Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Németh Géza
„Sejahtera Malaysia”

Forrás: http://www.kfki.hu/~cheminfo/TermVil/tv2000/tv0003/malaj.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Első rész

Oszlassunk el bemelegítésként egy előítéletet. Amikor Zürichben beszálláshoz készülődöm Kuala Lumpur felé, látom a kiírást: „Swiss Air Flight operated by Malaysian Airlines”, vagyis hogy e járatot a svájciak fedőnevén a maláj légitársaság üzemelteti. Előre sejtettem, hogy bedugnak valami agyonzsúfolt, uraságoktól levetett, aggastyán Jumbóba, aztán vagy odaérünk, vagy nem. Ehelyett beszálltunk egy általam korábban még sosem látott Boeing-777-esbe, a legkorszerűbb utasszállítóba, melynek megvásárlását csak igazán menő légitársaságok engedhetik meg maguknak. (Gondolhattam volna, hogy a svájciak nem állnak össze akárkivel.) Még a turistaosztályon is minden utasnak saját, tenyérnyi tévéképernyője volt, 12 filmválasztási lehetőséggel (egyet se néztem végig), számítógépes játékokkal, térképes-szöveges repülési információkkal. Rendszeresen megjelent a képernyőn a repülőgép ikonja, mellette nyíl mutatta, merre fekszik Mekka aktuális helyzetünkhöz képest.

Kuala Lumpur (a továbbiakban KL) új repülőtere 1998-ban készült el, 3,5 milliárd dolláros költséggel (úgy is néz ki), kaucsukültetvények kellős közepén. Vezető nélküli egysínű vasút szállítja az érkezőket a fogadócsarnokba, ami persze merő flanc, két sínen is ugyanoda jutnánk, vezetővel meg pláne. Mindez mit sem változtat a szomorú tényen, hogy nyoma veszett a csomagomnak. Úgy látszik, most már ez lesz a gyakorlat, ha Ázsiába utazom. (De erről Ázsia mint olyan, mit sem tehet.)

Tudakolom az információnál, melyik busz visz a városba. Melyik városba, uram? – kérdez vissza a bokától fejbúbig iszlámba öltözött hölgy. Mondom, KL. Utóbb kiderült, a kérdés helyénvaló. A főváros ugyanis jó hatvan kilométerre fekszik a reptértől. Meglehet, nem sokáig. Már dédelgetik egy új főváros (cirka 60 milliárd dollárba kerül, ha tényleg elkészül) tervét, a mostanitól délre. (Kérdezzék meg a magyar pénzügyminisztert, hány évi költségvetésünket tudná összeütni ennyi pénzből...)

A kínai negyedben foglalok szobát; ablaka nincs, a légkondicionálást csak délután ötkor kapcsolják be. Tizenkét órás repüléstől kinyúvadva, hátizsákom esetleges végleges eltűnése fölött búsongva majd százszázalékos páratartalommal terhelt 30 fokos dunsztban kóválygok az utcán. KL kínai negyede szinte mindenben hasonlít sok világváros chinatownjához. Az utcákat is birtokba vevő kis üzletek, étkezdék, súlyos, meleg szagok, sokadalom, s mindennek kulisszájaként a város koloniális negyede, kissé lepusztult – vagy éppen gyönyörűen renovált – épületeivel. Csak egy dologban nem hasonlít: az itt élők kínai-malájok, értsd, nem valami egzotikus etnikum képviselői. Ők itt, Malajziában vannak itthon.

Este fél tízkor (addigra már elterveztem rövid jövendőm, mit kell majd összevásárolnom a 300 dolláros kompenzációból, ha három nap múltán se kerül elő a cuccom) repülőtéri futár meghozza a hátizsákom. Megingathatatlan a gyanúm, tévelygett valahol a 21. századi dizájnban még kissé idegenül mozgó személyi állomány keze alatt, merthogy másik gép aznap nem jött Zürichből.

Kuala Lumpur nem tartozik Malajzia történeti városai közé. 1858-ban jött létre, amikor Selangor rádzsája (uralkodója) kínai szakértőket küldött a Klang és a Gombak folyó összefolyásánál elterülő vidékre, hogy ón után kutassanak. A mocsaras dzsungelben sokakat elvitt a malária, de lett ón, és lett város, amit persze jó ideig nemigen lehetett annak nevezni. Kuala Lumpur egyébként azt jelenti, iszapos torkolatvidék (ebből a kuala az utóbbi).

A koloniális városmag a 19. század 80-as éveiben alakult ki. Indiából érkezett angol építészek keze munkáját dicséri a viktoriánus és a mór stílus jegyeit harmonikusan ötvöző Sultan Abdul Samad Building (eredetileg a brit közigazgatási központ, ma a legfelsőbb bíróság), az indiai mogul motívumokkal ékített főpályaudvar, mely alighanem a világ egyik legszebb vasútállomása, vagy a szintén indiai iszlám hatást tükröző Jame mecset. A városközpont a Merdeka (Szabadság) tér, valójában park (egykor angol krikettpálya), ahol malajzia függetlenségét 1957. augusztus 31-én kikiáltották. Úgy fest, a malájok a fejükbe vették, ha már ilyen szépen alakulnak a dolgok, lehetőleg mindenből övék legyen a legnagyobb. E téren tör magasba a világ legmagasabb (95 méteres) zászlórúdja, a keleti városrészben pedig a Petronas Towers ikertornya, mely kategóriájában szintúgy világrekorder. Tervezői az iszlám külcsínt a legkorszerűbb műszaki megoldásokkal vegyítették. 88 emelete, valamint a struktúrát lezáró antennák 451,9 méter magasan csiklandozzák a felhők talpát. Az épület egy része a nemzeti olajtársaságnak ad otthont. (A Petronas név mifelénk talán a Forma-1-ből ismert leginkább: a Petronas a Sauber-csapat főszponzora.) A tornyokba látogatók nem mehetnek föl (legalábbis ilyen liftet nem találtam), ellenben a 421 méteres KL Menara tetejére igen. A menara szóban könnyen felismerhető a minaret, ami egyszerűen tornyot jelent, és a müezzint telekommunikációs létesítmények helyettesítik. Odaföntről látszik igazán, micsoda őrült tempójú fejlesztést hajtottak végre a keleti városrészben, az „arany háromszög”-ben. 30-40 emeletes bankok, irodaházak, hotelek szerénykednek az ikertorony-óriás körül, virágos, műtavacskákkal tarkított parkok szelíd ölelésében.

Az újabb negyedek már a 21. századra épültek, a közlekedés ennek ellenére krónikus székrekedésben szenved. Hiába az emelt-süllyesztett autópályák, az elegáns, környezetbarát, rózsaszínű minibuszok, a magasvasút-hálózat, a központ sétálóutcái, a rohamosan (évi 3 százalékkal) gyarapodó népességű (1,4 milliós) KL túl gyorsan növi ki önmagát. Körötte már duzzad az agglomerációs gyűrű, de nincsenek bódévárosok!

KL-től nem messze, Kuantan falunál, mangroveerdők környékén rendkívüli természeti látványosság kínálkozik. Esténként milliónyi hím szentjánosbogár villogtatja önmagát, másodpercenként háromszor, szinte tökéletesen szinkronban egymással. Valamelyik Attenborough-filmben láttam ezt a káprázatos jelenséget, mely csak Délkelet-Ázsiában figyelhető meg. Már ha nem esik az eső. Ama napon pedig, amikorra a kirándulást terveztem, már délután három körül akkora özönvíz zúdult KL-ra, hogy a belvárosi utcákon térdmagasságban hömpölygött az iszapos víz. Nálunk ilyesmi első hír volna a híradókban, errefelé úgyszólván mindennapos eset.

Pár napra átteszem székhelyemet északra, Penangba. Normál méretű, de amúgy csak 25 személyes busz, fotelnyi, fekvő helyzetben dönthető ülésekkel, az autópálya mente úgy néz ki, mint mondjuk Bajorországban; nyírják a füvet! Közeledvén a thai határvidékhez, megjelennek a trópusi torony- és kúpkarsztok, melyekbe itt-ott csúnyán belemart a bányászat.

Aki útközben elhúz északkeletnek, fölér a Cameron-felföld 1500-1600 méteren tetőző dzsungelvidékére, már amennyi megmaradt belőle. Az eredeti növényzet jórészt áldozatul esett a tea- és kaucsukültetvényeknek, az északra vivő autópályát meg szinte végigkíséri az olajpálma-rengeteg. Ipoh városát – környékén több ronda gyártelep – az ónbányászat és -feldolgozás emelte a harmadik legnépesebb maláj város rangjára. Mindez – az ércre, pálmaolajra és nyersgumira alapozott gazdaság – már a múlté. Hogy mi a jelen? Kiderül többek között Penangban.

Penang szigetét keskeny szoros választja el a szárazföldtől. Kompon (3 km), hídon (8 km) egyaránt átszelhető. E logika, hogy tudniillik miért pont a szoros legszélesebb részére kellett a hidat építeni, kissé nehezen érthető; ha csak azért nem, hogy elmondhassák, ez Délkelet-Ázsia leghosszabb hídja...

Penang (malájul Pinang) volt az első hely Malájföldön, ahol a britek megvetették a lábukat. E történet szövevényeiből emeljünk ki annyit, hogy a 285 km2-es szigetet Light angol tengerészkapitány szemelte ki 1771-ben kereskedelmi kikötőnek. Évekbe telt, míg kiegyezett a helyileg illetékes szultánnal és a pár tucat halász lakta szigeten létrejött az első brit hídfőállás. A sűrű növényzetű vidéken a betelepülők annyi földet foglalhattak, amennyit irtással megtisztítottak. E műveletet Light azzal mozdította elő, hogy ágyúból egy rakás ezüstpénzt lövetett a dzsungelbe. Penang első fénykora Szingapúr megalapításáig (1819) tartott. A másodikat, azt hiszem, napjainkban éli.

Georgetownban minden olcsó szálláshely a kínai negyedben található. A kolonális városrész talán az évszázados pangás miatt megőrizte eredeti ázsiai báját, mely éppen ideális táptalajt kínál a (főleg hátizsákos) turizmusnak. Kicsit minden kopott, szakadt, zsúfolt, zajos, nyüzsgő; szállodák, bárok, utcai étkezdék, pénzváltók, utazási irodák váltogatják egymást, s mindez szinte átmenet nélkül olvad eggyé a hindu, taoista, keresztény templomokkal, muzulmán mecsetekkel, a maláj rock a nyugatival, az indus templomokból kicsengő monoton ének a müezzin kántálásával. Betérek egy kínai templomba... vagy mégse? Szentély, füstölőpálcikák, díszes feliratok, pazar bútorzat, ajtó tárva. De akkor mit keres itt biliárdasztal meg színpad? Ez egy kongsi; eredeti rendeltetése szerint kínai családok istentiszteletet tartottak itt őseik emlékezetére. Penangban e funkció még a múlt században némileg módosult; a bevándorló kínaiak gyülekezőhelyeivé váltak (családi-, illetve származási hely szerinti alapon, ilyenképpen nevezhetők klán-házaknak is).

Bármilyen kicsi is a sziget, egy 860 méter magas hegyre telik neki. Fogaskerekű visz föl a tetőre, ahonnan belátni az egész szigetet. Látni azokat a lakótelep-kategóriában föltétlenül első osztályú toronyházakat is, melyek a köröttük levő kertes családi házakkal együtt Penang egyre növekvő számú polgári középosztályának adnak otthont. Penangot Ázsia egyik szilícium-völgyeként tartják számon. Malajzia napjainkban a világ legnagyobb félvezető exportőre! A hetvenes évek közepétől hatalmas külföldi tőke áramlik az országba. A kilencvenes évek második feléig Malajzia rendre évi 8 százalék körüli GDP-növekedést produkált. A kelet-ázsiai pénzügyi válság a maláj gazdaságot sem kerülte el, de alapjaiban nem rázta meg. Együtt járt viszont egy számomra igen kellemes következménnyel. 1997 elején egy amerikai dollárért 2,5 maláj ringgitet adtak a pénzváltók, 1999 márciusában már 3,7-et, s közben az árak alig emelkedtek. Így történhetett, hogy 10-12 dollárért szinte bárhol légkondicionált, tévés, fürdőszobás hotelszobát kaptam, két-három dollárért degeszre ehettem-ihattam magam, s ha Borneón rest voltam busszal zötykölődni, 30 dollárért odébb repülhettem.

A hegy lábánál emelkedik Malajzia legnagyobb buddhista temploma, a Kek Lok Si. 1890-től húsz éven át építették. Volt rajta mit ügyködni. Már nem idegen számomra a buddhista templomok barokkot is verő pompája, itt mégis meglegyint valami diznilendes fíling. Már a megközelítése is megpróbáltatásokkal jár. Meglehet, Buddha is követte Krisztus példáját, s kiűzte a kufárokat a templomból, ám a kereskedők (kegytárgy plusz szuvenír) már az ajtóban lecövekeltek. Legalább 200 méter hosszú sátorsoron kell átküzdeni magam. Műanyag fekáliától a bambuszfaragványokig úgyszólván minden kapható. A templom valóságos komplexum; teknőcös tavacskák, zászlók, lampionok, életnagyságú Buddha-szobrok százszámra, mellükön horogkereszttel (egész kis keleti Wehrmacht), mindezek tetejébe egy 30 méter magas torony, alja kínai, közepe thai, teteje pedig burmai stílusú sztúpa.

Szállodám öregecske, jellegzetes kínai épület, 5-6 méteres belmagasságú szobákkal és ujjnyi méretű csótányokkal. Köztudott, hogy a csótány sötétben indul élelemszerző körútra, s alkalmasint az ágyba is bemászik. Gondoltam, átvágom őket, éjjelre égve hagyom a villanyt, ha a szükség úgy hozza, hogy föl kell kelnem, lássam, mire lépek. Aztán rájöttem (bár megannyi találkozás ellenére jártasságom a csótány-etológiában csekély), hogy ezek a szörnyetegek alighanem biológiai óra szerint működnek. Ha ég a villany, ha nem, azok bizony előjönnek, mert éhesek. Vajon mi történne, morfondíroztam, ha egy ázsiai csótányt áthoznánk Európában és megfigyelnénk, hogyan abszolválja a hétórás időeltolódást. Szerintem hamar megszokná. (A kísérlettől eltekintettem.)

A „szalonban” a recepciós fiúk tévénézéssel múlatják az időt. Épp egy hongkongi film pereg, de hogy mi, alig látom. (Az ordítozásokból ítélve valami ütős-rúgós-vérspriccelős-karatés-kung-fus baromság.) Azért nem látom, mert a filmet három nyelven feliratozták. Hongkongban a kínai nyelv kantoni változatát beszélik, ezért feliratozták kínai írásjelekkel, hogy a mandarin dialektust használók is értsék, továbbá malájul és angolul. Kérdem egyik srácot: te, ugye, kínai vagy? (Tudtam, persze, csak hogy valahogy elinduljon a társalgás.) Kínai-malajziai vagyok, felelte. Lehet, hogy húsz-harminc éve még nem így mondta volna.

A mai malájok ősei úgy négyezer éve jöttek a félszigetre, kiszorítva, eltörpítve a legősibb őslakó népcsoportokat. A korai középkorban uralkodó hindu és buddhista vallást csak a 15. század elejétől követte a mára uralkodóvá vált iszlám. Kínaiak, bár kereskedőik már akkortájt megjelentek a félszigeten, igazából a múlt századi ónbányászat kapcsán érkeztek nagy számban. az indusok, főként tamilok, nagyjából ugyanakkor, a brit időszakban jöttek, út- és vasútépítkezéseken, kaucsukültetvényeken dolgoztak. A kereken 20 milliós Malajzia mai etnikai képe így fest: az össznépesség 85 százaléka a félszigeten él (a többi Észak-Borneón), ebből kb. 55 százalék maláj, 35 százalék kínai, 10 százalék indus. Borneón a kínaiak és az indusok aránya kisebb, nagyobb viszont a törzsi, ősmaláj népeké.

A függetlenné vált ország, éppen etnikai sokszínűsége miatt, azonnal súlyos gondokkal szembesült. A maláj-malájok, akik a politikai életben szereztek vezető szerepet, igen kis százalékban részesültek a gazdaságból. Az üzleti életben uralkodó volt a kínaiak szerepe. Ezt a kormányzat az ún. bumiputra politikával, magyarán pozitív diszkriminációval igyekezett kiegyenlíteni. Államnyelvvé tették a malájt, erősebben fejlesztették a főként malájok lakta vidékeket, fontos gazdasági, kulturális, kormányzati pozíciókba juttattak malájokat, ami érthető okból erős ellenállást váltott ki a nem malájok körében. 1969 májusában Kuala Lumpurban etnikai lázongások lobbantak fel, melyeknek több százan estek áldozatul. Bár az események nyomán több kínai is elhagyta az országot vagy kivonta a tőkéjét, a gazdasági fellendülés, úgy tűnik, föloldotta az etnikai feszültségeket. (Emlékeztetek rá, hogy pár éve, amikor az indonéz gazdaság a kelet-ázsiai válság során padlóra került, az ottani csőcselék azonnal az ott törpe kisebbséget alkotó kínai kereskedőket kezdte ütni.) Mindemellett a kisebbségek élhetik a maguk megszokott életét, tarthatják szokásaikat, vallásukat, nyelvüket, a tévében mindennap van kínai, tamil és angol nyelvű híradó is.

Kérdem a kínai-maláj fiút, milyen nyelveken beszél. Angolul társalgunk, ez evidens, no meg – miként az indus is – tud malájul. Az igazi maláj, a bumiputra (a föld, vagyis a talaj fiai) angolul és malájul tud, kínaiul vagy valami indus nyelven nem. Milyen nyelv is a maláj, a Bahasa Malaysia? (Nagyjából ugyanezt beszélik Indonéziában is.) Állítólag elég könnyen megtanulható, kiejtése egyszerű, igeidők nincsenek, a főnevek többes számát a szó megduplázásával fejezik ki. Aki beszél angolul, elég sok ismerős szót talál a malájban: bas, sekolah, bot, tikit, polis, telepon, teh, kopi, farmasi stb.

Mivel olvasóink többségének nemigen van módja maláj szöveget olvasni, ezt az égető hiányt megpróbálom most pótolni. Feltűnt, hogy az esti tévéműsor utolsó híradóját követően mindennap bejátszottak egy klipet, melyben öt, különféle népviseletű hölgy énekelt egy kissé szentimentális, de igen kellemes, hazafias dalt. Ennek első és utolsó versszakát adom közre, malájul (csak azért tudtam lejegyezni, mert ezt is feliratozták):

Puju dan syukur pada Illahi
Anugerah Nya tiada terhingga
Kedamaian, kemakmuran
Malaysia ku bahagia

...

Bersemarak Malaysia tercinta
Kibarkan panji kebesarannya
Kami rela menjaga nama mu
Sejahtera Malaysia

(Szóljon, aki akár egyetlen ismerős szót talált benne a Malaysián kívül! A cikk címében szereplő sejahtera jelentése sikeres, harmonikus, a j-t dzs-nek, az s-t sz-nek, a c-t cs-nek ejtik.) Érdekelt, miről szólhat, ezért levelet intéztem Malajzia budapesti nagykövetségéhez, legyenek szívesek lefordítani legalább angolra a szövegét. Postafordultával érkezett a válasz szép, fejléces papíron, a nagykövet, Mohamad Sani aláírásával, így ezúton is köszönöm őexcellenciájának a szívességét. (A cikk végén megtalálják az angol nyersfordítás teljes szövegét. Ha akad vállalkozó olvasó a magyar műfordítás elkészítésére, a legjobb változat szerzőjének nem tudunk felajánlani kéthetes malajziai körutazást, de művét következő számunkban örömest közöljük.)

Malajzia „európai” történelme nem Penangon, és nem is a 18. században kezdődött, hanem a félsziget egy másik nagyvárosában, Melakában. Szingapúr és Penang még jelentéktelen halászfalu volt, amikor ez a város a hasonnevű tengerszoros partján már fénykorát élte. Felvirágzása egy szumátrai hindu herceg uralkodása idején a 14. század végétől indult meg; stratégiai kereskedelmi kikötővé vált az Indiai és Kína közti hajózási útvonalon, s nem mellesleg az iszlám gócpontjává. Melaka szultánjai uralták a legnagyobb birodalmat Malájföld történetében, s ekkortól terjedt el uralkodó nyelvként a maláj. 1511-ben a portugálok elfoglalták a várost, eközben a szultán délre, Johorba tette át székhelyét. A portugál uralmat a batáviai (ma Dzsakarta) központú Holland Kelet-indiai Társaság törte meg 1641-ben. Ők, a portugálokkal ellentétben, okos taktikával, integrációval szilárdították meg hatalmukat. Ezrével jöttek kínai emigránsok, akik a kereskedelemben hamarosan az európaiak fejére nőttek. Sok kínai férfi házasodott maláj nővel, s leszármazottaik különleges etnikai csoportot alkotnak. Sajátos maláj dialektust beszélnek, vallásuk többnyire kínai, konfuciánus, de maláj öltözéket viselnek, vegyítik a két konyha elemeit, de nem pálcikával, hanem kézzel, malájosan esznek. Vegyes házasságok, ha nem is sűrűn, de ma is előfordulnak, ilyenkor azonban mindig a kínai származásúnak kell fölvennie házastársa vallását, az iszlámot.

1795-ben Melaka újból európai gazdát cserélt; a hollandok ellenállás nélkül adták át a briteknek. A feltörekvő és igen közel fekvő Szingapúr mellett a hajdani dicsőség csöndben leáldozott.

Hajnalban érkezem Penangból a már megszokott fekvőüléses luxusbusszal. Az ember nem érti, ha ennyire mindenre telik, hogy nem képesek az egész országban egyetlen tisztességes, rendezett buszpályaudvart összehozni (pardon, egyet láttam, Borneón). Megkérek egy taxist, vigyen valami olcsóbb, de rendes szállodába. Megáll egy olyan hotel előtt, amilyennek Európában a közelébe se mernék menni. Vadonatúj épület, bevezető áron 18 dollárnyi ringgitért olyan szobát kapok, reggelivel, amilyenért mifelénk minimum a kétszeresét kérnék. (A plafonon, biztos, ami biztos, zöld nyíl jelzi Mekka irányát.) De hol a villanykapcsoló? Tapogatok a falon, találok egy pisla fényt, kis rekeszt jelez, abba kell bedugni a kulcstartó műanyaglapot, így lőn világosság. Ha meg kimegyek a szobából és kiveszem a kulcsot, az elektromos ellátás megszűnik. Energiatakarékosság. Ilyet se láttam még. De olyan táblát sem, ami egyik borneói szobám ajtaján függött: „Felhívjuk kedves vendégeink figyelmét, hogy a szobában található összes tárgy hotelünkben megvásárolható. (Mellette árlista.) Kérjük, érdeklődjön a recepciónál!”. Bizonyára tudják, a világ szállodáiból a vendégek előszeretettel tulajdonítanak el ezt-azt. A hotelszarkák leszerelésének ilyen bájos módjával még sehol sem találkoztam. Én speciel szállodából sosem lopok; csakis légitársaságoktól szoktam. Immár birtokomban van vagy kéttucatnyi különféle kávéskanál, csészék, pár mutatós hányózacskó, egy fél biztonsági öv, egy kispárna, s ha szépen alakulnak a dolgok és sikerül még szert tennem néhány fontos apróságra, hamarosan hozzáláthatok saját repülőgépem összeszereléséhez.

Melakában szinte minden bejárható gyalog. A többnyire nyomorúságos viskókkal (ilyenek is vannak) szegélyezett iszapos vizű pataktól nyugatra terül el a Chinatown. Nagy a nyüzsgés egy taoista templom előtt. Egy férfi idegenvezetésre ajánlkozik. Gyengéden elhárítom, azt viszont megkérdezem, hogyan lehet megkülönböztetni, ki a kínai-maláj, és ki a maláj-maláj. (Ezt éppen a templomok körül a legkönnyebb eldönteni.) Az utóbbi valamivel sötétebb bőrű, feleli. A nőknél, magam is látom, egyértelműbb a helyzet. A kínaiak európaiasan öltözködnek, a malájok viszont bokáig érő egyberuhát viselnek, a fiatalabbaknál nem ritka a farmernadrág blúzzal kombinálva, ám elmaradhatatlan az áll alatt összetűzött kendő. A sminkkel és az ékszerekkel viszont nem spórolnak. Az sem rendkívüli látvány, hogy a kendő alól walkman zsinórja lóg ki.

A modern városrészekben olyan sorházak nőnek ki a földből, hogy merem állítani, tíz magyar családból kilenc örömest beléjük költözne. Szemlátomást van rá fizető- (vagy bérlő-) képes kereslet.

Az európai hódítók a patak keleti oldalán rendezkedtek be. A portugál erődből nem sok maradt. A hollandok ugyan békén hagyták, ám amikor a britek áthelyezték székhelyüket Penangba, fölrobbantották, nehogy később pont ellenük használják föl. A holland uralom emlékét egy vörösre mázolt templom és a hasonló színű egykori városháza (ma néprajzi múzeum) őrzi. A belváros műemlékei körül elképesztő díszítettségű triciklik gazdái vadásznak turistákra. Érdekes, hogy az ázsiai népek milyen szépen elosztották egymás között, hogy melyik milyen járművét csicsázza ki: a thaiok a motoros riksát, az indusok a teherautókat, a pakisztániak a buszokat, a filippínók a minibuszokat, ilyenképpen a malájoknak a tricikli maradt.

Egy hetet szántam a félszigetre, most már erősen hív a természet, irány Borneó, de előbb ismét a futurisztikus repülőtér. Seremban városában fölszállok egy HÉV-szerű elővárosi vasúti szerelvényre. Mágnesszalagos jegy, svájci gyártmányú kocsik, patyolattisztaság, csendes suhanás. Majdnem elsírtam magam, ez okból nem először és utoljára. Uramisten, hát ezek – már ők is! – legalább húsz évvel előttünk tartanak?!

*

Végül az ígért Sejahtera Malaysia angol változata. A magyar műfordítást kérjük e-mailen vagy levélben március 20-áig beküldeni. Praise and thanks to Allah / His blessing are limitless / Peace, prosperity / My Malaysia is happy (blissful) / With determination to succeed / In service of the country and race (people) / We uphold our noble aim / Unity of the country / One word, one heart / In facing challenges / We are loyal, we are ready / To sacrifice for the country / Onward Malaysia, my love/Wave the nation's flag / We pledge to protect your dignity / Successful (harmonious) Malaysia.


Második rész

Ha Kuala Lumpurra – már csak furcsa, egzotikus neve miatt is – sokan úgy gondolnak, hogy valahol ott lehet a világ vége, el tudom képzelni, mi járhat a fejükben a borneói Kota Kinabalu hallatán. Ha Borneó, akkor nyilván dzsungel, ágyékkötős bennszülöttek, pálmakunyhók, fákon ugrándozó majmok... Még az sem sejti, mi vár rá, aki a félszigetről, több-kevesebb malajziai tapasztalat birtokában érkezik. Egyáltalán, van itt tisztességes repülőtér? Nos, van. Kifogástalan. Bőven marad időm körülnézni, éjjeli géppel érkeztem, így olcsóbb. (A kereken 2000 kilométeres távot naponta hat Boeing 737-es teszi meg oda-vissza KL és Kota Kinabalu – a továbbiakban KK – között!) Egy helybeli sráccal együtt várjuk a reggelt. Számítógéppel fölcuccolva érkezett, KL-ban jár egyetemre, vakációzni jött haza. Nem mertem megkérdezni, mihez kezd itt a „dzsungelben”, ha végez.

Pirkadatkor odalépek a legközelebbi taxishoz, mennyiért visz be a városba. Tizennyolc ringgit, mondja, de hat után már csak tizenkettő, amúgy vehetek kupont is. Különben fáradjak a sorban legelöl álló kocsihoz. Eszerint itt rend van!

Kissé furcsállottam, hogy érkezéskor útlevelet kértek, mintha nem is ugyanabból az országból jöttem volna. Sabah, miként a másik borneói maláj tagállam, Sarawak is, autonóm terület. Abban az időben, amit mi korai középkornak nevezünk, Sabah vadászó-gyűjtögető őslakóit már sűrűn látogatták kínai kereskedők, majd a 14. századtól Brunei szultánja uralta. 1521-ben érkeztek az első európaiak, a Fülöp-szigeteken megölt Magellán flottájának maradványa, ám még két és fél évszázadba telt, mire kontinensünk szuperhatalmai rájöttek, itt van mit keresni. Sabaht úgy adták-vették, mint nálunk manapság a lopott autót. A brunei szultán eladta a helyi amerikai konzulnak, az tovább a hongkongi osztrák konzulnak, van Overbecknek. Ám a Monarchia érdeklődését nem sikerült felkeltenie, így továbbpasszolta az angol Dentnek, aki megalapította a Brit Észak-borneói Társaságot. A britek nyomban nekiestek a dzsungelnak, s az erdők helyére kaucsukot és dohányt telepítettek. Mindez tartott a második világháborús japán megszállásig. 1946-ban a társaság eladta Sabaht, mely brit koronagyarmattá vált.

Itt érdemes visszakapcsolódni az ország egészének történetéhez. A főleg kínaiak vezette Maláj Kommunista Párt, mely gerillaháborút folytatott a japánok ellen és nehezményezte, hogy a maláj vezetők egy része lepaktált a megszállókkal, egy füst alatt a britektől is meg kívánt szabadulni. A maláj malájok szintúgy rühellték az angol uralmat, de nem akartak kínai dominanciájú országot sem. A britek a gyarmatból föderációt hoztak létre, melyben a malájokat privilegizált helyzetbe juttatták a kínaiakkal és az indusokkal szemben. A hosszú, már-már polgárháborús zűrzavar közepette Tunku Abdul Rahmannak sikerült egyesítenie az ország szuverenitásáért küzdő pártokat, s a cél érdekében átmenetileg háttérbe szorultak az etnikai csoportok közti ellentétek. 1957-ben a függetlenné vált országhoz csatlakozott Sabah és Sarawak, valamint Szingapúr. (Utóbbi 1965-ben kivált az államszövetségből, Brunei pedig eleve be sem lépett.)

Malajzia állami berendezkedése alighanem egyedülálló a világon. Monarchikus államszövetség, élén király áll, akit ötévente választanak kilenc félszigeti tagállam szultánjai, önmaguk közül. A tizenhárom szövetségi államból nincs szultánja Melakának, Penangnak, valamint Sabahnak és Sarawaknak. Ezeket a szövetségi kormány által négy évre kinevezett kormányzó igazgatja. Minden államnak van saját kormánya is, mely kiváló alkalom fontos funkciók létrehozására és betöltésére. A király szerepe formális, mindemellett ő – és az állami szultánok – a maláj hagyományok és az iszlám jelképe. A malájok egészen másként viszonyulnak uralkodóikhoz, mint az európai monarchiák alattvalói. Itt például elképzelhetetlen a szultáni famíliák szennyeseinek kiteregetése, pedig akad bőven.

Kota Kinabalu (korábban Jesselton) ma Délkelet-Ázsia egyik leggyorsabban növekvő városa. A japán megszállás alatt a szövetségesek porig bombázták, így történelmi emlékei alig maradtak. Szépnek ilyenképpen nem nevezhető, 200 ezer lakosa ellenére inkább kisvárosi benyomást kelt. A háború után épült lakónegyedei már erősen amortizálódtak, ám az utóbbi egy-másfél évtized fejlesztései gyors ütemben emésztik föl a közelmúlt maradványait. Már a repülőtérről jövet feltűnt egy rettenetes külterületi cölöpfalu. A város egy részét a múlt században a tenger feltöltésével alakították ki; ennek maradéka ez a bűzös, sekély vízben álló kiterjedt nyomortanya (viszont gazdag a madárvilága). Egyetlen képre ráfér az ázsiai középkor és a 21. század: a viskóktól száz méterre ott az ultramodern mecset, a legelemibb komfortot is nélkülöző negyed mögött csupa üveg irodaházak, bankok, no meg parabolaantennás, garázsos, tetszetős küllemű családi házak. A srácok errefelé nem fociznak a grundokon, hanem a legnépszerűbb maláj sportot, a sepak takraw-t játszák, nagyjából a röplabda szabályai szerint, azzal a különbséggel, hogy a labdát bármilyen testrésszel lehet továbbítani, csak kézzel nem. A kb. 15 centi átmérőjű, belül üres labda ratángpálmarostokból készült (meg ne kérdezzék, milyen a ratángpálma). Az igazán pengés játékosok magukat hanyatt dobva, ollózva rúgják át a másik térfélre. A sepak raga játékban a csapattagoknak egy körben addig kell fejjel, vállal, lábbal a levegőben tartani a labdát, ameddig csak tudják. Higgyék el, sokáig tudják.

KK-tól alig tízpercnyi csónakúttal elérhető a Tunku Abdul Rahman Nemzeti Park öt szigete. Útban Pulau Sapi felé (pulau szigetet jelent) látni a Gaya-sziget filippínó menekültek lakta, távolról is riasztó állapotokat sejtető cölöpfaluit. Délkelet-Ázsia több országából, így a Fülöp-szigetekről és Indonéziából is, sokan próbálnak szerencsét a módosabb Malajziában, már csak azért is, mert a kis népsűrűségű ország munkaerőhiánnyal küzd. Pontosabban, az alantasabb tennivalókat a malájok nem vállalják el. A nemzeti park kiváló infrastruktúrával várja a látogatókat. A város szennyétől távol elég tiszta a tengervíz, lehet búvárkodni, piknikezni, bóklászni a kis dzsungelek ösvényein. S ami párját ritkítja Délkelet-Ázsiában: a kirándulók zöme nem külföldi, hanem helybeli.

Könnyű, egynapos túrát teszek a KK-tól nem messzi Crocker-hegységben. Azon kevés helyek egyike Sabahban, ahol aránylag nagy területet kímélt meg az erdőirtás. A környékbeliek szállítására szakosodott, enyhén szólva túlzsúfolt minibusz 1600 méterre kapaszkodik föl. A hágó környékén található a Rafflesia Rezervátum. A világhíres óriási virágot pazar fényképeken megtekinthetjük a többnyire zárt kirándulóközpont ablakán át, sőt, ha szerencsénk van, akár a természetben is. Erre azonban annyi esélyünk van, mint a lottófőnyereményre, tudniillik a Rafflesiának nincs meghatározott virágzási ideje; amikor eszébe jut, kinyílik, de ezt a legritkábban teszi pont az ösvények mellett. Jó négy órát bolyongok a dzsungelben, teljes magányban. A pihenőpadok és a haladást segítő farámpák állapotából ítélve alighanem hónapok óta senki sem járt erre. A közhiedelemmel ellentétben az igazi trópusi őserdőben az ösvényeken túl sem nehéz a mozgás. A magas fák lombkoronaszintje alig enged át némi fényt, ezért gyér az aljnövényzet. Megbolygatott dzsungelben, vagy olyan meredek oldalakon, amilyenen haladtam, viszont olyan az erdő, amilyennek elképzeljük: áthatolhatatlan. Mondhatni, egyetlen óriási gruppenszex az egész őserdő. Égbe nyúló, támasztógyökeres fák, rájuk és úgy általában mindenre csimpaszkodó liánok, páfrányok, tenyérnyi napfürdőért küszködő aljnövényzet, láthatatlan madarak, rovarok fortissimóban zizegő, csattogó, vijjogó kórusa. Mire megtépve, összekaristolt bőrrel kivergődöm a sűrűből, a hágót betakarja a felhőzet. Az első arra járó kocsit leintem, föl is vesz. Az autó Proton márkájú, maláj gyártmány, tulajdonosa KK-ban lakik, a Shell alkalmazottja, folyékonyan beszél angolul. Ha valaha azzal ámítanak, hogy egy napon autóstoppolok Borneón, a képükbe kacagtam volna.

A Kinabalu Nemzeti Park kiváló minőségű úton eurokomform buszokkal is elérhető. A park központja 1550 méter magasan van, túlzás nélkül világszínvonalú turistalétesítményekkel. Húsz kilométernyi ösvényhálózat, vezetett dzsungeltúrák, megfizethető szállás, a hegy természetrajzát bemutató kiállítás stb. Merthogy itt a hegy a lényeg. A Kinabalu 4101 méterével a legmagasabb hegy a Himalája és Új-Guinea között. A tömegét alkotó óriási gránitplutón 1-1,5 millió éve törte át a lepusztuló, üledékes kőzetekből álló Crocker-hegységet, s azóta is évi 5 milliméterrel magasodik. Neve, ha igaz, kínai özvegyet jelent. A legenda szerint egyik kínai császár három fiát küldte a hegyre egy csodálatos gyöngy felkutatására. Meglelték-e vagy sem, lényegtelen, az egyik herceg viszont ottmaradt, és helybeli lányt vett nőül. Pár év múlva hazatért, asszonykáját hátrahagyva, így lett ő kínai özvegy.

A hegyet Hugh Low brit gyarmati tisztviselő mászta meg először 1851-ben, a környékbeli kazadanok aligha, mert hitük szerint szellemek lakhelye. Az angol később visszatért St. John főkonzullal, és a hegy növényzetének első leírása az ő érdemük. Csak orchideából kereken 1500 faj ismert, a 24 rododendronfajból öt endemikus. A Kinabalu annak köszönheti gazdag flóráját, hogy itt leltek menedéket a gyorsan erodálódott, egykor jóval magasabb Crocker-hegység növényei. Különlegességei közé tartoznak a Nepenthes-félék (kancsókák), ezek a különös húsevő növények. Legnagyobb itteni fajuk, a Nepenthes rajah kancsója két liter vizet is tartalmazhat. A kancsó nem a növény virágja. A levelek végén levő kacsokból fejlődik ki, s eközben emésztőnedvszerű anyagot termel. Mire fedele kinyílik, kifejlődik benne az édes, de mérgező nektár, mely becsalogatja és megöli a rovarokat. Ezeket aztán a növény jóízűen elfogyasztja.

A Kinabalu aránylag könnyen megmászható hegy. A csúcsrégióig, melyet tízezer éve még jég borított és csipkézett ki, 8,5 kilométer hosszú ösvény vezet. Tíz óra alatt fel lehet jutni, de 1991-ben egy nepáli fickó oda-vissza megjárta 2 óra 42 perc alatt. Előre megfontolt szándékkal csak a 2317 métert jelző tábláig mentem föl, ami nem kunszt, tudniillik addig, sőt egy darabig tovább is, lépcsők segítik a haladást, följebb, a csupasz grániton pedig láncokba lehet kapaszkodni. Még a látogatók egészségvédelmére is gondoltak. Egy táblán tizenkét pontban közlik, milyen betegségekkel nem ajánlatos fölmenni. Itt következik a felsorolás (szívbaj, cukorbaj stb.), majd egy tizenharmadik pont: „Egyéb”. Gondolom, ebbe még belefér az én lustaságom is.

Sabahból Sarawakba egyetlen szárazföldi út vezet, ám az pont a kicsiny pénzeszsák enklávén, Brunei Szultánságon keresztül. Ha csak egyetlen napra is, szívesen megnéztem volna, hogyan fest a világ egyik leggazdagabb emberének birodalma, ám a pesti brit konzulátuson, ahol vízum után érdeklődtem, azt mondták, többen próbálkoztak ezzel a mutatvánnyal, de eddig még senkinek nem adtak belépési engedélyt. Csak meghívólevélre. Szóljon – legalább most, utólag – , akinek van brunei rokona, ismerőse! Így aztán át kellett repülnöm. Miri városában fogtam talajt. Innen közelíthető meg a Gunung Mulu Nemzeti Park, ahol a világ legnagyobb barlangterme tátong a mészkővonulat alatt. Oda-vissza legalább három nap, csak repülővel, az annyi mint minimum kétszáz dollár. Boldogtalan leszek attól, ha nem látom a világ legnagyobb barlangtermét? Nem leszek. Ahol negyven Jumbo jet elférne egyetlen barlangban, onnan én hiányzom a legkevésbé. Sarawak mészkövei amúgy is rejtenek még pár szép barlangot, elég csak elbuszozni például Batu Niah falucskáig. Nos, e járat komfortfokozata még hagy maga után kívánnivalót, de legalább tudok valami ilyet is említeni Malajziából. És még valamit, ami aligha vet jó fényt az országra. Levegőből, országútról egyaránt látszik, hogy iszonyú erdőpusztítást végeztek Sarawakon. Miritől Batu Niahig úgy 110 kilométer az út, de egyetlen méterén sem láttam természeti környezetre emlékeztető foltot. Az utat végigkísérik az olajpálma-ültetvények. Az olajpálma apró, fürtökben lógó magvaiból készül a pálmaolaj, amit a főként kozmetikai cikkeket gyártó cégek használnak adalékul mindenféle kenceficéhez. Erdőt irtani nemcsak az ültetvények miatt kell, hanem az értékes faanyagért is. Manapság Sarawaknak csak kb. 60 százalékát borítja trópusi őserdő. Bár az állami kormányzat szigorította a kitermelési kvótákat, ami harmincezer embert tett munkanélkülivé (ők most nem a fáért, hanem a termőterületért irtják az erdőt), a partvidéktől távolabbi vidékeken nehéz az ellenőrzés. (Márpedig itt minden távol van a a partvidéktől). Bár Sarawak autonóm, az állami kormányzat részesedése kicsi a selftengeren bányászott szénhidrogénből, az adó ugyanis nagyrészt a szövetségi kormány kasszájába vándorol. Így az állam fő bevétele továbbra is a fakitermelésből származik. Mindezek tetejébe a kitermelési jogokhoz pont azoknak nincs közük, akik az érintett vidékeken élnek: az őslakos népeknek.

Batu Niahtól mintegy öt kilométeres csónakúton közelíthető meg a Niah-barlang. Talán vezeklésül az őserdőkkel szemben elkövetett bűnökért, Sarawakon nemzeti parkok sokaságában mentik a menthetőt. A barlanghoz 2 kilométer hosszú, emelt deszkapallóösvény vezet, így megpróbáltatások nélkül élvezhetem a dzsungel látványát, hangjait. A környéken 40 ezer éves emberi maradványokat és eszközöket, sziklarajzokat is találtak. Ezek a legidősebb nyomai az ember Délkelet-ázsiai megjelenésének. A barlangokat ne úgy képzeljük el, mint a mifelénk ismerőseket. Itt nem valami kis lyukon kell bemászni. A legnagyobb üreg óriásira tátott szájjal, méteres cseppkőfogakkal nyílik az őserdőre. Csak a beszűrődő fényben tájékozódhatunk, ugyanis világítás nincs. Azért nincs, hogy ne zavarják a 30-50 méter magas mennyezeten élő mintegy 4 millió fecske és a hasonló számú denevér nyugalmát. A barlangokban két fontos gazdasági tevékenységet is végeznek. Az egyik a madárfészekgyűjtés. Köztudottan a kínai konyha egyik ínyencfogása a fecskefészekleves. A gyűjtők egy szál, összekötözött bambuszrudakból készült póznán másznak föl (évente néhányan mélybe zuhanva nyakukat szegik), s ahogy hallottam, nagyjából kétszáz dollárt kapnak a fészkek kilójáért. A gyűjtés csak a költési időszak után, vagy valamivel a tojásrakás előtt engedélyezett. A barlangok másik kincse – ha lehet e szót ilyen kontextusban használni – a guanó. A sötétben, zseblámpafénynél deszkapallókon botorkálva érti meg az ember, milyen is az, amikor „lerakódik... keményen, vastagon”. Csak azt nem értem, honnan tudhatta ezt ilyen pontosan szegény József Attila. Azt meg végképp nem, hogyan úszhattam meg a barlangtúrát úgy, hogy egyetlen folt sem esett rajtam.

Bintulu városába épp csak éjszakai pihenőre akartam megállni, mielőtt nekivágok a jó ötszáz kilométeres buszútnak Kuching felé. Mivel azonban, kora délután érkezvén, a város közepén megpillantottam a repülőteret a szimpatikus kis Fokker 50-esekkel, eltöprengtem: kell-e nekem tíz órán át újabb olajpálma-ültetvények között zötykölődnöm, vagy ne adj isten egy rakás külföldi társaságában csónakkal száguldoznom. Merthogy Sarawak belsejébe nem vezetnek utak, a közlekedés ütőerei a folyók, melyeken minden, Borneót járt utazónak illik felhatolni bennszülöttek falvainak meglátogatása végett. Nos, vettem egy repülőjegyet Kuchingba. Szeretek felülemelkedni a dolgokon. Meglehet, csodálatos vízi, erdei kalandok leírásától fosztom meg a nagyérdeműt, ám akkor sosem tudnák meg, hogy néz ki Bintulu. Felkeresését nem föltétlenül ajánlom, mert látni végképp nincs mit. Bintulu, miként a már említett Miri is, a tengeraljzatról kitermelt olaj és földgáz révén küzdötte fel magát, alig húsz év alatt várossá. Négyzetrácsos utcaszerkezettel, három-négy szintes, egy kaptafára készült házakkal nem sokat lehet előadni, de azt legalább tisztán, gondozottan, virágos parkokkal. Az ázsiai városoknak tehát szemmel láthatón nem szériatartozékai a patkányok, a bűz, a szeméthegyek és a koldusok.

Így tehát, eléggé el nem ítélhető módon, egyszerűen átröppentem Kuchingba. A térkép-táj egyszerre riasztó és lenyűgöző: irdatlan erdősebhelyek, ültetvények, fakitermeléshez vezető, sárgálló dózerutak, a tengeranya kebelére megfontolt kanyargással igyekvő iszapos vizű folyók, a parton mangroveerdők, bádogtetős házikók.


Harmadik rész

Kuching, Sarawak székhelye szép és kellemes város. Egy település megítélését alapvetően befolyásolja, mit lát az érkező a repülőtéri út mentén. Kuchingban mindenekelőtt tisztaságot, szolid polgári életet sejtető családi házakat, beljebb vadonatúj irodaházakat, bevásárlóközpontokat, végül a szokásos, kissé kaotikus buszállomást a piac kellős közepén. Szállodám recepcióján egy felirat arról tájékoztat, hogy tilos duriant bevinni. A durian gyermekfej nagyságú, vastag tüskés héjú gyümölcs. Állítólag büdös – ezért a tilalom – , de jó. (Van pár ilyen dolog a világon.) A piacon úgy szaglásszák a vásárlók, mint kan kutya a tüzelő szuka hátsóját, vagy mint mifelénk a sárgadinnyét szokás.

Sarawak története jóval regényesebb, mint a szomszédos Sabahé. A 16. században nagyrészt Brunei szultánja uralta, de erősen zavarták a kalózakciók, valamint a dajakokkal való konfliktusok. (Dajaknak a borneói nem muzulmán törzsi népességet nevezik, számarányuk Sarawak jelenlegi 1,8 milliós lakosságából mintegy 48 százalék.) E konfúzus állapotokat használta ki James Brooke angol katonatiszt és kalandor. Jól fölfegyverzett kis csapatával Szingapúrban bérelt hajón érkezvén segített leverni a szultánnak a dajakok és a szimpatizáns malájok lázadását. Brunei szultánja kényszerűségből átengedte neki a terepet, így lett Brooke 1842-ben Sarawak első fehér rádzsája (uralkodója). Kiválóan alkalmazta a britek kedvelt taktikáját, az oszd meg és uralkodj elvet. Őt unokaöccse, majd annak fia követte, s a fehér rádzsák uralma egészen a második világháborús japán invázióig tartott.

Kuchingban lehetetlen nem észrevenni a lépten-nyomon fölbukkanó, néha gigantikus méretű macskaszobrokat. Kuching jelentése ugyanis macska. Számtalan etimológiai magyarázat forog közszájon, nekem legjobban a legvalószínűtlenebb tetszett: midőn Charles Brooke a mai város helyén álló Sarawak településre érkezett, a falura mutatva megkérdezte, hogy hívják. Kuching – felelték a helybeliek, nyilván okkal, mert biztos ólálkodott arrafelé egy macska. (Ebben az a legszebb, hogy alighanem egy szó sem igaz belőle. Tudják: itt egy kecske, ott egy mét, legyen e hely Kecskemét!)

Kuching legrégebbi, folyóparti utcáját árkádos kínai házak szegélyezik, melyekben szuvenírboltok és utazási irodák vertek tanyát. Van azután hindu, szikh, taoista templom, anglikán katedrális, nagymecset, sétálóutcák, plazák, egy világszínvonalú természettudományi és néprajzi múzeum (alapítója a múlt század neves angol természettudósa, Alfred Russell Wallace), elit hotelek, pazar parti promenád, az amúgy mocskos vizű folyó északi partján pedig Charles Brooke kastélya, valamint a feleségéről Margharitának nevezett erőd.

Szállásom közelében remek kajáldára leltem. Amerikai stílusú (de nem ezért remek), minden egy fedél alatt, szingapúri, kínai, maláj stb. konyha, úgy tizenöt helyen lehet 300-400 forintnyi ringgitért jóllakni. A bejárati ajtón tábla tudatja: „Sertéshúsból készült ételt nem árusítunk!” Nofene, de hiszen ez nem tiszta muzulmán hely. Akkor hát mi végre az elhatárolódás? Megtudtam este a tévéből. Szkafanderbe öltözött emberek járták sorra a félsziget falvait és a disznófarmokat befújták valami fehér porral. Szúnyogot irtottak, azt hívén, hogy azok terjesztik a japán enkefalitisz vírusát. Utóbb kiderült, egy másfajta, belégzés útján terjedő kórokozó terjesztett agyvelőgyulladást.

Mint az etnikai sokszínűségből sejthető, a malajziai konyha kínálata eszményi. Annak, hogy maláj vendéglőt mégis ritkábban látogattam, csupán az az oka, hogy muzulmánok lévén nem tartanak sört. Már csak ezért is jó, hogy vannak kínaiak. S ahol vannak, ott van kínai temető is. A síremlékek valóságos építészeti alkotások. Félkör alakú, a szélein lealacsonyodó kőkaréj, mozaiklapkákkal kirakva, a halott fényképével és színes, tájakat, állatokat ábrázoló festett csempékkel. Ahogy elnéztem, itt is ádáz versengés folyik a családok között, ki milyen díszletet tud nyújtani halottainak.

Kuching, mint a legtöbb sarawaki város, nem a tengerpartra, hanem folyótorkolat közelébe települt. Aki strandra vágyik, fél órás buszozással eljuthat a Santubong-félszigetre, ahol egy luxus kinézetű hotelkomplexumnál véget ér az út. Azt már tapasztaltam, hogy Ázsiában az europid külföldit sehonnan sem dobják ki azonnal, de azért engedélyt kérek és kapok a recepciónál, hogy betolakodó voltom ellenére lemehessek a vízhez. Nem fogják elhinni, mit láttam. Dzsungellel körített homokos, pálmafás part, kristálytiszta víz, az üdülővendégek pedig mind egy szálig a kőfallal elválasztott teraszokon, az úszómedence körül hevertek napernyők alatt. Ezeknek is érdemes volt eljönni Borneóra...

Persze, hosszúház-túrára nyilván elmentek. A hosszú házak Észak-Borneónak olyan jelképei, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Jobbára a dzsungel belsejében, a folyók mentén lelhetők föl; ezek a nem maláj etnikum lakhelyei, vagy inkább falui. Ez szó szerint értendő: egy hosszú, cölöplábakon álló faház, félig nyitott, félig fedett verandával, többtucatnyi lakással. Minden háznak van főnöke, tőle kell engedélyt kérni a látogatásra, ám előbb be kell cserkészni valakit, aki meghív bennünket. Útikönyvem szerint a hosszú házak tradicionális jellege nem feltétlenül arányos a folyókon fölfelé megtett távolsággal, ugyanis megeshet, hogy csónakázunk ötven kilométert és a házlakók parabolaantenna segítségével éppen a CNN-t nézik. Nem is mentem túl messze. A Benuk kampung busszal is elérhető Kuchingból. Teljesen normális falu, kicsi és többnyire rozoga házakkal, a szárítóköteleken turkálógyanús gyerekruhák, valamint farmernadrágok lengedeznek, néhány motorkerékpár is álldogál körülöttük. Hosszú házat csupán egyet találok. A nyitott verandára gerendába vágott lépcsőfokokon lehet fölkapaszkodni. Főnököt nem látok, csak egy szál törülközőbe csavarodott fiatal lányt, csecsemőjével, éppen fürdésből jöhettek. Megengedi, hogy fotózzak (őt nem, pedig ezzel – hogy nem láthatják – sokat vesztettek). A verandán néhány öregasszony szitál, rostál, ismeretlen kilétű magok száradnak, viszont ugyanolyan szerszámokat látok fölaggatva, mint a kuchingi múzeumban. Ezt a környéket a bidayuh népcsoport lakja, egykor fejvadászással is múlatták az időt. A hosszú házban mindössze hat lakást számoltam meg. Lehet, hogy láttam Sarawak legrövidebb hosszú házát?

Benézek a kuchingi turistairodába és egy táblán akad meg a szemem: „A Gunung Gading Nemzeti Parkban március 21-től 24-ig virágzik a Rafflesia.” Másnap reggel (23-án) ott voltam. A szokásokkal ellentétben már kora délelőtt ömleni kezdett az eső. (A napi malajziai időjárási menetrend általában a következő. A reggel borult, 9-10 körül kiderül, 2-3 tájára beborul, aztán szakad. Mindennap.) Egy perthi ausztrál házaspárral együtt sikerül felhajtanunk az 1994-ben megnyílt nemzeti park egyik felügyelőjét, aki a virághoz vezet. Magamtól az életben nem találtam volna rá. Egy fa tövében, kőhajlat alatt lapul, a dzsungelben ab ovo sötét van, most meg, hogy szakad, egyébként is, a vakum nem sül el, így aztán egy fia képem sincs róla. De láttam a földkerekség legnagyobb virágját! Ez, persze, sajnos így nem igaz, tudniillik a Szingapúr alapítójáról elnevezett élősködő legnagyobb faja, a Rafflesia arnoldi Szumátrán él, a borneói változat, a R. pricei valamivel kisebb, csupán 50-60 centi átmérőjű. Állítólag rothadó húsra emlékeztető szagával vonzza a beporzására hivatott rovarokat, de mivel az egész dzsungel rohad (mit is csináljon egy folytonosan nedvedző környezet), ezt nemigen érezni. A parkőrök, akik a környék minden tenyérnyi foltját ismerik, pontosan tudják, merre szokott virágozni, és már kölyökkorától figyelemmel kísérik a fejlődését. Borsó nagyságúként kezdi, kilenc hónap alatt káposztafejnyi gömbbé duzzad, kitárul és napok alatt megbarnulva elenyészik. A közelben láttam két növekvő példányt is. Talán egy hét múlva kellett volna odamenni.

Amikor főnököm a múlt havi számban megjelent első rész kéziratát elolvasta, ekképpen értékelte: (lassan már úgy idézgetem, mint Hofi az anyósát) „Jó, jó, Gézám, van benne szárazanyag, csak valahogy te nem vagy benne úgy, mint szoktál. Jó szállodákban alszol, jókat kajálsz, jó buszokon utazol... Öregszel, elkényelmesedtél?” (Erre meg majd azt mondja, jó, jó, csak hosszú...)

Itt maradtam volna szégyenben, ha el nem megyek Semenggokba. Egy 1964-ben hozott malajziai törvény szerint tilos orangutánt elfogni, fogságban tartani. Ekkor hozták létre Sabahban a Sepilok Orangután Rehabilitációs Központot. Sarawakban ennek mintájára 1976-ban alapítottak egy hasonló létesítményt, de nem alkoholista vagy bűnöző orangutánok rehabilitációjára, hanem főleg csempészektől, illegális befogóktól elkobzott „erdei emberek” (orang-utan malájul ezt jelenti) számára. A delikvenseket kezdetben ketrecben tartják, és fokozatosan szoktatják vissza a vadonbeli miliőhöz.

Minden szépen indult. Gyönyörű park, ösvények, őserdő, ha orangután lennék, magam se kívánnék különbet. Útikönyvem szerint legjobb etetési időben érkezni, ilyenkor jönnek elő a dzsungelből a már rehabilitált, de kajálni időnként visszajáró orangutánok. Egy kb. 4x4x4 méteres vasketrecben egyetlen orangutáncsalád várja sorsa fordulását. A hím fönn gubbaszt az árnyékban, a nőstény kíváncsi, leereszkedik hozzám, megáll velem szemben, és szomorúan bámul rám. A kicsi unalmában bohóckodik, majd egy résen át – mert neki szabad – kimászik és kötélen átcsimpaszkodik egy fára. Éppen ezt videózom, amikor egy vasmarok ragadja meg válltáskámat. Egy villanásra azt gondoltam, valami parkfelügyelő akar megregulázni, mert közel mentem a ketrechez. Megfordulok, ott áll a papa a rács mögött, egyik kezével a táskámat cibálja befelé, egyre makacsabban. Atyaúristen, ez el akarja venni! – sugallja rezzenéstelen, ám elszánt tekintete. Erősebb nálam; a kifejlett hímek egy mázsát is nyomnak. Igazából még sosem kellett test test ellen emberrel sem küzdenem, miért pont egy orangutánnal kell kipróbálnom... Kameráimat földre dobván egyik kezemmel őrült erővel húzom a táskát, a másikkal kétségbeesetten rámolni kezdem kifelé a tartalmát. Annyi engedményt kicsikarok, hogy már csak a táska vállpántja van a kezében. Szakadna már el, az az istenért, de ezek a műanyag szálas pántok bitang tartósak. Mintegy ötperces küzdelem után el is szakadt, de nem a pánt, hanem a fém karabiner hajlott el. Később, kissé lehiggadva, immár kimért távolból néztem iménti ellenfelemet. Egykedvűen ült és egy kődarabbal kalapálta a betonpadlót. Nem haragudtam rá, sajnáltam. – csak valami változatosságot akart vinni szürke hétköznapjaiba, s micsoda öröm lehetett volna számára, ha laponként szétszedheti az útlevelemet, repülőjegyeimet, megcsócsálhat egy igazi százdollárost. Én meg ott álltam volna Kuala Lumpur-i követségünkön azzal, hogy kifosztott egy majom. Élményeimről beszámoltam néhány közben érkezett külföldinek, akik elmondták, hallottak esetet, hogy egy szabadon kószáló orangután tetőtől talpig levetkőztetett egy pasast. Történetem szájról szájra járt, imigyen vonultam be, alighanem, a borneói turistafolklórba.

Hogy valami érdemit is említsek kirándulásomról, amikor eljött az etetés ideje, egy parkőr a deszkalapra szépen kipakolt banánt, papaját, görögdinnyét, szólongatta az állatokat, de csupán egy jött. Akrobatamutatványokkal szórakoztatta önmagát az ágakon, alig tíz méterre tőlünk, de le nem jött. Talán nem volt éhes. Így puhulnak el már az orangutánok is.

És most vissza a félszigetre. Közvetlenül Szingapúrba drágább a repülőjegy, ezért a szédületes tempóban fejlődő maláj határvárosba, Johor Bahruba érkezem, s mint sokan mások, busszal kelek át a miniállamba. Már vagy tíz kilométert haladunk a határ túloldalán, amikor városnak még nyoma sincs. Kiterjedt zöldövezeten át visz az autópálya, Szingapúrnak, kicsinysége ellenére még erre is telik. A belvárosi szálláshoz ragaszkodom, kapok is szobát húsz (nem szingapúri, hanem amerikai) dollárért. Ablaka nincs, bútorzata ágy, ventilátor. Tisztára, mint Hongkongban. Előre aggódtam, hogy több hasonlóságot találok a két város között, de Szingapúr sokkal szellősebb, rendezettebb, kevésbé zsúfolt. Ha csak egy kilométerrel odébb megyek, no meg ha én vagyok a brunei szultán (vagy legalább egy nyugat-európai tudományos újságíró), akár a Raffles Hotelben is megalhattam volna. Bár jócskán akad drágább, elegánsabb szálló a városban, az 1887-ben épült, azóta teljes metamorfózison és bővítésen átesett Raffles ma is valóságos legenda, intézmény. A közcélú helyiségekbe, belső udvarokba kósza vándor is bemehet (megy is), vásárolhat legalább száz üzletben (van herendi is!).

Hogy ki volt a névadó, Sir Stamford Raffles, a városalapító, olvassák el másutt; könyvek sora taglalja Szingapúr létrejöttének történetét. Idézzünk fel csak annyit, hogy 1965-ben vált ki a Maláj Államszövetségből. E lépést maga a maláj kormány szorgalmazta, tekintve, hogy az akkori Szingapúr vezetésében erős volt a baloldali befolyás, no meg az etnikai mérleg sem a malájoknak kedvezett (a mai 3 milliós lakosság 78 százaléka kínai). A természetierőforrás-háttér nélkül maradt kis országra azonban fényes jövő várt. Gazdasága a kereskedelemre, a hajózásra, az elektronikai és hajóépítő iparra, a kőolaj-feldolgozásra alapul. Nincs munkanélküliség, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás világviszonylatban is irigylésre méltó, gazdaságilag, politikailag stabil, nem csoda, hogy a külföldi beruházók is módfelett kedvelik. Mindez meg is látszik rajta. Ha ezt Raffles megérhette volna... Ha Malajziára azt mondtam, sok szempontból húsz évvel jár előttünk, akkor Szingapúr legalább negyvennel. Hogy mást ne mondjak, a helybeli „Rákóczi úton”, az Orchard Roadon úgy két kilométeren legalább tíz, Duna Plaza méretű bevásárlóközpont sorakozik (hogy a többi helyről ne is beszéljek), és mind dugig vásárlóval.

Végül néhány alapinformáció Szingapúr mindennapjaiból. A tilalmak és büntetések városaként emlegetik éppúgy, mint a skótokat a fösvénységük kapcsán. Szingapúrba tilos kereskedelmi mennyiségben rágógumit bevinni. A város büszkesége, a metró ugyanis pár éve sorozatos üzemzavarokat szenvedett el, midőn antiszociális elemek elhasznált rágógumit ragasztottak a metrókocsik ajtajára. Hasznos tudnivaló lehet az is, hogy a buszokon 90 centis magasság alatt mindenki ingyen utazhat, 90 és 120 centi között 50 százalékos kedvezménnyel, afölött diákigazolvánnyal. Nota bene, nem láttam, hogy a sofőr bárkit lemért volna.

Száztíz repülőtéren jártam két és fél évtizedes utazói pályafutásom során, de a szingapúri Changihoz foghatót még nem láttam. Játszóház kicsiknek, nagyoknak, Csodák palotája, szalonzenekar, aranyhalas medence igazi trópusi növényzettel körítve, a legszuperebb DVD-televíziók, tetőtéri dohányzó. Utóbbinak történetünkhöz kevés köze van, de valahogy csak be kell fejezni. Nagyon elegáns, öltönyös fiatalember lép hozzám, kérdi, megkínálnám-e egy cigarettával. Tizenkét órája nem gyújtottam rá, panaszolja, most jövök Frankfurtból és indulok tovább Johorba. Mi vagy, üzletember? – kérdezem. Á, dehogy, légiutas-kísérő. No, akkor szívjunk el egyet, nekem még hátra van a tizenkét óra.