Major Balázs: Európaiak a Közel-keleten: A keresztes államok

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Major Balázs
EURÓPAIAK A KÖZEL-KELETEN: A KERESZTES ÁLLAMOK
Forrás: Iskolakultúra-könyvek 10., Pécs, 2001.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

„…Vedd fontolóra kérlek és gondolkodj el
rajta, miként helyezte át napjainkban az Isten
a Nyugatot Keletre, mert mi, akik egykor
nyugatiak voltunk, mostanra keletiekké
váltunk. Aki római vagy frank volt, ma galileai
vagy Palesztina lakója. Aki Rheims
vagy Chartres polgára volt, ma Tűroszban
vagy Antiochiában él...”

(Fulcher de Chartres: Historia
Hierosolymitana; III, 37)

1095 márciusában bizánci követség kereste fel II. Orbán pápát és a
nyugati kereszténység segítségét kérte a legfontosabb keleti keresztény
állam, Bizánc megmentésére, mert a muszlim szeldzsuk
török seregek már ennek fővárosát, Konstantinápolyt fenyegették. November
27-én Clermontban hangzott el az a pápai beszéd, melyet a keresztes
hadjáratok nyitányaként tartanak számon. A hadjáratok kezdete
egy hosszú folyamat végpontja volt, melynek során a mindennemű
fegyveres konfliktust elítélő, eredeti keresztény tanításban lassan teret
nyert, majd elfogadottá, sőt a 11. századra a hispániai reconquista elindulásával
érdemszerzővé vált az igazságos és a keresztény területek
megvédéséért vagy visszaszerzéséért vívott önvédelmi háború. A fegyveres
zarándoklatnak tekintett keresztes hadjáratok végcélja Jeruzsálem
és a 7. századi muszlim hódítás során elvesztett Szentföld felszabadítása
volt. A muszlim fenyegetés Nyugat-Európa számára sem volt
ismeretlen. A 7. század óta folyamatosan előretörő muszlim hódítás
nemcsak a keleti keresztények által lakott közel-keleti és észak-afrikai
területek jelentős részét kebelezte be, hanem a 8. század elején a nyugati
kereszténységhez tartozó Ibériai-félszigetet is. Rövid idő múltán
pedig a muszlim seregek már a későbbi francia királyság középső területein
portyáztak. Partra szálltak az Itáliai-félszigeten, sőt, Róma városát
is fenyegették és alkalmanként még az alpesi hágók átkelőit is megtámadták.
Ezek az események lényegesen hozzájárultak a nyugati kereszténység
fizikai, de szellemi militarizálódásához is. Az ibériai keresztény
királyságok kezdetben magukra hagyatva vívták harcukat a
fennmaradásért a muszlim seregek ellen, területileg a félsziget északi
hegyvidékére szorulva és kiszorítva. Ugyanúgy egyébként, ahogy szinte
valamennyi, a népvándorlás késői hullámait nyögő európai álla-
mocska, grófság, közösség. De a 11. századtól kezdődően egyre komolyabb
segítséget kaptak a Pireneusokon túlról, azokról a területekről,
ahol az ún. mezőgazdasági forradalom hatására erőteljes gazdasági fejlődés
és népességnövekedés bontakozott ki. Ez nemcsak a hispániai
reconquistát tette lehetővé, hanem olyan jelentős befektetést feltételező,
nagyon komoly megterhelést jelentő vállalkozás meghirdetését is,
mint amilyenek a keresztes hadjáratok voltak.
A keresztes hadjáratok motivációival kapcsolatban a kutatásban különféle
nézetek fogalmazódtak meg. Mielőtt a címben jelzett kérdés
tárgyalásába kezdenék, néhány megfontolásra érdemes szempontot
szeretnék ebben a vonatkozásban fölvetni. Mindenekelőtt azt, hogy a
keresztes hadjáratra indulni igen sokba került. Eredeti dokumentumok
tanúskodnak arról, hogy a résztvevők birtokaik nagy részét vagy éppenséggel
az egészet, tehát összes ingó és ingatlan vagyonukat pénzzé
tették, hogy fedezni tudják a hosszú út költségeit.
A fegyveres zarándoknak azonban nemcsak amiatt kellett aggódnia,
hogy meglesznek-e még hátrahagyott javai, mire hazatér, hanem és elsősorban
azért, hogy hazatér-e egyáltalán. Felmérhetetlen nehézségekkel
kellett megküzdenie. Mint a középkorban általában a seregek létszámáról,
a keresztesekéről is csak becslésekkel rendelkezünk. A
körülbelül harmincezer főből álló hadnak, melynek csak töredéke volt
az egyedüli ütőképes katonai erőt képviselő lovagok és fegyvernökeik
kontingense, a három éves keserves menetelés és számtalan ostrom, ütközet
után csak a fele érte meg Jeruzsálem visszafoglalását. Az első keresztes
hadjáratban részt vevők többsége az ismeretlennek vágott neki,
s bár a későbbi lovagok és zarándokok már szilárd keresztény bázisokkal
rendelkező területekre érkeztek, a részvétel továbbra is rendkívül
veszélyes és drága maradt. S ennek ellenére a keresztes hadjáratok
meg-megújuló hullámaival találkozunk a 11. századtól kezdődően.
Nem véletlen, hogy általánosan elfogadott vélemény a mai történeti kutatásban,
– mely a romantikus és az azt követő, a történelmi eseményeket
pusztán gazdasági szempontokkal magyarázó történetfelfogás helyett
a legújabb levéltári és régészeti kutatásokat is figyelembe veszi és
objektíven próbálja megközelíteni a jelenséget –, hogy a keresztes hadjáratokat
elsősorban a vallási, a hitéleti motiváció indította el és ez a
vallási motiváció tartotta életben. A politikai, társadalmi és gazdasági
tényezők, bár egyes esetekben kétségtelen domináns szerepet játszottak,
a hadjáratok elindításakor még nem voltak jelentősek.
A latin egyházi dominancia kiterjesztésének egyértelmű szándékát
gyanítókkal szemben elmondhatjuk, hogy az első keresztes hadjárat
résztvevői a bizánci segítség és a közös hadjárat reményében vágtak
neki az útnak. Eredeti vállalkozásukat akkor is folytatták, amikor egyértelművé
vált, hogy a görögök közreműködésére nem számíthatnak. A
görög egyháznak a latin egyház alá rendelése csak egy évszázad múl-
tán következett be, súlyos összeütközések hosszú sorozata és a bizánci
trónviszály egyik résztvevőjének meghívása után. Úgy tűnik, hogy a
keresztes hadjáratban részt vevők még középtávú elképzeléseket sem
dolgoztak ki. Ismert például, hogy még arra nézve sem készültek tervek,
hogy mi történjen a felszabadított területekkel.
A keresztes hadjáratok megindulásakor már a Földközi-tenger uraiként
számon tartott itáliai kereskedővárosoknak sem volt ráhatása az
első keresztes hadjárat elindítására. Ezek a gazdag kereskedőállamok
csak akkor kapcsolódtak be, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztes
sereg véghezvitte a lehetetlent. De még így is hosszú ideig tartott,
amíg az itáliai városok kiépítették állandó szentföldi kolóniáikat.
Nem magyarázza a keresztes hadjáratokat az éppen csak beindult demográfiai
növekedés és nem érvelhetünk a túlnépesedés problémájával.
Ellenkezőleg, a források elemzése arról győz meg, hogy a népességnövekedéssel
mintegy fordított arányban, egyre kevesebben vágtak
neki a szentföldi útnak, sőt a hadjáratok éppen akkor haltak el, amikor
Európa, az akkori technikai színvonalon, valóban elérte eltartóképessége
határát. A korabeli népesség létszámát tekintve az első hadjáratban
valóban hatalmas embertömeg vett részt, de a Jeruzsálem felszabadításával
fogadalmukat teljesítettnek, feladatukat befejezettnek tekintő keresztesek
zöme visszatért Európába. Az ellenséges földekkel körülvett
Jeruzsálemben mindössze egy maroknyi keresztes ünnepelte az első
karácsonyt. A későbbiekben az állandósult emberhiány egyre komolyabb
problémát okozott a szentföldi latin államokban, amelyek még
legnagyobb kiterjedésük idején is nagyon kis területű művelhető földterülettel
rendelkeztek. S még ezekre sem sikerült a szükséges létszámú
európai hospest betelepíteni, annak ellenére, hogy a korabeli viszonyok
között páratlan kedvezmények várták azokat, akik hajlandóak
voltak letelepedni a keresztes államok mezőgazdasági művelésre alkalmas
régióiban.
Nem bizonyított az az elmélet sem, mely szerint többségében a
primogenitúra miatt hátrányosabb helyzetű másodszülöttek vettek volna
részt a hadjáratokban. Ez már az első keresztes hadjárat vezetőinek
összetételére sem igaz, akik közül az egyik legkiemelkedőbb, Rajmund,
Toulouse grófja Európa leggazdagabb embere volt és sokszorta
hatalmasabb birtokokat hagyott hátra hazájában, mint amekkorákkal a
francia király rendelkezett. Mikor több év folyamatos harcai után,
Tripoli ostromakor életét vesztette, mindössze egy tengerparti földcsíkot
tudhatott a magáénak.
Ismert, hogy a keresztes államok a hódítások kezdeti lendülete után
gyorsan elérték legnagyobb kiterjedésüket és mindössze négy évtizeddel
később már visszaszorulóban voltak. A 13. századra csak egy keskeny
tengerparti földsávra korlátozódtak. Azok az uralkodók és lovagok,
akik jelentős anyagi áldozatokat hozva ennek ellenére újra és is-
mét nekivágtak az útnak, nem csak az anyagi javak reményében tették
ezt. A kutatás által hosszú ideig mellőzött korabeli oklevelek tanúsága
szerint a fegyveres zarándoklatra induló nemesek és lovagok többségét
nem a várható anyagi javak reménye, hanem a költségek és a bizonytalan
végkimenetelű út aggodalma foglalkoztatta. Másfelől nyilvánvaló,
hogy a gyakori háborúktól dúlt Szentföld csak kevesek számára válhatott
a meggazdagodás helyévé.
Európa, a modern kutatás egybehangzó véleménye szerint, óriási
anyagi és emberáldozatot hozott a korabeli nyugati keresztény világban
közös ügynek érzett és tekintett keresztes mozgalomért. A komoly áldozatokért
„cserébe” nyert haszon azonban zömében nem anyagi jellegű
volt. Nem vitatható, hogy a keresztes hadjáratok nemcsak a Közel-Keletre,
hanem magára Európára is óriási hatással voltak azzal, hogy számtalan
közvetlen és közvetett politikai, társadalmi és gazdasági folyamatot
indítottak el. A stimuláló hatást több területen is kimutatta a kutatás:
noha nem a Szentföld volt a kulturális csere területe a két szembenálló
civilizáció között, hanem Hispánia és Szicília, a keresztes hadjáratok
mindenképpen jelentősen tágították az európaiak világképét. Mindig
Konstantinápoly és a muszlim Alexandria maradt a keleti Mediterráneum
legfontosabb kereskedelmi központja, ám a keresztes államok főbb
kikötői is nagyban hozzájárultak a korabeli kereskedelem volumenének
megnövekedéséhez. Az egyes keresztény seregek és teljes hadfelszerelésük
szállításának megoldása forradalmasította a tengerhajózást.
Egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy a hadjáratokhoz szükséges hatalmas
pénzmennyiség és felszerelés összegyűjtése a kezdetekben alig
létező adminisztrációt a pontosság, a szakszerűség követelményeivel
szembesítette és közvetetten lényegesen hozzájárult az ügyek kezelésének
központosításához.
Ezek azonban még mindig csak kis szemcséi annak a nagy mozaiknak,
mely egyrészt magukból a hadjáratokból, másrészt a hadjáratok
következtében létrejött szentföldi latin államok sajátos történetéből áll.
Ezekben a sajátos képződményekben olyan komplex viszonyrendszerben
éltek nyugatiak és keletiek, melynek néhány sajátos vonását vázoljuk
a következőkben, de amelynek összeállításához és mozaikszerű kirakásához
történészgenerációk sorának munkájára lesz szükség.

A HADJÁRATOK

Az első keresztes sereg 1098-ban foglalta el Edessza és Antiochia
városát, majd 1099 nyarán a tulajdonképpeni végcél, Jeruzsálem is keresztes
kézre került. Az elkövetkező években a három város körül három
államot szerveztek a nemcsak katonai, de kiváló politikai érzékkel
is rendelkező keresztes vezetők. 1109-ben a három állam egyesült had-
ereje Tripoli városának elfoglalásával megvetette a negyedik keresztes
állam alapjait is. A 12. század első évtizedei a rangidős Jeruzsálemi Királyság,
az Antiochiai Hercegség, az Edesszai Grófság és a Tripoliszi
Grófság számára egyaránt a területgyarapítás évei voltak. Az első keresztes
hadjárat és az ezt követő államalapítás meglepően gyors és látványos
sikereit alapvetően a muszlim világ nagyfokú megosztottsága
tette lehetővé. Jól ismert, hogy az első keresztes seregek érkezésekor a
történelmi Szíria területének nagy részén egymással harcban álló városállamnyi
méretű emirátusok marakodtak.
Ezt a keresztesek számára kedvező állapotot az 1140-es évektől kezdődően
az iszlám olyan kiemelkedő személyiségei próbálták megszüntetni,
mint cImád ad-Dín Zankí (megh. 1144), az Edesszai Grófság
meghódítója, majd pedig fia Núr ad-Dín Mahmúd, a muszlim Szíria
egyesítője. Az egyetlen számottevő európai akció, az Edessza elestének
hírére indított második keresztes hadjárat eközben teljes kudarcot
vallott Damaszkusz falai alatt 1148 nyarán. A muszlim uralkodók központosító
törekvéseire Szaláh-ad-Dín (Szaladin) szultán, Egyiptom és
Szíria egyesítője tette fel a koronát. 1187 júliusában Hattínnál megsemmisítette
a Jeruzsálemi Királyság seregeit, majd Tűrosz kivételével elfoglalta
a királyság egészét és 1188-as hadjáratával súlyos csapást mért
az Antiochiai Hercegségre illetve a Tripoliszi Grófságra is.
A hattíni katasztrófa felrázta az európai közvéleményt. Az 1189-
1192 között tartó, Barbarossa Frigyes német-római császár, Oroszlánszívű
Richárd angol és Fülöp Ágost francia királyok vezette harmadik
keresztes hadjárat seregei visszafoglalták a tengerparti régiót a
muszlimoktól, de a szárazföld belsejében fekvő Jeruzsálem ostromát
már túl kockázatosnak tartották és elálltak tőle. A hadjárat így is sikeres
volt és legfontosabb eredménye abban állott, hogy a keresztesek
még közel egy évszázadig uralkodhattak a Szentföldön.
A 13. századra a vékony tengerparti földsávra korlátozódtak a keresztes
területek, amelyeket Szaláh-ad-Dín 1193-ban bekövetkezett halála
után fél évszázadig kevés külső támadás ért. Utóbbit, az
ajjúbidákat sokkal inkább a családon belüli riválisok foglalkoztatták,
mint a keresztények elleni szent háború, a dzsihád.
Az ismét békésebb keresztény-muszlim együttélést csak újabb keresztes
seregek érkezése és a nagyobb keresztes hadjáratok zavarták
meg, bár ez utóbbiak többsége már nem közvetlenül a Szentföldet vette
célba. A negyedik keresztes hadjárat, mely eredetileg Jeruzsálem
visszafoglalásáért indult, különböző nem várt események miatt 1204-
ben Konstantinápoly elfoglalásával ért véget, s jelentősen gyengítette a
szentföldi államokat, hiszen a bizánci területen létrejött latin államok
védelme is sok fegyverest igényelt s ezzel megosztotta a nyugati keresztények
erőit. Az ötödik keresztes hadjárat a harmadikhoz hasonlóan
több, önállóan tevékenykedő sereg hadműveleteiből állt és a II. And-
rás magyar király, valamint más kisebb uralkodó által vezetett palesztinai
katonai akciókkal indult 1217-ben. A hadjárat második részét,
melyben a magyarok már nem vettek részt, az a megfontolás vezette a
Nílus-deltába, hogy a Szent Város visszaszerzése csak az ajjúbidák fő
hatalmi központjának számító Egyiptom elfoglalása után lehetséges.
Az 1218-tól 1220-ig tartó egyiptomi hadjárathoz hasonlóan sikertelenül
végződött a IX. Lajos francia király által vezetett hetedik keresztes
hadjárat is, mely 1250-ben ugyanezen megfontolásból tűzte ki célul
Egyiptom megszerzését. De a keresztes államok szempontjából sokkal
fontosabb volt az a négy év, amit IX. Lajos Palesztinában töltött a kudarcot
vallott hadjáratot követően. Ez idő alatt jelentős erődítési munkálatokkal
és a szomszédos muszlim államokkal kötött szerződésekkel
igyekezett a keresztes államok helyzetén javítani. Ezt követően már
nem érkezett többé számottevő sereg a Szentföldre. A nyolcadikként
számon tartott utolsó nagy keresztes hadjárat, melyet szintén Lajos vezetett,
1271-ben a francia király halálával végződött Tunisz falai alatt.
A 13. századra krónikus emberhiánnyal küzdő keresztes államoknak
elsősorban folyamatos utánpótlásra lett volna szükségük. De a keresztes
hadjáratok sokszor több kárt okoztak, mint ami hasznot hoztak. A
hirtelen, nagy tömegben érkező seregek többnyire nem értek el tartós
eredményeket. Az aktuális, keresztény-muszlim együttélést biztosító
békeszerződéseket hadműveleteikkel megsemmisítették, majd dolguk
végeztével hazatértek. A kisszámú szentföldi európaira maradt a feladat,
hogy a hadjáratokkal feldúlt és a gyenge keresztes államok fennmaradása
szempontjából nélkülözhetetlen kapcsolatrendszert újjáépítsék
a bosszúszomjas muszlimokkal. Hatásosabbak voltak azok a kísérletek,
amelyekben kisebb erőket mozgósítottak, de a politikai helyzetet
tökéletesen kiaknázták. II. Frigyes német uralkodó 1228-ban a hatodik
ismert katonai akciója során hosszú diplomáciai és minimális katonai
manőverek után visszaszerezte Jeruzsálemet, a Champagnei Thibald és
Cornwalli Richárd grófok vezette 1239–1241-es hadjáratot követő békekötéssel
pedig nagyobb területek jutottak keresztes kézre, mint
Hattín óta bármikor.
A keresztes államokat a 13. század folyamán egyre gyakrabban
gyengítették belső harcok. Elég csak a II. Frigyes által hátrahagyott
hohenstaufen kontingens ellen vívott többéves háborúra vagy a Jeruzsálemi
Királyságot teljesen lángba borító ún. Szt. Szabasz-háborúra
gondolnunk, amely az egymással versengő itáliai kereskedőkolóniák
közti konfliktusból nőtte ki magát polgárháborúvá az 1250-es években.
A keresztes államok sorsát illetően a döntő változás azonban ismét
muszlim oldalon következett be. A 13. század közepétől új dinasztia jelent
meg Egyiptomban, a mamlúkoké. Az eredetileg az ajjúbidák által
kiképzett rabszolgahadsereg előbb Egyiptomban ragadta magához a
hatalmat uraitól, majd Szíriát is megszerezte. Legitimizációjuk egyik
fő alapját az képezte, hogy ők állították meg a mongolok dinamikus
előretörését 1260-ben cAjn Dzsálútnál. Azokét a mongolokét, akik néhány
évtized alatt minden muszlim területet uralmuk alá vetettek
Egyiptom határáig. A mongolokkal nemcsak a kilikiai örmény király,
hanem Antiochia és Tripoli ura is szövetséget kötött.
Az ajjúbidákkal ellentétben a mamlúkok állama szigorúan központosított
katonaállam volt, mely nemcsak a mongolok megállítását, de a
velük szövetkező keresztesek végleges kiűzését is katonai céljai közé
emelte. A mamlúkok három nagy szultánja Bajbarsz, Qalávún és al-
Asraf szisztematikusan mért csapást csapás után a keresztes államok
maradványaira, míg végül 1291 nyarának végére végleg felszámolták a
keresztesek szentföldi államait.

A KERESZTES ÁLLAMOK

„Ekkorra szinte az összes vezér, aki részt vett a hadjáratban, hazatért saját földjére.
Csak a herceg maradt itt, akire a királyság felügyeletét bízták s Tankréd, akit Gottfried
maga mellett tartott, mint bölcs, tetterős és szerencsés kezű embert, hogy megossza vele
a gondokat. A keresztények anyagi javai ekkoriban csekélyek, katonai erejük pedig rendkívül
kicsiny volt. Ha a legnagyobb alapossággal gyűjtötték össze mindannyiukat, akkor
is alig lehetett háromszáz lovagot és kétezer gyalogos katonát találni.
A hatalmunkba került városok száma igen kevés volt s ezek is úgy helyezkedtek el az
ellenséges területek közepette, hogy a keresztények csak nagy veszéllyel közlekedhettek
közöttük, ha a szükség úgy kívánta. Az őket körülvevő vidéket hitetlen szaracénok lakták,
akik népünk legádázabb ellenségei. (...) Bármely felkészületlenül útra kelő keresztény
ki volt téve annak, hogy a szaracénok meggyilkolják, vagy elfogják és rabszolgaként
átadják az ellenségnek. Ezenfelül megtagadták a földek művelését, hogy népünk
éhezzék. Valójában inkább készek voltak maguk is ínséget szenvedni, mint, hogy bármivel
is ellássák a keresztényeket, akikre ellenségként tekintettek.
Nem csak az utakon kellett veszélytől tartani. Még a városfalakon belül, sőt magukban
a házakban sem nagyon volt olyan hely, ahol bárki biztonságban nyugodhatott volna,
mivel a lakosság kisszámú volt és szétszórt s a falak romos állapota minden helyet
nyitva hagyott az ellenségnek. A rablók titkos rajtaütéseket vittek véghez éjszakánként.
Betörtek az elhagyatott városokba, melyek kevés lakosa messze szétszórva élt egymástól
és sokukat a saját házukban gyűrték le. Az eredmény az lett, hogy néhányan titokban,
többen pedig egészen nyíltan elhagyták mindazt, amit nyertek és elkezdtek visszatérni
saját országaikba, mivel tartottak tőle, hogy egy nap erőt vesz az ellenség azokon, akik
hatalmas erőfeszítéseket tettek országuk megvédésére és senki nem lesz, aki megvédje
őket a fenyegető lemészároltatástól.”
Így számolt be Vilmos, Tűrosz érseke és a jeruzsálemi király kancellárja
a 12. század második felében az első keresztesek helyzetéről. Az
a tény, hogy az első keresztes hadjárat során megszerzett néhány város
keresztes kézen maradt s végül államok is szerveződtek köréjük, elsősorban
a muszlimok megosztottságának, másfelől az évről-évre zarándoklatra
érkező és végül itt letelepülő lovagoknak és közembereknek,
az első generációk hihetetlen elszántságának köszönhető. A Szent Sír
őrzésével megbízott Gottfried legfőbb támasza, Tankréd például mindössze
nyolcvan lovaggal hódította meg Galileát.
Az első keresztesek dolgát megnehezítette az államforma kérdésének
rendezetlensége. A források arról tanúskodnak, hogy maga a hadjáratokat
elindító pápa sem tervezte meg, mi legyen a felszabadítás után. Az első
években, komoly összetűzések után dőlt el, hogy a meghódított területeken
ki fog uralkodni s hogy például Jeruzsálem, a kereszténység legszentebb
városa és a hozzá tartozó területek nem egyházi, hanem világi kormányzás
alá fog kerülni.
A meghódított területek lakossága vegyes etnikai képet mutatott. A
Közel-Keleten letelepedett európaiak közel kétszáz évig keletiek közt
éltek. A keletiek a hivatalos szunnita vagy az iszlám különböző szektáihoz
tartozó muszlimokat, az egymással is rivalizáló keleti keresztény
felekezeteket, a nomád beduinokat, a kifinomult Bizánc képviselőit jelentették
és az Egyiptomból, Mezopotámiából, Perzsiából és Ázsia belső
területeiről származó katonákat, kereskedőket, valamint utazókat is
magukba foglalták. Összetett és rendkívüli módon tarka képet mutatott
a helybeli lakosság.
A négy keresztes állam közül az Edesszai Grófság alakult meg elsőként
s mint a legkeletibb állam ez volt egyben a legveszélyeztetettebb
is. Az európaiak létszáma itt minimális volt, többnyire csak a legelszántabb
lovagok és kalandorok jöttek a Mezopotámia északi részén elterülő,
folyamatosan változó területű grófságba. Bár biztos adatok természetesen
erre sincsenek, úgy tűnik, hogy itt a lakosság túlnyomó
többsége a kereszteseket támogató örmény keresztényekből állt.
Kevés olyan helye volt a korabeli ismert világnak, ahol olyan koncentrációban
fordultak volna elő a különböző vallások és etnikumok,
mint a Földközi-tenger partja mentén a dél-anatóliai Taurusz-hegységtől
a Vörös-tengerig húzódó három keresztes állam területén. Ennek
egyik legfontosabb oka, hogy a zsidó, a keresztény és részben a
muszlim vallás szülőföldjének is számító Kelet-Mediterráneum hatalmas
és mély völgyekkel szabdalt, hegyláncokkal tarkított területe mindig
természetes mentsvára volt a világvallásokról leszakadt és azok
orthodox képviselői által üldözött szektáknak, elkülönülő és önálló
egyházaknak.
A legfontosabb ilyen hegylánc az Antiochiai Hercegség és a
Tripoliszi Grófság nyugati határát alkotó Anszáríja-, illetve Libanonhegység
volt. A legújabb kutatások erősen megkérdőjelezik az
iszlamizációs folyamat korábban feltételezett sebességét és kiterjedését
ebben a hagyományosan a keresztény és a muszlim világ peremvidékének
számító régióban. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy mind az
Antiochiai Hercegség, mind pedig a Tripoliszi Grófság lakosságának
többsége azokból a keleti keresztényekből állt, akiknek felszabadítása
a keresztesek egyik alapvető céljaként fogalmazódott meg. Bár jelen-
tős volt az örmény keresztények bevándorlása is, tudjuk, hogy
Antiochiát még háromszáz év muszlim uralom után is túlnyomórészt
görög orthodoxok lakták, akiknek közösségeit nagyban megerősítette
az a tény, hogy a keresztes hadjáratok előtt egy évszázaddal a bizánci
csapatoknak sikerült visszafoglalni a várost amely hosszú ideig keresztény
kézben is maradt. Alig két évtizeddel a keresztesek érkezése előtt
került csak ismét muszlim kézre.
Nagy lélekszámú keresztény népesség fölött uralkodott a tripoliszi
gróf is. Ezek jó része a főleg a Libanon-hegységben élő maronita keresztényekhez
tartozott. Természetesen szép számmal éltek minden keresztes
államban a muszlimok is, bár egyértelmű többségben csak a Jeruzsálemi
királyság területén voltak. Itt a kisebb-nagyobb keresztény
szigetek kivételével mindent a leginkább szunnita muszlim tenger öntött
el. Az orthodox iszlámmal szemben álló muszlim szekták: drúzok,
alaviták, nizári iszmáíliták főként az északi hegyvidékeken fordultak
elő. A keleti keresztények többségét a királyságban a görög orthodoxok
és egy monofizita egyház, a jakobiták adták, akik a keresztes forrásokban
gyakran szíriaiakként szerepelnek.
Jeruzsálem, a Szent Város külön világ volt. Itt minden keresztény felekezet
képviseltette magát, a fent említett görög orthodoxon, örményen,
maronitán és jakobitán kívül olyan távoli egyházak is, mint a
grúz, a nesztoriánus, a kopt és az etióp. A nem számottevő mennyiségű
zsidó lakosság többsége a városokban élt, bár a szamaritánus szekta
jó része továbbra is ősi vidéki településeit lakta.
Az első generációs keresztesek több mint tíz év szakadatlan háborúskodásait
követően megszerezték a tengerpart nagy részét s mire a század
közepére a muszlimok elleni előretolt állás, Edessza elesett, kialakult
a másik három állam 1187-ig stabil határvonala. Az évről évre érkező
hatalmas fegyveres és fegyvertelen zarándoktömegek egy része
úgy döntött, hogy a Szentföldön marad. Így a 12. század második felére
a Közel-Keleten megtelepedő európai népesség száma a becslések
szerint elérhette a negyedmilliót. Ebből közel 120 000 ember élt a Jeruzsálemi
Királyság területén, a többiek pedig az északi államokban.
Az európaiak és a helybeliek száma a Jeruzsálemi Királyság területein
a becslések szerint 1:5 arányúra tehető.
Fulcher des Chartres, Balduin, az első edesszai gróf, majd első jeruzsálemi
király káplánjaként, ura oldalán érkezett a Szentföldre és ott is
telepedett le. Pontos krónikát vezetett az első hadjáratról és az államalapítás
éveiről. 1127-ben hallunk róla utoljára. A krónika beszámolójának
megszakadása előtt egy kevéssel az alábbi sorokat vetette papírra:
„…Vedd fontolóra kérlek és gondolkodj el rajta, miként helyezte át napjainkban az Isten
a Nyugatot Keletre, mert mi, akik egykor nyugatiak voltunk mostanra keletiekké váltunk.
Aki római vagy frank volt, ma galileai vagy Palesztina lakója. Aki Rheims vagy
Chartres polgára volt, ma Tűroszban vagy Antiochiában él. Már el is feledtük azokat a
helyeket, ahol születtünk, sokunk számára már nem ismeretesek, vagy nem említettek
többé. Néhányan már öröklés révén birtokolnak házakat, háztartásokat. Mások nem saját
népükből választottak feleséget maguknak, hanem a szírek, örmények vagy akár azon
szaracének közül, akik részesültek a keresztség kegyelmében. (...) Már vannak unokák és
ükunokák. Egyesek szőlőt művelnek, míg mások a földet művelik. Az emberek különböző
nyelvek ékesszólását és kifejezéseit használják az egymás közti beszédben. Különböző
nyelvek szavai közös tulajdonná lettek, ismertek minden nemzetiség számára s közös
hit egyesíti azokat, akik nem ismerik származásukat. Bizony írva vagyon: »Az oroszlán
és az ökör együtt fog legelni.«”
Az első keresztesek a kezdeti megpróbáltatásokon túljutva optimistán
néztek a jövőbe.

A KERESZTES ÁLLAMOK TÁRSADALMA

A FRANKOK

A Levantén megtelepedő keresztesek európai mintára feudális alapokon
nyugvó államokat szerveztek, bár ezek berendezkedése a speciális
helyi viszonyok miatt sok ponton drasztikusan eltért az óhazai gyakorlattól.
Az egyik legszembeszökőbb jelenség az volt, hogy a keresztes
államok társadalma alapvetően két kategóriára oszlott, a hódítókéra
vagy – ahogy a muszlimok nevezték őket – frankokéra és a helybeliekére.
Sok különbözőség mutatkozott az egyes keresztes államokon belül
is, mely elsősorban arra a tényre vezethető vissza, hogy az egyes államokban
egy etnikailag is többé-kevésbé egységes, a többi államétól
jól elkülöníthető réteg tartotta a kezében a vezetést. A dél-itáliai normann
herceg, Boemund által megszerzett Antiochiában a normannok, a
Toulousei Rajmund utódai által birtokolt Tripoliszban a dél-franciák, a
lotaringiai területről származó uralkodók által alapított Jeruzsálemi Királyságban
pedig az észak-francia területekről származó lovagok számíthattak
elsősorban hűbérbirtokokra. Edessza rövid fennállása alatt
szintén inkább észak-francia érdekszférának volt tekinthető. Természetesen
mindegyik államban a saját anyaországi terület mintáit követő
jogrendet vezettek be.
A legjelentősebb különbség a keresztes államok és az anyaországoknak
számító nyugat európai területek között az uralkodói hatalom jellegében
volt. Míg Európa nyugati felén a királyi hatalom rendkívüli
gyengeségével tűnik ki ebben a korban, addig a keresztes államokban
kezdetben igen erős volt és csak később enyészett el több tényező kedvezőtlen
összhatásának eredményeként. A magyarázat, mint sok egyéb
esetben, itt is az első keresztes hadjáratban keresendő. A keresztes sereg
zömét ugyanis nem az otthoni királyi hatalommal szembeni centrifugális
törekvéseket képviselő bárók, hanem ezeknek a saját birtokaikon
vasfegyelmet tartó uraknak az egyszerű lovagjai alkották. Az álta-
luk hozott hagyomány tehát egy erős uralkodó köré kiépített hierarchikus
szervezetnek tekintette az államot. A lovagok szinte mind hűbéruraik
vezetésével jöttek és a kötelékek csak erősödtek a három év viszontagságos
menetelése alatt. Az út során a lovagok, sőt hűbéruraik
többsége is kénytelen volt a leghatalmasabb bárók szolgálatába állni,
egyrészt a szüntelen harc, másrészt a „pénzügyi” nyomás miatt. A vazallusi
kötelékek erősödését nem befolyásolta az sem, hogy az Európában
hátrahagyott hűbérbirtokok helyét a báróktól kapott zsold és a
zsákmányrész vette át. A hódítások befejeztével azonban a személyi hierarchiának
tükröződnie kellett az újonnan szerzett földek birtoklási hierarchiájában
is. A földeket a keresztes államok uralkodói osztották ki
az arra érdemeseknek, de mivel a szétosztható terület kicsi volt, a pénzhűbérként
ismert jutalmazási mód is életben maradt és fontos jellegzetessége
lett a keresztes államoknak. Természetesen egyik állam vezetője
sem bírt teljhatalommal, ami elképzelhetetlen lett volna egy szinte
állandóan hadban álló területen, ahol a folyamatos készenléti állapot
nagyban a vazallusaira utalta az uralkodókat.
A bárói réteg a szigorú királyi birtokpolitika, valamint a gyakori harcok,
a megerőltető életmód és a szokatlan éghajlat következtében megugrott
halálozási ráták miatt csak igen lassan formálódott. A gyorsan
fogyó lovagság pótlására és az európai oldalági rokonoknak a Szentföldre
csábítása céljából volt érvényben az a törvény, mely nemcsak a
család hölgytagjainak, de az oldalági rokonoknak is lehetővé tette az
örökösödést. Az 1130-as és 1160-as évek közt aztán a báróknak sikerült
megerősíteni pozícióikat. Ettől kezdve nemcsak az fordult elő,
hogy a királyok többé nem mozdíthattak el egyes bárókat megfelelő
kárpótlás nélkül, hanem már bárói felkelésről is írnak a krónikák.
A lovagok közt kialakult egyfajta kaszttudat és a nemesség differenciálódott;
a tudósítások szerint körülbelül egy tucat, jókora birtoktestekkel
rendelkező család emelkedett ki. Vagyoni helyzetüket nézve
ezek alá sorolódott a kispénzű lovagok nagy tömege. Ezek jó része
csak a saját maga eltartására elegendő kisbirtokkal vagy még gyakrabban
pénzhűbérrel rendelkezett s ezért maximálisan rá volt utalva saját
hűbérurára.
A 12. század második felétől a királyi hatalom fokozatosan visszaszorult
s a hattíni csatát követő drámai területvesztés után teljesen átalakult.
Jól szemlélteti ezt a legfőbb nemesi bíróság, a Haute Cour hatáskörének
növekedése. A Haute Cour a 12. században még egyfajta királyi
tanácsként működött, de a 13. századra a nemesi réteg legfontosabb,
sőt egyetlen bírósági fórumává alakult. Törvényhozó testületként
működött, maga választotta meg a királyokat vagy régenseket (de legalábbis
döntött az uralkodói címre pályázók igényeinek megalapozottságáról)
s mint tanácsadó testület az uralkodói politika irányvonalait is
kijelölte. A 13. század második felére a nem nemes érdekcsoportok,
például az itáliai kereskedőkolóniák, vallási testvériségek és a polgárság
jelentősebb képviselői is részt vettek ülésein, de mivel a nemesi
többség fenntartása miatt csak hozzászólási joggal rendelkeztek, a
Haute Cour soha nem válhatott európai típusú parlamentté. A királyi
hatalmat gyengítette az a tény is, hogy a 13. században hosszú időszakok
teltek el király nélkül, vagy azért, mert a kiskorú uralkodók felnövéséig,
illetve a királyi címért versengő táborok dűlőre jutásáig régensek
vezették a királyságot, vagy azért, mert a jeruzsálemi király, aki
rendszerint Ciprus ura is volt, egyre gyakrabban időzött a szárazföldinél
lényegesen békésebb szigetkirályságban.
A frankok másik nagy csoportját a számottevő szabad frank réteg, a
burgenses alkotta, melybe az elnevezéssel ellentétben nemcsak a városlakó,
hanem minden nem nemes frank is tartozott. Az európaiak számára
a keresztes államokban nem létezett jobbágyság s a korszakban a
burgenses tulajdona volt az, amely a legközelebb állt a szabad polgári
tulajdonhoz. Különállásukat jól illusztrálta a már a 12. században is kimutatható
önálló bíróságuk, a Cour des Burgeois. A nem-nemes frankok
többsége a városokban lakott. A Jeruzsálemi Királyság területén
ők alkották a városlakók zömét, a többi keresztes állam városaiban
azonban a keleti keresztények voltak többen. A városlakó burgenses
többsége kézműves tevékenységet folytatott vagy a helyi kiskereskedelemben
vett részt, mivel a nagykereskedelmet az itáliai kolóniák tartották
a kezükben.

A HELYBELIEK

A hódításokkal alávetett terület lakóin a helybelieken belül két nagyobb
csoportot lehet elkülöníteni: a keresztényekét és a nem keresztényekét.
Ezek közül a keleti keresztények helyzete volt a legjobb, de kevés
kivétellel még akkor sem léphettek feljebb a táradalmi ranglétra
egy meghatározott fokán, ha áttértek latin kereszténynek. Az etnikai
korlátok a legtöbb esetben szinte áthághatatlanok voltak. A részben a
keleti keresztények muszlim iga alóli felszabadítására érkezett keresztesek
sok esetben gyanakvással kezelték a Róma főségét tagadó, sajátos
liturgiával rendelkező önálló egyházakhoz tartozó és a
muszlimokhoz mind öltözködésükben, mind gondolkodásmódjukban,
mind pedig nyelvükben közelebb álló keleti keresztény testvéreket.
Jacques de Vitry, Akkó városának püspöke, aki részben hivatásánál
fogva is kemény szavakkal ostorozta kora társadalmának minden rétegét
– frankot és nem frankot egyaránt – az egyik legszélsőségesebb vélemény
megfogalmazója. Krónikájában így írt a szírekről:
„Többnyire megbízhatatlan kétkulacsos népség, még a görögöknél is ravaszabb rókák,
köpönyegforgatók és hazugok, sikerhajhászok és árulók, könnyen lefizethetőek akik
mondanak valamit de mást értenek alatta, akik nem kárhoztatják a tolvajlást és lopást.
Kis összegért is vállalkoznak kémkedésre és elárulják a keresztények titkait a szaracénoknak,
akik közt felnőttek és akik nyelvét jobban beszélik mint bármilyen más nyelvet
s akiknek görbe útjai többnyire követik.”
Az Európából frissen érkezettek fejében sok esetben teljesen más
kép élt a Szentföldről, mint amilyen a keresztes államok realitása volt
és Jacques de Vitry patetikus kirohanása jól példázza, hogy nem mindenkinek
volt könnyű hozzászokni ahhoz a toleráns egymás mellett
éléshez, amely a keresztes államokra általában jellemző volt. A fentebbi
szövegrészlettel ellentétben a latinok igen jó, sokszor szívélyes viszonyt
alakítottak ki a keleti keresztény egyházak többségével s nem
véletlen, hogy a maronita egyház és Róma uniós tárgyalásainak megkezdése,
mely jóval a keresztes hadjáratok után hozza meg gyümölcsét,
erre az időszakra datálódik.
Paradox módon pont azzal a keleti keresztény felekezettel volt a legtöbb
súrlódás, mely történeti és teológiai szempontból a legközelebb
állt a nyugati kereszténységhez: a görög orthodox-szal. Ennek magyarázata
pontosan a teológiai közelségben rejlik. A többi keleti keresztény
egyház már több száz éve levált az orthodoxiáról és a komoly teológiai
különbségek miatt a keresztesek kvázi eretneknek tekintették
őket s emiatt nem is foglalkoztak a belső egyházi ügyeikkel. Ezzel
szemben a görög orthodoxokat szakadároknak tartották, akiket az
1054-es skizmán kívül más komoly különbség nem távolított el a Róma
által vezetett akoltól. Tekintettel arra, hogy a latin és görög egyház
között fennálló dogmatikai különbség jelentéktelen volt, a latinok nem
fogadhatták el két párhuzamos egyházi hierarchia létét. Ennek feloldásaként
a görög felső klérus helyére latinokat ültettek s nem egy esetben
megnyirbálták a görög orthodox egyház évszázadok alatt felhalmozott
birtokállományát is. Az ehhez hasonló konfliktusok mellett azonban
számtalan példát láthatunk az ökumenikus légkörű baráti együttműködésre,
mint például a betlehemi Születés Bazilika tatarozásánál, ahol az
új díszítések kivitelezését együtt végezték latinok, görögök és más keleti
keresztények. A helybeli keresztények saját bíróságát Cour des
Syriens-nek hívták.
A hódítás véres epizódokkal tarkított, kezdeti periódusa 1110 után
fordulatot vett és a megszilárduló keresztes államokban konszolidált és
türelmes politika alakult ki a muszlimokkal szemben. Ez különösen
fontos volt a Jeruzsálemi Királyság szempontjából, hiszen itt a vidéki
lakosság zömét a muszlim földművesek tették ki, de több városban sem
volt elhanyagolható a jelenlétük. Ez utóbbiak helyzete lényegesen különbözött
abból a szempontból, hogy míg a vidéken élő keresztény és
muszlim őslakosok az európai jobbágyokéhoz hasonló státuszban voltak,
addig a városban élő keletieket nem terhelte ilyen kötöttség. Mivel
a kvázi jobbágyi állapot már korábban kialakult a Közel-Keleten, a ke-
resztesekét megelőző muszlim uralomhoz képest összességében csak
annyiban változott a vidéki lakosság helyzete, hogy mostantól a
muszlimoknak kellett azt a fejadót fizetniük, amit eddig ők szedtek be
a keresztényektől. Ez természetesen minden muszlimra, így a városban
élő, többnyire a keleti keresztényekhez hasonlóan kézműiparral és kereskedelemmel
foglalkozó muszlimokra is vonatkozott. Egyébiránt
minden felekezet szabadon gyakorolhatta vallását s bár a muszlimoknak
és a zsidóknak tilos volt Jeruzsálem falain belül letelepedniük, zarándokaik
szabadon látogathatták a Szent Várost. Egy andalúziai muszlim
utazó, Ibn-Dzsubajr leírása szerint a keresztények és muszlimok által
közösen használt szent helyekre is volt példa:
„Akkó városától keletre található az cAjn al-Baqar nevű forrás (...) Egy mecset áll felette,
melynek mihrábja eredeti állapotában maradt, a frankok pedig saját szentélyt építettek
maguknak az épület keleti oldalán. A mecsetben összegyűlnek a muszlimok és keresztények
s mindegyik a saját imahelye felé fordulva imádkozik. A hely szentsége megőrződött keresztény
kézben is. – Alláh tartsa meg benne az imahelyet a muszlimoknak.”
Az őslakosok saját soraikból kikerülő vezetőik, a raíszok által vezetett
közösségei belső autonómiával rendelkeztek, melynek legfontosabb
intézménye a Cour du Rais, a raísz bírósága volt. Szintén a keresztes
feudalizmus jellegzetességei közé tartozik, hogy az európai gyakorlattal
szemben a keresztes urak soha nem alakítottak ki majorságokat,
így a helybelieket nem kötelezték robotra. A megfelelő viszonyrendszer
kialakítása alapvető érdeke volt a számbelileg kisebbségben levő
európaiaknak és politikájuk sikerét ismerhetjük fel abban, hogy néhány
elszigetelt eseten kívül a két évszázad alatt nem hallunk parasztlázadásokról.
Ibn-Dzsubajr 1184-ben, mindössze három évvel a hattíni csata és
az első királyság bukása előtt utazott át a Jeruzsálemi Királyságon és
így írt a vidéki muszlimok helyzetéről:
„Hétfőn napkeltekor indultunk el (a frankok) Tibnín (nevű) várától. – Allah pusztítsa
el! Utunk összefüggő művelt földterületek és rendezett települések között vitt. Ezek lakói
mind muszlimok, akik jól megvannak a frankokkal. Alláh mentsen meg az ilyen kísértéstől!
Aratáskor a gabona felét szolgáltatják be a frankoknak és személyenként
1 dínár 5 qirát fejadót fizetnek. Egyébbel, a gyümölcsökre kivetett
csekély adón kívül nem bolygatják őket. Házuk és minden birtokuk
teljesen az ő tulajdonukban maradt. Minden frank kézen levő tengerparti
várost így igazgatnak; a hozzájuk tartozó vidék; a falvak és a
gazdaságok a muszlimok tulajdonában vannak. Szívük bűnre csábíttatik,
mivel látják, hogy velük ellentétben a muszlim területeken élő testvéreikkel
mennyivel rosszabbul bánnak azok muszlim urai. Ez az egyik
muszlimokat súlytó csapás: a muszlim közösség a saját hitén levő urak
igazságtalanságai miatt panaszkodik és ellenfele és ellensége a frank
urak bánásmódját dicséri, mivel hozzászokott azok igazságosságához.
De aki ilyen helyzetbe jutott, Alláhhoz forduljon panaszával!” Ibn
Dzsubajr a mekkai zarándoklatáról visszatéroben írta a fenti sorokat s
nem sokkal ezután a Jeruzsálemből hazatérő keresztény zarándokokat
szállító itáliai hajóval hagyta el Akkó kikötőjét.

AZ ITÁLIAI KOLÓNIÁK ÉS A KERESKEDELEM

A keresztes hódítás eredményeképpen létrejött latin államok elvágták
Szíria városait tengeri kapuiktól és a hattíni csatáig a Jordán folyón
is túl terjedő Jeruzsálemi Királyság ellenőrizte a Szíriát és Mezopotámiát
a Nílus völgyével összekötő észak-déli szárazföldi kereskedelmi
út egy fontos szakaszát. Új gazdasági egység alakult ki, melynek határai
még a hadjáratok közepette is legalább részben nyitva álltak a kereskedők
előtt. Erről így írt Ibn-Dzsubajr, aki véletlenül Szaláh-ad-Dín
egyik keresztesek elleni hadjáratakor indult egy kereskedő karavánhoz
csatlakozva a keresztes kézen levő Akkóba.
„A legcsodálatraméltóbb dolgok egyike, amit mesélnek, hogy amennyiben kitör a háború
a muszlimok és keresztények között – még ha össze is csap a két fél és felállnak a
csatasorok közöttük – muszlim és keresztény csoportok akadályoztatás nélkül járhatnak
át köztük. (...) Eközben (ti. Szaláh-ad-Dín hadjárata alatt) nem szünetelt a frankok országán
keresztül Egyiptomból Damaszkuszba tartó karavánok forgalma. Hasonlóképpen
volt ez a Damaszkuszból Akkóba tartó muszlimok esetében is és a keresztényeknek sem
állta útját senki s nem akadályozták útjukat.”
A keresztesek kezén levő Földközi-tenger parti városok nemcsak betöltötték
nyugati kapu szerepüket, de az intenzívebbé váló kereskedelmi
forgalom és az új kapcsolatrendszer révén a bizánci idők óta nem tapasztalt
pezsgést vittek a térség gazdasági életébe. A 13. századi Jeruzsálemi
Királyság fővárosa Akkó, mely egyben a legfontosabb keresztes
kikötőváros volt, az 1240-es évek elején évi 50 000 font ezüst jövedelmet
hozott a királynak. Ez nagyjából megfelelt III. Henrik angol király
teljes évi bevételének.
A szentföldi kikötőkön átfolyó európai importáruk között szerepelt a
gyömbér, aloe, mirha, kámfor, szennabokor-levél és a liturgikus célokra
használt tömjén. A fűszerek közül fontos volt a bors, fahéj, szerecsendió,
malabár-kardamomum és a szegfűszeg. A textíliák közül vászon,
selyem, damaszt, muszlin szerepeltek az árulistákon és keresett
volt az európai textilipar számára festékanyagnak használt indigó, brazilfa
és timsó. Fontos kereskedelmi cikk volt még a szantálfa, az elefántcsont,
a damaszkuszi acélipar termékei, parfümök, gyöngyök, ékszerek
és porcelántermékek. Az Európába tartó áruk listáján a keresztes
államok termékei is képviseltették magukat. Az exportorientált termelés
fő kategóriáit a selyem és egyéb textíliák, festékanyagok, üveg-
áruk és cukorkészítmények képezték. Jelentős volt a szentföldi bor- és
olajexport.
Az Európából a muszlim országokba szánt hajók rakományában többek
közt francia, flandriai és angol textíliákat, rezet, higanyt, ólmot és
vasat, fát, szurkot, mandulát és diót találunk. A kikötőkből tovább futó
áruforgalmat már többnyire muszlim kereskedők bonyolították, de a
13. században Damaszkuszban velenceieket, Aleppóban pedig san
gimignanoi kereskedőket is találunk. Ez utóbbiak a speciális toszkánai
luxussáfrány kereskedelmi monopóliumának birtokosaként tartózkodtak
ott, melyet drága festékanyagként használtak a muszlim világban.
Ezt a rendkívüli hasznot hozó távolsági kereskedelmet szinte teljes egészében
Velence, Genova és Pisa flottái bonyolították, bár kismértékben
részt vehettek benne Amalfi, Marseilles és Montpellier kereskedői is.
A Velencének, Genovának és Pisának adott óriási kedvezmények az
államalapítás körüli időkből datálódtak, ugyanis csak az ő flottáik segítségével
lehetett elfoglalni a kikötővárosokat. Cserébe az itáliaiak
nemcsak kereskedelmi kiváltságokat, hanem a királyi fennhatóságtól
lényegében független városrészeket is kaptak a meghódított településeken.
Az itáliaiak csak a legfontosabb kikötővárosokban, Akkóban,
Tűroszban és Bejrútban telepedtek meg, az itteni kereskedelmi kolóniáikon
keresztül azonban monopolizálták a keresztes államok kiterjedt
külkereskedelmét és szinte valamennyi banki és hajózási tevékenységet.
Noha már a kortársak számára is világossá vált, hogy gyakorlatilag
államot alkotnak az államban, jelenlétük nélkülözhetetlen volt a latin
államok fennmaradása szempontjából. Az ő hajóik jelentették az
egyetlen csatornát, melyen az európai utánpótlás a Levantére juthatott,
a kiterjedt tranzitkereskedelemre kivetett adók pedig jelentős bevételhez
juttatták az uralkodókat.
Ezekért az előnyökért azonban komoly árat kellett fizetni. Az itáliai
kommunákhoz köthető, az eredetileg kifejezetten erős európai összetartozás-
tudat megbontása, mivel olyan etnikai alapon szerveződő közösségek
kerültek be általuk a keresztes államok meghatározó erői közé,
akik nemzeti érdekeiket egyértelműen a keresztes államokéi elé helyezték.
Az itáliai kolóniák magukkal hozták évszázados ellenségeskedéseiket,
melynek áldatlan következményeit leginkább az 1256-tól változó
intenzitással több mint tíz évig tartó Szt. Szabasz-háború illusztrálhatja,
amikor a tengeri köztársaságok akkói kommunái közt kitört
háborúba a Jeruzsálemi Királyság valamennyi számottevő csoportosulása
belesodródott. Az itáliaiak nemcsak a keresztes államokat, hanem
ellenfeleiket is ellátták a nélkülözhetetlen hadianyagokkal, hiszen a
Szentföldön keresztül bonyolított kereskedelmi forgalom jelentősége
és az időről időre meghirdetett pápai embargó ellenére a muszlim Alexandria
és Konstantinápoly maradt a keleti Mediterráneum fő kereskedelmi
csomópontja.

A LOVAGRENDEK

Az egyházi lovagrendek a keresztes államok meghatározó tényezői
voltak. Elsőként a templomosok rendje alakult meg a zarándokok és a
szent helyek védelmére, de példájukat hamarosan követték a jeruzsálemi
Szt. János ispotály szerzetesei is, akik a militarizálódás ellenére továbbra
is megtartották a betegápolási funkciót. Tekintettel arra, hogy a szerzetesi
fogadalmat tett lovagok csak a pápának tartoztak engedelmességgel,
a lovagrendek is államot alkottak az államban. Szerepük azonban
egyértelműen pozitívabb volt az itáliaiakénál és a 13. századra legalább
annyira nélkülözhetetlenné váltak a keresztes államok fennmaradásához.
A lovagrendek valódi hátországa Európa volt, ahol a céljaikat támogató
számtalan világi és egyházi személyiség adományai révén kiterjedt
birtokhálózattal rendelkeztek. Az egész Európát behálózó templomos
és johannita birtoktestek pedig a szentföldi háborúra termeltek.
Mire a hattíni csata következményeként a tengerpartra kiszorult keresztes
államok elvesztették azokat a belső területeket, amelyek eddig többé-
kevésbé biztosították az önellátást, a lovagrendek készen álltak arra,
hogy fogadalmukhoz hűen átvegyék a latin államok védelmét. Ők
gondoskodtak a várak többségének őrzéséről és felszereléséről s szinte
mindegyiket az új haditechnikai követelményeknek megfelelően tervezték
át. Ekkor épültek az olyan több ezer fő befogadására alkalmas,
hatalmas koncentrikus erődítések, mint a Tripoliszi Grófság északkeleti
határvidékét őrző Crac des Chevalliers. A többszintes komplexum
nemcsak a korszak egyik hadiépítészeti csúcsteljesítménye, hanem a
körülötte elterülő vidék adminisztrációs központja is volt. Ezen szerepét
jól illusztrálja a hatalmas raktárterek mellett a vár saját szélmalma
és olajütője is. A lovagrendek a Crachoz hasonló, mindennel felszerelt
váraikból önálló külpolitikát folytattak, tovább gyarapítva a keresztes
államok uralkodóitól függetlenül politizálók egyre növekvő számát.

VÁROS ÉS VIDÉK

A keresztes társadalom, a több évezredes levantei hagyományoknak
megfelelően, alapvetően városi berendezkedésű volt. Ez egyben azt is jelentette,
hogy az európai gyakorlattal szemben a keresztesek többsége is
a városokban lakott, amit a zömében a tengerparton fekvő városok könynyebb
védhetősége is indokolt. Voltak azonban más fontos különbségek
is. A szentföldi városokban soha nem alakultak ki az európaihoz hasonló
kommunák, melynek legfőbb oka az volt, hogy a nemesség többsége is a
biztonságos városokba húzódott vissza és jelenlétük lehetetlenné tette az
ilyen irányú próbálkozások sikerét. De nemcsak az ő, hanem a tőlük különböző
jogállású helybeli lakosság és az államon kívüli, itáliai kolóniák
és lovagrendek integrálása is lehetetlen vállalkozás lett volna. A keresztes
államokban céhek sem alakultak ki. Ennek okát abban kereshetjük, hogy
a keresztes városokban laktak azok a keleti mesteremberek is, akik ugyanazokat
az iparágakat űzték, de akikkel az európai burgenses a frank-helybeli
választóvonal miatt nem alkotott közös szervezeteket.
A keresztes területek legjelentősebb városa Akkó volt, ahol a lakosság
száma egyes kutatók szerint elérte a 60000-et. A nagy kiterjedésű és
többszörös védőfallal körülvett város jól tükrözte a Jeruzsálemi Királyság
politikai megosztottságát. Külön erődített negyede volt az itáliai
kommunáknak és a királyi erőd mellett saját várai álltak a lovagrendeknek
is. A város gazdasági központját a kikötő körzete képezte. Itt folyt
át az a hatalmas volumenű tranzitkereskedelmi forgalom, melynek a város
gazdagságát köszönhette. A félszigetre épült Akkót nagy kiterjedésű
mezőgazdasági területek; kertek és szántóföldek határolták a szárazföld
felőli oldalon. Ezek többségét muszlim földművesek művelték.
A hódítás első hullámát követően számtalan kísérlet történt arra,
hogy az európai telepesek a tengerparttól távolabb eső, mezőgazdasági
művelésre alkalmas területeken is megtelepedjenek. A keresztes államok
ellátása szempontjából igen fontos volt, hogy művelés alá vonják
a muszlim belháborúkban és a keresztes hódítás korai szakaszában elnéptelenedett
földeket. Az uralkodók, a jelentősebb egyházi szervek és
néhány báró által kezdeményezett folyamat eredményeképpen a 12.
század második felére több európai lakosságú falu is létrejött, melyek
sok vonásukban eltértek a helybeliek településeitől. A kizárólag keresztények
lakta vidékeken alapított falvakat jelentős kedvezményekkel
odacsalogatott szabad hospesek lakták. Ilyen település volt a Szent
Sír kanonokjai által 1164-ben alapított Parva Mahumeria Jeruzsálem
közelében. Az őslakosok szabálytalan alaprajzú falvaival ellentétben a
frank falu egyforma méretű házai a jeruzsálemi út két oldalán sorakoztak.
A település szélén egy templom és a gazdatiszt erődszerű udvarháza
állt nagy boltozott termekkel, ahol ellenséges támadás esetén nemcsak
a termények, hanem a falu lakói is menedéket találtak. Az európai
típusú házakat kétszintesre építették: egy gazdasági célokat szolgáló
boltozott alsó és egy lakócélokat szolgáló felső szinttel. A 29 feltárt
épület közül egyben pékséget, a többiben olajpréseket találtak, melyek
egyértelművé teszik az olívatermelés fontosságát ezen a területen. Az
európai telepes falvak azonban nemcsak szabályos elrendezésük és
erődített jellegük révén különböztek a helybeliek falvaitól, hanem méretükben
is. Míg a hagyományos közel-keleti falvak lakosainak száma
100–150 fő körül mozgott, a kereszteseké 500 fő körül volt, de például
Magna Mahumeria lakóinak száma 1187-re elérte a 700 főt.
A telepítési folyamat az egyre gyakoribb muszlim portyák miatt fokozatosan
elhalt és az 1187-es hattíni csatát követően az európai falvak
többsége elnéptelenedett, elpusztult. Ez azonban nem jelentette azt,
hogy a 13. századra teljesen eltűntek, illetve hogy a többnyire a tengerpartra
visszaszorult keresztesek felhagytak volna a kezükön maradt városok
és erődök mellett elterülő vidék mezőgazdasági termelésének felélesztésével.
A Szafed várának építéséről az 1260-as években készült
beszámoló hűen tükrözi, hogy milyen szerepet játszott az új templomos
erődítés a környék biztonságossá és művelhetővé tételében s hogy milyen
szoros kapcsolat fűzte a várat a körülötte elterülő vidékhez.
„Azok tapasztalatai alapján, akik tudják, hogy felépítése előtt a szaracénok, beduinok,
khorezmiek és turkománok rendszeresen rajtaütöttek Akkón és a többi keresztény földön,
felismerheted, hogy milyen hasznos és fontos ez az erőd a keresztény területek egésze és
milyen káros a hitetlenek számára. Szafed várának építésével bástya és akadály állíttatott
és nem mernek többé a Jordán folyótól Akkóhoz menni, csak ha igen nagy számban vannak.
Akkó és Szafed között a megrakott hátasállatok és szekerek biztonságban közlekedhetnek
és a földeket szabadon lehet művelni. Ezzel szemben a Jordán folyó és a Damaszkusz
közti föld műveletlen és olyan mint a sivatag, a Szafed várától való félelem miatt,
ahonnan nagy portyákat, rombolásokat és pusztításokat visznek végbe egészen Damaszkuszig.
A templomosok sok csodálatos győzelmet arattak a hit ellenségei felett, melyeknek
felidézése nem egyszerű, mivel egészen nagy könyvet lehetne megtölteni velük.
Semmikképp sem szabad elfelejtkezni róla, hogy Szafed vára alatt Akkó irányában egy
váralja település, vagy nagy falu van, nagy piaccal és számos lakóval s mindezeket meg
lehet védeni a várból. Ezenfelül a Szafedi uradalomhoz és környékéhez több mint 260 falu
tartozik, melyeket franciául ville-nek mondanak s melyekben több mint 10 000 íjjal és
nyillal felszerelt ember található azok mellett, akiktől nagy pénzeket lehet adóként behajtani,
amelyet Szafed vára és azok közt a rendek, bárók és lovagok közt lehet szétosztani,
akik a falvakat birtokolják. Ezekről a helyekről Szafed építése előtt keveset vagy semmit
sem tudtak begyűjteni s ma sem tudnának, ha azóta fel nem épült volna a vár, mivel mind
a szultán és más szaracénok birtokában voltak.”

A KÖLCSÖNHATÁS

A Levantén megtelepedett európaiakat összességében kevéssé befolyásolta
az a gazdag kulturális közeg, mely körülvette őket. Ahogy a
keresztes államok szervezete is alapvető vonásaiban európai maradt,
úgy a szentföldi latinok is többnyire csak az adott közegben praktikus
dolgokat emelték át mindennapi életükbe anélkül, hogy ez alapvető
gondolkodásmódbeli változást idézett volna elő. A keresztes nemesek
előszeretettel alkalmaztak például keleti orvosokat és tudunk olyan
esetről is, amikor egy lovag csakis a helybeli szakácsa által készített,
disznóhúsmentes ételeket fogyasztott. A híres Ibelin család bejrúti tornyának
bizánci pompája legalább olyan távol állt kiképzésében a nyirkos
európai lakótornyok monoton tömegétől, mint amekkora az őket
elválasztó fizikai távolság volt.
„Az egyik újonnan épített toronyban rendkívül díszes termet láttunk ...
A torony erős alapokon nyugvó, jó fekvésű építmény, melynek egyik oldala
a tengerre és a torony előtt elhaladó hajók irányába néz, a másik oldaláról
pedig mezőket, kerteket és a leggyönyörűbb helyeket látni. Gon-
dosan kidolgozott márvány padlózat borítja alját, mely a könnyű szellő
által felborzolt vízfelszínt utánozza (...) A terem falait valójában végig
márvány borítja, mely finom megmunkálása révén különböző függönyök
benyomását kelti (...) Boltozata oly hűen utánozza az égbolt színeit,
hogy a felhők mozogni, a szél fújni látszik, (...) A terem közepén egy
sokszínű márvánnyal borított medence található (...) A közepéből sárkány
emelkedik ki, (...) mely kristálytiszta vízsugarat lövell a magasba
oly bőségben, hogy ez a magasból alázuhogva, a forró napokon nedvesíti
és hűsíti a levegőt (...) Boldogan üldögélnék itt életem végéig.”
A Szentföldön élő európaiak minden látszat ellenére az európai identitásához
és hagyományaihoz kitartóan ragaszkodó konzervatív társadalmi
réteget alkottak, amit csak nagyon vékony mázzal fedett be a Kelet.
A keresztes államok valójában soha nem váltak a civilizációk közti
kulturális csere területévé.
A más vallások és etnikumok közötti lét azonban mégsem volt hatástalan.
A forrásokban rendre visszatérő elem, hogy a hosszabb idő óta
keleten élő frankok sokkal toleránsabbak voltak a helybeliekkel, mint a
nyugatról újonnan érkezett társaik. Uszáma ibn Munkidz sajzari emír
így ír erről:
„Mindazok, akik újonnan telepedtek meg a frankok tartományaiban, sokkal bárdolatlanabbul
viselkedtek, mint azok, akik már megszokták a környezetet és baráti viszonyban
élnek a muszlimokkal.
A következő történet bizonyítja ezeknek a frankoknak a bárdolatlanságát – Allah tegye
őket visszataszítóvá és utálatossá! – amely jeruzsálemi látogatásom során esett meg
velem. Bementem az al-Akszá mecsetbe, amelynek az oldalában volt egy kis mecset,
amit a frankok keresztény templommá alakítottak át. Minden alkalommal, amikor bementem
az al-Akszá mecsetbe, amely a templomos lovagok, jó barátaim tulajdonában
volt, ezt a kis mecsetet ürítették ki nekem, hogy, ott imádkozhassam. Egy nap is bementem,
elmondtam az Alláhu akbart és hozzákezdtem az imádkozáshoz, amikor hirtelen
rám támadt az egyik frank, megragadott és arcomat kelet felé fordítva rám kiáltott: „így
imádkozz!” Néhány jelenlevő templomos lovag erre odasietett, megragadták és kidobták,
én meg újra hozzákezdhettem az imádkozáshoz. Azonban hamarosan ugyanaz az ember
ismét rám vetette magát, a kapott figyelmeztetések ellenére és miközben arcomat kelet
felé kényszerítette, ismét azt kiáltotta felém: „így imádkozz!” A templomos lovagok ismét
odamentek hozzá és kihajították, tőlem pedig elnézést kértek, mondván: „Ez az ember
idegen itt, csak néhány napja érkezett ide a frankok országából s még nem látott
olyat, hogy valaki ne kelet felé fordított arccal imádkozott volna.” „Most már eleget
imádkoztam” – mondtam nekik, azzal mentem is kifelé. Nagyon elcsodálkoztam ezen a
sátánon, aki eltorzult arccal és rémülettel, értetlenül nézte, hogy valaki a qibla felé fordulva
imádkozzék.”
*
A két évszázadig fennálló keresztes államokban olyan európaiak generációi
nőttek fel, akik ott születtek, élték le életüket és haltak meg
anélkül, hogy valaha is látták volna azokat az országokat, ahonnan őseik
elindultak, amelyek szokásaihoz annyira ragaszkodtak.
Akik túlélték a mamlúkok véres hadjáratát és el tudtak menekülni a
Szentföldről, nem Európába tértek vissza, hiszen soha nem is látták. A
menekültek tömegei a legközelebbi keresztes államban, Cipruson telepedtek
le, ahol az egykori kis halászfaluból, Famagusztából néhány évtized
alatt a Földközi-tenger keleti medencéjének egyik legpompásabb
metropoliszát hozták létre. A szentföldi keresztes államok emléke
azonban tovább élt.
Amikor a 14. század végén egy utazó azután érdeklődött, hogy miért
öltenek fekete fátylat a famagusztai nők, ha kilépnek az utcára, azt
a választ kapta, hogy azért, mert Akkó elestét gyászolják.