Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Bangha Imre
HÁRMASHATÁR
Szítákánta Mahápátra versei
Életünk
1995/1 pp. 70-77.
Szítákánta Mahápátra a kortárs orijá irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja,.
Nyelve, az orijá India keleti részén Orisszá állam hivatalos nyelve. Bár sokan
beszélik nem tartozik India nagy irodalmi nyelvei közé. A szegényesebb irodalom
azonban megfelelő kezek között előnnyé is válhat, mert a meglévő értékek megbecsüléséhez
és szélesebb körültekintés igényéhez vezet. Így érthető meg Szítákánta Mahápátra
jelentősége is.
Mahápátra, mint a mai indiai értelmiség nagy része, jól ismeri az angol irodalmat,
s ezen keresztül az európai gondolkodásmódot. Ezért egyrészt az angol irodalom
ihlette törekvésekkel kívánja felélénkíteni az indiai orijá költészetet, melynek
hagyományaiban versei gyökereznek, másrészt az indiai hagyományok megidézésével
új hangot kíván hozni a világirodalomba, hiszen éppen e hagyományokba ékeltség
ad kivételes erőt verseinek. Miként a hindúk szemében a történelemnek nincs
nagy jelentősége, úgy a hagyományok Szítákánta Mahápátra számára sem a történeti
múltba való visszanézést jelentik, hanem állandóan újraértelmezve örökké a jelen
világra vonatkoznak. A versek költőjét foglalkoztatja ugyan a történelem, de
nem az európai értelemben vett történettudomány. A hindú kultúra számára nem
létezik ilyen történelem, hanem csak mitológia, mely egészen más időképpel rendelkezik.
Mahápátra versei az állandó mitológiai utalásokkal a mai életet az időtlen hindú
világba ágyazzák. Ez az időtlenség a hindú kultúra egyik legjellemzőbb sajátossága.
Az évmilliónyi Brahmá-napokhoz és világkorszakokhoz képest minden emberi léptékű
időszakasz, minden történelem elveszíti jelentőségét. Ezzel szemben felértékelődik
a pillanat, az állapot. Mikor pedig megjelenik az idő, akkor az nem a lineáris,
hanem az "indiai" ciklikus idő.
A nyugati gondolkodásmód hatására feltűnik az indek számára eredetileg idegen
szociális gondolkodás, mely azonban a minden lénnyel való metafizikai közösség
jellegzetesen indiai érzésével fonódik össze.Az európai irodalom hatását a legvilágosabban
a szabadvers formája, a szimbólumhasználat és a szürrealista képzettársítás
mutatja. Mahápátra szimbólumai mégsem elsősorban "eredeti" szimbólumok,
hanem szakrális vagy mitologikus helyek, személyek vagy képzetek felidézései.
Ilyen szimbólum a halottégetőhely - a mi "temetőnk" - , ahol az idő
előtt megholtak lelkei kísértenek, s így a halott múlt valahogy mégiscsak jelen
van. Ilyen a folyópart, az örökké hömpölygő víz, és a parti homok találkozása,
vagy éppen a Mahábhárata hadvezér-hősének, Juddhisthirának útja az életből a
Himálaja felé.
Az európai és a hindú hangok mellett egy harmadik szólam is felfedezhető Mahápátra
költészetében: a hinduizmuson többé-kevésbé kívülálló indiai törzsi kultúráé.
Orisszában nagy a szinte őskori életet élő, nem indoárja eredetű népesség. Ezeket
az animista törzseket a kifinomultabb társadalomba szerveződött, filozofikus
hindúk érinthetetleneknek tartják. Mahápátra állami szolgálatban is sokat foglalkozott
ezekkel a "bennszülöttekkel", ugyanakkor több antológiát jelentetett
meg költészetükből. A törzsi népdalokból tanult csiszolatlan nyelv és érzékletes
képhasználat teszi nagyon is földközelivé verseit.
Szítákánta Mahápátra költészete része az indiai irodalom és a világirodalom
legtöbbet ígérő útkeresésének. Kultúrájának egyetlen rétegét sem tagadja meg
: sem az őskorit, sem az időtlen hindút, sem az újkori angolt. Mindezeket szervesen
egybeolvasztva kíván a mai és a mindenkori ember életéről szóló művészetet teremteni.
SZÍTÁKÁNTA MAHÁPÁTRA
Romos templomA tündér köldökéből
egész éjjel
hangtalan
csillagfény és harmat árad.A templomi medence lépcsőin
a szennyes, toldozott-foldozott
történelem és hagyomány tisztul
a tudásadó Ganésa dicső oltárán.Mint vak istenségek magukba merülve,
néha-néha mint széllökések,
denevérek repülnek
a belső sötétségből a bizonytalan jövő felé
a közönyös horizontra.A végtelenül hosszú délidőnek vége,
egy távoli ökrösszekér zörgésében
úgy tűnik, hogy csak néhány pillanat, s megáll az idő
az elnyúló bozótos mező
reménytelenül elhagyott esti sötétjében.
Ki hív és kit?
Gyengéden, vágyón, mohón, boldogtalanul.
(Ebben az életben vagy másikban?)A víz széles ragyogó arcán a mosoly
váratlan reményt érez,
s a templom árnyékát és a felkelő holdat
szerelemmel vonzza.
Várakozásban telik el a nap,
"Jön-e valaki istentisztelő?"
kérdi magában mielőtt ásítva felkelne
a leprás koldus.
Szúette fa
Szúette fa ez.
Ne vesd kemencébe,
gyötörni fog hamu-álmának hangja.Ha tudod emeld föl, mint egy holttestet,
mint a holt történelmet.Emeld föl,
és tedd az áprilisi fényre,
hadd kerüljön még egyszer a Napisten elé.Talán ő az egyetlen pap,
aki oly nagyon öreg, hogy
ismeri a tévedhetetlen varázsigét,
melytől holt csontjaiban
újra álom susog majd.
Mint azelőtt, felriad majd a szél simogatásától,
s hallatszik a szúette test alatt
a madarak csiripelése.Szúrágta fa ez,
talán szíved vagy szívem.
Ne égesd el a kegyetlen tűzben,
ha tudod, tedd ki szeretettel a napra,
bízd rá a szélre;
talán fülébe
valamilyen számunkra ismeretlen igét súg;
talán
a levelek, a madarak, az avar és az álmok ezt figyelik
a láthatatlan halottégetőhelyen testetlen
hulláját körülülve.
A koldusfiú halála
Reggelre nem volt.
A madárszerű csecsemőtest
pihent
a nyilvános park lágy pázsitján,
senkitől soha életében nem kapott
ilyen lágy érintést.Egész éjjel az összes csillag
őt bámulta,
hogy a kialvó lámpa reménytelenségét
és kimerültségét megértse,
hogy legalább egyszer hallják
meghaló büszke szavát.De ő hallgatott.
Amint az égnek e milliónyi csillagát
nézte kialvó szemeivel
nem volt mit mondania,
ereje sem volt szólni, és kitartása sem,
az ily nagy föld ellen
ennyi vád sem volt benne.
Lágy sugaraival a hold
mint kiskorában eltűnt anyja
simogatta,
s a csillagok, mint ragyogó filléresek
mellette valami kolduscsészeforma
alumíniumdobozba
hullottak.
Mintha gyermekkori lenne ez a simogatás.
Egyre csak a szél altatódalát hallgatta.
(Hold bátya... a... a...
aludj el, ó, Krisna...)
Hallgatta,
s mélységes mély
fekete álom ölelte körül.Reggelre nem volt.
Reggel nem volt.
A koldusfiú halottasmenete
Hagyjátok!
Hagyjátok egy kicsit aludni!Hogy a városrendészet durva,érzéketlen vasautója
mint egy összetört vizeskorsót
elvitte,
épp most, kicsivel ezelőtt aludt békésen el,
mint egy beteg madár
azon a zöld pázsitágyon.
Ilyen lágyan
soha életében nem érintette senki.
Most ne fosszátok meg tőle ezt a szerencsétlent!Ti vagytok apja-anyja,
tán nem tudjátok,
hogy a kisgyermek nem fogad szót,
állandóan makacskodik
az öröktől fogva édes hajnalon,
s valami mást, valami mást
mond, és egyre csak alszik az ágyon.
Csak egy órát hadd aludjon
a felkelő reggeli nap udvarában.Ha fel kell emelni,
akkor vigyétek el egy álomszerű furcsa babakocsin,
az való ennek az elgyengült testnek.
Tegyetek rá számtalan pávát,
mindenféle virágot s gyümölcsöt,
zeneszót,
halomnyi csillagot és tündért.
Fújjatok kagylókürtöt, trombitát, verjetek üstdobot;
muzsikáljatok szerencséthozón!Hívjátok a világ összes csecsemőjét,
hogy húzzák azt a kocsit
egyenesen
a menny hatalmas kapujáig!
Álljanak magának Visnunak elébe,
és ártatlan gügyögéssel
kérdezzék okát, beszéljenek arról, ami lehetetlen.És akkor megáll a szél, és nem susog,
minden megmerevedik és elhagyatott lesz,
az ég félelmetesen elsárgul,
kiszárad a tenger, és
nem hallik majd iszonyú dübörgése,
és még a madarak is abbahagyják
az éneket a faágon,
a levelek zizegése elhallgat,
a bimbók még véletlenül se nyílnak ki soha,
a méhek holtan esnek össze a virágok zárt kapuja előtt..
A háromszázharmincmillió-fajta istenség,
a Teremtő-Fenntartó-Pusztító
egy pillanat alatt kővé válik,
és szó sem fakad senkinek az ajkáról.Hagyjátok! Hagyjátok aludni azt a szerencsétlent
egy kicsit, mert
ily sok nap után ma nagyon mély álomba merült.
Hagyjátok aludni egy órára, és
ha egy pillanatra fellélegzik,
hagyjátok elfelednie ennek a rövidke életnek
minden fáradtságát, baját!
Falusi halottégető holdfényben
A folyó néma homokján
szótalan hullámzik a holdfény.Minden csendes, kietlen, elhagyatott.
Most hirtelen még a bolond szél is
megáll, s a csendet teszi teljessé.
Mintha ő is úgy fülelne,
ahogyan a hold, az ég s a néma homok
a furulyaszóra,
valaki lépéseinek zajára.Úgy tűnik majd, épp most,
egy pillanattal ezelőtt volt itt mindenki.
Hova tűntek, mint az árnyék?
Egyszer csak,
valamelyik pillanatban
jön majd egy árny, testetlen, mint a lég,
s beszélgetni kezd a homok és a szél.Úgy tűnik majd, te vagy Juddhisthira, a hadvezér,
s nem tudni hol maradt el mögötted
a fátyolos homály alatt
Hasztinápura, Mathurá, Dváraká,
a folyópart, valami álomszerű falu és
az alvó otthon,
az öreg apa és anya, a beteg feleség, a gyerekek,
a nyavalya, a harag, a gyötrelem,
Májának ez az öröknek látszó finom hálója.Félúton a sötét mezőn, a homok, a víz partján
hirtelen elaludtak testvéreid, édes feleséged.
Szemben az ezüstnél is fénylőbb Himálaja,
az egyetlen igazság most szemben,
az egyetlen irány.Aztán úgy tűnik, hogy
valóban ez Kuruksétra, a csatamező.
Számtalan sok álom és számtalan remény,
ezernyi szenvedély, düh, halomnyi kiábrándulás -
kóborol mindegyikük testetlen lelke.
A szitáló ködben
hallgat az a holdfényszerű mező.
Halk zokogás hallik...
lihegő, valami gyötört özvegységé.Aztán egy pillanat múlva
ahogy nézed, úgy tűnik majd,
ez itt Vaikuntha, a menyország.
Isten, istennő, tündér, Rambhá, Ménaká, Urvasí és
Brahmá, Siva, Indra, Csandra, Visnu maga,
s az általa teremtett Májá az illatos holdfénybe
olvadt hirtelen.
Úgy tűnik majd, hogy Vaikuntha másik neve magány,
mely felett őrködik, s folyik
az emlékezés és idő folyója.
Reggel esős évszakban
Itt az esős évszak,
az esők mennydörgő ideje;
dübörögnek a felhők üstdobjai, hogy beleremeg a reggel.A kapu kék névtábláján
elmosódott néhány fehér betű,
hogy lágy felhőujjak folyton tapogatták.
Ez az esős évszak.Bőrig ázott gyerek baktat az iskolába - maga.
Az út mentén valamennyi ház
kapuja, ablaka zárva.
Mintha időtlen idők óta
nem lenne senki e zsupfedele-vesztett tanyán.
Mintha az esőtől félve
erre-arra
cikázna a villám
a tornyosuló koromfekete felhők kovácsműhelyében.A házakban kik alszanak?
Fáradt szülők? Gondtalan idő?
Mélysötét haláliszony?
A pávtáncoltató felhős esős évszakot figyelve
a gyermekkor és a halál is nyugtalan.A gyermek szabadságának vége.
Itt a felfogás ideje. Minden boldogság egyszer véget ér.
Most itt az esős évszak.
Hosszú szabadságra ment a halál
messzi idegenbe.
A hazavágyó élet beleveszni kíván hangtalan
a felhők kegyesen fénylő malhár rágájába.Az álom magától jön, és elragad.
Eltévedt pillangó!
E magányos felhőidőben
mire gondolsz, mikor felkelsz,
kivasalod és kiteregeted a ruháimat
(mintegy a következő születésre)
a fehérre tisztult csontváz szárítókötelére.
IsmeretlenekÚjabb és újabb hullámban néznek rám,
néha könnyesen, szeliden vagy kérdőn,
máskor meg ámuló nagy szemekkel.Mit mondjak el nekik magamról?
Nevem, címem, apám, nagyapám, őseim, kasztom, nemzetségem
őket nem érdekli.
A virágzó fák, a madarak és a szótlan esti csillagok,
a makacs szél és a szelíd nap
nem rebbenő tekintettel nézik arcom,
mintha egy rosszálmú éjszakán elmesélt túlvilági alak lennék,
akit a történelem már rég elfelejtett.Magamba rejtem könnyem. Ismeretlen erő zokog:
sirat valamit. Turbékoló galambként
hirtelen megszólal belül a szél furulyája.
A napfény hullámai vért törnek lenn a parton
a hús bokrain csillagként nyílik a sok színes virág és
a szavak madarai nem feledett fájdalmas dalt énekelnek
a szégyengyötörte kínlódó idegen reggelben.Ismerős emberből ismeretlen lesz, ismeretlenből ismerős
szélben fényben, csillagok közt úsznak a távoli égre
emlékké válva, fénylő nemes dal hangjává válva,
madárban, virágban, szemekben szétszórtan csillog árnyékuk.Újra találkozom az ismerőssel, visszatér
az elhagyatott erdőn keresztül
nem feledve az utat.
