: "Most van a mohamedánok ideje!"
Semmi változás.
Az izgalom percről-percre fokozódik. Minden pillanat egy
örökkévalóságnak tűnik. Verbiest bámulatos nyugalommal lép félre a
távcsőtől. "Még öt perc." Halálos csend. Egyszerre csak felkiált az
időmérőnél álló mandarin:
"Most van a te időd, Tang Jo-vang!" -- és ebben a szempillantásban
fekete árnyék jelenik meg a napkorong szélén. Diadalordítás hangzik a
teremben. Egymást tapossák le az ottlevők, hogy beletekinthessenek a
távcsőbe. Teát kínálnak körül. Szinte el is felejtik, hogy miért jöttek
össze. Schallt és derék belga munkatársát diadalmenetben kísérik vissza
a börtönbe. A Birodalmi Híradó újból elviszi hírét az egész országba
Tang Jo-vang új, fényes győzelmének. A kínai csillagászokat csupán a
császár kegye őrzi meg attól, hogy meg ne öljék őket.
Schall perében ismét hosszas tanácskozások folynak. De végül is
bűnösnek mondják ki az első két vádpontban, mely szerint hazaárulást
követett el és káros tanításokat hirdetett. Megerősítik az egyszer már
hozott halálos ítéletet. Jóváhagyás végett azonban fölterjesztik a négy
kormányzó tanácsa elé. Ezek viszont mégsem merik a felelősséget
vállalni. Hiszen veszedelmesnek minősíteni az ég Uráról hirdetett
tanítást, Schallt pedig hazaárulónak bélyegezni annyi lett volna, mint
elítélni Sun-Csi császárt, aki mindenben helyeselte a Ma-fa eljárását.
Vajon a most még kiskorú Kanghi nem fogja-e őket egykor felelősségre
vonni ítéletükért? Nem szabad feledni azt sem, hogy Sun-Csi éppen Tang
Jo-vang tanácsára tette Kanghit trónörökössé!
A kereszténygyűlölő Szukszaha kormányzó azonban minden erejével azon
volt, hogy végezzen a hithirdetőkkel. Ezért csak egy lehetőség maradt:
el kell ejteni az első két vádpontot, és újra fel kell venni a
harmadikat. 1665 februárjában tehát elölről kezdődött a per.
A vádlottakat ettől kezdve megint nap-nap után a tárgyalóterembe
hurcolták. A fagyos téli éjszakákat szennyes, nyirkos börtönlyukakban
töltötték, rozsdás bilincsekkel összeláncolva. Elérkezett a nagyböjt
ideje. Schall, ki "egykor oly sokszor beszélte el könnyekig meghatva
az édes Üdvözítő szenvedéstörténetét, bámulatosan erős lélekkel viselte
ezt a rengeteg meggyalázást, anélkül, hogy legkisebb jelét adta volna
türelmetlenségének", írták az egykori szemtanúk. "Lehet, -- mondotta
egyik rendtársának -- hogy ezzel kell elégtételt nyújtanom a jó
Istennek azért, hogy más dolgaim miatt az imádságot annyiszor
elhanyagoltam." Magalhaes és Buglio, kiket a sok szenvedés testileg
nagyon megviselt, a többi rabok megtérítésén fáradoztak. Verbiest
viszont fáradhatatlanul dolgozott, hogy összeállítsa a legjobb érveket
és a legcsattanósabb válaszokat az esetleg előadódó kérdésekre.
Feladata nem volt könnyű. A kormányzók tanácsa ugyanis -- hogy fedezze
magát a császár esetleges későbbi bosszúja ellen -- egybehívatta a
koronatanácsot! A jezsuiták P. Verbiestre bízták, hogy az uralkodói ház
tagjainak ezen az értekezletén előadja védelmüket. Nem kis dolognak
ígérkezett az európai csillagászat helyességét napnál fényesebben
bebizonyítani ennyi hozzánemértő hallgató előtt. Ha ki tudja mutatni,
hogy bármely helyen, bármely időpontra előre meg lehet állapítani
bármely korongnak árnyékát, és így megmagyarázni a napfogyatkozás
európai számítását, akkor a kínai csillagászokat talán csak sikerül
megcáfolnia?
Amikor azonban a koronatanács egybegyűlt, ki volt már adva a jelszó:
"Legmagasabb helyről óhajtják a nyugati csillagászat elítélését, az
tehát téves!" Mindazonáltal tíz ülésre volt szükség, amíg a tanács fel
tudta fogni ezt a módfelett "világos" logikai következtetést. Végre
azután elérték azt, hogy a jezsuiták iránt jóindulatot tanúsító tagok
elfásultak, vagy már egyáltalán meg sem jelentek az összejövetelen.
Kína mágnásainak elhúzódó tanácskozásai a birodalom területén az
utolsó évtizedek legnagyobb szenzációi voltak. Hiszen a legfelsőbb
koronatanács már több mint 20 esztendeje, 1644 óta nem tartott
üléseket! Végre azután 1665 áprilisában kimondották az ítéletet: Tang
Jo-vang és hét társa hazaárulás bűnében vétkesek, és ezért feldarabolás
általi halál vár reájuk.
Kína népe tisztelettel vette tudomásul a legfelső ítélőszék szavát.
Úgy fogták fel az eseményt, hogy bár Tang Jo-vang kétségtelen érdemeket
szerzett valamikor, most a közjó érdekében fel kell őt áldozni. Hogy
valójában milyen drámák játszódtak le a fővárosban, arról nem szereztek
tudomást. Pedig ami itt történt, valóságos regénye volt az életnek.
Schall és jezsuita társainak perével egyidejűleg ugyanis külön
vizsgálat indult meg az asztronómiai hivatal csillagászai ellen.
Állandó keresztkérdésekkel sikerült is annyira zavarba hozni
némelyiküket, hogy egymással, sőt önmagukkal is ellentmondásokba
keveredtek. Így azután bizonyítottnak minősítették a vádat, mely
szerint igazgatójukkal egyetemben ők is vétkesek voltak abban, hogy nem
a Kalendárium szerinti időben temették el azt a herceget, akinek halála
annyi balsorsba keverte Kínát. Schall tehát végül saját maga esett
áldozatul lelkiismeretességének, amellyel egykor feljelentette az
egyedül hibás Enkote minisztert, hogy ezzel megmentse alkalmazottait.
A halálos ítélet aláírása a császárra várt.
========================================================================
Az utolsó szó elhangzik -- az égből

Ezekben az aggodalomteljes, szomorú napokban váratlanul üstökös tűnt
fel az égen. Abban az órában pedig, amelyben Kanghinak alá kellett
írnia a szörnyű ítéletet, hatalmas földrengés rázta meg a várost. A
császár és édesanyja rémülten menekültek az omladozó palotákból,
elvegyülve a fejét vesztett lakosság soraiba. Odakinn irtózatos vihar
tombolt. Valami rettenetes bűnnek kellett történnie, hogy az ég ily
fenyegetően mutatja ki haragját!
Valóban, az ég nem egyszer szól bele hatalmas szavával a földi élet
történéseibe. A kínain kívül pedig nem volt nép, melynek annyira vérébe
ment volna, hogy engedelmeskedjék az ég szavának!
Hogy kiengeszteljék a haragvó eget, azonnal általános amnesztia-
rendelet jelent meg. Schallt és társait szabadon bocsátották. A
legnagyobb sietséggel újból egybehívták a koronatanácsot. P. Verbiest
most már szabad emberként állhatott a bíróság előtt, hogy megvédje öreg
mesterét. Bátorsága, állhatatossága és nyugodtsága láttán egyik mandzsu
herceg nem tarthatta vissza a csodálat kifejezését: "Ez valóban
nagyszerű, hűséges jóbarát!"
A tanács, mely eleve elhatározta már Schall fölmentését, az ország
színe előtt mégis meg akarta őrizni a törvényesség színezetét. Ezért az
ügyet újból az igazságügyminisztérium hatáskörébe utalta. Ez új
tanúkihallgatást rendelt el. Rövidesen közölték az eredményt: Schall és
társai semmi szerepet sem játszottak a hibás temetési idő
megállapításában. A halálos ítélet tehát semmis. Az ítélet azonban még
legfelsőbb megerősítésre szorul.
Az ég újra közbeszól.
Pusztító tűzvész tör ki a császárpalotákban. Kanghi saját szobái
áldozatul esnek a lángoknak.
Most azután megjelenik a rendelet. A koronatanács utolsó, 12. ülése
végleg kimondja Tang Jo-vang és rendtársai ártatlanságát. Bűnbakot
azonban kellett találni, ezért öt keresztény csillagászati tisztviselőt
lefejeztettek.
Az ég közbeszólása elhárította a legsúlyosabb veszedelmet.
Mindazáltal P. Schall szenvedéseinek még nem szakadt vége, és vele
egyidőben szenvedett az egész kínai katolikus misszió. A hithirdetők
állandó rettegésben éltek, mikor hajtják végre velük szemben a
száműzetési parancsot, amely nem vesztette el érvényét Schall
fölmentése után sem.

* * *

Egy napon P. Schall Ádám magához kérette valamennyi Pekingben
tartózkodó rendtársát. A betegszoba csendjében az ő lelkéhez is szólott
az ég, aminek nyomán valóban hősies elhatározás érlelődött meg benne.
Az egybegyűlt atyák jelenlétében P. Verbiest felolvasta a bűnvallomást,
amelyet Schall mondott neki tollba: Egybehívta e helyre a jelenlevő
rendtársakat, akik az egész Jézustársaságot jelképezik számára.
Egybehívta őket, nem azért, hogy védje magát, hanem, hogy "megtört
szívvel bűnbánó vallomást tegyen". Az elmúlt évek folyamán sok
tekintetben rossz példát adott: engedetlen volt fölötteseivel szemben;
túlzottan elnéző volt alárendeltjei iránt; sokat vétkezett
szeretetlenséggel, különösképpen a Pekingben élő rendtársakkal szemben;
"mindezekben és más elkövetett bűneimben vétkesnek vallom magamat...
és amíg csak élek és beszélni tudok, nem szűnöm meg töredelmesen
mondani: mea culpa, mea maxima culpa". Ne higgye senki, hogy csak a
sorscsapások pillanatnyi sugallata íratta vele ezt az önvallomást. A
történtekben Isten figyelmeztető szavát látja. "Miként hosszútűrő
irgalmassága mind e mai napig kegyesen megtűrt engem a
Jézustársaságban, úgy hiszem és remélem, hogy imáitokra és érdemeitekre
való tekintettel most már elnyerem a kegyelmet, hogy mindvégig
állhatatosan kitarthassak. Peking, 1665. július 21-én."
A felolvasás megtörténte után béna kezébe vette a tollat, és
sajátkezűleg aláírta alig kibetűzhető nevét: "Jo. Adam Schall."
Rendtársai megrendült lélekkel hallgatták a csodálatos önvallomást.
"Krisztus Urunk jutalmazta meg ezzel azt a szeretetet, amellyel Schall
az ő szenvedéstörténete iránt viseltetett", írja Verbiest. Egy másik
rendtársa ezeket írja: "A legnagyobb kitüntetés, amelyben földi
életében részesült, hogy méltónak találtatott börtönt és bilincseket,
nyomorúságot, gyalázatot és elítéltetést szenvedni az Úr Jézusért."

* * *

Egyre nagyobb elhagyatottság borult a halálos betegen fekvő Schallra.
A száműzetési rendeletet társaival szemben végrehajtották. Huszonegy
jezsuita, három domonkos és egy ferences hithirdető útnak indult Kanton
felé. Majd saját házából is kiűzték őt, mert bosszútól lihegő
ellenfele, Yang, az asztronómiai hivatal új igazgatója, éppen az ő
lakását követelte irodai helyiségül. A keresztény templomban
elpusztították az összes képeket és szobrokat; a császári emléktáblát
darabokra zúzták. Majd új kihallgatásokra hurcolták Tang Jo-vangot,
akit halottas szekéren szállítottak a bíróságra. Végül is a
kormányzókat idegesítette már Yang állandó alkalmatlankodása, és
megtiltották, hogy tovább zaklassa őket és a jezsuitát.
Schall állapota egyre rosszabbodott. Végre 1666 Nagyboldogasszony
ünnepén, kínos halálszenvedés után lelke elhagyta ezt a földet, hogy
megjelenjék a legfelső bíró: a mindenható Isten előtt, akiért egész
életét áldozta.
Holtteste mellett Peking utolsó, még el nem űzött misszionáriusai
imádkoztak; azok, akikkel együtt szenvedett az elmúlt két év sok
viszontagsága közt: Verbiest, Magalhaes és Buglio:

"Körülfogtak az alvilág gyötrelmei,
Hatalmukba kerítettek a halál tőrei.
Szorultságomban az Urat segítségül hívtam,
Istenemhez kiáltottam,
S ő meghallgatta szent templomából szómat,
Hozzá intézett kiáltásom a füléhez jutott.
A föld megindult és megreszketett,
Alapjukban megrendültek a hegyek...
Lenyúlt a magasból, megfogott,
Megszabadított hatalmas ellenségeimtől...
Megfizetett nékem az Úr igaz voltom szerint,
Megjutalmazott kezem tisztasága szerint."
(17. zsoltár.)

P. Schall meghalt. Meghalt elhagyatva, méltóságaitól megfosztva ő,
kinek hithirdetői élete soha nem is képzelt eredményeket mutatott fel.
Mi volt tehát munkájának végső mérlege? Vereség vagy győzelem?
Minden jel arra mutatott, hogy Kína, amelynek megtéréséért Tang Jo-
vang 44 hosszú esztendőn keresztül küzdött, kimondta a halálos ítéletet
a kereszténység fölött. A nagy misszionárius tehát elvesztette a
harcot. Így látszott a helyzet Schall halálakor, 1666-ban.
De mégsem! "Az ég megbosszulja azt, aki megszegi az isteni
törvényeket." Kínának ez az ősi jelmondata soha még oly nyilvánvalóan
nem mutatkozott meg, mint Tang Jo-vang sorsában!

Legyen hát az utolsó szó az égé:

1666: Schall meghal keserű magányban, megfosztva javaitól és
méltóságaitól.

1667: Közpénzek elsikkasztása miatt kivégzik Szukszaha kormányzót, a
keresztényüldözők legfőbb pártfogóját.

1668: A rágalmazó Yang, a gyűlölettől izzó ellenfél, agyvérzést kap
és megbénul, akárcsak egykor Schall.

1669: Rájönnek, hogy Yang hamis Kalendárium-számításokat végzett.
Kivégzik bűnéért, és még ugyanazon a napon új igazgatót nevez ki az
ifjú Kanghi császár az asztronómiai hivatal élére: P. Verbiest-et, Tang
Jo-vang hű barátját és védelmezőjét! Ettől kezdve egészen a 19. század
közepéig jezsuita, majd lazarista misszionáriusok látták el Kínának ezt
a nagyfontosságú hivatalát!

1670: Egész Kína ámulva olvassa a Birodalmi Híradóban, hogy a négy év
óta sírjában pihenő nagy Tang Doktor újból visszanyerte régi
méltóságait. A koronatanács hat tárgyalás után arra a meggyőződésre
jutott, hogy az összes vádak Yang rágalmain alapultak. Schall ezért
ismét visszahelyezendő egykori rangjába.
Kanghi császár saját maga emeltetett emléket a nagy keresztény
mandarin sírhantja fölé, a következő felirattal:

"Szól a császár, ki az utolsó tiszteletet kívánja megadni
egykori elsőosztályú rangban állt szolgájának:
E hűséges hivatalnokomnak legfőbb érdeme, hogy minden testi és
lelki erejét egész odaadással uralkodójának és a közjónak
szentelte. Császári kötelességem és jogom, hogy részvéttel adózzam
a nagy halott emlékének, és hogy őt poraiban is dicsérettel
illessem érdemeiért!... Te, Tang Jo-vang, valóban halhatatlan
dicsőséget és örök tiszteletet szereztél nevednek."

1671: A jezsuita misszionáriusokat szabadon bocsátják Kantonból,
száműzetésük helyéről, és újra visszatérhetnek munkaterületükre.

1692: Hálából Tang Jo-vang és Verbiest érdemeiért megjelenik Kanghi
császár híres rendelete, mellyel vallásszabadságot ad a
kereszténységnek.

1742: A Mandzsu-dinasztia évkönyveiben örök időkre megörökítik Schall
is munkatársai emlékét. Egy mondat az évkönyvből:
"A Kínába jött idegenek valóban nagyképzettségű és mélylelkű tudós
férfiak voltak. Nem kívántak maguknak sem dicsőséget, sem anyagi
javakat, mert csak eszméik terjesztésének áldozták életüket."
P. Schall Ádám nem volt szent. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy a
mennyekben nagyobb most az ő dicsősége, semhogy rászorulna földi
életében elkövetett botlásainak kimagyarázására.
Hithirdetői munkájában, ha csak az elért eredményeket tekintjük,
akkor is messze túlszárnyalja valamennyi kortársát. Aki azonban
mélyebbre fürkésző tekintettel szemléli életét, nemcsak a külső sikerek
után fog ítélni, hanem elmondhatja majd P. Verbiest szavaival: "Abban
a tényben, hogy a jó Isten 44 éven át tartó ernyedetlen munka után
elvett mindent tőle, ami ember előtt csak kedves lehet e földön, a
kiválasztottság legbiztosabb jelét kell látnunk."
Gyönyörűen hirdette a "Nagy Tang Doktor' érdemét az emlékmű, amelyet
még Sun-Csi császár állíttatott egykor:

"NAGY BUZGÓSÁGGAL SZOLGÁLTA ISTENÉT,
NAGY HŰSÉGGEL SZOLGÁLTA CSÁSZÁRÁT.
Ó, TI VALAMENNYIEN,
MATEMATIKUSOK ÉS CSILLAGÁSZOK,
VEGYÉTEK PÉLDAKÉPÜL ŐT!"